A Hókuszpókba vittem először. Jó, lehet, hogy kicsit fura választás, de még véletlenül sem akartam valami snassz helyre menni vele. Főleg első alkalommal. Ha lesz belőle valami, márpedig lesz, és évekkel később párás szemmel emlékezünk majd, milyen volt a kezdet, mennyire hülyén hangzana, hogy Virágoskert. Esetleg Mákos Nudli. A Hókuszpóknak már a neve magában hordozza a misztikumot. Arról nem is beszélve, hogy ez az egyetlen hely a városban, ahol mostanság sem a Moszkitó Rádiót tolják a rengeteg nyálas fossal, hanem valami portugál online adót. Radio Radar Lisboa. Imádom, amikor néha híreket mondanak benne és csak annyit érteni, hogy purcsugál. A Hókuszpók egy kultikus hely, igazi unikum. Történhetett bármi a világban, mindig túlélte. Niki már akkor pultos volt, amikor tízévesen elsétáltam a bejárat mellett és kíváncsian kukucskáltam befelé a koszos üvegen keresztül. Az asztaloknál mindenféle fura figurák ültek, söröztek és közben ment a Cure. Nikinek akkor hosszú koromfekete haja volt, kivéve egy tincset, amit halványlilára festett, feszes bőrnadrágot hordott és olyan magassarkú csizmát, amiben képtelenség járni, nemhogy tíz órán keresztül talpon lenni. A fehér kitűrt ing fölé még felvett egy szürke zakót, ami telis-tele volt biztostűkkel. Nem volt szép lány, ezt ő is tudta, ezért hihetetlenül erős sminket használt, ami mögött csak sejteni lehetett, hogy milyen az arc, amikor reggel kikel az ágyból. Niki most is itt van. A kinézete semmivel sem lett konszolidáltabb, ami a ruhát illeti, ugyanakkor sokkal többet enged láttatni magából. Csak egy óvatos arcpír, némi rúzs, és egy roppant visszafogott szemfesték az, ami nem a természet ajándéka és az összkép meglepően tetszetős. Ő az a nő, akinek határozottan jót tett az elmúlt tizenöt év. Még Zorka is megjegyezte a múltkor, hogy szeretne így kinézni negyven évesen. Ráhagyom, nem mondom el neki, hogy Niki még csak harminckettő. Elrontaná a pillanatot. Örültem, hogy nem húzta el a száját, amikor bedobtam neki a Hókuszpók nevet. Nem olyan lánynak tűnt, mint aki már járt volna ott. Az van a Keszeg utca és a Stromfeld sarkán?, kérdezte, mint aki csak turista a városban. Aha, bólintottam, jó lesz? Mintha egy pillanatra elbizonytalanodott volna, de hamat kiderült, hogy tulajdonképpen ő akart elbizonytalanítani. Imádom az újdonságot, hajolt közel a fülemhez, éreztem a leheletét, de akkor csak ennyi történt, nem több. Zorkával egy Lumpenek koncerten találkoztunk. Ő a barátnőivel jött el, én meg Koszival és Leventével, akikkel minden csütörtökön a nyakunkba vettük a várost, aminek a végén vagy egy koncerten kötöttünk ki, vagy a Hókuszpókban. Levente imádta a Lumpeneket, én igazából nem ismertem őket, bár hallottam pár dalukat a Spotify-on, Koszi meg mindig azt csinálta, amit mi. Ha berúgtunk, akkor ő is, ha éjjel lementünk a tóhoz úszni Leventével, és előtt rácsörögtünk, akkor két perc múlva már ott állt a parton. Isztok egy Hubit?, kérdeztem, amikor egy kicsit tele lett a fejem a sok pentatón dallammal, amit a szólógitáros Zoárd erőltetett a többiekre, szerintem indokolatlanul. Nekem is, ordította Koszi, de már megszoktam. Zorka ott állt a pultnál és éppen négy martinit igyekezett összefogni. Egyből feltűnt, hogy milyen szép hosszú ujjai vannak. Egyszerűen megbabonázott. Leheletvékony nyári ruhácska volt rajta, pedig már csípős volt a szeptember. Segíthetek?, kérdeztem, ő bólintott és ezzel a bólintással el is tűntek a Hubik egy fekete lyukban, Koszival és Leventével egyetemben. Zorka megkocogtatta egy vadidegen vállát és nevetve odaadta neki a három martinit, miközben vadul mutogatott a küzdőtér irányába. A fiú céltalanul elindult, mi pedig hajnalig beszélgettünk a Zűrzóna előtt a kultikus anarchisták lírájától kezdve, a BlueBerry űrszonda által utoljára elküldött marsi képeken keresztül, egészen az impotens önkormányzati képviselőkig. Nem volt olyan téma, ami nem érdekelt mindkettőnket, és a csodálattól túlcsordulva ittuk egymás szavát. A Lumpenek darálása csak néha szűrődött ki, főként, amikor Zoárd újra és újra belekezdett egy reménytelen futamba. „Ha elmegyek veled a Holdra, majd visszanézek, hogy lássam, miként ugrál a Földön a sok kis vízibolha”, üvöltötte Márk, a frontember a mikrofonba, majd hirtelen csend lett és az egész környéken elment az áram. Hazakísérhetlek?, kérdeztem Zorkát, aki nem ellenkezett, én meg elhatároztam, hogy szombaton elhívom a Hókuszpókba.

