– Schnuphase! Siegmar Schnuphase! – ordította torka szakadtából a zsúfolásig megtelt udvaron Pommerenke tanárnő. – Siegmar Schnuphase itt van valahol?

A gyerekek ügyet sem vetettek a kövérkés, a kiabálás következtében már céklavörös fejű asszonyságra, úgy folytatták az önfeledt hancúrozást a harmadik órát követő nagyszünetben, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. Az is volt. Az iskola bumfordi épülete a Karl-Marx-Stadt-Platz legvégén bújt meg, a betonrengeteg tövében. Majdnem kétezer kisgyerek járt oda a környékről, akik kis túlzással mindannyian ismerték egymást, hiszen csak kevesen jöttek a tizenötemeletes betonházakon túli világból, így Siegmar neve sem csengett idegenül sokaknak. De most nem annak volt itt az ideje, hogy holmi tanári felszólításra felhagyjanak az esztelen futkosással.

– Schnuphase! – folytatta rendületlenül Pommerenke tanárnő. – Azonnal gyere ide! Ez már egyáltalán nem vicces.

Tényleg nem volt az, legalábbis abban az értelemben, hogy a nem kevés túlsúlyt cipelő nő már szinte alig kapott levegőt, zihálva keresett egy kőpadot, amibe először csak megkapaszkodott, de aztán hamar rájött, hogy teljesen elkészült az erejével, s mivel csak nagy nehézségek árán tudott talpon maradni, jobbnak látta, ha lehuppan a rideg műmárványra.

– Jól van, Ulrike néni? – kérdezte tőle őszinte aggódással a hangjában egy tejfelszőke kisfiú.

– Nagyon nem – préselte ki magából a szavakat Pommerenke tanárnő. – Hoznál nekem egy pohár vizet?

A fiú elszaladta és soha többet nem jött vissza. Nem akarta ő cserben hagyni Pommerenke tanárnőt, dehogy, azonban a földszinti folyosón elkapta Watzlich igazgatóhelyettes úr, hogy minek szaladgál egy félig teli üvegpohárral a kezében, hányszor elmondták már, hogy ez milyen balesetveszélyes, ezért most azonnal menjen be az osztályába és gondolkodjon el ezen újra, és persze írja le százszor, hogy nem szaladgálok félig teli üvegpohárral, egyébként meg az esetnek lesznek még következményei.

Ulrike Pommerenke félig aléltan feküdt a gyertyán bokor melletti padon. Légzése rendszertelenné vált, a gyereksereg színes masszának tűnt, ahogy egyre kevésbé tudta nyitva tartani a szemét.

– Siegmar Schnuphase! – hörögte, alig halhatóan ugyan, de annál kitartóbban, híres volt arról az egész iskolában, hogy feladatot nem hagy elvégezetlenül. Legendás volt az a történet, amikor egyszer az utolsó óra után nem engedte ki a hetedikeseket a teremből egészen addig, amíg mindenki hibátlanul fel nem mondta Tatjána levelét Puskintól. Este kilenc volt, az épület előtt izgatott tömeg alakult ki az aggódó szülőkből, amikor végre elhagyta a száját a felszabadító szó: kimehettek! És utána nem volt senki, aki panaszt emelt volna, mert az aggódó szülők is tudták, hogy mindez a gyerekeik jövőjét szolgálja, sőt, Watzlich igazgatóhelyettes még egy díszes vázával is meglepte Pommerenke tanárnőt lelkiismeretes munkájáért. Büszkén vitte haza, de már másnap összetört, mert Blochwitzot, a kan sziámi macskát nem hatották meg a történtek és nemes egyszerűséggel leverte az ebédlőasztalról.

– Neked nem lenne órád, Ulrike? – kérdezte Watzlich igazgatóhelyettes a magatehetetlen Pommerenke tanárnőtől, miután körbejárta az udvart a becsengetés után, cukorkák eldobott csomagolópapírjai után kutatva és egyszerre észrevette a békésen heverő kolléganőt. – Tudod, Ulrike, néha nekem is eszembe jut, hogy jó lenne aludni egyet az őszi napsütésben, de sajnos nem engedhetem meg magamnak, mert még mit szólnának a többiek. Meg a gyerekek, főleg. Irigylem a bátorságodat! Nem is zavarlak tovább, rád fér a pihenés.

