Zártkapu, zártosztály

zöldre van a, zöldre van a (fotó: wordpress.com)

Egy hete kaptam meg az első vakcinát. Oltási igazolványom nincs, ami egyébként teljesen normális dolog, bár a közelmúltban volt rá bőven példa, hogy az első dózis után néhány nappal már hozta is a plasztikot a postás. Biztosan abban is van valami ellenanyag, ami sugároz, főleg akkor hat, ha a szíve fölött hordja az ember, bár a pacemaker adását kissé zavarja. Most ugye nyitás van, mert jól alakulnak a számok, szépen jönnek az elvárt eredmények, örülnek az elvtársak odafönt, nekem valamiért mégis Hofi egyik klasszikus története jár a fejemben folyton, amikor a központban tizennégy malac volt a terv, de a végén csak tízet fialt az a nyomorult koca.

Szóval kinyitott a pálya, az ETO játszik rajta, ha lehetne menni, én mégsem ülnék bicajra. Mert bőven van kockázat.

De egyébként sem mehetnék, hiszen a hír ugyebár az, hogy a Gyirmót-ETO derbi továbbra is zártkapus lesz, ebben állapodott meg ugyanis a két klub.

Felelős emberek a felelős helyen, ez igazán derék. Jár a taps.

„Tájékoztatjuk a szurkolókat és az érdeklődőket, hogy a vendég csapat vezetőivel egyeztetve meghoztuk azt a felelősségteljes döntést, miszerint a 2021.05.02-a vasárnapra kiírt Gyirmót FC Győr – WKW ETO FC Győr Merkantil Bank NB II-es bajnoki labdarúgó mérkőzés zárt kapuk mögött kerül megrendezésre.

Jelen helyzetben bizonytalan annak a kimenetele, hogy a jogszabályi háttér megvalósul, és nézőket lehetne beengedni a mérkőzésre. Véleményünk szerint az idő rövidsége miatt nem lehet felelősséggel felkészülni a találkozó nézők előtt történő megrendezésére.

Ennek megfelelően – különös tekintettel a Covid helyzetre – nem látjuk lehetőségét annak, hogy biztonságosan, a jogszabályoknak megfelelően, a nézők egészségének megóvása mellett nézők részvételével megrendezhessük a mérkőzést.

Felhívjuk a szurkolók figyelmét, hogy a mérkőzést az M4 Sport + TV csatorna élőben közvetíti, illetve online is követhetik a találkozó eseményeit az m4sport.hu weboldalon, így ott mindenki megtekintheti a találkozót.”

Hello Mr. Bullshit!

A kérdésem csupán csak az, hogy mi a fenének kell ekkora baromságot leírni, ha már egyszer úgy döntött az ember az asztal mögött, hogy indokol?

Mutatok két verziót.

i)A szurkolóink egészségéért felelősséget érző klubvezetőként úgy döntöttünk, hogy a megengedő szabályozás ellenére zárt kapuk mögött tartjuk a mérkőzést, mert számunkra a legfontosabb a drukkerek biztonsága. Hajrá Gyirmót! Hajrá ETO! Hajrá Győr!

ii)Az elmúlt időszak kilátástalan játékát látva úgy döntöttünk, hogy jobb a békesség, túl sokáig volt messze egymástól szurkoló és játékos, korai még összeengedni őket, a hirtelen megváltozott körülmények előre nem várt hatással járhatnak, ami egyik fél számára sem lenne jó. Klubunk ezért szisztematikus érzékenyítési folyamatba kezd, aminek első lépcsője az lesz, hogy újra lehet használni a chatfunkciót a YouTube csatornánkon. A moderálás jogát természetesen továbbra is fenntartjuk. Hajrá ETO! Hajrá izé!

Bármelyik megoldás mennyivel tökösebb lenne, nem?

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Amikor a munka még becsület és dicsőség dolga volt

vidám hangulatban, zászlókkal és léggömbökkel (fotó: Kisalföld)

Pár évvel később apám elhagyott egy esernyőt a meccsen. Három nullára kaptunk ki az Újpesttől, úgy emlékszem. Engem nem vitt ki. Maradj csak itthon fiam, megázol, megfázol, nehogy aztán az én lelkemen száradjon az iskolai hiányzás. Anyád megöl. Teljesen igaza volt, akkor is. Anyám az esernyőt sem bocsátotta meg neki évekig. Pedig valami ócska darab volt, talán a Centrumból. Nem éltünk nagy lábon, de egy esernyő azért belefért. Nem hiszem el, hogy nem lehet figyelni egy nyomorult esernyőre, mondta. Kikaptunk, mondta apám erre csendesen, de ő is tudta, hogy hiába. Később esőkabátban jártunk meccsre, mert azt nem tudjátok elhagyni, mondta anyám, és szikrát szórt a szeme.

A Pécs ellen talán még esőkabátot sem vett. Csak ment. Része akart lenni a történelemnek és része is lett a történelemnek. Engem akkor még éppen csak megérintett az őrület szele, amit futballnak hívnak. Eszem ágában sem volt vele menni. Talán nem is hívott. Tizenegy éves voltam, akkor nyúltam meg, majdnem egy hónapig harmincnyolc fokos lázam volt. Növésben a gyerek, mondta Gyopár doktor, ne izguljanak, el fog múlni. Elmúlt.

Amikor apám hazajött, boldog volt. Kicsit megázott, de nagyon boldog volt. Mondtam, hogy vigyél esernyőt, Jóska, mondta anyám. Feddőn, de megértően mondta.

Az én lázam is lement harminchét hatra.

*

1982. május 1.

Rába ETO – Pécsi MSC 2-1 (1-1)

20.000 néző, vezette: Nagy

ETO: Kovács – Csonka (72’ Glázer), Hlagyvik, Szíjártó Magyar – Hannich, Póczik, Burcsa – Szabó, Mile (75’ Gyurmánczy), Hajszán. Edző: Verebes József

PMSC: Katzirz – Kincses, Toma, Róth, Lőrincz – Lutz, Morvai, Dárdai, Gallai – Nagy, Mészáros (66’ Radics). Edző: Kovács Imre

Gólok: 11’ Róth 0-1, 23’ Hannich 1-1, 53’ Póczik 2-1

nem kevésbé vidám hangulatban, zászlókkal, virágokkal és léggömbökkel (fotó: Kisalföld)

Verebes József: Számunkra ezen a majálisi hangulatú találkozón a győzelem volt a fontos. Ezt megszereztük és jogosságát senki sem vitathatja. Sőt! Helyzeteink alapján akár több góllal is nyerhettünk volna, hiszen vagy nyolc nagy helyzetet hagytunk kihasználatlanul. A Pécs nemes ellenfélnek bizonyult. Becsületesen, sportszerű eszközökkel küzdött. Nagyszerű érzés számunkra, hogy egész évi jó teljesítményünkkel, a bajnokság megnyerésével ilyen osztatlan örömöt tudtunk szerezni az egész városnak. Felemelő és megható érzés a győri szurkolók szeretete, öröme. Ezért érdemes volt dolgozni!

Kovács Imre: Szorongó érzéssel érkeztünk Győrbe. Elsődleges célunk az volt, hogy ne kapjunk sok gólt, s ezért a biztonságos védekezésre összpontosítottunk. A védekezésből kontratámadásokkal akartuk meglepni a bajnokcsapatot. A találkozó során kiderült, hogy jobban féltünk a Rábától, mint kellett volna… Csapatom sokkal jobb teljesítmény nyújtott, mint legutóbb a Videoton ellen, és örülök, hogy végig nyílt, küzdelmes, élvezetes volt a játék, amelyet véleményem szerint a Rába megérdemelten nyert meg. Ismételten és ezúton is gratulálok a győrieknek, egyúttal további sikereket kívánok számukra.

