Sok-sok évvel ezelőtt az volt a menet, hogy vonattal elmentünk Kapuvárig, aztán ott vártunk legalább egy órát az állomás melletti félig zárt bungallóban, ha kellett esőben, ha kellett sárban, s ha eljött az ideje, felkapaszkodtunk a farmotoros buszra és elzötykölődtünk Mihályiig. Visszafelé ugyanez. Emlékeim szerint csendben ültünk a váróban és pergettük a perceket. Sokat nem beszélgettünk akkor sem. Ezt most azért mondom, mert egyébként sem arról szólt a mi életünk, hogy kibeszéltük a dolgainkat. Kummogók, hozott ítéletet anyám, ami lehet, hogy igaz volt, de ha jobban belenézünk, a sommássága roppant igazságtalannak tűnik. Plusz, ő aztán rengeteget tett annak érdekében, hogy maradjon rejtve minden, ami kellemetlen. Meg ami kellemes. Meg minden. Mai ésszel egyébként fel sem fogható, hogy két tizenéves gyerek miként tud ellenni mobiltelefon és fészbúk nélkül egy sivár helységben, de megoldottuk. Lehetséges, hogy az akkori elfojtás robban ki számos szövegem esetében, és ha így van, még hasznos is volt az akkori mély hallgatás. Van egy régi fotó, amit nem tudom, ki készített, mindenesetre rajta vagyunk mind a négyen, szóval vélhetően bevettünk még valakit a mókába. Nevetünk. Legalábbis úgy teszünk, mintha nevetnénk. Csöppet beállítottnak tűnik az egész, olyasmi, amit évekkel később büszkén és boldogan lehet nézegetni egy kopott albumban. Emlékszel? Milyen jó volt Kapuváron? Igen. Emlékszem. De vajon mi az a fura grimasz Barni arcán?

Évekkel később, mikor apámék sokkal hamarabb megkapták a kiutalt Trabantot, mint ahogy várták, amiért akadt is némi kétségbeesés, hogy akkor most ki menjen el elsőként az MHSZ-be tanfolyamra, megsúgom, apám nyert, aminek lett is súlyos következménye, lásd még az életük hátralévő része, benne számos Woody Allan-i szituációval, most azt nem hozom ide, hogy az agydaganatnak is volt oka, de akkor sokkal inkább arról szólt a történet, hogy Jobaházát elhagyva hosszú kilométereken keresztül hasítunk nyílegyenesen, a legenda szerint, amit egyébként alátámaszt a történelem is, a régi, a rómaiak által megépített úton, az erdő közepén, és abban reménykedünk, hogy nem jön egyik oldalról sem egy kósza szarvascsorda. Vagy egy csodaszarvas, iszonyú nagy aganccsal, ami úgy tépi fel a Trabant oldalát, mint a konzervnyitó a szardellás dobozt. Mondják, többször is felbukkant több jószág az út mellett, belenézett a reflektorba, aztán vagy úgy döntött, hogy hagyja az egészet a fenébe, vagy inkább beleszaladt a halálba. És akkor nem csak ő lett áldozat, hanem a Kis Polski sofőrje is. Mi megúsztuk minden alkalommal, mert apám óvatos duhajként élt, s ez a vezetésében is meglátszott. Hússzal araszoltunk a jobaházi úton szürkület után, ami lehet, hogy idegesítő, lehet, hogy indokolatlan, de mi minden alkalommal hazaértünk időben.

Most már van M85 és van M86. Nem kell várni az állomáson az átszállás miatt, csak száguldani kell a pályán százharminccal a megengedett száztíz helyett. Apám, aki útépítő volt világ életében, nyilván elégedetten vette tudomásul, hogy az egyik kijáraton ott virít az, hogy Mihályi. Nem sokáig élvezhette. Sajnos. Helyette is megyek sokszor látszólag cél nélkül, s mikor odaérek a kiíráshoz rá gondolok. Megérdemelte bazmeg, hogy ott legyen a szülőfaluja, szép kék táblán. Néha az jár a fejemben, hogy csinálok egy menetet. Én leszek az első, szépen felvirágozott autóval, s mögöttem jön mindenki, akinek köze volt apámhoz. Voltak páran. Megyünk és dudálunk. Emlékezünk. Ahogy én is azt teszem sokszor, olyan alkalmakkor is, amikor ennek nincs jelentősége. Mert fontos.

Ahogy öregszem, egyre inkább érzem magam szentimentálisnak. Korábban sem tartottam magam távol az emlékektől, de sokszor immár ez jelenti a dolgok lényegét. A gyökereimet keresem, s egyre többször találom meg azokat Mihályiban.

