A Krausz Géza utcában szépek a tízemeletesek. A házgyár ugyanis a páratlan oldalon egy kísérleti program keretében színes panelekből húzta föl az épületeket. Persze akkor is voltak huhogók, akik szerint csupán annyi történt, hogy az előállítási fázis egy bizonyos pontján a keverékanyagba beleborult néhány festékes bödön tartalma, és két út maradt a gyár számára, vagy bedarálják az egészet a francba, vagy megcsinálják, ahogy sikerül. Volt, aki húzta az orrát a pártbizottságnál, mert túlságosan rózsaszín lett a végtermék, de a többség lehurrogta, miszerint ez egyértelműen a nyitottság szimbóluma és még villoghatnak is a buxtehudei delegáció előtt, ha jön a szokásos testvérvárosi csereprogram.

A Krausz Géza utca egyébként is maga volt a progresszió a városban. Példának okáért ott már 72-ben működött peepshow az egyik garázsban, csak nem így hívták, hanem kukucskának, ráadásul a rendőrség is tudott róla, hiába volt illegális, mert Négyesi törzszászlós elvtársat sok évvel korábban beszippantotta a kapitalizmus, nyilván titkosan, amikor tanulmányi úton járt Appeldoornban. Ő az üzleti lehetőséget látta meg benne, és tudta, hogy értelmetlen az ellenállás, a lakosság köreiben előbb vagy utóbb utat tör a féktelen szexualitás. A művésznő, a 13-ban lakó Kovács Béláné, aki hattól kettőig a szövőgyárban szőtte a szőtteseket maga volt a kellem és a báj, egy kiköpött Anita Ekberg. Aztán ott volt a Száraz Vízágyú együttes, akik a művházban próbáltak minden hétvégén, és amiben csak Krausz Géza utcai srácok játszották a rock&rollt, de olyan szinten, hogy állítólag Erdős Péter is járt egyszer valamelyik fellépésükön, álruhában, a saját öreganyjának öltözve, de majdnem lebukott, mert a féktelen extázisában elkezdte magáról tépkedni a ruháját, még szerencse, hogy időben visszatért a józan esze.

A Krausz Géza utca legendás helynek számított mindenfelé. Sokszor a külvárosban az emberek szimplán csak felültek az 33-as buszra vasárnap, ebéd után, csak három járat volt összesen, a 11-es, ami a vasútállomásig közlekedett, a 22-esnek a stadionál volt a végállomása és a 33-as, ami körjáratként funkcionált, majd húsz perces zötykölődést követően csak álltak és álltak elmélázva a rikító rózsaszín házak előtt, miközben arról álmodoztak, hogy majd lesz olyan idő, amikor ők is itt fognak élni és akkor mindenki őket fogja irigyelni. Nem tudhatták, hogy a lehetetlenről szőnek szép álmokat, olyat, amit csak Kovács Béláné tudott a gyárban, mivel az elkövetkező ötven évben minden lakásnak megvolt a gazdája szépen előre. Még a várólistára is negyedszázadott kellett várni.

Emil és Aranka hosszasan nézelődött a Krausz Géza utca 26. szám előtt, tekintetükkel pásztázták az ablakokat és a kis francia erkélyek kilépőit. Mint türelmes vadászok, akik az alkalmas pillanatra várnak, hogy végre lecsapjanak áldozatukra. A gyanútlan kívülálló azt hihette, hogy két mindenre képes gonosztevő akciójának titkos pillanatait éli meg, de nem, súlyos tévedés volt ilyenre gondolni. Emil és Aranka csak a szokásos köreit futotta, így hétvégén, nem sokkal a déli harangszó előtt. Mondtam már, hogy a Krausz Géza utcának saját temploma is volt? Nem? Nos, a tanácselnök elvtárs felismerte, hogy korlátozott és főként kontrollált körülmények között érdemes gesztusokat tenni az egyháznak, ezért kijárta, hogy a megmaradt panelelemekből építsenek egy házat a jóistennek is. Meglehetősen eklektikusra sikeredett az épület végül. Egyszer valaki a Szocialista Házak magazintól alaposan cikket írt róla és abban többek között az is szerepelt, hogy egyetlen párhuzamos vonalat sem tudott rajzolni, miközben vázlatokat készített a szövegéhez. Mikor elkészült, több oszták település is jelentkezett testvérvárosnak, elmondásuk szerint a hundertwasseri gondolat lehetne az összekötő kapocs.

