Stichting Administratiekantoor ETO

1015 Amsterdam

Keizersgracht 62

a Kuratórium elnökének kezeihez

Geachte Mevrouw de Voorzitter,

Beste Réka,

Tisztelt Elnökasszony,

Kedves Réka,

Kicsit feszengek, amikor komoly, költői túlzással, hivatalos levelet kell megfogalmaznom, mert nem ez az én igazi terepem. Ilyenkor az egyébként könnyebben szárnyaló gondolatokat visszafogja valami ismeretlen erő. Olyan ez, mint amikor a balfutó végre, nagy nehezen áthámozza magát a védőkön, szinte önkívületben szalad a vonal mellett, már a tizenhatos vonalánál jár, felnéz, látja a centert, a homlokát, nem is azt, sokkal inkább a könyörgő tekintetét, kérlek ide rúgd, ide a buksimra, pajtás, de valamiért nem lendül a láb, béklyó húzza vissza, újra próbálkozik, elindul ugyan a mozgás, de a pettyes messze száll, a kapu mögé, a szégyenháló fölött egy másik univerzumba.

Még a címzés és a megszólítás is olyan bizonytalan. Hiszen csak egy odavetett nyilatkozatfoszlány tudatta anno, hogy talán Ön az, aki az Üveghegyen túl ül egy asztalnál és igazából mozgatja a szálakat. Mi egyszerű drukkerek, akik már hosszú évek óta várnak valamiféle csodára, úgy tudják, hogy az Ön édesapja az igazodási pont, az origó, mert ezt írta az összes újság, erről posztoltak magukat mindennél fontosabbnak tartó politikusok, mantrázták a megmondó emberek, de ő valamiért csak ritkán mutatkozik mifelénk. Nem mellesleg a papírok, azok az átkozott papírok mást mutatnak. Tudom én, nem vagyok sem fiatal, sem naív annyira, hogy ne tudnám, hogy egy dolog a papír és sokszor egy másik a valóság.

Ne azt figyeljék, amit mondok, hanem azt, amit teszek. Ismerjük mi ezt.

A tisztesség meg a szolgálati út mégis azt kívánja, hogy Önt szólítsam meg.

Kedves Réka,

In medias res: nem erről volt szó!

Ha őszinte vagyok magammal, azt kell mondanom, hogy nem is tudom igazából, miről is volt szó. Mert arra mindenki nagyon figyelt az első perctől fogva, hogy még véletlenül se legyen kimondva vagy leírva olyan egyértelmű állítás, ami utána bármikor és bárkin számon kérhető lehet. Emlékszem, mert ott voltam, az Ön édesapja a bemutatkozásakor beszélt sok mindenről. Beszélt a múltról. Beszélt a szinergiáról. Beszélt tervekről. Beszélt szándékokról. Beszélt a stadionról. Beszélt az akadémiáról. Beszélt a kultúráról és annak fontosságáról. Beszélt a közösségről és annak erejéről.

És beszélt rólunk, a szurkolókról is.

Általánosságban természetesen, ami akkor és ott teljesen érthetőnek tűnt, senki sem várta, hogy rögvest komplett koncepcióval álljon elő. Most léptünk csak be az ajtón, mondta, bár sejteni lehetett, hogy azért az aktust megelőzte egy hosszabb folyamat és nem vakon vágott bele a történetbe. Hittünk neki, mert hinni akartunk. Ki jobban, ki kevésbé. Ki lelkesen, ki óvatosan.

Az első félévre én nem akarok szót pazarolni, mert voltak ugyan meglepő lépések, vegyük csak azt, hogy most egy amszterdami címet kellett kisebb nehézségek árán leírnom, vagy azt, hogy a megörökölt szakma kapott még pár hetet ajándékba, de egyrész hol vagyok attól, hogy értetlenkedjek a transzparenciát zárójelbe tévő döntések miatt, vagy hogy éppenséggel megkérdőjelezzek kompetenciákat, másrészt mindenkinek jár a bizalom, azoknak meg főleg, akik a segítség szándékával érkeznek. És igen, megilleti őket a türelem is, mert nem lehet mindenki Szentes Lázár, aki első válogatott meccsének első percében máris gólt rúgott Perunak. Ugye, megvan a történet?

Annak ellenére, hogy látok egy szomorú ívet, én most csupán az elmúlt napok történéseit szeretném kibeszélni, azon belül is azt a száznyolcvan percet, aminek következtében újra eltört bennem valami. Nem kenem Önökre az összes traumát, mert talán csak a nyolcvanas évek közepén volt épnek és egésznek nevezhető a lelkem azon része, ami a futballt, ezen belül is az ETO-t hordozza magában, azóta bőséggel voltak kisebb és nagyobb megroppanások. Néha két kézzel és teljes erővel vágták a földhöz, ami után hatalmas műgonddal kellett megkeresni, majd összerakni az ezernyi, szanaszét gurult apró darabot. A váz közben egyre sérülékenyebbé vált, így egy kisebb baleset is komoly bajt okozhatott.

Most úgy érzem, megint baj van, a szerelmem el akar hagyni engem, és én rémültem veszem észre magamon, hogy ez nem kétségbeesést és szomorúságot, hanem apátiát is nihilt okoz, így az elválás lassan visszafordíthatatlan lesz.

