Éjféli csillag

örökké ragyog (fotó: space.com)

Mindig hétfőn játszottak, pontosan délután hatkor. Senki sem emlékezett már pontosan rá, hogy miért lett ez így. Talán kialakult magától, talán ilyenkor ért rá mindenki, esetleg a pálya volt csak ebben az időpontban szabad. Nem is volt fontos, jelentéktelen részlet. Aztán így maradt és most már mindenki ragaszkodott hozzá. Ehhez alakította az életét. Mennyit nevettek azon, hogy amikor valakinek új barátnője lett, azzal kellett kezdenie az első randin az ismerkedést, hogy ne haragudj, de hétfőn délutánonként nem érek majd rá. Miért, kérdezte egyik lány a másik után, s ha megkapta a választ, sokszor csak nézett értetlenül, másszor csak nevetett, hogy ez a fiú bolond. Mennyiszer fordult elő, hogy utána valaki már el sem ment a második alkalomra, hiába diktálta a szíve, hogy jó lesz, ekkora áldozatot érdemes meghozni. De a fiúk ilyenkor nem voltak csalódottak, mert tudták, hogy ez egy jel. Olyasmi, ami a boldogságukat őrzi az örökkévalóságig. Később ígéretesnek induló karrierek törtek derékba csupán azért, mert hétfő délután volt a cégnél a meeting. Illetve dehogy törtek derékba! Aprócska gellert kaptak, ami kis időre ugyan veszteségnek tűnt, de aztán sokkal jobb lehetőséghez jutott az, akinek sokkal fontosabb volt a barátság, mint holmi vezető pozíció egy terjeszkedő multinál. Aztán szép lassan családot alapítottak, szinte egytől egyig, jöttek a gyerekek, cseperedtek szépen, és közülük egynek sem volt különórája hétfőn, soha, mert apa focizni ment.

Most is hétfő van. Cudar hidegben gyülekeznek, a talpuk alatt ropog a hó, ahogy baktatnak a pálya felé libasorban. A fagyos leheletek egymással versenyezve szállnak az ég felé, amikor a határozott kézfogás és a meleg ölelés után köszöntik egymást. Helló, szia, mondják, s máris kicsiny párafelhők úsznak tova. A szokásos harsány nevetések azonban, amik rendre a sokszor gyilkos viccek után törnek ki a társaságból, most el-elmaradoznak. Szokatlanul nagy a csend, aminek látszólag nincs oka, hiszen ez az a pillanat, amire mindenki vár, ami a hét csúcspontja. M. nem jön, szólal meg halkan B. az öltöző sarkában. Stoplik koccannak a metlachin, miközben mindenki a padlót bámulja. Még öt perc van hatig, töri meg a csendet P., megvárjuk, kezdhetünk később is, ráérünk. A földön egy zöldes hátú bogár vánszorog, meglepő látvány ilyenkor, minden bizonnyal a kazán mögött bújhatott meg, s most úgy érezte mennie kell, ólmos teste azonban nem akar engedelmeskedni. Fürkésző tekintetek kísérik útját, békét hagynak neki, pedig normál esetben egy papucs csattanása vetne véget az életének. Nem kell várni, suttogja B. üveges szemekkel, majd hirtelen feláll és a zöld gyep felé indul, kis híján rátapos a bogárra, de az utolsó pillanatban sikerül kikerülnie. Mindenki hallja, hogy sír. A többiek követik. Először a zöldek, utánuk a fehérek.

Amikor felállnak egymással szemben, kissé tanácstalanul néznek körbe. Még sosem hiányzott soha, senki. Ez egy olyan helyzet, amit még egyszer sem kellett átélniük, és azonnal elhessegették maguktól a gondolatot is, amikor nagyritkán egyáltalán eszükbe jutott, hogy megtörténhet velük. Azt gondolták, hogy sosem jön el, mert igenis megérdemlik a jutalmat a sokéves alázat után, mert van gondviselés, ami megjutalmazza az arra érdemeseket, és most, amikor itt a nagy felismerés, kissé bénultan ténferegnek a fagyott füvön. Ti csak tízen vagytok, mondja H. a zöldeknek, mint egy villámcsapás a derült égből, ezért leül valaki közülünk is, folytatja, így lesz igazságos. Először mindenki bólint, de aztán P. határozottan felel. Nem vagyunk kevesebben, M. is itt van, érzem. Sőt, tudom! Ez nem az a pillanat, amikor bármilyen vitának van hely, nem ellenkezik senki, fegyelmezetten várják, hogy felharsanjon végre a megváltó kezdősípszó.

Akik ott voltak, a játszókon kívül csak páran támasztották a pálya körüli korlátot, azóta is emlegetik, hogy csodát láttak akkor. Gyönyörű mérkőzést, a futball igazi ünnepét, parádés megoldásokkal fűszerezve, ráadásként pedig olyan varázslatot, ami nem fordult még elő a világ egyetlen pályáján sem. A zöldek utolsó támadásánál a szélről bekanyarított labda egyszerre önálló életre kelt, a menteni igyekvő védőt megelőzve, nagyjából a tizenegyespontnál az íve hirtelen kilencvenfokos fordulatot vett, majd védhetetlenül vágódott a rövid felső sarokba. Egész jelenetsor olybá tűnt, mintha valaki szemkápráztató fejessel vette volna be a kaput, de ott a tizenhatoson belül senki sem látott senkit.

Talán csak P., aki félmosollyal a szája szegletében nézett hosszasan fölfele a felhők fölé.

Kategória: mindenmás
Címke: , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.