Már a kocsiban is sokkal csendesebb volt a szokásosnál, a telefonját nyomogatta, látszólag minden elképzelés nélkül.

– Minden rendben volt? – kérdeztem szinte gépiesen, pedig esküszöm, hogy érdekelt a válasz.

– Igen, felelte – és én már annak is örültem, hogy nem egy félig elharapott ahát dörmögött vissza. Nem azért, mert egyébként az lett volna nála a megszokott, a normális. Sz., ha nem is az a csicsergős fajta kiskamasz, de azért mindig egész mondatokkal válaszol. Most jobb volt szelíd csöndben suhanni az úton és bámulni a gyárból unottan hazafelé tartó asszonyokat, akiknek arcán nem a letudott műszak keserve látszott, sokkal inkább az elcseszett életük. Ismerem jól Sz.-t, tudom, hogy ilyenkor nem szabad feleslegesen nyaggatni és ezzel végleg bezárni abba a szobába, amelynek kulcsát utána titkos ládikába rejtve tegye örökké elérhetetlenné. Falatnyi idő kell neki, hogy a lelkében a helyére kerüljön minden és, ha csak úgy lesz béke, kitörjön belőle a bánat.

Mégis meglepett, amikor a konyhában, kicsit feszengve és egyre savanyúbb arcocskával tipródni kezdett mögöttem. Általában bosszant, amikor a tehetetlenségét azzal ellensúlyozza, hogy az aurámba mászik, várja, hogy észre vegyem és én tegyem meg az első lépést. Most éreztem, hogy türelmesnek és megértőnek kell lennem.

– Nem szeretnek a többiek – szipogta egyszerre és máris potyogni kezdtek a könnyei. Amikor sírni kezd, én meghalok, legyen az ok bármi. Sőt akkor a legrosszabb, ha igazából nem tudom, mi és miért történik, mert az odavetett indok csak a máz.

– Miért mondasz ilyet? – kérdeztem és megsimítottam az arcát.

– Tornaórán engem választottak be utolsónak a csapatba.

A hangja már sokkal nyugodtabb volt. Az egész lénye határozottan felszabadult lett attól, hogy belekezdhetett a mondókájába.

– Ugyan már – próbáltam vigasztalni. – Az semmit sem számít. Egyébként is nem mondhatod, hogy senki sem szeret, hiszen csak két ember választ. Nem igaz?

Úgy tűnt, ezen elgondolkodik. Istenemre hallottam, ahogy okos fejecskéjében kattogni kezdenek a fogaskerekek. Eltűnődtem, hogy vajon most van-e a pillanat, amikor elmondom, a lányok sokszor mennyire kegyetlenek tudnak lenni egymással.

– Aztán még volt más is – folytatta pihegve.

Felkészültem a legrosszabbra.

– Kapus voltam és nem tudtam megfogni a labdát – előttem filmként pörgött a jelenetsor, biztosan egy kacskán lecsúszott lövés volt, ami még meg is pattant valakin, és ezzel védhetetlenné vált, a legnagyobbak sem háríthatták volna. – Pedig akartam, de nem sikerült.

– Van ilyen – beugrott pár régi meccs, én is kaptam jócskán foghatatlan lövést és a Föld forgása nem állt meg.

– De akkor – a pofija rózsássá vált, mintha dühös lenne, a pólusok teljesen kitágultak. – H. azt mondta, hogy nem igaz!

Bennem elakadt a szó. Sz. nem szereti a focit, kizárólag miattam tettet néha szolid érdeklődést. És most eljött a perc, amikor a futball miatt szomorú és dühös is egyszerre, legszívesebben az égbe rúgná az összes labdát, apró darabokra vágná a hálót, amit gondos kézzel fejtett le a kapufáról, majd tüzes szikrával gyújtaná fel az egészet.

Én pedig hiába magyaráznám neki, hogy ez a legcsodálatosabb játék a világon, amit lám, még egy elit általános iskolában is megpróbál megszerettetni a tizennégyéves lányokkal a tanárbácsi. Igaz, lehetne egy csöppet körültekintőbb és elmagyarázhatná nekik a lényeget, hogy ne csupán azt lássák belőle, hogy jó nagyot kell rúgni a pettyesbe, lehetőleg az ellenfél kapujának irányába.

*

Nekem nincs bajom a női focival. Szerintem egy átlagos futballfanatikusnál sokkal több meccsüket láttam, igaz csak tévében. A vébéken, azokat a találkozókat, amikor a tényleg nagyok akaszkodnak össze egymással, kifejezetten élvezni szoktam. Sosem felejtem, amikor jópár évvel ezelőtt szabályosan a képernyő elé ragasztott egy USA-Japán döntő, amit mindenki elképedésére nem az amcsik nyertek.

