– Emlékszel a Miramár elleni meccsünkre? – tette fel a kérdést Soma, és közben egy pillanatra sem hagyta félbe a papírrepülők hajtogatását. Újabb és újabb méretes babérleveleket vett kézbe és rendületlenül gyártotta a kisebb-nagyobb szerkezeteket.

– Viccelsz? Néha éjszaka arra ébredek, hogy csatakos az ágyam és keservesen sírok. – felelte Kornél, majd egy óriásit szippantott az asztalon előtte magasodó vízipipába.

Az égen két flamingó jelent meg, dél felé repültek, ami nem volt szokásuk.

– A flamingók nem is tudnak repülni. – mormogta maga elé Soma, aki olyan messzire és olyan erővel hajított egy repülőt, hogy a keletkező szélvihar romba döntött szinte minden útjába álló épületet.

– Mióta vagy a megszokások rabja? – nevetett föl harsányan Kornél, és a homokba rajzolt egy csónakot, amibe fegyelmezett hangyák szálltak, szépen sorban, majd elhajóztak a világ másik sarkába.

– Oh, Miramár! – zokogott Soma, szeméből vörös könny folyt. – Ott változott meg minden.

– Ugyan, barátom! – sóhajtott hosszan Kornél. Elővett a szekrényből egy rém ronda gitárt, amivel előadta saját szerzeményét, amit pár napja írt a falu bolondjának. – Ugyan! Mit tehettek ők erről?

– Hamis vagy. – váltott témát egyszerre Soma, mert tudta, ha nem teszi meg, menten meghasad a szíve.

– Ki kell beszélni. – komolyodott el Kornél, és gondolkodás nélkül a tűzbe dobta a gitárt. A lángok a magasba csaptak, finom fahéjas illat terjengett mindenütt.

A flamingók megálltak a levegőben, a távolból úgy tűnt, mintha elbizonytalanodtak volna, most akkor merre is tovább.

– A flamingók nem is kékek. – csodálkozott el Soma. Két újabb kesztyűt húzott a lábára, így kevésbé zavarta az éles fény.

– Reménytelen vagy, barátom. – mosolygott Kornél, aki a tranzisztoros rádió gombjait tekergette hiába, a közeli bokrok egyáltalán nem akartak megnőni.

– Ha a Miramárt megverjük akkor, most nem lennék annyira éhes. – morfondírozott Soma, akit egyre inkább szorítani kezdett a szögekből stoppolt sapka.

– Semmi nem változott volna, én ebben biztos vagyok. – igyekezett nyugtatni Kornél. Hosszan csengett a stégre szerelt vasaló, amíg felvette, de nem szólt bele senki.

– Ezt most komolyan mondod? Hiszen te mondtad, hogy kísért. – értetlenkedett Soma. Odament a bográcshoz és kivette belőle az összes sót.

– Ráadásul nem is rajtunk múlt! – vette le hosszú, szőke parókáját Kornél, amit aztán különös műgonddal font be és festett püspöklilára. – Emlékezz csak vissza! Huba, Sankó, Frici, Balázska, másik Soma, Geri és a Kopasz mind akkor voltak közösségi munkán. Akkor tört ki a Stromboli, plusz a boltokban nem lehetett kapni hagymás vért. Azt meg tényleg hagyjuk, hogy szerencsénk sem volt.

A flamingók meredeken zuhanni kezdtek és végül hatalmas robajjal csapódtak a földbe. A környéken mindent beterített a forró marcipán.

– De a nézők! – kapaszkodott a kanapé karfájába Soma, az ujjai azonnal eltűntek a puha vajban. – Nekem fontos, hogy ők mit gondolnak? Hogy büszkék-e rám? Hogy megveregetik a vállamat az utcán?

– Majd kinövöd. – paskolta meg a fenekét Kornél barátilag, maga is meglepődött, hogy némiképp izgalomba jött odalent. A dobókockával megcélozta a kertben éppen elfutó plüssnyuszit, de nem találta el. – Számon kérte valaki? Gabi bácsi? Kovász úr vagy a csaja? Na ugye?

