– Nem könnyű elsőnek parkettára lépni, belátom, de ez verseny, még akkor is, ha fő szempont a szórakoztatás – vágott bele mondandójába nyersen és megalkuvás nélkül A Hatalmas Talján, aki Iquenique-ben vezette messze földön híres iskoláját, ahová egész Dél-Amerikából vágytak azok, akiket magával ragadott a tánc. – Az én nagy mesterem, Guillermo Ochoa, aki apám helyett is apám volt, és nem mellesleg isteni marhalevest csinált, istenem, most is itt van az íze a számban, szóval ő mondta minden egyes alkalommal, amikor elkezdtük a próbákat: több csípő, kevesebb váll. Most én mégis azt mondom neked, barátom, hogy néha talán fordítva is lehet. Két pontot adok.

A teremben egyszerre futott végig a jeges rémület és a teljes döbbenet. Az addig vidámon hullámzó nézők mintha a székeikhez fagytak volna, majd miután felocsúdtak, hangosan fújolni kezdtek.

– Álomgyilkos! – üvöltötte magából kikelve Juanita. Előtte sosem hallott A Hatalmas Taljánról. Eleve nem értette, hogy valaki miként járhat-kelhet az utcán ezzel a névvel, mehet be a boltba méretes sombrerót vásárolni, és azon morfondírozott, hogy vajon a jogosítványában is így szerepel-e, vagy ott szimplán az áll, hogy José Gómez? Elképzelt egy közúti ellenőrzést, amikor egy hosszú nap végén a tikkadt rendőr megállítja a megengedett sebességnél messze gyorsabban hajtó ezüstmetál sportkocsit, csak ilyen passzolhatott szerinte ehhez a pojácához, és elkéri az iratokat. Kikerekedett szemmel nézi a papírokat, vizslatja az önelégült fejet, majd öblös kacagásba kezd, amit percekig nem tud abbahagyni.

– Gyere ide, Chorizzo, ilyet még nem baszott a világ! Bocsásson meg, uram, nem önnek szólt. Félreállna egy kicsit, ha szépen megkérem?

A Hatalmas Talján kelletlenül indította újra a motort és tett meg pár métert. Közben Chorizzo is megérkezett és immár teljes egyetértésben röhögtek.

-Uram! – kényszerített magára komolyságot Esteban Ushuaia őrmester. – Ön százhuszonkettővel hajtott, miközben ott a tábla, miszerint maximum ötvennel lehet. Megmagyarázná, miért tette?

– Fellépésem lesz Ayacuchóban– vetette oda A Hatalmas Talján, mintha ez elég lenne bárkinek is. – Már így is késésben vagyok. Ha nem érek oda, az a világ botránya lesz. Kérem, engem imádnak az emberek!

– Azok is, akiket halálra gázol? – fordította komolyra a beszélgetést Ushuaia.

– Még sosem baleseteztem – sértődött meg látványosan A Hatalmas Talján.

Az őrmester összevonta a szemöldökét, váltott egy pár szót Chorizzóval, majd visszaadta az okmányokat.

– Tulajdonképpen ki maga? És mi ez a hülye név?

– A világ valaha élt legnagyobb táncosa vagyok – felelte önérzetesen A Hatalmas Talján. Méltóságteljesen kihúzta magát az autóban, aminek következtében nagyot koppant a feje a mélyen ülő tetőben, majdnem kiszakadt a kasztni. A szempilláit ijesztően rezegtette.

– Egy rossz buzi vagy – törte meg a magasztos pillanatot Ushuaia őrmester. – Soha többé nem akarlak errefelé látni. Most pedig tipli.

– Álomgyilkos! – Juanita még mindig kapálózott a rossz műanyagszékben, amit a műsor készítői az olcsó jegyet váltóknak tartogattak. A teremben csak nem akartak megnyugodni a kedélyek.

