Apám a tizedik születésnapomra azt a fantasztikus meglepetést eszelte ki, hogy beirat a bélyegkörbe.

A döntés több szempontból is jó ötletnek tűnt. Példának okáért ő már évek óta rendes tag volt ott, ahol főként idős bácsikák múlatták az időt, gondolom addig sem kellett otthon lenniük idős nénikékkel, s ahová engem is pár alkalommal elvitt. Hogy apám hogyan keveredett a jellemzően hatvanpluszos társaságba, sokáig rejtély volt számomra, aztán kiderült, hogy a Kő Tóni bácsi szervezte be. A mihályi temetőben van egy míves síremlék, amire az van felvésve, hogy itt nyugszik Kő Antal plébános. Azt hiszem megtaláltam az összefüggést. Én túl sok vizet nem zavartam a bélyegköri foglalkozások alatt, igyekeztem láthatatlanná válni a lehetőségekhez képest, hiába igyekezett a sok bácsi bevonni a beszélgetésekbe.

– Hányadikos is vagy? Hogy megy a suli? Láttad, hogy vannak állatos blokkok is?

Nagyjából ezekkel a kérdésekkel próbáltak kapcsolatot teremteni, amire udvariasan válaszoltam ugyan, de még véletlenül sem terjeszkedtem túl az egyszerű sablonokon, a bővített mondatok szóba sem jöhettek. Aztán kerestem egy albumot, amit addig lapozgattam a sarokban, amíg apám meg nem kocogtatta a vállamat.

– Mehetünk?

– Nem egy szószátyár kölyök ez, Jóska! – mondta talán Sanyi bácsi, miközben szedelőzködni kezdtünk. – Helyes gyerek, nem is hasonlít rád! – tette hozzá vigyorogva.

Hazafelé csendesen ültünk egymás mellett a 10-es buszon. Ő szorongatta a borítékot, amiben a legfrissebb bélyegek és blokkok lapultak, én meg érdeklődve bámultan kifelé a busz koszos ablakán. Már lement a nap, s a rossz világítás miatt csak sejteni lehetett, éppen merre járunk, a kanyarokból igyekeztem felfejteni, hogy mikor suhanunk el a hétemeletes mellett.

– Tetszett? – kérdezte hirtelen apám. A hangjából az őszinte érdeklődést, s mellette egyben az aggódást is kihallottam, hogy mi van, ha nemmel felelek.

– Igen, nagyon. – válaszoltam szinte gondolkodás nélkül. Nem mondtam teljesen igazat, mert ott és akkor nem az volt a lényeg. Kölyök voltam, mégis zsigerből éreztem, hogy most az a helyes, amit egyébként helytelennek tartok.

Nem szóltunk egymáshoz egészen hazáig. Amikor leszálltunk az Ifjúság körúti megállóban és átmentünk az úton, megfogtam a kezét. Azt hiszem, mindketten boldogok voltunk.

*

A tizedik szülinapom vasárnapra esett. Nem volt különösebb csinnadratta, ami nem meglepő, hiszen akkortájt még egyáltalán nem volt divat bulit kerekíteni egy évforduló okán, még akkor sem, ha kerek szám következett. Szinte az összes osztálytársammal egy utcában laktunk, sokszor suli után is együtt lógtunk, mégsem tudtuk, hogy kinek mikor van a születésnapja. Egyszerűen nem volt fontos.

Otthon azért volt torta persze, amit anyám sütött, rajta tíz gyertya égett változó lelkesedéssel. Nem éreztem különösebb izgatottságot, inkább feszélyezett az egész, szerettem volna túllenni rajta. Nem tudtam mit kezdeni azzal a tudattal, hogy engem ünnepelnek, én vagyok a középpontban. Talán anyám miatt volt, aki sokáig a rossz ünnepelt mintapéldányaként szerzett magának kétes hírnevet, állítólag egy régi trauma miatt, ki tudja. Apró meglepetésekkel készültünk neki, amikor eljött az idő, ő meg kis híján kivágott minket a lakásból.

