– Kapitány, kapitányom! – szólott a sereg fővezéréhez az egyik közvitéz, ki az imént tért vissza egy röpke portyáról, mit az ellenség képességeinek felmérése céljából vezetett egy kisebb csapat élén. – Tán mégsem lesz olyan nehéz dolgunk, mint az előre gondoltuk.

– No de hadnagyom! – csattant föl hirtelen az addig békésen gondolataiba merülő, számos csatát megélt és azokat többnyire megnyerő harcos, mikor fülét megütötte a bolondnak vélt beszéd. – Mivégre eme elbizakodottság?

– Láttuk őket, hősöm. – fogta kurtára a választ a másik, miután sisakját levette és belétúrt csatakos hajába.

– De hiszen a kémlelőink másokat jelentettek. – hitetlenkedett a nagyúr, s hirtelen nem tudta mitévő legyen, vegye-e rögvest fejét az óvatosságra fittyet hányó hadnagynak, vagy először hallgassa meg és csak után vessen ki rá harminc botütéses penitenciát a tiszteletlenségért? Az utóbbi mellett döntött.

– Higgyen nekem, nagyuram! – kötötte az ebet a karóhoz a hadnagy, aki szintén számos alkalommal vívott bajt az ellennel, így aztán nehéz lenne azt állítani, hogy ugatja a harcművészeteket, különös tekintettel arra, hogy a békeidőben tartott lovagi tornákat rendre megnyerte, meggyőző fölénnyel. – Ezeknek ottan, a hídon túl a füstjük nagyobb, mint a lángjuk, s ezért az állításomért a fejemet is zálogba adom, ha azt kívánja a becsület.

– Akkor mitévők legyünk? – kérdezte kissé hitetlenkedve a fővezér, s máris bort kért a kupájába, amit szemrevaló leányzó töltött neki, afféle dúsformás fajta, jó volt ránézni.

– Amondó vagyok, először húzzuk őket csőbe, játsszuk el, hogy tartunk tőlük, aztán mikor elfogy minden erejük, csapjunk le kíméletlenül! – hadarta megalkuvás nélkül a hadnagy, de úgy, hogy a leányzónak libabőrös lett a bőre és vad gondolatok kerítették hatalmukba, az eksztázis csúcspontján magára locsolta a maradék bort, majd zavartan kisurrant a teremből.

– No, lám! – lepődött meg a fővezér, kissé féltékeny is lett harcosára, amiért olyat hozott ki a lányból, ami neki sosem sikerült, pedig rendelkezésére állt minden hatalom, mindhiába, ötven botütés lesz a vége, most már biztos. – Így gondolod?

– Így bizony. – A magabiztosság szárba szökkent és növekedésnek indult, szinte szikrázott a levegő a teremben. – Ha veszítünk, vess tömlőcbe, vedd el nőmet, mi több, szűz lányaimat is, mind a hármat.

– Gáláns ajánlat, szentigaz – somolygott a kapitány, igaz kissé csalódott is volt, mert sejtette, lehet valami abban, amit hadnagya mond, hisz oly könnyen nem ajánlaná föl legféltettebb kincseit, így azok megszerzésére nagyobb fondorlatra lesz szüksége. – Ha megnyerjük a csatát, de a sereg egy része odavész, akkor megkapom a két kisebbik lányodat?

– Igen, nagyuram – felelte a harcos, összeszorított fogakkal, mert tudta, hogy az erő nem vele van, s a fővezér széke bár ingatag, nem eléggé ahhoz, hogy semmibe vegye, hiába hányná kardélre egy perc alatt, ha arra kerülne a sor. – Ha tíznél több katonát veszítünk, az öné két virágszálam.

– Ám legyen! – vigyorgott a fővezér. – Végtére te akartad így. De most pihenj le, mert hajnalban megszólalnak a kürtök, s indulunk a csatába. A seregeket te vezeted. Én itt maradok a sátramban, és amint kell, szalajts értem hírnököt és én a segítségedre sietek. Az ég megáldjon, fiam!

*

Ha a józan eszem elment volna egy hosszabb kirándulásra, még azt is gondolhatnám, hogy az elvesztegetett két pont az én lelkemen szárad. Hogy miért? Nagyon egyszerű, gyorsan el is mesélem.

A gyirmóti izéről szóló írásom roppant nehezen született meg, így csupán az MTK-meccs előtt szűk egy órával sikerült közzé tennem, amikor érthető módon a klub emberei (tulajdonosok, vezetők, edzők, és játékosok) már a derbi lázában égtek. Az előkészületek azonban közel sem voltak olyanok, mint korábban és bár senki sem tudta biztosan, hogy miért van ez így, az agyak hátsó polcain ott figyelt a sok mellett az igazi ok. Már a szombat is szomorkásan telt, hiába nyomkodta mindenki őrült módon a telefonját, nem frissült az oldal. Egyesek a szolgáltatót átkozták, mások fura összeesküvéselméleteket gyártottak, aminek szomorú és halálos vége lett. Meg extraként egy jó karban lévő, de sajnálatos módon élettelen férfitest az Iparcsatornában, betontömbbe öntött lábakkal.

