– Mi lenne, ha ma homárt ennénk? – kérdezte F.

Furcsának hatott az ötlet a városszéli panel hetedik emeletén, de az is csak három napig volt érdekes, amikor másfél évvel ezelőtt felcipeltek egy alligátort a lakásba. Azóta is pompásan elvan a százhetvenes fürdőkádban. Éjszakánként, amikor már mindenki hazatért a délutános műszakból a környéken, leviszik sétálni, de csak szigorúan pórázzal, mert amint megrezzen egy bokor valahol már szaladna a remélt préda után. Indulás előtt gondosan betekerik egy fekete pokróccal, meg rátesznek egy szoros szájkosarat, no nem a harapás, sokkal inkább a rémisztően morgó hangok miatt. Egy alkalommal lefelé menet a liftben beszállt melléjük Z. néni, aki utál mindenkit, ezért nappal ki sem mozdul otthonról, most is csak a szemetet vitte le. Muszáj volt, elviselhetetlenül bűzölgött a kosárban a párnapos ételmaradék, amit ráadásul fura lények leptek el, a csámcsogásuk betöltötte a másfél szoba, plusz hallt.

– A kutyát viszik sétálni? Ilyenkor? – értetlenkedett Z. néni, miközben hunyorogva nézte a békésen körbe-körbe tekingető alligátort. – Nem félnek a huligánoktól? Tele van velük a park. A múltkor megerőszakoltak valakit.– szavaiból az őszinte féltés hallatszódott ki.

– Ne tessék megsimogatni! – szólt határozottan F., amikor az öregasszony az alligátor felé nyúlt. – Öreg, nem igazán lát már jól és esténként egyébként is nagyon morózus.

– Á! Ne féltsenek maguk engem egy pillanatig sem. – erősködött Z. néni és már félig az alligátor szájában volt a jobb keze, amire természetesen gondolkodás nélkül ráharapott az állat és hosszan szorította.

– Jön a front. – mondta szenvtelenül Z. néni. – Ha meleg közeleg, állandóan hasogat a csuklóm.

Egy határozott mozdulattal R. az aligátor hasába bökött a bejárati ajtó kulcsával, aminek hatására megszűnt a szájzár és máris kiszabadult az öregasszony kérges keze. A fülke alján először csak pár csepp vér jelent meg, de aztán egyre nőtt a tócsa. Csak ők látták, Z. néni semmit sem vett észre.

– Csókolom! – mondta F., amikor leértek és végre kinyílt a földszinten az ajtó. – Tessék felhúzni a kapucnit, azért az esték még hűvösek.

Sietniük kellett, az alligátor türelmetlenül ficánkolt a takaró fogságában. Valószínűleg megzavarta a friss vér szaga.

– Még van itthon marhaparizer – mondta a meglepett R. – Mi ütött beléd, hogy homárt akarsz? Nem is tudtam, hogy szereted.

– Régen szerettem – felelte F. és közben bambán bámult kifelé az ablakon. Mindenütt gyárkéményeket látott, amik szakadatlanul ontották magukból a sötétszürke füstöt. A varjak belerepültek a lassan gomolygó felhőkbe és élettelenül zuhantak a földre.

R. tudta, hogy ez a régen akkor volt, amikor ő még nem kapott szerepet F. életének filmjében, hanem unalmas egyhangúsággal teltek magányos napjai és minden héten meg akart halni.

– Egyszerűen csak újra akarom érezni az ízét – folytatta F., aki nem is sejtette, hogy az egyszerű gondolatmenet mennyire fáj a nőnek.

R. rettegni kezdett, mert attól tartott, hogy F.-ből olyan emlékek törtek elő, amiknek csak az első lépése lesz a homár. Aztán szép lassan kerülnek elő újabbak is és az út vége az lesz, hogy előbukkan egy régi szerető és neki mennie kell. F. ugyanis köztudomásúlag kiszámíthatatlan volt, az ébenfekete haja és az azúrkék szeme mellett a zabolátlanságába szeretett bele R. és most pont ezért érzett veszélyt.

– Elmegyek a boltba és hozok neked homárt – ajánlotta fel készségesen R. – Úgyis akartam venni valamit a parizer mellé. Nem lesz nagy kerülő.

A fürdőszobából csobogás zaja szűrődött ki, vélhetően az alligátor eresztette meg a csapot, mert hidegnek érezhette a vizet. Esetleg így akarta a gazdái tudomására hozni, hogy éhes megint szívesen találkozna Z. nénivel.