Gyengéden megcsókolta Pommerenke tanárnő mosolyra álló dundi ajkait, majd halkan tovalépett.

Amikor a következő kedden a tejfelszőke kisfiú elszaladt a pad mellett, eszébe jutott a pohár víz és csöppet elszégyellte magát. Hirtelen ötlettől vezérelve a tornaszertár felé vette az irányt, ahol a sarokban, a polcokon valamikor ócska pokrócokat látott a medicinlabdákat keresve. Gyorsan magához vett párat, és gondosan betakarta a mozdulatlan Pommerenke tanárnőt.

Mert a kis Siegmar Schnuphasénak minden ellenkező híresztelés ellenére igenis volt szíve. Még akkor is, ha rosszabb napjaiban mézzel kente be Watzlich igazgatóhelyettes parókáját vagy éppen szánt szándékkal, kőkeményre fújt bőrfocival törte ki a tanári szoba ablakát.

Valljuk csodálatos ballába volt már tizenkét évesen is.

*

Engem, bár örültem neki nagyon, nem vakítottak el a válogatott sikerei, mert tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ez csupán a jéghegy csúcsa. Másrészt nem egészséges, ha az ember ilyen élmények hatására hirtelen elszakad a valóságtól és az időben eltávolodva megszépíti még a saját maga által is megélt keserű múltat, azaz pár nap elteltével már úgy emlékszik a helyszínen megélt másodosztályú bajnokira, hogy az színvonalában vetekedett egy Championship derbivel, mondjuk egy Sunderland-Milwall összecsapással.

Ezért aztán kihasználva az NB II-es szünetet, megnéztem az Akadémia két bajnoki meccsét, ha már az új módi szerint a nagyok ilyenkor titkosan kiutaznak Dunaszerdahelyre, hogy ott akasszanak tengelyt a DAC-cal. Ráadásul a sorsolás szépen aládolgozott a projektemnek, hiszen a liga relatív erős csapatai tették tiszteletüket a Kemping pályán, olyanok, akikkel szemben szépen fel lehet mérni, hol tart a közvetlen utánpótlás. Elébb az aktuális ötödik Nagykanizsa jött Győrbe, majd most vasárnap maga a listavezető Veszprém. (A két összecsapás között volt egy sikertelen balatonfüredi kirándulás, de arról meglehetősen szűk információk állnak rendelkezésre, értsd jól: nálunk a sablonos tudósítás, odaát meg még annyi sem. Hát! Ha lenne bennem önbecsülés, biztosan nem igazolnék Füredre, mert ennél azért több törődés jár, még a harmadosztályban is…)

Nos! Mik voltak a tapasztalataim? Általánosságban vegyesek, de az összkép nekem mégis pozitív. Talán fura ilyet mondani, ha csupán a legszárazabb tényt vesszük figyelembe, azt, hogy a srácok a két meccsen csupán egyetlen pontot kapartak össze. Azonban ne hagyjuk magunkat tévútra vezetni.

A szezon előtt elhangzott a klub részéről, hogy az eredmény kisebb fókuszt kap, mint egy évvel korábban. Én ezt úgy fordítom le, hogy a helyezés tekintetében egy cél van, a biztos bentmaradás. Sokkal inkább az lenne a lényeg, hogy ebben az osztályban tényleg a fiatalok kapjanak szerepet és csak akkor legyen visszajátszás föntről, ha nagyon muszáj. Jó sok tarcsi van most az NB III-ban, nem mindenki cselekszik így. Fújnak is rájuk a többiek rendesen, mert a sakkozással meg tudják kavarni az igazán fontos kérdéseket, ti. feljutás, kiesés. Az más kérdés, hogy a vészterhes idők miatt, benne van a pakliban, hogy a sporteredmények miatt kevés csapatnak van félnivalója attól, hogy aláhull a mennyei megyeibe. Az SBTC és a Makó már elbukott keleten, de ne legyenek illúziók, lesznek még követőik. Akát még a mi csoportunkban is. Mi mindenesetre a jófiúk vagyunk, hiszen a vizsgált két meccsen kábé Borsos, illetve Szujó szerepeltetését tekinthetjük klasszik visszajátszásnak, még akkor is, ha a többiek közül mások is megmutathatták már magukat följebb. Jajj! Majdnem elfelejtettem Vinczét a Veszprém ellen. Talán nem véletlenül.

