Apuka minden este fél nyolc előtt két perccel bekapcsolta a tévét, és ettől a pillanattól kezdve meg sem lehetett szólalni a nappaliban, de még csak neszezni sem volt ildomos. Anyuka is félbe hagyta a mosogatást a konyhában, ahonnan még akkor is beszűrődtek a legkisebb hangok, ha kulcsra zárta az ajtót, ami elé félig odahúzta a kredencet. Ilyenkor az sem számított, hogy vészesen rászáradt a tányérra a pörköltszaft, amit Apuka nem tunkolt ki kellő alapossággal, és csak nagy keservvel lehetett később lekaparni. Erős volt az a cucc, Anyuka nagyon tudta a módját, hogyan kell megfonnyasztani a hagymát, aztán rászórni a friss őrölt paprikát, a sót, meg egy olyan fűszerkeveréket, aminek a receptjét senkinek, de tényleg senkinek nem árult el soha, kicsit megpirítani az egészet, annyira, hogy éppen ne legyen keserű, majd felönteni a zamatos elegyet vízzel. Apuka imádta Anyukát, bár megkockáztatom, hogy ennyi év után a pörköltet egy kicsit talán jobban is, de attól még gondolkodás nélkül leszúrta volna a nagykéssel, ha Anyuka a híradó alatt zörög.

Egyszer a szomszéd fél nyolc után négy perccel becsöngetett hozzájuk, a Marika, mert elment náluk az áram, és annyit kért volna, hogy adjanak nekik egy elemlámpát vagy gyertyát, hogy megnézhesse a biztosítéktáblát, még csak nem is akarta, hogy Apuka átmenjen és segítsen, de ez is elég volt ahhoz, hogy az időjárás és a sporthírek után Apuka kelletlenül, egy felcsavart szőnyeggel a vállán ballagjon le a Wartburg kombihoz és robogjon utána a Kárász úti telekre. Kellemes idő volt, nem is bánta, hogy kicsit ki kellett mozdulnia. Miután Marika élettelen testére rákötözött egy rég kidőlt betonoszlopot, majd óvatosan leengedte a kútba, a sufniból kihozta a rozoga kempingszéket és hosszasan kémlelte az eget, csodálta a gyönyörű csillagképeket, amik teljes pompájukban mutatták meg magukat a felhőtlen, tiszta égen. Milyen furcsa dolgokat produkál az élet, gondolta, ha a csak negyedórával hamarabb megy el az áram, most nem láthatnám a Göncölszekeret.

Anyuka később azt találta ki, elkerülve az esetleges további sajnálatos eseményeket, hogy minden este hét körül kirakott a bejárati ajtajukra egy ’Kérem, ne zavarjanak!’ táblát. Marikát mindenesetre nem kereste senki, rokonai nem voltak, soha nem ment férjhez, barátai meg nem csodálkoztak az eltűnésén, máskor is csinált már olyat, hogy két évig nem mutatkozott, aztán kiderült, hogy elment egy világkörüli útra, mert nyert a kaparós sorsjegyen ötvenmillió forintot. Az volt ráírva a szelvényre, hogy a főnyeremény esélye 1:10.000.000, de Marikát ez nem érdekelte, nem hitt a matematikában, nem volt benne jó soha, a hét nullát meg egyáltalán nem is tudta értelmezni. Ennyit ér az a fene nagy számítgatás, mondta, mikor a pavilonban megmutatta a kislánynak a lekapart aranysárga-fekete papírost, mondja kedves, van rajta valami?, nincs nálam a szemüvegem.

Hosszú, már-már kínos csend volt a válasz, az árus először el akart ájulni, aztán elgondolkodott azon, hogy mi lenne, ha nem mondaná el az igazságot és szimplán kicserélné a szelvényt egy ugyanolyan, de kukába való másikra, de végül győzött a lelkiismerete. Nyerni tetszett a néninek, hebegte, rengeteg pénzt tetszett nyerni. Majd veszek magának is belőle valami szépet, aranyos, mosolygott Marika. Szereti a bizsut? Aztán persze sosem ment arra mégegyszer, amiért meg is átkozta a lányka, és lám, mi történt?

