Usko Hietalahti a mallusjoki rendőrőrsön posztolt nap mint nap és üldözte a bűnt, ha kellett. A munkája nem volt túl megterhelő, mivel a faluban meglehetősen békés emberek éltek, akiktől távol állt az erőszak. Igazából csak télen fordult elő pár kényesebb eset, amikor a túlságosan hosszú sötétség miatt egyesekbe beleköltözött a szomorúság és csöppet sűrűbben vették elő a szekrényből a vodkásüveget. S ha már előkerült a flaska, meg is húzták rendesen, nem egyszer, nem kétszer, amitől persze rögvest megjött a bátorság is. Óbégattak és kurjongattak egymásnak a nyitott ablakon keresztül, ami egy darabig viccesnek tűnt, de aztán hamar elfogyott a türelem és már indultak is, hogy valahogy elreteszeljék azokat a falakon tátongó réseket, amikből szállt kifele a bús finn néplélek. Hátha lesz egy kis csend végre. No de nem úgy van az, hogy csak úgy fogod az ablaktáblát kívülről, óvatosnak gondolt kacska mozdulattal és kész. Mert ugye azok a pantomimesek ügyességével vetekedő suta próbálkozások csak a szereplők fejében voltak kifinomultak és hibátlanok, közben meg tört a sok üvegtábla. Ripityára. Megöllek!, kajabálta szörnyű hanglejtéssel az egyszeri Arttu az egyszeri Eetunak, maga is meglepődött, mert nem a sajátja, hanem sokkal inkább a vodka hangja volt az, aminek nem tudott parancsolni. Kezében az egykor teli üveg nyaka, vészjóslóan villant a csillagos éjszakában, már majdnem megtörtént a baj. Ki más mentené meg a szörnyűséget ilyenkor, ha nem az az ember, aki a lelkében hordozza sok-sok generáció vágyát a békességre, és aki nem más, mint Usko Hietalahti. Elég volt!, mondja határozottan, és a finn nyelv csodás dallama máris zenévé nemesül. Se riitti!

Uskonak egyébiránt van egy tava. Nem igazi tó az, sokkal inkább a Mallusjärviből lecsippantott kis víztükör, déli irányban, amit egy keskeny gát választ el a forrásától, és egy zsilip, amit néha megnyitnak, hogy pótolja az eltűnő vizet. De ez az apróság csak és kizárólag Usko tulajdona, évtizedekkel korábban adta a családnak a közösség azért a sok jóért cserébe, amit a felmenői tettek a faluért. Mondjuk azért, mert megakadályozták a sok értelmetlen halált, amit a hideg és borús évszakok hoztak volna magukkal, ha ők nincsenek. Itt horgászott Usko naphosszat, mikor engedte a szolgálat, főként kecses harbinra, no meg villámgyors pitykés bulykóra, vegyes sikerrel. Mikor a lágy szellő megsuhintotta cserzett bőrű arcát, kétsége sem volt afelől, hogy szép az élet.

Antti Nittymäki a mallusniemi tűzoltószertárban posztolt nap mint nap és fékezte a lángokat, ha kellett. A munkája nem volt túl megterhelő, mivel a faluban tisztelték és egyben félték is a tüzet. Minden házat fából ácsoltak szorgos kezek, nem ártott az óvatosság. A határban, a lassan emelkedő dombokon büszke óriásfenyők állták el a szél útját, de ha kellett dőltek sorra, hogy legyen belőlük egy új porta. Persze azért néha lankadt a figyelem. A lelkész, a szépemlékű Heikki Kerttula minden istentisztelet után annyi gyertyát gyújtott meg, amennyi lélek tért meg az úrhoz abban az esztendőben. Kettőt, hatot, kilencet, vagy éppen tizenkettőt, amikor nyolcvankettőben csalfa volt a Mallusjärvi jege. Aztán mikor elmormolta az imákat és úgy látta, hogy mindenki lelki üdve megkapta, ami jár, sorra elfújta az aprócska lángokat. Történt egyszer, hogy talán sok volt a vodka, mert bizony Heikki nem vetette meg a jóféle erőset, esetleg a demencia mutatkozott be az öregnél első alkalommal, erre már sosem lesz magyarázat, szóval az egyik mécsest felborította és azonnal lángra kapott a terítő. No de nem véletlenül lett Antti Nittymäki a járás legjobb tűzoltója hat alkalommal, ötszáz méterről is megérezte a füst szagát. Nem tétovázott, hanem rohant a lomha locsolókocsijával, ami ezekben az esetekben csodálatos módon megtáltosodott, és rendületlenül fecskendezte nagy sugárral a veszedelmes ellenséget. Megöllek!, kajabálta közben, mert neki minden eset személyes ügy volt. Szerencsére nem esett nagy kár az ódon templomban, amit egyesek az isteni gondviselésnek köszöntek meg, ahelyett, hogy Antti kezét csókolták volna reggelig, ráadásul Kerttula tiszteletes is megúszta kisebb füstmérgezéssel, amit otthon kúrált ki. A vodka megmaradt, és gyógyszerré változott. Ugye, hogy van isten?

