Hector Olarticoechea tizedest április 12-én, pontosan tíz nappal a partraszállás után találták meg a sziget északnyugati szegletében, nagyjából negyven kilométerre Puerto Argentinótól. Egy ideje már csak azt a füvet ette, amit a sziklákról kapart össze, az ujjait sötétvörösre festette az alvadt vér. Nem volt túl jó állapotban, az éhség következtében súlyos hallucinációk gyötörték. Amikor észrevette a felé közeledő katonákat, hatalmas medvéknek vélte őket. Ekkor a félelemtől hajtva a semmiből új erőt nyert és hirtelen futásnak eredt az óceánpart irányába. Pontosabban csak azt gondolta, hogy fut, mert nem volt a testében semmi anyag, ami tisztességesen megmozdíthatta volna a lábait. Szánalmasan poroszkált, az őt követő katonák pedig egy darabig tettették, hogy üldözik, nem akarták teljesen megalázni, majd különösebb nehézség nélkül elfogták. Olarticoechea fáradtan rogyott a sziklákra, és kezét megadóan felemelve igyekezett megelőzni a rázúduló ütéseket. Maga is meglepődött, hogy semmilyen erőszak nem történt, pedig tudta, megbocsáthatatlan bűnt követett el. A haza számított rá a nemes cél eléréséért indított akcióban, ő pedig az első adandó alkalommal elárulta ezt a hazát. Mi több, nem csak Argentínát hagyta cserben, hanem azokat a társait is, akikkel együtt hánykolódott a háborgó óceánon, hogy végre elérjék a Malvin-szigeteket.

Ő azonban az első adandó alkalommal macskákat megszégyenítő ügyességgel megszökött a kikötni próbáló hajóról és belevetette magát a zord természetbe. Nem tudta, hogy lesz-e számára holnap, csak azt tudta, hogy a jelen nem az övé. Ez nem az ő missziója. Biztos volt benne, hogy a britek napokon belül megsemmisítik a századukat, és rabságba vetik őket. Talán elhurcolják Európába és többé nem látja a családját, de még az is lehet, hogy megölik. Annyi rosszat olvasott a britekről az újságokban. Ezek az újságok most róla írtak, bár ezeket a sorokat nem olvashatta. Jobb is volt ez így. Olarticoechea áruló!, hozta főcímében a Clarín és az apja szatócsboltját még aznap felgyújtották suhancok, akik megelőzték a nacionalistákat. Az utóbbiak minden bizonnyal az öreggel is végeztek volna, kegyetlenül, akinek így azonban lehetősége volt megszöknie az éj leple alatt. Miközben egy Montevideóba tartó kereskedőhajó tatján rejtőzködött, Olarticoechea szabadon kószáló tyúkokra vadászott hasztalan. És most vége a reménytelen bujkálásnak is. Gonzalo Pérez és Nahuel Gallego rátaláltak és érdes szálú zsineggel kötözték össze a karjait és a lábait.

– Gyáva vagy, Hector!, – vetette oda neki Gallego. – Legszívesebben lelőnélek, mint egy kutyát.

Pérez rágyújtott egy cigarettára, miközben nyugtatni igyekezett Gallegót.

– Hagyd már, Nahu! Az már nem a mi dolgunk lesz.

– Kérhetek egy kis vizet? – szólt csendesen Olarticoechea. – Meghalok.

Gallego nem nézett rá, úgy nyújtotta át neki a kulacsát.

– Talán mindenkinek az lenne a legjobb.

Lassan, araszolva indultak egy girbegurba úton, a terepjáró felé. Olarticoechea minduntalan megbotlott, szorosra kötözött lába folyvást elakadt a magas fűben. Az égen helikopterek húztak el fölöttük.

– Végre megjött az erősítés. – morgolódott Gallego. – Csak három napot késtek.

