Az előszoba beépített szekrényében sok más ruha mellett ott lógott egy fekete bőrkabát. Egyenes szabású, hosszú gallérral. Háromnegyedes, elől két nagy zsebbel. Apámé volt, bár nem emlékszem rá, hogy bármikor is láttam volna rajta. Pedig viselte, mert a fotókon néha föl-fölbukkant, ahogy anyámmal állnak egy beállított képen, kicsit mesterkélten mosolyogva. Apám suta szívtipróként pózol, aki éppen megszerezte az igazi nagyvadat, anyámat, és már soha többé nem ereszti. Arcán félénk magabiztosság, de legbelül mégis kétségek. Akkor most hogyan tovább? Anyám egyenesen a kamerába néz. Mintha feszült lenne és a legcsekélyebb mértékben sem tűnik felszabadultnak. Látszik, hogy legszívesebben elbújna, a napszemüveg sem tudja leplezni, mennyire nem hiányzik neki ez a fotózkodás. Az összkép mégis egy szép és harmonikus párt mutat, akiknek van jövőjük, csak egy kicsit jobban kéne bízniuk egymásban és főleg magukban. Érdekes, hogy ahogy megyek előre az időben, magam is egyre többször kételkedem. Jól csinálom? Hát igen, belőlük lettem én, miért is lenne másként?

Hirtelen ötlet volt, amikor felpróbáltam a kabátot. Arra emlékszem, hogy mennyire nehéz volt, szinte húzta lefelé a csenevész vállaimat, majdnem összerogytam a súlya alatt. Az ujja ráadásul egy gondolattal rövidebb volt, ha kinyújtottam a kezeimet, a vége megállt az alkarok közepénél. Viszont első pillanatban beleszerettem abba a szagba, amit már nem tudom, hogy a selyemnek álcázott műszálas bélés vagy inkább a vastag bőrutánzat árasztott magából. Mert inkább volt az az anyag sprőd textúrájú műbőr, mint valódi állati származék. Bridget Bardot is áldását adta volna rá, hogy hordjam. A tükörből valaki más nézett vissza rám és nekem tetszett a látvány.

– Elvihetem? – kérdeztem apámat, amikor már indultan volna vissza Miskolcra az otthon eltöltött szűk hétvégét követően. – Nem bánnád?

– Nekem már nem kell – felelte. – Nem is tudtam, hogy megvan még.

Lehet, hogy csak lódított, de az is, hogy tényleg fogalma sem volt arról, hogy a pár zakóján és dzsekijén felül ez a darab is ott pihent a szekrényben, igaz kicsit hátrább.

– Szerintem csak tedd el, mert még anyád lebeszél róla – adott fontos és praktikus tanácsot, és én már gyűrtem is bele a nagy utazótáskába, aminek következtében gyakorlatilag másnak nem is maradt hely benne.

Addigra már szereztem valamelyik antik boltból egy olyan fémkeretes szemüveget, aminek a szárát magamnak kellett meghajlítani úgy, hogy az nagyjából kényelmesen feküdjön a fültőre és ne essen le a legkisebb hajolásra sem. A szabályosan kerek lencséket csak komoly rábeszélés után volt hajlandó az optikus megcsiszolni, majd óvatosan a helyére szuszakolni.

– Túlságosan vékony a fém, ráadásul azt sem tudjuk milyen régi – morogta. – Nincs garancia! Bármikor elpattanhat.

Nem lett baj, ami őt lepte meg a legjobban. Ha nem a kilencvenes évek elején jártunk volna, biztosan büszkén rakja fel a végeredményt a Facebookra. Igazi retro feeling és micsoda mestermunka! Én mindenesetre nagyon menőnek találtam és még az sem zavart, hogy a fémből kipergő patina folyamatosan zöldre festi az orrnyergemet.

