Baszten tizenhétévesen száznyolcvanhét centi volt és ötvennyolc kiló. Az anyja nem értette, hogy miért nem hízik, pedig olyan szépen eszik ez a gyerek, míg mindenki más azon csodálkozott, hogy még egyáltalán életben van. Amikor a gimiben Hujberné felküldte a tanáriba a második emeletre az ottfelejtett naplóért és ő végigcaplatott a töküres folyosón, minden osztályban tudták, hogy Baszten mászkál odakint, mert a csontjai rémisztő zörgését az ódon falak annyira felerősítették, hogy a hangok rögvest elárulták. Hujberné nem véletlenül őt választotta ki az összes olyan feladatra, ami miatt ki kellett mennie a teremből, ugyanis egyenesen félt tőle. Ha ránézett, azt hitte a halál üldögél békésen az utolsó padban, aki igazából rá vár. Pedig Baszten végtelenül jó gyerek volt, aki a légynek sem tudott volna ártani, csupán a sors játszott vele kegyetlen játékot, aminek következtében például húsz pudingkockát is meg tudott enni a tízórai szünetben úgy, hogy utána egy órával két kilóval kevesebbet nyomott a mérlegen, ahova a többiek állították föl, hogy csodát lássanak. Kicsit éhes vagyok, szabadkozott Baszten, miután lelépett a mérlegről. Nem volt beteg, sőt! Mautner doktornő, az iskolaorvos egyenesen azt állította legutóbb, hogy ilyen jó értékeket még nem látott életében, amint a vérképét vizsgálgatta hitetlenkedve. Magáról tanulmányt fogok írni, Gábor, mondta kacéran, és úgy nézett a fiúra, mint aki menten átvilágítja a testét. Baszten önkéntelenül is az ágyéka elé tette a két kezét. Biztos, hogy bekerülne az anyag az Orvosi Szemlébe és beutaznám az előadásommal a világot, folytatta a doktornő és közben az ablakhoz lépett, a távoli horizonton talán már a Sziklás-hegység kontúrjait kereste. Salt Lake City, suttogta. Baszten zavartan vigyorgott. Mautner doktornő harminc múlhatott, gyönyörű volt és hamvas, az összes fiú szerelmes volt belé, de nem volt esélyük a tornatanárokkal szemben. Én szívesen elmegyek magával a világ végére, doktornő, szakadt ki hirtelen Basztenből, akár Szibériába is. Csacsi, borzolta meg a fiú haját Mautner doktornő, aztán nehogy szavadon fogjalak egyszer.

Basztent az apja nevezte el Basztennek nyolcvannyolcban, amikor az ebét nézte a nyáron. Olyan gizda vagy, fiam, mint ez a Van Basten, röhögött a saját tréfásnak gondolt hasonlatán Halmos úr, miközben a hollandok a szovjetekkel játszottak. Pontosabban az utóbbiak az előbbiekkel, mert itt még ők nyertek A 1–0-ra. Halmos úr a városgazdálkodásnál volt sofőr és legalább százötven kilót nyomott, kis termete miatt úgy nézett ki, mint egy hatalmas strandlabda, a képet csak felerősítette, hogy imádott színes, hosszanti csíkos ingekben járni. Kicsit más alkata volt hát, mint Basztennek. Ez nem az én gyerekem, Lujza, ordította minden alkalommal a feleségének, amikor éppen hazaért sík részegen a műszak után és benézett a kisszobába, ahol Baszten éppen tanulni próbált. Mit nézel így rám, toporzékolt tovább az asszonynak, a Gézát ünnepeltük. Nem ihatok meg egy pohárral a kollégám egészségére? Kovácsnénak önmagában nem is lett volna baja az egésszel, mert verést sosem kapott, csak az volt az egyetlen, ám annál nagyobb gond, hogy mindenkit másként hívtak a Volánnál, nem volt két Laci vagy Sanyi, így aztán hetente minimum kétszer újrakezdődött a műsor. Kovács úr ilyenkor egy utolsó sörrel a kezében leült a tévé elé és nézni kezdte a híradót. A sporthírekig sosem jutott el, pedig azt várta mindig, hogy mondanak valami érdekeset, hanem szépen elbóbiskolt a műbőr fotelben. Amikor a legmélyebb álmát aludta, Baszten a vállára kapta és bevitte a hálószobába. Az a nagyon vékony gyerek elképesztő erős volt ám, kár, hogy pont ezekben a pillanatokban nem láthatta az apja. Baszten kicsit bízott benne, hogy a tudatalattija érzi a törődést és valahol büszke rá, bármennyire is paradox a helyzet. Miután lefektette az ágyra, gondosan betakarta és adott egy puszit az alkoholtól kipárolgó arcára.