Eltelt egy hét és már alig vártam, hogy újra itt legyünk. Együtt. Annyira jó volt a múltkor. Utálom a romantikus filmeket, de azután a randi után azt kellett gondolnom, hogy van bennük igazság. Zorka gyönyörű volt, pedig csak egy sima indigókék farmer volt rajta és egy sima fehér póló. Végig ragyogott és vibrált, nem tudtam levenni róla a szemem egy másodpercre sem, főleg amikor belelendült egy történetbe és hevesen gesztikulálni kezdett. A valószínűtlenül hosszú ujjai, mint sok apró karmesteri pálca fickándozott a levegőben. Az egész felért egy transzcendentális élménnyel, ugyanis annak ellenére, hogy totál elvarázsolt, mégis képes voltam mindig jókor és jót közbevágni, ha a helyzet úgy kívánta. Niki néha odalépett hozzánk, és afelől érdeklődött, hogy kérünk-e valamit, de mi szelíden megköszöntük a kedvességét és tovább szürcsöltük az órákkal korábban kikért italainkat. Nem is emlékszem, mikor történt meg velem utoljára a Hókuszpókban, hogy ennyi idő alatt nem lettem tajtrészeg, most azonban egyáltalán nem éreztem szomjúságot, vagy ha mégis, azt bőven elapasztotta a Zorkából áradó valami, amit egyszerűen nem tudok leírni és megfogalmazni. Az érthetőség kedvéért nevezzük katartikus élménynek. A hangszórókból a Talking Heads-től a Road to Nowhere szólt roppant visszafogottan, én arról értekeztem, hogy mennyire nincs igaza Holdampfnak, amikor az önzés képtelenségéről ír a Túlzás utópiájában, amit Zorka határozott bólogatással nyugtázott, amikor egyszer csak a jobb mutatóujját az ajkamra tapasztotta. Most ki kell mennem a mosdóba, mondta, azzal felállt és elindult a pult mellett megbújó sarok irányába, ahol a Hókuszpók illemhelyeit rejtette a félhomály.

Nem tudom, mennyi idő telt el, talán két vagy három perc, amikor hangos sikítás hallatszott hátulról, majd a tömeg riadtan rohant a kijárat felé. Nem értettem, mi történik, de valami láthatatlan erő a székemhez szögezett, mozdulatlanul vártam a vihar elmúltát. Mindenki eltűnt, a horda menekülési útvonalát felborított asztalok és székek jelölték ki. Ketten maradtunk. Niki halálra vált arccal lapított a pult mögött, moccanni sem mert, csak a neonzöld hajpánt és a mindent beterítő áfonyás ánizs illatú parfüm árulta el, hogy még ott bent van a helyiségben. Hirtelen döngő léptek hallatszottak, majd megjelent egy hatalmas árnyék, ami egyre csak nőtt. Az italos palackok lezuhantak a polcokról és óriási robajjal törtek apró szilánkokra a padlón, amin sűrű folyadék hömpölygött. Az árnyék gazdája megjelent és én óhatatlanul is a tekintetét kerestem, mert arra gondoltam, hogy legyen büszke a vég, ha már így alakult. Egy csúnya lény pislogott a sarokban, miközben félelmetes hörgő hangot adott ki magából. A teremben orrfacsaró bűz terjengett, engem a hányinger kerülgetett, de most jól jött, hogy szinte semmit sem fogyasztottam. Egy amorf testet láttam, amiről fehér és indigókék foszlányokban lógott valamilyen anyag, és amin egy borzasztóan nagy fej csücsült, amit bibircsókok borítottak mindenütt. A lény nem mozdult már, csak a kezét nyújtotta felém, szinte segélykérő módon.

Az ujjai teljesen elütöttek az összképtől, lágyak voltak és szép ívűek.

„Miért nem szeretünk mindig? Miért borult el fölöttünk az ég? Miért nem halunk meg együtt? Miért nem hagytál el rég?”, lüktetett a fejemben a Lumpenektől az a pár sor, amikor a cigimet a földre dobtam, aztán gindisan becsuktam kívülről a bejáratot. Csak most értettem meg, mit is akar Márk nekem ezzel a dallal mindig is üzenni.