Kedves Réka,

Mi történik? Mi lesz most? Önök ezúttal is hallgatnak, ami nem jó. Nagyon nem. Az embernek olyan érzése van, hogy Önöket nem érinti meg az agónia. Durva leszek: Önöket nem érdekli, ami történik. Talán ismeri a mondást. Nem elég tisztességesnek lenni, tisztességesnek is kell látszani. Mutassák meg hát, hogy szívből és igazán fel akarják emelni ezt a klubot, ami higgyék el, egy igazi kincs. Ami sok törődést igényel, de nagyon is szerethető. Ami néha olyan, mint az a közel százéves dédpapa, aki alkalomadtán bevizel az ünnepi asztalnál, orrfacsaró bűz lengi körül, mégsem haragszik rá senki, mert annyi jót tett a családdal, ráadásul egy közepesen nagy összegből kijön az a műtét, ami tökéletesen rendbe teszi az inkontenciáját. Csak szándék és akarat kérdése, hogy a leszármazottai meghozzák a nagy döntést.

Én nem azt kívánom, hogyan is tehetnék ilyet mezei szimpatizánsként, hogy hirtelen felindulásból kidobjon masszőrt, kit managert, orvost videóelemzőt, pályamunkást, másodedzőt, fizioterapeutát, marketingest, trénert, ügyvezetőt, sportigazgatót, dehogy! Hanem arra kérem, hogy vegyen egy nagy levegőt és mondja el nekünk, mi lesz más ezután. Őszintén.

Mert hiszem, hogy azt Ön is egészen tisztán látja, hogy ez így nem mehet tovább.

Sportbaráti üdvözlettel,

Nagy Domonkos

P.S. Kérem adja át jókívánságaimat az édesapjának is.

*

Gyerekkorom egyik kedvenc olvasmányát a méltán híres szovjet szerző, Szutyejev jegyezte Vidám mesék címen. A számos rövid, de roppant tanulságos történetet tartalmazó kötet a kispipi és a kisréce kalandjával indult, amiben a kispipi mindenben utánozni akarta a kisrécét, így a végén a tóba is bemerészkedett utána, pedig nem is tudott úszni. A sztori szerencsére nem végződött halállal, mert a kispipi, ha nehezen is, de kivergődött a partra és egy életre megtanulta, hogy hülyeség életveszélyes is lehet.

Nos, a mosonmagyaróvári sporttársak minden bizonnyal olvasták a könyvet és még véletlenül sem akartak a Barcelona lenni, így az ETO ellen egy faék egyszerűségű taktikával léptek pályára, aminek lényege az volt, hogy kvázi kettős védelmi rendszert húztak a kapujuk elé és még véletlenül sem akartak átmerészkedni a másik térfélre, hanem bőszen őrizték a 0-0-át.

A terv tökéletesen működött, amihez persze nagyban hozzájárult, hogy szeretett csapatom mérhetetlen impotens módon szövögette támadásait. Itt most álljunk meg egy szóra! Ne csapjuk be legalább magunkat, vagyis nem szövögettünk és nem is voltak támadásaink. Sokkal inkább beszélhetünk arról, hogy mint egy rosszul felhúzott lendkerekes autó, ami a körülményektől függetlenül csak és kizárólag az elsőre beállított irányba gurul, előbb nagyobb, majd egyre fogyó sebességgel, aztán végül óhatatlanul becsapódik a falba, önsorsrontó tevékenységet végeztünk. Lefordítom futballnyelvre. A játékosok, bár ez a szó is kissé eufemisztikus lehet annak, aki látta a tegnapi meccset, szóval azok az emberek, akik zöld mezben a pályán mozogtak, ez tökéletesen korrekt, különösebb fantázia, mi több, gondolat híján, gépiesen tették a dolgukat, úgymint reménytelen egy-egyezések, fölösleges felívelések a láthatóan magasabb védői vonal elé/mögé, etc., meglepő módon eredmény nélkül.

Ami a komplett mérkőzésen az egyetlen meglepetés volt, hogy két csereként frissen beállt vendégjátékos gondolt egy merészet, meghúzta a váratlant, ami ezúttal annyit tett, hogy focizott tíz másodpercet úgy, ahogy a tévében láthatták, és lássatok csodát, az akciójuk góllal zárult. Na ott már lehetett is tudni, hogy nekünk harangoztak, mert nincs az az isten, pontosabban csak és kizárólag Isten segíthetne, ő pedig ugye nincs, hogy újabb meglepő fordulat álljon be.

Az ateisták és az Óvár győzött, mondhatni jogosan.

Én csupán annyit szeretnék tudni, hogy a rövid felkészülési idő ellenére, mégis mi a túróra készültek a mieink? Egy nyíltsisakos játékot felvállaló, atompresszingelő vendégcsapatra.

Már tényleg nincs senki a klubházban, aki még emlékszik Király Józsira?

*

ETO FC – Credobus Mosonmagyaróvár 0-1 (0-0)

768 néző, vezette: Radványi (elfogadhatóan)

ETO: Fadgyas 2 – Kiss Ba. 2.5 (66’ Kovács K. 2), Papp M. 1.5, Fodor 2.5, Benczenleitner 2 (29’ Lacza 2.5), Vincze 1.5 – Toma 3, Vitális 2.5 – Kiss Be. 2 (82’ Kovács I. 0) – Priskin 1.5 (82’ Bacsa 0), Babati 1.5 (66’ Hanzli 2). Edző: Tímár Krisztián

Óvár: Heinrich – Simita, Jasarević (70’ Monori), Debreceni, Horváth, Deák – Gáncs (89’ Buglyó), Végh, Sajbán (70’ Tóth), Szalka (82’ Papp Sz.) – Nagy Z. (82’ Nagy K.). Edző: Horváth Csaba

Gól: 72’ Monori

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]