Az is baj volt, hogy Baszten nem akart focista lenni, hiába álmodott erről Halmos úr annyiszor. Azért nem, mert egyrészt nem szeretett futni, másrészt hihetetlenül rosszul bánt a labdával. A csapatsport mindennek az alapja, fiam, mondta Halmos úr tiszta pillanataiban és meglepő éleslátással, ezért találta ki, hogy akkor a kosárlabda lesz a megoldás, ha már a gyerek ilyen nagyra nőtt. Örültek is neki a Héraklésznál, azt hitték, hogy megfogták vele az isten lábát, hiszen a korosztályában nem voltak ennyire colos srácok, de aztán hamar kiderült, hogy még centernek sem használható, akinek csak oda kell adni az utolsó passzt, ő meg egy sasszé után beveri a ziccert, mert állandóan kiperdült a kezéből a labda. Reménytelen, jelentette ki határozottan Hudák edző a második edzés után, aki sok mindent látott már életében, de ennyire ügyetlen valakit még nem. Adjunk neki még egy esélyt, Palikám, igazi kincs lehet belőle, talán csak egy csiszolatlan gyémánt, kérlelte Kovásznay, a szakosztályvezető, mindhiába. Te tudod, de ha két év múlva vele ver meg minket a Lendület, isten lássa lelkemet, Palikám, kibaszlak azonnal. Ha így lesz, magam fogok felállni, még mielőtt egy szót is szólnál, vetette közbe Hudák és elszívott egy cigarettát. Esetleg a litvánok tudnának kezdeni vele valamit, de ki akar kimenni a Szovjetunióba a bizonytalanér’ tizenhárom évesen? Az, aki bolond.