Emilt és Arankát nem szellemi, hanem sokkal prózaibb táplálék utáni vágy vezette a Krausz Géza utcába. Három éve voltak házasok, de viszonylag hamar rájöttek, hogy otthon képtelenek finomat főzni. Mindennel próbálkoztak már. A legegyszerűbb ételtől kezdve a fine diningig, de semmi. A köménymagos levesnél például soha nem sikerült eltalálniuk az optimális paprika mennyiséget, ráadásul mindig túl csípős lett a végeredmény.

– Ezt nem hiszem el. – kesergett Aranka, amikor századszor öntötte a WC lefolyójába a maró levest.

– Túl nagy a nyomás. – kontrázott Emil. – Mintha a falak is engem néznének, miközben azt suttogják, hogy csináld!

A varázs akkor tört meg, amikor egy alkalommal Kázmérékhez voltak hivatalosak vendégségbe, ahová korán érkeztek. Etelka bűvészkedett a konyhában, mikor hirtelen elcsúszott egy aprócska olajfolton és elvágódott a kövön. Különösebb baja nem lett, de csak feküdni tudott az ágyon, ahova hárman cipelték. Az ebéd még sehol sem volt, Kázmér tehetetlenül nézett maga elé, majd hirtelen Arankának bizarr ötlete támadt.

– Megfőzünk Emillel mi. – jelentette ki határozottan. – Készen állsz, drágám?

Emilben kétség sem merült fel, hogy sikerülni fog, máris a pultnál termett és eszelősen aprítani kezdte a hagymát. Aranka bámulatos magabiztosággal írdalta a halat, majd ínyenc pácban forgatta meg és tökéletes temporálás mellett ki is sütötte.

– Teríthetsz, Kázmér! – utasította a még félig katatón állapotban lévő házigazdát Aranka percekkel később.

– Én ilyen finomat még nem ettem. – cuppogott elégedetten Etelka, aki félig oldalra dőlve tömte magába a jobbnál jobb falatokat, miközben Aranka Emil vállán sírt, de most a felszabadultság miatt és nem elkeseredésében.

Emil és Aranka azóta minden egyes hétvégén másnál készített ebédet. Hírük hamar körbejárt a városban, így sokszor gondjuk sem volt arra, hogy helyet keressenek, mert csomókban álltak a különböző meghívások.

Most azonban úgy döntöttek, hogy maguk választják ki a helyszínt, ezért ácsorogtak a Krausz Géza utcai panel előtt.

– Azt hiszem megtaláltam. – mondta magabiztosan Emil. – Nézd ott a hatodikon azt függönyt!

Aranka nem vitatkozott egy másodpercet sem, hanem gyorsan számolni kezdte, hogy vajon hányas lakáshoz tartozhat az ablak, majd amikor összejött a matek, rögvest becsöngetett.

– Szép jónapot kívánok! – dalolta a mikrofonba. – Aranka vagyok. Akarnak végre egy jót enni?

Válasz nem jött csak hosszú berregés.

*

Egyszer és utoljára nem megfelelő szurkolói közegről, szigorúan saját példán keresztül.