Meglepő módon az az ember volt a legkevésbé izgatott, akire lesújtottak A Hatalmas Talján megsemmisítő szavai. Señor Gamaliel Echenique kedves mosollyal a szája szegletében álldogált a zsűri asztala előtt. Szinte már szerelmes gyengédséggel húzta magára partnerét, aki pityeregve nézte a földet és néha dühösen toppantott. Szíve szerint egy hatalmas machetével vágta volna le A Hatalmas Talján fejét, amiről csak nem akart lekerülni az öntelt arc. El Cachorro, azaz a Kiskutya látott már ennél cifrább dolgokat is az életében. Negyven éve vezette a huancayo-i futballklubot, s bár a megítélése vegyes volt, az emberek inkább szerették, mint elküldték volna a pokol legmélyebb bugyrába.

– El Presidente szerint minden a legnagyobb rendben van – igyekezett megnyugtatni mindenkit. – Dolgozunk keményen és bízunk a szép jövőben.

A táncversenyre történő fellépést is csak azért fogadta el, mert hitt benne, hogy ezzel is fel tudja hívni a nagyobb közösség figyelmét arra, hogy van itt egy valaha szebb napokat látott klub, ami valamikor sikert sikerre halmozott és talán jönnek újabb megmentők. Olyanok, akik a fociban a romantikát és nem csupán a pénzt látják.

– De nem is tudsz táncolni, papus – kerekedett el a felesége szeme, amikor elárulta neki, hogy mire is készül.

– És? Szerinted ezek ott nem ismernek? – mérgelődött Echenique. – A mai technika mindenre képes. Egyébként is Marta Suarez lesz a partnerem. Az a Marta Suarez. Nagyon ügyes kislány.

– Papus, papus! – gyengéden borzolta meg a férfi ősz üstökét a felesége. – Kihasználnak ezek téged.

– Mit gondolsz a pontozásról, El Cahorro? – tette fel a világ leghülyébb kérdését Manuel, a bájgúnár műsorvezető.

– Tudod, Manu, nekem már az is megtiszteltetés, hogy itt lehetek. A Hatalmas Talján tanácsait pedig megfogadom, ha lesz még lehetőségem a következő fordulóban is megmutatni a tudásomat.

– Sóval nincs harag? – fokozta Manuel, mert ezt kérték tőle a vezérlőből. – Szíved szerint nem pancsolnál be egy nagyot A Hatalmas Taljánnak?

– Én sportember vagyok, Manu! Ne viccelj már!

– Te tudod, El Cachorro! – vigyorgott elképesztő mesterkéltem Manuel. – És most folytatódjék a verseny! A következő táncosunkat azt hiszem, nem kell bemutatni senkinek, hiszen ki ne ismerné a ’Tisztítótűz’ sztárját, a perui filmművészet állócsillagát, az isteni Bonita Juarez Cuscót, aki egy varázslatos rumbával igyekszik elbűvölni a zsűrit és természetesen a közönséget.

Señor Gamaliel Echenique közben lélekben már messze járt. Nem látta a villódzó fényeket sem, amik kikísérték a színpadról, elfeledkezett Marta Suarezről is, akinek teljesen lefolyt a könnyektől a sminkje és úgy nézett ki,  mint Tim Burton bármelyik filmjének rémisztő főhőse. Őt már csak az UD Huancayo soros bajnokija érdekelte, amit hála istennek idegenben játszottak, így aztán reális esély volt a győzelemre és arra, hogy megtartják a nyolcadik helyüket a tabellán.

– Álomgyilkos! – ordította Juanita, miközben két markos legény cipelte ki a hatalmas stúdióból és dobta ki az utcára.

Juanita mindig fején találta a szöget.

