Amikor K. kinyitotta szemét, vakító fényt látott. Mintha egy éles késsel hasították volna fel a szemgolyóit, olyan éles fájdalom kerítette hatalmába. Ösztönszerűen bújt a takaró alá. Zihálva igyekezett fölfogni, hogy hol is van. Fogalma sem volt, hogy mi történik. Miután érzékelte, hogy egy ágyon fekszik, óvatos mozdulatokkal tapogatta végig a tagjait. Megnyugodott, amikor mindenhol kisebb bizsergés volt a válasz az érintésekre. Ha élek, nem vagyok teljesen béna, gondolta és megpróbált az oldalára fordulni. Még mindig a takaró alatt maradt. Ekkor tűnt fel, hogy a vaskos dunyha orrfacsaró szagot áraszt magából. Nem büdöset, inkább kellemetlent. Túladagolt fertőtlenítő bűze áradt mindenhonnan, aminek következtében öklendezni kezdett. Rémülten kapkodott levegő után és tudta, nincs más menekvés, mint kidugni a fejét a biztonságot nyújtó menedékből. Nagy levegőt vett, erősen összeszorította a szemhéjait, majd lassú mozdulatokkal lehúzta a fejéről a takarót. Csukott szemmel is világos volt, fura színes karikák ugráltak előtte, a forgástól szinte elszédült. Most már nem érezte annyira rosszul magát, de továbbra sem mert felnézni. Igazából nem is tudta, hogy mitől tart. Vagy mégis? Az ismeretlentől. Attól, hogy olyan dologgal kell szembesülnie, amire nincs hatása vagy legalábbis nem volt. Kattogott az agya, igyekezett valamilyen apró emlékfoszlányt előkaparni az elméjének titkos zúgából, de semmi. Mintha nem lett volna múltja, vagy ha mégis volt, akkor eltűnt. Kiszolgáltatottnak érezte magát és nem akart a valósággal szembesülni. Mint egy kisgyerek, aki azt hiszi, hogyha ő nem lát senkit, akkor őt sem látják, újabb perceket igyekezett nyerni ebben az átmeneti, számára megnyugtató állapotban. Halk köhögést hallott. Sürgetésnek tűnt, kevésbé betegségből fakadónak. Újfent krákogott valaki, türelmetlenül. K. arra gondolt, hogy milyen jó lenne meghalni. Most. Nem emlékszik semmire, így nem is sajnálhat semmit. Hiányozni fog valakinek? Az nem az ő baja. Ellazította magát és nem vett levegőt. Úgy érezte, súlyos percek telnek el így és egyre közelebb a halál. Vörös és narancssárga fények kergették egymást, majd kezdett elhalványulni minden és csak egy apró pici fehér pont maradt. A légszomj szinte a semmiből tört elő és minden igyekezete ellenére utat tört magánajk az életösztön. Akarata ellenére fölült, levegőért kapkodott. Nem tudni, mikor nyitotta ki a szemét. Hát ennyi az emberi akarat, gondolta. Egy szűk kórtermet látott maga körül. Testéből csövek lógtak ki, amik össze-vissza villogó gépekbe futottak. Zöld és vörös görbéket látott, meg rengeteg számot. Meleg volt, pedig a terem ablakai sarkig nyitva voltak és még a szél lengedezését is érezte. Kezdett megnyugodni, maga sem tudta, miért. Emberek vették körbe, hárman vagy négyen. Fehér köpenyben álltak, arcukat maszk fedte el, a tekintetükben vegyült az aggodalom és az őszinte kíváncsiság. K. nem tudta, mitévő legyen, így inkább várt. A csendet csupán a gépek ütemes pittyegése törte meg, meg egy csecsemő sírása, valahonnan az ablakon túlról. Az egyik köpenyes előrébb lépett. Meg akarta fogni K. jobb kezét, de ő idegesen arrébb húzta azt. Előlépett egy ápoló és gyengéden átölelte oldalról. Nagyon jó illata volt. K. már nem ellenkezett, belemerült az illatba, így a fehérköpenyes nemcsak a karját, hanem a teljes testét megvizsgálhatta. Egy hegyes tárggyal több helyen is megszúrta a K.-t, aki minden alkalommal összerándult. Hol kicsit, hol nagyot. Aztán belevilágított a szemébe, ami nem volt jó, a retinája ösztönösen összehúzódott. Végül a nyakában lógó sztetoszkóppal meghallgatta a mellkasát és a hátát. Mikor befejezte, a többiekhez fordult és mormolni kezdett valamit. K. semmit nem hallott belőle, hiába figyelt. Most már mérges volt. Része akart lenni a dolgoknak és láthatóan kizárták a diskurzusból. Róla van szó. Az életéről. Épp szólásra emelkedett volna, amikor a fehérköpenyesek megfordultak. Egyszerre vették le a maszkokat és az orvosik sapkákat, mintha valami különös rituáléba kezdenének. K. meglepődött, ugyanis nem akart hinni a szemének. Gyönyörű nők álltak előtte, címlapra való mosollyal az arcukon. Mégis meghaltam, szomorodott el elsőre K., bár nem értette, hogyan kerülhetett a mennyországba.