Ott toporogtunk négyesben a szűkös panel halljában. Az öcsém szemével már rég felfalta a komplett tortát, de nem történik semmi, egy jelre várunk, vagy sokkal inkább apámra, hogy mondjon már valamit, de ő feszeng, a földet nézi, láthatóan nem érzi magát jól a helyzetben. Hirtelen krákogni kezd, kimegy a konyhába, halljuk, ahogy megereszti a csapot, aztán inni kezd. Lassan, komótosan.

– Boldog születésnapot! – mondja áttetsző hangon, amikor visszatér, és máris a kezembe nyom egy átlagos borítékot.

Kartonpapírból készült kis igazolvány bukkan elő belőle, amikor óvatosan felnyitom.

Immár végérvényesen és visszavonhatatlanul a bélyegkör teljes jogú tagjává váltam.

Apám még mindig toporog, látom, hogy valami nem stimmel, de nálunk nem volt hagyománya a kényes dolgok bolygatásának, így nem nyaggatom, hagyom, hogy maga legyen úrrá a helyzetnek. Akkor még nem sejthettem, de ennyi év után már ezerszázalékig tudom, hogy az a tagsági könyv valami más helyett került a borítékba. Egyszerűen azért, mert az igazi ajándéknak még nem jött, nem jöhetett el az ideje.

Előtte nap az ETO a Volán ellen játszott egy felejthető 0-0-át, de apám nem volt kint. Már félév telt el a fogadalma óta, miszerint akkor megy ki legközelebb a stadionba, ha a csapat a bajnoki címért játszik, és ehhez keményen tartotta is magát. Pedig előtte ez teljességgel elképzelhetetlen volt, nélküle nem indulhatott a játék, de az a kilátástalan és tragikus futball, amit az ETO a Kaposvárral szemben letett az asztalra még ’80 szeptemberében, olyan mélyen megütötte a lelkét, hogy nem volt más választása. Pedig ez végleges szakítást is jelenthetett a hosszú évek rutinjával, végső soron az életének egy roppant fontos szeletével.

A futballal.

Aminek részesévé akart tenni engem is. S bár nem hiszek valamilyen spirituális égi rendezőben, akit nevezhetünk Istennek vagy profán módon a sorsnak, alig egy évvel később apám megkapta a jól megérdemelt jutalmát, amikor a szakadó esőben ott nyomoroghatott a PMSC elleni mámoros délutánon, ahol az esernyőjét ugyan elhagyta, a hitét azonban visszakapta, s nem sokkal később már semmi, de tényleg semmi nem akadályozhatta meg, hogy immár együtt járjunk a meccsekre, büszke bérletesként.

*

Leírtam már párszor korábban, hogy az ETO és én köztem lévő szoros kapcsolat immár közel negyven évre nyúlik vissza, bár a viszonyunkban, mint minden rendes házasságban, voltak hullámhegyek és hullámvölgyek. Amikor 2015-ben dicstelenül alászálltunk a magyarfoci mélyebb bugyraiba, kötelességemnek éreztem, hogy abból a sok jóból, amit ettől a klubtól kaptam, valamilyen módon most vissza kell adnom. Úgy döntöttem, hogy ennek legjobb módja a hűségem határozott és egyértelmű megerősítése, amire formálisan azzal ütöttem pecsétet, hogy újra bérletes lettem.

A második szezonban pedig immár a két lányomnak is kiváltottam a plasztikot, akik akkor hét- és ötévesek voltak.

Mivel hiszek a szeretet erejében és főként nem szerettem volna ajtóstól a házba rontani, egyáltalán nem erőltettem nekik, hogy jöjjenek ki velem a stadionba, ugyanakkor az ETO-ról, mint identitásképző entitásról hallhattak tőlem eleget, ami így, ha csak nyomelemekben is, a DNS-ük részévé vált.