Bizony mondom, nem mindenkinek jött álom a szemére, miután kiesett Rubint Réka a Dancing With The Stars-ból, és nem a fitneszkirálynő bukása miatt forgolódtak fiatal férfiak cikázó gondolatokkal a kényelmes ágyakban. Hajnalban, mikor a telihold magasan járt az égen, hány meg hány helyen szűrődött ki a redőnyök apró csíkjai között a monitorok kékes fénye. A vasárnapi közös ebédnél rém rosszul fogyott a párolt csirkemell, pedig a szakácsok engedélyt kaptak arra, hogy kivételesen és kizárólag egyszeri alkalommal házi savanyúságot szervírozzanak a hús mellé. Ezt a rizikót be kell vállalni, majd fut mindenki két plusz kört a bemelegítés alatt az Új Hidegkutiban, született meg a verdikt a diatetikus és a pszichológus hosszas tanácskozását követően. De úgy tűnt, hogy ez is hiábavaló lesz. Megjelent már végre valami?, kérdezte izgatottan Bonifác, de csupán fejcsóválás volt a válasz. Följebb azokkal a fejekkel, látni akarom a tiszta tekinteteket, szólt a mester a buszra zombiként cihelődő játékosaihoz, akik kényszeredett mosollyal feleltek neki. Senki sem akart beszélni.

Bizony mondom, hogy egy tömegbalesetet szerencsésen megúszó nihilrealista költőcsoport is vidámabb képet festett, mint a mi fiaink, amikor a megérkezést követően bevánszorogtak a stadionba. Valamit tennünk kell, vakarta a fejét a mester, de tanácstalan volt, ráadásul meg volt kötve a keze. Ez a kommunikációs csapat feladata lenne, de nekik annyi dolguk van. Persze ő is mardosta a bizonytalanság, bár nem merte bevallani senkinek. Bástya elvtársat már meg sem akarják gyilkolni? Tényleg rosszul csinálom? Hol maradnak a jótollú bloggergyerek maró gúnnyal megírt, kellemetlenül pikírt sorai? Azok legalább irányt mutatnak. Jó, a nagy büdös semmibe, de akkor is. Az időt megállítani nem lehet, bár milyen jó lenne sokszor. Szala! Bogesz! Valami? Szóval semmi. Uraim, nincs mit tenni, irány a pálya! Majd megoldjuk valahogy. Mikor az öltöző ajtaja hangos puffanással bezárult korunk gladiátorai mögött, titkos vezényszóra pittyent a sok pofás kütyü, de már csak a hűlt helyek nem létező fülei foghatták az adást. Az átmeneti semmibe szálltak ezek az üzenetek, időn túl jött a nagyon várt segítség, így a plusz két kör is csak becsületből kocogta le a társaság. Édesanyám kovácsos uborkája kellett volna, lihegte Milán, és közben a csodában bízott. Szerencsére a klubházban maradó ügyeletes azonmód szolgálatba helyezte magát, amint jött az ukáz: Itt az anyag! Az Anyag! Az áll benne, hogy gyengék voltunk a Gyirmót ellen, de ami még ennél is rosszabb, nem generálunk érzelmeket. Olybá tűnik, mintha nem szeretnénk, amit csinálunk. Igaz lenne? Ha igen, tudunk ezen változtatni? Tempó, tempó! Olvasás, elemzés, stratégia, de iziben! Pénz, paripa, fegyver rendelkezésre áll, gyors vészforgatókönyv kell, mert csak negyvenöt percünk marad a megvalósításra. A kispadot értesítettük, húzzák ki szűk hátránnyal a szünetig, aztán érkezzen ám készre főtt megoldás! Az iksz meglesz, kis szerencsével talán több is.

Bizony mondom, ha gyorsabb vagyok, nyerünk.

No, elég az öntömjénből, meg egyébként is beleért az ujjam a bilibe! Szép a sztori, de távol van a valóságtól.

Vagy mégsem?

*

Nem szégyellem, szentül meg voltam győződve arról, hogy vasárnap este szétszed minket az MTK és méretes zakóval küld haza. Nem is tudom, mikor tippeltem sima vereségre, de nem mostanában volt. Elárulhatom, hogy első gondolatom – amit vagy elhisztek vagy nem – egy megaoptimista 1-1 volt, de hosszú őrlődés után végül abban maradtam magammal, hogy nem adom nevem egy ennyire a valóságtól elrugaszkodott előrejelzéshez. Aztán.