Kategória: mérkőzés, történelem | Címke: , , , , , , , , | 1 hozzászólás

Csak a szokásos megalázó vereség

mi a fityfene? (fotó: ETO YouTube)

Történt egyszer, hogy Lord Cuthberts Lyttelton, aki egyébiránt többszörös szövetségi kupagyőztesnek mondhatta magát, ezt a sorozatot manapság FA Cupnak hívjuk, mert ugye mindenki perfekt angol, plusz roppant menő azt mondani, hogy eféjkáp, hú bazmeg, de király, de ettől függetlenül rengetegen annak szurkolunk, hogy nehogy már megint megnyerje ezt a szart a Manchester City, ami persze azért szar, mert az övék az egész labdarúgás, jelentsen is ez bármit, mi európaiak elvesztettünk mindent, araboké a világ, hiszen ezt is bemondta a tévé, sok más mellett, van az a némethbalázs, akit elvisz apu, mint meteorológus, aztán jobb híján elbír a papír. Egyébként is minden arab tolvaj, buzi és főként terrorista, jobb, ha ezt mindenki tudja, főként ha jön a kebabos a falmelléki dumájával, miszerint nem akar bántani, hogyne, nézd csak az óriásplakátokat, nehogy már bevegye bárki azt, hogy van átjárás. Ott van Bazsika mint iránytű. A rosszindulatúak persze Dzsudzsival, meg Vörösbaranyival jönnek, szerencse, hogy még nem érkezett el a századforduló, esetleg Salec, a felvilágosult. Arról nem is beszélve, hogy minden egyes arab derekán ott lóg egy bombamellény. De ha ez még kevés lenne, azt sem árt tudni, hogy az amerikaiak is pernahajderek mind, mert ők meg megölnek különösebb felhatalmazás nélkül minden arabot, buzit és terroristát, és hogy el ne feledjem a négerekre is lelövik, szóval Lord Cuthberts Lyttelton hirtelen azt gondolta, hogy ez így nem mehet tovább, kis túlzással nem kóser, ami megy, mert ők meg most másztak le a fárol, mármint a tudjuk kik. Ergo, hogy kerültek a civilizált világba, ugyebár. Szóval Lord Cuthberts Lyttelton éppen otthon üldögélt és mindenki örömére elfogyasztotta az esedékes estebédjét, ami sózott lazacból és pulykasültből állt, ez volt a kedvence, ez még olyan régi vágású dolog volt, olyasmi, ami manapság már nem come il fault, hiszen nem verte szájba az asszonyt, mert kissé leégett a hús, ami a lazac ellenében több volt, mint bűn. A derék lord fejében azonban már a másnapi meccs járt, amit 8-0-ra nyertek meg a Brigg ellenében, hogy tényszerű legyek, és így bejutottak a kupa elődöntőjébe, harmadszor egymás után. És ez büszkeséggel tölthette volna el újra a lordot, de nem így volt. Lord Lyttelton mégis szomorú volt és csalódott, amit főként az magyarázott, hogy újfent a Darwen elleni meccsre kellet készülnie, amit roppant mód gyűlölt, mert szívesebben játszott volna a Blackburn ellen. Miért? Szórakoztatta volna a változatosság.

Lord Cuthberts Lyttelton arra jutott hát a nagy gondolkodásban, hogy ez így nem lesz jó. Nyerik ugyan a meccseket nagy gólkülönbséggel, de ez a pór nép számára előbb vagy utóbb kevés lesz a szórakozásra, így aztán bele kell nyúlni a szabályokba.

A futball megérett a változtatásra.

*

A Szolnoki Vasutas elleni mérkőzés arra mindenképpen jó volt, hogy újabb pontos képet kapjunk arra, a mostani szakmai vezetés teljesen alkalmatlan arra, hogy a klub elinduljon fölfelé.

Ez a meccs ugyanis bebizonyította, hogy hiába volt csere a topon, a csapat ugyanúgy szürke és színtelen, karakterében egyáltalán nem más, mint Kondás vagy Csató vezetése alatt. Ki kell mondani: egy dolog, hogy a játékosanyag nem alkalmas arra, hogy karakteres csapatunk legyen, közben bárkit hozhatnak ide vezetőnek, a szar nem válik vízzé.

Ez azért különösen gáz, mert közben az NB II-ben láthatjuk, hogy a színtelen, szagtalan Ajka hasít, a Pécs nulla játékoskeretből simán negyedik, miközben az ezerszer lesajnált Gyirmót a surranópályán elsőligás lesz. Szóval nehéz arra fogni a bénázásunkat, hogy ugye a kibaszott tények.

A Szolnok ellen megint fakítottuk a nagy semmit. Az első félidő alibizését követően a semmiből jött a szépítés, aminek következtében lehet legendát építeni, a honlapnak sikerült is, hogy majdnem sikerült. A spori ebben bőven partner volt, hiszen a második meg nem adott gól simán ült. Szívesen meghallgatnám Nazsa kolléga indoklását, miért fújta vissza a szolnoki sporttárs sarkazását, bár gyanítom, szánalmas magyarázkodás jönne. De! Kurvára nem ezen múlt.

Ha valaki vette a fáradságot és végignézte a kétszer negyvenöt percet, pont olyan jól tudja, mint én, hogy ez a meccs megint mehet a kukába. Sajnálatos módon nem volt senki a pályán, akinek fontos lett volna, hogy nyerjünk.

Ez abból a szempontból nem is meglepő, hogy a menedzsment sem tartotta fontosnak, hogy pont ezen a napon volt a legfontosabb esemény a klub életében.

Márpedig örök tanulság, hogy múlt nélkül nincs jövő.

*

ETO – Szolnoki MÁV 2-3 (0-2)

zárt kapuk mögött, vezette: Nazsa

ETO: Ruisz 2.5 – Kovács K. 2 (46’ Bagi 2), Lipták 2, Temesvári 2, Fejes 2 – Vukasović 2.5, Kiss 1.5 – Vitális 2, Berki 1.5 (46’ Vankó 2), Májer 1.5 (74’ Farkas 0)– Priskin 1.5. Edző: Dobos Barnabás

Szolnok: Csáki – Csirmaz (82’ Sitku), Horgosi, Kovács O., Tamás, Kotula – Berdó (76’ Bárdos), Kónya, Tisza – Novák, Rokszin (76’ Irmes). Edző: Csábi József

Gólok: 23’ Kovács O. 0-1, 29’ Tisza 0-2, 56’ Lipták 1-2, 81’ Fejes 2-2, 84’ Novák (11-es) 2-3

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Ölég volt

kicsi a rakás (fotó: Képes Sport)

Tisztelt Mányi Úr,

Én ezt a levelet már évek óta írom, és ahhoz képest, hogy mennyi ideje próbálkozom összeszedni a gondolataimat, meglepően rövid lesz. Számos vázlatot összeraktam már, elsősorban fejben, mert valamiért sosem jutottam el odáig, hogy leírjam azokat a felvetéseket, vitacsírákat, meg mindenféle szösszeneteket, amik úgy bevillannak. Először a lustaságra fogtam a dolgot, aztán simán meggyőztem magam, hogy értelmetlen az egész. Hogy miért? Rájöttem, hogy nem vagyok fontos. Nemcsak én, hanem mindenki, aki magáénak érzi a klubot. A szurkoló. A csendes, a harsány, a magába forduló, az extrovertált. Az, aki megpróbál érvelni és az, aki csupán fröcsög. Mi mindannyian. Különös időt élünk, meccsre járni nem lehet egy ideje, így aztán a véleménynyilvánítás lehetősége is beszűkült. Laptopot, tabletet, okostelefont bámulva figyeljük a játékot és magunkban sírunk vagy vigadunk, mert kommentelni nem lehet. Mert, ami nem hallatszik, ami nem látszik, az nincs. Pedig nincs mitől félni, hiszen most vasárnap sem robbant fel a net, hiába lett volna rá ezer ok. Fényes bizonyítékot szolgáltatott a valóság arra, hogy tökéletes talajra hullott a közöny magja, nem nő itt már ki semmilyen tiltakozás a földből, talán tényleg jobb fákat ültetni.

Marad hát a múltba révedés, hiszen a jelenben tényleg semmilyen örömünk nincs, meg marad a naiv várakozás, hogy egyszer, valamikor a ködös jövőben majd minden szép lesz megint, csak győzze kivárni az ember. Sokszor arra ébredek, hogy apám járt jól azzal, hogy gyorsan elvitte az aljas tumor, s így nem zabálhatta föl az agyát egy másik veszedelmes kórság, amit az egyszerűség kedvéért hívjunk csak klubszeretetnek. N em tudom, van-e mennyország, mostanában egyre kevésbé hiszek benne, de ha létezik, akkor nem gondolom, hogy onnan föntről nézi ezt a borzalmat, biztos szívesebben jár össze azokkal a legendákkal. akikkel jókat sztoriznak a régi daliás időkről.

Engem is egyre kevésbé vesz rá a lélek, hogy kövessem az aktuális eseményeket, de valamilyen becsípődés miatt a végén mégis csak úgy lesz, hogy aztán egyre hosszabb ideig tartson kipréselni magamból bármi értelmeset. A szövegeim sokszor már tényleg csak nyomokban tartalmaz futballt, és nem hiszem, hogy ez az én hibám. Titkon reménykedem benne, hogy Ön sem érzi jól magát, és ez nem azért van, mert jellemzően gonosz lennék. Ugyan! Mindez csupán azt jelentené, hogy Ön is azt és úgy látja, ahogy mi. Onnan már csak egy lépés kéne, hogy változtasson a dolgok menetén, mert erre kizárólag Önnek van lehetősége, az eszközök Önnél vannak.