Az Egyetemvárosban aztán az első adandó alkalommal igyekeztem sokkolni a környezetemet a bőrkabát és kerek szemüveg párosával pusztító szettemmel, mondhatom, mérsékelt sikerrel. Utólag visszagondolva egyáltalán nem csoda, hogy egyesek inkább Ságvári Endre reinkarnációját vélték látni, amikor a kollégiumból a menza felé bandukoltam, mint egy ismeretlenből előbukkanó divatdiktátort, aki sajátosan elegyíti a popartot a szocreállal, mindezt a puritanizmus legnagyobb dicsőségére.

– Srácok! Este filmklub! – figyelmeztette az operációkutatás zagyvaságaitól teljesen leszívott és kultúrára szomjazó társaságot Zs.

– Mondd, hogy valami könnyű lesz, lécci! – rimánkodott T. – Mondjuk valamelyik Kaurismäki.

– Sajnálom. Kurosawától megy a Ran – szomorított el egyeseket Zs., aki ugyanezzel a lendülettel másokat meg felcsigázott.

A világbajnok bőrkabát aznap este nem bizonyult jó választásnak. A valószínűtlenül hosszú snittek, a végtelennek tűnő, sokszor vontatott jelenetek lassan, de biztosan húztak bele egy másik dimenzióba, ahol ugyanúgy a gomolygó köd dominált, de a jeleneteket nem Kurosawa mester állította be, hanem az én képzeletem apró képeiből álltak össze. Statisztikai számsorok hadakoztak szörnyű nehéz vértekbe öltözött japán harcosokkal, és a csata változó kimenttel zárt. Ijesztő morajlás közepette hatalmas sárkányok csaptak össze az utolsó erejüket összeszedő ifjúkommunistákkal, akiknek élén én álltam, ráadásul harminckét nevem volt.

– Menjünk, igyunk meg egy sört! – riasztott hirtelen Zs. – Az előadó neonfényei éles késként hatoltak az agyamba.

Az arcomra fura figurákat rajzolt az félig összegyűrt bőrkabát, ami nemrég átmeneti kispárnaként igyekezett megkönnyíteni az álmomat, kevés sikerrel.

– Pedig már kezdett alakulni – magyarázkodtam Zs.-nek. – Nem értem, hogy miért pont akkor tört el valami. Szerinted?

– Nem kell mindent megérteni – vigyorgott rám. – Hidd el! A sör jót fog tenni, Bandikám!

*

„Mióta beléptem a klubba, az ETO érdekében dolgoztunk együtt Jan van Daele-val és a kollégákkal, egészen mostanáig harmonikusan(…)” – mondja Mihalecz István távozó sportigazgató, esetleg adják a szájába a szavakat a klub honlapján megjelenő kötelező körben, amiben természetesen mindenkinek nagyon hálás és persze minden nagyon jó volt mostanáig, csak ugye most jött el a véleménykülönbségeknek az a pontja, ami már nem volt oké.

„Ezelőtt játékosügynökként dolgoztam, így kerültem kapcsolatba a klub ügyvezetőjével Jan van Deale-val(…)” – avat be a részletekbe a nyuszikalapból előhúzott új sportigazgató, Köteles László, ugyanott, egy hasábbal odébb.

Én talán kétszer jártam életemben Belgiumban és bevallom, nagyon tetszett. Brüsszel is, mert akkor még nem tudhattam, hogy onnan kiindulva fog szétrothadni Európa, pedig náluk már akkor is valami poros király basáskodott a nép felett. Talán Boudewijn I. Tisztára mint egy jó focista, akiből több is van. Belgium: Preud’homme – Gerets, Plessers, Boudewijn I, Daerden, Boudewijn II, aztán a többiek. Ha jól emlékszem akkortájt, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján egyébként is inkább mindenki oda igyekezett innen. Sok megtévesztett ember. Mondjuk a zeebrugge-i tengerparton, a helyi kifőzdében elém rakott közepes méretű lábas, amiben féltenyérnyi főtt kagylók garmadája bújt meg, még most is, ennyi idő elteltével maga a megtestesült rémálom, hiába toltam mellé rengeteg sültkrumplit majonézzel. Mossel met frietjes. Brrr.