Anttinak egyébiránt van egy tava. Nem igazi tó az, sokkal inkább a Mallusjärviből lecsippantott kis víztükör keleti irányba, amit egy keskeny gát választ el a forrásától, és egy zsilip, amit néha megnyitnak, hogy pótolja az eltűnő vizet. Ezzel azonban senki sem törődik, senkit sem zavar, legfőképp Anttit nem, mert a csendes pihenőhely csak az övé. Sok-sok évvel ezelőtt adományozta a családjának a közösség, hálájuk jeléül, mert a felmenői rengetegszer akadályozták meg, hogy a falu porig égjen, értelmetlenül. Itt horgászott Antti naphosszat, mikor engedte a szolgálat, főként csodás pilászra, no meg csillogó hátú tupákra, vegyes sikerrel. Mikor a lágy szellő megsuhintotta cserzett bőrű arcát, kétsége sem volt afelől, hogy szép az élet.

Usko egy alkalommal arra gondolt, elég volt a harbinból és a bulykóból, szeretne világot látni, és nem mellesleg olyan halakat fogni, amilyeneket még sosem. Elege lett a megszokásból, a kiszámíthatóságból. Valami teljesen újra vágyott. Csöppet meg is rettent saját magától, a hirtelen előtörő vágyaitól, mert ismeretlen volt számára az érzés. Én lennék az? Megszállt az ördög?

Kis önmarcangolást követően legyőzte a félelmeit és a cselekvés útjára lépett. Lelkiismeretesen összepakolt mindent. A legfontosabbat, a horgászfeleszerélését elképesztő gondossággal csomagolta be, az üvegszálas botot például duplán tekerte be gumírozott fóliával, nehogy bármi sérülés érje. A bőröndjébe rakott bőven meleg ruhát, meg olyat is, ami a legnagyobb esőtől is megóvja. Öt napra elegendő hideg élelmet is készített. Miután meggyőződött róla, hogy semmit sem hagyott ki, kulcsra zárta a rendőrőrs ajtaját és nekivágott.

Pontosan tizenöt perccel később megérkezett Anttihoz, aki meleg öleléssel és hideg vodkával fogadta. Örülök, hogy itt vagy és külön köszönöm, hogy ezt a hatalmas áldozatot megtetted, mondta. Értem és érted. Egészségünkre!

*

Ha most cinikus lennék, akkor azt mondanám, hogy az enyhe téli időjárásnak köszönhetően a tervezettnél gyorsabb tempóban folyik az ETO stadion rekonstrukciója, így még arra is esély teremtődött, hogy már az első tavaszi hazai mérkőzésen élvezhetik a drukkerek a kényelmi funciók garmadájával megsorozott lelátórészt mind a keleti, mind a nyugati tribünökön. A fűtött székek üzembehelyezése ugyan nem reális, de a minden igényt kielégítő étterem, valamint a totál felújított vizesblokk már teljes pompájában várhatja a nézőket a Haladás elleni derbin. Bemutatkozhat a multifunkcionális eredményjelző is, ami monumentális méretével kitakarja az 1-es út felőli gépházat. A hangosításról most azért nem ejtek szót, mert annak a hatását nem lehet leírni, azt majd át kell élni. Most csak annyit mondok, a Dolby Stereo ehhez képest kismiska lesz.

Azonban mindennek van ára, de szerintem ebben az esetben bőven kifizethető a számla: a csapatnak a csodáért cserébe Gyirmóton kell készülnie.

Deal? Deal!

*

Mondhat bárki bármit, egy NB II-es bajnokságra a legjobb felkészülés a szlovák ellenfelekkel szembeni meccselés. A fő ismérvek: a hangsúly egyértelműen a fizikai paramétereken van, a játék fő eleme a masszív birkózás. Rögbi light, azaz kézzel nem érhetsz a labdához és a testi kontakt is korlátos, de egyébként minden belefér! Kick and run! A passzjáték megengedett ugyan, de az érintések száma egy csapaton belül maximum hat, az afölötti átadás büntetőponttal jár. A labda csupán szükséges rossz, a fifika úri huncutság. A skótok idegenben. Mondtam esetleg, hogy a kapusok akár ki se jöjjenek? Nem? Akkor így jártak. Sebaj, a 90 percen keresztüli tartó passzív koncentrációs képesség fejlesztése sem haszontalan. Ha nincs gól, az sem gond, legalább nem kopik a háló.

*

Tények.

