egyérintős (fotó: Facebook)

Hozzátok szólok, ti deli legények, akik ma délután felmentek a pályára, és játszani fogtok közel tízezer, igazi fiesztára vágyó, fergeteges buliban bízó, de főként ettől a szaros élettől sokkal többet elváró ember előtt. Talán azt gondoljátok, hogy a mészárszékre mentek. Igazatok van. Azt mondjátok, hogy ez nem fair. Ha megengedő vagyok, túlzó is a várható büntetés, valóban. Az előzetesen nektek szánt szerep hálátlan, mert a gyengét, a legyőzésre szánt karaktert a publikum legfeljebb megszánja, de nem tartja sokra. Kell a préda és ti meglehet, rosszkor lesztek rossz helyen. Azon gondolkodtatok már, hogy miért alakult így? Hogy ebben nektek mekkora a felelősségetek? Hogy azok is, akik számára lehetnétek példák, akik szeretni vágynak benneteket és elfogultak veletek szemben, félelemmel teli egykedvűséggel várják a kezdést és még inkább magát a meccset? Jobb esetben, mert sokan már elfordultak tőletek és nem is akarnak tudni az egészről. Nem kellene, hogy így legyen. Nem is szeretném rátok húzni a vizeslepedőt, mert amit ti végső produktumotok nem maga a probléma, sokkal inkább annak roppant látványos tünete. Mint amikor egy fa levelei egyszer csak összepöndöröknek, aztán megbarnulnak, végül pedig leesnek, és a korábban szép és egészséges növény önmaga torzójává válik. Nem a levél a hibás, hanem a kertész, aki nem észleli időben a bajt, és nem tesz semmit, hogy a folyamat visszafordítható legyen. Talán azért, mert nem érdekli, talán azért, mert sajnálja rá a legkisebb ráfordítást is, vagy egyszerűen azért, mert fogalma sincs az egészről. Ti többek vagytok, mint egy szimpla levél. Nektek van szívetek és van lelkiismeretetek. Nem hiszem, hogy azért kezdtetek el gyerekként futballozni, mert arra vágytatok, hogy folyamatosan kifütyüljenek benneteket, vagy, ha a városban járkáltok, azt kizárólag szemlesütve tehessétek. Fiatalok vagytok, akikből reményeim szerint nem halt még ki az önbecsülés. Tegyetek hát azért, hogy ne legyetek páriák, hogy újra felemelt fejjel közlekedhessetek! Ha ehhez figyelmen kívül kell hagyni azt, amit az arra rendeltek mondanak nektek, legyetek bátrak és engedjétek el a fületek mellett a tanácsaikat! Bízzatok, legyetek önmagatok, és főként: váljatok önazonossá! Most kevés lesz az akarat, itt annál sokkal több kell. És amondó vagyok, hogy párszor, sajnos csak egy-két felvillanás erejéig, láttam a bennetek rejlő pluszt, aminek vélhetően akkor sikerül előtörnie, amikor tudat alatt leveszitek a rátok rakott béklyót.

Én még mindig és főként megmagyarázhatatlan módon bízom bennetek, de most már tényleg ti jöttök. Ha kell, akasszátok föl a királyokat!

Két napja volt tíz éve, hogy ezt a csodálatos klubot akkor reprezentáló csapat bebiztosított a mostanáig utolsó bajnoki címet, ráadásul a nemes hagyományoknak megfelelve, az egyik legnagyobb riválissal szemben megvívott kiélezett mérkőzésen. Erre emlékezve az egyik helyi felületen megjelent egy írás, ami szubjektív elemeket bevetve, érzelmes felhanggal telítve, a pillanat megélésének varázsát felhasználva kívánt méltó emléket állítani a jeles eseménynek. A szándék nemességét nem vitatom. A megvalósítás ugyanakkor jól jellemzi az ETO futballcsapatának jelenlegi pozícióját a városban, hiszen egy győri kötődésű, de vállaltan Fradi-szimpatizáns kolléga írta meg a történetét, és amelyben négy FTC-játékos említését követően olvashatjuk csak az első győri hős, jelesül Völgyi Dani nevét. Az egész szöveget belengi, hogy bár miénk a siker, de végtére is egy kívülálló szemszögéből látjuk a történéséket, amit semmilyen szerkesztői megfontolás nem indokolhat. Keményebben fogalmazva ez a cikk az ETO-család számára méltatlan és megalázó.

Talán ebből is látszik, hogy mennyire mélyen vagyunk, és honnan kellene visszakapaszkodni oda, ahol nem is olyan régen még magától értetődő volt a helyünk. Megoldást semmiképpen nem hozna el, de mindenképpen apró szépségtapasz lehetne az esetleges diósgyőri helytállás. Meg egy óvatos lépés afelé, hogy a szimpatizánsok köre nem porladjon tovább.

Hajrá ETO!