Én most csupán azt kérdezem Öntől, hogy vajon emlékszik-e arra, hogy mit csinált 1982. április 28-án délután? Mert én, és feltételezem, hogy sokan még a városban, a megyében, de akár az egész országban pontosan tudom, tudjuk, tudjuk, hogy ültünk a tévé előtt, pár szerencsés a helyszínen szurkolhatott, és megélhettünk egy olyan katarzist, ami ritka az ember életében. Fontosnak érezhettük magunkat.

Kedves Mányi Úr,

Arra kérem, hogy Ön is képzelje be magát ebbe a helyzetbe, még akkor is, ha esetleg Önnek a SZEOL-ZTE meccs (1-1) ugrik be, ha a naptárra néz, látták százan, vezette Tompa, góllövők Kutasi illetve Mihalecz tizenegyesből, nincs ezzel semmi gond. Csak jusson eszébe, hogy Ön sok más mellett az ETO tulajdonosa is. Lapozzon bele a harminckilenc évvel ezelőtti Népsportba, sajnos a tévéfelvételeket elnyelte a föld, s ha csak egy pillanatra is gyorsulni kezd a pulzusa, a halántéka táján egyszerre megduzzadnak az erek, s ne adj isten elszorul a torka, akkor olyan nagy baj már nem lehet.

Ugye, hogy milyen mámorító érzés ez?

Adja meg nekünk újra az élményt, kérem!

Hajrá ETO!

*

1982. április 28.

Ferencvárosi TC – Rába ETO 3-4 (1-0)

30.000 néző, vezette: Szávó

FTC: Zsiborás – Jncsika, Beles (67’ Koch), Rab, Takács – Nyilasi, Ebedli, Pogány – Szabadi (77’ Mörtel), Szokolai, Pölöskei. Edző: Novák Dezső

ETO: Kovács – Csonka (46’ Burcsa), Hlagyvik, Szíjártó, Magyar – Hannich, Póczik, Mile (76’ Glázer)– Szabó, Szentes, Hajszán. Edző: Verebes József

Gólok: 12’ Szabadi 1-0, 49’ Burcsa 1-1, 55’ Szentes 1-2, 65’ Szíjártó 1-3, 73’ Pogány 2-3, 84’ Hajszán 2-4, 85’ Ebedli 3-4

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , , , , , | 1 hozzászólás

Hol a csapatunk?

egyedül (fotó: BFC Siófok YouTube)

Jó napot kívánok! Madarász Istvánnak hívnak, valaha futballista voltam. Ragályon születtem 1956-ban. Ragály egy aprócska település Borsod megyében, szerintem a többség nem ismeri, de legalábbis nem tud róla, hogy ilyen hely van. Pedig nincs messze Rudabánya például, amiről már mindenki hallott, csupán azért, mert egyszer valaki talált ott egy csontvázat. Na hiszen! Amikor gyerek voltam, mi többet is találtunk, mutattuk is a tisztelendő úrnak, meg a Kovács Pista bácsink a kultúrházban, mert nekünk olyan is volt, de azok csak annyit mondtak, hogy ássuk el az egészet, mert ha kijönnek a megyéről, akkor egy csomót kérdeznek, az meg nem hiányzik senkinek. Igaza volt, mi a Cseri Jóskával gyorsan el is kotortuk ott, ahol volt, na jó, azért egy aprócska botot beszúrtunk a gödör tetejébe, mert ki tudja, később mi lesz. Aztán rúgtuk a bőrt, mert az volt a mi életünk, szerettünk volna bekerülni Miskolcra, a Diósgyőrbe. A Cseri Jóskának össze is jött, egyszer elment valami toborzóra hatvanötbe’, mondták neki, hogy fusson, cselezzen, aztán meg rúgjon kapura, én is ott voltam vele, mindenhova párban jártunk, mint az ikrek, kicsit hasonlítottunk is egymásra, bár a Jóskának olyan ébenfekete szeme volt, amilyet sehol sem láttál, ő berúgta a bal felsőbe, hogy is hívnak kisfiam?, én meg elestem, ő maradt, engem meg elküldtek, gyere vissza legközelebb, ne add fel! A Jóska később egészen az utánpótlásig jutott, a Veréb Gyurival is játszottak egyszer az Eger ellen, de aztán elvitte őt a nagyvárosi hangulat. A Jóska alkoholista lett, láttam, amikor évekkel később botorkált az Őzugrónál, miután bevert kért szivacs gyümölcsét a Piros-Fehér kocsmában. Tudod, mi az a szivacs gyümölcse? Hát, amit összeszed a szivaccsal a pultos abból, amit kilocsolnak a vendégek. Aztán meg kicsavarja egy feles pohárba. Na, azt itta a Jóska, mohón és egyáltalán nem találta megalázónak. Pedig lehetett volna balszélső a Görgey helyett. Nem lett, és ez csak azon múlt, hogy nem karolta fel a Kutasi. No most nem akarom a Kutasira kenni az egészet, mert a Jóskában volt valami bulizós gén is. Az apját is a mája vitte a sírba, ráadásul ő még futballozni sem tudott.

rossz helyen állsz (fotó: BFC Siófok YouTube)

Én visszatértem Ragályra, játszottam a megye kettőben, ahogy illett, nem volt bennem akkora becsvágy, mint a Jóskában, rúgtam ötven gólt egy szezonban, de hát mindenki tudta, mit ér ez. Szerettem Ragályt mindig is, a lankákat a falu szélén, a teheneket, amiket a Katus néni tartott és hajtott ki a legelőre, de legfőképp a csendet. Nem akartam én semmit ettől a világtól, legfeljebb a Marikát a Béke utcából, de őt mindenki akarta, annyira szép volt, nem is reménykedtem igazán soha, hogy nekünk lehet közös jövőnk. Ott volt példának okáért a Cseri Laci, a Jóska öccse, igazi gavallér, olyan szövege volt, amit senki se tudott felülmúlni, még azok se, akik Barcikára jártak gimibe, pedig nekik hetente kétszer volt irodalom órájuk egy héten, szóval esélytelen volt mindenki az udvarlásban, legalábbis én úgy gondoltam. Hiába olvastam Maupassantot. Aztán egyszer eljött valaki Miskolcról, embereket keresett a megyeválogatottba, szóltak neki, hogy van itt egy srác, isteni a bal lába, gyere, nézd meg Gyurikám!, ez voltam én, pont a Trizs ellen játszottunk, ami nekem mindig bejött, mert a Trizsben a bandzsa Ondó Pista volt a balbekk, aki sosem olvasta az én biciklicselemet, csak elkezdtem és máris elszaladt a másik irányba, így aztán előttem megnyílt a tér, mondhatni a világ, én meg ötből négyszer betekertem a hosszú felsőbe, de csak Trizsben, és ott volt Gyuri bácsi, aki nem tétovázott, és csak annyit mondott Oláh Karcsi bácsinak, az edzőnek, hogy ezt a gyereket az isten is az Ózdi Kohásznak teremtette és már vittek is, asszem kaptak értem tíz labdát, amiből talán kettő luftikás volt, de az senkit sem érdekelt, mert egyébként egy sem volt, már megérte, hogy elvitték a Madarász Pistát.

mi ez a sok ember? (fotó: BFC Siófok YouTube)

Most meg itt állok Győrben, ebben a gyönyörű stadionban, bár nekem jobban bejön a diósgyőri kockabeton, érdekes, hogy minden beton más, és berúgtam a gólt, rajtam lóg mindenki, mondom a többieknek, hé!, srácok!, szerintem ne örömködjetek annyira, nézzétek azokat a szemeket, mintha vért ittak volna, ráadásul örjöng több ezer ember, nem lesz ennek jó vége. De leszarják, a Dudás ordít az arcomba, mi a faszt görcsölsz, ember?, szopni fognak!, bennük van még a 4-3!, Diósgyőrben végre megtanulnak tisztelni minket. És ekkor egy pillanatra én is elhiszem, hogy Ózd a világ közepe.

*

Az egész úgy kezdődött, hogy bemondta a tévé: 9-2-re nyert a Paks Budafokon. A Paksi Atom agyonverte a Budafoki Törleyt. Ami egyébként nem baj, mert igazából annyira mindegy, hogy milyen eredmények születnek az első ligának csúfolt zártosztályon, de mégis, a 9-2 fájt. Miért? Mert a 9-2 a mi eredményünk. A tradíciónk része, egy darab hús a testünkből, egy olyan testből, ami már egyébként is rothad. Most meg mindenféle senkiháziak törlik el a mi szeretett klubunk történelmének fontos szeletét úgy, hogy valószínűleg fogalmuk sincs, tulajdonképpen mit tesznek, mit tettek. Mert ha tudnák, akkor bevernék még egy tizediket is, ezzel megteremtenék a saját legendájukat és egyúttal meghagynák a miénket.

