Volt, amikor én is elhittem, hogy régen minden jobb volt, pedig dehogy! Folyvást jöttek szembe a sziruppal leöntött visszaemlékezések, amikben párás szemmel ábrándoztak jellemzően a velem egykorú, vagy éppenséggel idősebb emberek, miszerint, aki nem tudja, mi az a Kismackó szelet, az nem is élt igazán. Elgondolkodtam, aztán eszembe jutott a Vörös Csillag mozi művészterme az emeleten, ahol filmklubokat csináltak, és ahol a vetítésekhez járt meleg tea és igen, jól tippeltél, egy Kismackó szelet. Szinte éreztem a számban az ízt, ami természetesen már egyáltalán nincs meg, hiszen közel harminc év telt el azóta, sokkal inkább a mát érzem a nyelvemen, a szájpadlásomon, egy olvadós Lindt csokit, amit az elmém aztán visszavetít egészen a kilencvenes évek elejéig. A Bovarynét adták eredetiben, felirat sem volt, mint utóbb kiderült, franciát tanuló diákoknak szánták, csak felcseréltek két előadást, sajnos nem szóltak senkinek, pontosabban azoknak, akik gyanútlanul várták a Tutajosokat, én meg nyilván úgy néztem ki, mint aki beszéli ezt a furcsán szép nyelvet és azért vagyok egyed. Utóbb sem bántam, mert igazából mindegy volt, mit mond azokkal az ellenállhatatlanul pici szájaival a titokzatos és gyönyörű Isabelle Hupert, én elvesztem.

Csak azért, mert most valami szar, nem jelenti egyből, hogy egykor, egy bizonytalanul derengő múltban önfeledten teltek a napjaink.

Nem így volt. Egy időben kifejezetten olyan filmkockákat játszott be az Agy nevű mozigépész, amik inkább riadalmat okoztak, mint önfeledt szórakozást. A nyolcvanas évekből feldereng, ahogy kétélű korcsolyával botorkálok a Ruszki-tó jegén és állandóan attól rettegek, hogy hirtelen beszakad alattam az egész, én aláhullok és nem elég, hogy egyre távolodik a felszínt, a biztonságot jelentő fénylő pontocska, hanem vérszomjas halak is rávetik magukat a testemre, mert alig várták az iszapban, aléltan álmodva a tavaszt, hogy történjen végre valami rendkívüli. Aztán ott volt a Ruszki-domb, ahol a szomszédos laktanyából jöttek őrült tekintetű kisgyerekek szánkózni, akik nem ismertek se istent, se embert, csak a száguldást, s talán még egy maroklőfegyvert is hordtak vastag nadrágjuk alatt, amit nem lettek volna rest használni, ha úgy adódik a helyzet. És ott volt Sanyi bácsi, aki egy békés januári vasárnap délelőtt elütötte az öcsémet, miközben már az ebédre gondolva autókázott hazafelé. Nem ment többel, mint negyven az a Trabant, de esélye sem volt a fékezésre, amikor a csillogó szemű kisgyerek kiszaladt elé a semmiből, aztán repült és repült, én néztem egy darabig, majd szirénázva rohantam haza, vinni a rossz hírt. Talán kicsit túl is játszottam a szerepet, annyi biztos, hogy anyám, aki a földszinti ablakban várt már minket szelíd mosollyal a szája szegletében, rögvest felismerte, hogy baj lehet, és én már csak azt vettem észre, hogy elszalad mellettem. Később jött egy rendőr, kérdezni próbált, hogy mi történt, én néztem bambán, igyekeztem kitörölni az egész jelenetsort, hiába mondták, hogy rendben lesz minden. Szegény, ügyesen vetődött, így megúszta egy kartöréssel, no meg csálévá alakította szemfogát az aszfalt, amit már nehezebben tudott feldolgozni.

Azért volt számos jó momentum is. Talán nyolcvanháromban, erre azért nem esküdnék meg, valamikor a második félév elején bejött Gazsibá a tornaterembe, ahol peckesen sorakoztunk mi kiskamaszok, hogy innentől kezdve a lányoknak nincs tesi, mert élőképet fognak előadni a stadionban és arra bizony fel kell készülni alaposan. Először nem tudtuk mire vélni a dolgot. Ez most jó nekünk, fiúknak? Aztán hamar kiderült, hogy mi rengeteget fogunk focizni, és nem maradtak kérdések, csak a mélyből jövő, igazán őszinte öröm. Nem hazudom azt, hogy együtt éreztünk volna a lányokkal, ez nem a felsős fiúk világa, szimplán csak röhögtünk az empátia legkisebb jele nélkül, hajat húzogatni már ciki volt. Később néztük, ahogy az uszoda melletti füves placcon szép rendezetten végzik a gyakorlatokat, karkörzés, kisterpesz, valamilyen forgás, no meg az ismeretlen koreográfus által légiesnek álmodott ugrások, amiket azért szerettünk, mert láthattuk, kinek van melle és kinek nincs, a ringás mindent elárult. Fura látvány volt, ahogy mint számtalan kis fácska a nagy viharban, jobbra és balra dőlnek, hajlonganak az edző vezényszavára. Mögöttük a tehénistállóból lett uszoda halványkékje, hogy még szürreálisabb legyen a látvány. Idővel egyenpólóban ment a gyakorlás és kivülállóként olybá tűnt, kezd összecsiszolódni a mutatvány, már amennyire tizenegykétévesen meg tudtuk állapítani. Gazsibá mindenesetre elégedett volt, már csak azért is, mert különösebb köze nem volt az egészhez, nekünk meg pár kötelező baszogatáson túl, úgymint fölösleges körök az udvaron, egyszerű szertorna jellemzően szerek nélkül, pillangóúszás, maradt a foci, neki pedig maradt Silberstein kisasszony a tanáriban.

