Majdnem megfogtam

ott a vége (fotó: summitpost.org)

Kászabót az iskolában a szorgalmas, de nem annyira tehetséges diákok között tartották számon. Nem szerette ezt a skatulyát, ugyanakkor nem is tiltakozott ellene, mert tudta, hogy van benne igazság. A józan belátást otthonról hozta. Az apja egy kereskedelmi cégnél dolgozott középvezetőként már időtlen idők óta. Olyan ember volt, aki valószínűleg ebből a pozícióból fog nyugdíjba menni, vagy ami szintén nem zárható ki, az örökös íróasztalánál meghalni. A dolgok mindig rendben mentek, Kászabó úr pedig nem akart többet ennél. Pontosabban, egyszer elhatalmasodott rajta valami különleges érzés, amit nem tudott szépen megfogalmazni, annyira meglepte a rázuhanó ismeretlen. Mi talán vágynak neveznénk ezt a lassan bizsergető izét a tudatalattinkban. Történt, hogy a szomszédos iroda kiürült. Hoffer úr fel sem mondott, csupán hagyott egy cetlit az íróasztalán, amiben tudatta, hogy a Kanári-szigetekre költözött és innentől kezdve Soledaddal, a gyönyörű murciai flamencotáncos lánnyal fog élni, ne keressék többet, ő nem jön már be soha, aggodalomra azonban nincs ok, az elszámolással minden a legnagyobb rendben. Egy sokkal tágasabb és fényesebb helységre gondoljon mindenki, ahonnan a parkra lehetett rálátni, és nem arra a koszos tűzfalra, amit Kászabó úr reggel nyolctól bámult napestig. Bekopogott hát a főosztályvezető ajtaján, maga is meglepődött a bátorságán, de az élesen felharsanó Igen!-re azonnal elillant a magabiztossága és gyors léptekkel ment vissza a helyére. Amikor este, vacsora közben elmesélte, ahogy rendesen, hogy mi történt aznap a munkahelyén, ezt a jelenetet kihagyta a felsorolásból és csak rém unalmas részleteket osztott meg a napi rutinjáról roppant precizitással, hogyan kell lepecsételni például egy megrendelőlapot, amiből a felesége és a fia is egyből sejtette: Kászabó úr nem egy átlagos pénteken van túl. A békesség jegyében azonban nem firtatott senki semmit. S mivel másnap is került parizeres zsömle az asztalra, így ha volt is otthon bárkiben ambíció, azt újfent takaréklángra került.

Az iskolában kicsit más volt a helyzet. Kászabó számára ugyanis motivációt jelentettek a tanárok többnyire jószándékkal és szeretettel teli, de végeredményben mégiscsak lekicsinylő mondatai. Csak így tovább, Ferkó! Ne add fel soha, a befektetett munka előbb vagy utóbb megtérül! Az ilyen és ehhez hasonló kinyilatkoztatásoktól a falra mászott és szíve szerint a második emeleti vécébe ölte volna Krizsán tanárnőt, aki szabályos sportot űzött abból, hogy sablonszövegekkel vadítsa a gyerekeket. Szűntelen kereste ezért annak a lehetőségét, hogy végre kibontakozhasson és megmutassa, ő nem csupán egy a sok diák közül, ő ifjabb Kászabó Ferenc, aki igenis ki tud emelkedni. Kapóra jött, hogy az egyik délelőtt kifüggesztettek egy felhívást a tanári melletti hirdetőtáblára. Magyar évezred – A honfoglalástól a szabad választásokig. Nyílt verseny felsősöknek történelem tantárgyból! Haladéktalanul leadta a nevezését, majd hosszú heteket töltött a könyvtárban, ahol addig magolta az évszámokat, a neveket és a különböző eseményeket, amíg szinte elájult és a feje öntudatlanul koppant az asztalon. Akkor felriadt és folytatta tovább. Margit néni a könyvtáros szeliden figyelmeztette, hogy ennek nem lesz jó vége, de ő csak annyit felelt: tudom, hogy mit csinálok.

A versenyt május 25-én, egy derűs kedd délelőtt bonyolította az iskola. Arra a napra tanszünetet is elrendeltek, ugyanis az előzetes várakozásokat messze meghaladó létszámban jelentkeztek a gyerekek, hogy egyrészt nem lett volna értelme a normál tanításnak, másrészt a versenyzőket sem tudták volna tisztességesen elhelyezni. Előzetesen a könyvtárt szánták helyszínek, aztán jött mentőötletként a tornaterem, de a végén az is szűknek bizonyult. Háromszáz kisdiák duruzsolt folyamatosan, amikor  kilenc órakor Széplaky igazgató köszöntötte a résztvevőket az iskolarádión keresztült és sok sikert kívánt nekik. Kászabó a C2-es terembe kapott besorolást, ahol egyébként a rajzórái voltak. A falakon körbe a diákok munkái sorakozta, közte Kászabó egyik nem túl jól sikerült grafitrajza, ami egy tulipánt ábrázolt. A kevéssé figyelmes érdeklődő azt hihette, hogy az igazából egy szárnyait széttáró fecske. Kászabó sosem értette, hogy miért került ki pont ez a műve közszemlére, de nem igazából foglalkozott vele. A neve egyébként is lemaradt a lapról, így senki sem róhatta fel neki az üzenet kettősségét. Most azonban valamiért nagyon zavarni kezdte a kép, úgy érezte, hogy a tulipán őt figyeli. Fokozta a feszültségét, amikor maga elé vette végre a kiosztott feladatlapot és rémülten vette tudomásul, hogy az első kérdéssor az őszirózsás forradalomra épül. Még Horvay tanárúr, aki a történelmet tanította az 5.B. osztálynak, is azt mondta, hogy ez a korszak biztos nem lesz, mert ugye a bizonytalan megítélés. Kászabó idegességében a padon kezdett dobolni, mire a felügyelő tanár, aki persze nem volt más, mint a Krizsán, óvatosan lepisszentette. „Ferkó! Ne zavard a többieket!” Kászabó előtt felvillantak a második emeleti mosdó kontúrjai, de gyorsan elhessegette bűnös gondolatait. Lázasan kutatni kezdett az elméjében, hátha bevillan valami, de nem. Hatalmas fekete lyukat érzékelt. Pedig annyit beletettem ebbe az egészbe, dühöngött magában, miközben mindenféle adatok peregtek a szeme előtt. Aztán mintha csak egy filmet nézne, tatárok bukkantak elő, akiket lófarkas zászlót lengető csapatok üldöztek. Kossuth borult Bethlen nagyfejedelem nyakába, majd intett és elindult Horthy irányába, aki egy szürke gebével baktatott a muhi síkon. Kászabó szabályosan szédült, kulacsából egy huzatra megitta a kétórás versenyre szánt vizet. Mintha megkocogtatták volna a vállát. Óvatosan hátrafordult. Bolyki arca mosolygott rá a 8.A-ból. Egy lépcsőházban laktak, de még soha egy percet sem beszéltek egymással. Hiszen Bolyki nagy volt, ő meg kicsi. „Kisöreg”! Szólította meg a loboncos nagyfiú halkan. „Adok neked valamit.” S már nyújtott is egy aprócska papírgalacsint. Kászabó a bénultsága ellenére elvette, majd vigyázva széthajtogatta. Az őszirózsás forradalom vázlata szerepelt rajta apróbetűkkel.

