Világéletemben különös vonzalmat éreztem azokhoz a fura figurákhoz, akik többnyire magányosan állnak a valószínűtlenül nagy kapujuk előtt. Emlékszem, amikor először sétálhattam be egy igazi pályára, egészen a tizenegyes pontig, mennyire megdöbbentettek a kapu méretei, és nem azért, mert kicsi gyerek vagyok, hanem azért, mert önmagában, a saját jogán is hatalmas. Később, évek múltán, amikor beszippantott a matematika, lemodelleztem az adyvárosi panelben, hogy amennyiben a felületét képzeletben a földre helyezem, az sokkal nagyobb, mint a kisszobánk, ahol az öcsémmel élünk, kényelmesen egymás mellett, a földszinten. Ezt csak egy óriás képes megvédeni a góltól, gondoltam, és nem értettem, miért hagyja ki bárki a tizenegyest. Aztán fölé bikáztam az első próbálkozást. Az sem lehet véletlen, hogy a focihoz kapcsolódó első emlékeim kapusokhoz kötődnek. Mielőtt eljegyeztem volna az igazi szerelmemet, a zöld-fehéret, a védelmemben csak annyit, hogy nem lehettem több hat évesnél, robinzonádot bemutató portást rajzoltam egy kockásfüzetbe, indokolatlanul nagy és kerek fejjel, a földet érés előtti pillanatban. Veréb Gyuri volt, akit nem hiszem, hogy a tévében láttam, talán apám beszélt róla és nekem nagyon tetszett a neve. Meg az, hogy kapus. Ott van utána a hetvennyolcas vébé döntője, ahol az egyik oldalon az ötös dresszben védő Fillol áll, vele szemben a nyolcasban pompázó Jongbloed. Tényleg mások, mint a többiek. Nagyon. Vetődj, Kisdomi!, bíztatják az öcsémet a panelek mögötti grundon és ő boldogan repül, aztán gurul párat a leérkezés után, ha idősebb lenne, percekig ünnepeltetné magát, de így csak simán boldog, mert bevették a nagyok. Én meg azért, mert az ő sikere az enyém is, én hoztam ide, az én nevem alatt játszik. Vetődj, papa!, bíztatjuk nagyapámat a mihályi ház udvarán, mert azt mondják, régebben védett a falusi csapatban, de ő nem vetődik, csupán hamiskásan mosolyog a bajusza alatt. Nekünk ez is bőven elég, mert így megmarad a szóbeszéd alapján elképzelt kultikus hős, aki ki tudja, egyszer talán kivédte a himodiak szemét. Te nem félsz a labdától, mondja meglepetten Kovács Gyuri az első gimis tesiórán, miután teljes erőből arcon talált egy éppen csak megismert osztálytársam a bolondok kézilabdameccsén, délután jelentkezz Stéger Laci bácsinál! Ez egy jel! Egy hete, pihegve érek haza a szokásos fociról. Óvatos leszek, mondom szinte bocsánatot kérve, tele van a hajam granulátummal. Azzal a kis fekete szarral?, kérdezi Zsuzsi. Aha, felelem. Értetlenkedik. Esélyem sem volt, de vetődtem, hátha sikerül, igaz mínusz négy volt már. Ezt már végképp nem érti. Nem is baj.

Isten bocsássa meg nekem, de számomra Bubu volt a nagy ETO kapusa, roppant prózai okok miatt. Csak az aranycsapat harmadik szezonjában indult el nálam az őrület, igaz, még Kokóval, viszont utána szippantott be az egész végképp, immár Bubuval a kapuban. Borzasztó, hogy most már együtt cicáznak odafönt. Ugye ő kapta azt a gólt a belgák ellen?, kérdeztem apámat, amikor megírta a Kisalföld, hogy leigazoltuk Portugáliából. Bólintott és mindketten tudtuk, Ceulemanst már régen fel kellett volna rúgni a picsába, valahol a térfél közepén, és akkor nincs Czernatinsky, és nincs az a kurva gól sem. Elmúlt, történelem. Most már a miénk és jó lesz. És jó lett. Nagyon jó. Ráadásul megadta nekem mindazt, amit én a kapusoktól mindig is elvártam. Az abnormalitást, a show-t, a váratlant, a poénokat és persze a nagy védéseket. Mindezt elképesztő alázat mellett. Annyira látszott, hogy imádja, amit csinál, azt meg csak sejteni lehetett: a hihetetlen könnyedség mögött micsoda kemény meló van. Hálás vagyok a sorsnak, hogy két szezonon keresztül láthattam testközelből, amit csinál. Pár éve, talán a hetvenedik születésnapja környékén gondoltam arra, mennyire kár, hogy valamiért orrol az egész világra és nem mesél a régi szép időkről. El is játszottam a gondolattal, hogy be kellene cserkészni valamilyen csalafintasággal. Talán kivételt tenne, ha látná, ez nem egy a millió, egy kaptafára gyártott felület közül, hanem más. Kicsit különc, mint ő. De elbizonytalanodtam, nem ütöttem a vasat, még csak nem is kezdtem izzítani és most már nem is lesz belőle semmi. Kevés dolgot sajnálok jobban.

Köszönöm, Bubu, hogy voltál!

*

Mészáros Ferenc (1950.04.11. – 2023.01.09.)

Az ETO színeiben 1984 és 1986 között, két idényben összesen 45 bajnoki mérkőzésen lépett pályára, de játszott meccset a hazai és a nemzetközi kupában is. 1985-ben ezüst-, 1986-ban bronzérmet szerzett a csapattal.

*

1984. július 18.

Rába ETO – Dunaszerdahely 4-1 (0-1)

2.216 néző, vezette: Bay

ETO: Mészáros – Csonka, Judik, Mile, Mahyar – Kurucz, Turbék (Hlagyvik), Burcsa – Szabó, Szentes (Szepesi), Stark. Edző: Verebes József

DAC: Veselý – Sipos, Krištof, Krško, Leško – Hodúr, Leškiv, Eckhardt (Fodor), Nagy, Bartoš (Horváth) – Audi, Tóth. Edző: Pecze Károly

Gólok: Szepesi (2), Mile, Kurucz illetve Tóth

[Bubu első hivatalos mérkőzése az ETO játékosaként.]