Gyerekként rengeteg nyarat töltöttem a faluban. Apámék lepattintottak minket egy hónapra is. Abban az időben nem kérdezték meg, hogy mit akarunk, ez jutott. Az öcsém békákat gyűjtött boldogan egy közepes vödörbe, míg én igyekeztem elbújni a könyvespolc mellett. Nem éreztem jól magam sokszor, de nem volt választásom. Visszanézve, ez így volt jó, ez így volt helyes, hiszen manapság párás szemmel gondolok vissza az ott töltött időkre, s fontosnak tartom, hogy elmenjek egy futballmecsre.

Mit, egy futballmeccsre? „A” futballmeccsre!

*

Mikor Mihályi és Magyarkeresztúr között már a második biciklissel találkoztunk, már éreztem, hogy rajtunk van a jel. És akkor még nem is beszéltem a rolleressel, aki nyilván csak arrafelé tévedt vasárnap délután a rozoga úton. Mert normális ember azon az úton nem jár.

Ilyen előkészületeket követően csak jó meccsre volt kilátás egy olyan napon, amikor a Real fogadja a Barcát, és a River a Bocát.

Bejött a számításom, mert minden előzetes várakozás borult, s a tökutolsó Mihályi igazán heroikus csatát követően megverte a Kisfaludot. Fogalmam sincs, hogy vajon a Kisfaludnak volt-e Benzemája, aki kiesett, és ennek okán borult az ottani mágus világverő taktikája? Esetleg az ijesztő dresszben fellépő hazaiak kalibráltak mellé valamit. Amit én láttam, hogy a roppant béna gyepen a vendégek mindent egy lapra feltéve, az életük árán is, meghaltak a szaros pályán, s ennek most lett eredménye. Igazi mihályiként leverték a gonosz ellent.

Nem akarok nagy szavakat használni, de ezek a srácok zöldben, bőven megértették, hogy miről szól ez az egész. Tudták nagyon jól, hogy a Szil ellen ősszel megszerzett három pontot, amit a szövetség elvett, most kell visszaszerezni úgy, hogy utána legendaként emlékezzenek a kezdő tizenegyre. Lehetséges, hogy nem így lesz, mert a politika meghág mindent, de én, a saját platformjain mindörökké hirdetni fogom, hogy ez a meccs több volt egy sima bajnokinál. Ez a győzelem több volt egy sima győzelemnél. Ez a győzelem a minden volt.

Még akkor is, ha az egyik kéretlen támogatom csendben megsúgta, na jó, ez nem így volt, mert bátran felvállaltan elmondta a tutit, hogy itt igazából mindenki mihályi.

De mi ebben a meglepő?

Szépen leírom egymás után, mi történt vasárnap.

Real-Barca 0-4

River-Boca 0-1

Kisfalud-Mihályi 1-2

Ennyi.

*

Kisfalud SK – Mihályi SE 1-2 (1-1)

98 néző, vezette: Varga L.

Kisfalud: Balogh – Horváth Zs., Szita (78’ Horváth M.), Kulcsár, Zsirai – Szabados, Szalai, Németh Gy. – Rosta, Varga V. (8’ Kiss), Németh D. (90’ Németh F.)

Mihályi: Hatejer 10 – Batári Bence 10, Göndöcs 10, Kovács 10 (87’ Halász 10), Nagy 10– Kovács 10, Lukácsi 10 (90’ Batári Bendegúz 10), Balka 10 (84’ Varga G. 10), Pál 10 – Pandur 10, Mátis 10, Vörös 10

Gólok: 30’ Göndöcs 0-1, 35’ Németh Gy. 1-1, 78’ Lukácsi 1-2

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőnyi időt (22 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodást.]

*

Nem mellékesen az ETO futballcsapata lejátszotta soros bajnoki mérkőzését, amelynek részleteit az alábbi jegyzőkönyvben találhatjátok.

*

ETO FC – BFC Siófok 0-0

418 néző, vezette: Nagy

ETO: Fadgyas 2.9 – Kiss M. 2.9, Bagi 2.4, Csonka 2.4 – Kovács 2.9, Tuboly 2.4 (64’ Simcho 0), Toma 2.9, Óvári 2.9 – Bacsa 2.4 (81’ Berki 0), Vitális 2.9 – Farkas 1.9 (64’ Priskin 0). Edző: Klausz László

Siófok: Hutvágner – Polényi (43’ Elek), Jagodics, Varjas, Varga – Szakály (70’ Nikházi), Krausz – Balogh (85’ Medgyes), Eördögh, Kiss B. – Horváth (85’ Deutsch). Edző: Domján Attila

[Nem voltam kint a meccsen, így nem lenne jogos osztályozni. De! Ne maradjon már észrevétlen ez a teljesítmény, ezért a Nemzeti Sport által adott kalkulusokat váltottam át az én rendszeremre ÉS alkalmaztam egy súlyozást is, ami roppant egyszerű: levettem 20%-ot. Így jött ki a vége.]