Anya nem akart Szállásfőre menni. Igazából a hülye öcsém és én sem. Az egy szar, mondta ő, mert neki többet megengedtek. Én pontosan ugyanígy gondoltam, csak csöndben. Tavaly is ott voltunk. Kezdődött azzal, hogy a zuhanyzóban hiányzott két csempe és a helyükön egy kékeszöld massza burjánzott. Igen burjánzott, mert ha sokáig nézted, akkor kiderült, hogy nem egy festékfolt lakta be a helyet, hanem valamilyen élőlény. Alacsonyabb rendű állatok szerintem, mondta Lehel és én hittem neki, mert ő biológia faktra járt, én meg irodalomra. Ne piszkáld, akkor nem lesz baj, röhögött a képembe. A vizet biztosan szeretik, fűzte hozzá. Nekem az jutott eszembe, amikor a Mamáéknál töltöttük a nyarat. Már nem voltak tehenek, az istálló helyén csillogó fürdőszobát húztak fel, amit persze nem használhatott senki, mert még valami baja lesz. A vécéülőkén ott volt a tepsi, benne a frissen elkészült bukta. Mama onnan vitte be a konyhába, ahol mindenki tömte magába ebéd után. Tudtam, hogy nem volt alatta szar, de akkor sem esett annyira jól. Éjszaka meg botorkálhattam ki a baromfiudvar végébe a pottyantós budihoz, ha dolgom akadt. Ültem a félhomályban a harmincas izzó alatt a fa alkalmatosságon, mellettem gondosan méretre vágott Szabad Föld, a képek csúsztak cefetül, ha nem figyeltél oda a törlésnél, és nem mertem felnézni, mert az ajtó fölső sarkánál, a vakolatlan falon, a téglák közötti hézagokban bújtak meg a szörnyű óriás kaszáspókok. Biztos, hogy engem figyeltek, s csak a kellő pillanatra vártak, hogy rám ugorjanak, belém eresszék csápjaikat, amitől lassan álomba szenderülök, majd behálózzanak gondosan, hogy aztán hosszú heteken keresztül szívják ki belőlem az élet minden cseppjét. Ha én nem nézek rájuk, ők sem látnak. Úgy rohantam vissza a házba, hogy még a hátsó udvart gondosan elválasztó ócska kerítés kapuját sem zártam be rendesen. Reggel arra ébredtem, hogy a Mama visít. Már megint átjöttek azok a kurva néma kacsák! Órákig úgy tettem, mintha aludnék, és csak akkor merészkedtem ki, amikor már elmentek uborkázni.

Most meg ez a kék izé.

Te, Lehel, ez nem mérgező, kérdeztem az öcsémet. Kicsit közelebb hajolt, úgy csinált, mintha tudományos alapossággal vizsgálná a foltot, aztán jelentőségteljesen krákogás mellett csak annyit vetett oda, hogy: meglehet. Ez Chalifax mutanaris. Népi nevén vízi berencs. Legalább százan vannak és egyértelműen látszik, hogy irtózatos tempóban szaporodnak. Azzal kirobogott a fürdőszobából és bezárta maga után az ajtót. A zuhanyzófüggönybe kapaszkodtam, ami a másodperc töredéke alatt szanaszét szakadt. A földön feküdtem és hamarabb meghaltam, mint a kék valami megölt volna. Lehel az ajtó előtt gurgulázva hahotázott, de nem volt annyira kegyetlen és inkább babrálni kezdett a zárral és hősiesen kiszabadított. A kurva anyádat, ordítottam volna, de semmi erőm nem maradt. Talán jobb is így, mert Anya ott állt Lehel mellett. Ti mit csináltok, kérdezte őszinte ártatlansággal. Kértek buktát?

