Wunderék a falu szélén éltek egy takaros házban, mindenkitől távol, kitaszítottan. A kertben pompás gyümölcsfák sorakoztak egymás mellett, körte, alma, kajszi és persze az elmaradhatatlan birs. A frissen nyírt gyepet gondos kezek által felásott és kigyomlált veteményes szegélyezte, amelyben roskadoztak a szépen sarjadó palánták. Az idillbe csupán az rondított bele, hogy a kerítésen túlról hatalmas gaztenger igyekezett utat törni magának és elfoglalni ezt az ékszerdobozt, miközben fertelmes bűz terjengett mindenhonnan, mely vélhetően a féktelenül burjánzó, már-már bokornyira nőtt gyomokban oszló állattetemekből áradt. Nem volt ez mindig így. Mondják, hogy valaha az egész utca maga volt a földi paradicsom. Szorgos kezek bíbelődtek napestig az üvegházakban, mert bizony olyanok is voltak arrafelé, de mára csak a torzók maradtak. Amikor termőre fordultak a kertek, folyvást jöttek messzi tájakról a népek és nem kímélve a pénztárcájukat, hatalmas zacskókban vitték haza az illatos zöldségeket és gyümölcsöket. Wunder néni, aki nemrég töltötte a százharmincnégyet, még virágokat is termesztett. Az első tulipánhagymákat valamikor a múlt század húszas éveiben szerezte az édesanyjának egy távolról érkezett daliás legény, aki vándorszínésznek mondta magát és mindent megadott volna egy csókért. A helyiek legyintettek rá, azt mondták, hogy ez csak egy bohóc, ami csúf dolog volt, kivált azért, mert az ítélet alapja mindössze az volt, hogy egy szavát sem értették, ezért jobb híján röhögtek a kvartyogásán. A szépséges Izabell nem osztotta a többségi véleményt, vonzódást érzett a különleges idegen felé. A tulipánhagymáknak meg különösen örült, így aztán egy teliholdas éjszakán többet is engedett egy csóknál. Wunder néni azóta is neveli a tulipánokat, gyönyörű fajtái vannak, közte olyanok is, amit maga nemesített, de csak a saját kedvtelésére. Nincs ugyanis, aki megvegye őket. A szomszédok is eltűntek már vagy ötven éve. Az utca teljesen kihalt, az örökösök egy darabig igyekeztek túladni a rájuk szakadt házakon, meg kerteken, de egy idő után már nem volt ügynök, aki elvállalt volna bármit is a környéken. Wunder bácsit sem lehet leállítani, pedig vagy tíz évvel idősebb az asszonynál. Pontos adat nem áll rendelkezésre, mert eléggé megbízhatatlanok a régi okmányok, ráadásul egyszer elrakta az igazolványát valamelyik ládikába az ezer közül és azóta sem találta meg azt. Az öreg, bár kikéri magának, hogy így emlegessék, reggeltől estig rohangál, sokszor látható ok nélkül. Mindez nem meglepő, mivel a saját lábán sétált haza az Isonzó mellől, majd a Don-kanyar gyilkos ölelését magától eltaszítva a messzi Szovjetunióból is. Egyszer akart írni a Guinness rekordok könyvébe, amikor olvasott róla, hogy van ilyen, vegyék már számításba az ő nagy teljesítményét, végül azonban hagyta a fenébe az egészet. Egyrészt nem tudott angolul, másrészt már mindenki meghalt azok közül, akik tanúsíthatták volna a bravúrját. Most bezzeg lapozgathatná büszkén a rekordok könyvét a fájdalmas csendben és lenne egy kis öröme.

Bárcsak sose történt volna meg az, ami megtörtént akkor, 1953. május 12-én. Átlagos napnak indult. Már kora reggel mindenki bőszen locsolta az ágyásokat, mivel hetek óta alig esett valami. Wunder bácsi azonban már akkor érezte, hogy valami különleges fog megesni vele. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért, később azt mesélte, hogy a fejében mintha elindult volna egy film, amit ugyan egyáltalán nem értett, mert kaotikus képsorok követték egymást, amiket semmilyen logika nem kapcsolt össze egymással, de arra gondolt, hogy ezzel üzenni kívántak neki valakik. Esetleg valamik. Aztán dél körül hirtelen forogni kezdett vele a világ, először vibráló éles fények kényszerítették a földre, majd hatalmas csattanást hallott, amit hosszú percekig tartó sötétség követett. Lélegezni sem mert. Eszébe jutott, hogy vajon mi lehet Wunder nénivel, akit utoljára a nyári konyhában látott, amint pucolta a krumplit a kásához. Mielőtt azonban végképp elöntötte volna a kétségbeesés, meleg szél kezdte simogatni az arcát, amitől egy pillanat alatt megnyugodott. Fura alakokat látott, akik felé közelítettek, miközben fanfárok és kürtök szólaltak meg a távolból, kissé kakofón dallamot játszva. A különös lények megszólították, amire a legnagyobb természetességgel válaszolt is. Sem a kérdést, sem a saját válaszát nem értette, de ezen már egyáltalán nem csodálkozott. A rövid eszmecserét követően egymás tenyerébe csaptak, legalábbis így emlékezett, arra mondjuk kevésbé, hogy érezte volna az idegen tenyerét a tenyerében, de a szándék biztosan megvolt. Aztán egy finom ütést érzett a tarkóján, majd a következő pillanatban már a konyhában állt, közvetlenül Wunder néni mögött, akit magához szorított, és finoman megérintette a mellét, amitől kellemes borzongás futott át a testén. Megragadott egy kanalat, amivel óvatosan merített egyet a kásából és elégedetten nyugtázta, hogy megint kurva finom lett.