„Még játékosügynökként kerültem kapcsolatba a belga Jan van Dealével, aki az ETO ügyvezetője, tőle kaptam a felkérést(…) – avat be újabb részletekbe Köteles, immár egy nappal később és már az országosan is méltán híres nso.hu portálnak nyilatkozva. Asszem még nyolcvankilencben, amikor Ruddervoorde-ban töltöttem pár napot, még Népsportnak hívták, kábé két forintba került és érdemes volt olvasni.

Én meg azon agyalok azóta is, hogy akkor most Jan van Daele-val vagy Jan van Daelével? Mert ez ám az igazán fontos felvetés, amihez képest csupán marginális kérdés, hogy igazából miért és miért pont most jött el az ideje a váltásnak?

Hiszen volt ugyebár egy komplett őszi szezon, ami úgy sikerült, ahogy. Szerintem minimum vegyes a megítélés, de azóta személyesen is megtudhattam a legmagasabb helyről, majd utána talán másoktól is, hogy alapvetően minden fasza. Sokszor nem volt szerencsénk, illetve a csikócsapatot néha elviszi a hév. Lássuk be, ezek a dolgok aligha a sportigazgatón múlnak.

Jött a téli felkészülés, illetve a keret kisebb kipofozása, ami tételezzük föl, megint nem a sportigazgató akarata ellenére valósult meg. Persze elképzelhető, hogy Mihalecz szerint nem Gyirmóton kellett volna edzőtáborozni, esetleg hülyeségnek tartotta az új spílerek egyikének-másikának idehozatalát. Ezt nem tudhatjuk, de ha esetleg így is volt, akkor már bizonyára hamarabb lett volna kenyértörés.,

Lement öt meccs, a mérleg 2-2-1, ami statisztikai értelemben nem annyira rossz, mondjuk az optikán sokat ront a két hazain szerzett mindössze egy pont. De ez megint inkább vezetőedzői, mint sportigazgatói kompetencia. Szerintem. Esetleg a Hali- vagy a Soroksár-meccs után ki is rúghatta volna Tímárt, elvileg, de az tényleg vak, aki azt hiszi, hogy egy ilyen döntést ebben a struktúrában egyedül meg lehet hozni.

A szövegem nem Mihalecz István védelmében születik. Eszem ágában sincs népmozgalmat szervezni, hogy azonnal hozzák vissza. Fölösleges, meg nem is biztos, hogy tiszta szívvel tudnám képviselni a célt.

Nem. Én csak arra vagyok kíváncsi, hogyha már nyilvánosan is elhangzott, hogy előjöttek olyan nézetkülönbségek, amik már akadályozták a közös munkát, mi volt a töréspont? A fiatalpercek mindenek előttisége akadályozza az eredményességet, más megfogalmazásban, a magasztosabb célok elérését? Vagy esetleg valami más? Szűk volt úgy általában a mozgástér?

Ha ezek a válaszok, akkor az is feltételezhető, hogy az új seprű csak abban az értelemben seperhet jobban, ha még inkább kiszolgálja a tulajdonosi akaratot, illetve a klubot működtető gazdasági társaság menedzsmentjének elvárásait.

Minden tiszteletem Köteles László főként külföldön, Belgiumban elért sikereinek és főként respektjének, de a mostani szerepkörben ő még nagyon zöldfülű. Ha nem erős karakter, akkor ő csak egy báb lehet, azért pedig különösen nagy kár lenne.

Erre tekintettel kívánok neki a munkához elsősorban erőt, konokságot, megalkuvást nem tűrést és főként kitartást, mert ha ezek megvannak az én maximális támogatásom garantált.

Hajrá ETO!