*

Már ott át kellett volna gondolnom mindent, amikor a meccs előtt szűk negyedórával olyan simán, sorban állás nélkül jutottunk be a stadionba, mintha csak egy multi közepes méretű rendezvényére igyekeznénk, ahová már az alsóvezetők sem mennek el, csak kizárólag a napi robotot végzők hada. Pedig elvileg újra magasba csapott a futball-láz, amire még a Kisalföldet összeollózó központi szerkesztőség is lecsapott, pontosabban látott annyi potenciált a történetben, hogy bekerült az újságba a ’97-es sikercsapatra emlékező szöveg a huszonötödik évforduló okán, ezzel elcsenve pár hasábot a Ferencváros elől, a kitartó előfizetők legnagyobb örömére. Ha majd Papp Győző is elmegy a laptól, ugyanazon lendülettel megírhatja a nekrológot és egyben leolthatja a villanyt.

Arra akartam kilyukadni, hogy nem voltunk annyian, amennyire számítottam, pedig az időjárás még a múlt hetit is felülmúlta, s mondjon nekem aki bátor, csak egy jobb elfoglaltságot vasárnap este hét órára, mint egy felfelé ívelő NB II-es csapat hazai mérkőzése. Ráadásul, papíron egy erős ellenféllel szemben. Nincs jobb ötletem, a megyei labdarúgó szövetség és az a Keglovich Kupa tett keresztbe, amiből számos meccset majdnem párhuzamosan rendeztek szerte a járásban. Ejnye!

A bent lévők hangulatára ezek a zavaró tényezők természetesen semmilyen negatív hatással nem voltak, sőt, a harmadik percben máris még magasabbra csapott a jókedv, amikor egy pontrúgás után Csonka fejelt a szegedi kapuba. Bonifác megcsillantotta legnagyobb erényét, a magasságát, ami mellé némi tanult elem is párosult, úgymint fejelőtechnika, de a legnagyobb érdem Vitálisé, aki a pompás beadással nem kényszerítette az örök dilemmába, azaz lépjek egyet hátra vagy a fizika törvényeit legyőzve, saját erőből nyújtsam meg a testem legalább tizenöt centivel? Tökéletesen és dinamikusan jött be a bőr, egyszerűen nem volt idő a tökölésre. 1-0.

Ez a kezdés, amire mindenki vágyik, kivéve azok a trénerek, akik a végén azzal magyarázzák a vereséget, hogy túl korán jött a gól. Spoiler! Tímár Krisztián nem ilyen.

A lelkesedés ráadásul nem hagyott alább, ritka vehemenciával vetette bele magát az ETO a továbbiakban is. A játékosok közül Kiss Balázs jeleskedett a harcosságban, aki megalkuvás nélkül zakatolt föl, s alá, kár, hogy a tizenhatos környékére érve elfogytak az ötletek és a társak. Negyedóra után volt egy vitatott jelenet, amikor egy, a szokásos Kiss-marsok közül úgy végződött, hogy Balázs elterült a büntetőterület jobb vonalánál, talán kicsit beljebb is, miután találkozott egy szegedi spílerrel, de a spori nem fütyült. A lelátó azon része méltatlankodott egy keveset, én sajna a B-ből messze voltam és a streamet visszanézve sem lettem okosabb. Később sem takarózott senki sem az esettel, pedig utólag mennyire jó lett volna egy tizi, meg egy 2-0.

Mert a fő gond az lett, hogy kis csapatunkban egyelőre nincs meg a gyilkos ösztön. Ugye a filmekben is mindig az a tanulság, hogy amennyiben a főgecivel harcolsz a mozi utolsó tíz percében, a fő jelenetben, muszáj kinyírnod először, másodszor meg harmadszor is, mert ha nem teszed meg, mindig feláll és megint feléled. Nos az ETO az első félidőben egy olyan ellenféllel küzdött, aki szinte a pályán sem volt, aki ellen totál dominánsan futballozott, csak éppen nem rúgta meg a második, esetleg a harmadik gólt, s ezzel életben tartotta, s később szinte maga kapcsolta be neki a lélegeztetőgépet, csutkagázzal.

Baljós jel volt az is, hogy kábé az ivószünet után a mester elküldte mozogni Babatit, Bacsát és Kiss Bencét, ami minimum elgondolkodtató volt, hiszen tulajdonképpen futott a szekér és józanul gondolkodó ember nem hihette, hogy mondjuk Patrikban lényegesen nagyobb a potenciál, mint Priskában. Ráadásul olyan intenzitással melegítettek, hogy bennem még egy szünet előtti hármas csere rémképe is felvillant. Aztán lehet, hogy csak ez a normális, ha már egyszer nem a padon nézed a meccset, csak éppen eddig többnyire néha burleszk-, néha pedig lassított filmekbe való jeleneteket láthattam, ha az alapvonal mögé kocogott egy csipet-csapat.

