A tavat beborító gőzfelhő egyszerre felemelkedett, aztán mintha egy láthatatlan kötél húzta volna, komótosan keleti irányba, a lankás dombok felé indult. Teliholdas éjszaka volt, így tisztán láttuk, amint a szürkésfehér vattagombóc lassan eltűnik a horizonton és helyét az égen megszámlálhatatlan csillag veszi át. A parton egy ősrégi pokrócon feküdtünk Hildával és az üstökösre vártunk, ami minden évben ilyenkor húzott el fölöttünk, és amiről azt tartották, hogy szerencsét hoz a szerelmeseknek. Mi meg azok voltunk Hildával, s bizony ránk fért már egy kis szerencse, mert a kapcsolatunk apró zátonyra futott. Ő tizennyolc volt, én alig múltam huszonegy. Másfél éve találkoztunk egy esküvőn, ahol éppen a nagynénjét vette el az apám. Nagyon nem akartam ott lenni, mert úgy éreztem, hogy Anyát bántom meg ezzel a gesztussal, de ő megnyugtatott, hogy nem lesz baj.

– Apád örülni fog, ha elmész – mondta, és amikor mondta, belül sírt, de közben tudta, hogy mennyire fontos nekem az apám, hiába hagyott el bennünket már vagy tíz éve. Érdekes, hogy a gyerekek mennyire álomvilágban élnek néha, és kergetnek hiú ábrándokat, és mennyire meg akarnak felelni azoknak a szüleiknek, akiktől nem kaptak túl sokat. Nekem sincs sok közös emlékem Apával, sőt, valószínűleg, ami van, az is csupán kitaláció, esetleg Anya mesélt valamit. Mert ő nem haragudott apámra, pedig lett volna miért, hiszen a húgom alig múlt másfél, amikor lelépett Dalmával. És mégsem zúdított rá, ha csak képletesen is, hatalmas gyűlöletcunamit. Sőt!

– Tudod, vannak helyzetek, amik csak látszólag rosszak – mondta Anya, de hányszor! – Apád jó ember, ezt sose feledd, csak elgyöngült.

Mindezt olyan szelíden mondta, hogy előttem rögvest megjelent Superman, akinek egy icipicit szakadt ugyan a ruhája a karján, de ettől még szélsebesen repül a város felett és megmenti a civilizációt a főgonosztól. Dalma már rég nincs egyébként, apámat csak ugródeszkaként használta, mint utóbb kiderült, elsődleges célpontja Kauczky professzor, a tanszékvezető volt, akihez a jóképű adjunktuson, azaz apámon keresztül vezetett az út. Helyette itt van Édua, a festett vörös negyvenes centermenedzser, aki bár köztudottan felfalt pár férfit életében, de Apa biztos benne, hogy ő nem jut hasonló sorsra, mellette lenyugszik ez a vérszomjas ragadozó. És lám!, most itt állnak az anyakönyvvezető előtt, kimondani az igent, hiába igyekezett lebeszélni Apát szinte mindenki. Azért szinte, mert Anya például nem. Természetesen őt is megkérdezte apám, hogy mit gondol erről az egészről, főként miattunk, azaz a húgom és én miattam.

– Boldog vagy? – kérdezte Anya.

– Igen! – vágta rá Apa gondolkodás nélkül.

– Akkor? – kérdezte Anya.

– És Szabolcs? – bizonytalanodott el Apa.

– Reménytelenül idealista vagy, Kornél! – mondta Anya. – Ha őszinte akarok lenni, ezt inkább úgy mondanám, hogy végtelenül hülye! – tette hozzá, és apám tudta, hogy ez egy határozott igen.

Mert az volt. Én pedig elfogadtam, hogy akkor így lesz, bár nagyon furán éreztem magam az egész esküvő, majd utána pedig a lagzi alatt, tiszta szerencse, hogy ott volt Hilda a maga tiszta ártatlanságában. Hirtelen előttem termett a táncparkett közepén egy türkizkék ruhában, miközben céltalanul tébláboltam az egyre inkább enerválttá váló vendégek között.

– Téged kereslek – mondta tündéri hangján. – Azt mondták, nálad van a négyes apartman kulcsa.

– Igen – hebegtem, mert annyira lebénított, hogy egy ilyen tünemény szól hozzám. – Miért?

– Szeretnék már lefeküdni, elegem van ezekből a borzalmas retro zenékből.

– Nem megyünk ki a tóhoz? – szedtem össze minden bátorságomat.

– Miért? – nézett rám csodálkozó szemekkel. Csak most tűnt fel, hogy a szemei is türkizkék színűek.

– Ott csend van – feleltem, magam sem hittem volna, hogy ezzel egy kicsit magamhoz tudom láncolni.