Te mit sportolsz, kérdezte Pogacsics az első tesiórán mindenkitől. Amikor Basztenhez ért és azt a választ kapta, hogy semmit, egy másodpercre megfagyott a levegő a fülledt tornateremben, ahol egymás mellett szorosan üldögéltek a megilletődött friss elsősök. Ezzel az alkattal nem csinálsz semmit? Ez nem hiba, ez bűn, förmedt rá az a derék ember, akiről csak később derült ki, hogy nem az akkut asztmája miatt jár hozzá sűrűn Mautner doktornő a lyukasórákban. Magasugró leszel és punktum! Délután jelentkezel nálam a salakos pálya melletti öltözőben. Baszten akkortájt a fatalista életciklusában járt, így szinte gépiesen bólintott. Igen, tanárúr! Honnan is tudhatta volna, hogy gyökeresen megváltozik az élete. No, nem kezdett el drasztikusan hízni, dehogy. Egyszerűen megtalálta azt, amit mindig is keresett, egy olyan világot, ahol igazából nem kellett senkire és semmire figyelnie, csak és kizárólag a magasságra. Jó, Pogacsics folyamatosan egrecíroztatta, állandóan a rossz testtartása miatt szapulta, utána meg azzal jött, hogy a technikája botrányos, így nem lehet eredményeket elérni, de aztán kiderült, hogy mégis. Folyamatosan fejlődött és fejlődött, ahhoz képest, hogy milyen rövid ideje edzett, máris értékelhető magasságokat ugrott át. Nem mellesleg az összes versenyre benevezték és meg is nyerte őket. Százötven centi, százhatvan centi, százhetven centi. Féléven belül a száznyolcvan is összejött neki. Belátható távolságba került a korosztályos csúcs, a százkilencvennégy centiméter, amit már tíz éve tartott egy Holubek Károly nevű srác, aki hatalmas reménysége volt a sportágnak, de megcsömörlött és végül az élsport helyett a biztos megélhetést választotta, a postánál lett diszpécser. Pogacsics a száznyolcvanöt centi elérése után változtatott az edzésterveken és centiről centire emelte magasságot, nagyjából másfél havonta. Úgy tűnt, beválik a módszer, az elképzelések szerint haladtak. Már csak három centire voltak a kitűzött céltól, ami a százkilencvenhat centiméter volt. Új országos csúcs. Ekkor azonban valami megtört. Baszten képtelen volt sikeres kísérletre a következő lépcsőfokon, a százkilencvenhárom centi sorra kifogott rajta. Több ezer kísérletet hajtott végre és a léc újra, meg újra leesett a tartóról. Mi lenne, ha megpróbálnám hasmánttal, Bélabá, vetette fel egyszer végső kétségbeesésében Baszten, mert látott egy fekete-fehér felvételt, amint fura gurulótechnikával ugrottak nagyokat és jókat. Mintha egy olimpiáról szólt volna a tudósítás. Ne csináljunk már Krisztusból bohócot, söpörte le az ötletet egy lendülettel Pogacsics, aki amiatt is cvíder volt, hogy Mautner doktornő az utóbbi időben mintha Kiss-Czégányt, az új tanerőt részesítette volna előnyben vele szemben, amikor egy kis felüdülésre vágyott, meg látni akarta a csillagokat beltérben. Két évig kínlódtak, míg végül feladták a reménytelen harcot. Baszten egyébként is másik korosztályba lépett, ahol már a kétméter is kevés lett volna, Pogacsics meg elment biztosítási ügynöknek, mert akkor abban voltak a nagy pénzek, nem az atlétikában. Van annak előnye, ha mindenki belátja a saját korlátait.

*

Úgy vártam már a bajnoki rajtot, mint a gyerekek a karácsonyt. Az én gyerekeim éppen abban az átmeneti korban vannak, amikor már igyekszünk őket úgy visszahozni a valóságba, hogy még azért ne veszítsék el teljesen a csodába vetett hitüket. A karácsonyfát már nem az angyalok hozzák és nem is ők díszítik fel, hanem mi velük közösen, de amikor elmúlnak az ünnepek, még a manók feladata eltüntetni azt, akik kárpótlásul hagynak némi apró ajándékot, hogy ne fájjon senkinek a szíve, mert már nincsenek fények és nem lengi be a csodás fenyőillat az egész lakást.

Nos, nekünk, vén bolond szurkolóknak vegyes élményeket hozott az újrakezdés. Kezdem azzal, hogy a magam részéről bőven volt bennem félsz. Ezt indokolta részben a felkészülés alatt mutatott felemás játék, amiről persze tudom, hogy akkor van ideje a villogásnak, a mindent elsöprő lendületnek, meg a varázslatnak, de én csak pici szikrákat láttam és tartottam tőle, hogy azt könnyű lesz eloltania egy izmos ellenfélnek.  Márpedig a Szeged komoly ellenfélnek tetszett, ahol erős a háttér, bár a szakma helyett mintha a jóistenben bíznának jobban, szavak szintjén komolyak a célok. Ehhez képest meglepően mérsékelt teljesítménnyel rukkolt elő a hazai társaság.

