A disznóvágás mindig hatalmas esemény volt a családban. Már senki sem emlékezett rá igazából, hogy miként alakultak így a dolgok, mert olyan nagy paraszti hagyományok nem voltak a Kuchárszky famíliában. Három generáció óta éltek a kisváros szigorúan vett belső kerületében, ahol voltak ugyan családi házak is, de inkább a háború előtt épített villaszerűségek, meg a legújabb kor divatja szerint felhúzott társasházak uralták az összképet. Állatnak ott voltak a platánfákat ellepő varjak, a kipusztíthatatlan galambok, a kukákra rájáró kóbormacskák és a hobbikutyák, legyen szó idegesítő pincsikról, folyamatos mozgáshiányban szenvedő vizslákról, napokon keresztül ugató pumikról vagy éppenséggel a családot és közvetlen szomszédait boldogító labradorokról. Egyszer, sok-sok évvel ezelőtt Gizi néni próbálkozott csirkéket tenyészteni a Hajnal utcában, ahol persze városi rendelet tiltotta a haszonállatok tartását, de viszonylag gyorsan bebukott a titkos projekt. Hiába szigeteltette le duplán a pincét, a csipogás így is kihallatszott, nem is beszélve a lépcsőházban terjengő masszív tyúkszarszagról. Komjáthy, a közös képviselő egy darabig szemet hunyt a dolog fölött, nem függetlenül attól, hogy mindig kapott friss tojást, és néha szépen feldolgozott csirkét is, de egy idő jután tarthatatlanná vált a helyzet, s amikor már a környék önkormányzati képviselője is személyesen jelent meg a házban, végképp ellehetetlenült a spontán kis gazdaság. Gizi néni még kapott egy kétszázezres csekket is a biztonság kedvéért, mert rend a lelke mindennek, amit aztán a lakóközösség összedobott, mielőtt éhen halt volna az öreglány.

Kuchárszkyék a szomszédos Fagyal utcában laktak egy takaros kétszintes házikóban, amit kisebb kert vett körül. Kutyájuk sosem volt, mert féltették az öntözőrendszerrel karbantartott gyepet, aminek tényleg csodájára jártak az egész városban, nem is beszélve a formára nyírt tujákra. Tellett bőven a locsolásra, mert Kálmán, akit a családban mindenki csak Apukának hívott, komoly embernek számított, még a megyén kívül is kaptak megbízást a vállalkozásai. Nagy szó volt ez, mert tényleg a semmiből építette fel a cégcsoportját és még a hatékonyságra is ügyelt, ami az ágazatban egyáltalán nem volt jellemző, hiszen rajta kívül mindenki az állam csecsén lógott. Hülye vagy, Kálmán! Mondták neki, amikor híre jött, hogy megint nem indul el egy tenderen, amit a város írt ki valami biszem-baszom beszállításra.

Apuka mindene egyébként a lánya, Lenke volt, akinek folyamatosan igyekezett a kedvébe járni, és a többnél is többet adni. Már a gimnáziumi évek alatt kiküldte nyaranta Luxemburgba az egyik üzleti partneréhez, hogy megtanulja az összes nyelvet, amit arrafelé használnak, érettségi után pedig befizette a kicsiny ország legmenőbb magánegyetemére, hogy ott tanuljon kommunikációt, és esetleg valami olyat is, aminek akár hasznát is veheti a jövőben. Lenke a turizmust választotta, mert imádott utazgatni a világban. Harmadéves volt, amikor összejött Salvatoréval, akibe az évfolyam összes csaja szerelmes volt és akinek a családja némiképp összefonódott a szicíliai maffiával, de erről nem igazán beszélt senki, a kontinenseken átívelő export-import üzlet végeredményben szépen lefedte a tevékenységi kört, ha volt is benne némi eufémizmus. Arra meg mindenki gyorsan rájött, hogy nem érdemes a Cucciuffo család dolgait kaparászni, mert gyorsan levágott lófejet talál az ember a takaró alatt, ha nem vigyáz. Salvatore Lenkét választotta a sok-sok epedező lányka közül, amit indokolt, hogy gyakorlatilag mindenkit letesztelt az ágyban és Lenke remekül teljesített, másfelől pedig nyitni szerettek volna a magyar piac felé. Igaztalan lennék, ha nem tennék említést arról, hogy azért lángolt kettejük között a szerelem is rendesen. Az elején mindenképpen, utána meg jöttek a kétségtelenül praktikus érvek, hogy miért jó a kapcsolat. Legfőképp a szex.

