A máltai úszószövetség fájdalomtól megtört szívvel tudatta az ország polgáraival, hogy a mindenki által ismert és kedvelt Ġużè Azzopardi nem sokkal huszonegyedik születésnapja előtt tragikus hirtelenséggel elhunyt. Az elnök háromnapos nemzeti gyászt hirdetett, aminek következtében nem csak a zenés-táncos helyek zártak be erre az időszakra, hanem szinte minden, annak érdekében, hogy a szomorú emberek otthon, családjuk körében dolgozhassák fel a feldolgozhatatlant. Málta kis ország, minden trauma közös. Ġużè váratlan halálával ráadásul olyan hatalmas űr keletkezett a máltai úszósport életében, amit vélhetően soha nem lehet majd betölteni. Málta eddig semmilyen sportágban nem nyert olimpiai érmet, hiába szurkolt lélegzetvisszafojtva Chetchuinak a dupla traplövészetben a komplett nemzet, elizgulta a szétlövést a döntőért Londonban. Aztán amikor a kis Azzopardi, aki akkor még szinte ki sem látszott a földből, megjelent a lerobbant pietài uszodában, hirtelen megállt a levegő, mert aki ott volt, érezte, hogy valami eposzi történet első stációjának tanúja lehet. Sajnos éppen le volt eresztve a 33-as medence, így nem csobbanhatott azonnal a habok közé, de az egész testfelépítése azt üzente, hogy itt van az új Mark Spitz. Jesmond Kirkop aranykoszorús edző, aki többszörös máltai bajnokvolt még a hatvanas években, szíve szerint nem is akarta elengedni, legszívesebben bezárta volna az egyik kabinba, amíg megjönnek La Vallettából a mesterek, hogy végre megcsinálják azt a kurva szivárgást, ami miatt Pietàban hónapok óta nem lehetett medencés edzéseket tartani, ezért szégyenszemre mindenki a Földközi-tengerben igyekezett szinten tartani magát, az meg már milyen. Attól félt, hogy egy élesszemű kiszúrja és azon nyomban elviszi másik egyesületbe. Sose heverné ki. Ő lehetne az első máltai olimpiai bajnok felfedezője, nevelőedzője! Mekkora dicsőség és nem mellesleg mekkora életjáradék, Kirkop előtt rengeteg zöld bankó jelent meg. Persze Kirkop nem tudhatta, hogy az aprócska Ġużè egyrészt csak úszni szeretne, dehogy volt ő tudatában a potenciáljának, másrészt a szomszédos utcában laktak egy rozoga házban, így föl sem merült, hogy nemhogy a várost, de a negyedet vagy a környéket sem hagyná el, bármit ígérjen is neki, és főleg az apjának bárki. A La Valletta-i mesterek valamiért megérezték, hogy rajtuk múlhat a máltai úszósport jövője, két nap múlva bejelentés nélkül kopogtattak az uszoda bejáratánál, és mindent megcsináltak, amit kellett, még a csempézést is kipofozták, pedig arról nem is volt szó, ráadásul nem is kértek sokat. Hárman voltak, és Kirkop meg volt róla győződve, hogy őket igazából nem is az a cég küldte, hanem maga a jóisten. Este kivételes módon kinyitották az uszodát és máris küldönc szaladt Ġużèért, hogy akkor lehet jönni.

Soha többé nem ment haza. Folyamatosan edzett, amikor meg nem, különtanár járt hozzá, hogy le ne maradjon a többiekhez képest. Az apja szerint ez teljesen fölösleges úri huncutság, nem sokra tartotta a tudást, ő is halász lesz, mint minden Azzopardi, azt meg megtanítom neki én, morgolódott. Ne foglalkozz ezzel, Oreste, nyugtatta Kirkop, nem az a lényeg, hogy neked ez nem kerül semmibe? Etetjük is a fiadat, jó dolga van nálunk, nyugi! Az apja csak csóválta a fejét, hogy itt most már mindenki meghülyült, aztán kiment a tengerre, jónak tűnt a széljárás. Ġużè sorra nyerte a korosztályos versenyeket, de olyan időkkel, hogy számos helyen új órákat vettek, mert azt hitték, hogy elromlott a régi. Kizárt dolog, mordult föl az összes verseny összes versenyigazgatója, amikor azt látták, hogy öt-hat másodperccel veri a többieket 50 méteren és az ideje nagyságrendekkel jobb, mint a World Aquatics listáján fellelhető valaha mért összes eredmény.