– Soha nem is tartottunk homárt, asszonyom. – mondta idegesen az eladó, amikor R. érdeklődni kezdett, miután hiába nézte át már többször is az összes hűtőládát. – Esetleg kér valami mást?

– Biztos benne? – erősködött R., aki a lelke mélyén ugyan boldog volt, de nem akart csalódást sem okozni F.-nek.

– Higgye el kérem, én itt dolgozom már vagy harminc éve. – enyhült meg kissé az eladó. – Javasolnám helyette a királyrákot.

– Köszönöm azt nem kérek. – vágta rá R. – De lehet egy kicsit talán furcsának tűnő kérdésem?

– Parancsoljon!

– Ha önnek lenne egy alligátora, mit vinne haza vacsorára? – R. nem is mert az eladóra nézni.

– Nos! A kérdése nem is olyan különleges, mondhatnám azt is, nincs benne semmi extra manapság. Én egy gepárdot tartok a hétvégi házamnál. Nem győzöm foltozni a kerítést, mert folyvást kirágja magát, sokszor hetekre elkóborol. – mesélte lelkesen az eladó. – Nem csoda, unatkozik szegény. Személy szerint a fagyasztott békákat ajánlanám. Egy csomagban tíz darab. Most akciós.

R. öt csomagot vett, és tett a kosárba három királyrákot is végül. Szeretett volna mindenkinek a kedvében járni.

Amikor szépen megterített hármuknak, mert az alligátor is velük evett az asztalnál, szépen megtanították a kés és a villa használatára, akkor jött rá, hogy magára nem gondolt, így az ő tányérján csak egy karika marhaparizer szerénykedett.

Nem lehet minden tökéletes.

*

Arra lennék kíváncsi, hogy a Magyar Kupa mérkőzésein kötelező előírás egy kifogástalanul működő eredményjelzőtábla megléte vagy csupán a klub érzi fontosnak, hogy ezzel is növelje a drága közönség kiszolgálásának minőségét. A szándék nemes, kár, hogy a kivitelezés nem lett tökéletes. Apróságnak tűnik, de kinek a fejéből pattant ki a gondolat, hogy a szerkezetet szinte rátegyék az alapvonalra, azzal tökéletesen párhuzamosan, még véletlenül sem kicsit elforgatva, ráadásul a keleti lelátóhoz közelebb?

Ennek az lett a következménye, hogy az 1-es út felöli lelátórészről csak kitekert mozdulattal lehetett bármit is látni a feliratokból. Ha nincs elforgatás, miért nem teszik a kaputól messzebb? Ha meg lehetne, akkor miért a VIP üvegkalickáiban vélhetően nem mínuszban üldögélő celebeknek kell kedvezni? Az már csak hab a tortán, hogy kábé a százhetedik perc környékén eltűnt a futóóra.

Muszáj volt egy kicsit panaszkodni, de ezzel be is fejezem.

Maga meccs részemről teljesen rendben volt. A Haladás elleni gyászos teljesítmény után tényleg csak abban bíztam, hogy ez a műfaj, ti. semmilyen veszíteni valónk nincs, a mi igazi terepünk. Ahol kijöhet az a minőség, amiről annyit papolnak, csak sajna mi nem látunk belőle eleget, és aminek hiányát azzal magyarázza a szakma, hogy fiatal és rutintalan a csapat, ami sokszor a nagy nyomás és elvárás miatt nem tudja hozni a benne levőt és ezért hasal el.

A lelkesedésben ezúttal sem volt hiba, mint az igazi csikók, sokszor indokolatlanul is kirúgtunk oldalra, bár én egyes debreceni hangokat túlzónak érzek, miszerint az ETO túlságosan pokróc módon futballozott, amit a spori nem torolt meg kellő eréllyel, így bent maradt pár lap a zsebében. Igen, lehetett volna Tubolynak hamarabb sárgát adni, és Babati kiállítása utáni vérzivataros pár percben Keresztesnek kijárt volna talán a piros is, de amondó vagyok, érdemes lenne ezeket a szituációkat kontextusba helyezni és úgy ítélkezni felőlük utólag. Megjegyzem, szívesen elolvasnám, hogy a piroslap indokaként vajon mi szerepel a jegyzőkönyvben?