A Gyirmót ellen játszók közül Babati, Lacza, Szujó és Vincze nem volt keretben sem. Babatit és Szujót láttam a pálya körül ólálkodni. Az előbbi legalább dresszben volt, Attilánk laza és sportos kimenőruhában pózolt. Vincze állítólag beteg. Vagy sérült. Hiánya nem látszott. Irónia.

Harminc percet kapott Nicolas Morínigo, a titkos csodafegyver, a paraguay-i istenkirály-jelölt. Szerintem jól mozgott. Élőben is brutál felépítésű, colos és látatlanban azt mondom, hogy kockahasa van. No de! Priskától kapott egy parádés labdát, amit nem volt könnyű megvenni, de sikerült neki úgy megoldani a szitut, hogy nem kellett utána másodperceket foglalkozni azzal, hogy miként szelidítse meg a bőrt, fordulhatott egyből kapura. Kihagyta ugyan, de a jelenetsor arra engedett következtetni, hogy barátságban van a pettyessel. Angolul kommunikál a többiekkel, nem is értem a keretben miért nem beszél senki spanyolul. Ez szombaton azt jelentette, hogy Priska segített neki simply english. Turn around! Behind of you!

Volt még egy kakukktojás a pályán, a próbán lévő cseh balbekk. Ő is félórát nyomott, sokat nem volt játékban, ami inkább a szlovák jobbszélső hibája. Pont a játéktér átellenes oldalán volt a pozija, így merészség lenne a részemről komolyabb elemzésbe fogni. Mintha lett volna egy szép közbelépése. Ő a bemelegítés során nagyon csendesen nyújtott. Lehet, hogy nem a szavak embere? Nekem mindegy, nem kell, hogy folyvást Hrabalt idézze, csak az oldaláról ne kapjunk gólt sohasem, ha marad. Marad?

A mérkőzés kapcsán még pár érdekesség.

Az ellenfelünk azzal igyekezett megzavarni minket, hogy az utasításokat szlovákul nyomták egymásnak. Amikor sérelem érte őket, ti. rúgást kapott valamelyikük, egyből váltottak és csak úgy repkedett a sok bazmeg és kurvaanyád.

Elég sok idő kellett hozzá, hogy rájöjjek, a Komárom kissé melírozott hajó középső védő nem más, mint a vébét is megjárt Saláta Kornél. Nem ilyen fejre emlékeztem. Nemzetközi volt a színvonal, na! És nem csak enbékettes. Ugyanakkor a Felcsút találmányát, a Mongóliából importált Ganbayart egyből felfedeztem. Ki ez a kínai?, kérdezte mellettem egy ideológiailag kevésbé képzett idős bácsi.

A meccs legvégén volt némi ijedtség, mert egy ártatlan helyzetben rendesen összerúgtak a felek a mi tizenhatosunk előtt. Ment is az anyázás rendesen a kispadunk felől, hogy ez most mire is volt jó, és nem mondom, hogy nem volt igazuk. Igazunk. A hosszabb ápolás és a feszült helyzet miatt a spori gyorsan le is fújta a találkozót. Én akkor rémültem meg igazán, amikor realizáltam, hogy a 22-es fekszik a gyepen. Toma Gyurika nem szokott csak úgy kiterülni. A végén kissé bicegősen, de saját lábán jött le. Állítólag a térdével volt gond. Kurvára nem kéne, hogy kiessen.

Nem voltunk sokan, de megtisztelte a métát jelenlétével a Vörösbaranyi család is. José és Armando. Senki sincs biztonságban!

Itt is szeretném megköszönni a sportszálló recepciósának, hogy a szünetben megengedte, hogy használjam a mosdót. Ez ötven fölött azzal ért fel, mintha adott volna egy defibrillátort. A komplexum egyébként nagyon rendben van belülről, letisztult színek, elegánsan minimalista stílus. Apró kritikai megjegyzés: folyékony szappant én gyakrabban tölteném.

Izgatottan várom a szombati főpróbát! Remélem végre hazamehetünk.

*

ETO FC – KFC Komarno 0-0

59 néző, vezette: Görög

ETO (62. percig): Kovácsik – Kiss Ba., Papp, Fodor, Keresztes – Vingler – Óvári, Vitális, Tuboly, Kiss Be. – Szendrei.

ETO (63. perctől): Ruisz – Kovács K., Papp (72’ Urblík), Keresztes, Obadal* – Borsos, Toma, Kiss M., Kiss Be. – Priskin, Morínigo.

KFC (kezdő): Breda – Šmehýl, Špiriak, Szőcs, Horodník – Šimko – Németh, Štepanovský, Antal, Pastorek – Tóth.

KFC (cserék): Mészáros, Saláta, Šurnovský, Kalmár, Druga, Chorvat, Ganbayar, Knesz, Rák(?), Jurina, Matić

Jók: Vingler, Vitális, Priskin, Morínigo

*Kryštof Obadal (19), próbázó, ballábas cseh vitéz a helyi második ligás FK Třinec csapatából