*

Apám megboldogult fiatalkorában a legenda szerint három meccset is megnézett egy hétvégén, ha úgy dobta a gép. No nem úgy, hogy leült a tévé elé és ebéd után elfogyasztott egy Getafe-Gironát, majd kis szünetet beiktatva jöhetett a Schalke- Freiburg, hogy aztán még lefekvés előtt még lenyomja a Udinese-Salernitánát. Lópikula, cintányér! És nem csak azért nem így történt, mert akkortájt csak álmodoztak az igazán elvakultak a nyolc sportcsatornáért, hanem a rendes férfiember kimegy a helyszínre, mert fontos neki az atmoszféra. A közönség rezdülése. A fű illata. A miliő. A Dózsa-pálya, A Tromos-pálya, A DAC-pálya és persze a legendás vagongyári ETO-pálya. A mindennek is mindene.

Én most csak álmodom ilyenről.

Múlt vasárnap úgy igyekeztem apám méltó örökébe lépni, hogy kimentem az NB III-as ETO Akadémia-Vidi II derbire, aztán hazatérve virtuálisan megtettem a közel kétszáz kilométert és streamen keresztül szurkoltam a srácoknak Kécskén.

Érdekes kísérlet volt, sok-sok tanulsággal.

Kezdjük időrendi sorrendben.

Valamiért az volt bennem, hogy hiába a borzasztó kezdési időpont, hiába, hogy „csak” a tarcsik lépnek pályára, a két klub szimpatizánsai között feszülő ellentét, ó, minő eufémizmus, kihozza egyesekből az állatot és az állatkertből békésen hazafelé tartó családok érdekes jelenetek szemtanúi lehetnek az omladozó kemping környékén. Egymást üldöző feketecsuklyás hordákat vízionáltam, de látszik, mennyire megöregedtem és mennyire nem érzem már a csít, ugyanis nem volt semmi, csupán egy rendőrautó árválkodott az út mellett, közvetlenül a bejárat előtt, mellette két egyenruhás cigizett unottan, tudva, hogy itt maximum a 8-as busz üthet el valakit, ha a piacról hazafelé tartva elbambulna.

Az mondjuk konkrétan szarul esett, hogy a beengedő biztonsági bácsi, miután alaposan megmért, azt kérdezte, hogy vendég vagy hazai? Oké, nem vagyok ott minden harmadik ligás hazain, de tessenek több blogot olvasni!

A meccs nem volt rossz. Kifejezetten tetszett, hogy ezek a fiatal srácok, és most itt a két csapat játékosainak közös halmazára gondolok, milyen nagy lelkesedéssel és elánnal vetették bele magukat a meccsbe. Persze volt hiba bőven, de ettől függetlenül roppant kellemes időtöltésnek tetszett az egész, amihez persze az is hozzájárult, hogy igazán tavasziasra fordult az időjárás.

Nem néztem előre a tabellát, így az sem volt meg, hogy elvileg mi vagyunk a jobb csapat. Az elején nem jött ki a különbség. Bár nekünk is volt helyzetünk, és vezettünk szép akciót, valahogy összeszedettebbnek tűnt a Fehérvár.

A második félidő egyértelműen a miénk volt. Ehhez nagyban hozzájárult, hogy beállt Szabó Tomi, aki szerintem istenáldotta tehetség. Imádom a futballját, elsősorban azért mert elképesztően technikás és elegáns, és nem mellesleg kibaszottul jól lát a pályán. Eljátszom a gondolattal, hogy még pár kiló rápakolása után ezek a képességek vajon nem röpíthetnék-e följebb, akár sokkal följebb is. Meggyőződésem, hogy igen.