A diploma megszerzését követően gyorsan össze is hozták a grandiózus lakodalmat, sőt mindjárt kettőt is. Először Cataniában keltek egybe, rendes katolikus szertartás szerint, a helyiek úgy tudták, hogy tisztán mennek egymáshoz, hogyan másképp. Toto, azaz idősebb Salvatore Cucciuffo erre nagyon kényes volt, s talán el is hitte a mesét. Akinek ezzel kapcsolatban más információja volt, mondjuk azért, mert járt párszor Salvatore diákévei alatt Luxemburgban, az viszonylag gyorsan meghalt. Egy héttel később a Káli-medence egyik csendes, de kétségtelenül exkluzív fogadójában megismételték a szent fogadalmat a fiatalok. A veszprémi Napló valahonnan megneszelte a dolgot, kiküldte egyik gyakornokát, ugyan, tudósítson már a nagy eseményről és lehetőség szerint lőjön el pár képet is, de ez az ötlet valamiért nem nyerte el a messziről jött vendégek tetszését. A főszerkesztő azóta is úgy tudja, hogy Balázska kapott egy visszautasíthatatlan ajánlatot külföldről, és még elköszönni sem volt ideje, a tényleges igazság azonban majd akkor derül ki, ha a Balaton vízszintje lecsökken húsz centire a tó legmélyebb pontján.

A fiatalok beköltöztek a Fagyal utcai ingatlan felső szintjére és bekapcsolódtak a családi vállalkozás irányításába is. Salvatore lett a cégnél a hangzatos nevű külhoni referens, amit ő úgy értelmezett, hogy folyamatosan külföldre utazgatott és jellemzően a Cucciuffo-k ügyeit intézte, néha azért hozott egy-két kisebb melót Moldovából vagy Észak-Macedóniából, amiért Apuka előbb hálás volt, később már inkább morcos, mert arrafelé kicsit más a vállalati kultúra, kiemelten a fizetési hajlandóságra. Lenke itthon kommunikált nagyon, és rávette az apját, hogy érdemes lenne mégis ezeken a nyamvadt közbeszerzéseken is részt venni. Ha másért nem, azért, hogy kijelölt vesztesként csurranjon-cseppenjen valami a versenyszférából is. Apuka előbb hálás volt a tanácsért, később már inkább morcos.

Ritkán találkozott a család, sokszor még az igazán nagy ünnepeket sem töltötték együtt. Szicíliában kapott is hideget meg meleget Salvatore, hogy milyen dolog már, hogy karácsonykor ő Pukheten tárgyal, míg az asszonyka egyedül díszíti a fát, aztán Apukával eszi a halászlevet az ünnepi asztalnál. Az üzlet az üzlet, vágott vissza ilyenkor Salvatore és erre nem igazán talált ellenérvet Toto.

Talán ezért lettek annyira fontosak a disznóvágások február elején, és ezért tette magát szabaddá a hónap első szombatjára mindenki, hogy már hajnal háromkor keljen, s induljon a városhoz közeli tanyára. Általában csípős hidegben fordult be az udvarra a szürke terepjáró, amiből kicsit nehézkesen kecmergett ki Apuka, Lenke, Salvatore és Zoltán, aki az összes Kuchárszky cég ügyvezetői posztját betöltötte. Széles látókörű szakemberként tartották számon, aki ráadásul a végletekig lojális volt a tulajdonosokhoz. A tanyán kisebb csapat várta őket, egy jónevű hentesbolt teljes személyzete. Volt ott böllértől kezdve mindenki, akire csak szükség lehet a toron. Apuka ugyanis az első disznóvágás után belátta, hogy roppant romantikus, ha magukban küzdenek meg az állattal, majd dolgozzák fel azt, de csak trancsírozás lesz a vége és nem finom falatok.

– Jó reggelt, Kuchárszky úr! – köszöntötte Apukát Biczó úr, a böllér.

– Nem úgy volt, hogy tegeződünk? – kérdezte Apuka. – Neked egyébként csak Kálmán.

Mindenki meglepődött, hogy milyen fesztelen az öreg, nem volt rá jellemző.

– Persze, persze – szabadkozott Biczó úr. – Kezdhetjük? Természetesen miután megittuk az áldomást.

Az egyik kisember gyorsan teletöltötte a kiscsizmát formázó felespoharakat, amit a csapat minden tagja húzóra bevágott. Lenke is.

– Akkor, ahogy megbeszéltük, Kálmán?

– Igen! Én és Salvatore fogjuk a mellső lábait, Zoltán a két hátsót, Lenke meg a farkincáját. Jó lesz ilyen, angyalom?