A nagyobbikkal évekkel ezelőtt tettem egy próbát, egy napsütéses májusi vasárnapon kivittem a Szeged elleni csodára (0-0), és nagyon büszke voltam rá, hogy egy félidőt nyafogás nélkül végigszenvedett a bántóan unalmas meccsen.

Most vasárnap jött el az a szintlépés, amire szerintem minden focibuzi apuka vágyik, a gyerek teljesen önálló elhatározásból kérte, hogy velem jöhessen. No, nem a már fentebb emlegetett nővér, aki már járt a stadionban, mert belé oly mértékben beégett a nagy semmi, hogy még nem végzett a gyászmunkával, hanem a huncut hugi, aki már néha-néha a tévé előtt is odabújt mellém, ha foci ment valamelyik sportcsatornán.

Miért ne jöhetnél, hiszen bérletes vagy, mondtam neki magabiztosan, csak öltözz fel rendesen, s milyen jól jött a múltkor kapott S-es ETO-póló.

Aztán már kint a szentélyben izgatottan, de magabiztosan vette az akadályokat. Irigykedve figyeltem, hogy milyen simán befér azokon az átkozott beléptetőkapukon, amikbe én már beszorulok olykor-olykor. Szabályosan megsértődött, amikor nem motozták meg. A gyászszünetet nem értette, de ebben minimum hibás volt a minősíthetetlen hangosítás. A kezdőrúgást elvégző kislány, pontosabban a lefelé menet kezében lóbált ajándék láttán komoly ötletelésbe fogott. A gólnak, ha kis spéttel is, de lelkesen örült. Őt még elbűvölték a szánalmas eredményjelzőn futó ósdi animációk, és a pixelek sem zavarták annyira. Mivel modern táncra jár, nem tudta mire vélni a nyíregyházi játékosokbemelegítését. Mondjuk azon én is sokat nevettem. A második félidőben szólt, hogy egy picit korog a gyomra, de amikor felajánlottam neki, hogy hozok valami kaját, ártatlan szemekkel rám nézett és csak annyit mondott:

– Apa! Nem akarom, hogy miattam bármiről lemaradjál.

Annyira meghatott, hogy legszívesebben a lefújásig magamhoz öleltem volna, de a gyermeki naivitása rám is átragadt, és onnantól kezdve együtt hittük azt, hogy előbb vagy utóbb lesz majd az a bármi. Szerencsére nem kellett kimennie a mosdóba, mert az talán egy csöppet elszomorította vagy megijesztette volna. Azt mondta a szögletet beívelni érkező Kiss Bencére, hogy jól néz ki. Itt jegyezném meg, hogy még nem töltötte be a tizenegyet.

Aztán hazafelé menet, mikor elmondtam neki, hogy pontosan egy hét múlva ugyanilyenkor ugyanitt jön a következő felvonás, azt mondta, hogy megint jön. Szerintem nem viccelt.

Valami elkezdődött és nekem beugrott egy kerekarcú kissrác képe a nyolcvanas évek elejéről.

*

Tudjuk le a nehezét!

Bennem volt némi csalódás a meccset követően. Ha azonban az érzelmi résztől megfosztom a történetet, be kell lássam, hogy ebbéli frusztrációm teljességgel alaptalan, s az abból táplálkozik, hogy az általam látott felkészülési meccseken érzékelt felfelé ívelő görbében tapasztatam némi törést. Egyszerűbben fogalmazva: meggyőzőbb és attraktívabb futballt szerettem volna látni, és nem utolsó sorban egynél több gólt.

De! Nem lehetek telhetetlen, ez volt a nyitány és végeredményben magabiztosan beszákoltuk a három pontot még akkor is, ha az utolsó negyedórában végig az motoszkált az agyamban, hogy most nem a Szparit, hanem minket büntet meg a sport egy utolsó perces ellengóllal, aztán cseszhetjük a labdabirtoklási fölényünket, meg a dominanciánkat. Szerencsére Ádám barátom, aki báránybőrbe bújt farkasként egy sorral fölöttem izgulta végig a találkozót vendégdrukkerként, megnyugtatott, hogy nincs bennük akkora potenciál, hogy gólt szerezzenek, mák tizenegyest meg nem sikerült összehozniuk. A tanulság, hogy Ádám lényegesen reálisabban látta a történteket, mint Feczkó mester.

