Jaap és Kees szokás szerint a Van Puffelenben, a Prinsengracht egyik barátságos kávézójában múlatták a drága időt szombat délután és közben mélyenszántó vitát folytattak a modern irodalom aktuális állapotáról.

– A szikár melankolikusok fölött eljárt az idő. – adott határozott irányt a beszélgetésnek Jaap, aki imádott provokálni, így aztán retorikájának része volt a sarkos megfogalmazás. – Mees Hoedemakers óta mondj egy komolyan vehető szerzőt, Kees! Senki, barátom, senki!

– Theo Boschaart! – vágta rá gondolkodás nélkül Kees. – A bánatos pillangó szerintem egészen zseniális szöveg. Azon persze lehet vitatkozni, hogy vajon hosszú vagy rövid egy olyan mondat, ami másfél oldalon keresztül hullámzik. Én például osztom Bosschaart teóriáját arról, hogy az írásjelek az érzelmi vívódások legnagyobb ellenségei az irodalmi alkotásokban. Kivéve természetesen a vesszőt, mert azért bizonyos tagolásra szükség van.

– Ezt nem mondhatod komolyan! – horkant fel Jaap. – Bosschaart már akkor idejétmúlt volt, amikor kilencvenhatban megírta a Mivégre vagyunk itt a Földön?-t. Emlékezz csak vissza, mit írt Henk Dijkhuizen a Leven en Literatuurben! „A jövőről szóló szelíd, sok helyen roppant hagymázas tépelődést botorság a sci-fi kategóriájába zsuppolni, mert ezzel csak félrevezetjük az olvasót. Bosschaart szimpla szemfényvesztő, akinek köteteit inkább a lektűrök között kellene számon tartani, mint a holland szépírás magas polcain.” Kemény szavak, de igazak, Kees!

– Ezt csak azért mondod, mert Dijkhuizen eltitkolta a melegségét, Jaap! – feddte meg barátját Kees, majd nagyot szürcsölt a kávéjából. – És ezt te akkora árulásnak tartottad akkor, amikor kiderült, hogy onnantól kezdve másként tekintettél a művészetére.

– Ugyan már, barátom! – horkant föl Jaap. – Én mindig különbséget tudtam tenni a két dolog között. Dijkhuizer simán középszerű és felületes író, akinek volt egy jó könyve, utána azonban már a mélyrepülés jött.

– De nem A bánatos pillangóra gondolsz, ugye? – kérdezte hamiskás mosollyal Kees.

– Bolondozol? Az csak neked tetszett, meg ki tudja miért a Szépírók Céhének pár tagjának.

– Akkor mire?

– Nyilvánvalóan a Jasper és Daniël volt nála a csúcs. – felelte Jaap. – Csak megijedt attól a sok negatív kritikától, amiket elsősorban vallási szemszögből írtak, és főként a rejtett homoerotikus utalások miatt nehezteltek rá.

– És mi a helyzet Mareike van Steennel? – evezett újabb vizekre Kees, mert érezte, hogy nem fognak egyetérteni Dijkhuizen megítélésében.

– Na látod, ez egy nagyon jó felvetés! – derült fel Jaap arca. – Van Steen ígéretes szerző, de még mindig csak az érési folyamat elején van. Plusz túl nagy hatással van rá Hoedemakers. Amikor a Borzalmas szerda reggeleket olvastam, több esetben volt olyan érzésem, hogy nem van Steen, hanem Hoedemakers kezében van a toll.

– Ez jó! Tudtad, hogy Hoedemakers mennyire ódzkodik a számítógéptől? A kéziratait még most is úgy adja le, mint negyven évvel ezelőtt. A kiadója meg a haját tépi, mert rengeteg vele a munka.

– Imádom azokat, akik ragaszkodnak a régi manírokhoz. – felelte Jaap. – És ami a legérdekesebb, hogy a szövegei ennek ellenére ezerszer frissebbek, mint bárki másnak. Pedig a most publikálók az unokái lehetnének.

Kees intett a pincérnek, aki visszafogott biccentéssel nyugtázta a kérést, majd pár másodperccel később odalépett az asztalukhoz.

– Parancsoljanak, uraim!

