Svájlen megköszörülte a torkát, egy picit igazított a nyakkendőjén, ami egyébként előtte is úgy állt, ahogy annak minden magára valamit is adó divatmagazin szerint állnia kell, röviden kortyolt az asztal sarkára gondosan odakésztett vizespohárból, aztán egy roppant óvatos mozdulattal felállt, de úgy, mintha attól tartana, hogy a pad megharapja, vagy a szék lába megpróbálná elgáncsolni, és kimért léptekkel elindult a terem végében elnyúló hosszú asztal felé, ami mögött négy, szigorú tekintetű tanár ült.

A Bizottság.

Mikor megérkezett a nagytiszteletű grémium elé, tisztelettudóan köszönt, majd a tekintetét a falon függő keresztre szegezte. Segíts!, mormolta magában.

– Péter! – üdvözölte szívélyesen Hegyesi tanár úr, aki négy, az örökkévalóságnak tűnő éven keresztül szívta Svájlen vérét a matematika óráknak hazudott inkvizíciós kihallgatások alkalmával. – Nem hittem volna, hogy eljön ez a pillanat – igyekezett viccelődni, pedig igazából abúzált. – De látja, még magából is kihúztuk a maximumot.

– Igyekeztem, tanár úr – felelt szelíden Svájlen, visszafogta gyilkos ösztöneit, felülemelkedett azokon a gondolatokon, amik az agyában cikáztak, s amikre tizennyolcas karikát rajzolt egy képzeletbeli kéz, de még így is messze túl voltak a jóízlés határán.

– Ne foglalkozzon a kolléga pikírt megjegyzéseivel – nyugtatta Wallner tanárnő, nem kevés sikerrel, amiben komoly szerepet játszott a dekoltázs, ami talán kissé túlzó volt egy ilyen ünnepélyes pillanatban, de ugyebár a cél szentesíti az eszközt. – Nem kér egy kis mandulát? A kertemből való.

Svájlen mindent is kért volna Izoldától, de sajnos nem lehetett, így aztán maradt egy marék mandula, de az legalább a tanárnő tenyeréből, ami valamiért nedves volt.

– Nos, Péter – vette át a szót, az elnök, azaz dr. Korhely Levente, aki egy másik város nagyon híres és nagyon elit gimnáziumának igazgatójaként tengette mindennapjait, plusz ő volt a megyei szakfelügyelő történelemből, arról nem is beszélve, hogy a Nemzeti Pedagógus Karnál is volt egy misztikus pozíciója, ami most nem is jut eszembe. Ne hagyjuk szó nélkül, hogy bridzselt, a Himalája nyolcezres hegyei közül hatot megmászott oxigénpalack nélkül, és, bár ezt igazából senki sem tudta biztosan, de annyian suttogtak róla, hogy eredeti orosz nyelven bármelyik félbehagyott mondattól tudta folytatni a Doktor Zsivágót.

– Nos, Péter! Milyen tételt húzott?

– Európa halászata, különös tekintettel a Mediterránum területére – mondta fel gyönyörűen a leckét Svájlen.

– A kedvencem! – hazudta Hegyesi, csak azért, hogy még jobban idegesítse Svájlent. – A földrajz szakot is elkezdtem – dicsekedett Wallner tanárnőnek, némi mosolyért cserébe. – Csak választanom kellett, mert a futball mellett már sok lett volna ez a harmadik szaktárgy a matekkal és a fizikával párhuzamosan. Ó! Ha tudom, hogy negyedéven elszakad a térdszalagom…

Izolda sajnálkozva pillantott Hegyesire, amit ő csúnyán félreértett, mert együttérzésnek vélte, pedig az az igéző szempár csupán a szánalom szikráit indította útjára.

– Kezdjük, mert még huszan várnak a sorukra és nekem egykor már a borlovagrend ülésén kell lennem – húzott vissza mindenkit a földre dr. Korhely.

Svájlen nem is teketóriázott tovább, hanem rögvest belevágott a mondandójába.

– A derékszögű háromszög befogójának négyzete egyenlő a két átfogó négyzetének összegével, azaz a²+b²=c².

Igriczi, aki eddig szótlanul ült az asztal szélén és közben teljesen belefeledkezett az Élet és Irodalom utolsó számába, hirtelen felállt, odament Svájlenhez és egy hatalmas barackot nyomott a fejére. Miután végzett, visszaült és folytatta a Páratlan oldal glosszáinak olvasgatását.