Ami sokkal fontosabb, hogy meglepően bátran futballoztunk, még akkor is, ha tudvalevőleg a Loki szeret altatni, az ellenfélnek átadni a teret, aztán ritmusváltással megteremteni helyzeteket. Az mindenképpen dicséretes, hogy amikor nálunk volt többet a labda, akkor az időt nem csupán meddő passzolgatással töltöttük, hanem próbálkoztunk támadásépítéssel is, több-kevesebb sikerrel. Jó volt nézni, hogy mennyire feltoltuk az agresszív labdaszerzés vonalát, ezzel kényszerítve az ellenfelet arra, hogy ne tudjon kényelmes labdakihozatalokat csinálni. Az más kérdés, hogy ebből azért olyan sokat nem sikerült profitálni, mert az istennek nem akartak belehibázni a szűk területen végrehajtott passzokba.

Voltak helyzeteink is, de ott sajna nincs változás, mert a kihasználás hatékonysága továbbra is tragikus.

A hátsó játékon, a biztonságon óriásit javított, hogy ezúttal nem középhátvédek nélkül vettük fel a harcot, plusz Csinger ihletett formában focizott. Hátul úr volt, elől pedig meglepően veszélyes. Azt is érdekes volt látni, hogy az olasz szocializációja ellenére csapatkapitányként mennyire igyekezett hideg fejjel, de határozottan fellépni a feszkos szituációkban. Tradicionális okokból, megszokásból van bajom azzal, hogy ennyire fiatalon és ilyen kevés ETO-s múlttal ő lehet a cséká, de be kell látnom, hogy éretten látta el ezt a feladatot. Sőt! Teljesen kiakasztott, hogy a kiállítás után Priska nem csupán a bíróval pörölt vehemensen, hanem Csingert is taszigálta rendesen, aki láthatóan jól levette, hogy Tominál leszállt a lila köd, nem biztos, hogy neki ott most emberkednie kellene. Az utolsó utáni percben elért gól méltó ajándéka volt a felelős viselkedésnek. Is.

Mert lássatok csudát, a futball titokzatos istene megjutalmazta a csapatot az alázatos munkájáért és adott még harminc percet arra, hogy esetleg dőljön a papírforma.

Tudjuk, nem dőlt. Könnyű lenne azt mondani, hogy a bekapott gólok most már rendszeresen egy bizonyos játékhelyzetből származnak. Szerintem ezt nem csak én és az a párszáz néző látja, aki mínuszban is kitart a csapat mellett, hanem azok is, akik a túloldalon, a padon ülnek. Ami biztos, a változásra nekik lényegesen nagyobb ráhatásuk van, mint bárki másnak. A kérdés, mernek-e drasztikusat és kockázatosat lépni?

Most mindenesetre örüljünk egy kicsit annak, hogy büszkék lehettünk a csapatra, és úgy mehettünk haza, érdemes volt szétfagynunk annak ellenére is, hogy az igazán nagyot durranó bravúr ezúttal elmaradt.

Ami a legfontosabb, hogy ebből az egészből ne vonjon le senki elhamarkodott következtetést. Nem, nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy jelen pillanatban az NB II elejét ostromoljuk. Ahhoz még nagyon sok minden hibádzik és már most vasárnap is vért kell pisilni, hogy ne csak elfogadható nívót hozzon a társaság, hanem eredményesek legyünk, ne adj isten nyerjünk Siófokon.

Mert egy nem várt vereség esetén… és most ezt a mondatot nem fejezem be.

*

ETO FC – Debreceni VSC 1-2 (0-1, 1-1, 1-2) – hosszabbítás után

616 néző, vezette: Derdák (össze-vissza, rengeteg hibával)

ETO: Kovácsik 2.5 – Kovács 3, Csinger 5, Keresztes 4 (106’ Fodor 0), Csontos 3.5 – Toma 3 – Kiss Be. 2.5 (69’ Babati 2), Tuboly 3 (85’ Vingler 3), Vitális 3.5 (106’ Szabó 0), Szendrei 3.5 (69’ Borsos 3) – Morínigo 2.5 (75’ Priskin 2.5). Edző: Tímár Krisztián

DVSC: Megyeri – Kusnyír, Lagator, Romanchuk (113’ Deslandes), Ferenczi – Varga, Baráth (Manrique) – Bévárdi (Szécsi), Dzsudzsák (Lončar), Bódi (Sós) – Mance (Babunski). Edző: Srđan Blagojević

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább a teljes játékidő negyedét (30 perc) a pályán töltötte. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]