– És a lelkiismeretem? – hápogta Soma, szinte levegőt sem kapott. Egyet kortyolt a fagyott aludt tejből, amitől kissé ellazult, aztán keresni kezdte a flamingók maradványait. Csak teherautókat talált a vizes fűben, amik békésen aludtak egymás mellett.

– A kabátod belső zsebében találsz egy zselés masszát. – diktálta pattogósan Kornél. Mielőtt folytatta dekázott hármat, tízet szeretett volna, de még sosem jutott el odáig. Hétig sem. – Az a távirányító. Ha bepötyögöd a kódot: holdvilág-mellékszál-mióma-hártyaláng, vigyázz az ikonok helyes sorrendjére, mert egy hiba végzetes lehet, kellemes bizsergést fogsz érezni. A lelked megnyílik és neked semmi más dolgod nincs, mint óvatosan elkapni egy lepkehálóval és bedobni a fortyogó főzetbe. Ha mindent jól csinálsz, az életed megváltozik. Ismeretlen tájakat jársz majd be, ahol ember nem járt előtted. Sehol nem használt nyelveken beszélsz vadidegen nőkkel, akik mindenre hajlandóak. Megszámlálhatatlanul sok pénzt költhetsz teljesen fölösleges dolgokra. Nem fog izzadni a térdkalácsod soha többé. Focizni ugyan nem fogsz jobban egy szemernyit sem, de nem fog érdekelni. Boldogan és büszkén röhögöd ki azokat, akik számon kérnek rajtad dolgokat, ha elvárásaik lesznek veled szemben vagy csak szimplán üveges tekintettel ülnek a lelátón. Nem fontosak ők és ezt te is pontosan tudni fogod.

A flamingók időközben már a tévében adtak nyilatkozatot hatalmas kalandjaikról és nekik volt igazuk.

*

Kezdjük egy kicsit messzebbről!

Majdnem harminc évvel ezelőtt, egész pontosan 1993 júniusának legvégén a Diósgyőr Sopronba utazott egy utolsó utáni csatára, az NB I-es tagságért vívott osztályozó visszavágójára, hogy megőrizze az otthon szerzett egygólos előnyt. Sopronban azonban vért ittak és nem mellesleg egy messze a képességei alá taksált tréner, Győrfi Laci bácsi ült a padon, aki önmagában garancia volt a sikerre. Ki vigye föl a lesajnált poncichtereket az első ligába, ha nem egy laposi? Viharosan kezdett a hazai csapat, különösen elemében volt egy alig több mint húszéves nyüzüge srác, nevezetesen Borsos István, aki rendesen firkálta a diók védelmét. Hamar észbekapott a másik tréner, a nem kevésbé legendás Sándor Pista bácsi, hogy itt bizony baj lehet, tíz perc után leszedte a vakon rohangáló Farkast és bedobta Tóth Miklóst, hogy tegyen már csodát, fékezze meg a tejfelesszájút. A terv remek volt, a tervezőasztalon biztosan remekül muzsikált, azonban a való élet csúnya gúnyt űzött szegény DVTK-ból. Nemhogy Tóth, hanem az egész brigád csak asszisztálni tudott a fiesztához, olyan sima 0-5 lett a vége, hogy az Észak-Magyarország fekete gyászkerettel jelent meg legközelebb, a villanyrendőrnél sírva várták az emberek a tizennégyes buszt, a DIMAG-ból kibaszott munkások meg azon tanakodtak félrészegen a Marx téren, hogy mivégre is volt a rendszerváltás?

Megjegyzendő, hogy a fentebb pozitív hősként lefestett Borsos István a mi Filipünk édesapja.