Bátran ki merem mondani, hogy az első félidőben egy fogatlan oroszlánt láttam, a várt erős tónusok helyett sokkal inkább halványkék és sötétszürke dresszbe öltözve, ami tanácstalanul ténfereg a saját territóriumán. A mieink ezt látván magabiztosan labdázgattak, csak sajnos az ősszel megszokott módon úgy, hogy vagy nem jutottak el a veszélyesnek számító támadó harmadba, vagy ha már arra jártak, akkor saját jogon vagy az ellenfél beavatkozása miatt elpackázták azt a kevés lehetőséget, ami adódott.

Szerencsére mégis összejött a gól, amihez két dolog kellet. Elsősorban Lacza Alex általam már többször megénekelt bátor pimaszsága, mert szent meggyőződésem, hogy az a lövés tudatos volt és nem csupán lecsúszott a rüsztről, illetve a szegedi portás elálmélkodása. Takács ugyanis méreteset bénázott, amikor elképesztően kacska mozdulattal igyekezett kitornázni a pettyest, bármennyire is csapódott le az váratlanul a léc alá.

Akkor gondoltam azt, hogy a már többszörösen is a földön fekvő ellenfelet illene megsorozni és nem még egy, hanem még két góllal elintézni az ügyet a biztonság kedvéért, meg a korábbi rossz tapasztalatok okán. Talán kicsit istenkáromlásnak tetszik, különösen a Szent Gellért Fórum, mint helyszín figyelembe vételével, hogy a vébé egyik nagy tanulsága volt, hogy még a legnagyobb király argentinoknak sem volt életbiztosítás a 2-0. És ugyebár hol vagyunk mi ettől?

Messze és ez hamar kiderült.

Nem jött a halálos tőrdöfés, ellenben becsúszott három sárga, amiből én max egyet tudok a normál menet számlájára írni, mégpedig Fodor Feriét, aki roppant rutinosan ütötte el a kilépni igyekvő szegedi mókust, miután sikerült elbaszni egy rutin keresztpasszt. Nekem különösen fájt Keresztes lapja, aki a saját kapujától majd nyolcvan méterre, ártatlan szituációban igyekezett lekaratézni ellenfelét. Kérdem: mivégre? Aztán még ott volt Csinger, aki végig vehemensen küzdött, vitte a lendület meg az elszántság. Sajna később kiderült, a határokon túl is, és aminek elképesztő gyorsan meg is lett a böjtje. Az álmoskönyv szerint, ha a védelmed háromnegyede sárgás negyvenötpercnyi játék után, az sok jót nem jelent.

De akkor még nem sejthettük, hogy Dániel Zoltán az ellenség fizetett ügynöke.

A második félidőben három perc után cseréltünk: Szendrei le, Babati be. Én azóta sem olvastam, hogy ennek mi volt az oka. Ha sérülés, az rendben van, ha más, akkor ideje beiratkoznom egy minimum C licenszes tanfolyamra. Az viszont hótziher, hogy nem emiatt a váltás miatt fordult meg a játék képe és lett a Szeged kezdeményezőbb. Ilyenkor két eset van. Mi adtuk át tudatosan a teret, hogy aztán szétkontrázzuk őket. A mondat második felére nincs bizonyíték. Persze az is lehet, hogy egyszerűen ők kényszerítették ránk az akaratukat, ami azért szomorú, mert kívülről úgy festett, hogy annyira nem nagy a nyomás. Szóval én a békesség kedvéért inkább az A-ra szavazok.

Ami viszont tuti, hogy amikor veszélyes helyzet alakult ki a kapunk előtt, volt miért cidrizni. Kovácsik Ádinak ugyanis odaragadt a cipője a vonalhoz és először csak nézte az ötösön belül előtte elhúzó labdákat, majd sűrű imádkozásba fogott. Talán a hely szelleme miatt, a fohászok meghallgatásra kerültek, én úgy számoltam, legalább négyszer. Ebből egy szitu volt igazán meleg, amikor valaki tiszta fejest bénázott el.