– Menjünk! – válaszolta csilingelve és utána órákon át beszélgettünk az egyre hűvösebb éjszakában majd hajnalon.

Ahogy félve nézem most az eget, szívesen kérnék tanácsot apámtól. Mellettem Hilda szuszog egyenletesen ő is kémleli a félhomályt. Apám már nincs, olyan gyorsan vitte a betegség, hogy szinte észre sem vettük, ahogy elfogy. Érdekes módon Hildával is elfogytunk. Mintha a kettőnk közötti szoros kapcsolat párhuzamosan elillant volna apám lelkével együtt. Van ilyen? S ha igen, megfordítható még a folyamat? Van még visszaút?

Várjuk az üstököst, várjuk a csodát.

*

Igenis az apró dolgok is számítanak! A régi, a magyar futball pénzbőség előtti korszakát idéző eredményjelző táblánkon kicseréltek pár biztosítékot, így most már nem kell szégyenkezni amiatt, hogy a vendégcsapat címere csak félig látszik. Halleluja! Kissé ünneprontónak tűnhetek, ha azt mondom, a javítás csak félig sikeredett, a mi góljaink számát mutató vörös kijelzőrész előtt maradt még egy csúnya és főként fenyegető piros paca, ami úgy néz ki, mintha rá akarna mászni a büszkén terpeszkedő egyesre vagy kettesre. Nyilván mindent csak idővel. A hangosítás példának okáért továbbra is tré, remélem a királyi kivitelező nem csak a plázában csinál ráncfelvarrást.

Lehetséges, hogy az utóbbitól nem függetlenül, a meccs huszadik perce táján a lelátók mögötti teraszon beindult a riasztó, majd hosszú perceken keresztül kitartóan vijjogott. A jelenet több szempontból is tanulságos volt. Egyrészt nekünk eszünk ágában sem volt megmozdulni, a szűk ezres tömeg egész egyszerűen nem vett tudomást a vészhelyzetről. Talán ebben közrejátszott az is, hogy a biztonsági szolgálat tagjai kivétel nélkül rezzenéstelen arccal álldogáltak tovább őrhelyeiken, a testbeszédükből arra következtethettünk, hogy nincs itt semmi látnivaló. Csendesen megjegyzem, hogy a pályán sem volt nagyon. Ott ugyanúgy folyt a reménytelen passzírozás. Én személy szerint egyetlen pillanatra bizonytalanodtam el, ugyanis az eredményjelző alatti gépház egyik ajtaja egyszerre kinyílt, kilépett rajta egy láthatósági mellényt viselő hölgy, akinek kártya lógott a nyakában, majd lassú tempóban elfutott a parkoló irányában. Na most vagy az van, gondoltam, hogy ő az egyetlen, aki tudja, hogy nem vakriasztás zajlik és másnap egyetlen túlélőként elmeséli az egész sztorit a Kisalföldnek, vagy szimplán rájött hasmars és az ottani budiban elfogyott a papír. Élünk és virulunk, szóval legyen a B verzió.

Azt egy csöppet sajnálom, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt nem volt stream, mert akkor felvételről megnézhetném, hogy a pályán milyen reakciókat váltott ki a riadó. Egyébként megsúgom, talány, hogy miért nem volt közvetítés, a technika ugyanis készenállt.

Utólag azt lehet mondani, hogy jobb ez így, mert ha azok, akik bent voltak, esetleg fel akarják vidítani a kint rekedt szurkolótársaikat, mesélhetik azt is, hogy fantasztikus mérkőzésen imponáló játékkal, magabiztosan fektettük kétvállra a roppant erős és felettébb veszélyes Tiszakécskét, amivel újabb komoly bizonyítékot szolgáltatott a csapat arra vonatkozóan, hogy jó úton jár. Ami nagyon jól hangszik, de sajna nem igaz. Megengedem, annyi stimmel, hogy magabiztosan.

Aminek az az egyszerű oka, hogy egy nagyon gyengus vendégcsapat vizitált a hétvégén Győrben. Az előrejátékban példának okáért az általunk is jólismert Zamostny-Horváth Zoli párosba helyezték az összes bizalmukat, fölöslegesen, mert a rút kiskacsából ezúttal sem lett hattyú.

Az persze más kérdés, hogy a mi kis csapatunk sem villogott az első félidőben különösképpen, bár a játékrész második felében már rúghattunk volna gólt, nem is egyszer. A döntő pillanatokban azonban megremegett a láb vagy, ahogy talán kétszer is megtörtént, a kulcsmomentumokban némi tanácstalanságot illetve meg nem értést is észleltem. Ez most elment szódával, de nem vagyok benne biztos, hogy komolyabb ellenfelek esetében is bele fog férni.