A csapatunkból nekem Kiss Balázs megalkuvás nélküli futballja tetszett a legjobban, aki ha ehhez a futásteljesítményhez még hozzá tud tenni némi plusz minőséget is, aranyemberünk lehet. Az újak közül Csinger is magabiztosan muzsikált, míg Kovácsiknak talán egy alkalommal kellett komolyabban játékba avatkoznia. Abban azért bízom, hogy a beíveléseknél a későbbiekben lesz egy hangyányit több bátorsága kijönni, mert kellene.

A régiek közül Kovács Krisz robotolt tisztességesen, a vége felé volt egy nagy, félpályányi szólója, amiből akár gól is születhetett volna, de a végén sajna elfogyott. Csonka nagyot küzdött a melák Novákkal és nem mindig nyert, de Csanád most is az impotens formáját mutatta itt, mint általában, így belefért. Vincze mgbízható volt, ugyanakkor néha indokolatlanul pokróc. Toma Gyuri hozta a szokásost és majdnem sárga nélkül zárt, de nem. Tuboly most nem csillogott annyira, mint az előző szezon végén, ráadásul kisebb sérülés miatt kellett lejönnie. Óvári Zsoltiban szerintem bőven maradt kakaó, de hosszú a szezon. Vitális új szerepkörében, ha nem is látványosan, de roppant hasznosan futballozott, a tizenhatoson kívülről megeresztett átlövései most nem ültek, de szerencsére egyszer nagyon szépen lejátszották a figurát Priskával, aminek gól lett a jutalma. Tomi minchat év tapasztalatával nyomja a rutinrókát. Gyanítom, idén sem fog tíz fölött gólt rúgni, de szépen bejátssza az üres területeket, lekészít, lelkesíti a csikókat, satöbbi, ami csak látszólag kevés feladat.

A cserék közül Kiss Bencére voltam különösen kíváncsi, mert most láttam először és kémeim szerint tavaly ő volt az NB II egyik legjobb spílere, egy igazi asszisztkirály. Az bő húsz perc alatt is átjött, hogy jó helyen van nála a bogyó és az önzőzés szó nem szerepel a szótárában. A csodacsatár Borsos Filip most nem ollózott, de egyszer majdnem odaért, ahová kellett volna, és Bencze is iparkodott tisztességgel. Bacsa részt vett, és ez most nem cinikus megjegyzés, hanem a szűk tíz játékperc alatt elég kevés lehetőséghez jutott.

Összességében nem néztünk ki rosszul, s ami nekem talán a legfontosabb, a csapat megnyerte Lénát a jövőnek.

Örök hálám érte.

*

ETO – Nyíregyháza Spartacus 1-0 (1-0)

1.322 néző, vezette: Kovács I.

ETO: Kovácsik 3 – Kovács K. 3, Csinger 3.5, Csonka 2.5, Vincze 3 – Kiss Ba. 4, Toma 3, Tuboly 3 (82’ Bacsa 0), Óvári 2.5 (73’ Bencze 0) – Vitális 3.5 (68’ Kiss Be. 0), Priskin 3 (73’ Borsos 0). Edző: Tímár Krisztián

Nyíregyháza: Fejér – Farkas Be. (86’ Artner), Szokol, Baki, Gengeliczki, Deutsch (86’ Jánvári) – Vass (73’ Sigér), Márkus – Kovács Á. (80’ Gresó), Novák, Szerető (73’ Adamcsek). Edző: Feczkó Tamás

Gól: 20’ Vitális 1-0

Kiállítás: 90+5’ Feczkó Tamás

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőnyi időt (22 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodást.]