Nem tudom, hogy meséltem-e már róla, de bő két éve van egy kutyánk.

Nekem előtte sosem volt, köszönhetően annak, hogy hiába nőtt fel az anyám és az apám is kis falvakban, ahol mindenki tartott egy Buksit vagy egy Morzsit, szóval volt tapasztalat bőven, felelős gondolkodóként eszükbe sem jutott a másfélszoba hallos panelbe beköltöztetni mellénk még egy ugatós szőrmókot. Megjegyzem, nem mindenki gondolkodott így a lakótelepen. Példának okáért a házunkban évekig lakott egy szép zsemleszínű vizsla, amit nem feltétlenül arra kondicionáltak, hogy négy emeletet lépcsőzzön naponta akár többször is, hogy aztán a börtönéből végre kiszabadulva ne akarjon kilométereket futni csak úgy, a szabadság ízétől megrészegülve, ha már egyszer a vasút mellet kígyózó távhővezetékeket jótékonyan elrejtő bozótosban nem bújnak meg őzek és vaddisznók, vagy a ruszki-tó partján a nádasban nem vernek tanyát kócsagok és gémek. Legszívesebben örökké a természetben rohangált volna, amit sűrű csaholással jelzett is, de M. bácsi az elején még nem volt vadász, M. néninek meg jobb dolga is akadt. Könnyen belátható, hogy ilyen indítás után nem azzal keltem és feküdtem évtizedeken keresztül, hogy márpedig nekem kell egy kutya.

Most azonban már itt vagyunk egymásnak, mert változunk és változnak a körülményeink is. Most éppen a teraszon figyel kitartóan valamit, én meg azt figyelem, hogy mi keltett fel az érdeklődést ennyire. Roppant szórakoztató, ahogy hirtelen szagot fog, először csak morog, majd egyre hangosabban ugat. A küszöb körül matat, először nem tudom mire vélni az izgalmat, de nem kell sokat várni és kiderül a nagy titok. Egy a hátán pörgő poloska sziluettje rajzolódik ki, amit rendületlenül bökdös az orrával. Mint egy harci kakas ugrálja körbe a szerencsétlen állatot, játszani próbál vele, de nem talál viszonzást. Aztán a poloska az utolsó tartalékait mozgósítva megfordul, bizonytalanul a kutya felé indul, mire az rémülten visszahőköl. Hoppá! Erről nem volt szó. Már nem olyan érdekes ez az egész, kicsit olyan érzésem van, szeretné meg nem történtté tenni az elmúlt másodperceket. Leszalad a kertbe és csak fut, körbe-körbe.

Pár napja fedeztük fel együtt, hogy a kert karakterét meghatározó hatalmas fenyőn komoly csaták zajlanak. Már tavasszal észrevettem, hogy egy gerlepár épít kitartó szorgalommal és különös műgonddal fészket emeletnyi magasságban. Hol az egyikük, hol a másikuk szállt ki az ágak közül, hogy aztán száraz gallyakkal a csőrükben térjenek vissza. Sajnos túlságosan magasan volt a fészek ahhoz, hogy megcsodálhassam az elkészült művet, így csak elképzelhettem, hogy milyen is igazából. Viszont a kutyát közben elkezdte érdekelni a feje fölött zajló világ, így aztán a legváratlanabb pillanatokban rongyolt ki a házból, ha varjak zaját hallotta, vagy éppen az égen elhúzó madárcsapatok árnyéka húzott váratlan csíkot az égen. Most azonban valami más zavarta meg a nyugalmát. Fülsiketítő cserregés mellett a fenyőágak szelíd ropogása törte át az álmos délelőtti csendet. A fejét megemelte és szigorúan, egy pisszenés nélkül kémlelte a fenyőfa nagy zöld masszáját. Én is vele tartottam, így aztán, mint egy félresikerült szoborkompozíció álltunk egymás mellett, a tekintetünket ugyanarra a pontra szegezve. Először a szarka fekete-fehér tollazata bukkant elő, majd rögvest követte a hamuszürke galamb. Igazi üldözéses jelenet kezdődött a tűlevelek között, ahol a résztvevők, hol eltűntek, hol előbukkantak a fa különböző pontjain, majd szélsebesen kirepültek és eltűntek a horizonton.

A kutya nem tágított mellőlem, de éles hangon és hosszan ugatott utánuk. Olyan volt mintha nagyon perlekedne valami miatt.

Szerintem megérezte, hogy itt valami csúnyaság történt, s szerette volna kifejezni a szolidaritását a betolakodást elszenvedővel.

Mert a kutyák nagyon okosak.

*

Egy napja van már itt velem és még mindig nem tudom igazán hova tenni ezt a történetet.

Farkas Balázst, aki nyolcéves kora óta az ETO-család tagja, aki tizenkét év alatt végigjárta a szamárlétrát az utánpótláscsapatokban, hogy aztán végre bemutatkozhasson a felnőttek között, aki inkább epizódszerepeket kapott, de aki már döntött el meccseket is, ki ne emlékezne a Videoton elleni felejthetetlen kupaestére, aki pár másik helyi sráccal együtt igazán emberközelivé és szerethetővé tette, tehette azt a csapatot, amelyik annyiszor megcsalt bennünket az elmúlt időszakban, aki egy győri srác, és engedjetek meg nekem egy abszolút személyes benyomást, aki engem sokszor Fehér Mikire emlékeztetett, szóval Farkas Balázst kölcsönadtuk a Siófoknak.

A több játéklehetőség miatt.

A fejlődését szem előtt tartva.

Az ő érdekében.

Tisztában vagyok vele, hogy ilyenkor mindig kell egy elbaszott píár-szöveg, de őszintén hiszek benne, hogy van amikor elég néhány száraz, de kétségtelenül őszinte mondat. Mert ha valaki megérdemli, akkor ő az.

Laikusként, egyszerű drukkerként, ennek a klubnak a szerelmeseként el tudom képzelni, hogy mindez szakmailag teljesen alátámasztott lépés.

Én is látom, hogy Balázs nem Fehér Miki és vélhetően nem is lesz belőle az, bármennyire szeretném.

De!

Van az a helyzet, amikor igenis a racionalitást le kell győznie a szimpla emócióknak. Egész egyszerűen azért, mert nem robotok és nem bankjegykötegek lépnek heti rendszerességgel a pályára, hanem húsvér és főként érző emberek.

Nem tudok elképzelni mást a mostani keretből, aki számára fontosabb lenne a klub, a címer, a zöld-fehér szín, mit Farkas Balázs. (Most majdnem Fehér Balázst írtam… Freud dolgozik nagyon.)

Nem hiszem, hogy ő a gyenge láncszem.

Az meg különösen bosszant, hogy azok hoznak meg ilyen súlyos és bátran leírom, szimbolikus döntést, akik néhány hónapja még eltévedtek volna a Nagysándor József utcában.

Hajrá ETO! Hajrá Farkas Balázs!

Mi, szurkolók várunk vissza!