Ilyen előzmények után nem vártam semmi jóra és nem is kellett csalódnom. Talán csak az tekinthető pozitívnak, hogy a siófoki médiákok nem akarták túlgondolni a streamelést, ezért hagyták szabadon a csetelést és nem fordítottak fikarcnyi energiát sem a közvetítés kommentelésre. Szabad a szó, szabad a szellem! Ennek örömére  mály betekintést kaphattunk arról, hogy miként működik a m agyar labdarúgó, ha a másodosztályban bassza rezet. A legfőbb tanulság. hogy kilencven percen keresztül ordít, mint egy szamár és tényleg nem hagy semmit a véletlenre. Azt hittem, hogy anyám örökbecsű jótanácsát, miszerint ha éhes vagy egyél, ha szomjas vagy, igyál, semmi, de tényleg semmi nem izélheti alulról, óriási tévedés volt. A Balkezed!, korunk olyan méretű nóvuma, mondhatni szellemi non plus ultrája, amit talán csak a relativitás egyenlet felfedezése überelhet. Szinte látom magam előtt, ahogy Albert Einstein ül az FC St. Pauli kispadján és erősen gondolkodik a Sandhausen elleni győztes taktikán. Hiába, túlgondolják a játékosai, de főként azon bukik a mutatvány, hogy túl sok a Scheiße és a spílerek (figyelem! szándékos szójátélk!) többet emlegetnek holmi Arschlochot, mint azon gondolkodnának, hogy mi lehet a kulcspassz.

kéne a passz (fotó: BFC Siófok Youtube)

A meccs egyébként hozta a szokásos formát: semmilyen játékkal vezettünk a szünetben 2-0-ra, majd okosan magunkra engedtük az ellenfelet, aki, ha kis bírói segítséggel, de kiegyenlítette az állást, és ha van még tíz extra perc, megnyeri a találkozót. Barnabás BsC így bezsebelhet egy újabb pontocskát, matematikailag megvan a bentmaradás. Küldetés teljesítve, a kedves közönség mélységesen leszarva. Ámen.

Én csupán annyit szeretnék megkérdezni, hogy Priskin Tamás csapatkapitány, akinek góljai nélkül valszeg a kiesés szele is megcsapta volna a társaságot, miként fogalmazza meg öt tömör mondatban a választ arra, hogy mit jelen számára az alázat, mint olyan? Mert nekem nem igazán jött át vasárnap délután a kellemes balatoni melegben, hogy neki ez megvan. Ötmilliószor kérek elnézést, hogy ilyen baromságokkal zavarom, de nekem az a bekattanásom, hogy ez fontos.

Egyébként annyira szép lett volna, ha 9-2–re nyerünk.

Csak azért is.

*

BFC Siófok – WKW ETO 2-2 (0-2)

zárt kapuk mögött, vezette: Hanyecz

Siófok: Hutvágner – Polényi, Jagodics, Izing, Kiss B. (46’ Deutsch) – Kecskés (46’ Nikházi), Tajthy (88’ Medgyesi) – Hajnal (46’ Elek), Cipf, Balogh (73’ Tömösvári) – Horváth. Edző: Mihalecz István

ETO: Ruisz 4 – Kovács 2.5, Temesvári 2, Vukasović 2.5, Fejes 2.5 – Kiss M. 2, Egerszegi 2.5 (82’ Vári 0) – Vitális 2 (86’ Vankó 0), Berki 1.5 (70’ Bagi 0), Májer 2.5 – Priskin 1.5. Edző: Dobos Barnabás

Gólok: 22’ Priskin (11-es) 0-1, 33’ Fejes 0-2, 66’ Elek (11-es) 1-2. 81’ Elek (11-es) 2-2

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Párduc a házban

bekötött szemmel, bármikor (fotó: Népsport)

Tegye fel a kezét, aki emlékszik rá, hogy ki volt a hetvenes évek elején az Ajax kapusa!

Könyvmolyok és nethuszárok kíméljenek!

Én például sokáig abban a hitben éltem, hogy Jongbloed állt a vonal előtt valami lehetetlen számmal a hátán, és ez a tévedésem egészen addig fennállt, amíg el nem merültem a hatvanhatos ETO-DWS Amsterdam BEK-negyeddöntő történetében. Azt már tudom, hogy ki nem volt, de továbbra is vakfolt, hogy ki igen. Fontos lenne? Naná!

*

Minden híresztelés ellenére a Mágusnak fontos volt a stabil védelem. Csak éppen számára egészen mást jelentett ez a szó. A fegyelmet és a feltétlen bizalmat. Kereste egy darabig a tökéletes megoldást, és amint megtalálta, onnantól kezdve nem variált sokat. S mivel a dolog szimmetrikus volt, azaz a játékosok is bíztak benne, gondolkodás nélkül megcsinálták, amit kért, működött a rendszer. Még mielőtt félreértenénk egymást, nem eszetlenségről beszélek, alapvetéseket várt el Verebes, rugalmasan értelmezett automatizmusokat, amibe bőven belefért az improvizáció, hiszen a pályán az adott szituációtól függően kellett meghozni minden egyes döntést. Ez a fajta szabadság azonban magában hordozta a hibát, gondoljunk csak bele a lestaktika kívülről kissé öngyilkosnak tűnő alkalmazására. A szisztéma zsenialitása azonban abban rejlett, hogy Verebes felismerte, hogy a hibák folyamatos elkerülése megöli a játékot, a hibákkal együtt kell élni, ezért azok folyamatos korrekciójára és a javításra fókuszált. Kockázat nélkül nem lehet nyerni, ami óhatatlanul megnöveli a hiba lehetőségét. A védelem tízből négyszer behibáz. És? Két út is van a megoldásra: összerakni egy elképesztően hatékony támadósort vagy szerezni valahonnan egy remek kapus. Verebes azonban sosem volt híve az üres kompromisszumoknak, ezért aztán a vagy helyett az és-ben gondolkodott és milyen jól tette!

A kapusposzton Kovács Laci nála egyből képbe került és telitalálatnak bizonyult. Ismerte a Videotonból, tudta, hogy mire képes, ezért ragaszkodott a megszerzéséhez. Nem okozott csalódást. A sors igazságtalansága, hogy azokból az időkből kevés mozgókép maradt meg a meccsekről, mert így talán nem becsüljük eléggé, hogy mennyit is tett hozzá a hatalmas sikerekhez. Mindenki a hét, nyolc meg kilenc rúgott gólra emlékezik, de vajon kinek vannak meg a kivédett tizenegyesek? Bizony a Fradi elleni 4-3-as derbin túl is volt világ! A kvázi centerhalf, a sok remek kifutás, a levegőben úszás, az öklözés?

Kovács Laci jó 1-eshez méltón elsőként ment el négy éve arra a másik pályára, de cefetül hiányzik a fura testtartása, a markánsan barázdált arca, az alakja, amivel másodperc alatt betöltötte azt a teret, ahol megjelent.

Ma lenne 70 éves és még nagyon is élhetne…

*

Kovács László (1951. április 24. Tatabánya – 2017. június 30. Győr)

1981 és 1984 között volt a klub meghatározó játékosa majd 1988-ban visszatért. Az itt töltött idő alatt összesen 153 bajnoki meccsen állt az ETO kapujában. Nyert két bajnokságot és két ezüstérmet valamint tagja volt az MNK-ban második helyen végzett csapatnak is.

Legenda.

*

1983. szeptember 3.

Budapesti Honvéd – Rába ETO 1-1 (0-0)

12.000 néző, vezette: Pádár

Honvéd: Andrusch – Kerepeczky, Varga, Garaba, Tóth – Gyimesi (46’ Sikesdi), Nagy, Détári – Bodonyi, Dajka (73’ Gere), Esterházy. Edző: Komora Imre

ETO: Kovács – Turbék (61’ Vági), Hlagyvik, Rezi (51’ Csonka), Magyar – Kurucz, Burcsa, Szepesi, Mile – Horváth, Hajszán. Edző: Verebes József

Gólok: 61’ Sikesdi 1-0, 89’ Mile 1-1

Kategória: mindenmás, történelem | Címke: , , , , , , | 1 hozzászólás

Ugyanaz, de mégis más

kicsit csúszott (fotó: saját)

Nagyszüleimnek.