A Puerto Argentino-i helyőrségen a visszaérkezést követően azonnal összeült a hadbíróság és a tárgyalást is haladéktalanul elkezdték. Olarticoechea számára kijelöltek egy zöldfülű katonát, hogy lássa el a védelmét, akinek azonban ehhez semmi kedve nem volt. Mélységesen megvetette az árulókat, maga is a legsúlyosabb büntetést tartotta igazságosnak, de mivel a szerepe nem erről szólt, inkább végig hallgatott.

– Hector Olarticoechea közlegény! Maga elkövette a legnagyobb bűnt, amikor elárulta a hazáját, amely taníttatta és felnevelte a szülei helyett is. – kezdte a hadbíró. – Kíván valamit előadni a mentségére?

– Nagyon féltem és most is félek – dadogta Olarticoechea.

– Tehát nem bánt meg semmit? – tette fel a kérdést a hadbíró.

– Segít ez valamit?

– Igazából nem.

– Talán megbántam és talán lehettem volna bátrabb is – préselte ki magából Olarticoechea és érezte, hogy megkönnyebbül.

– Talán igen, de a büntetése ettől függetlenül is halál! – felelte a hadbíró és az asztalra sújtott az előtte heverő díszes kalapáccsal.

*

Miért van az, hogy a futball által kiváltott érzelmek közül nekünk csak olyanok jutnak, amik negatív töltetűek? Mi, ETO-drukkerek elkövettünk volna valamilyen hatalmas gonoszságot, amiért a sors ezt a büntetést szánta nekünk? Igen? Mégis mi volt az? Esetleg nem szólaltunk föl tíz-tizenöt évvel ezelőtt, hogy olyan pénzből épül a csillogó palota, aminek háttere finoman szólva is problémás? Ehelyett volt merszünk örülni a negyedik bajnoki címnek? Hiszen azért már megkaptuk a penitenciát a kizárással, meg az azóta tartó kínlódással. Esetleg az ítéletben szerepelt időtartam is, csak éppen senki sem olvasta el? És miért jönnek újabb és újabb tűszúrások, ráadásul egyre inkább olyan helyekre, amik igazán fájnak? Oké, el kell viselni a minősíthetetlenül gyenge játékot. Megszoktuk, mert megszoktatták velünk. Örüljetek, hogy egyáltalán van csapat, egyáltalán van hova kimennetek bosszankodni és baszakodni. Aztán jött a jövőbe vetett már-már infantilis hit alapos és tudatos leépítése, amikor a csoda marad az egyetlen reális opció.

És most már akarat sincs, meg önbizalom sincs.

A vasárnapi meccsel nekem nem az a fő bajom, hogy kikaptunk 4-0-ra, ráadásul Gyirmóton. Isten lássa lelkemet, semmivel sem éreznék másként, ha mindez Szentlőrincen vagy Tiszakécskén történik. Bizonyos értelemben hálás is lehetek, mert egy ilyen szituációban meggyőződésem, hogy a Gyirmóton kívül mindenki jobban beleállt volna a meccsbe és még nagyobb zakót mért volna a csapatra. Mert talán még mindig dicsőség a nagy ETO-t agyonverni, és mert őszintén hiszem, hogy Csertőinek is fájt, amit látott és nem akart még nagyobbat rúgni egykori klubjába. Elég a bajuk, gondolhatta.

Pedig annyira jól indult. Voltak drukkerek, sokan. Az új stábot szeretettel és bizalommal fogadta mindenki. Volt mosoly és összekacsintás, miközben Muñoz a pad felé tartott, virtuális pacsi. Többet kommunikál a játékosokkal, nagyobb tűzzel ég a technikai zónában, mint Tímár valaha, szólt a verdikt az ötödik percben. Talán így van. Aztán elkövetkezett az a nagyjából hat perc, ami mindent fölülírt.

