Ez egyszerűen káprázatos, mondta kissé aléltan Delfín Caceres Tornaroli, miután kikászálódott a terepjáróból Piedrabuenánál, majd felnézett az égre. A messzi távolban hatalmas hegyek hófödte csúcsai meredeztek mindenfelé, a gleccserek éles vonalai, mint megannyi apró erecske futottak szerteszét. Sírni lett volna kedve, de annyira fáradt volt, hogy egy átkozott könnycseppet sem tudott kipréselni magából, pedig nagyon akarta, és nem csupán a köré sereglő újságírók miatt, akik sűrűn kattintgattak a fényképezőgépeikkel. Az anyjára gondolt, aki annyit, de annyit segített neki, és akinek megígérte, hogy mindenhová elviszi magával, ahová éppen sodorja az élet. Pontosabban Bernabé Ferreyra, az ügynöke, de ez most másodlagos. Tornaroli asszonyt azonban elvitte a vírus, hiába reménykedett mindenki az utolsó percig, hogy felépül, ezért aztán hónapokkal el is halasztották az érkezést, és ezzel együtt a nagyszabású bemutatkozást. A mindig makkegészséges Natalia két héttel a tervezett repülés előtt csendesen elment. A gépen, így a Delfin és Ferreyra közötti ülésen már csak egy bekeretezett kép utazott, az, ami a búcsúztatásán is az urna melletti asztalkáról tartotta szemmel a gyászolókat.

Csak egy mosolyt, Delfín!, kérte Agustín Zozaya a Periodico gyakornoka, kivágnak a szerkesztőségből, ha nem lövök egy vidám képet rólad, tette hozzá egy csibészes vigyorral a szája sarkában. Nem volt ő modortalan és érzéketlen, csak kevéssé követte az érdekes emberek magánéletével kapcsolatos híreket. Tizenkilenc múlt csak, bár akik először meglátták sokkal inkább gondolták egy nagyra nőtt iskolásnak, mint olyasvalakinek, aki már önállóan keres, egyszer például nem engedték be egy boxgálára, hiába lógott a nyakában a teljesen szabályos akkreditációs kártya. Ne bohóckodj már kisöreg, röhögte ki a melák szekuritis, gyere vissza, ha leérettségiztél.

Ferreyra általában ölni tudott a tekintetével, és ezt a képességét most is igyekezett hasznosítani, de hiába. Mivel a finom módszer nem vált be, kénytelen volt drasztikus eszközt bevetni, ami azt jelentette, hogy egy jól irányzott balhoroggal kiütötte a túlságosan ficánkoló Agustínt, aki azon nyomban elterült a havas járdán. Most kezdtek csak igazán dolgozni a fotós masinák, aminek eredményét mindenki láthatta is a másnapi újságokban, kivéve a Periodico olvasóit, érthető okokból.

Talán jól is jött Delfínnek az aprócska közjáték, visszarángatta őt a földre, a valós történések közé, amiből a sziklák csodás látvány ragadta ki az elébb. Odalépett Zozaya élettelennek tűnő testéhez, ami valóban nem mozdult, de ha valaki fölé hajolt, hallhatta a szabályos légzés ritmusát, sőt, egy kis horkolást is. A szemhéjai alatt valószínűtlen gyorsasággal mozogtak a szemgolyói, mint aki álmában látványos filmet néz, esetleg egy izgalmas meccset. Szerintem rendben lesz, mondta Delfín, csak fektessük valami melegebb helyre és takarjuk be, mielőtt teljesen átfagy. Azzal máris körbenézett és egyből ki is szúrt egy padot nem messze tőlük. Felemelte Zozayát, amiről eszébe jutott, hogy az utolsó napokban milyen sokszor kellet az anyját szinte ugyanígy cipelnie, és újfent ellágyult. Nem is érezte, hogy milyen nehéz a test, pedig Agustín inkább volt százhúsz kiló, mint száz. A kabátja nem volt végig begombolva, az is lehet, hogy az esés közben nyílt szét a tépőzár, aminek következtében kivillant az alatt viselt póló, ami nem volt más, mint egy hófehér focis dressz, a jól ismert vörös keresztcsíkkal és a szív fölött a címerrel, benne a négy betű: CARP.

Delfín Caceres Tornaroli szíve ismét elszorult. Hát mi a fene történik? Ezért jött el a világvégére, hogy még itt is csúfot űzzenek vele? Huszonhárom éve üldözi egy szörnyű emlék és nem tud tőle szabadulni.