Az éppen csak növekedésnek indult palánták ugyanakkor hirtelen olyan nagyra nőttek, hogy a kert egyszerre úgy nézett ki, mint egy fás liget, csak éppen nem kecses nyírfák álltak egymás mellett, hanem hatalmas paradicsomok és paprikák. A szomszédok először nem értették, mi zajlott le Wunderéknál, ezért egymásnak adták a kilincset, hogy csodájára járjanak a változásnak. Wunder bácsi lelkesen mesélte az átélt eseményeit, kicsit kiszínezve a valóságot. Például hosszasan ecsetelte az idegen lények ruházatát, meg azt is, hogy bizony isten megkínálta őket azzal a hetvenszázalékos pálinkával, amit csak ünnepnapokra tartogatott, és mennyire nem bírták a szerencsétlenek az italt. Sugárba hánytak, magyarázta Wunder bácsi, miközben el is játszotta a vendégei vergődését. Nem vette senki a lapot, inkább idegesítőnek, mint szórakoztatónak találták az előadást. Azt meg különösen rossz néven vették, hogy az egymás után felbukkanó újságírók olyan cikkeket kerekítettek, amiben meg sem említették azt az aprócska tényt, hogy másoknak is otthona ez a falu. A hirtelen jött népszerűséget meglovagolva, ami nem kevés pénzzel is járt, Wunder bácsi ajánlatot tett a szomszédjának, hogy megvenné a házát, mert kicsi lesz a saját portája az óriás zöldségeknek.

– Tudod jól, hogy itt élek születésem óta – próbálkozott Huszák bácsi, de végül beadta a derekát. Másokat azonban nem sikerült meggyőzni, ami miatt hamar elmérgesedett a viszony, így szabályos háborús állapot alakult ki a Wunder birtok és a többiek között, aminek az lett a vége, hogy előbb vagy utóbb mindenki elhagyta az utcát, maga mögött hagyva több évtized munkáját. Azonban mindenki bízott abban, hogy a helyzet nem tarthat örökké, ha máskor nem, amint meghal az öreg, minden visszaáll a normális kerékvágásba.

Nagyot tévedtek, mert nem számoltak Wunderék igazi csodájával, az örök élettel. A környéken volt egy vöröstéglás házikó, igazi miniatűr csodapalota, színpompás rózsaligettel. Binderék laktak benne, Béla bácsi és Berta néni. Ők bírták a legtovább az új Wunder bácsi mindent eltipró arroganciáját. Miután elmentek, a postás soha többé nem kanyarodott le a sarkon, a Wunderéknek szánt leveleket, elsősorban számlákat szépen összegyűjtötte, majd a hónap utolsó napján elégette. A tűz fölött szalonnát pörkölt. A tanács közben a helyiek kezdeményezésére úgy döntött, hogy az utca már nem tartozik a faluhoz, sőt soha nem is tartozott, az erre utaló összes írásos emléket gondosan kigyomlálták a krónikákból a plébános úr lelkes támogatása mellett, akinek határozott meggyőződése volt, hogy maga sátán járt azon a napon abban a házban.

Wunder néni tulipánjait gondozza és közben elemészti a magány, Wunder bácsi rendületlenül nyírja a füvet, újabban már naponta. Amikor este megpihen, leül a tornácra és az eget kémleli.

Egyszer talán visszajönnek és elviszik magukkal.

*

Rájöttem, hogy én alapvetően egy igazi genyó vagyok. Hiszen örülhetnék annak, hogy matematikailag is bizonyossággá vált az újabb NB II-es szezonunk, ami a közelmúltban mutatott reménytelen játék és az ehhez párosuló eredménytelenség következtében már egyáltalán nem volt evidencia. Én meg egy kicsit sem vagyok boldog. Nevezzetek bátran telhetetlennek, esetleg hálátlan disznónak, aki a kicsit sem tudja megbecsülni.