Tóth Miklós kacskaringós utat tett meg azóta először a pályán, aztán az íróasztal mellett, az azonban biztos, hogy egy közepesen tájékozott sportbarát őt egyértelműen a Haladáshoz köti. Joggal, hiszen az összesen 188 elsőligás bajnoki meccséből 116-ot játszott Hali-dresszben és nem mellesleg ő volt az ügyvezetője a zöldeket működtető kft.-nek 2019-ig. Az volt az az év, amikor a klub centenáriumának tiszteletére kiesett az NB I-ből, a zsír új stadionnal egyetemben.

Most pedig megnyertük magunknak mi. A hivatalos kommunikáció szerint klubigazgató lett, jelentsen is ez bármit. Van már kicsit megmókizott tulajdonos (a holland alapítvány, ugye, ami tulajdonképpen Világi Réka, aki már majdnem Világi Oszkár), ügyvezető (van Daele a Családból), sportigazgató (Mihalecz) és immár klubigazgató (Tóth). Meg sokan mások. Tényfeltáró újságíró legyen a talpán, aki lassan ki tudja bogozni a szálakat.

A történet szempontjából vicces mellékszál, hogy van Tóth Miklósról a YouTube-on egy parádés felvétel, amikor egy Újpest-Haladás meccsen elébb elküldi a büdös francba Cserna játékvezetőt (ti. lecsalózza), aki ezen megsértődik és visszakézből megkínálja egy piros lappal. Miklós miután dühösen elhagyja a pályát, javaslattal él: szondázzák meg Csernát, mert… Monthy Pyton a javából. A háttérben sztoikus nyugalommal áll a szombathelyi tréner. Nem fogjátok kitalálni! Vagy mégis? Id. Mihalecz István az.

Tóth számára egyébként nem lehet ismeretlen a győri közeg, mivel 1994 nyarán nagy reményekkel érkezett az ETO-hoz, hogy aztán 12/1 mutatóval a háta mögött elmenjen télen az akkor másodosztályban sínylődő Siófokhoz. Én úgy tudom, hogy amikor a tavasszal kurtán-furtán távozó Soldos Péter helyett keresett embert a tulajdonos, a sok-sok skill mellett kiemelt helyen állt az elvárás: a jelölt számára az ETO legyen több mint egy klub. Nem tudom, hogy az a pozi nyitott-e még, mert hónapok óta nagy a csönd ezzel kapcsolatban, de én úgy gondolom, hogy egy klubigazgató esetében sem lehet alacsonyabban a léc. Nálam a tizenkét meccs kevés ahhoz, hogy jó szívvel adjak egy pipát.

Feladat mindenesetre van bőven, mert legalábbis kívülről nagyon úgy néz ki, hogy az ablakok egy része betört, düledeznek a falak, a szél járja át az épületet, és amennyiben nem lesz gyorsan valamilyen gyors beavatkozás, össze fog dőlni a ház.

És akkor még arról nem is értekeztem, hogy mi folyik a zöld gyepen.

Röviden és tömören: legyen vége már, legyen béke már!

Tóth Miklósnak kívánok erőt, kitartást és talán meglepő lesz, amit mondok: autonómiát! Az elején mindenki megérdemli a bizalmat, mindenki kap egy esélyt, de bábokra nincs szükségünk!

*

Aqvital FC Csákvár – ETO FC 1–1 (0-0)

172 néző, vezette: Rú,sz

Aqvital: Auerbach – Murka, Alaxai, Karacs, Baranyai – Gazdag (69’ Kocsis), Magyar, Körmendi – Torvund (86’ Yanitskiy), Baracskai (69’ Kártik), Fejős (49’ Tamás). Edző: Tóth Balázs

ETO: Ruisz 3 – Kovács K. 3, Szujó 2.5, Fodor 2.5, Vincze 1.5 (46’ Benczenleitner 2), Kiss M. 2.5 – Kiss Ba. 2, Kiss Be.2.5, Vitális 2.5 (66’ Tuboly 2) – Borsos 3 (85’ Óvári 0), Lacza 3.5 (80’ Kovács I. 0). Edző: Tímár Krisztián

Gólok: 64’ Murka 1-0, 69’ Borsos (11-es) 1-1[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]