Az első félidőben maximum halvány jelei voltak annak, hogy nem lesz igaza a beszaribb énemnek. Az mondjuk egy kicsit meglepett, hogy az MTK lényegesen kevesebb vért ivott a várthoz képest. Ugyan magabiztosan kombináltak, de messze voltak attól a szinttől, amitől bárki összefossa magát. A góljuk kifejezetten fájt, mert az volt az érzésem, hogy simán szűrjük az erőtlen próbálkozásaikat, de nem bazmeg, egyszer csak belehibáztunk és a kisgyerek komoly ellenállás mellett csak megcsinálta a szoft kígyózást a tizenhatos sarkánál, aztán eltekerte a hosszúba a bőrt. Szerintem ez az a mozgáskombináció, amit a legkönnyebb lemodellezni a tréningen és ebből következően papíron levédekezni, mégsem sikerült. Kicsit féltem, hogy na most majd jön a feketeleves, a kegyetlen leszámolás Csákvárért és Nyíregyházáért egy védekezésre alkalmatlan tárgyon.

„Lágy összeomlás, gyilkos finis, én jól vagyok és jól vagy te is.”

Nem ez lett. Sőt! Toma Gyurika okos-erős átlövése bőven megérdemelte volna a gólt, de mint később kiderült, ami késik, nem múlik.

A szünet után olyan történt, ami idén nem gyakran: a kapott impulzusok hasznosultak. Tímár a három cserével behozta a rutint meg az éveket, ami nyilván nem ért fel egy varázsütéssel, de kicsit mintha jobban működött volna a dolog. Hangsúlyozom: kicsit. De ez most pont elég volt, amihez azért az is kellett, hogy drága ellenfelünk nagyon látványosan leeresztett. A rossznyelvek szerint ebben fontos szerepe van annak, hogy Bognár Gyuri a hagyományos edzésmunka híve, amiben a kondi karbantartása nem preferált elem. Legalábbis erről daloltak az MTK-s felületek bennfentes forrásai. Sajnos Szily Laci nem írt a meccsről utólag, pedig tőle számos hasznos infók jöhettek volna, roppant vicces formában. Az sem segített a hazaiakon, hogy Gyuribácsi szerencsétlenül cserélt. Akármennyire fogalmatlannak tűnt Futács addig, amíg pályán volt, engem komolyan megnyugtatott, amikor Zsóri jött be helyette.

Mi meg megéreztük a lehetőséget és félig éltünk is vele.

Ha valaki csak a második félidőt, esetleg annak utolsó kétharmadát látta, könnyen levonhatta a tanulságot: az ETO pontokat hagyott a Hungária körúton. Van benne igazság. De azért érdemesebb tágítani a fókuszt, amiben az első játékrész is benne volt, úgy pedig nem annyira rossz az 1-1. Ha van fölösleges tanulsága a meccsnek, az az, hogy jobban megérhetjük az elégedetlen barcikai drukkerek érzéseit egy héttel korábbról.

Azt a dicsőséget senki sem veszi el tőlünk, hogy elvi szinten öt-hat góllal megverhettük volna az osztály kimagaslónak vélt alakulatát, mondjuk ezt a minősítést azért át kellene gondolni, amit mi sem támaszt jobban alá, hogy amikor a közizé riportere ezzel szembesítette az MTK-s kisgyereket, amaz egyáltalán nem kezdett el tiltakozni, hogy ez talán költői túlzás. Talán még bólintott is rá. Persze könnyen, mert döntetlen lett a vége, ők meg úgyis feljutnak, hiszen ezt írja kétnaponta a Népsport.

Azt azért fontos elmondanom, hogy én ettől a mérkőzéstől még nem lettem megvéve. Szép volt, jó volt, jár a fanfár is, de maradjunk a földön, mert akkor kisebbet eshetünk pofára. Szombaton érkezik hatalmas mumusunk, épp ideje lenne javítani a szomorú statisztikán. Ha sikerül, és miért ne sikerülhetne?, beszélhetünk a közeledés érdekében teendő újabb lépésről. Mármint arról, amit a csapatnak kell megtennie felénk, szurkolók felé, mert nekünk nem kell elhagynunk azt az origót, ahonnan nézve minden zöld-fehér, és ahol van egy életérzés, amit egy nagyon rövid, de annál ütősebb csatakiáltással tudok a legszebben leírni: HAJRÁ ETO!

*

MTK Budapest – ETO FC 1-1 (1-0)

608 néző, vezette: Pillók (most mit mondjak?)

MTK: Somodi – Varju, Szépe, Nagy Zs. (76’ Nagy B.), Medgyes (63’ Palincsár) – Kata, Lehoczky, Mezei (24’ Kovács Máté) – Bognár, Futács (63’ Zsóri), Kovács Mátyás (76’ Horváth). Edző: Bognár György

ETO: Fadgyas 0 – Kiss Ba. 2 (46’ Kovács K. 3.5), Papp 3, Csinger 4, Csonka 3, Benczenleitner 3.5 – Toma 5 – Kiss Be. 2 (46’ Kovács I. 2.5), Tuboly 2.5 (76’ Vitális 0) – Borsos 3 (68’ Babati 0), Óvári 2 (46′ Priskin 2.5). Edző: Tímár Krisztián

Gólok: 28’ Kovács Mátyás 1-0, 81’ Toma 1-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]