ezer éve szurkolnak (fotó: monicanoy.com)

Először Májki, a huszonnégyéves gorilla kért időpontot az állatkert igazgatójánál. Igen kért. Volt egy formanyomtatvány erre, és Májki azt tökéletesen ki tudta tölteni. Év, hó, nap és óra, három lehetséges dátum. Májkinak ez nem okozott problémát, hiszen ő beszélni is tudott. Egyszer behívták egy politikai talkshow-ba az egyik tévéhez és remekül helyt állt. Volt olyan vitapartnere, aki észre sem vette, hogy nem egy másik ember érvel kérlelhetetlen logikával a szavazati jog korhatárának lejjebb szállítása mellett, hanem egy gorilla. Láttad az outfitjét, kérdezte utána a stáb külső megjelenéssel foglalkozó tagjától, én is olyan stílust szeretnék, mert gyengén állunk a fiatalabb korosztálynál az utolsó mérések szerint. Májkin egy sárga póló volt meg egy rettentően megviselt baseballsapka, amit még valamelyik látogató ejtette a tóba. Az igazgató kicsit megijedt, amikor kézhez vette Májki igénylőlapját, mert nem volt ehhez szokva. Kézből etette az állatait a szó képletes és valós értelmében is. Ezt a fogadóórásdit is csak azért vezette be, mert egyszer volt nála egy ellenőrzés, és a számos kisebb hiányosság mellett azt is felrótta neki az összefoglaló jegyzőkönyv, hogy a lakók érdekérvényesítési lehetősége nem eléggé széleskörű. Mi a pöcs ez, kérdezte a stratégiai menedzserétől, aki nem mellesleg az állatjogi képviseletet is ellátta, te érted ezt? Hát persze, hazudta a menedzser, mert tudta, hogy a lódításnak úgysem lesz semmilyen következménye. Megoldjuk, főnök! Utána persze kigúglizta, hogy a finn állatkertekben miként oldották meg ezt a problémát és apróbb eltérésekkel máris a helyi viszonyokra farigcsálták a rendszert. Legalábbis majdnem. Ugyanis kizárólag a bejelentőlapos megoldást vették át, igaz, kétnyelvű formanyomtatványt vezettek be, magyart és finnt, mert így érvényesült a sokszínűség elve, és még az EU sem köthetett bele. Az igazgató érkeztette a kérelmet és egy két héttel későbbi időpontot adott meg a találkozásra. Kedd, este kilenc. A majomház hétkor zárt márciusban és addigra minden egyed mélyen aludni szokott, de ha valami annyira fontos, nyilván Májki is tud némi áldozatot hozni. Ha már az igazgató emiatt kénytelen volt a heti rendszeres bridzspartiját azon a héten kihagyni, hogy a franc essen belé. Amikor Májki megkapta a választ, igazából elégedett volt, mert a lelke mélyén arra számított, hogy valami admisztrációs hiba miatt visszaküldik a papirost hiánypótlásra. Onnantól kezdve, minden áldott nap legalább tíz perccel később aludt el, hogy ne legyen gikszer a nevezetes napon. Így legalább gyorsabban haladt az olvasásban, Bolañótól olvasta éppen a Vad nyomozókat és teljesen magával ragadta a szöveg. Egy alkalommal az egyik gondozó puszta kíváncsiságból belelapozott a könyvbe. Ez meg mi a faszról szól, kérdezte Májkit, én egy mukkot nem értek belőle. Májki megengedően vigyorgott. Ha komolyan érdekel Bolaño, nem javaslom, hogy ezzel kezdd, és máris kotorászni kezdett a könyvespolcán, de mire megfordult, a gondozó már nem volt sehol. Állítólag átkéret magát a hüllőkhöz, azzal az indokkal, hogy nem bírja a stresszt. Gyorsan elrepült a két hét. Aznap Májki roppant izgatottan viselkedett egész délelőtt, aztán délután is, még a szokásos csendespihenőjét is kihagyta. Kilenc előtt tíz perccel felvette a nevezetes sárga pólóját, a fejébe húzta a gyűrött baseballsapkát és elindult az igazgatóhoz. A ketrec ajtaja zárva volt, ami kissé meglepte, mert nem ez volt a jellemző, de nem gondolt semmi rosszra. Ráadásul ő már régen másoltatott egy pótkulcsot. Pontosan kilenckor kopogtatott a vezetői iroda ajtaján. Ki az, szólt egy kissé meglepett hang az ajtóü mögül, mire határozottan lenyomta a kilincset és belépett. Te vagy, tettetett meglepetést az igazgató, de máris hellyel kínálta Májkit. Régen találkoztunk, igyekezett semleges mederben tartani a beszélgetést, gyerekek hogy vannak? Nekem nincsenek gyerekeim, felelte rezignáltan Májki. Ó bocsánat, kért elnézést az igazgató. Későre jár, ne húzzuk az időt, miről lenne szó, váltott nyálasan készséges stílusra, amitől Májki szabályosan rosszul lett. A látogatókról, válaszolta határozottan Májki, velük van baj. Mármint milyen értelemben, érdeklődött az igazgató és most nem játszotta meg magát. Nem elég tisztelettudóak, felelte Májki. Hülye grimaszokat vágnak, banánnal dobálnak és még be is szólnak. És mit szólnak be, kérdezte az igazgató. Hogy hülye majom, felelte Májki. De te majom vagy nem, kérdezte az igazgató. Igen, de, habogott Májki és sírni kezdett, de én már majdnem megnyertem egyszer egy műveltségi kvízjátékot, ezek meg? Tényleg így volt, bár a műsor sosem került adásba, mert a tévé úgy vélte, hogy nem mutatna jó példát, ha levetítené, hogy egy majom okosabb egy banki alkalmazottnál. És mit szeretnél, kérdezte az igazgató, miközben a tollával kopogtatott az asztal lapján. Hát mondjuk, nem lehetne edukálni őket, felelte Májki óvatosan. Az túlságosan költséges, vágott vissza az igazgató. Hirtelen felderült az arca. Én már tudom a megoldást barátom! Megválogatjuk, hogy ki jöhet be. Aki nem elég okos, meg lelkes, az kint marad. Ez ennyire egyszerű. Mit szólsz hozzá? Májki furcsán pislogott. Ezt így meg lehet csinálni, kérdezte. Itt mindent meg lehet csinálni, csak akarat kérdése. Hát ahogy az igazgató úr gondolja, merengett magában Májki. Az igazgató nagyon büszke volt magára. Figyelj Májki, megint hívtak a tévétől, hogy lesz egy ilyen zenés-táncos vetélkedő, nem lenne kedved elmenni?

