– Mondja Juliet, miért szeret maga engem? – tette fel a kérdést Pierre végső kétségbeesésében.

– Mert hiszek megában, Pierre! – nézett a férfira epedezőn az a törékeny lány, akit Julietnek hívtak.

Elég sokan álltak a Rue de Marseilles szűk utcácskájában, ők aztán mindent hallottak. Sőt! Látták a lány őszinte, de főképp bizakodó tekintetét is, amivel a már indulni vágyó Pierre-re nézett, és aki képes lett volna akár meghalni is egy kedves szóért cserébe.

Pierre nem készült fel erre a válaszra.

– Maga bolond, Juliet! – igyekezett elütni valami frappánssal a dolgot, legalábbis így gondolta. Nem sejthette, hogy ezzel nemhogy eltaszítja, ellenkezőleg, még jobban magához láncolja a lányt.

– Olyan nagy baj ez, Pierre? – kacagott fel Juliet. – Tudom, hogy maga túlságosan racionális ember, kinek a hit nincs is a szótárában. De engedje meg, hogy olyan legyek, amilyen vagyok. Igen, talán egy kissé bolondos, sőt, vannak erre durvább és bántóbb szavak is, belátom. Maga ismer. És engedje meg, hogy szeressem, tiszta szívemből.

Pierre idegesen az órájára pillantott, gondolatban már máshol járt. Határozottan dühítette, hogy itt van ez a lány, akivel már ki tudja, mióta együtt van, akit már milliószor megbántott, akár szóval, akár cselekedettel is, hiszen már megszámlálni sem tudta, hányszor csalta meg, sokszor csupán passzióból, itt van ez a lány, és nem tudja neki azt mondani, hogy: elég volt, vége.

– A Place Bellecour-ön kell lennem egy félóra múlva – mondta Pierre. – Tudja, a megbeszélés.

– Igen, említette. A tábornokkal. – bólintott Juliet. – Látja! Nem felejtettem el.

A férfi zavarodottan mosolygott, mivel csak másodpercekkel korábban találta ki a kegyes hazugságot a nem is létező találkozóról. Kétségtelen, napokkal korábban beszélt egy bizonyos Chaponnay tábornokról, de csupán egy cikkből idézett, amit a Journal de Monde-ban olvasott.

– Igen, igen. Maga olyan figyelmes – hadarta kelletlenül.

Juliet pontosan tudta, hogy nincs semmilyen megbeszélés és a férfi csak szabadulni próbál, de ez bőven belefért az ő kis világába. A szerelmet és főképp a hitet ugyanis nem gyűrheti maga alá a rögvalóság. A lány azt is tudta, hogy van mellette egy Julie, egy Monique, egy Chantall, egy Mireille és talán még egy Julie, de az sem érdekelte. Neki Pierre volt a mindene, és Pierre minden alkalommal visszatért hozzá.

– Menjen már! Még elkésik – csilingelt Juliet. Még egy apró csókot is adott Pierre-nek, majd maga indult a Rue de Sčvignč irányába, ahol a kedvenc boltját rejtette az egyik romoskapualj.

Pierre-t annyira meglepte, hogy egyszerre egyedül állt ott, hogy hirtelen az sem jutott eszébe, vajon Monique-hoz vagy éppenséggel Chantallhoz ígérkezett aznap.

*

A Budafok elleni gyászos meccs után úgy éreztem, hogy ezúttal a gyászmunka többet kíván, és valami különös, némiképp talán meglepő ingerre van szükségem, hogy kitöröljem vagy legalább megpróbáljam kitörölni a sokkot. Ezért aztán másnap elgyalogoltam a kopottas nádorvárosi stadionba, hogy megnézzem a DAC-Óvár II összecsapást kimondottan azzal a céllal, hogy lássam, milyen az, amikor másnak is szar. Az amatőr futballban kevésbé elmélyedt olvasóknak mondom, hogy a kékek a tavalyi, most már bátran állíthatom, hogy kifutott szezonjuk után, ami bronzéremmel zárult, idén szenvednek, mint malac a jégen, 2022-ben a hét meccsükből csak két ikszre futotta, a többi bukta és azok is inkább nagy különbségűek, pedig csak egyszer kellett elhagyniuk a hazai barlang biztonságot adó melegét. Nem függetlenül a történésektől, a lelkes kommentek is eltűntek a social media bugyrában, s olybá tűnik, a személyes jelenlét sem olyan fontos már, gondoljon mindenki azt, amit akar. Persze csak a hangemberek, meg az olyanok, akiknek halvány fogalmuk sincs arról, mi is a futball, no, ők gondolják azt, hogy elég keményen dolgozni, és a siker garantált. nem, kérem szépen, ebben a játékban az is kell, hogy az ember képes legyen egyeneset rúgni a labdába.