*

Akkor ijén elnyuargaltam a misijére!, mondta vasárnap reggel nagyanyám, majd fogta a biciklijét és elment a templomba. Nem szállt föl rá, csak tolta maga mellett, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem tudott biciklizni. Támasztéknak használta, esetleg tartónak, a kormányra remekül fel lehetett akasztani a táskát. Kettőt is. Többet is. Ő akkor utazott biciklin, amikor nagyapám nagyritkán elvitte valahová és akkor felültette a vázra. Biztos, hogy nem volt ötven kiló, nagyapám meg egy szép termetes ember, így aztán remekül festettek együtt, ahogy karikáztak a Kis-Rába mellett az úton. Ha egy olyan perspektívából vette volna föl valaki őket, ahol csak deréktól felfelé látszanak, a Körhinta legendás jelenete köszönt volna vissza az objektívból. Repülünk Margit!, mondhatta volna nagyapám szerelmes tekintettel nagyanyámnak, de nem volt sehol a vurstli, csupán a Csarnokba mentek, leadni a tejet.

Héttől volt a kismise, amire az asszonyok jártak, no meg a gyerekek. Nagyanyám kapacitált minket nyaranta, amikor ott töltöttük egy hónapot, hogy menjünk vele, de nem igazán fűlött hozzá a fogunk. Az öcsém inkább unkákat és varangyokat gyűjtött egy vödörbe, én pedig olvastam a hűvös házban. Nagyapám egyszerű útőr volt, a gonoszok útkaparónak hívták, mégis annyi könyve volt, hogy azt nem csak a faluban irigyelhették meg. Főként persze könnyű irodalom, sok múlt századi romantikus, az Olcsó Könyvtár sorozatában megjelent Jókai, Mikszáth, Kosztolnyi. Kicsi alakos könyvecskék voltak ezek, jól kézbe lehetett venni őket, ha úgy hozta a kedvem, a kerti fűben, a hátamon fekve is kényelmesen olvashattam őket, nem szakadt le a kezem. Néha azért elkísértük nagyanyámat, főként becsületből, no meg azért, hogy röhöghessünk az öregasszonyokon, akik hihetetlenül hamisan, de elképesztő átéléssel vinnyogták a szentes énekeket. Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél meg szegény magyarokról! Nagyanyám persze szépen intonált, legalábbis úgy emlékszem. Vagy úgy hiszem.

Mikor vége lett a misének, nagyanyám még eligazította a kis ministránsokat, váltott pár szót a tisztelendő úrral, de már sietett is haza, mert várt rá a munka a konyhában. Vasárnap volt, az Úr napja, nem kerülhetett más az asztalra, mint húsleves és rántott hús, petrezselymes krumplival. Ha az öcsémen múlik, rántott békacomb is lehetett volna az ebéd, szép számmal gyűjtött időközben áldozatnak valót a Csatiból, de mi inkább maradtunk a megszokásnál és inkább a hátsó udvarban kapirgáló jószágokból került ki a fazékba való, egyébként sem az unka a jó alapanyag, ha hinni lehet Krúdynak. Márpedig neki lehet, ha a gyomrunkról van szó.

engedjétek hozzám (fotó: saját)

Időközben nagyapám is előhozta a maga biciklijét, szép ezüstszínű, masszív fajta volt, ami kellett is, mert biztosan kellett hordoznia a több mint száz kilót. Nagyapám egyébként egyáltalán nem volt kövér, emlékszem, amikor szóba került a súlya, mindig csak annyit felelt, hogy neki különösen nehezek a csontjai, ez ilyen családi örökség, amit nehéz volt elképzelni, mert akkor még apám szinte zörgött, aztán persze később az idő mindent igazolt, most meg már én sem merek sokszor tükörbe nézni. A nagymise tíztől kezdődött. Arra jártak az emberek. Emberek, így mondták, és nem volt benne semmilyen bántás, de azért abban pillanatban jobban örültem, hogy lettem, aki lettem, és nem mondjuk Enikő, akinek sokan vártak. Pedig a nagymisére nem mehettünk, vagyis soha sem hívott minket nagyapám. Ott biztos nagyon komoly dolgok történhetnek, gondoltam alig tízéves fejjel, talán Jézus is keményebb képében jelenik meg, nincs szó a szegények felkarolásáról, a szegények gyógyításáról, sokkal inkább arról, amikor kiveri a kufárokat a templomból, amikor dühös, amikor olyan emberi. Aztán az is lehet, hogy az emberek sokkal hamisabban éneklik a szentes énekeket, és egyszerűen nem szeretnék, hogy ezt más is hallja. Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél el szegény magyarokról! Dörmögték úgy, ahogy a focisták szokták a himnuszt, és ahogy csak akkor hallod, ha túlságosan az arcukba tolják a zajmikrofont.

A mise után aztán egy rövid kártyaparti a kocsmában, pár pohár borocska, de csak azért, mert a sok ének miatt kiszáradt a torok, és egyébként is jobban csúszik a leves, ha az ember előtte megiszik egy kevés félszáraz borocskát.

*

Vasárnap délben igazi rangadót játszottak a megyei harmadosztály csornai csoportjában. A valahai közös községek, a mostani szomszédvárak büszke csapatai néztek egymással farkasszemet a nagymise után, ha még most is úgy történnek a dolgok, mint negyven évvel ezelőtt, és miért ne lenne így. Mikor véget ért a szertartás az emberek a kedélyes futballpálya felé vehették volna az irányt és élvezhették volna a jó időt, meg azt, hogy pattog a labda, de ugye az átkozott járvány miatt most erre nem volt lehetőség. Nagy kár.

Nekem sincs más lehetőségem, mint a jegyzőkönyv száraz tényeinek rögzítése. Az, hogy a pályán mi történt valójában, nem tudhatom, viszont senki sem tilthatja meg, hogy elképzeljem, így aztán csak és kizárólag az elmém szabhat határt.

Az örök legenda, Ács Pisti által felkészített mihályi csapat iskolajátékkal szerzett magabiztosan három pontot, felrúgva ezzel minden előzetes esélylatolgatást, bebizonyítva újra, hogy a futball gyönyörű, a futball csodálatos, a futballban minden megtörténhet. Hiába menetel a Kisfalud a bajnokságban és előzi meg jócskán a Mihályit, most csak kisinas lehetett a foci iskolában. Ilyen rangadók esetében mit sem számít az előző héten, hetekben mutatott forma, mert meg kell halni a győzelemért, a dicsőségért, a presztízsért, és ezt most tökéletesen megértették a mihályi héroszok és most legalább fél éven keresztül büszkén, felemelt fejjel és egyenes derékkal lehet ülni a kocsiban, sőt!, szerintem egy rövid dudaszó is belefér, ha valaki éppen Kisfaludon keresztül autókázik Himodra.

Köszönöm fiúk az élményt!

kéz a kézben (fotó: saját)

Kovács Károly sporttársat ellenben csöppet megrovom, mert volt már majdnem éjfél, mire végre megjelent a jó hír az MLSZ adatbankjában.

Ejnye! Ön el sem tudja képzelni, hányan lógtunk a gép előtt, várva minden aprócska hírmorzsát ebben az ínséges időben.

*

Mihályi SE – Kisfalud SK 3-1 (2-0)

zárt kapuk mögött, vezette: Kovács K.

Mihályi: Ács Mi. 6 – Szalay 6, Németh Ro. 6, Halász 6, Varga G. 6 – Fusha 6, Kovács D. 6 – Pandur 6 (78’ Pál 6), Ács Ma. 6, Kovács R. 6 (90’ Vörös 6) – Varga Cs. 6 (85’ Világos 6). Edző: Ács István

Kisfalud: Papp – Varga B., Varga V. (63’ Németh Ri.), Kiss P., Mészáros – Zsirai, Fülöp – Németh Gy., Szalai (61’ Kiss I.) Srágli – Németh D. Edző: Szeg Kálmán

Gólok: 40’ Kovács Ri. 1-0, 44’ Fusha (11-es) 2-0, 58’ Ács Ma. 3-0, 64’ Papp 3-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve mindenki kap értékelést, aki ha csak egy másodpercig is, de taposta a szent gyepet.]

*

Volt egy másik meccs is vasárnap, amit legalább annyira vártam. Puccosabb. Villanyfényes. Adta a tévé is. Igaz, nem az M4, mert ott a hatalmas tömegeket vonzó női kosár Euroliga bronzmeccsét tolták. Nyilván voltak előzetes mérések, mekkora a fókusz, esetleg a jogtulajdonos ragaszkodott a nagyobb eléréshez. Nem tudhatjuk ezt sem, de hát annyi sok más dologról nem tudunk, ami a közmédia műsorpolitikáját mozgatja. Egyébként nincsenek illúzióim, az ETO-Loki sem hozott lázba annyi embert, amennyiről néha delirálok.

