J. most is pontosan érkezett, ahogy előtte mindig, amikor még meccseket játszott a legkülönfélébb ligákban. Nem volt olyan hely a világon, ahol meg tudta volna előzni bárki. Ha azt mondták, hogy a kezdés előtt négy órával találkozunk a busznál, ő biztosan tizenöt perccel korábban szállt ki a kocsijából a parkolóban. Amikor otthon fogadtak valakit, J. nyitotta az öltözőt és mezbe öltözve várta a többieket. A csapattársai rendre fogadásokat kötöttek arra, hogy elkésik, de mindig vesztettek, sokszor nem is keveset. J. egyszer valakinek elárulta, hogy ez nem valami babona, hanem egyszerűen így érzi jól magát. A lelkem veszne oda, ha nem én lennék az első, tette hozzá, és az a valaki, akivel megosztotta a titkát, csodálattal vegyes értetlenkedéssel fogadta a szavait. Szent bolond, gondolta még. Most nem volt meccs, csupán egy fontos találkozó, a poros klubháznál, ami szinte elveszett a lassan leszálló ködben. J. egy valaha divatos sötétszürke szövetkabátot viselt, amit utoljára talán az apja temetésén vett fel, öt évvel ezelőtt. A szűkszabású nadrággal és a valószínűtlenül hegyesorrú cipővel együtt olyan hatást keltett, mintha egy varázsló tette volna tiszteletét a falusi pályánál. J. valaha innen indult meghódítani az európai stadionokat, és ahová minden alkalommal visszatért, amikor csak megtehette. Az épület nem volt bezárva, miért is lett volna, így aztán J. határozott mozdulattal lépett be az öltözőbe. Mélyen magába szívta a bemelegítőkrém szagát, ami átjárta a csöpp helyiség minden pontját. Leült a félhomályban és becsukta a szemét. Gyerekké változott, aki mezítláb rúgja a bőrt a nyári forróságban vagy tucatnyi másik kölyökkel egyetemben. Ő csak kergeti a labdát, a többiek reménytelenül üldözik, esélyük sincs, hogy valaha is utolérjék. Megállíthatatlanul száguld a kapu felé, ahol egy aprócska kisfiú áll kétségbeesetten, még lövésre sem lendül a láb, de már vetődik is, így aztán az ifjú J. szépen átgondolhatja, hova helyezze a rongyosra püfölt bőrt, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve felvarrja azt a bal felső sarokba. A mögötte porzó siserehad, hirtelen elhalkul és áhitattal nézi a labda ívét.

– Már vártalak. – koppantak ridegen a szavak, amire J. felriadt és máris visszatért a kegyetlen valóságba.

A vele szemben lévő padon szenvtelen képpel ült a Halál.

– Mondták, hogy te vagy maga a megbízhatóság és nem túloztak. – folytatta a Halál, majd óvatosan a padnak támasztotta a kaszát.

– Pontosan így képzeltelek el. – mondta szelíden J. – Bár azt a szerszámot kicsit nagyobbnak gondoltam. – mutatott a kaszára.

– Nem kell felülni a mendemondáknak. – mosolygott a Halál. Némiképp bizarrnak tűnt, hogy viccelődni próbált.

– Átöltözöm. – mondta J. – Te is?

– Nekem csak ez az egy ruhám van. – válaszolta kissé gondterhelten a Halál. – Talán baj?

– Dehogy – igyekezett őt megnyugtatni J.

Az ünneplős dresszét hozta el. Zöld felső, fehér nadrág és zöld sportszár. Amikor ebben játszhatott, mindig sokkal boldogabb volt. És nem mellesleg ezerszer jobban ment neki a játék.

– Menjünk! – mondta J. és rögvest elindult a pálya irányába.

– Menjünk! – felelte a Halál és magához vette a kaszáját.

Valaki időközben felkapcsolta a világítást odakint, bár az egyre jobban ereszkedő ködben szinte alig látszott valami. A fű csodás, semmivel össze nem hasonlítható illata vezette őket a tizenhatosig. Ott azonban valami csoda folytán hirtelen nappali világosság töltötte be a teret, már-már vakítóan ragyogott a fény. J. a tizenegyespontra helyezte a labdát, kissé hátrált és várta, hogy a Halál elfoglalja a helyét a gólvonalon. Nevetnékje támadt, amikor meglátta őt a kaszával a bal kezében. Arra gondolt, hogy még a végén kárt okoz vele a labdában. Éles sípszó harsant valahonnan, amire J. reflexszerűen megindult a labda felé. Előre elhatározta, mit fog csinálni és nem gondolkozott azon, hogy megváltoztassa a szándékát. Leheletfinom mozdulattal bökött alá a labdának, ami szabályos pályát rajzolt le, olyat, mintha egy geometria könyvből másolták volna ki. Az útja végén tompa puffanással landolt a Halál szabadon lévő jobb kezében. Ő ugyanis rendületlenül cövekelt a kapu közepében, egy centimétert nem mozdult se jobbra, se balra.

– Akkor ennyi volt? – kérdezte J.

– Ennyi. – felelte a Halál semmilyen hangon.

– De legalább szép életem volt, és nem adtam fel az álmaimat soha. – mondta J. és elfogadta a Halál felé nyújtott kezét.

*

Ma van a Halottak Napja.

A mögöttünk hagyott hosszú hétvégén igyekeztem személyesen is leróni a tiszteletemet az ETO közeli és régmúltjának kiemelkedő alakjai előtt, egy-egy mécsest gyújtva a sírhelyeiknél.

Amíg őket és persze az összes hősünket megtartjuk az emlékezetünkbe, ez a klub élni fog.

Függetlenül attól, hogy egyébként mi történik napjainkban.