A kicsit körülményes felvezetés után immár elárulhatom, hogy a foglalkozás végül nem érte el a célját, mert a foggal-körömmel küzdő és néha a birkózás (dzsúdó?), rosszabb pillanatokban a ketrecharc elemeit is előszeretettel alkalmazó DAC majdnem nyert, nagyjából hét perccel a vége előtt jött az egyenlítés a nem annyira semmiből, így aztán nem lett klasszikus hősköltemény, csak egy sima vers a küzdésről, amiben néha-néha megbicsaklik a rím.

A felejtés tehát nem jött össze, így még mindig összeszorul az öklöm, ha a szombati szánalom harmadik, negyedik és ötödik percére gondolok. Már csak azért is, mert az az eseménysor tökéletesen zanzája annak, hogy mi folyik, mi folyhat mostanság a Nagysándor József utcában minőségi, a közönséget kellően kiszolgáló labdarúgás címén.

A sztori ott kezdődik, hogy Óvári vérszegény átlövési kísérletét simán blokkolják a hazai védők, s hoznák fel a labdát, de Kalmár előre passza nagy homály, így máris Fodor Ferinél a bőr a térfelünk közepén. Ő összejátszik Csonkával, aki indítja a balszélen nagy rössel robogó Forgácsot. A lendület megvan ugyan, de sajna a vak ló esetét látjuk, aminek egyenes következménye a gyors labdavesztés a felezőnél. A Budafok jöhet tehát a rugósfoci újabb szakaszában, s vele együtt a meglepetés, mivel egy gyors passzal megtalálják Szabó Leventét, ő három szezont játszott az ETO utánpótlásában, utolsó meccsét 2014 novemberében abszolválta az u17-es bajnokságban, a Loki elleni keretből már senki nincs a klub környékén, ezek a srácok ma 22-23 évesek, pédának okáért Varga József és Samodai Áron a DAC színeiben lépett pályára vasárnap, az előbbi lőtte a kékek gólját, zárójel bezár, szóval Szabó Levente megtalálja a középen üresben kilépő Zuigébert, aki máris bent van a büntetőterületen, mellette, talán kissé mögötte, egy ütemmel lemaradva Csonka Bonifác. Négy és fél perc ment el a meccsből, azaz hátra van még legalább nyolcvanöt. Látszik, hogy Zuigéber gyorsabb, vagyis esélytelen őt feltartóztatni. Talán egy jó ütemű becsúszás még segíthetne, de van benne rizikó rendesen. Tudom, hogy az ilyen pillanatok nem arról szólnak, hogy a játékos lefuttat az agyában egy rövid programot, amiben szembe állítja a lehetőségeket a veszélyekkel, mérlegel, majd meghozza a legoptimálisabb döntést mind a maga, mind a csapat szempontjából. Ez az egyik véglet. Az azonban nem szükségszerű, hogy valaki jobb híján a másik szélsőséget választja. Mi is történt a Promontor utcában kicsivel öt után? Csonka a nyakánál fogva a földre rántotta ellenfelét. Ilyenkor sokféle kimenet nincs: tizenegyes, piros lap. Nagyon rossz deal még akkor is, ha az ellenfél béna, és ne adj isten kihagyja a büntetőt. Nyilván mindenki tudja, a történetünkben nem hagyta ki. Érdekes volt figyelni a testbeszédeket. Fadgyas portás könnyedén felszedi a lassan felé guruló pettyest, magához öleli, és körbe néz, merre hajítsa ki azt? Mikor megszólal a síp, inkább a szimpla letargia tükröződik az arcán, semmi indulat. Csonka? Mint a rossz kisgyerek, aki tudja, csínyt követett el, amit ráadásul mindenki látott. Próbál eloldalogni, de kevés meggyőződéssel. Nézi a sporit, tekintete követi annak kezét, vajon hová nyúl? Oda bazmeg! Piros. Tettetett meglepődés, aztán elindul lefelé, de néhány lépést követően megfordul, bizonygatni próbálja, hogy ez max sárga lehet, de azt is könnyű lélekkel tetszett megadni. Félmosoly, te hülye vagy, bazmeg, de ez inkább a rutin, kevésbé a valóság tagadása. A többiek lézengenek, talán meg is nyugszanak, itt már nem veszíthetünk. Verbálisan biztosan nem. Majd a Klausz megmagyarázza, helyettünk is.