A másik tálentum Tóth Rajmund, csak neki sürgősen kéne valaki, aki csöppet rendbet eszi fejben, mert az nem járja, hogy a harmadik meccsen látom, és másodszor állítják ki. Két sárgával, teljes joggal. Tényleg nincs senki, aki megmondja neki, hogy a nyújtott lábbal, méterekről történő ellenfélre csúszás akkor is problémás, ha még nincs lapja? Ezúttal volt egy olyan megmozdulása, már egy figyelmeztetéssel a tarsolyban, ami önmagában minimum narancsot ért, de a sporinak vagy a szemébe sütött nap, nem hiszem, vagy sajátosan értelmezte a pedagógiai eszközöket. Azon lehet lamentálni, hogy vajon mennyire játszott közre az emberhátrány a bekapott egyenlítő gólban, hiszen csupán pár perce játszottunk kevesebben, de akkor is. Ráadásul Rajmi jó focista, aki inkább fölfelé lóg ki, szóval nagy kár lenne érte.

Az iksz összeségében nagyon bosszantó, és ha kellően elfogult vagyok, még igazságtalan is. Főleg azért, mert a Vidi volt az ellenfél.

*

Bevallom, nagyon féltem attól, hogy Klauszban maradt némi tüske a tavalyi elválás után és ezért összekaparja az összes magiáját, hogy nemes bosszút álljon elbocsájtása miatt. Nos, az aggódás végül alaptalan maradt. Hogy ez azért történt, mert igazából eszköztelen, esetleg azért, mert a keze alatt lévő játékosok minősége annyira lent van, hogy a felrázásukhoz a legnagyobb varázslat is kevés, az a lefújás után is talány maradt. Végtére mindegy is. Én egyébként az utóbbira szavazok. Ami viszont biztos, a szememben Klausz nagyot nőtt. Sem a felvezetésben, sem a mérkőzés utáni értékelésben nem volt egy rossz szava se ránk és nem tett egy félreérthető megjegyzést sem. Igazi úrként viselkedett, aki reálisan látott mindent. Őszintén sajnálom, hogy ott kell most poshadnia, ahol semmi esély valami tényleg értelmezhető eredményre. Talán majd később, egy boldogabb világban.

A várakozásaimat az is biztosan megváltoztatta volna, ha veszem a fáradságot és megnézem, hogy miként is állunk a Kécske elleni összevetésben? Nem hinném, hogy van más ellenfél, akivel szemben ilyen pofás a statunk. Mi vagyunk nekik a mumus, akivel ijesztgetik a gyereket, ha úgy igazából meg akarják rémiszteni.

A meccs ennek ellenére nem úgy indult, hogy díszmenet lesz a vége. Spoiler: nem is lett az, de a félsz egy másodpercig sem kerített hatalmába. A Kécske ugyan hihetetlen elánnal vetette magát a játékba, amiből egy igazi pörgős adok-kapok lett. Az NB II legjavát kapta az ember, mármint abban az értelemben, hogy igyekeznek gyorsan játszani, de az alapképességek kínzó hiánya miatt, ebből csak egy olyan vagdalkozás sülhet ki, ami a legkevésbé emlékeztet arra a futballra, amit sajna csak a tévéből ismerhet a szegényember. Én csak arra kértem a jóistent, hogy bénítsa meg az összes kécskei lábat, ha az ötös magasságába beívelni szeretne, mert ez korrektebb megoldás lenne, mintha valami förgeteg a semmiből elsodorná a labdát, mielőtt az veszélyesen közelítene a kapunk, a gólvonalunk felé. Nos, újabb bizonyíték, hogy van isten!

Az látszott, hogy nem a bután fölemelt labdák hozzák el a megváltást és szerencsére fejben mi voltunk a jobbak.

Kis kitérő. A tiszakécskei honlap nem vitte túlzásba az élő szöveges tudósítást. Nyilván az ilyen helyeken kötelező alkalmazási feltétel a szolid elfogultság a sajátjaid felé, nincs is ezzel semmi gond. Az mondjuk vicces, hogy mivel az ETO streameli a meccset, aki belenéz a közvetítésbe, elég hamar rájön, hogy két külön univerzumot lát. Önmagában szórakoztató, hogy leírják, a semmiből jött a vezető gólunk, azt viszont nem igazán tudom hová tenni, miért spórol meg egy minimális újságírói munkát a helyi sajtó önjelölt zászlóshajója, a magát indokolatlanul a BBC szintjére emelő GyőrPlusz azzal, hogy ezeket a bullshiteket kritikátlanul és szó szerint átveszi. Aztán meg bújik mint szar a fűben, ha hirtelen megnő az interakció az FB oldalukon és elküldik őket a nagy büdös picsába.