Miért megint Szállásfő? Apám ránk se hederített, valamit nagyon keresett a fiókos szekrényben, ahol a nagyon fontos iratokat őrizte. Tamás! Anyám kezdett dühös lenni. Lehel és én inkább kisomfordáltunk a szobából, mert nem akartunk ott lenni a robbanásnál. Tamás! Nem hallod, amit kérdezek? Apám továbbra is szorgosan matatott, de most már az íróasztalon, ahova kipakolt szinte mindent. Tamás! Mi nem megyünk oda még egyszer! Apám megmerevedett, majd óvatosan megfordult. Nem kereste anyám tekintetét és látszott, hogy mondani szeretne valamit, de valamiért nehezére esik. Percek teltek el. Anna! Emlékszel, milyen olcsó volt az út tavaly? Belekezdett végre. Anyám bólintott. Ezt az évet is befoglaltam, suttogta apám, azért volt csak annyi. És? Anyám a racionális gondolkodásáról volt híres. Akkor idén nem megyünk el. Ki van fizetve, nem? Legfeljebb egy hétig üres lesz az a viskó. Nekik is jobb így, legalább nem kell takarítaniuk. Balu és Lehel akkor kupit szokott csinálni, hogy ezek után még ők jönnének nekünk egy tizessel, nevetett. Megölelte apámat, próbálta vigasztalni. Most komolyan ezen görcsölsz? Apám tekintetet nem lett kevésbé gondterhelt. Anna! Ha most nem megyünk, ki kell fizetnünk az ideit is, plusz még egyszer ugyanannyit kárenyhítésként. Kárenyhítésként? Az meg mi a frász? Milyen kár? Anyám most már inkább ölni tudott volna. Nem megyünk ki a parkba, kérdeztem Lehelt, aki nem ellenkezett. Aláírtam, hebegett apám. Azt a kurva papírt kerestem, de biztosan aláírtam. Ezt nem hiszem el, sziszegte anyám. De Anna! Tudod, hogy mennyire szarul álltunk egy éve! A kiadó nem fizetett és a te fizetésedből sehova se tudtunk volna elmenni. Csak jót akartam. Sikerült, felelte anyám, és ahogy mondta, egy csepp indulat sem volt benne. De én akkor sem megyek oda! Kifizetjük azoknak a rablóknak, de az biztos, hogy lehúzom őket a Bookingon, most már csakazértis.

És mi lesz a nyaralással, kérdezte apám. Hétfőn mennünk kéne, már csak három napunk maradt. Anyám elgondolkodott, aztán elővette a telefonját. Szia Fülöp, búgta a készülékbe, de úgy, hogy apám szabályosan feszengeni kezdett, megvan még az az apartmanotok Felsőberencsen? Igen? Hétfőtől szabad lenne? Micsoda? Ki vagy hangosítva. Szia Tamás, ütötte meg apám fülét az a roppant kellemetlen hang, amitől mindig rosszul volt, és rendre felment a vérnyomása, mert anyám tényleg kihangosította a Nokiát. Csak öt napról lenen szó, négyünknek. Szarban vagyunk, s itt most újra némította a telefont, Tamást megint behúzta valami görény marketinges, folytatta. Mennyi? Anyám egyszerre keresni kezdte a cigijét, nem vagy egy olcsójános, Fülöp. Nem szép dolog a más szorult helyzetén nyerészkedni! Mindegy, megegyeztünk. A kulcs a szomszédban, Mári néninél? Rendben, szervusz.

Anyám letette a telefont és mélyet szippantott a Camelből. Igazi békebeli darab volt, legalább húsz éves. Megoldottam, vetette oda apámnak, de nem volt boldog.

Apám nem értette, hogy ki az a Mári néni.

*

Kettőezertizenkilencben a Plymouth Argyle FC hivatalos honlapja elkezdte összerakni a klub színeiben valaha játszó futballisták posztonkénti örökrangsorát. Top25 volt a cél. Elébb a kapusok jöttek, majd őket követték a szélső védők szépen sorra. A harmadik etap a centerhalfoké volt.