Apuka egyébiránt azért várta a fél nyolcat és vele együtt a híradót, mert tudta, hogy egyszer be fogják mondani az ufótámadást. Egy szeptemberi éjszakán megálmodta ugyanis, hogy be fog következni, de annyira életszerű volt az az álom, hogy onnantól kezdve az volt számára a valóság és már csak az időpont volt számára a kérdéses. Meg az, hogy hol szállnak le az ufók űrhajói, aminek azért lenne jelentősége, hogy mennyi idő marad a menekülésre. Apuka nem akart az ufótámadásban elpusztulni, sőt igazából úgy készült, hogy amennyiben szükséges, fegyverrel száll szembe az ufókkal. Huszonévesen huszonhét hónapot szolgált sorkatonaként, és az az időszak komoly tudással vértezte fel, ráadásul Négyessy százados elvtárs, aki a kiképzést vezette, minden áldott nap elmondta takarodó előtt a kiskatonáknak, hogy magukat elvtársak magas szinten kiképezte a magyar néphadsereg, nincs mitől félniük, ha úgy alakul, egy ufótámadás esetén sincs félnivalójuk. Ötven éve történt már mindez, de ahogy teltek az évek, Apuka egyre biztosabb lett benne, hogy neki senkitől sincs félnivalója. Se a lépcsőházban tanyázó csövesektől, se az egyre bátrabb kisnyilasoktól, se Marikától, se az ufóktól. Márpedig azok el fognak jönni.

Apuka meredt tekintettel nézte a képernyőt és megint csalódnia kellett. A bemondó arca boldogsággal volt teli. A gazdaság szárnyalt, a mutatók javultak, a görbék fölfelé kanyarodtak. Valahol kiöntött egy folyó és ezreket sodort magával, másutt szörnyű földrengés temetett maga komplett régiókat. De ezek csak másodpercekig teremtettek együttérzést, mert nem itt történtek az események. Aztán fegyveres harcokról is jöttek hírek, de ott is más nemzetek fiai oltották ki egymás életét. Ne és?, tette fel a kérdést Apuka az óvatosan bekukucskáló Anyukának, nem várva választ. Hol vannak az ufók, az lenne az érdekes. Hozzál már egy sört, asszony!

Miközben lassan kortyolgatta a langyos, húgyízű löttyöt, arra gondolt, hogy biztosan elhallgatják az ufótámadást és egy kicsit sajnálni kezdte, hogy hidegre tette Marikát. Végtére rendes asszony volt, csak rosszkor volt, rossz helyen. A sárgabarackos buktája meg kimondottan hiányzik.

*

Te miért jársz még meccsre? És te? Te, meg te, meg te? Én istenemre mondom, hogy nem tudom a saját válaszomat, és bizony egyre kisebb az esély arra, hogy meglelem még valaha is. Mert az, hogy nosztalgiából, szinte biztos, hogy hazugság, az pedig, hogy megszokásból, ócska és leegyszerűsítő megoldás. Csak. Jobb indokot, ha megfeszülök, akkor sem tudok kifundálni.

Vegyük a legutolsó alkalmat. Parádés ünnepi ebéd, töltött csirke, anyám zseniális töltelékével. A kutya boldogan darál le és pusztít el egy akkora húsleves csontot, mint a saját feje, hogy aztán majd másnap kis híján elpusztuljon, mert a mai, kifogástalan pedigréjű kutyák számára felér egy öngyilkossági kísérlettel ha csontot esznek, mert bazmeg egyrészt mint valami sóder döcög át az egész a bélrendszerén, és ha netalántán el is jut a gyomrába, ott letanyázik és nem is mozdul tovább. De még vasárnap van, nincs baj. Alig múlt egy és mindenki önfeledten sziesztázik. Pontosabban sziesztázna, ha nem szólítanék fel mindenkit az azonnali táborbontásra, mert nekem mennem köll, hisz rögvest fúj a bíró.

Van nekem szívem? Hát persze, csak éppen zöld-fehér.

Csak sajnos a jutalom maradt el. Mondom ezt akkor is, ha az ember már nem vár semmi extrát, nagyon kevéssel is beérné. Most itt ezt kábé letudhattuk azzal, hogy kinyitott végre a budi, hurrá itt a tavasz!, sőt minden egyes mosdóhoz kaptunk egy WC-papír gurigát kéztörlőnek. Amikor a szünetben ott jártam, eljátszottam a kósza gondolattal, hogy az egyiket kimenekítem, hogy aztán önfeledtem hajítsam be a gólunknál. Gyáva voltam? Dehogy! Nem akartam, hogy bárki is vizes kézzel jöjjön ki a mosdóból.