A második félidőt korrektül lehoztuk. Nem bolygatta senki, de a tizenegy hatalmas ajándék volt, még akkor is, ha manapság az ilyen eseteket VAR-ozás után simán befújja nemcsak a Kécskén ügyködő spori, de Berke vagy éppen Marciniak is. Az ellenfelet ez a momentum megtörte és ha volkt bennük még bármilyen elszánás, az ott és akkor elpárolgott. A házi krónikás meg írhatta bátran, hogy igazságtalanság fosztotta meg a csapatukat a felzárkózástól és mennyire közel voltak ahhoz, hogy végre megtörjék az ETO-átkot. Mezőnyfölény blablabla.

Nem tudom, hogy mekkora ünneplés volt a diadal után a klubházban, de mindenkit mérsékletre és bölcs belátásra bíztatok. Ez még mindig ugyanaz a szar, csak ezúttal szép színes sztaniolpapírba csomagolva, amire az ellenfél kötött előzékenyen piros pántlikát.

Azóta tudjuk, hogy minden bajok okozójaként Mihalecz sportigazgató kapott utilaput és távozott dicstelenül, szépségtapaszként egy gőzelemmel, hogy jobb legyen a szájíze.

Pedig a leggyengébb láncszem nem ő mátrixban.

*

Tiszakécskei LC – ETO 0-2 (0-1)

188 néző, vezette: Nagy (ő még tisztelt bennünket, talán túlságosan is)

TLC: Halasi – Balázs, Csáki, Máté, Farkas N. – Oláh (81’ Major), Erdei, Szekér (61’ Kiss N.), Vachtler (81’ Gyurján) – Biben, Zamostny (71’ Vólent). Edző: Klausz László

ETO: Kovácsik 3 – Kovács 3, Szujó 3.5, Fodor 3.5, Csontos 3.5 – Toma 4 (82’ Kiss M. 0) – Tuboly 3 (82’ Vingler 0), Vitális 3.5 – Szendrei 4 (62’ Papp 3), Borsos 3 (62’ Priskin 2.5), Lacza 2.5 (56’ Babati 3.5). Edző: Tímár Krisztián

Gólok: 20’ Szendrei 0-1, 60’ Csontos (11-es) 0-2

*

ETO Akadémia – MOL Fehérvár II 1-1 (0-0)

88 néző, vezette: Holzbauer (néha azt hitte, a BL-ben van és veszi a kamera)

ETO Akadémia: Kiss 4.5 – Deákovits 3.5, Urblík 3.5, Óvári B. 3, Tamás 3 (69’ Moharos 4) – Balogh Á. 3 (46’ Szabó 4.5), Németh 2.5 (46’ Tóth R. 2) – Mitring 3 (85’ Bánáti 0) – Sipőcz 4, Hanzli 4.5, Óvári Zs. 3 (69’ Kulcsár 3.5). Edző: Antonio Muñoz

Vidi II: Dala – Gyenti, Urbán, Kojnok, Berekali – Alef – Babos (86’ Balogh M.), Horváth (76’ Molnár), Ambach (86’ Szajkó), Csepregi (63’ Menyhárt) – Tóth T. (76’ Cserkuti-Németh). Edző: Imrik László

Gólok: 79’ Kulcsár 1-0, 89’ Balogh M. 1-1

Kiállítás: 88’ Tóth R.

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. (Az NB III-ban most kivételesen elég volt a 20 perc is, mert ketten is komoly teljesítményt raktak le.) Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]