Sajnos a sorsunkat mégsem kerülhettük el és csak találgatni lehet, hogy ebben mekkora szerepe volt a kiállításnak. Leszögezem, hogy a felvétel alapján a piros adható volt, Csinger nem jól fogott pozíciót, majd igyekezett menteni a menthetőt és eljátszott egy belemenést. Ha kivédekezzük a helyzetet, járt volna az extra taps, hogy nem lett tizenegyes. Így keserédes a dolog. Mindettől függetlenül volt zavar a rendszerben, és az sem segített, hogy Tímár egyből beküldte Szujót annak érdekében, hogy ne legyen alacsony és lyukas a védelem közepe. A matek azonban nem jött össze a másodpercek tört része alatt, így történhetett, hogy a colos Temesvárira Kovács Krisz jutott a védekezésben. Pech, hogy a szabadrúgást sikerült a bekk fejére varázsolni, onnan meg már veszett fejsze nyele volt, bármennyire is kapálózott Kovácsik a vonalon.

A tévét akkor vertem volna szét, vagy dobom ki a tetőtér ablakán, ha nem sokkal később bekapjuk a másodikat is. Így egy felszentelt gyepen derült ki, hogy tényleg van isteni gondviselés. Egy olyan összecsapást adtunk ikszre, ami egy nem létező világban minimum 1,1-1 lett volna ide.

A végén egy picit hadd károgjak. Magasabb osztályt sűrűbben néző szaktársaim azt mondták előre, hogy micsoda kitüntetés Berke sporttárs jelenléte. Aha. A külcsín, a fellépés rendben volt, látszott, hogy az NB I-ben folyamatosan képernyőn van az ember, ezen felül kétségtelenül nagyvonalúan fújta a sípot, csak sajnos pont a mi kárunkra volt túlságosan is elnéző. Simont gondolkodás nélkül ki kellett volna szórni negyedóra után, mivel szabályosan kiütötte Toma Gyurit. Bizonyos értelemben megbűnhődött, hiszen belesérült a gyalázatos támadásba, de mennyivel másabb lett volna, ha úgy megy le, hogy nem jöhet helyette senki. Az egyébként megvan, hogy a szegediek azzal áltatták azokat a drukkereiket, akik nem látták a meccset, hogy a honlapjuk szerint az ütközést követő eséskor lett bibis a keze? Hát persze. Amit én még a sporin számon kérek, hogy sárgalap nélkül hagyta garázdálkodni Tóth Bencét, pedig nem egyszer és nem kétszer volt ámokfutása.

A legfontosabb a végére. Óriási pacsi annak a maroknyi embernek, aki a hétfő esti kezdés ellenére személyesen buzdította a csapatot. Annak ellenélre, hogy ők ugyebár láthatatlanok, egész szépen uralták hangban az arénát. Ez különösen azért nagy szó, mert Szegeden újfent egymásra találtak az ultrák és a klub, így nem csupán gyerekeket, joviális családapákat és visszafogott nyugdíjasokat kellett túlordítaniuk.

*

Szeged-Csanád GA – ETO FC 1-1 (0-1)

409 néző, vezette: Berke (minimum vegyesen)

Szeged: Takács – Könczey (80’ Beronja), Temesvári, Tóth, Kővári – Simon (19’ Farkas), Szakály – Papp (80’ Rédling), Gajdos, Kundrák (66’ Prosser) – Bíró (66’ Haruna). Edző: Aleksandar Stevanović

ETO: Kovácsik 2 – Kovács 2.5, Csinger 2, Fodor 2.5, Keresztes 3 (78’ Csontos 0) – Toma 3 – Vitális 2 (78’ Kiss Be. 0), Kiss M. 2.5 – Szendrei 2 (49’ Babati 2), Morínigo 2.5 (78’ Priskin 0), Lacza 3.5 (88’ Szujó 0). Edző: Tímár Krisztián

Gólok: 24’ Lacza 0-1, 88’ Temesvári 1-1

Kiállítás: 87’ Csinger

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]