A meccs sajna szóra sem érdemes, csak a szokásos hazai. Görcsölés egy szerény képességű ellenféllel szemben, akiknek ráadásul gólt adunk ajándékba, hogy aztán kínkeservvel jöjjön össze a vége előtt az egyenlítés.

Utána huszáros rohamokkal igyekeztünk begyötörni a győztes gólt. Ez az állítás azonban nem igaz. Az önmagában röhejes, hogy a képességünket leginkább az fogta vissza, hogy Csinger belesérült a góllövésbe, így a pályán töltött maradék három percből a nagyobb részt ápolással töltötte. Óvári buta szabálytalanság miatti kiállítása nem osztott, nem szorzott. A keret mélységét egyébként az mutatja, hogy Csinger helyett Pappot hozta be Tímár, akit föl is vezényelt centerbe. Annyira nincs csatárunk, hogy Priskának az út’só sípszóig a pályán kellett maradnia, bármennyire a fülén vette a levegőt a végén.

A támadójáték továbbra is talány. Most például láttam ugyan jelét annak, hogy lenne elképzelés arra, miként kell egy masszívan védekező csapatot feltörni, ti. többször igyekeztünk a védelmi vonaluk mögé kerülni és onnan visszajátszott labdákkal operálni, de eléggé el nem ítélhető módon a kivitelezésbe gyakorlatilag minden alkalommal hiba csúszott. Nincs már illegális hozzáférésem az InStat adataihoz, pedig annyira megnézném, hogy mennyi volt a megnyert 1v1 párharc. Gyanítom kevés. Megint kínosan nem voltak veszélyes átlövések, Holczernek ilyet nem kellett védenie.

Azt sem értettem, hogy én tudományos videózás nélkül is azzal küldtem volna ki a csapatot, hogy amikor csak tehetik, firkálják meg a jobboldalt, mert ott Vincze Ádám jelenti a védelmi vonalat, és az ő képességeit azért ismerjük, ehhez képest kicsit sem sikerült megfingatni.

A védekezésünk nagyjából rendben volt, ami nem nagy cucc, hiszen a Soroksár két kivétellel csupán tévedésből jutott el a támadó harmadba. A góljuk tényleg a semmiből jött, bár lehetséges, hogy az eszköztárukba tartozott a kapusnak visszapasszolt labdák megtámadása. De ott és akkor még arra sem volt, mert a játék normál menetéből az következett volna, hogy szépen kezdenek visszazárni. Ehelyett bazmeg…

Nem fogom a történetet Kovácsikra kihegyezni, mert ha józan gondolkodású a srác, akkor ő is tudja és érzi, hogy a bénázása roppant megnehezítette a dolgunkat és kvázi elvette annak a lehetőségét, hogy nyerjünk. Azzal meg végképp nem tudok azonosulni, hogy a hibáját követően a nézőtéren sokan szinte kéjjel és kellő hangerővel szisszentek vagy kiáltottak fel minden egyes hazaadásnál, amivel biztosan nem építették vissza Kovácsik egyébként is a béka segge alatt lévő önbizalmát. Hiszen ő ezzel a megmozdulással „csak” megnehezítette és nem tette lehetetlenné játék menetét, így az impotens futball az egész csapat szégyene.

Meg talán a padé, ami most sem tett a fordulatért túl sokat. Úgy általában azt gondolom, hogy ez egy újabb meccs lett a sorban, ami nem felgyújtotta a lámpást, hanem csak megerősíti azt a sokkal korábban és számtalan alkalommal levont konklúziót, hogy biza nagy az a kabát, Krisztián.

*

ETO FC – Soroksár SC 1-1 (0-1)

463 néző, vezette: Sipos (szarul, de büszkén)

ETO: Kovácsik: 1 – Csinger 4 (84’ Kovács K. 0), Fodor 2.5, Keresztes 3 – Toma 3.5 – Kiss Ba. 2 (71’ Óvári 1.5), Kiss Be. 2 (59’ Bencze 2, 84’ Papp 0), Vitális 2.5, Csontos 2 – Szendrei 1.5 (59’ Lacza 2.5), Priskin 2. Edző: Tímár Krisztián

Soroksár: Holczer – Nagy, Ikonomou, Valencsik, Vincze – Németh, Vass – Köböl, Hudák, Halmai – Lovrencsics (79’ Erdélyi). Edző: Lipcsei Péter

Gólok: 31’ Köböl 0-1, 81’ Csinger 1-1

Kiállítás: 87’ Óvári

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]