Új barbárok

és utána a sötétség (fotó: saját)

– Szamsza eltűnt! – kiabálták a békelencsék és kétségbeesetten, karjukat kalimpálva igyekeztek segítséget kérni az éppen arrafelé kószáló hordától, ami a semmiből tűnt fel és egy másik semmi felé igyekezett.

– Szarjatok sünt! – hallották meg a setétek a visszhangzásban a lankákról lepattanó rimánkodást, miközben vészjósló és fenyegető ökölrázást véltek felfedezni a félhomályban.

– Ne! Ne arra! – ordították a békalencsék rémülten, mivel olybá tűnt, hogy amazok pont nem azt csinálják, amire számítani lehetett, azaz haladéktalanul és roppant gyorsan átkelnek a folyón és immár együtt keresik Szamszát a vadonban.

– Gyere marha! – vették az adást a setétek a vízcsobogással gellert kapva, akiknek esze ágában sem volt a távozás, amin egy másodpercig se csodálkozzunk, hisz ki tud ellenállni ilyen kedves invitálásnak.

– Ússzál át! – lelkesedtek a békalencsék, mikor látták, hogy amazok közül jópáran hirtelen megállnak és végre a part felé veszik az irányt, ezért erősen mutogattak a nádas felé, hogy arra kisebb a sodrás.

– Kussoljál! – kúszott a setét fülekbe az újabb métely, melyet már végképp nem tudtak mire vélni, mert jóravaló emberek voltak ők, még ha néha követtek is el kisebb hibákat, például most, amikor erre vetette őket a sors. Na jó! Vétkeztek már elégszer.

– Mikor jöttök? – kezdték elveszteni a türelmüket a békalencsék, ők nagyon jól tudták, hogy hamarosan a nap lebukik a dombok mögött és onnantól kezdve számunkra Szamsza végleg elveszhet.

– Fingós ökrök! – lüktetett elnyomhatatlan módon a rigmus a setét agyakban, amiket már kezdett megterhelni a túlzott törődés, bár az igazság szerint nekik nem kellett sok, most meg nem volt kicsiny a dózis.

– Csónak odaát! – óbégatták a békalencsék, amikor hirtelen egy rozoga ladikot vettek észre a túloldalon, de egy olyan helyen, amit jótékonyan elrejtett a sűrűn nőtt sás és csak a nagyon gyakorlott szem elől nem bújhatott el.

– Lónak a farát! – vagy valami ilyesmi hullámzott a lenyugvó víz felett, amiből finom pára indult az ég felé, lassan kezdett lehülni a levegő, pírt húzott a felhők alatt a naplemente, de a setéteket már nem hatotta meg a romantika.

– Na végre! – könnyebbültek meg a békalencsék, ahogy a fürge alakok gázolni kezdtek a sekély vízben, nem törődve azzal, hogy a fagyossá váló víz lassan beborítja a testüket borító fekete hacukákat.

– Kardélre! – üvöltötték most már kérdezés nélkül a setétek, meg sem várva, hogy a másikak üzenete valós vagy hallucinált értelmet nyerjen, csak vágtattak keresztül a folyón.

– Mi lesz velünk? – visították halálra vártan a békalencsék, akik már tudták, hogy valami félrecsúszott a jól induló barátkozásban, csak éppen azt nem értették, hogy mi és miért?

– Kibelezünk! – zártak le minden nyitott kérdést a setétek, kezükben husángok és hegyesre hámozott faágak suhogtak, amik a végső parancsra vártak, hogy elvégezzék a munkát, amit már isten sem állíthatott le.

– Kegyelem! – rimánkodtak a békalencsék a mocsárban fetrengve, kezüket hiába emelték magasra, az életük lassan, egyesével elillant a véres habokban és csend lett egy szempillantás alatt.

törj az ég felé (fotó: saját)

– Elvettem! – feszítettek büszkén a setétek, maszkos arcukon is átütött az édes győzelmet ízlelő ajkaik riasztó kontúrja, az egyikük vörös vonalakkal rajzolta meg a csata jeleneteit egy simára faragott fatörzsön, okuljon az utókor.