Egy u10-es tornán csapott össze a Boca és a River. Ő volt a kék-sárgák középhátvédje, aki az utolsó másodpercben, 2-2-nél egy ártatlan beívelést védhetetlenül fejelt a saját kapujuk bal felső sarkába. Gyönyörű gól volt, ha a másik térfélen történik mindez, hetekig ódákat zengenek róla szerte Buenos Airesben. A csapat így kikapott, s bár senki sem tett neki szemrehányást, Acosta mester például hosszasan vigasztalta a keservesen zokogó Delfínt még órákkal a meccs után is, ő nem tudott megbocsátani magának, és soha többé nem ment a Bocához edzésre. Az apja ment be két héttel később a klubhoz. Visszavitte a kissé rongyos dresszt, s azt a pár csukát, amiben az összes meccsét játszotta. Ugyan már, Fredo!, korholta barátságosan Acosta mester a kényelmetlenül feszengő Luís Cacerest, ezt nem kellett volna elhoznod, mutatott a lyukas cipőre. Ilyet már nem adok oda senkinek. A gyerek azt mondta, hogy nem méltó rá, s nem tud ott élni, ahol ez a cipő is ott van, felelte halkan Luís. Akkor miért nem dobtátok ki?, értetlenkedett Acosta mester. Caceres erre ércesen csak annyit felelt, hogy a szentképeket sem dobja ki senki, hiába nem látszik már belőlük semmi a rengeteg érintéstől, amire Acosta nagyon elszégyellte magát. Aláírták a papírokat és Delfín másnap már a Vélezhez ment tréningre. Sosem lett belőle komoly futballista, pedig előtte a csodájára jártak az egész városban. Ő lesz az új Perfumo, írta róla egyszer az El Grafico, amikor még csak alig múlt hét. Aztán a Primera D lett a csúcs.

A Periodico 1985. május 23-i számában a sportoldalon pár soros hír jelent meg, miszerint az Asociación Civil Cultural y Deportes Los Cuervos Del Final Del Mundo értesíti a klub szimpatizánsait és mindenkit, akit érdekel, hogy Delfín Caceres Tornaroli személyes okok miatt mégsem lesz az ushuaiai egyesület játékosa, így nem segítheti az egyesületet céljai megvalósításában a tűzföldi regionális bajnokságban. A Los Cuervos Del FDM család sajnálja a történteket, de megérti Delfín döntését, egyben további sikereket kíván a leendő csapatánál, aminek kiléte egyelőre ismeretlen.

A cikket egy olyan fotóval illusztrálták, amin Caceres Tornaroli éppen felsegíti a földön fekvő Agustín Zozayát, miközben Barnabé Ferreyra kedélyesen beszélget a körben álló emberekkel.

Csak akik ott voltak, azok tudhatták, hogy a fotó nem az első sajnálatos eset után készült, hanem akkor, amikor Delfín váratlanul és mindenki számára némiképp érthetetlen módon a földhöz vágta a szelíd gyakornokot, így a mosolyok nem annyira őszinték.

A helyzet elsimításában sokat segített, hogy Ferreyra szinte az összes jelenlévő zsebét teletömte rengeteg pesóval.

*

Bevallom, több okból is az átlagosnál nagyobb izgalommal igyekeztem szombat délelőtt a camping pálya felé. Először is kimaradt számomra két felkészülési mérkőzés (Óvár 1-0, Lendva 1-0), így az előzetesen feltételezett és főként elvárt fejlődési ív két állomása után egy nagyobb ugrásban bíztam a Somorja elleni meccset követően. (Spoiler! Nem kellett csalódnom.) Másrészt sportigazgató úr és ügyvezető úr a tapasztaltabb játékosok beszerzése kapcsán is megnyomta végre a gázt, hiszen megérkezett a kapuba Kovácsik Ádám és támadó szellemű szélsőnek Babati Benjámin. Kovácsik esetében biztos voltam benne, hogy pályán lesz, Babatinál meglepődtem, hogy máris kezd, de ha jobban belegondolok ez is totál logikus lépés volt, hiszen mi a túrót csinált volna egy vadidegen városban egyedül az első nap, akkor már jobb, ha szem előtt van. Végül, de nem utolsó sorban a Rapid miatt is volt bennem némi drukk, hiába csak a fakót küldték el. Lesz még olyan, hogy bekuncsorog az első csapat hozzánk játszani.

Egyébként még szerdán a Guns’n’Roses koncert előtt beültünk az Ernst Happel Stadion melletti bevásárlóközpont egyik kifőzdéjébe meginni egy kólát, s miközben szürcsöltem a lónyálat, azt vettem észre, hogy pont szembe velem van a Rapid FanShop. Gondoltam, bemegyek és elmesélem az eladóknak, hogy milyen fasza klub az ETO, hátha még nem hallottak róla, de sajna a kínai kasszás néni pont akkor vágott elénk egy közel 70 eurós számlát (2 sör, 2 kóla), aminek következtében sokkos állapotba került mindenki, így odalett a trollkodásom. Hamar kiderült, hogy két menüt is igyekezett hozzácsapni a cehünkhöz a kis hamis, de átláttunk a szitán. Sűrűn elnézést kért, és tényleg őszintének tűnt a hanglejtése. A Nyugat mindenesetre tényleg hanyatlik, a stadion vécéjében nincs piszoár, a falra kell hugyozni, én ilyet utoljára Debrecenben, az Oláh Gábor utcában csináltam utoljára még valamikor a kilencvenes évek végén.