Úgy alakult, hogy a Pécs elleni meccs időpontjában Pest felé robogtam a milliószor elátkozott M1-esen és attól rettegtem, hogy mikor fog befordulni elém a semmiből egy gagauz kamion. Az előző napi események még túl élénken benne voltak a fejembem. Már csak ezért sem játszottam el a gondolattal, hogy a műszerfalra rögzített telefonon, ha csak fél szemmel is, de a meccset nézzem. Ha már így jött ki a lépés, a nap hátralévő részében egyáltalán nem akartam tudni róla, hogy mi lett a vége, miként alakult az eredmény satöbbi. Akkor jött el az én időm, amikor végre újra az otthon biztos melegét érezhettem, nagyjából hétfő hajnal fél kettő körül. Csak pár kattintás és máris indulhatott a stream, immáron felvételről. Bevallom, hogy az első félidő után, szimplán praktikus okok miatt, ti. másnap, ami már aznap volt, meg fogok halni a munkahelyemen, ha nem teszem el magam rögvest, meghoztam a döntést: folytatás háromnegyed héttől. Megcsináltam! Hétfőn reggel boldogan indultam reggelizni, összejött megint a győzelem.

Tudom én, hogy ez nem nagy cucc, bárki utánam tudja csinálni és ez a cselekedet sehol sincs azokhoz a bátrakhoz, akik elbumliztak Pécsre meg vissza, csak jelzem a megfelelő hely számára: voltunk, vagyunk és leszünk, még akkor is, ha nem mindig látszódunk.

A meccs maga egy igazi hősköltemény, ami nélkülözte a vicsorgást és meglepő könnyedséget sugárzott annak ellenére, hogy közel nyolcvan percen keresztül egyel kevesebben játszottunk. Bár jó lett a kimenet, így a károkozás csak relatív, de azért megkérdezném Keresztes sporttárstól, hogy mégis mi járt a fejében, amikor lecsapta az ellenfelét? Nem veszik észre? Nem volt olyan nagy dolog? Ez is a játék része? Beszóltál, eláslak? A sors gonosz fricskája, hogy ráadául négy meccses eltiltás lett a jutalom, ami finoman szólva is eltúlzott szankció. Vagy inkább elhibázott?

Apró kiegészítés, hogy igen, szerintem a pécsi kollégát is kiszórhatta volna a spori még a szünet előtt, mert az sem volt szép. Talán ott a bénázás volt védő ballépésének elsődleges oka és nem a szimpla megtorlás, ezt tudom elképzelni, amikor a differenciára keresek magyarázatot.

A srácok ugyanakkor egy másodpercig nem estek össze, egy számolni nem tudónak föl sem tűnt volna, hogy egyenlőtlenek a feltételek, annyira magabiztosan labdáztunk. Talán tíz perc volt, amikor remegtem, hogy jön a meg nem érdemelt ellencsapás, de hála istennek az általam korábban ezerszer pokolra kívánt Kovácsik és Szujó ezúttal extrát nyújtott. Előbbiből sugárzott a rég nem látott magabiztosság, míg Attis tanári módon olvasta a játékot. A letűrt sportszár végre értelmet nyert.

Nemes bosszút álltunk hát Jázmin tavaly ősszel megrongált cukrászdájáért, amiért jár a gálakoncert a srácoknak, de a lényeg változatlan az előző héthez képest.

Ceterum censeo Tímár necesse est ire!

*

Pécsi MFC – ETO FC 0-1 (0-1)

1.154 néző, vezette: Derdák (kiegyensúlyozatlanul)

PMFC: Helesfay – Svedyuk (46’ Major), Rácz (63’ Szabó), Pejovics, Katona (46’ Majnovics) – Kesztyűs, Krausz – Gera (89’ Orbán), Kocsis, Kártik (46’ Harsányi) – Tóth-Gábor. Edző: Weitner Ádám

ETO: Kovácsik 4.5 – Kovács 4, Fodor 4, Keresztes 0.5, Csontos 4 – Kiss M. 3 (79’ Óvári 0) – Kiss Be. 4.5 (79’ Papp 0), Vitális 3.5 – Babati 3 (22’ Szujó 5), Borsos 3 (65’ Morínigio), Szendrei 4 (65’ Kiss Ba. 3.5). Edző: Tímár Krisztián

Gól: 21’ Szendrei 0-1

Kiállítás: 13’ Keresztes

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]