Lenke kicsit fintorgott, ami elbizonytalanította Apukát.

– Valami baj van, kicsi csillag?

– Ez a farok dolog annyira megalázó. Én akarom fogni a bal mellső lábát, Apuka! A másikat meg fogja a Salvatore! Ti meg Zoltánnal legyetek hátul.

Apuka megtörölte a homlokát, amin egyszerre megjelentek a pálinka cseppjei kicsit felhigítva izzadsággal.

– Már megbocsásson, Lenke, de ez így nem lesz jó – kezdett okoskodni Zoltán, meggondolatlanul. – Így nem lesz jó a súlyeloszlás.

– Vafancullo! – szólalt meg a nap során először Salvatore. – Ne dumáljál Zoltánka!

Apuka kicsit elbizonytalanodott. Érezte, hogy Zoltánnak igazsága lehet, de hát a másik kettő mégiscsak családtag.

– Mit gondolsz, Pista? – fordult Biczó úrhoz, segítséget remélve tőle.

– Még nem dolgoztunk együtt, szóval bármi lehet – hárított Biczó úr.

Apuka a fejét vakargatta, közben arra gondolt, hogy egy elismert cégcsoportot visz már harminc éve, nem igaz, hogy ezt nem tudja eldönteni.

– Úgy csináljuk, ahogy Lenke mondta! – adta ki a határozott ukázt.

Zoltán ugyan gondterhelten sóhajtott egyet, de fegyelmezetten beállt a helyére. A segédek kihozták a disznót és beállították a nyitó pozícióba. Ők négyen feszült figyelemmel vártak Biczó úr jelzésére, ami konkrétan annyit tett, hogy beleordít a jeges hajnali sötétbe egy mostot!

A három férfi rendben elkapta a rábízott lábakat és erősen tartották azokat, de Lenke kezéből kicsúszott az sajátja. Az állat halálfélelme ettől kapott egy olyan adrenalinbombát, amitől megsokszorozódott az ereje és kitépte magát a szorításból. Hangos visítással rémülten rohangálni kezdett a reflektorokkal megvilágított udvarban. Az emberek üldözni kezdték, de olyan ügyesen mozgott, hogy reménytelennek tűnt minden elfogási kísérlet.

Egyszerre a semmiből hatalmas durranás törte meg a hektikus hangzavart, ami után hirtelen csend lett. A disznó élettelen teste a kerítés mellett hevert. Senki nem értett semmit. Pontosabban egy valaki nagyon is tudta, hogy mi történt. Salvatore diadalittasan csapott a levegőbe, jobb kezében egy pisztollyal.

– Így kell ezt! – kiabálta azzal a hamisítatlan akcentussal, amit Lenke kimondottan izgatónak tartott.

– Mondtam én, hogy nem lesz jó – morgott a földön üldögélő Zoltán. Magának szánta a szavakat, de mindenki meghallotta.

– Sajnálom Zoltán, de a munkakapcsolatunknak ezennel vége – szólt oda hidegen Apuka. – Hétfőn reggel jöjjön be az irodába a papírmunkát elvégezni és leszámolni.

A hurka és a kolbász az átlagosnál is finomabbra sikerült.

Lenke és Salvatore hazafelé úton megbeszélték, hogy itt lenne az ideje ráfordulni a gyerekprojektre.

Zoltán még pont elérte az utolsó városba tartó buszt.

*

Ezt a blogot jellemzően két dolog élteti.

Egyrészt a lassan, de biztosan a múlt ködébe vesző emlékek, amiket nyilvánvalóan megszépít, hogy én, aki fogadatlan prókátorként arra adtam a fejemet, hogy felemeljem a zászlót és a szó, az írás erejével magasra tartsam, nehogy az enyészeté legyen, mások másként őrzik a tüzet, például elmennek a teljes reménytelenség ellenére a legmesszebbre is, támogatni a csapatot, amiért nekik hatalmas tisztelet jár, szóval én egyre távolodok időben a ténylegesen megélt történetektől. Az öregedés egyik legbiztosabb jele, hogy sokszor már abban sem vagyok biztos, hogy azon a Siófok elleni meccsen vajon ott voltam-e, vagy csupán a Körkapcsolás semmivel sem összehasonlítható hangulata miatt rémlik úgy, hogy igen, amelyiken előttünk, nagyjából a kettes szektor magasságában, kábé a tizenhatos sarkánál Olajos csúnyán odalépett a kitörő Melisnek nyolcvanvalahányban.