A fiúk megállták a helyüket, hiszen a Kanizsa ellen hatvan percig voltak emberhátrányban és csak nagyon vékonyan kaptak ki, míg a Veszprémet akár meg is verhették volna, ki tudja mi lett volna a vége, ha nem csúszik be megint egy piros hajrában.

Apropó kiállítások! Ad1 jogos volt mindkettő, ad2 valljuk be fölösleges mindkettő. Tóth Rajmund szerintem nagyon túlpörgött, amit jól példáz, hogy már a második percben túlfűtött becsúszással vétette észre magát. Ez még akkor is igaz, ha az áldozata csodás, Jászai Mari-díjat érdemlő alakítással fokozta a drámát. A hosszas ápolást követően nem tűnt betegnek. Ezek után butaság volt a félpálya magasságában megint rácsúszni valakire. Ignácz esete szinte ugyanez pepitában. Egy figyelmeztetés után, gyakorlatilag semleges helyen, kockázatos becsúszás. Nem jött össze, mármint a szabályos szerelés, ellenben a második lap igen. Úgy általában el lehet mondani, hogy a fiúk bátran teszik oda magukat és látszik is a képzés iránya is, de azért ezekben a megoldásokban bőven van rizikó. Egy tanulság, több példa által. Ha tanulnak belőle, már megérte.

Ami még feltűnt nekem, hogy igyekszünk játszani és mintha ehhez meg is lennének a készségek és képességek a játékosokban. A feladat nyilván adott: fejleszteni, fejleszteni! Nekem nagy kedvencem Szabó Tomi, aki messze jobban érti ezt a játékot mint bárki más, de most érzek nála egy csöppnyi megrekedést. Vingler szintén jól lát a pályán, viszont ő kevés rizikót vállal, szereti megcsinálni csak a tutit, pedig ha jobban hinne magában csodákra lenne képes. Laczáról tavaly sokat regéltek nekem és egyszer, amikor láttam, realizálódott sok előzetes leírás, most azonban szürkébb volt, keveselltem a váratlan húzásokat tőle. Sipőcz Bence nekem nagy talány, érthetetlen, hogy miért jegelik vagy vattázzák, mindenki válassza ki a megfelelő fordulatot magának, ő szerintem simán lehetne NB II-es játékos, persze lehet, hogy nem az ETO-ban, hanem mondjuk Óváron. A fazont adók közül tetszett még Hanzli is, a gólja extraklasszis volt. Huszárnak kibaszott jó a felépítése, belőle a dinamikát és a pontosságot hiányoltam, de szerintem remek centert lehet belőle faragni. Hátul nagyon tetszett Deákovits és Tullner, meg a Duracell-nyuszi szerepét hibátlanul alakító Tamás Kornél, aki maga az alázat szobra. A két kapus közül nyilván Ruiszt már ismertem, de Kiss Ákoshoz még nem volt szerencsém. Na, ő úgy néz ki, ahogy egy kapusnak kell, kitakarja a kaput rendesen, plusz robbant, mikor arra volt szükség. A bekapott gól azért felróható neki, de vélhetően abban vastagon szerepet játszott a gólvonal előtt sártenger is. Az utolsó tizenegyes hárításával meg zárójelbe tett minden kérdést.

Aprócska moralizálás következik. Föl nem foghatom, hogy a saját honlapunk miként siklott el ezen kulcsmomentum felett és hagyta ki a tudósításból a parádét. Vallom, hogy a klubnál valahol mindenki felelős mindenért, amibe beletartozik a srácok még képlékeny önképének erősítése is. Hogyan élheti meg az a tizenéves, aki élete egyik legfontosabb történésén van túl, hogy a sajátjai telibeszarják negligálják a kiemelkedő teljesítményét? Több csípő, kevesebb váll, ahogy anyám mondogatta számtalanszor, igaz, teljesen más összefüggésben, de már milliószor szerettem volna elsütni ezt a poént. A lényeg a lényeg: bravó és mégegyszer bravó, kedves Ákos! A pontszerzés alfája és ómegája te voltál.