10. Gerry Elhinney 9. Nicky Marker 8.Curtis Nelson 7. Marcel Seip 6. Mick Heathcote 5. Jack Chisholm 4. Sonny Bradley

Nem igazán ismert nevek, talán csak azoknak a keményeknek mondanak valamit, akik valamiért a ’The Pilgrims’ azaz ’Zarándokok’ néven futó klub hívei. Utánanéztem. Bradley például még most is aktív, harminc múlt, ő ’16 és ’18 között volt Plymouth játékosa, most a Luton Townban teker. Jack Chisholm ellenben egy igazi legenda, 1949-től hat szezonon keresztül futballozott a zöldeknél. Bekerült a ’Hall of Fame’-be is. Az igen!

Adja magát a kérdés, hogy ki állt a dobogó alsó fokára?

Dobpergés!

Igen, bizony: Tímár Krisztián!

The Beast from Hungary, ahogy a laudációban emlegetik. Én módjával dobok hátast az ilyen listáktól, de Anglia ebből a szempontból különleges hely. Ráadásul külföldiként mindig nehezített a pálya, szóval itt és most jár a kalaplengetés.

Tímár egyébként, amikor a Fradiból kikerült a klubhoz, nem felejtette el megemlíteni, hogy számára az angol szerződés a megvalósult álom, s lám, egy ember, aki pontosan el tudta magát helyezni a futballuniverzumban. Igazán kár, hogy miután a 2007-2008-as szezonban az év játékosának választották a Plymouthnál, a makacs sérülések megakadályozták, hogy talán még jobban kifussa magát a szigetországban.

Helyette jött egy vietnámi kaland a méltán híres SHB Đànang csapatában, ami biztos izgi lehetett, de sportszakmailag nem sokat érhetett, majd a levezetés előbb a Siófok, majd a Szeged színeiben, immár az NB II-ben, aminek a végén 2014-ben szögre akasztotta a csukát.

Ugyanakkor látszik, hogy máris fordította a vitorlát és rögvest belevágott az edzői munkába, hiszen már 2015-től a vonal mellett láthatjuk, amikor is a szegedi ifit kezdte edzeni. Aztán jött először a másodedzői feladat a Vidi II-nél, 2018-tól pedig már ő lett a főnök az NB III-as csapatnál.

Valszeg jól csinálhatta, amit csinált, mert az MLSZ megtalálta és 2020 nyarán megtette az u18 szövetségi kapitányának. Egy év alatt két barátságos meccset abszolvált a románokkal szemben, és ha kicsit fellengzősen akarunk fogalmazni, mondhatjuk, hogy veretlenül távozott, mert a tények makacs dolgok.

Tavaly nyáron átült a tizenkilenc évesek padjára, ahol már bőven volt meló, példának okáért tizenegy találkozó, amiből hat tétért, egész pontosan az idei EB eléréséért ment. Nem jött össze, mert az az egy bukta Győrben, a törökök ellen az utolsó utáni percekben a továbbjutásba fájt. Kicsin múlt, ráadásul egy olyan gárdával, amitől földöntúli bravúr lett volna elérni a nyolcas finálét. (Nem mellesleg az az Izrael, akikkel 0-0-át játszottunk, pénteken döntőzik az angolokkal.)

Most pedig jön az ETO, akit elvileg fel kellene vinni az első osztályba. (Apró kiegészítés: Lehet, hogy ezt csak mi szurkolók szeretnénk igazán. Zárójel bezár.)

Talán tévedek, talán a naívabbnál is naívabb vagyok, hiszen semmi sem támasztja alá az optimizmusomat, ha csak az nem, hogy láttam párszor a tévében és nem kliséket nyomott az arcomba a meccsek utáni nyilatkozataiban, de valamiért most érzem a csít. Csak remélni tudom, hogy neki nem elég a másodosztály közepe.

És ha mégis vakon voltam? Ez is benne van, de nem fogok a kardomba dőlni, hiszen járt már más is így, nagyságrendekkel komolyabb pozícióban, és már most megígérem, hogy amennyiben így lesz, ugyanide kiállok és beismerem, hogy benéztem.

Üdv a fedélzeten, Krisztián! Ideje Magyarországon is maradandót alkotni egy zöld csapatnál!