Lehet elemezgetni, hogy mekkora hibákat vétettünk a védekezésben. Megmondom én, óriásiakat. Még akkor is, ha az átlagosnál nagyobb volt a balszerencse tényező, mert miért arra pattant a bőr Papp lábáról, aztán miért pont a lecövekelt Csontosra jött ki a mandiner? De ne felejtsük, hogy a kibaszott öngól előtt már közvetlenül volt egy mákosan kivédekezett szöglet és utána ugyanolyan szarul álltunk fel, mint előtte. A harmadik gólt megelőzően pedig bántóan egyszerűen lett sakkmatt egy szimpla keresztmozgás eredményeként. Egy ilyen sokk mindenkit taccsra tesz, a kérdés, hogy mennyi időre. Nos elmondom, hogy mi a fő gond: minket a hátralévő komplett meccsre.

A testbeszéd mindent elárul. Muñoz onnantól kezdve ugyanis nem tett bele semmilyen effortot, hogy változtasson és ez meg is látszott, hiszen többnyire tanácstalanul, néha már idegesítő egykedvűséggel sétált a vonal mellett. Mindent elmond, hogy a legnagyobb vihart egy szájbevert bedobás okozott nála, amit talán rosszul ítélt meg a partjelző. Most komolyan! Ennyi? Ezek után remélni sem mertem, hogy éles változás következik be a játékban. Max a félidő közepét nyomtuk meg, de az legfeljebb egy bő ötperces presszinget jelentett érdemi eredmény nélkül.

Amit én, egyszerű, józan paraszti ésszel gondolkodó futballbarát nem értett, hogy mi a tökömért nem láttam egy szikrányi tüzet sem a játékosok szemében? Mert az egy dolog, hogy a képességek nyilvánvalóan korlátokat szabnak mindenki elé és ez sajnos az ETO-nál hatványozottan igaz. Piszok nehéz lehet úgy focizni, hogy a nehézséget okoz egy szimpla passz, egy labdaátvétel, satöbbi. No de az senki számára nincs megtiltva, hogy felszántsa a pályát, ha már egyszer imádunk traktorozni a Gyirmót okán, vagy szimbolikusan kardélre hányni az összes szembejövőt, hogy minimum ne érezze jól magát. Ehelyett mi van? Totál önbizalomhiányos kisgyerekek tutyimutyi játszadozása folyik, ami jó esetben és itt most tessék figyelembe venni a pejoratív felhangot, egy a nagy semmibe tartó felíveléssel végződik. Köszi. Senki sem tiltotta meg, hogy gondolkodjatok, srácok, avagy mi a faszt csináltatok az elmúlt két hétben edzés címszó alatt?

Esküszöm, amikor azt láttam, hogy Tuboly bejön a szünetben, arra gondoltam, na most jön a távolról becsúszások, harapások kora, oszt legfeljebb kiállítják a Tubit, de legalább bedurrantja a máglyát az empátia tábortüzénél, erre nem lett semmi. Na, akkor itt nagyobb a baj, mint gondoltam. A hírek szerint a Rapid II elleni edzőmeccs más tényezők mellett azért is maradt el, mert a keret kapott egy kis kimenőt. Biztos pedagógia, meg pszichológiai aspektusból remek ötlet volt, de kurvára nem jött be.

Azért annyira vagyok már öreg és tapasztalt, hogy tudjam, ennek a, had nevezzem ezt most így, lelketlen játéknak rengeteg összetevője van és nem biztos, hogy elég visszamenni az egyes játékosok esetében pár évet. Ez már nem az a generáció, mint a miénk, akik a mai szemmel ingerszegény környezetben szocializálódott és ha másért nem, ezért lett a szenvedélye a labdarúgás. Nézőként és játszóként is. Rozál barátom elképesztő indulatosan ment haza és nem biztos, hogy nagyon mellé nyúlt azzal a kijelentéssel, ami természetesen túlzó, de bocsássuk meg neki, hogy mi anno az Ifjúság körút 43-ból és a környező panelekből összeverbúvált srácok ezerszer nagyobb alázattal lennénk még most is, és még a közelébe sem kerülnénk ennyire megalázó helyzetnek.