– Itt vagyok! – bukkant elő ekkor mit sem sejtve a békalencsék vesztét okozó Szamsza a bokrok közül, a semmiből hirtelen.

– Irgalom! – felelték a setétek egyszerre, mintha összebeszéltek volna, aztán felnyársalták őt is szépen.

*

A PMFC elleni meccs előtt a bátran maszkot húzó vendégizék, már majdnem a drukker elnevezést használtam ezekre a gyáva toprongyokra, de szerencsére még időben megjött a józan eszem, megtámadták az Ipar utca és a Nagysándor József utca sarkán található vendéglátóhelyet. A halványzöld épületben ugyebár van vendégház, fagyizó és nem mellesleg a pincében, szinte már elnézést kérően szerény külső megjelenés mellett egy pub. Mivel ebben az objektumban van lehetőség még egy utolsó tüskét beverni a mindenkori rangadók előtt, érthető módon a bevonulás előtt itt szoktak csoportosulni a mi keményeink. Túl vannak már ilyenkor a Gól Büfén, a Borvirág Borozón, a nem tudom még min. És egy álmos vasárnapon, amikor még nem győzte le teljesen az ősz a forró nyarat, óhatatlanul vegyülnek mondjuk gyerekes családokkal, akik elnyalnak még egy kétgombócos hupikéktörpikék-belgacsoki kombót, ki tudja a rezsi megengedi-e ezt majd a tavasszal. A pécsi izék ugyebár a Google Maps segítségével beazonosították a helyet, és ráaggatták a „győriek kocsmája” címkét, ami szánalmas egyszerűsítése a dolgoknak, de mit is várhatnánk tőlük. Felvették legszebb fekete ruhájukat, eltakarták szégyentől piruló orcájukat, hiszen mi más indokolná ezt a szerénységet és visszafogottságot, mert ugye mindenki bátran vállalja tettei következményét, leszálltak a pirosnál fennakadó buszról, majd szétverték a berendezés egy részét. Nem tettek tönkre mindent, mert amint kicsit komolyabb ellenállásba ütköztek, máris elfogyott a tudomány, meg egyébként is megérkezett a yard, legalább hét járőrkocsival, ami felkúszott később tizenkettőre. Arra azért jutott idő, hogy a gyártó által törhetetlennek titulált műanyagszékekből (cirka hatvan rongy per darab) tönkre vágjanak néhányat, és összességében összehozzanak egyhavi bevételnek megfelelő kárt.

Jár a taps a megvetés az ilyen hitvány senkiknek, akik a saját frusztrációjuk és a súlyosan félreértelmezett „klubszeretet” elegyeként egzisztenciákat borítanak meg, mit sem törődve másokkal. Súlyosítja a helyzetet, hogy erre még büszkék is, hiszen volt szerencsém találkozni a fészbúkon egy szánalmas, pár másodperces, gyatra minőségű telefonos felvétellel, amit kétes dicsőséget keresve töltött fel az egyik nullakároly. Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, nem lett túl sok a lájk, ellenben a többség hangosan röhögött a Benny Hillt idéző produkción.

Szívem szerint én is röhögnék, de inkább virtuálisan ökölbe szorul a kezem és roppant mód elszomorít, hogy az ilyeneket nem veti ki magából az ottani futballközeg. Vagy legalább nem ülteti szégyenpadra őket a PMFC egy rövid közlemény formájában, plusz küldene egy kis pénzt a megkárosított „kocsmába” sűrű bocsánatkérések közepette. Szóval srácok! Ha legközelebb erre jártok, menjetek be megint Jázmin birodalmába, de most ne hangoskodjatok, ne vegzáljatok senkit, főleg kisgyerekeket ne, hanem kérjetek szépen elnézést, vegyetek fejenként húsz gombóc fagyit, meg igyatok meg tíz sört, aztán szerintem rendben is leszünk.

új világ születik (fotó: saját)

Ha meg emberkedni akartok, menjetek ki a pusztára. A leendő Duna-híd okán úgyis kivágott az állam egy csomó fát a közelben, ott lehet keménykedni.