A másik tényező a csúf jelen, amire szeretnénk mindannyian úgy tekinteni, mint egy rossz álomra, de minden áldott reggel rá kell jönnünk, hogy itt van velünk, egyre jobban ölel bennünket és egyre kevésbé bízunk abban, hogy valaha is lerúghatjuk magunkról. Voltak páran, akik tehettek volna arról hogy ne így legyen, de megette őket a feladat. Kik képességbeli okokból, mások talán nemtörődömségből, bár erre nem igazán van bizonyíték, így ezt az opciót inkább elhessegetem magamtól, de megbuktak a vizsgán. Előfordul. Az életben lehetnek olyan akadályok, amiken egyszer, másszor fennakadunk. Aztán vagy nekiduráljuk magunkat és újra próbát teszünk, vagy átadjuk a lehetőséget másnak. Valakinek biztosan sikerülni fog.

Biztosan sikerülni fog?

Régi tapasztalat, hogy a nehézségek megacélozzák az embert és számos példa van arra, hogy az alkotó ember számára kimondottan inspiráló egy ilyen környezet. Lehet, hogy így van, én most a saját bőrömön mégis inkább azt érzem, hogy a kiégés felé tartok. Mind többször kell azt hazudnom magamnak, hogy várom a meccset, miközben rettegve várom a vasárnap délutánokat. Mert fizikai fájdalmat okoz az újabb kilencvenpercnyi szenvedés, akár élőben, akár a laptop előtt görnyedve, aztán pedig máris ott a kínzó kérdés: mit lehet erről elmesélni?

Az emberben azonban van valami gyermeki naivitás, amit táplál az előző negyven évben forgatott képzeletbeli film, meg az ebből fakadó düh, hogy ez nem mehet így a végtelenségig, mert a rossz előbb vagy utóbb elbukik, és a végén nyer a jó, és miért ne lehetne, hogy pont a mai nap lesz a fordulópont?

Ne kérjen rajtam számon senki racionális érveket, mert a futballszurkolás nem az a műfaj!

Ha így lenne, a blog sem létezne évek óta, de van és lesz, akkor is, ha nehezebben születnek mondatok és azok láncából a szövegek.

Ha így lenne, üres stadionban, árván maradt székek előtt játszana a csapat, de nem ezt történik, mert mégis kimegy párszáz ember minden fordulóban.

Miattad, miattam, miattunk kellene a tulajdonosnak és a menedzsmentnek a mostani vergődést látva egyértelmű jeleket mutatni, elmondani, hogy dolgozunk, látjuk a mostani problémákat, nagyon nem tetszik, ami a pályán zajlik, nem dicsértük meg a srácokat, megmondtuk a szakmának, hogy ez teljességgel elfogadhatatlan, minket nem érdekelnek a kifogások, de ezért meg ezért meg van kötve a kezünk, de ezért meg ezért meg ezért nem lépünk most semmit, de ti fontosak vagytok nekünk, ezt csináljuk most, ezt csináljuk majd a nyáron, ezt ígérjük nektek, és ha nem jön össze, levonjuk a tanulságokat, nem fogunk nektek hazudni, de mindezért cserébe adjatok nekünk egy kevés időt, mondjuk egy évet, nem hármat, mert tudjuk, hogy azzal már nektek tele van a padlás, nem azt mondjuk, hogy biztosan feljutunk jövőre, de azt garantáljuk, hogy nem fog el benneteket a szégyen, ha bárhol szóba kerül, hogy ETO-sok vagytok, mert mi is ETO-sok vagyunk, mert mi együtt vagyunk ETO-sok.

Ámen.

Félek, hogy az elsődleges projekt, azaz a DAC bénázása (2022-ben: 7 meccs, 1 győzelem, 4 döntetlen, 3 vereség, 9-14-es gólkülönbség, 7 pont, 29%-os teljesítmény) nem tesz jót annak, hogy nagyobb legyen ránk a fókusz.

*

Nem tudom van-e értelme különösebben kivesézni az elmúlt nyolc nap három mérkőzését, szerintem nincs. A két idegenbeli meccsen kikaptunk két olyan csapattól, amelyik előttünk áll a tabellán, itthon meg levertük a tökutolsót. Ha ez, mondjuk a női röplabda bajnokságban történik, akkor azt mondanám, hogy az eredménysor teljesen oké, ez a világ rendje. Ez azonban futball, ráadásként az NB II, ahol minden megeshet, szóval itt illene olykor komolyabb eredményeket is felmutatni, arról nem is beszélve, hogy jó lenne néha-néha nézhető focit produkálni.