Május elsején végre eljött az igazság pillanata. Először az elmaradhatatlan felvonulás a városháza előtt sűrű tömött sorokban. Kacska integetések a tribünön egymást sűrűn lapogató múmiabácsiknak, tényleg, mintha múmianéni nem is lett volna közöttük, akik igazán királyi gesztussal viszonozták számunkra, hogy így szeretjük őket, látszott a tekintetükön, életük végéig ottmaradnának a laza ácsolat tetején. A királyi itt most nem a legjobb jelző. Pirospozsgás arcok között kényelmes séta a stadionig, az úton szép lassan egybemosódtak a költségvetési üzemesek a tanácsi tervezősökkel. Apu!, ne a kapu mögé üljünk, ott nem látni majd semmit, sipákoltam, de apán hamar leintett, hogy nem most van az ideje a fene nagy szabadságnak, majd Kretzer elvtárs megmondja, hol a mi helyünk. Az U-ban, hol máshol. Nem szerettem Kretzer elvtársat, riadtan tekingettem hátra, a szinte fölém magasodó eredményjelzőre, ami mint egy óriási sárkány takarta ki a napot. Tűzoltózenekar zenélt, igaz, semmi nem hallatszott a tömeg zsibongása miatt. Egyszerre színesbe öltözött gyereksereg lepte el a zöld gyepet. Megpróbáltam megszámolni, hányan lehetnek, de csak huszonháromig jutottam. Felszorzom ötvennel és nagyjából megvagyok, állítottam föl egy teljesen új matematikai szabályt elégedetten. Imádtam a matekot. A kispajtások időközben szép alakzatba fejlődtek és meglepően egyszerre végezték azokat a gyakorlatokat, amiket százszor láttam az elmúlt időszakban, az uszoda árnyékában. Persze, amikor évekkel később a tévé már gunyoros felhanggal mutatta, hogyan megy ez isten igazából Phenjanban, ráadásul tízezer gyerekkel, zongorázni lehetett a különbséget, de ott és akkor ennek nem volt relevanciája. Rendületlenül kerestem az osztálytársaimat, de akármerre néztem, csak sportos hangyákat láttam mindenütt. Frenetikus élmény volt ennyi katonásan ugráló mell társaságában tölteni az időt, bár most ez sem segített a tájékozódásban. Mondjuk nem is zavart. Gazsibá ott állt szigorú terpeszállásban az oldalvonal mellett, egyből kiszúrtam a nagy hasát, és meg is nyugodtam, hogy valahol ott feszítenek a mieink is. Micsoda büszkeség!

Milyen volt?, kérdezték izgatottan a suliban, amikor legközelebb találkoztunk. Szuperek voltatok, hazudtam gondolkodás nélkül, érdemes volt annyit gyakorolni. A táskámból elővettem egy Kismackó szeletet és gondosan elmajszoltam. Finom volt, most is itt van az íz a számban.

*

Az a kérdés, hogy amennyiben játszásdiból az ETO a szlovák első osztályban indulna, ami lássuk be, manapság nemcsak keserédes tréfa, hanem komoly lázálom is néha egy hideglelős éjszakán, ha az emberfia hülye portálokból tudja meg, mi is lesz szeretett csapatával, csoda, hogy kombinálni kezd és a legvadabb ötletekig jut el, még szerencse, hogy az UEFA nemcsak korrupt, hanem rugalmatlan is, szóval kiesnénk-e onnan? Nehéz kérdés, mert ugyebár szűk két hét alatt két meccsen szereztünk három pontot.

Ami mindenkit sokkal jobban foglalkoztat joggal, hogy mikor jutunk föl a magyar elsőligába? Az tiszta sor, hogy nem most nyáron lesz a fieszta, mivel a mögöttünk hagyott félszezon valljuk be, el lett baszarintva, ha egyáltalán volt már most ilyen szándék. Nem volt, nem kell a hadova. Nem is mondta senki, csak beleképzeltük a sután magyarított mondatokba a reményt.