Összegezve: mindenkit csak arra bíztatok, hogy lehetőségeihez mérten járjon az Akadémia meccseire is, mert egy igazán szerethető társaságot fog megismerni. A sutaságukkal és a bénázásaikkal egyetemben. Nyilván lehetne a képzést jobban is csinálni, de valszeg pont ezért frissített vért a tulajdonos és/vagy a menedzsment.

Mondjuk én személy szerint rendeletileg tiltanám be a szőkítés/hidrogénezést és úgy általában a hülyehaj viseletét, de ha belegondolok, miként néztem ki a tablóképemen, jobb ha inkább kussba’ maradok.

Hajrá fiatalok! Csak így tovább vagy még jobban!

*

9. forduló

ETO Akadémia – FC Nagykanizsa 1-2 (1-1)

97 néző, vezette: Kovács G. (következetlenül)

ETO Akadémia: Ruisz 5 – Deákovits 3.5 (65’ Sipőcz 3), Tullner 4.5, Gasztos 2.5, Tamás 4 – Tóth 1.5, Vingler 3.5 (89’ Németh 0), Szabó T. 4 (70’ Mitring 0) – Lacza 3, Huszár 3.5 (70’ Moharos 0), Hanzli 4 (46’ Ignácz 3.5). Edző: Antonio Muñoz

Nagykanizsa: Hajagos – Szabó P., Kovalovszki, Szanyi, Varga – Bence (63’ János), Godzsajev-Telmán (84’ Kószás) – Szilágyi, Béli (81’ Kovács Gy.), Lőrincz – Kondor. Edző: Gombos Zsolt

Gólok: 28’ Hanzli 1-0, 45’ Lőrincz 1-1, 62’ Lőrincz (11-es) 1-2

Kiállítás: 30’ Tóth

*

10. forduló

Balatonfüredi FC – ETO Akadémia 2-1 (2-0)

168 néző, vezette: Jakab

Balatonfüred (egyéb infó híján a számozás sorrendjében): Sevinger – Farkas D., Imre (88’Csikós), Szalai, Róth, Leidl (88’ Rádai), Lasz, Burucz (65’ Péczeli), Szabó I B. (65’ Horváth), Tóth, Bene (56’ Ott). Edző: Borgulya István

ETO Akadémia: Ruisz – Ignácz, Tullner (56’ Deákovits), Gasztos (46’ Moharos), Tamás – Szabó T. (78’ Németh), Vingler, Mitring (46’ Sipőcz) – Lacza, Bacsa, Hanzli (46’ Huszár). Edző Antonio Muñoz

Gólok: 26’ Gasztos (öngól) 1-0, 36’ Szabó I B. (11-es) 2-0, 88’ Bacsa (11-es) 2-1

*

11. forduló

ETO Akadémia – VLS Veszprém 1-1 (1-0)

53 néző, vezette: Horváth (össze-vissza)

ETO Akadémia: Kiss 5.5 – Deákovits 3 (60’ Sipőcz 3.5), Ignácz 2, Szujó 4, Vincze 2, Tamás 3.5 – Lacza 3, Szabó 3.5 (67’ Tóth R. 3), Vingler 3.5 (76’ Csáki 0), Németh 3 – Borsos 3.5 (46’ Huszár 3). Edző: Antonio Muñoz

Veszprém: Héninger – Zachán (46’ Krebsz), Balogh, Somogyi, Dobsa, Horváth – Baldauf, Végh (66’ Gálfi, 87’ Ulbert), Tóth M. (56’ Kovács), Molnár (56’ Iszlai) – Major. Edző: Pető Tamás

Gólok: 14’ Borsos 1-0, 75’ Iszlai 1-1

Kiállítás: 71’ Ignácz

Kihagyott 11-es: 88’ Major

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]