A mérkőzés kapcsán erős kettősség van bennem. Egyrészt többet kaptam a csapattól ahhoz képest, amit vártam, bár ez egyáltalán nem jelent feltétel nélküli dicséretet, de még csak jó érzést sem. Mégiscsak egy hazai 4-2-es vereség után vagyunk, a kokas csípje meg! Másrészt meglehetősen gyáva taktikával álltunk ki, amit ugyan magyarázhat, hogy mivel tisztában voltunk az erőviszonyokkal, nem akartunk szépen meghalni, azaz beszaladni a faszerdőbe és egy laza ötössel lekullogni a végén. A sündisznó hadművelet bizonyos értelemben sikert hozott, hiszen szórakoztatónak mondható meccsen, tisztes eredmény lett a vége. Azt azonban nehezen feledem, hogy legkevésbé rajtunk múlt a dolog, a Lokika ugyanis erős takarékon égett, a gólokat pedig ajándékba kaptuk. Köszi Pávkovics! Különösen fájt, hogy amint a Debrecen egy picit rálépett a gázra, máris szembe találkoztunk a rögvalósággal, vagyis azzal, hogy szürke és átlagos vagy inkább átlag alatti csapatunk van. Simán lehetne a váltómezünk szürke.

A végére azért itt hagyok pár égető és vélhetően költői kérdést.

Számomra végtelenül kényelmes, megkockáztatom: túlságosan előzékeny volt az ETO ellenfelével szemben. Szép dolog a korrekt vendéglátás, de vajon miért van ilyen érzésem? Közös szelfi volt a végén?

Milyen motiváció hajtotta Lipták Zolit, amikor kábé a nulladik percben, nagyon ígéretes szabadrúgás pozícióban felborította a kétségtelenül veszélyesen fickándozó, de a kaputól éppen távolodó Pintér Ádámot? Én csak egy átlagos futballdrukker vagyok, de annyit magam is tudok, hogy Dzsudzsák, Bódi, Varga, Korhut vagy éppen Ugrai is elég jól rúgnak középtávolról kapura.

valami dereng (fotó: saját)

Ha kábé az ötödik passz után úgyis látszólag céltalanul előrebasszuk a labdát, miért kell hátul úgy csinálni, mintha mi lennénk a Barcelona vagy a Bayern, ahol Ter Stegen vagy Neuer játszik kvázi centerhalfot, elég ügyes lábmunkával? Mindezt szakadó esőben, meglehetősen csúszós pályán.

Hova tűnt az általam ősszel megismert és megkedvelt Berki István és Májer Milán?

Nem bántom feleslegesen Barnabi Ruizt, mert vélhetően marja magát ő is rendesen, de miért nem véd Gundi? Őszintén!

És végül: szeretnék ott a klubházban, ha az utolsó két hazai meccsre bemehetnének drukkerek? Vagy bármikor. Őszintén!

Nyugi! Engem még nem oltottak be egy vakcinával sem, kicsi a sansz, hogy én például bemehessek.

*

WKW ETO – Debreceni VSC 2-4 (0-2)

zárt kapuk mögött, vezette: Radványi

ETO: Ruisz 2 – Kovács 2.5, Lipták 1.5, Temesvári 2, Fejes 1.5 – Kiss 2, Vukasović 1.5 – Simcho 1.5, Vitális 2.5, Májer 1.5 – Priskin 1.5. Edző: Dobos Barnabás

DVSC: Gróf – Bévárdi, Kinyik, Pávkovics, Korhut – Varga, Dzsudzsák, Pintér (Baráth) – Ugrai (Bárány), Szécsi, Bódi. „Edző”: Toldi Gábor

Gólok: Bódi 0-1, Ugrai 0-2, Vankó 1-2, Szécsi 1-3, Priskin (11-es) 2-3, Bárány 2-4

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]

*

A képek az újdiósgyőri sportpályán készültek egy felhős nyári napon, valamikor régen, talán 2018-ban.

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Nézzünk bizakodva a jövőbe

mi jöhet még? (fotó: Képes Sport)

Nekem azok voltak az első nagy menetelések az Ipar úti hídon, amikor Béla bácsiékhoz mentünk látogatóba, a Madách utcába. Négyen ballagtunk szótlanul, egymást követve, bár az inkább volt trappolás, mint kellemes séta, mert anyám például nem tudott lassan gyalogolni. Mire a híd Jancsifaluhoz eső lábához értünk, kicsit el is fogyott is a szufla, így aztán irigykedve néztem a mellettünk elhúzó tizennégyes buszon üveges tekintettel üldögélő embereket. Valamiért mindig ott, a benzinkút mellett hagyott le bennünket. Gyertek már, mordult ránk anyám, én pedig tudtam, hogy most jön a neheze, a kaptató. Lefelé sokszor szaladtunk Barnival, hajtott bennünket a türelmetlenség, de akkor meg az volt a baj. Elestek, szólt a határozott verdikt. Nem emlékszem, hogy bármikor előfordult volna ilyesmi. És hiába mondtuk, hogy mi csak szeretnénk már végre odaérni, innen már látszik a Papagájtelep sarka, szigorú pillantásokkal a hátunkban tettük meg az út végét. Mikor felcaplattunk az első emeletre, és Monika néni mosolyogva nyitott ajtót, már mindenkinek kicsit rossz volt a kedve.

Én mégis szerettem ezeket az alkalmakat, mert Béla bácsiék voltak számomra a különleges rokonok. Tízévesen is tudtam, de legalábbis éreztem, hogy ők nem átlagos emberek. Olyan dolgaik voltak, amik másnak nem, olyan történeteket meséltek, amiket mástól nem hallhattam. És a filmvetítés volt a csúcs. Nem ám akármilyen diafilmes mozit kell elképzelni, hanem igazi mozgóképet, amin párszor kicsit börleszkesen döccen ugyan a kép, a színek is kicsit elmosódtak néha, de a szereplők valóságosak, többnyire Béla bácsi és Monika néni mosolyognak csak könyvekből és színes lapokból ismerős kulisszák előtt. Gyönyörű épületek előtt szép emberek korzóznak, a hullámzó tengerbe rohannak fürdőruhás fiatalok, csoda autók kanyarognak hegyi utakon, kávéházak teraszán elegáns urak és hölgyek kortyolják kávéjukat és ami talán a legjobban megfogott, egy tömött arénában az ijedt bika fújtat és keresi a menekülés útját a piperkőc torréró elől, akit én akkor még torreádornak ismertem, de sze rintem ők is. Jó húsz évvel később, amikor magam is eljutottam egy barcelonai bikaviadalra, egy szempillantás alatt azok a régi képek elevenedtek meg a szemem előtt és a körülöttem zsongó tömeg hirtelen a kora hetvenes évekbe ugrott vissza, talán még Franco is feltámadt.

Béla bácsi számtalanszor elmesélte azt is, amikor Lisszabonban járt hatvanötben és élőben látta a Benfica-ETO BEK-elődöntőt a Fény Stadionjában. Áhitattal figyeltük, képzeletben mi is ott jártunk apámmal, Béla bácsi pedig volt annyira tapintatos, hogy csak szőr mentén említette, hogy őt a futball különösebben nem érdekli, neki az az egész nem jelentett túl sokat, nem többet egy protokoll eseménynél, amin a gyár, akarom mondani a Gyár révén vehetett részt. Nem akart minket megbántani. Nem tudhatta, hogy mi akkor sem bántódnánk meg, ha kiderülne, az egész meccset a puccos páholyban, egy finom szendvics majszolásával és egy testes portugál bor kortyolgatásával töltötte volna, és amikor együttérzően megveregették a vállát a 0-4 után, nem értette volna, hogy mi és miért történik, de legfőképp neki miért kellene szomorúnak lennie, amikor olyan szép az idő.

Kész a vacsora, szólalt meg egyszerre Monika néni, a konyhából jövet, és ekkor szűrődött be az ablakon az a sejtelmes morajlás, amit utána még hétszer szakította meg a beszélgetés menetét. Hangos volt, de nem ijesztő, volt benne némi pátosz, de mellette az önfeledt öröm határokat nem ismerő ereje is átitatta bőven. Csak apám kapta fel rá a fejét, aki aztán hirtelen a nappalit uraló szekrénysoron óvatosan világító órát kezdte keresni. Negyed nyolc múlt kicsivel. Csendesen mosolyogni kezdett, a tekintete olyan belső nyugalmat árasztott, amit nehéz szavakba önteni. Megkockáztatom egyébként, hogy csak én láttam ezt a lopott pillanatot, vagy ha más is, az csak egy átlagos somolygást vett volna észre.