S valóban, ha nem is a pihenő előtt, de a másod játékrészre jött is két váltás. Mint utólag kiderült, a kényszer szülte a cseréket, bár Tímár csak Priskin lehozatalát indokolta kisebb sérüléssel. Fáj bevallani, de Óvári Zsolti nem alkotott maradandót, így az ő esete is indokolt lehet.

A nagyobb baj, azonban az volt, hogyha képletesen is, de az öltözőben maradt a komplett csapat. És nem csak az elején, hanem az egész félidőben. Olyan volt, mintha a szünetben csináltak volna náluk egy szoftverfrissítést, de valamit csúnyán elcseszett az IT-s kolléga és kékhalál lett a vége. A testek stimmeltek, de a fejekben valami elállítódott, aminek következtében mind az ideák, mind a dinamika köddé vált. A vendégek pedig, milyen meglepő, megérezték a vér szagát és egyre bátrabban mentek előre. Bizton állítom, hogy ez a Szeged fényévekre volt, van attól a társaságtól, amelyik tavaly lesimázott Győrben minket. Különösen fájó így a bukta. Olyan nagy helyzeteket nem dolgoztak ki, de mondjuk az egyenlítés előtti tikitaka rendben volt, bár egy agresszívabb baloldali védelem mellett szerintem sansztalan lett volna, hogy ilyen simán cikázzanak át a mieinken és juttassák be lövőpozícióba a pettyest.

És itt most fel kell vetnem egy kényes kérdést. Két meccs alapján úgy látom, hogy nagyon elfogyunk, legkésőbb a hetvenedik percig. Vincze Ádámot nem akarom fölöslegesen és öncélúan cseszegetni, mert másokon is látni véltem, hogy a fülükön át veszik a levegőt, de ő látványosan sokszor nézte a földet a holtidőkben, s bizony a kilencvenedik perc környékén, amikor rá jött ki a ziccer, meggyőződésem szerint azért törte el a labdát, mert félig görcsben állt a lába.

Megjegyzem, hogy a helyzet előtt Kovács István, akit az első időkben, Kovács Kokó Laci emlékének tisztelegve sem Kokónak, sem Kiskokónak nem fogok nevezni, a szóismétlés elkerülése miatt ő nálam Kokócska lesz, s ebből nem a gúnyt, hanem a bátorító szeretetet kérem kiolvasni, szóval Kokócska pár röpke pillanatig megmutatta, hogy nagy értékünk lehet, mert egészen parádésan szambázott le az alapvonalig az ötös magasságában és tette vissza perfekt módon a lasztit Vinczének. Csak utána történt, ami történt.

Ahogy a dal is mondja, most egy szög elveszett, de itt fel is hagynék a párhuzammal, mert nemhogy az ország vagy a csata, de még a patkó sem került egyelőre veszélybe. Éppen ezért kérek minden drukkertársamat arra, hogy legyünk mértékletesek, és főleg ne essünk túlzásokba. mert itt egy időben jött kijózanító pofont kaptunk és nem valami olyat, amitől tömeges harakirit kellene elkövetnünk, rituálisan a kezdőkörben.

Ha valaki úgy gondolja, azért a homokórát most megfordíthatja, de legyen igazságos és ne a fogmosáshoz használt szerkezetet használja, hanem olyat, amin azért van bőven ideje leperegni az apró sárga szemeknek.

*

ETO – Szeged-Csanád GA 1-2 (1-0)

1.178 néző, vezette: Ducsai (változóan)

ETO: Kovácsik 3 – Kovács K. 2.5, Fodor 3.5, Csonka 2.5, Vincze 3 – Kiss Ba. 4 (80’ Kovács I. 0), Toma 3.5, Tuboly 3, Óvári 2.5 (46’ Babati 2.5)  – Vitális 2.5 (68’ Kiss Be. 0), Priskin 3 (46’ Bacsa 2). Edző: Tímár Krisztián

Szeged: Molnár – Ódor (46’ Könczey), Temesvári, Szilágyi, Beronja (76’ Bitó) – Gajdos, Sipos, Simon (60’ Farkas), Pintér – Szatmári (90+4’ Vári), Szakály (60’ Bíró). Edző: Aleksandar Stevanović

Gólok: 3’ Csonka 1-0, 56’ Gajdos 1-1, 81’ Szilágyi 1-2[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőnyi időt (22 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodást.]