*

Fura szerzet a futballdrukker.

Vegyük példának okáért az ETO-PMFC meccs első félidejét! A csapat visszatért arra az útra, amin a szezon elején a hazai derbiken elindult és talán csak a Kécske ellen tért le róla, vagyis az első perctől megállás nélkül rohanó, ha kellően elfogult és megengedő vagyok azt mondom, megalkuvás nélkül presszingelő játékra. Ami többnyire nem hoz eredményt és sokszor fejetlen rohangálásnak tűnik kívülről, olyannak, amit az a csapat játszik, ahol a többség húsz év körül van, ráadásul nincs köztük rutinos focista, aki csöppet irányt szabna, szabhatna, vagy ha mégis van, inkább alibizik, mégis respektálható, mármint nem az utóbbi, hanem a töretlen akarás, a Duracell-effekt. Most is mentünk szépen, csak éppen elől nem jött össze semmi, ami talán nem annyira meglepő, ha azt veszem, hogy nem volt igazi center a pályán (Priska sérült, Borsos eltiltott, Farkas kölcsönben, Bacsa hagyjuk), plusz a pécsi védelem átlagmagassága saccra tizenöt-húsz centit vert a támadóink hasonló paraméterére. Volt darálás, tekerés, ami nem hasznosult, mert lett satnya lövés és kapufa.

A szektor fölött támaszkodó szurkerek ha nem is töretlen lelkesedéssel, de mindenképpen óvó szeretettel figyelték az eseményeket. A harmincnegyedik percig. Akkor jött el talán az első alkalom, hogy a PMFC eltántorgott a kapunkig, de ha már ott volt, akkor a mecseki Gareth Bale, alias Tóth-Gábor Kristóf befejelt egy lazán felívelt bogyót. Mellékesen: Csonka Bonifác eközben mit csinált? Zárójel bezár. A hangulat a lelátó általam kontrollált részén egy másodperc alatt megváltozott. A korábban megtapsolt suta mozdulatokat immár csípős megjegyzések és enyhe pfújolás kísérte, és elkövetkezett a mindenszar időszaka. Ami lehet legitim is, főként ha mondjuk egy LaLiga meccset tekintünk mércének, de szerintem itt most volt benne egy jó adag igazságtalanság. Az akarást és odaadást például nem venném el senkitől. Jó, Mátétól egy kicsit igen, de ezt szerintem a mester is észrevette és lépett.

A második félidőben csak romlott a helyzet. Mármint a pályán. Eddig az a tapasztalatom, hogy nekünk nem jön jól a szünet és ami még rosszabb, semmilyen olyan plusz impulzust nem kapnak a srácok, amit hasznostani tudnának, sőt! (Az Ajka elleni rapidgólt szerintem ne írjuk ennek a számlájára.) Ahogy múlik az idő és amennyire nem sikerül semmi, csak a görcsölés erősödik és az embernek egyre inkább az az érzése, hogy rajtunk csak a csoda segíthet. No meg persze a piócás ember, de az már tényleg csupán fikció. A cserék közül Kokócska messze alúlmúlta önmagát, Bacsa a mennybe mehetett volna az elsőérintéses góllal, de az a geci leszabály megakadályozta ebben, hiába erőlködött még a klub FB oldala is egy elcseszett illusztráció videóval pár nappal később. Nem, nem ott kell behúzni a vonalat!

Akkor mondjuk tökön szúrtam volna magam, ha a PMFC a második helyzetével berúgja a másodikat, de a futball annyira igazságos volt, hogy a léc segített.

Így maradt a keserédes 0-1, amit ha hozzárakok a Szeged elleni 1-2-höz sajnos tendenciát látok. Mi rohanunk, mint a meszes, de nem döntjük el a meccseket abban a periódusban, amikor az ellen sehol sincs, ők meg rutinból megoldják és még csak el sem fáradnak.