Ezek után nem túlzás, hogy világszerte felfigyeltek a Máltai Delfinre, mert így nevezték őt mindenhol a sajtóban. Bizony, a legnagyobb szakmai folyóiratok írtak róla több oldalas cikket, a fotója ott virított szinte valamennyi fontosabb internetes újság kezdőlapján. A sporttévék szinte hazajártak Máltára, sorra forgatták az újabb anyagokat és egyszerűen nem értették, hogyan lehet ilyen eredményeket elérni ebben a borzasztó uszodában, mert bizony a pietài komplexummal nem igazán lehetett dicsekedni az érdeklődők előtt. Nem is ott készültek a vágóképek, az edzéseket pedig kissé elhomályosított fókusszal vette föl szegény operatőr.

Az olimpia előtt a szövetség szervezett egy hírverő versenyt a fővárosban, ahová meghívták az összes iskola összes gyerekét, hogy mégjobban megszerettessék velük az úszást, bár erre nem nagyon volt szükség, mert Azzopardi hatására az összes klub teljes létszámmal dolgozott, a máltai miniszterelnök már egy uszodaépítési programot is belengetett a választások előtt, igaz, sokkal inkább a gyászos közvéleménykutatási adatok miatti elkeseredettsége miatt, mint meggyőződésből. Nem meglepő, hogy ő is ott ült az első sorban, bár maga úszni sem tudott. Ġużènak rossz előérzete volt. Nem hiányzott neki a fölösleges felhajtás, pár héttel az olimpia előtt, ráadásul az apja is azt mondta neki, hogy legyen óvatos, mert mostanság olyan furcsán viselkednek a makrélák. Aztán persze meggyőzték, hogy nem lesz semmi gond, a szakmai stáb tudja a dolgát, egyébként is nem kell foglalkozni a babonákkal. Sokkal inkább a szponzorokkal. A program utolsó pontja, az abszolút csúcs volt az 50 mellúszás. Addigra zsúfolásig megtelt az uszoda, sőt még kivetítőket is felállítottak az épület melletti parkolóban. Ġużè a négyes rajtkövön hosszasan mélázott, aztán óvatosan integetni kezdett, majd fölvette a rajtpózt. A versenybíró felemelte a pisztolyt és kis kivárást követően meghúzta a ravaszt. Ġużè szokásához híven remekül elkapta a rajtot és gyönyörű fejessel csobbant a medencébe, majd hosszan siklott a valószínűtlenül kék színben csillogó vízben.

A közönség örjöngött, ilyen szépséget még sosem látott és észre sem vette, hogy Ġużè mozdulatlanul fekszik és semmilyen életjelet nem mutat. A biztonsági emberek tanácstalanul néztek egymásra a parton, még sosem történt ilyen, azt várták, hogy valaki határozottan azt jelezze nekik, hogy ugrani kell. A Földközi-tenger fölött egy pillanatra elsötétült minden, Oreste Azzopardi negyven éve halászott, de még sosem látott ilyet, meg olyat sem, hogy a lélekvesztőjét egyszerre tíz méter magasra felemelik a hullámok. Ġużè Azzopardi kisimult arccal feküdt a medence partján, körülötte riadt tekintetek. Oreste szinte röpült. Ġużè szinte mosolygott.

Az orvosok nem találtak semmit, csupán széttárták a kezüket és azt motyogták: egészségügyi előzménye nincs a fulladásnak. Igazából oka sincs a halálnak.

Talán elfelejtett úszni valamiért. Előfordul az ilyen. Ritkán, de előfordul.

*

Egy futballmérkőzés minden ezzel ellenkező híresztelés ellenére a szórakoztatóipar része. Ha valaki elindul a stadion felé, ezzel a gondolattal a fejében teszi ezt, és csak reménykedik abban, hogy szórakozni fog. Jobb esetben jól fog szórakozni. Mert ne felejtsük el, hogy lehet valami változatos, drámai, esetleg rossz kimenetelű, a katarzist nemcsak pozitív, hanem negatív dolog is kiválthatja. A kiindulási pont a lényeg, az, hogy te mit szeretnél, neked mi lenne a „jó”. Legyenek gólok, lássak szép jeleneteket, megengedem, néha mókás, kacagásra ingerlő megoldások, és persze a végén nyerjen a csapat. Az én csapatom.

Pár nappal az események után, gondolom, nem kell magyaráznom, hogy a Haladás elleni fellépés nem tartozik a gondtalan és vidám szórakozás kategóriájába. Még akkor sem, ha a váromány nagy része teljesült: volt sok gól, szép megoldás, rendben, ebből szinte alig, ellentételezésként számos kacagásra ingerlő jelenet. Ami azonban a hangulatot leginkább meghatározza, a sikerélmény, bántóan hiányzott.