A Rapid ugyebár tavaly nyáron is volt itt, pörgős meccset játszottunk velük, ráadásul úgy emlékszem, hogy néha bántóan könnyedén szaladtak át az ETO akkori védelmén a bécsi ifjoncok és csak a rutintalanságukon múlt, hogy végül kikaptak.

Na most kérem szépen szó sem volt ilyenről. Nem akarok nemezetkarakterológiai értekezésekbe bocsátkozni, mivel egyáltalán nem a szakterületem, plusz nagyon vékony jégen jár, aki belemegy az ilyenfajta elemzésbe, de a csapatuknak nem tett jót, hogy a balkáni, ezen belül is a szerb-koszovói-török vonal visszaszorult és mint alább, az összehasonlításban is láthatjátok, meghatározó szerepet kaptak az osztrák nyápicok. Nem mondom, hogy nem csíptek és haraptak, de kevésbé éreztem őket agresszívnak, mint egy évvel korábban. Herr Kulovits a kispadon talán ezért, talán másért, rendesen kompenzált. Párszor ordított és toporzékolt, többnyire indokolatlanul, de volt a sporinak egy olyan döntése (les befújása kábé 100 méterről, annak ellenére, hogy a taccsbírójának zászlaja meg sem rebbent), amit az értő publikum is döbbenten nézett, annak ellenére, hogy mi voltunk a kedvezményezettek. A megoldás igazi bulimeccses lett, mi magunktól visszaadtuk nekik a labdát, a bíró meg lepacsizott az osztrák trénerrel. Egy szép barátság kezdetét orrontom.

A csapat közben hajtott keményen, és nehéz visszaadni ugyan pontosan a látottakat, de határozottan érzékeltem tudatosságot a játékunkban. A kezdéskor Babati száguldozott a középpálya jobbszélén, míg Kiss Balázs a másikon, majd röpke húsz percet követően helyet cseréltek. Nem tudom, mindez mennyire zavarta össze az ellenfelet, mert tíz perc múlva visszaállt az eredeti felállás. Egyébként már azért volt Benjámint leigazolni, mert nem tudom, mikor láttam utoljára olyat, hogy valaki egy hosszú keresztlabdát a levegőben úszva, légtoppal vett át úgy, hogy nem pattant el tőle a bőr és még után bónuszként adott egy használható passzt. És nem ez volt a mérkőzés utolsó látványos jelenete.

Már az első gól is szemre tetszetős akció után született. Toma megalkuvás nélkül visszatámadta a Rapid védelmét, labdát szerzett, bevitte a tizenhatosra a bogyót, majd pontosan akkor adott keresztbe, hogy Priskának „csak” ott kellett lennie és „csak” jól kellett beletennie a lábát. A második dugónál Vitális úgy verte be balról a szabcsit ahogy kell, és ahogy Kiss Mátétól láttuk a tavasszal. Bár pont a pálya átellenes oldalán történtek az események, így nehéz megítélni, de talán hibázott a kapus, ami Vitu érdemeiből nem von le semmit. Már most azt látom, hogy az önbizalmából nem veszített semmit, sőt, és az ilyen gólok csak növelik a magabiztosságát. Apró mellékszál, hogy volt a meccsnek olyan szakasza, amikor kicsivel több Zidane volt a pályán az egészségesnél, már ami a talpal visszahúzott cselek és passzok számát illeti. Belefért.

A második félidő elején a spori igyekezett izgalmassá tenni a mérkőzést, ezért elengedett a tizenhatosunkon belül egy véleményes támadói kezezést, majd amikor mindenki elfogadta a vélhetően rossz döntést, Csonka egész egyszerűen felborított egy osztrák csatárt és erre kis habozás után befújta a tizit. Skandallum! Magyar a magyarnak miért vájja ki a szemét ezekben az egyébként is vésztehes időkben? De! Tudom én, hogy a futball nemcsak a technikáról és a taktikáról szól, hanem egyszerre az idegek csatája is, meg egyébként is mindig és mindenki ellenünk van, de nekem ne magyarázza már el senki, hogy a szünet után három perccel nem lehet tiszta fejjel olyan döntést hozni, hogy nem adok a bíró kezébe aduászt. Én hittem benne, hogy Kovácsik lesz az igazságosztó és véd, de ez majd legyen így valamelyik fontos bajnokin.