– Tudja, hogyan került ide? – kérdezte szelíden az a fehérköpenyes, aki megvizsgálta. Gesztenyebarna haja a válláig ért.

– Fogalmam sincs. – nyöszörögte K.

– Egy hetet aludt. Azt hittük, elveszítjük. – csilingelte egy szőke fehérköpenyes.

– Nem emlékszem semmire. –vallotta be K.

– Nagyon csúnya verést kapott. – szólt együtt érzőn egy vöröshajú fehérköpenyes, miközben megmérte a lázát.

– Azt sem tudom, ki vagyok. – gondolkodott el K.

– Mi sem. – állt mellé a negyedik fehérköpenyes. Az ő haját lilára festették. – Nem volt magánál semmilyen irat és azóta sem keresték.

– Tényleg semmire sem emlékszik? – kérdezte a szőke. – A rendőrségen sem jelentettek be eltűnést.

– Fura. – kuncogott föl a gesztenyebarna, de már meg is bánta. – Úgy tűnik, maga senkinek sem hiányzik.

K. visszabújt a takaró alá és keservesen zokogni kezdett.

*

Több szempontból is v olt bennem félsz. A gyirmóti veszedelem után nagy volt a felbuzdulás, hogy az ilyen fostalicska játékhoz, amihez lássuk be még akarat sem párosult, nem feltétlenül kell asszisztálni a nézőtéren. Megalázó volt minden szempontból az előző hét, miért kellene jópofit vágni hozzá? Aztán ott volt ugye az ünnep, annak is a legvége, igaz magyar ember addigra már totál elázott, összehugyozta magát és jó esetben tojással dobálja a hozzátartozóit, akik csak annyit kérnek tőle, hogy feküdjön már le apuka! Ha még meg is van a szándék, ugyan kinek van kedve összecihelődni este nyolcra, kimenni a kényelmetlenbe, amikor még a tévé is adja. Utólag gondolva, jobb kint, mint a képernyő előtt, mert akkor a MUTE gomb lenyomása nélkül sem kell hallgatni a szpíker ömlengéseit a kirúgott Tímárról, mellette meg a szabadkozást, hogy nem azért mondja, meg nem kérték meg rá. Mesélték. Nem tudom, mi a rosszabb: ha magától volt hülye vagy ha felhívásra.

Én a magam részéről azzal igyekeztem töltekezni, hogy előző délután megnéztem a Rábaközi Klasszikót a vármegyeháromban, ahol is a két szomszédvár, egykor közös községbe kényszerített csendes falucska csapatai feszültek egymásnak. A szebb napokat látott Mihályi fogadta a mindig alább taksált Kisfaludot és annak rendje és módja szerint meg is verte. Kicsit szomorkás, hogy a helyi srácok már nem szeretik kergetni a bőrt, nem fontos nekik a címer, az otthon képviselete, így úgy kell mindenhonnan játékost vadászni, hogy kijöjjön a csapat. Ráadásul még a kisfaludi kaput is mihályi bácsi védte, plusz előtte söprögetett egy másik renegát. Ketten voltak százévesek, de nem tudták megállítani a hazai förgeteget, 2-1 lett a vége. Volt sok lelkes drukker mindkét oldalról, füstbombák a góloknál, petárda a végén, a pályán meg igazi hős, aki ide és oda is betalált, plusz Zsirai Lajos, aki vérét adta a sikerért, de szerencsére csak varni kellett a fejbőrt, eszméletvesztés nem történt. Külön szeretném megénekelni Kajtár és Dominek sporttársakat, akik a Zsiráról érkeztek, volt már a lábukban egyszer kilencven perc, de így is hiba nélkül lehozták a derbit. Nincs mit csodálkozni ezen, hiszen a vezetőbíró egy az egyben Asterix figuráját hozta a filmből, csak éppen a sapka hiányzott fejéről, márpedig ott is vannak földöntúli csodák, kiváltképpen trükkös sprintek.

Ezek után csak ámultam és bámultam, hogyha nem is fürtökben lógtak a drukkerek, de a közelmúlthoz képest tisztességesen hoztuk az 500+ létszámot, extraként pedig a kemények is lejöttek az alsó szektorokba és gyakorlatilag nonstop lengették a zászlókat, miközben doboltak és nótáztak. Persze Oszibá most nem volt itt, legalábbis nincs hírem róla, bezzeg Gyirmóton kiment a VIP-be, pedig most láthatott volna húsvér hazai drukkert, olyat, akit ő nagyon szeret, szóval lelkes és nem csupán zsémbes öregemberként küldi el, a faszba a sok falábút.

