Tortát vinnék, habosat.

– Figyelnem kellene a koleszterinre – mondaná.

– Ez olyan, mint amikor gyerek voltam – felelném gyengéden, szeretettel. – Amikor minden olyan jó volt.

Aztán ülnénk az asztalnál csak mi ketten.

– Hoztál cigarettát? – kérdezné hamiskás mosollyal. – Nem szabad, de most nem látja senki.

A kabátomban kotorásznék.

– Csak egy doboz – óvatosan venném elő, hogy ne zörögjön a papír. – Tényleg csak az ünnep miatt.

Hosszan és elmélyülten szippantana, a konyhát belepné a füst. Kinyitnám az ablakot.

– A kedvencem – lágyulna el. – Tudod, nekem ez jelenti a szabadságot.

A szekrényből tányérokat vennék elő. Meg villákat.

-Milyen szép porcelánok – dicsérném meg a készletet.

Ünnepélyesen kihúzná magát.

– Csak egy egészen vékony szeletet kérek – mondaná.

Még mielőtt felszelném a tortát, gyertyákat raknék rá és meggyújtanám azokat. Bűvölten néznénk, ahogy a lángok megnyúlnak és fura táncba kezdenek.

– Köszönöm, hogy nem tettél rá számot – nevetne. – Nem szeretem, amikor a koromra emlékeztetnek.

Csendesen falatoznánk.

– Akkor mesélsz róla? – kérdezném, de máris elszégyellném magam. Sürgetésnek tűnne, hiszen csak most jöttem.

– Ismered az összes történetet – válaszolna két falat között. – Hoznál egy pohár vizet?

Nem érezné tolakodásnak. A csapot hosszan folyatnám, hogy igazán hideg legyen a víz, mert akkor finom.

– Sokkal jobb, amikor te mondod – szabadkoznék. Végtére vendégségben vagyok.

Akkor venném csak észre, hogy sort van rajta és strandpapucs. Már kellemes az idő, de azért csalóka.

– Becsukom az ablakot – aggodalmaskodnék. – Nehogy megfázz!

Feltolná a napszemüvegét és csodálkozva nézne rám.

– De én halhatatlan vagyok.

És tényleg.

– Mondd csak! – kalandozna el. – Te most is jársz meccsekre.

– Igen – felelném és nem akarnék erről többet beszélni. – Most nem ezért vagyunk itt – terelném el a szót ügyetlenül.

Érezné, hogy ez nekem kellemetlen és nem is firtatná tovább a témát.

– Azért én mindenkit üdvözlök. Főleg a régieket.

Félszegen bólintanék. Még nem beszéltem neki az utcáról. Úgy gondoltam, hogy még nincs itt az ideje.

– Mit szeretnél hallani? – vágna végre bele.

– Mondjuk azt a Honvéd-meccset – bátorodnék föl.

Tudom, hogy nem csak a szépre szeret emlékezni. Szeretem, amikor egy csöppet indulatba jön. Nagyon impulzív.

– Te ott voltál, nem? – húzná fel a szemöldökét.

– Kicsi voltam és dühös – felelném, mert ez az igazság.

Sokat és színesen mesélne, én pedig csak simán elmerülnék a múltban. A jelen egy szempillantás alatt kitörlődne az agyamból, aminek következtében végtelen boldogság töltene el.

– Elcsalták, de már nem haragszom – zárná a gondolatait.

Egy könnycseppet törölnék ki a szemem sarkából, de nem a bánat miatt.

– Tényleg finom – hozna le újra a földre. – Kérek még egy szeletet.

*

Ha van, amit bánok ebben az életben, hogy nem erőltettem egy személyes találkozást Verebes Józseffel, amikor a sajnálatos események után belevetettem magam az írásba.

Pedig a lelkem mélyén sejtettem, hogy a klub csúfos alámerülése a kelleténél is jobban megviseli és az idő ellenem dolgozik.

Fájóan gyorsan elvesztettük, elvesztettem, ahogy apámat is nem sokkal később. A dolgok nem véletlenül alakultak, ahogy.

A szívemben azonban most is ott élnek és maradnak is örökké.

Ezért is emlékezem rá a születésnapján és nem a halálának évfordulóján.

Tegyetek így ti is.