Wallner tanárnő nem értette, hogy mi történik, de abban biztos volt, hogy a hamvassága okozott valami visszafordíthatatlant ennek a derék fiúnak a fejében, ezért egyet gombolt a blúzán, de izgatottságában elvétette a fogást, így még többet mutatott meg abból, amit maga nevelgetett hosszú éveken állt.

– Még egy kis mandulát, Péter? – tetézte a bajt.

Hegyesi tanár úr meghökkent, mert ő ezt az alapösszefüggést egy alkalommal sem hallotta Svájlentől az óráin, pedig kérdezte sűrűn.

– Esetleg a szögfüggvényekről hallhatnánk valamit, Péter? – esett ki a szerepből.

– No de Kálmán! – rivallt rá dr. Korhely Levente. – Több komolyságot! Kezdjük előről, Péter! Nagy levegő!

Svájlen nagyot sóhajtott, s gondolkodás nélkül folytatta.

– A Trianonban aláírt békeszerződés kapcsán a magyar állam kényszerpályán mozgott, a dokumentum aláírásának nem volt valós alternatívája.

Dr. Korhely arcvonása ellágyult.

– Azt ugye tudja, hogy vannak olyan történésziskolák, miszerint ez aállítás nem kellően megalapozott? – tette fel a kérdést.

Svájlen csak hümmögött.

– Árulja már el, hogy mindez miként függ össze Európa halászatával? – tolta fel akkurátusan a szemüvegét a homlokára, aztán jelentőségteljesen végigmérte a fiút.

– Magyarország partjait egykor három tenger mosta, onnantól kezdve egy sem.

Dr. Korhely erősen elgondolkodott.

– Izolda, drága! – fordult a mellette ülő kolléganőhöz, majd hirtelen elakadt a szava, mert olyat látott, amit utoljára talán akkor, amikor az Andokot járta be, és egyszer, de tényleg csak véletlenül, betért egy kuplerájba valahol Huancayo környékén. – Hogyan állunk az idővel?

– Szorít – csücsörített Wallner tanárnő, s dr. Korhely tudta, hogy sosem kellett volna hazajönnie Peruból, esetleg elviszi ezt a nőt egyszer oda.

– Köszönjük, Péter! Ennyi elég is volt. A feleletét kiválóra értékeljük, hiszen minden mindennel összefügg.

*

Relatív nagyot ment a klub tulajdonosi hátterét feszegető írásom, aminek a motivációs háttere mindössze annyi, hogy általában minden érdekel. Ezzel arra is céloznék, hogy nem vezette a kezemet senki, és közel harminc évvel ezelőtt a Miskolci Egyetem remek professzorai és oktatói arra is megtanítottak, hogy a kételkedés nem bűn, hanem erény, plusz egy csomó minden fellelhető némi keresgélés után. Pedig akkor még nem is volt internet.

A szöveget korrekten meghivatkozta az ugytudjuk.hu és a nalunk.ujszo.com is, az igazi poén azonban az lett, hogy múlt hét végén a kisalfold.hu oldalán megjelent egy röpke reakció.

Tisztában vagyok a helyzetemmel, így én már azt is nagyon respektálom, hogy született egy kommüniké. A klub részéről az oszlatás-projekt pipa, a nyájas közönség meg majd eldönti.

Csak így tovább!

Valahol én is azt vártam, hogy a kanyargós út kapcsán az lesz a magyarázat, hogy a közös tulajdonosi háttér problémát okozhat bizonyos helyzetekben. Azt azért érdemes leszögezni, hogy ez nem abszolút kizáró kategória, mert ha így lenne, akkor miért kaphattunk mondjuk már most nemzetközi licenszet?

Ami nekem egy picit megkeserítette a szám ízét, hogy az írásban idézőjelben lehozott, ezért feltételezem szöveghűen leírt mondatok között a következő is szerepel:

„A Circum Kft. részvényeinek az átvitele egy további lépés volt az ETO Futball Kft. végleges tulajdonosi struktúrájának az eléréséhez.”

Ha lehetne egy kérésem, a szakmai hitelesség érdekében, egy kft. esetében ne beszéljünk részvényekről.

Egyebekben meg izgatottan várom, hogy akkor most elértük-e a végső állapotot?

Hajrá ETO!