nem pontos (fotó: ETO YouTube)

Még öt perce maradt megírni a dolgozatát. Háromszáz másodperc. Kászabó dermedten ült és nem csinált semmit. Az ajtó felett egy kiszolgált óra igyekezett mutatni az időt, kevés sikerrel. Kászabó mereven nézte, ahogy a másodpercet mutató pálcika cammog előre. Istenemre! Meglehetett volna.

*

Egy hét telt már el és semmi okos gondolat nem jutott az eszembe.

Rosszat nem akarok írni, jót meg nem tudok. Ha csak azt nem, hogy újfent gyilkos iramot diktáltunk legalább egy félidőn keresztül, és itt most ne tessék arra gondolni, hogy a cinizmus vezeti a tollamat. Nem! Az osztály szintjéhez képest mentünk mint a meszes, csak éppen megint kiderült, hogy ez önmagában nem elég. Kevés az ötlet, a váratlan húzás. Nem láttam volna szándékot például arra, hogy a szakadó esőben bepróbálkozzunk az átlövésekkel. Lehet, hogy akkor sem lettünk volna beljebb, de legalább egy-két kísérletet megért volna.

Kiss Bence most feljebb játszott, így kevésbé tudott fazont adni a játéknak. Bencze igyekezett karmesterként működni, viszont ezúttal nem ment neki annyira és máris elfogyott csapatszinten a tudomány. A védelem relatív stabil volt, azt azonban meg kell jegyezni, hogy amikor az ellenfél egyetlen kreatív futballistája, a támadósor mögött fickándozó Lőrinczy váratlant húzott, azt nem igazán tudták olvasni a srácok és nem rajtuk múlt, hogy nem lett ezekből az esetekből nagyobb baj.

Összességében azt lehet mondani, hogy inkább mi uraltuk a meccset, és ha nem iksz a vége, akkor nekünk járt volna inkább a három pont. Ezt nem azért mondom, mert a végén kétszer is olyan sanszot kaptunk, amiből egy ilyen góltalan meccsen egy is elég kell, hogy legyen. Nem. Talán vitát generál az állításom, de mi tettünk többet a győzelemért, nálunk volt kevesebb az alibi. A Soroksár pont azt csinálta, ami miatt semmi keresnivalója egy normális bajnokságban az élcsapatok lerakatainak. Demotivált, szar teljesítményt nyújtottak, amit meg kellett volna büntetni. Ha van tanulság, akkor az az, hogy az ilyen szituációkra kell felkészíteni a társaságot, és mindenképpen beléjük táplálni a gyilkos ösztönt. Mert ha ez nem jön össze, még bajba is kerülhetünk.

Mondjuk a könnyű gólok elmaradása miatt.

A hét egyéb történései alapján egyrészt nem ártana bővíteni a szakmai stábo(ka)t olyan szakemberrel, aki megmutatja, hogyan kell szétbombázni a felső sarkokat, amikor tizenegyest rúgunk.

Ja és nem mellesleg Vitunak le kellene ülnie egy terapeutával, aki rendet tesz a fejecskéjében, mert az ilyen helyzetekben korábban távol állt tőle a tötymörgés.

Simán elcsűrte a bőrt izomból.

*

Soroksár SC – ETO 0-0

506 néző, vezette: Molnár (bátor következetességgel)

Soroksár: Holczer – Nagy, Kékesi, Ikonomou, Vági – Haris, Hudák – Ternován (46’ Lisztes), Lőrinczy, Hajdú (67’ Korozmán) – Lovrencsics. Edző: Lipcsei Péter

ETO: Fadgyas 0 – Papp 2.5, Csinger 2.5, Csonka 2.5 – Kiss Ba. 3, Toma 2.5, Tuboly 2.5, Benczenleitner 2.5– Bencze 2 (80’ Kiss M.) – Kiss Be. 2.5 (67’ Vitális 2), Óvári 2 (46’ Babati 2). Edző: Tímár Krisztián

Kihagyott 11-es: 90+2′ Babati

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőnyi időt (22 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodást.]

Kategória: mérkőzés
Címke: , , , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.