Én azonban mindent megértettem elsőre és az újabb hangorkánok csak megerősítettek ebben. Azt gondolom, apám akkor hitte el végleg, hogy hamarosan meccsre kell mennie, hiszen van neki egy fogadalma, miszerint akkor látogat ki újfent a stadionba, ha a bajnokságért játszik a csapat.

Isten éltessen Béla!, emelte poharát, de gondolatban akkor már messze járt és én is repültem vele.

*

Ma este az egész ország, na jó, ez túlzás!, a komplett futballkedvelő társadalom, ezt is finomítani kellene, hogy asszongya, a győri sportért rajongók széles köre, na de mit is jelent ez? Végtére is! Elég a hangzatos szavakból!

Kezdjük elölről.

Ma este a te, a te, a te, a te és a te szemed, no meg az én vigyázó tekintetem előtt fog pályára lépni a közelmúlt, másként megfogalmazva, a tízes évek első felének két meghatározó csapata, a 2013-as és a 2014-es bajnok, az ETO és a Loki, hogy visszahozza, ha csak közel két óra erejéig azokat az időket, amikor, ha piros és zöld csapatot akart valaki nézni, amint egymásnak feszül, nem kényszerült egy Kisvárda-Paksra. És kapott agyfosást.

Én mindössze annyit kívánok, hogy amikor apám bekapcsolja a tévét ott fenn a magas égben, megkeresi szépen a HeavenSport csatornát este nyolckor, had érezze már jól magát két félidő erejéig és mosolyogjon úgy megint, mint anno 1982-ben.

*

1982. április 24.

Rába ETO – Debreceni MVSC 8-1 (5-0)

15.000 néző, vezette: Tompa

ETO: Kovács – Csonka (64’ Szíjártó), Hlagyvik, Mile, Magyar – Hannich, Póczik, Burcsa (68’ Gyurmánczy) – Szabó, Szentes, Hajszán. Edző: Verebes József

DMVSC: Szűcs – Tímár, Szigeti, Sallai, Fodor – Feledi (70’ Tóth), Menyhárt, Nagy II, Czikora – Kerekes, Jankovics. Edző: Kovács Ferenc

Gólok: 21’ Hannich 1-0, 23’ Hannich (11-es) 2-0, 28’ Hajszán 3-0, 39’ Szentes 4-0, 40’ Szentes 5-0, 47’ Szentes 6-0, 64’ Burcsa 7-0, 80’ Nagy II 7-1, 86’ Gyurmánczy 8-1

Kategória: előzetes, mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Az utolsó leheletükig

volt némi hely (fotó: ETO YouTube)

Manapság sokat sírok.

Fullaszt rengeteg gondolat,

lehet, hogy indokolatlan.

Jó lenne elfojtani azt, ami nincs,

vagy csupán megbújik valahol

az agyamban.

A halál kerülget.

Szevasz! Mi szél hozott pajtás?

Mondom a postásnak.

Miközben nem várok sok mást.

Levelet, színes újságot hord a szél.

Ő meg néz csak bambám,

És nem szeretne semmi mást,

csak némi fillért.

Kihoztam, ez nekem jár.

Mondja.

S nyújtja a kezét.

Kerekeztem annyit, mint Kollerné soha.

Az Ötház utcát megjártam,

Bicikliztem annyit, mint senki más.

Itt van a Nők Lapja, tessék.

Adom az ezrest neki.

Köszönöm, mondom kicsit szégyellve.

Milyen jó, hogy van ez a vázas bicikli.

Dél van.

Nem járt erre senki

Korábban.

*

Imre szól hozzám közben

egy másik univerzumból.

Tudod, ki ő?

Az istenkirály.

Szeretném, ha szeretnének.

Hebegi óvatosan,

S a szeme kissé fátyolos,

Bármennyire valószerűtlen

Ez most.

Vettem edzőt, újat

Ahogy kérte a Cézár.

Mégis anyáznak engem,

Igaztalan.

Utálom őket, az egész bagázst,

Temeti arcát bele a paplanba,

Mert elárultak cédán.

A játék jó,

Ha nem is folyamatos.

De vajon mindig nyert az aranycsapat?

Volt gikszer bőven,

A Bozsiknak is volt passza számos,

Ami ment ki a világból

A picsába, oldalt.

Namármost!

S trénerük sem volt egy Dobos.

Sebesnek hívták a bácsit,

Aki semmivel sem volt okos’b.

soros védekezés (fotó: ETO YouTube)

Kommenteljetek majmok,

Ha nektek ez a fontos!

Nesztek a chat!

Itt a tuti iksz egy olyan ellen

Ellen,

Ami halomra vert minket sokszor,

Volt bár az edzőnk a Lázár,

A Bekő,

Vagy a Kiru maga.

*

Nem néztem meg a Haladás elleni gálát. Büszkeségből. A keménykedés természetesen csak pár napig tartott, szinte rágtam a küszöböt, hogy újra lássam őket.

Mármint a zöld-fehér dresszbe öltözött isteneket, akik annak szentelik életüket nap, nap után, hogy leigázzák a komplett NB II-t.

Ki is mentek a pályára, oda is tették magukat, de azok az átkozott pontlövések, nem is beszélve a hosszú keresztpasszokról, amiket nem lehet lefülelni, bármennyire készül az ember, és máris romokban a haditerv.

Van azonban feltámadás. A kérlelhetetlen és megalkuvás nélküli küzdelem meghozta gyümölcsét, és ha még legalább tíz percig tart a meccs, a győzelem is meglett volna.

Így lett egy heroikus iksz.

Köszönjük.

Szeretünk benneteket.

*

Budaörs SC – WKW ETO 2-2 (2-0)

zárt kapuk mögött, vezette: Horváth

Budaörs: Szabó – Menyhárt, Zsidai, Kékesi, Pintér – Molnár Cs., Horváth E. (77’ Halácsi), Petneházi, Molnár T. – Halmai, Pethő (82’ Horváth R.). Edző: Márkus Tibor

ETO: Ruisz 2.5 – Kovács 2, Lipták 3, Temesvári, 2.5, Fejes 2.5 – Szabó 1.5 (46’ Bagi 2), Kiss 2 – Simcho 2 (69’ Horváth O. 0), Berki 1.5 (46’ Molnár R. 2), Májer 1.5 (69’ Vankó 0) – Priskin 2.5. Edző: Dobos Barna

Gólok: 28’ Petneházi 1-0, 37’ Pethő 2-0, 77’ Lipták 2-1, 90’ Priskin 2-2

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Az oroszlánbajusz cincálói nem pihennek és élvezik

– Szerinted milyen mély lehet ez, Béla? – kérdezte Béla, aki a legokosabb volt a faluban, sőt egyes vélemények szerint az egész járásban, ami külön nagy szám, mert a járásközpont közepén, egész pontosan a református templommal átellenben ott terpeszkedett egy szakközépiskola már több mint ötven éve.

– Nehéz ezt megítélni, Béla – felelte Béla, miközben erősen vakarta a tarkóját, talán nem véletlenül, hiszen ő nem volt benne az első ötvenben az elébb említett összevetésben, pedig hét hosszú évig járt abba a bizonyos szakközépiskolába, és nem azért, mert megbukott volna akár egyszer is, hanem párszor abbahagyta a tanulást, ő úgy mondta, emésztette azt a rengeteg tudást, amit igyekeztek a fejébe verni. Valljuk be, kevés sikerrel.

Béla szólt Bélának kora reggel, hogy egy rejtélyes lyukat talált munkába menet a falu szélén, közvetlenül az út mellett, úgy öt méterre a Könnyező Szűz szobra mellett, alig látszott ki a méretes gazból, tiszta szerencse, hogy éppen arra ugrándozott egy magányos őz, amelyik pár könnyed szökellést követően hirtelen eltűnt a semmibe. Béla azt hitte rosszul látott, esetleg csak lepihent az az őz, nyilván sokat menekült az éjszaka mindenféle ragadozó elől, volt belőlük rengeteg a környéken, kicsit közelebb lépett hát, és akkor vette észre a lyukat.

– Ha megjön Béla, azonnal kimegyünk a helyszínre! – nyugtatta meg Béla Bélát, de őt sem hagyta nyugodnia a dolog, ezért aztán inkább rögvest biciklire ült és eltekert Bélához.