Miközben ültem a helyemen és azt vettem észre, hogy a pályán zajló események semmilyen, de tényleg semmilyen érzelmet nem képesek kicsiholni belőlem, egy kicsit elszégyelltem magam. Mondjuk ez az érzés kábé másfél másodperc múlva el is illant, és ezzel helyreállt a világ rendje. A legújabb rendje.

Mondhat bárki bármit, az a produkció, lehet, hogy ez a szó túlzás, szóval az előadott izé, más szemszögből: sportfoglalkozásnak csúfolt szerencsétlenkedés, a valaha szebb napokat látott labdarúgás újabb megcsúfolása volt. Hogy ennek mi az oka, nem tudom eldönteni, mert csupán egy a lelkesedését lassan elvesztő, indokolatlanul naiv és a klubbal elfogult drukker vagyok. Az a helyzet, hogy ezért mindenki felelős, akinek a bejelentett munkahelye a Nagysándor József utca 33-ban vagy 31-ben van. Csak szólok, hogy most változott a cégiratokban a házszám, aminek biztosan komoly szakmai indoka volt, vagy minimum az árverési bábjáték utáni helyzet lepapírozása.

Nem mentem föl a játékosokat, akiket valaki valamiért folyvást vágóhídra küld, mert lehetne ösztönből is picit jól focizni, ha már nem kapják meg a megfelelő segítséget az eligazodáshoz. Ha jól számolom, ez volt a harmadik alkalom, amikor a drukkerek röpke matekozásra invitálták a srácokat a lefújás után. Szinte rutinszerű lett ez a koreó és sajna azt kell mondjam, erősen amortizálja is a gesztus esetleges erejét a sokadik újrázás. Mellékszál. Nem értem, hogy ennek a beolvasásának mi a konkrét értelme azon kívül, hogy sokak számára fontos leereszteni a gőzt. Mert kérdezem én: történt bármilyen változás mondjuk a gyirmóti felkérdezés után? Ugye, hogy nem. Egyébként azt látom, hogy a fiúk sem tudnak mit kezdeni ezzel a szituval. Olyan suta az egész. Érzelmet csak azoknak a gesztusaiban találok, legyen az düh vagy szomorúság, akiknek tényleg van kötődése a klubhoz, mint például Kovács Krisz vagy Priska. A többiekből itt is az a nihil jön elő, mint a kilencvenperces darálás alatt.

Lehet, hogy túlzás, amit írok, de a lelkem egy darabját csúnyán megölték. Először csak megalázták, aztán következett a gyilkosság. Lassan ható mérget használtak, előre kitervelt módon, szánt szándékkal, ami főbenjáró vétek. Olyan bűn, aminek megbocsátásához immár komoly vezeklés szükségeltetik. A szívem azonban teli van szeretettel, így nem zárom be azt és minden megoldás érdekel.

A hírek szerint a klub is érzi, hogy még azokat is elveszítheti, akiket minden igyekezet ellenére sem sikerült eddig eltántorítani az ETO-tól, ezért érdekes elvek mentén fura kommunikációs tűzoltásba kezdtek. A szándékot respektálom, a megoldás azonban totális tévút, ezért bátorításként első lendületből három pontot tudok adni az ötvenből a próbálkozásra.

Nem kell a felesleges duma, egyszerűencsináljatok egy fasza kis klubot! Az idő fogy, lassan valamennyien elhúzunk a Marsra.

*

ETO FC – HR-Rent Kozármisleny 0-2 (0-0)

316 néző, vezette: Rúsz (messze ő volt a legjobb a pályán)

ETO: Ruisz 1.5 – Kovács 1, Urblík 1.5, Fodor 1, Csontos 1 (77’ Borsos 0) – Toma 1.5 (65’ Kiss Be 1.) –  Huszár 1 (65’ Szendrei 1), Tuboly 1 (56’ Vingler 1), Vitális 1 (65’ Bekker 1), Lacza 0.5 – Priskin 1. Edző: Antonio Muñoz

Kozármisleny: Lékai – Beke, Várkonyi, Füredi, Turi – Nagy (46’ Horváth), Tölgyesi (74’ Bor), Vogyicska, Kosznovszky, Vajda (84’ Kun)- Bartha (61’ Kirchner). Edző: Márton Gábor (eltiltása miatt Takács Lajos meccselt helyette)

Gólok: 59’ Vajda 0-1, 86’ Kun 0-2

Kiállítás: 45’ Lacza

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]