Én közben egy roppant egyszerű receptjét találtam meg a helyzetnek. Ezek a srácok, akik ma olyan szerencsések lehetnek, hogy felnőttként a szent zöld-fehér mezt húzhatják magukra, tovább megyek, ez a megélhetésük forrása, egész egyszerűen nem szeretnek futballozni. Számukra ez a játék nem más, mint munka, pénzkereseti lehetőség, már leírtam, hogy hivatás, de még időben észbe kaptam és kihúztam, ami sokkal jobb, mint nyolc órán keresztül például kubikolni. Márpedig ennek a mentalitásnak nem is lehet más az eredménye, mint ami az Alcufer Stadionban történt.

Pár gondolat arról, ami a lefújás után történt. Kezdjük azzal, hogy nem voltak szép jelenetek, de aki ódzkodik az ilyesmitől, az menjen inkább műkorcsolyát nézni. Én a magam részéről nem vagyok híve a durva felkérdezéseknek, mert itt nincs lehetőség semmilyen értelmes párbeszédre. Tudom, nem is az a cél. De akkor mi? Egyébként jól látszott, hogy a focistáink sem tudtak mit kezdeni a helyzettel, és annyi morális minimum van bennük, hogy nem jó üzenet lelépni. Innentől kezdve viszont sokkal inkább volt szánalmas az egész, mint előre mutató. Kovács Kriszt sajnáltam, mert tőle végképp nem vitatom el, hogy mit jelent ETO-snak lenni és igyekezett is mediátorként működni, ami nem sikerült és nem biztos, hogy az ő hibájából. Ráadásul a gesztusa után talán nem pont őt kellene még jobban betalálni. Riadtan láttam Priska összeomlását. Neki is elhiszem, hogy megérintették a történtek és biztos vagyok benne, hogy neki tényleg fájt a bántás.

Hogy most mi jön? Fogalmam sincs. Én egy csöppet elbizonytalanodtam, hogy húsvéthétfő zárásaként biztos a stadionban lesz-e a helyem este nyolckor, de amilyen hülye vagyok, ott fog találni a nyugati B szektor. Nem, nem hiszek abban, hogy még meg kell büntessen a csapatot azzal, hogy távolmaradással büntetek. És azt sem gondolom, hogy egy ilyen lépés kiállás lenne, pláne támogatása annak, ami itt folyik. Nem! Ez egy jelzés, hogy én itt vagyok és itt is leszek, mert nem Gipsz Jakab középső középpályás vagy Nulla Károly balhátvéd a lényeg, hanem a három betű, a zöld-fehér színek és egy örök szerelem.

Hajrá ETO mindörökké!

*

Gyirmót FC – ETO FC 4-0 (3-0)

2.356 néző, vezette: Rúsz (nagyvonalúan, csak pár apró hiba csúszott be)

Gyirmót : Hársfalvi – Szegi, Hudák, Polgár, Helembai (72’ Erdei) – Kovács D. (79’ Nagy) – Soltész (72’ Hajdú), Kovács M., Madarász, Medgyes (79’ Berki) – Pethő (65’ Simon). Edző: Csertői Aurél

ETO: Kovácsik 1.5 – Kovács K. 1 (78’ Kiss Ba. 0), Fodor 1.5, Papp 1.5,, Csontos 1.5 – Toma 1.5 (68’ Szabó 0), Kiss M. 1 (46’ Tuboly 1.5) – Bencze 0.5 (46’ Babati 1), Vitális 1.5, Szendrei 1.5 – Priskin 1 (57’ Morínigo 1.5). Edző: Antonio Muñoz

Gólok: 12’ Soltész 1-0, 16’ Csontos (öngól) 2-0, 18’ Medgyes 3-0, 74’ Csontos (öngól) 4-0

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]