Szerencsére a srácokat sem roppantotta össze a szörnyű nagy tömeg (irónia) és most kicsit szervezettebben tették a dolgukat, így egy félidő után nem azon kellett remegni, hogy mennyire töm ki minket a jövő NB I-es csapata. Apropó MTK! Azért azt látni kell, hogy ebben az osztályban senki sem félelmetes ellenfél. Az látszott, hogy jól össze vannak rakva, önbizalmuk rendben van, de könyörgöm, ott is többnyire tejfelesszájúak nyomták, akiket talán egy kisebb nyomásgyakorlással meg lehetett volna zavarni. A rutint képviselő Kisbogesz pedig kétségtelenül más focit játszik, a stílusa olyan Détári Light (bocs, Döme!), vagy diétás apuka, de azért nem egy megfoghatatlan és kizökkenthetetlen agyasbubu, akiből ráadásul kínosan hiányzik a játék iránti alázat, szóval elméleti síkon lenne rá gyógyszer.

Munyoz mester nem kicsit megfirkálta az Alcuferben megégett kezdőt. Némi meglepetésemre légkalapácsot szerzett és kiszedte az ötösre betonozott Kovácsikot a kapuból és bedobta Ruiszt a mélyvízbe. de legalábbis a „Szigorúan úszóknak!” tábla közvetlen közelébe. Azt csiripelik, hogy föntről segítettek neki a döntésben, de nem akarok kósza pletykáűkkal foglalkozni. Egyszer szállt el Barni nagyon csúnyán, de azt megúsztuk. Az első gólt a B-ből kapushibának véltem, de a stream visszanézése után ebben már nem vagyok biztos. Azért leírom, bravúrral és főként rutinnal talán fogható lett volna. Összességében nem rajta múlt a meccs.

Feltűnő volt még, hogy nem kezdett Toma Gyuri, aki Gyirmóton kétségtelen nem hozta azt a tuti formát, amit megszokhattunk tőle, de nem szabad elfelejteni, hogy sérülésből jött vissza. Most is az óvatosság miatt maradt ki állítólag. Kár, nekem hiányzott, ahogy szűrni szokott.

Továbbra is kiemelt probléma az előre játék. Sürgősen ki kellene találni valamit, hogy a házi gólkirályi címért versengzők felturbózzák magukat és végre elhagyják a mágikus hármas számot, mert még baj lesz. Én is agyaltam rajta, mi lehetne a megoldás, de arra a legvadabb álmomban sem gondoltam, hogy pl. Borsos szélsőt játsszon. Nem kicsit mozgott idegenül azon a poszton.

Mindenképpen jár egy bekezdés Huszár Marcellnak is, aki a hülyehaja mellett már korábban is csinált feltűnő dolgokat, ha bizalmat kapott, de ez a szabcsigól most mindent vitt. Letette, bevarrta. Így kell ezt csinálni, kisgyerek! Csak így tovább!

Vállalható vereség szerintem nincs. Mégis, amikor a szezon elindult, ez a párosítás biztos benne volt abban a listában, amit lehet, hogy nem nyerünk meg, sőt, esetleg elveszítünk. Ilyen értelemben nem történt semmi meglepő. Annak viszont nagyon rossz az optikája, hogy a csúfos 0-4 után jött a következő bukta. Az pedig egyenesen kétségbeejtő, hogy ez volt a nyolcadik(!) vereség a saját stadionunkban, a saját drukkereink előtt. Sajnálom, de ez egyszerűen megbocsájthatatlan, ami miatt a vezeklésnek koránt sincs vége. A feladat nem bonyolult, viszont komoly odaadást igényel. A Szentlőrincet és a Dorogot meg kell venni. Minden más opció elfogadhatatlan és hatalmas csalódás lenne.

Jézus a hétvégén föltámadott, egy felhő szélén ülve nézte a meccset és izgatottan várta, vajon másnak is sikerül-e a mutatvány? Hogy csalódott volt a végén vagy sem, az jó kérdés, mindenesetre megtapasztalhatta, hogy vannak még a Földön elrendezni való dolgai.

*

ETO FC – MTK Budapest 1-2 (0-0)

642 néző, vezette: Kovács I. (erélytelenül)

ETO: Ruisz 3 – Kovács K. 3, Fodor 2.5, Szujó 2.5, Csontos 2.5 – Kiss Be. 3.5, Tuboly 3 (84’ Priskin 0) – Borsos 2 (70’ Huszár 4), Vitális 2.5 (84’ Vingler 0), Lacza 2.5 (74’ Óvári 0) – Szendrei 2.5. Edző: Antonio Muñoz

MTK: Rácz – Poór, Szépe, Bobál, Varju – Kata, Horváth (70’ Palincsár), Bognár – Stieber (70’ Mezei), Zsóri (60’ Kovács M.), Zuigéber (90+7’ Molnár). Edző: Horváth Dávid

Gólok: 65’ Horváth 0-1, 80’ Kovács M. 0-2, 90+1’ Huszár 1-2

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]