Hogy aztán tavasszal mi lesz, azt meg nem mondom nektek, pedig a négy felkészülési meccsből négyet megnéztem. Foci nem nagyon, de ezt az NB II-ben senki sem ígéri. Szerintem ezzel nálunk sem lesz hiba, ami hiba.

A Zsolna elleni ut’só edzőmeccs utáni gondolataim, szigorúan laikusként és nem mellesleg szubjektív alapon.

Az elején nekünk ugrott az ellenfél, nyomtak rendesen, nem is nagyon tudtuk, hogy merre van az arra. Ez a fölény azonban meddő maradt, amit ráadásul Fodor Feri góljával büntettünk meg. Igen, láttam utólag, hogy a szlovák srác bikázta be, de engem ez az apróság akkor sem érdekel ha elvileg lett volna lehetőség kikanalazni is. Nehogy már mindhárom gól az övék legyen, irrgumburrgum!

A kapuban van gond. Nem volt nyomás, nem záporoztak lövések, nem kellett sűrűn beadásokat vagy szögleteket lehúzogatni. A feladat csupán annyiból állt, hogy azt az egy-két kapura tartó labdát meg kell fogni. A bravúr jól jön, de az csak hab a tortán. Ezzel szemben mi történt? A távolról beívelt, idegesítően hosszú és lassú pályát befutó labdát az ötösről befejeli egy éppen arra lézengő ritter. Ha nekem bebizonyítja valaki, hogy ez nem leventegól, annak megadom a számomat és bátran hívjon.

A játékról, pontosabban annak hiányáról már regéltem feljebb. Ennek számos oka van, de szerintem a legfontosabb, hogy még mindig nem jöttem rá, kinek kéne itt színezni, váratlant húzni. Középen vannak relatív jó szűrőink, robotjaink, de olyat én nem láttam, aki meghúzza azt, amire senki sem számít.

A paraguayi centerünknek én megadom a bizalmat. Rengeteget melózott, nem féltette magát, sőt, néha meglehetősen cvíder, de mégis szabályos módon lépett oda, szigorúan a labdaszerzés érdekében. Külön tetszett, ahogy a fellőtt bogyókat úgy igyekezett fejjel megjátszani, hogy nemcsak kamuból ugrott föl és csúsztatott bele a vakvilágba. Kereste a társakat. Az jó kérdés, hogy a góllövéstől messze járt, de gyakorlatilag egy használható labdát sem kapott a kapuhoz közel. A legnagyobb húzása az volt, amikor egy szépen felrajzolt támadás végén lazán átlépte a labdát, így hozva helyzetbe a társat.

Keresztes balbekket játszott. Kényszerből, mert nem volt más, plusz ő a hírek szerint elbír a szereppel. Meglehet, bár ezzel a magassággal, hiába gyors és robbanékony, én szívesebben látnám a fal közepén. Azóta kiderült, hogy igazán eredeti megoldással leigazoltuk a Kövesdtől az egyhónappal korábban odakerülő Csontos Dominikot. Magyarfoci én így szeretlek, a beépítésére maradnak az éles meccsek. Szeretnék hinni benne, hogy egy hazai szinten relatív jó pedigrével rendelkező spílernek perspektívát jelent az ETO.

A végére hagytam a legfontosabbat! Igaz, hogy a pályán 2-1 lett oda, természetesen megóvtuk a meccset és az teljesen jogosan 3-0-val a miénk lett a végén. Miért? Hát azért, mert a győztes gólt egy olyan játékosuk fejelte, meg kell mondanom, Zamorano is megirigyelhette volna a mozdulatot, akit előtte már lecseréltek és el is ment zuhanyozni. Az nem a mi hibánk, hogy amikor Tuboly harcképtelenné tette az egyik vendéget, már nem ült a padon náluk senki, ezért Kopáseket kiszedték a forróvíz alól, ő meg felhevült testtel bólintott. Tetszettek volna jobban átgondolni, hogy hányan jönnek el. A buszon még biztos volt pár üres hely.

*

ETO FC – MŠK Žilina 1-2 (1-0)

29 néző, vezette: ?

ETO: Kovácsik – Kovács, Papp, Fodor, Keresztes (82’ Urblík) – Toma – Vitális (62’ Tuboly), Kiss M. – Szendrei (62’ Kiss Ba.), Morínigo (62’ Priskin), Lacza.

MŠK: Belko (46’ Slávik) – Leitner, Minárik (46’ Stoichevski), Nemčík – Kopásek (46’ Rusnák), Sauer, Iľko (46’ Gidi, 80’ Kopásek), Owusu – Kaprálik (46’ Krstić), Jambor, Essomba (61’ Gálčík)

Gólok: 36’ Fodor 1-0, 62’ Jambor 1-1, 88’ Kopásek 1-2

Jók: Toma, Morínigo, Lacza