– Kérnék egy gyűszűnyit abból az extra édes likőrből, Martijn. – rendelt Kees majd átsandított a másik székre. – Jaap! Te valamit?

– Meginnék egy sört, de sajnos még ma Leidenbe kell mennem. – felelte Jaap szomorkásan. – Az egyik tanítványom publikál két verset a Meesterwerk folyóiratban, és megkért, hogy véleményezzem én is azokat még megjelenés előtt. Teljesen értelmetlen dolog, mert már nyomdában vannak, de megígértem.

– Ez nem az a vöröshajú magas lány? – kérdezte komoly szakmai érdeklődést színlelve Kees, de a hanglejtése elárulta igazi szándékát.

– Daphne van Dooren. Hihetetlenül tehetséges. – érzékenyült el Jaap, a gondolatai láthatóan máshol jártak ezekben a pillanatokban. – Ő talán életet lehelhetne a szikár melankolikusok lírájába.

– Az apja lehetnél, Jaap! Ezt ne felejtsd el! Másrészt az egyetemi szabályzat tiltja az intim kapcsolatot a hallgatók és a professzorok között. – dorgálta meg barátját. – Ennyit nem érhet a karriered!

– Ezt te nem értheted, Kees! Hatvan leszek hamarosan. Egész életemet könyvtárakban, egyetemi előadókban és hülye konferenciákon töltöttem a világ számos pontján. Csak a szakmámnak éltem, miközben elszaladt mellettem a világ minden szépsége. És miért? Hogy megjelenjen nyolc könyvem meg vagy ötszáz publikációm. Megérte? Ki tudja? Olvassák ezeket valakik? Biztosan! Egy igazi múzeumi darabbá váltam még életemben. De most minden megváltozott, barátom! Ennek a lánynak olyan gyönyörű mellei vannak, hogy szinte megszólalnak! Most itt ülök veled szemben, látom, hogy itt vagy, de amint lehunyom a szemem, látom azokat a csodás kebleket, miközben érzem testének jázmin illatát és boldog vagyok. Nem érdekel, hogy ki és mit gondol. Szeretem és kész! Egy hónap múlva elveszem feleségül aztán csak szerelmeskedni fogok vele, csinálok neki egy csomó gyereket, akiket arra fogok megtanítani, hogy járjanak nyitott szemmel és ne szalasszanak el semmilyen alkalmat. Élvezzék ezt a kibaszott életet!

Kees letaglózva ült a székében, majd amikor felocsúdott a semmiből rárohanó meglepetésből, elkapta a mellette elrobogó Martijn karját.

– Két likőrt kérek inkább és a nagyobbik pohárba szervírozza kérem!

Miután a pincér távozott, fátyolos hanggal tette fel a kérdést, miközben riadtan pislogott.

– Akkor már meccsre sem fogunk menni együtt, Jaap?

– Valami semmi sem változik. – felelte barátságosan a férfi, egy összegyűrt tízeuróst tett az asztalra és gyors léptekkel távozott.

*

Alapszabály, hogy egy 4-1-es győzelem után nem illik nyavalyogni. Hatványozottan így van ez most, amikor előzetesen ezt a tippet adtam, szóval mégis mit akarhatnék még? Nem is fogok sem ünnepet rontani, sem polgárt pukkasztani, de azért tűzijátékra se számítson senki.

A meccset ugyebár az előzetesen rögzített kezdéshez (17h) képest előrébb hozták két órával, vélhetően a takarékosság jegyében. Én ugyan egy műszaki analfabéta vagyok, de annyit láttam, hogy a világítótestek már a 0. perctől kezdve működtek, azaz nem ez volt az a pillanat, amikor az áramszámlán rengeteg pénzt fogott a klub. Személy szerint nem bánom, hogy már háromtól játszottak a felek, mert így október legvégén már csíp a hideg, ha lemegy a napocska, most meg mondhatjuk, hogy kellemes körülmények közepette veselkedhettek egymásnak a csapatok.