*

Én csak egy egyszerű szurkoló vagyok, aki ráadásul nem is tudja pontosan, hogy mikortól számítja magát drukkernek. Kis túlzással ki kellett találnom a saját eredettörténetemet, mármint olyan értelemben, hogy mikor is volt az origó. Önkényesen 1983 nyarának végét választottam ki. Legyen mondjuk kicsivel a suli előtt egy igazán ünnepi nap, augusztus 20-a, amikor 2-2-t játszottunk a Tatabányával a stadionban. Az ugye most lesz negyven éve. Szóval, ha azt mondom, hogy negyven esztendeje szorítok az ETO-ért, nem biztos, hogy teljesen igazat mondok, pontos pedig tuti nem vagyok, de túl nagyot nem tévedek. Azért ez egy szép nagy szám, nem? Mennyi minden történt azóta! Velem is, meg a csapattal is. A mi közös történetünk annyira nem is érdekes, nincs tele ijesztő sztorikkal. Engem például sosem vertek meg Székesfehérváron aljas módon, nem úgy, mint sok más szurkolót. Nem szaladtam Újpesten köztörvényes bűnözők elől, akik helyi huligánoknak hazudták magukat. Nem téptem le taknyos labdaszedőként a fradisták zászlóját a vendégkerítésről, majd rohantam az I szektor felé, megdicsőült hősként, mint a nyolcvanas évek kis Gavroche-a. Akik így jártak, vagy akikkel ilyenek történtek meg, azok most is a klub hűséges támogatói és igen, sokszor hóban, fagyban, sárban a mindenkori csapatot itthon vagy idegenben is megnézők közé tartoznak. Lehet, hogy számtalanszor próbálták eltörni a gerincüket, szembe köpni vagy éppenséggel megalázó helyzetbe hozni őket, de a szívük akkor is az maradt, sok év után is, ami akkor lett olyan, amikor eljegyezték magukat az ETO-val. És az a szív akkor sem lesz más, ha olykor csúnya szavakkal illetik azt, amit látnak, amit tapasztalnak, még akkor is, ha nincs is igazuk mindenben. Mert nem ez a lényeg.

Ezért velük szemben a számonkérés helyett sokkal inkább a tiszteletnek van helye, mert ha ők és az őket követők nincsenek, vagy nem lesznek, akkor lehet beszélni itt mindenféle csodáról, de az csupán valós tartalom nélküli üres szólam marad.