És igazuk lett. Megint.

Jött a vaker duma a végén, hogy tisztes helytállás, meg megúszni kevés góllal. Kimondtad a lényeget, barátom! Ami itt megy ezen a tavaszon, az maga a megtestesül megúszás. Erről szólnak a mozdulatok, a gesztusok és a szavak. Mármint annak a szavai, aki megszólal. Talán munkaköri előírás miatt, talán azért, mert tetszik a póz, esetleg szimpla beszűkült tudatállapot miatt egy ember adja nevét és gondolatait ehhez az egészhez, valóságos személyként, aki remekül játssza a troll szerepét. Klausz László. Ami szomorú, hogy megteheti, nem szólnak rá, hogy figyu, ezeket a sorokat azok is olvassák, akik még hajlandóak megnézni ezt a fost. Volt itt szó január végén a puccos városházi teremben, hogy nem megy a futball drukkerek nélkül, meg közösségteremtés, de úgy tűnik, egyelőre ezek csak lózungok voltak. megint. Ha valaki esetleg felhorgad, gyorsan megkapja, maradj csöndben, nyáron jön a Kánaán minden értelemben. Jut eszembe! A tavasszal volt teljesítményt fikázó poszt? Én nem láttam. Persze meglehet, hogy a nemkövető, kamuprofilom csak szűkített tartalmat lát.

Ma ugye ünnep készül. Jön a nemzet csapata, ami sokakat megmozgatott, volt is sipákolás, hogy hat és félezer már teltház, hogy ez micsoda dolog! Én telibeszarom ezeket a hangokat, mert azok, akik végig szenvedték mondjuk az Ajka elleni hazait, vagy éppenséggel elmentek vasárnap este Diósgyőrbe asszisztálni a semmihez, azok be fognak férni. Most majd megint lesz fogadás a meccs előtt a színfalak mögött, ahol megmutathatja magát az újelitnek csúfolt massza, aztán akinek akad hely valamelyik üvegkalickában a keleti lelátón, az marad, a többiek meg iszkolnak haza és jobb esetben bekapcsolják a tévét és nem a Szerencsekereket keresve a távirányítón.

Isten bocsássa meg nekem, de valamiért egyre rosszabb sejtéseim vannak a jövővel kapcsolatba.

*

Budafoki MTE – ETO FC 2-0 (2-0)

266 néző, vezette: Kovács J. Zoltán

BMTE: Horváth – Takács (75’ Horgosi), Vaszicsku, Jagodics, Fótyik, Kalmár – Adorján – Csonka, Zuigéber (65’ László), Soltész – Szabó (75’ Kovács D.). Edző: Csizmadia Csaba

ETO: Fadgyas 5 – Kovács K. 1, Fodor 1 (52’ Lipták 1), Csonka 0.5, Forgács 1 (46’ Farkas 1) – Bagi 1, Kiss 1 – Simcho 1 (46’ Berki 1), Vitális 1, Óvári 1 – Bacsa 1 (75’ Priskin 0). Edző: Klausz László

Gólok: 6’ Zuigéber (11-es) 1-0, 43’ Soltész 2-0

Kiállítás: 5’ Csonka

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőnyi időt (22 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodást.]