A hangulat ellenben síri volt, ha ilyet nem eufémizmus emlegetni mindenszentek és halottak napja környékén. Szintén a hosszú hétvége következménye volt, hogy ezúttal nem rendelték ki az utánpótlásban pallérozódó kissrácokat gálaruhában, aminek az lett a vége, hogy relatív csendben figyeltük az eseményeket. A kemények szurkoltak odafent, de ugyebár a roppant fasza akusztikának hála, ebből csak akkor lehet hallani valamit, ha a könnyű szellő lekanyarodott az alsó karéjba. Volt ilyen is.

A srácok ezúttal is a lassú víz partot mos taktikával kezdtek futballozni, amit úgy fordítanék le magyarra, hogy becsületes, de visszafogott darálás mellett vártak rendületlenül a gólra. Az meg is jött, de nem a megfelelő kapuba, ráadásul bántóan egyszerű módon, egy pontrúgásból, és bár hátsó kameraállás hiányában nem törnék százszázalékban pálcát Fadgyas Tomi fölött, de gyaníthatóan enyhe kapushibából. Ha a portás a sorfalat fölrakja az egyik sarokba, ha a másikba kap gólt, azt nem tudja könnyen kimagyarázni. Most ez történt, és én egy kicsit megijedtem, hogy a hiányzó átütőerőt vajon miként lehet fokozni akkor, ha az ellenfél már végképp a defenzívára fog koncentrálni.

A helyzetet szerencsére megoldotta az élet, meg az a tény, hogy a Csaba még a tavalyi önmagánál is vérszegényebb társaság benyomását keltette. Ne feledjük, egy éve nyertek itt. Az nagyon fájt. Most azonban esélyük sem volt, mert az ETO kicsit nagyobb tempóra kapcsolva vágott hármat a szünet előtt. Érdemes kiemelni Lacza Alexet, aki pimaszul futballozott, látszott, hogy nincs benne félsz. Az első lehetőségét ugyan elrontotta, de másodszor már nem kegyelmezett. Priskin gólja előtt pedig szépen abszolválta a kulcsátadást, amikor pompásan találta meg a passzsávot.

A szünet után kicsit kényelmesebbre vettük a figurát, amivel először nem tudott mit kezdeni az Előre, de aztán lett két olyan helyzetük, amit ha berúgnak, meleg lehetett volna a vége. Nem jött nekik össze, ellenben a frissen beszálló Babati nem kegyelmezett, így már csak z volt izgalmas, hogy a szezonban először összejön-e vajon végre a telitalálatom.

A konklúzió annyi, hogy valahogy így kell letudni a kötelezőt. Mondom ezt akkor is, ha egy icipici hiányérzet maradt bennem. Nem feltétlenül a számszerű eredménnyel van bajom, hanem sokkal inkább a játékkal. Tudom, sokat akarok, de mit tegyek, ha én már csak egy ilyen régivágású drukker vagyok?

Első körben elégedett lennék azzal is, ha a minimálisra tudnánk szorítani a képzetlenségből fakadó, jellemzően az ütemtelen közbeavatkozások miatti fölösleges faultokat. Mert én focit szeretnék látni és nem birkózást, MMA-t vagy UFC-t. Köszi.

Ha így lenne, egy ilyen hangos siker talán még a Holdról is látszana, de legalább megérne egy politikusi posztot, ne adj isten egy szelfit a helyszínről, amin barátságosan öleli át egymást a megmentő és az, akinek köszönhetjük őt.

*

ETO FC – Békéscsaba 1912 Előre 4-1 (3-1)

488 néző, vezette: Ducsai (túl sok síppal)

ETO: Fadgyas 3 – Kovács K. 4, Szujó 3, Fodor 3.5, Papp 3, Benczenleitner 4 – Vitális 3 (74’ Tuboly 0), Toma 3.5 (81’ Kiss M. 0), Kiss Be. 3 (74’ Kovács I. 0) – Priskin 3 (65’ Bacsa 2.5), Lacza 4.5 (65’ Babati 4). Edző: Tímár Krisztián

Előre: Bukrán – Szalai, Farkas, Bora, Mikló (46’ Fazekas) – Horváth, Zvara (72’ Szabó), Kitl (72’ Máris), Hamed (72’ Puskás) – Czékus (89’ Talpalló), Lukács. Edző: Brlázs Gábor

Gólok: Horváth 0-1, Lacza 1-1, Benczenleitner 2-1, Priskin 3-1, Babati 4-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]