Volt egy toposz, miszerint lehet sok mindent mondani a csapatra, akár igaztalanul is, de egyet bizton lehet állítani: a védelem jól áll a lábán, kevés a bekapott gól, ha veszítünk is, senki nem fociz le bennünket. Zárójelben jegyzem meg, hogy talán a DVTK elleni hazai kivétel. Nos, ez a megállapítás, ha nem is dőlt meg, de minimum kapott egy óriási taslit. Amit főként az első félidőben előadott a társaság védekezés név alatt, az nem tudom, mi volt.

Nem kell ahhoz pro licensz, hogy az ember tudja, stabil és megbízható középső védők nélkül ezt a játékot nem lehet játszani. Ehhez képest úgy néztünk ki, mintha az edzésen a bekkeket szimbolizáló bábukat sem tették volna föl a tizenhatos elé és így gyakorolták volna a támadásvezetést. A kés a vajban, mint hasonlat szánalmas kísérlet arra, hogy pontosan leírjam a valóságot. Száz éve ülök az északi kapu előtti büntetővonal magasságában, de ennyire úttörőfocis teljesítményt nem is tudom, mikor láttam utoljára. Ezt még én sem engedhetem meg magamnak kispályán, mert rögtön és teljes joggal üvölt le a mellettem futballozó hatszoros válogatott, és még azzal sem takarózhatok, hogy de nekem nem ez volt a munkám, bazmeg, ráadásul száz kiló vagyok. A Szeged ellen kipontozódott Csinger, ami miatt muszáj volt változtatni, plusz Szujó kevesebbszer játszhatott a felkészülés alatt, de akkor sincs érv arra a látottakra.

Ha őszinte vagyok magammal, akkor leírom, a ziccerek alapján a bekapott gól nagyon hízelgő.

Kovácsikot is lenne kedvem cseszegetni, de minek rugdaljam a földön fekvőt, semmi értelme. Ha elfogad tőlem egy jótanácsot, kicsit gyúrjon a marketingre, mert az nem néz ki túl jól, ha a kapus egyáltalán nem ugrik a labda irányába. Értem, hogy teljesen értelmetlen mozdulat lett volna a háromból mondjuk kétszer, de, és ez most talán hülyén hangzik, bizony sokszor a látszat is számít.

A homokra épített vár természetesen nem bíztatott jóval, mégis, ha Vitu beveri a tizenegyest a második félidő elején, még bármi is lehetett volna. Az biztos, hogy 2-3-nál mindenki feltűrte volna a gallért, mint a jugoszlávok 2000-ben Szlovénia ellen és vagy jött volna az egalizálás, vagy kapunk még kettőt kontrából. Így csak a maszatolás jött, a passzírka milliomodszor, ami az idő múlásával fordult a teljes kilátástalanságba.

Kár a történtekért, nagy kár, mert a szegedi, éppen csak elengedett győzelem növelte a kreditet rendesen, erre nem telik egy hét sem, és máris akkora az amortizáció, hogy máris mínuszban a csapat. A jó és fiatal, de rutintalan csapat, most nem győzött meg arról, hogy tényleg jó.

Tényleg! Van olyan, hogy valaki egyszerre elfelejt futballozni?

*

ETO FC – Szombathelyi Haladás 1-3 (1-3)

609 néző, vezette: Takács (nem volt nehéz dolga)

ETO [HmzB]: Kovácsik 1 – Kovács 2, Szujó 0.5 (46’ Vingler 2), Fodor 1, Keresztes 1.5 – Toma 2.5 – Kiss Ba. 1.5 (86’ Borsos 0), Kiss M. 1.5 (46’ Kiss Be. 2.5), Lacza 1.5 (46’ Csontos 1.5) – Morínigo 1.5 (74’ Priskin 0), Vitális 2.5. Edző: Tímár Krisztián

ETO [NSO 1-10]: Kovácsik 5 – Kovács 5, Szujó 4 (Vingler 5), Fodor 4, Keresztes 4 – Toma 5 – Kiss Ba. 4 (Borsos -), Kiss M. 5 (Kiss Be. 5), Vitális 5, Lacza 5 (Csontos 5) – Morínigo 5 (Priskin -)

Haladás: Verpecz – Simuţ, Csató, Devecseri, Németh – Nyíri, Derekas, Csilus, Csernik (83’ Doktorics) – Rácz (90+1’ Zvekanov), Molnár (86’ Borvető). Edző: Michal Hipp

Gólok: 9’ Csernik 0-1, 16’ Vitális 1-1, 31’ Csernik 1-2, 39’ Molnár 1-3

Kihagyott 11-es: 49’ Vitális

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását. Poénból felraktam azt is, miként látta a történéseket a Népsport. Röviden: érdekes. Kicsit hosszabban: fogalmam sincs, hogy Mohay Gabi bácsi honnan és milyen szemüveggel követte az eseményeket, de minden tiszteletem ellenére szerintem most ő téved.]