Azt pedig csendben, mások helyett is szégyenkezve rögzítem, hogy ez volt a nap, amikor először kérdőjelezte meg a lelátó apró, de hangos része a tulajdonosi kör nemzeti identitását. Tudom, hogy a sikertelenség indulatokat szül, de ettől még nem kell butának lenni.

nem valami nem tiszta (fotó: saját)

Utóirat. A kiemelt kockázatra és a pécsi izék pampogására a rendezőink a legrosszabb forgatókönyvvel reagáltak. Ahelyett, hogy bezárták volna őket az idő végezetéig a kis ketrecükbe aka vendégszektor, minket tereltek az egy darab, kifejezetten anorexiásokra tervezett kiléptető kapuk felé, hogy hering módjára anyázhassunk, majd miután megtettük a fölösleges karikát, újranyitották a nagy kerítéskapukat, mintha mi sem történt volna. A műveletnek nyilvánvalóan semmi értelme nem volt, ellenben tökéletesen bemutatta a szekuriti inkompetenciáját. Mondjuk abban nagyon jók, hogy hárítsanak, mert amikor megkérdeztem, hogy ugyan már, ez mégis mire volt jó, magától értetődően tárta szét a karját az egyikük: rendőri utasítás.

Hiszi a piszi, aki elhiszi.

*

ETO FC – Pécsi MFC 0-1 (0-1)

1.264 néző és 34 faszkalap, vezette: Kovács J. Z. (kiegyensúlyozottan)

ETO: Fadgyas 0 – Papp 2.5, Fodor 2.5, Csonka 2 – Kiss Ba. 2, Toma 4, Tuboly 2 (62’ Vitális 2), Kiss M. 1.5 (46’ Kiss Be. 2), Benczenleitner 1.5 – Babati 2 (75’ Bacsa 0), Óvári 2 (62’ Kovács I. 1.5). Edző: Tímár Krisztián

PMFC: Helesfay – Mayer (58’ Gera), Rácz, Katona, Hadaró – Szeles (87’ Takács), Kesztyűs – Kocsis (75’ Kónya), Nikitscher, Hegedűs (58’ Svedyuk) – Tóth-Gábor. Edző: Weitner Ádám

Gól: 34’ Tóth-Gábor 0-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

*

A kupameccsre fölösleges sok karaktert pazarolni. A csapat úgy húzta be ezt a meccset, ahogy kell. Tíz perc alatt két góllal elvette a kedvét a lelkes hazaiaknak attól, hogy komolyabban álmodozhassanak és ezzel párhuzamosan nagyobb erőkifejtésre kényszerítsék az ETO-t.

Ritka fos időben talán nem sérült meg tőlünk senki. A pécsváradi Kőnig Bálintnak jobbulást kívánok, a kicsit homályos streamen keresztül nem nézett ki jól az esete, csak remélni tudom, hogy nem lett komolyabb baja a bokájának vagy a térdének. Jobbulást innen is!

A srácoknak meg most jár a gratula, a következő fordulóban meg egy verhető ellenfél, mert a nagyokkal találkozzunk inkább tavasszal!

*

Pécsvárad SE – ETO FC 0-4 (0-2)

289 néző, vezette: Gáspár (az időjárási viszonyoknak megfelelően)

Pécsvárad: Matesz (80’ Bölcskei) – Németh, Ladányi V., Kőnig (6’ Tóth), Juhász – Koronics (57’ Szaniszló) –, Reith, Szentes (57’ Örsi), Takács, Ladányi P. (46’ Spánitz) – Havasi. Edző: Varga László

ETO: Fadgyas – Kovács K., Szujó (68’ Papp), Csinger, Csonka – Toma (61’ Vingler), Bencze (68’ Vincze) – Vitális – Kovács I. (78’ Szabó), Borsos, Óvári (61’ Babati). Edző: Tímár Krisztián

Gólok: 2’ Óvári 0-1, 9’ Bencze 0-2, 64’ Szujó 0-3, 70 Kovács K. 0-4

Jók: Kovács K., Toma, Vitális, Szujó, Csinger

Kategória: mérkőzés
Címke: , , , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.