Ráadásként újabban a szokásos focinkon lányok is beszálltak néha és bizony volt rá példa, hogy egy laza keresztezési kísérletemnél csak néztem, hogy húz el mellettem Enci, miközben én a tehetetlenség törvénye előtt meghajolva a másik irányba dőlök végzetesen és visszafordíthatatlanul.

Az ódzkodásom mégis megvan, és csak nehezen akar kiiktatódni. Irracionális a történet, mondhatná bárki, hiszen miért ez az érzés, ha közben meg a legalacsonyabb nívójú fiúmeccset párás szemmel figyelem, akár élőben, akár streamen. Talán rossz szokás. Megszokás.

Az ETO lányainak szezon előtti sajtótájékoztatójára meghívást kaptam. Személyesen. Már csak emiatt is becsületbeli ügynek tartottam, hogy elmegyek. Ugyanakkor, bevallom űzött a kíváncsiság is.

A tapasztalataim és a benyomásaim minden várakozást felülmúltak. Adva van ugye egy rutinos sportvezető, aki újra és újra megújul, és akiről lehet sok mindent mondani, akár negatív dolgokat is, de azt mondjuk legkevésbé sem, hogy amit csinál, abba nem tenne bele minden energiát. Ilyen pozícióhoz kell a lehengerlő stílus, a néha már túlzott nyomulás, a kitartás a végletekig, a kapcsolatteremtés képessége, és még inkább a meglévő kontaktok folyamatos tűzben tartása. Nem megy másként. HCSA minden is egyben, plusz megszorozva tízzel, talán a legjobb példa: ha ő nincs, ez a poszt sem születik meg soha.

Üde színfolt volt a tréner, akit én még csak a képernyőn keresztül láttam és meglehetősen kevés információm volt róla, ráadásul az, hogy éveken keresztül a Fradit edzette nálam nem túl jó ajánlólevél és itt most nem a tényleges szakmára gondolok. Dörnyei Balázs megszólalása aztán kitörölte az összes rossz sztereotípiát. Egy végtelenül szerény karaktert ismertem meg, aki roppant összeszedetten beszélt a munkájáról, és ami még ennél is fontosabb, hihetetlenül nagy tisztelettel szólt a klubról és a városról. Nem tiszteletkörök voltak ezek, hanem valós tartalmak, mert így és ebben a formában nem lehet bullshitelni.

Négy lány emelte a sajtótájékoztató színvonalát. Süle Dóra és Öreg Cintia, mint a csapat vezérei és egyben kapitányai jelentek meg, mellettük pedig bemutatkozott a két új igazolás, a Németországból hazatérő Kocsán Petra, valamint az Egyesült Államokból Portugálián keresztül az ETO-hoz szerződő Mia Hollingsworth. Petra karakán székfoglalót tartott, Mia pedig bemutatta az igazi amerikai mentalitást, amiben egészséges elegyet alkot a jó fellépés, a magabiztosság és a jövőbe vetett hit, amit a pozitív kisugárzás összefoglaló névvel címkéznék meg. Őt megtaláltam a LinkedIN-en is, pszichológusként végzett odakint, szóval, ha rajtam múlna, a fiúknál rögvest alkalmaznám mellékállásban. El is képzeltem, ahogy motivációs beszédet tart a Csákvár ellen a szünetben, utána pedig szétszedjük őket.

Hogy aztán ők egyébként mire képesek a pályán, az számomra nagy talány, de ez nyilván az én szegénységi bizonyítványom.

Célok mindenesetre vannak, a tavalyi kupagyőzelem és bajnoki második hely után még azt sem lehet mondani, hogy merészek: a lehetőség szerint ismételni.

Amit a magam részéről vállalok, hogy továbbra is maradok őszinte tisztelő, aki folyamatosan nyomon követi az eseményeket, és egyszer, isten az atyám, erőt veszek magamon és kimegyek egy meccsre. Mindig az első lépés a legnehezebb, aztán a többit majd meglátjuk.

Hajrá ETO!

*

A következő bő hét programja:

2023. március 11. (szombat) 14.00

ETO FC – Haladás Viktória [NB I, 13. forduló]

2023. március 14. (kedd) 15.00

ETO FC – Haladás Viktória [Magyar Kupa, elődöntő]

2023. március 19. (vasárnap) 14.00

Szekszárd WFC – ETO FC [NB I, 14. forduló]