A most is piros-feketében játszó bécsi zöldek nem kaptak annyira vérszemet, hogy nekünk ugrottak volna, így egy picit lassabb tempó mellett biztosan őriztük az előnyt, és bennünk volt az újabb gól. A szünet után Babati és Priskin nem jöttek ki, helyettük szállt be Óvári és Borsos, majd még egy et cseréltünk, Csingert váltotta Urblík.

Az utóbbi cserét nem pontosan tudom, hogy mi indokolta, talán egy kisebb sérülés, mert a veres centerhalf nagyon jó benyomást tett rám. Határozott volt végig, amig játszott, az ütemérzéke nagyon rendben van és feltűnően tiszta eszközökkel operál. Jó kis spíler, nem csoda, hogy a DAC vette meg, bár nem igazán értem, hogy olyan valaki, aki a Primaverában az utóbbi két évben sztenderd pályán van, kilencven perceket játszik, mi több, ő a csapatkapitány, mi a fityfenéért nem érez magában annyi erőt, hogy mondjuk, első lépcsőként elmegy Hollandiába vagy Portugáliába futballozni. Lehet, hogy szemétség részemről, de az ő esetében ezt a kvázi motiválatlanságot érzem a leggyengébb pontnak. Persze bizonyítsa be, hogy minden álma volt az ETO-ban futballozni és itt ír történelmet, esküszöm, ha így lesz, saját kezemmel faragok neki egy szobrot. Jó, azt nem, de írok róla egy hőskölteményt.

Érdemes még külön szót ejteni a próbázó Borsos Filipről. Mint ismert, ő az egykori soproni focistának, Borsos Istvánnak a fia. Az SC Sopron neveltje, az MLSZ Adatbank szerint alig hét és fél évesen igazolta le a klub 2007-ben, ahonnan 2015-ben ment el az SV Mattersburgba. Utána játszott az SV Riedben, a Blau-Weiss Linzben és végül a Wiener Neustadtnál. 2019 és 2021 között négy elsőligás meccsen (2x SVM, 2x SV Ried) kapott összesen 153 játékpercet és van egy asszisztja. A 2021/22-es szezont Linzben kezdte és a 10 alkalommal játszott, főként csereként, maximum 45 percet per alkalom. 2022 elejétől már az 1. Wiener Neustädter SC alkalmazottja, ami a Regionalliga keleti csoportjában szerepel. Itt kilenc meccset tart számon az adatbázis. Megmondom őszintén, az az adat meglep, hogy 185 centi magas, kívülről robosztusabbnak tűnt. Ami még érdekesség, hogy többen is megjegyeztük, a mozgása kísértetiesen hasonlít Priskinre. Szombaton brusztolt sokat, megtartotta a labdákat, aztán igyekezett megjátszani azokat. Nagyon nem volt látványos, amit csinált, hogy aztán rúgjon egy ollózós gólt.

Igaz, Zsóri Dániel óta tudjuk, hogy egyszer mindenkinek elsülhet a lába, de talán ő lesz az a kivétel, akinek többször is. Lehet, hogy mire ezek a sorok megjelennek, addigra már meg is vettük, aztán kölcsön is adtuk a DAC-nak, de ami biztos és dokumentált, hogy a szép mozdulat után volt egy kicsit teátrális gólöröm, -ez a mai fociban szükséges, de még nem elégséges feltétele a jó játékosnak – de nem szaladt be azonnal a klubházba a szerződést aláírni és nem kapott egyből egy nevére feliratozott mezt sem.

Én a magam részéről optimistán ültem be a kocsiba lefújás után, mert tetszett, amit láttam.

Ha nem lennék bizakodó, már rég abbahagytam volna egyébként is az írást a francba.

És ezt most tekintsétek fenyegetésnek.

Hajrá ETO!

*

ETO – Rapid Wien II 3-1 (2-0)

68 néző, vezette: Gaál

ETO. Kovácsik – Kovács, Csinger (61’ Urblík), Csonka, Vincze – Babati (46’ Óvári), Toma, Tuboly, Kiss B. – Vitális, Priskin (46’ Borsos). Edző: Tímár Krisztián

Rapid II*: Orgler – Dijakovic, Tambwe-Kasengele, Eggenfellner – Holzhacker, Bajlicz, Sattlberger, Fallmann – Kocyigit, Hedl, Tepecik. Edző: Stefan Kulovits

Gólok: 25’ Priskin 1-0, 34’ Vitális 2-0, 48’ Kocyigit (11-es) 2-1, 72’ Borsos 3-1

Jók: Csinger, Vincze, Toma, Tuboly, Kiss B., Vitális

*Sajnos a Rapid II esetében nincs használható infó arról, hogy kik szálltak be a cserék közül a második félidőben. Ha a helyzet változik, frissítem a posztot.