Bencze Márk feltűnően sokat volt bizonytalan és választott rossz megoldást egyszerű szituációkban. Benczenleitner Barna ezúttal is bátran bevállalt minden cselt és szólót, de most inkább öncélú volt és magas hibaszázalékkal meccselt. Őket azért hoztam fel, mert a megelőző alkalmakkor egyértelmű húzóemberek voltak. Vitu sokat dolgozott, de nem tudott lendíteni a szekéren. Kiss Balázs szokás szerint ment, mint a gép, de a beadásai és bepasszai használhatatlanok voltak. Óvári is rohangált rendesen, azonban hiányzott belőle a pici plusz. A szünetben kicsit bánatosan nézett maga elé mindenki, félve attól, hogy mi sül ki ebből. Tiszta szerencse, hogy a budiban, hol máshol?, megoldotta a terasz esze a problémát, miszerint minden baj forrása, hogy a Kécskében több a „győri”, mint az ETO-ban.

Irgalom atyja, ne hagyj el!

Hála istennek Visinka Ede máshol pisilt, így gyanútlanul levitte Horváth Zolit, amivel javulhatott volna az arány, ha ezzel párhuzamosan Tímár nem jegeli Vitálist. Szóval ott voltunk megint a pácban.

Tiszta szerencse, hogy a pályán lévők nem agyalták túl a helyzetet. Történt ugyanis, hogy a korábban feltűnően alibiző Kiss Máté megmutatta szuperképességét (ti. rugótechnika!) és olyan faszányosan rúgott be egy szögletet, volt abban tökéletes irányzék és erő is, hogy a csendesen felsettenkedő Papp Milán csak elbaszhatta volna a fejest, de nem tette. Az más kérdés, hogy őt roppant előzékenyen engedték egészen az ötösig a kécskei bekkek, gyakorlatilag cikáznia sem kellett, csak egyenes vonalú egyenletes mozgással berobbani a megfelelő helyre. Teoretikus felvetés. Ha Vitu még a pályán van, ő íveli be a kornert? A valószínűsíthető válasz: igen.

A vezető gólt követően jött az új módi. A közönség rátalál a csapatra, ami abban mutatkozik meg, hogy kábé öt percig hangosan szurkolunk, a fiúk enyhe nyomást helyeznek az ellenfélre, amitől mindenki újabb gólt vagy gólokat vár, de mivel azok nem jönnek, a tömeg elhalkul, a lendület a gyepen is alábbhagy, az ellenfél pedig egyre inkább felbátorodik és megnő annak a valószínűsége, hogy egyenlít. Jelzem, ennek korábban jele nem volt.

Itt lesz jelentősége annak, hogy milyen kvalitás van odaát. Most nem volt félelmetes, illetve a pár kísérletet Fadgyas portás lehengerlő magabiztossággal hatástalanított.

Az igazi hepiend azonban még hátra volt, ugyanis a cserekirály pályára dobta Tuboly Mátét, aki roppant hasznosan töltötte a neki szánt alig több mint húsz percet, hiszen az egyik akciója során balról befelé húzva, nagyjából a tizenhatos vonaláról visszarúgta a bal alsóba, amit az Abbiatira hajazó Halasi kapus emberfeletti bravúrral kipiszkált, de szerencsétlenségére az éppen csak beállt Kokócska elé, aki kábé tíz méterről tanári módon büntetett. A Collina-klón Zimmermann sporttárs középre mutatott és gyakorlatilag ezzel a jelenettel le is húztuk a képzeletbeli rolót.

Három pont a zsebben, három pontnyira a feljutó helyen álló Gyirmót mögött, de azért álmodozni még nem kell.

És nem csak azért, mert a bajnokságnak csupán a hatoda ment le.

*

ETO FC – Tiszakécskei LC 2-0 (0-0)

1.002 néző, vezette: Zimmermann (vegyesen)

ETO: Fadgyas 4 – Papp 3.5, Csinger 3, Csonka 3 – Kiss Ba. 2.5 (79’ Kovács K. 0), Toma 3, Bencze 2.5 (56′ Kiss Be. 3), Kiss M. 3.5 (79’ Kovács I. 0), Benczenleitner 2.5 – Vitális 2.5 (46’ Babati 2.5), Óvári 3 (67’ Tuboly 3.5). Edző: Tímár Krisztián

Tiszakécske: Halasi – Balázs, Máté, Kiprich (75’ Vachtler), Farkas – Erdei, Szekér (53’ Vólent), Zamostny, Pongrácz (53’ Gyurján) – Lovas Zs. (46’ Kiss N.), Horváth (46’ Winkler). Edző: Visinka Ede

Gólok: 48’ Papp 1-0, 80’ Kovács I. 2-0

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőnyi időt (22,5 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodást.]