Ennek szerintem előfeltétele lenne például, hogy amennyiben kimerészkedünk a városhatáron túlra, de sokszor még akkor is, ha itthon maradunk, nem rendre öt védővel állnánk fel, akik előtt még minimum egy olyan ember (Toma) futballozik, aki bár kétségtelenül részt vesz az előrejátékban, de elsődleges feladata szűrés és a labdaszerzés. Ha élőbb lenne a kapcsolat a csapatrészek között. Ha a támadásépítés nem akadna el a harmadik passz után egy hihetetlen technikai hiba miatt. Ha nem hagynánk magára szerencsétlen centert, hadd birkózzon. Ha már a kapu közelébe jutunk, nem akarnánk bevinni a labdát az ötösig. Ha nem azt látnám az idősebb, NB Ž-es múlttal rendelkező játékosoktól, hogy nem vezérei, sokkal inkább kerékkötői a csapatnak. Ha lennének életerős és veszélyes átlövések. Ha nem lenne annyi indokolatlan labdavesztés. Ha nem csak akkor nyomnánk meg a meccset, amikor már nagyon ég a ház. Ha azt látnám mindenkin, hogy a következő szezonban is itt akar futballozni, ezért megmutatja, hogy helye van a keretben. ha látnám, hogy van bennük motiváció. Egyébként meg, ha már úgyis mindegy ez a szezon, azon kívül, hogy ne essünk ki szégyenszemre, akkor meg kapjanak több lehetőséget azok a srácok, akik rotációban leülnek a padra. Egyszerűen nem hiszem el, hogy rosszabb lenne az összkép.

Hat felvonás maradt még. Legyen vége már! Legyen béke már!

*

Kecskeméti TE Hufbau – ETO FC 3-2 (1-1)

512 néző, vezette: Kovács I.

KTE: Varga – Buna (46’ Tóth D.), Szabó, Ryashko, Szalai, Hadaró (57’ Grünwald) – Nagy, Vágó, Szuhodovszki (46’ Katona) – Lukács (90+1’ Győri), Paudits (74’ Tóth B.). Edző: Szabó István

ETO: Fadgyas 2.5 – Kovács 2, Kiss 2, Bagi 2, Csonka 2, Forgács 1 (80’ Tamás 0) – Tuboly 2.5 (84’ Berki 0), Toma 1.5, Vitális 2.5 (72’ Erdei 0) – Bacsa 2, Farkas 2 (72’ Priskin 0). Edző: Klausz László

Gólok: 35’ Lukács 1-0, 40’ Farkas 1-1, 49’ Kiss 1-2, 52’ Tóth D. 2-2, 76’ Szalai 3-2

*

ETO FC – Szolnoki MÁV FC 4-1 (1-0)

113 néző, vezette: Rúsz

ETO: Fadgyas 0 – Kovács K. 3, Bagi 3, Csonka 2.5, Forgács 3.5– Tuboly 3.5 (46’ Vitális 3.5), Kiss 4 (80’ Klausz 0), Toma 3 – Óvári 3 (46’ Berki 2.5), Priskin 2.5 (64’ Farkas 3), Vernes 2 (57’ Bacsa 2.5). Edző: Klausz László

Szolnok: Hegedűs – Szekszárdi, Kovács O., Szabó, Tóth (46’ Gohér) – Tisza, Hleba (57’ Földi) – Kurdics, Sipos (79’ Antal), Csörgő (46’ Irmes) – Busa (46’ Lakatos). Edző: Romanek János

Gólok: 38’ Óvári 1-0, 72’ Kiss 2-0, 74 Bacsa 3-0, 86’ Irmes 3-1, 90+1’ Farkas 4-1

*

Pécsi MFC – ETO FC – (1-0)

243 néző, vezette: Berényi

PMFC: Bukrán – Sági, Rácz, Katona, Marques-Airosa (79’ Adamcsek) – Kónya, Futó, Nikitscher, Grabant (46’ Hegedűs) – Bíró (64’ Tihanyi), Szabó (64’ Zsemlye). Edző: Vas László

ETO: Fadgyas 0 – Kovács 2, Kiss 2.5, Bagi 2, Csonka 2, Forgács 1.5 (73’ Simcho 2) – Bacsa 2 (65’ Vernes 1.5), Toma 2, Tuboly 2 (65’ Óvári 1.5), Vitális 2.5 (80’ Berki 0)– Farkas 2.5. Edző: Klausz László

Gól: 25’ Bíró 1-0

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőnyi időt (22 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodást.]

(A szöveget Edvard Munch norvég expresszionista festő képeivel illusztráltam.)