– Akció van, Béla! – zörgetett be Béla ablakán, aki előbb kócos fejjel kikukucskált, majd miután látta, hogy Béla az, gyorsan összeszedte magát, egy hirtelen mozdulattal felhörpintette az éppen csak elkészült kávéját, égette a nyelvét rendesen az ital, utána meg a torkát, ahogy lecsúszott, sok ízt nem érzett. Utána egy hétig semmilyet. Egy régi vegyespálinka jutott eszébe, no meg azok a borzasztó idők, amikor már délre részegen feküdt az ágyában, miután azt asszony lelépett a gyerekekkel. Az a pálinka volt ilyen haragos. Meg ő is előtte, amikor Bella beült a Kockaladába Kicsibélával és Bélaszeniorral. Hosszú volt az út, míg végre megtalálta Bellát, aki végleg kitörölte a szívéből Bellát.

– Hova megyünk, Béla? – kérdezte Béla a kapun kilépve.

– Ne kérdezz semmit, csak ülj fel a vázra! – vetette oda Béla foghegyről, és Béla tudta, hogy most tényleg nincs itt a felesleges kérdések ideje.

Most ott álltak ketten a lyuk felett, ami lehetett vagy két méter átmérőjű és éktelen bűzt árasztott magából, amit csak részben lehetett szegény őz borzalmas tragédiájának számlájára írni, ellenben magyarázatként szolgálhatott arra, hogy miért nem járt manapság egyetlen vadállat sem a határban, illetve hova tűnhetett az idős Béla bácsi, akinek mindene volt a Könnyező Szűz.

– Van nálad kötél, Béla? – lépett a tettek mezejére Béla, és Béla már engedte is a táskájából elővarázsolt vastag szürke spárgát lefelé. Ariadné fonala semmi volt ahhoz képest, már ami a hosszát illeti annak a spulninak, ami komótosan bukott alá a mélybe, Béla nem is értette, miként fért bele Béla táskájába. Húsz perc után aztán elfogyott a kötél, de még mindig nem értek a végére.

– És milyen hosszú volt ez a kötél, Béla? – tette fel a logikus kérdést Béla, de Béla tanácstalanul tárta szét a kezét.

– Fogalmam sincs. Bélától kaptam, de ő nem mondta meg, én meg nem méregettem – szólt csendesen. – Ugye most nem lenne rossz, ha tudnám…?

ne rugdaljátok a falat, jó? (fotó: ETO YouTube)

Béla érezte, hogy ez a veszett fejsze de egy pillanatra sem adta fel.

– Dobjunk be egy követ! – adta ki a parancsot.

– De minek? – kérdezte Béla, de maga is megbánta, hogy kinyitotta a száját.

Szerencséjükre volt egy közepes méretű kő a közelben, ami úgy tetszett, mintha a Könnyező Szűz orra lenne, de az események nem tették lehetővé, hogy mindenki érzékenységére tekintettel legyenek. Béla fogta és egy lendülettel bedobta a lyukba a fehéren csillogó orrot, majd hosszasan füleltek. Percek teltek el így, a némaságban, míg nem éktelen berregésre lettek figyelmesek, ami azonban nem lentről jött, hanem a hátuk mögül, ugyanis éppen arra traktorozott Béla, a falu mindenese. Ha ölni lehetne a nézéssel, akkor Béla most minden bizonnyal életfogytiglani büntetését töltené valamelyik büntetésvégrehajtási intézetben, de Béla szerencséjére ilyen csak a mesékben van, így nem tepsiben hagyta el a helyszínt, hanem vidáman integetett a pilótafülkéből, és még tülkölt is egyet a biztonság kedvéért.

– Nincs más megoldás, le kell menni – vonta le a konzekvenciát Béla. – Te fogsz lemenni, Béla!

– Én? – rezzent össze Béla, majd kényelmesen elhelyezkedett egy virtuális mozi süppedős székében és végignézte élete filmjét ötszörös gyorsításban, maga is meglepődött mennyire nem volt abban az életben semmi érdekes, jobb is lesz, ha lemászik az ismeretlenbe.

– Ígérem, ha félóra múlva nem adsz magadról életjelet, követlek – mondta Béla, és olyan megnyerően mosolygott mellé, ahogy csak a legmenőbb színészek képesek.

Béla kérdezés nélkül indult, ami végzetes hiba volt, bár erre már nem ő jött rá, mivel öt percen belül lezuhant a lyuk síkos faláról és menten szörnyethalt a félelem okozta szívinfarktusban, hanem azok, akik utána tudomást szereztek a történtekről, pedig Béla kicsit kiszínezte a sztorit, elsősorban az ő heroikus alakját domborította ki, de a többi Béla azért átlátott a szitán.

A lyukat lefedték egy hatalmas lemezzel, amit gondosan rögzítettek a Könnyező Szűzhöz. A szobor mellett később valaki, az éj leple alatt emelt egy másik emlékművet. Bár az arcot nem lehetett tisztán kivenni, akik látták, megesküdtek rá, hogy Bélát ábrázolja.

Bélának is lett egy új Bélája.

*

A rémálom folytatódik, csupán annyi történt, hogy immár más neve szerepel az összeállítás végén.

Vegyük csak sorra!

A hosszú bajnoki szünet előtt menesztik Csató Sándort, így az utódnak, Dobos Barnának elvileg lényegesen több ideje van a munka felvételére, mint általában egy ilyen beugráskor szokásos. Számomra már az antré is necces, mert a mester az első megszólalásaiban rövidtávon sem ígér semmit, más szemszögből: rövidtávon megígéri a semmit. Igaz, azt többször is. A jövőben mi lesz? Remélhetőleg jobb játék, mint korábban. Tényleg? Ne már! Ez komoly?

Végre eljön az első mérkőzés, ami nem egy norvég álomsorsolás, de valószínűleg a jobbak közé tartozik a lehetséges kilenc opció közül. Izgatott és bizakodó vagyok, bár vannak bennem ambivalens érzések akkor, mikor kiderül, hogy nem lesz az elejétől stream, az jár a fejemben, nem lenne jobb mindenkinek, de főképp nekem, ha egyáltalán nem láthatnám a meccset?

bálabontás kéne már (fotó: ETO YouTube)

Ha mondjuk, csak elképzelném, mi történik?

Ha én találhatnám ki az események sorát.

A kapufáról kipattanó lövést.

A bravúros védéseket.

A totális futballt újra.

A felhőtlen örömet, ha nyerünk.

A balszerencsét, ha mégsem.

A boldogságot.

De akkor megjön a kép, majd szép lassan a hang is, és kezdetét veszi a kilencven percnyi szenvedés. Erre nem pazarolnék karaktert, álljanak ott szimplán az egyébként totálisan felülértékelt osztályzatok.

Van azonban egy kép, ami bele kell hogy égjen mindenki retinájába.

A semmilyen első félidőt követően a tréner cigiszünetet tart a klubépület mellett. Vélhetően nincs mondanivalója azok számára, akikért immár felelősséget kellene vállalnia. Igaza van, felnőtt emberekről beszélünk, akik elvileg nagyon jól tudják, hogy mi a jó és mi a rossz. Majd megoldják. Nem is cserél. Minek? Majd megoldják. Nem oldották meg. A cigi az fontos, előrébb való mindennél. Például az egészségnél. Ja, annál nem. Aztán tiszteletnél. Ja, annál sem. Esetleg az alázatnál. Végképp semmi.

A szünetben komótosan cigiző edző egy jelkép. Jelképe mindannak, ami itt zajlik már évek óta, és ami mostanság mintha még rosszabb irányt venne. Amiben mi szurkolók csak a bohóc szerepét kaphatjuk meg, és talán még egy darabig el is játsszuk. Tisztességből. De ennek is vége lesz egyszer. A kérdés csupán az, hogy szépen vagy nem? Azt is írhattam volna, hogy csúnyán, de van az a szint, ami alá nem süllyed az ember.

Jut eszembe! A képen nem látszik, hogy van-e ott a dohányzásra kijelölt hely vagy sem? Szerintetek?

Addig is kezdjük el hímezni a zászlót: AZ ETO MI VAGYUNK!

Csak idő kérdése, hogy ki kell bontanunk…

*

Szentlőrinc SE – WKW ETO 0-0

zárt kapuk mögött, vezette: Szőts

Szentlőrinc: Hajagos – Molnár Ró., Dulló, Keresztes, Nagy – Harsányi (66’ Torvund), Hleba, Újvárosi, Törőcsik – Frőhlich (84’ Cenaj) – Mervó. Edző: Marian Sluka

EETO: Rusiz 0 – Kovács 2.5, Lipták 2, Vukasović 1.5, Fejes 1.5 – Bagi 1, Kiss 1.5 – Egerszegi 1.5 (61’ Szabó 2), Berki 1 (55’ Molnár Ra. 1.5), Májer 1.5 (88’ Vitális 0)– Priskin 1.5. Edző: Dobos Barna

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése