Humor Herold kalandjai Futbóliában

a Louis de Funès hasonmásverseny első helyezettje (fotó: blikk.hu)

Már csak tíz perc volt hátra az előadás kezdetéig, amikor óvatosan kilesett a nézőtérre és csalódottan vette tudomásul, hogy csak pár asztalnál ülnek. Mániákusan ragaszkodott minden megszokásához, így ehhez is, másodpercre pontosan megvárta a pillanatot, köhintett egyet, majd jobb kezével résnyire húzta a függönyt, kicsit hunyorított, lassan körbepásztázta a nézőteret. Először nem látott semmit, új volt neki a hely, a teremben világító éles fény, szinte elvakította. Zsigereiben máris érezte, hogy baj lehet, nem így szoktak a dolgok történni, ő mindig ura a helyzetnek, most azonban az az átkozott lámpa azonnal kizökkentette a magabiztosságából. Hunyorgott egy kicsit, de ettől nem lett jobb, gyors pislogásba kezdett, aminek következtében egészen meglepő képek sorozata pergett le a félig lezárt szemhéj mögött, ami egészen az agyáig hatolt, olyan volt mintha egy Vasarely kiállításon rohanna keresztül, és minden képre csak egy pillantást vethetne, aztán jön a következő, aztán a következő és így tovább, egészen a tárló végéig, majd a sok apró snitt egy fura filmmé áll össze, aminek nincs története, csak hangulata. Végre kitisztul minden, és akkor jön döbbenetes felismerés: alig vannak nézők.

Mi történhetett? A várost már két héttel ezelőtt ellepték a színes plakátok. Ráadásul őt már ismerhetik régről. Jó! Most jött egy másik társulattól, itt még kezdőnek számít, de a minőség akkor is minőség. Érzi magán a dühöt, a tehetetlenséget, de tudja, hogy néhány perc és annak a pár embernek megmutathatja, ámulni fognak biztosan, hiszen ilyet még nem láthattak, aztán ők elmondják másnap mindenkinek, hogy milyen csodában volt részük, és igazán bánhatja, aki nem jött el. Igen, így lesz biztosan.

Még egy perc a kezdésig! – süvít bele a feszült csendbe az ügyelő hangja. Megigazítja elegáns zakóját, két tenyerével megpaskolja az arcát és vár, mereven néz a közönség felé, akiket persze nem láthat még, hiszen köztük van a függöny, de ő már előnyben van velük szemben, hiszen megjegyzett minden arcot az alatt a röpke pillanat alatt, amikor kikandikált, ellenben a székekben feszengő kevesek csak az újságokból ismerhetik, most fognak csak csodálkozni igazán, hogy nem is olyan, sokkal kisebb, de talán fessebb, súgnak össze. Ugyan! – feleselnek erre mások, mire hátulról pisszegés hallatszik. Színpadra! Kezdődik az előadás!

A konferanszié mindenkit udvarisasan köszöntött, bemutatta a fellépőt, majd így szólt: Ki szeretne először kérdezni? A pár magasba emelkedő kéz tulajdonosa közül rábökött az egyikükre. Parancsoljon!

Az illető felállt, illedelmesen biccentett, összeszedte minden gondolatát, aztán várt még egy lélegzetvételnyit, tudta az alapszabályt, miszerint fenn kell tartani a feszültséget, így csupán akkor vágott bele, mikor a többiek már elégedtelenül néztek rá.

Ön hogyan értékeli a mai meccset?

*

Fogós feladat lenne ’A váci futball kalandos története’ című esszé megírása. Megengedem, hogy még egy családi activity során is könnyebb lenne azt elmutogatni vagy lerajzolni, mint szép kerek mondatokban megfogalmazni, mondjuk húsz oldalon keresztül, Times New Roman betűtípussal, tizenkettes betűnagysággal. Akárhogy csavargatom elmémet csupán a szürkeség ugrik be a dunaparti kisváros csapatáról. Pedig az elsőligás indulás nem volt reménytelen abból a szempontból, hogy hagy-e különösebb jelet maga után a gárda vagy sem, bár el kell ismerni, hogy ehhez vajmi kevés köze volt a tényleges futballtudásnak.

A történet ott kezdődött, hogy még az NB II-ben szerződtették trénernek azt a Haász Sándort, aki ezt megelőzően a szintén második ligás Salgótarjáni BTC-t edzette két évig, illetve korábban tagja volt a ’84-ben bajnokságot nyerő Budapesti Honvéd stábjának. Mindenki emlékezhet arra a gyalázatos szezonra, amelyikben elvették tőlünk a triplázás lehetőségét, pont a Honvéd elleni, elcsalt meccsel (1-3). Nos, Sanyi bácsi kicsit döcögős kezdés után, mindenki elképedésére felvitte a Vácot az első osztályba. A lényeg azonban az volt, hogy korát megelőzve felismerte a média erejét, és azt az aspektust, hogy a tájékoztatás mellett a szórakoztatásra is szükség van, így korai standup-osként többnyire vicces meccs utáni nyilatkozatokkal büntette a sajtómunkásokat. A mai fiatalok olvasgassák Horváth Feri korai (ti. Haladás edzői szerepvállalás előtti) szövegeit, akkor nagyjából képet kaphatnak Haász munkásságáról. Természetesen Sanyi bánál is voltak formaingadozások, és néha becsusszant egy-két orbitális közhely, de elég jó százalékkal dolgozott a mester.

legendák lettek (vaconline.hu)

Haász egész évben, a Vác meg a tavaszi szezonban villogott 1986/87-ben, így jöhetett a feljutás, így a csapat a következő szezonban már az NB I-ben fakíthatott, míg a tréner is szintet lépett azzal, hogy nyilatkozatai olyan klasszikusok mellett jelenhettek meg a Népsportban, mint Temesvári, Göröcs, Albert, Kisteleki, Novák, Bicskei, , Garami vagy éppen Kovács Ferenc.

A Váci Izzó MTE igazi szürke verébként a tizedik helyen zárt az első évében a nagymenők között, míg a saját szubjektív értékelésem alapján, márpedig tizenhárom évesen faltam a sportújságot, plusz egyértelműen értettem az abszurd humort, Haász Sanyi bányi toronymagasan lett első a dumabajnokságban. A második pozíciót a az MTK-t gardírozó Mágusnak adom, még akkor is, ha tudom, besértődött valamin és nem nyilatkozott. Ennyi elfogultság talán megengedett.

Mivel a Vácnak ez volt az első éve a topligában, értelemszerűen ekkor járt először Győrben, és az előzmények, no meg ennyi év távlatából a későbbi ETO-Váv derbik ismeretében, meglepően viharos meccset játszott a Stadionban.

*

1988. március 19.

Győr, 9.000 néző

Rába ETO – Váci Izzó 3-2 (2-1)

ETO: Kovács – Csonka, Hlagyvik, Pecsics, Preszeller – Hannich, Csongrádi, Rubold – Szabó (73’ Nagy Tamás), Handel (57’ Süle), Hajszán. Edző: Győrfi László

Vác: Brockhauser – Kosztolnik, Talapa, Nagy Tibor, Csima – Horváth, Gyimesi, Várady (71’ Csikós), Hermann – Zvara, Balog. Edző: Haász Sándor

Gólok: 15’ Rubold (11-es) 1-0, 28’ Balog (11-es) 1-1, 43’ Rubold 2-1, 67’ Hannich 3-1, 85’ Zvara 3-2

Kiállítás: 44’ Nagy Tibor, 90’ Hannich

*

A két piros elég meredek, az meg külön szép, hogy Hannich Peti milyen megható őszinteséggel beszél a saját kiállításáról. Semmi mellébeszélés, kizárólag a tények, no meg kőkemény érzelmek. A futballistának is van szíve, a főhőst ismerve, anatómiai csodaként négy tüdeje, de mindenekelőtt lelke.

„Csikós könyökkel az arcomba nyomott, egy pillanat alatt felment nálam a ’pumpa’ és megütöttem a játékost. Most már nagyon sajnálom a történteket, de nem tudtam uralkodni [az] idegeimen.”

shakespeare-i mellékszereplők (fotó: moma.hu)

Az ETO, nem mellékesen a Zalaegerszeg elleni sajnálatos események (ti. érdekes 1-3 itthon) következtében lecsúszott a dobogóról, Győrfi Laci bácsi meg azt a színészt testesítette meg a társulatnál, ó pardon! klubnál, akit a főrendező nem tud elképzelni Hamletnek, hanem csak olyan Rosencrantznak vagy Guildernsternnek, aki második vagy harmadik opcióként lehet Fortinbrass, ha már mindenki beteg a férfiszínészek között, így aztán a klub új edző után nézett a nyáron és… leigazolta a poéngyáros Haász Sándort.

Mi rontottunk egy pozíciót, és Sanyi bácsi mehetett is a levesbe, a Vác ellenben javított kettőt. Ott Haász után Palicskó Tibor lett az utód, majd valamilyen isteni sugallatnak köszönhetően megtalálták maguknak Csank Jánost, akivel hat év szisztematikus munkával összejött két ezüst, meg egy történelmi arany az 1993/94-es szezonban, az utóbbihoz bónuszként járt két BL-selejtező meccs a PSG ellen, és ahol nem is verték őket agyon (1-2, 0-3).

De mindez mit sem ér, ha tudjuk, hogy bizony-bizony akkoriban Csank János még elég savanyújóska módjára nyilatkozott a meccsek után. Ebben a műfajban Haász verhetetlen volt.

*

Húzós tizenöt nap elé nézünk, barátaim!

Holnap ugyebár jön a Vác, szerdán, kicsit meglepő módon rögtön az előételt követően érkezik a desszert, azaz az Újpest vendégjátéka a kupában, jövő vasárnap egy kellemetlennek ígérkező dorogi kiruccanás, aztán megint hétközi forduló, ezúttal a Soroksár ellen itthon, majd a nagy menetelés végén élethalál derbi Gyirmóton.

Volt már két sűrített etap ebben a szezonban, annyira faszányosan nem jöttünk ki egyikből sem, lássuk be.

Reálisan nézve, a holnapit mindenképpen be kéne húzni, mert a Vác azért annyira nem félelmetes brigád, ráadásul ott van a padon Zoran Spisljak, akinek szakmai megítélése enyhén szólva is kétséges. A keret erősen közepes, induláskor én egy embert tartottam veszélyesnek, a pár éve nálunk is megforduló Balajti Ádámot, aki azóta be is bizonyította, hogy érdemes tőle tartani, de azt már a Vasas dresszében tette, szóval no para!

Zorán már tavaly figyelgetett (fotó: saját)

Ami problémás, hogy egy újabb döntetlenkirály érkezik hozzánk, az ilyen társaságok ellen meg valamiért nem megy.

Hülyeséget mondok azzal, hogy például sokat segítene, ha mondjuk Mervó Bence végre megtalálná a góllövő cipőjét valahol az öltöző egyik elhagyott zugában? Mert az tuti elveszett egy nagytakarítás után, más magyarázatot már nem igazán tudok találni arra a szomorú tényre, hogy tizenhárom kör után is egy piszok nagy nulla áll a neve mellett.

Kategória: felkonf, mérkőzés | Címke: , , , , , , , , | 3 hozzászólás

Öregember, nem vén ember

gigászok csatája (fotó: csanaksenior.eoldal.hu)

Az 1984-es év vélhetően aranybetűkkel került bele a csanaki futball históriás könyvébe. Ami különösen pikáns, hogy az extra siker része volt egy irdatlan nagy vereség is, de hát a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve, a mennybe menetelhez meg kell kapni pár pofont is.

A csanaki legények anno erős középcsapatnak számítottak a megyei elsőosztályban, de a győri agglomerációs bajnoki összevetésben például vesztésre álltak a Szentivánnal szemben. Apró kitérő, hogy ezekben az években nem létezett olyan, hogy gyirmóti labdarúgás. Csipkerózsika álmát aludta éppen a helyi futball, hogy aztán jó tíz év múlva igazi főnixmadárként éledjen újra és csak szárnyaljon és szárnyaljon. És szárnyaljon.

No de a szép emlékű MNK 83/84-es kiírásában a Győr-Ménfőcsanaki TSZ SE futott nagyot. Első körben a területi bajnokságban vitézkedő Zirc-Dudart küldték haza egy 2-0-val, aztán jöhetett a szintén harmadik ligás Tapolcai Bauxitbányász SE, ami egy kicsit szorosabb lett ugyan (2-1), de senki se bánta. Külön fricskát jelentett, hogy ebben a körben búcsúzott a később bajnokságot nyerő Győrszentiván, az ETO vetett véget a merészebb kertvárosi álmoknak, mikor egy csípős novemberi délutánon 3-1-gyel távozott Cserók Cityből.

Aztán a kissé irányítottnak tűnő sorsolás a következő körben összehozta a Csanak-ETO álompárosítást.

A meccs végtelenül sima lett. Az összeállítást átnézve Verebes nem nagyon rotált, egyrészt azokban az időkben ez nem volt divat, másrészt oka sem volt rá, hiszen a bajnokság még nem kezdődött el.

Summa summárum odabasztunk rendesen és meg sem álltunk a döntőig. Az már más kérdés, hogy a fehérvári döntőben (tuti, hogy megvuduzták a helyiek a stadiont és környékét!) megtréfált bennünket a Siófoki Bányász.

*

Magyar Népköztársasági Kupa, mérkőzés a legjobb tizenhat közé jutásért

1984. február 26.

Győr-Ménfőcsanak, 5.000 néző

Győr-Ménfőcsanaki TSZ SE – Rába ETO 1-9 (1-3)

Csanak: Salakta – Hancz, Józsa, Tenk, Varga – Soós, Horváth R. (Stefanics), Szabó (Bedő) – Pintér-Burus, Cs. Kovács, Korsós. Edző: Halasi István

ETO: Kovács – Csonka (Szepesi), Mile, Szijártó, Magyar – Kurucz, Hannich, Burcsa – Szabó O., Szentes, Hajszán (Horváth Z.). Edző: Verebes József

Gólok: Korsós; Hannich (2, egyet 11-esből), Kurucz (2), Szentes (2), Burcsa, Mile, Józsa (öngól)

*

A történet még ott kap egy különös fordulatot, hogy a Csanak számára sem ért véget a szezon. Ott volt ugyanis az amatőrcsapatok számára kiírt Szabad Föld Kupa, aminek szabályrendszere kábé a most debütáló Nemzetek Ligájával állítható párhuzamba. Mármint a bonyolultsága és a misztikussága miatt.

Az MNK fináléja előtt, felvezetésként játszották a kisebbik kupa döntőjét is, ahova a Göd mellett a Csanak kvalifikált. A gödieket a Tatabánya ejtette ki hosszabbítás után, de ugyanebben a körben esett még ki a szintén negyedosztályú Uraiújfalu is, az isten se tudja, hogy a három csapat között mi rangsorolt.

A csanakiak az utolsó tíz percig jól tartották magukat az előzetesen magasabbra taksált Göddel szemben, de a végén kaptak két gólt, így ők is elbukták a kupát.

*

A mai öregfiúk meccsen tehát harmincnégy évvel az események után két csalódott társaság csaphat össze a stadionban, hogy részben újrajátssza a ’84-es kupa derbit.

Szerintem 6-6 lesz.

Még akkor is, ha az ETO ilyen játékra is képes.

a mi csapatunk sosem ismer tréfát…

…és a második félidőben jött az igazi feketeleves

 

Kategória: mérkőzés, történelem | Címke: , , , , , , | 2 hozzászólás

Őszi gólzápor

máskor, más helyen általában megtalálta (fotó: valogatott.blog.hu)

A rajzolás sosem volt az én műfajom. Kicsit kockafejű gyerekként egész egyszerűen nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy a gondolatban szépen összeálló képet, miért nem hajlandó a kezem egy az egyben visszaadni. Húztam bőszen a vonalakat hol szépen egyenesen, hol kissé ívelten, egyszer erősen és határozottan fogtam a ceruzát, máskor szinte elnézést kértem tőle, hogy megérintem, majd leheletfinoman került a papírra a grafit, a végeredmény mégis ugyanaz lett.

Borzalom és káosz.

Aztán egyszer csak hirtelen, a semmiből jött az ötlet. A legegyszerűbb formákkal fogok dolgozni, lecsupaszítom a világot körökre és sokszögekre, minimalizálom a szabadkézi munkát, helyette sok-sok eszközt használok, nem csak vonalzót, hanem minden mozdítható tárgyat. Fogom őket és körberajzolom mindegyiket, legyen az egy pohár, esetleg anyám szemüvegtokja. Azért ez egy hat-hét éves kisfiú esetében komoly felismerés, forradalmi változás.

Ekkor történt, hogy megalkottam életem egyik legjobban sikerült képét, aminek utólag a ’Veréb kapus a gravitációt legyőzve éppen leér a bal alsó sarokba és így hárítja Várady Béla sistergős bombáját’ címet adnám. A derék portás arányaiban kissé nagyra sikerült fejéhez egy gombfocis doboz szolgált kontúrnak. A test gyakorlatilag negyvenöt fokos szöget zárt be a földdel, a karok szabályos ívet írtak le, a két kesztyűs kéz még éppen nem kapta el a bőrt, de a figyelmes szemlélő biztos lehetett benne, hogy ebből nem lesz gól. Hátsó perspektívából csíptem el a pillanatot, így az alkotásnál hangsúlyos szerepet kapott a fekete kapusdresszen világító nagy fehér 1-es, amit erősített, hogy a szám kapott egy nagyon erős talpat. Az arc értelemszerűen nem látszott, ellenpontozásként sapkát húztam a hősre, silteset, ahogy kell.

Maradjunk annyiban, hogy tökéletes lett a kompozíció.

Azt persze nem sejthettem, hogy az igazi Veréb nem is olyan sokkal később eljön hozzánk, felveszi a klasszikus trikót az egyessel, talán még sapkát is húz, magabiztosan vonul ki a csapatával a kezdőkörbe, amire ráerősít, hogy a bíró sípszavát követő negyedik percben zörög a másik háló, ökölbe szorítja a két kezét, talán még fel is ugrik egy kicsit örömében, de aztán hirtelen történik valami, varázsütésre minden megváltozik, és ő már közel sem lesz ilyen magabiztos. Sőt!

*

1981. október 24.

Győr, 4.000 néző

Rába ETO – Diósgyőri VTK 7-1 (4-1)

ETO: Kovács – Csonka, Hlagyvik, Szíjártó, Magyar – Hannich, Póczik, Glázer (73’ Pardavi) – Szabó, Szentes, Hajszán (79’ Gyurmánczy). Edző: Verebes József

DVTK: Veréb – Teodoru I, Giron, Oláh, Görgei – Osváth, Tatár, Fükő, Fekete – Borostyán, Szlifka (67’ László II). Edző: dr. Puskás Lajos

Kategória: mérkőzés, történelem | Címke: , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

A nulla-nullákon innen és túl

cifrázza (fotó: nso.hu)

Az álmos mezőváros jellegét öltő nagyközség futballszerető polgárai izgatottan ébredtek. Mindenki érezte, hogy itt a nagy lehetőség, olyan, amit feltétlenül meg kell ragadni. Tavaly is annyira közel jártak hozzá, mertek nagyot álmodni, de nem jött össze. Megint nem. Két ponton múlt, két elátkozott pontocskán. Mindegy, kétszer nem lehet belelépni ugyanabba a folyóba, ráadásul a saját sorsukban a kezük, még akkor is, ha utazni kell, nincs hazai pálya, de itt a távolság nem számít, ha tiszta az idő szinte ellátni egészen odáig a pusztán keresztül.

A drukkerek könnyebb szezonra számítottak. Az előző idényben feljutott az Akadémia, és bár sok helyen pusmogtak arról, hogy elég már az állóvízből, jó lenne átlépni a megyehatárt, megmérettetni magukat komolyabb csapatokkal szemben, de ez régebben is csak szöveg maradt, a helyi hatalmasságok gyorsan belátták, hogy jobb a belterjes közegben a liga elején állni, mint pofozógépnek lenni eggyel feljebb. Beszélték, hogy a bajnokság zárása előtt nem sokkal minden komolyabb csapattal rendelkező településen összeült a tanácselnök, a vébétitkár, a téeszelnök, és sok helyen a pap is a klubvezetőkkel, már persze, ha a fentieken kívül más volt a potentát, meghányták, vetették a dolgot, aztán a hosszabb vagy rövidebb vita után, pár fröccs elfogyasztását követően döntöttek, és többnyire a ’Maradjunk, elvtársak, már megbocsásson tisztelendő úr!’ felkiáltással zárták a megbeszélést.

Ezek után őrült csata kezdődött a felsőházban, de nem az idény korábbi szakaszában megszokott módon, a topcsapatok hirtelen elkezdtek pontokat veszíteni, érthetetlen formahanyatlás következett be egyes játékosoknál, és ez a fura játék odavezetett, hogy vagy az nyerte a bajnokságot, akinek fontos volt a feljutás, vagy ha nem akadt ilyen társaság, akkor meg az, aki nem volt olyan ügyes.

Mondanom sem kell, hogy a szurkolók is tudtak a különböző machinációkról, de ők ennek ellenére mindig bíztak a csodában, őszintén hitték, hogy az ő szeretett klubjuk nem olyan, a beszűkült tudatállapot egy speciális, kizárólag a sportért élő és haló emberekre jellemző fajtájában szenvedtek, amit azok, akik nem voltak tagjai ennek a csoportnak nem értettek és nem is érthettek, így jobb híján csak röhögtek rajtuk, míg az előbbiek képesek voltak zombiként járni és kelni egy-egy váratlan hazai 0-1 után, sőt, így beülni egy mezőgazdasági gép kormánya mögé hétfőn reggel hatkor.

A futballrajongói remény és a naivitás ezen a szerdai napon is győzött a realitás felett. Legalábbis addig, amíg le nem fújták a meccset. Pedig a Népszabadság megírta, hogy Husák, Svoboda és Černík elvtársak Moszkvában vannak, ahol Brezsnyev, Podgornij és Koszigin elvtársakkal találkoztak és tárgyaltak, ki-ki a maga pozíciójának megfelelően, nyilvánvalóan egyenrangú partnerként, hiszen a kommunizmus, meg a léztező szocializmus az egyenlőségről is szól vagy micsoda, de az sejthető volt, hogy mindez kicsit több mint egy évvel a sajnálatos csehszlovákiai történések után túl sok jót nem jelenthet az álmoskönyv szerint, és bizony a nemzetközi események fokozódása még a magyar futballra, sőt annak alsóbb régióira sem lehet tekintettel, így hiába volt a nagy bizakodás, a kétpontos hátrányban lévő Balmazújvárosi Lenin MGTSZ SE végül kénytelen volt egy sovány 0-0-val beérni Püspökladányban, aminek következtében maradt a differencia és hiába nyerték meg a maradék öt meccsüket egytől egyig a balmazi legények, a Püspökladányi MÁV a mérkőzései közül csupán egyet adott ikszre, így megőrzött egy árva pontocskát az előnyből, megnyerte a Hajdú-Bihar megyei bajnokságot (ötödosztály) és mehetett a mennyországba, már megbocsásson a párttitkár elvtárs, azaz az NB III északkeleti csoportjába csatázni többek között a Szolnoki Olajbányásszal, a Tisza Cipőgyár SE-vel (Martfű), a Tuzséri Medosszal, a Záhonyi VSC-vel, a Honvéd Szabó Lajos SE-vel (Mezőtúr), a Honvéd Kilián György FSE-vel (Szolnok), no meg a két Bocskaival (Hajdúszoboszló, Hajdúböszörmény), és nem vallott szégyent.

mindig szeretni foglak, Leonyid (fotó: topky.sk)

Több mint negyven év telt el azóta, így már nehéz, sőt szinte lehetetlen kinyomozni, hogy akkor, ’69 őszén-telén vajon igazán akart-e Balmazújváros a negyedik ligába kerülni? Vagy az a 0-0 egy jól megkomponált, előre eldöntött pontvesztés volt?

Amit tudunk, hogy alig másfél évvel később, 1971 tavaszán végre átlépték a saját árnyékukat és így a küszöböt is, és a város történetében először NB-s csapattá váltak, ha csak a negyedik osztályban is.

Újabb bizonyítéka annak, hogy a futballban minden lehetséges. Talán túlzás, de ahhoz a feljutáshoz, pontosabban ahhoz, hogy egy mezei magyar focista elhihesse, hogy bármire képes, talán az is hozzájárult, hogy egy Cserhalmi Imre nevű újságíró a Püspökladány-Balmazújváros mérkőzés napján, 1969. október 22-én a következőket írta az egy nappal korábbi Vásárvárosok Kupa mérkőzés konklúziójaként.

„A Barcelona jó képességű, technikás csapat, de játéka alapján nyugodtan állíthatjuk, hogy egy jobb formában lévő, nyugodtabban játszó, fantáziában gazdagabb győri csapat a siker teljes reményében vehette volna fel a küzdelmet.” [Rába ETO-CF Barcelona 2-3]

Biztosan ez az első pillanat, amikor a balmazújvárosi és a győri labdarúgás, igaz csak szimbolikusan, keresztezte egymás útját. Mert akkor még más dimenzióban voltunk. Egész pontosan nem voltunk egy dimenzióban.

*

Életemben egyszer voltam NB II-es meccsen Hajdú-Biharban, és mivel kicsire nem adok, egyből megyei rangadóra vezetett az utam. Régi történet ez, de most is szilárdan állítom, ha valaki a Loki mellett megérdemelte volna az NB I-et a térségből, az a Hajdúnánási Bocskai.

Nánás ugyanis maga a csoda, egy kulturális oázis, ahonnan sorra bukkannak elő a fura figurák, közöttük Soma Mamagésa csupán egy átlagosan unalmas lány majd később néne, akinek Pestig kellett szaladnia, hogy izgalmas underground jelenséggé váljon. De hol van ő például azoktól a Buharov testvérektől, akik nem egy kavicsot, nem egy közepes téglát, hanem egyenesen egy komplett panel kisszobát dobtak a magyar filmművészet langymeleg pocsolyájába, amikor előrukkoltak ’A másik ember iránti féltés diadala’ című opusszal. Ha nem láttad, ne tétovázz, szerezd meg valahonnan a kópiát, vesd be magad egy sötét szobába és szánj rá szűk másfél órát. Más ember leszel utána.

szeliden hívogató nánási oroszlánbarlang (fotó: magyarfutball.hu)

Arról nem is beszélve, hogy a kilencvenes évek elején állandóan azzal ugrattak hajdúnánási barátaim, akik nem voltak kevesen, hogy biztosan tudják, az ő városukban több körforgalom van, mint Győrben. Ez tipikusan megnyerhetetlen meccs volt, hiszen nálunk akkor még egy sem volt, így ha szorosan is, de vesztettem 1-0-ra. Mostanában nem akarnak ilyet játszani, pedig az azóta eltelt évek infrastrukturális fejlesztéseinek következtében simán agyonverném őket egy ilyen összevetésben.

Arról a bizonyos meccsről kevés emlékem maradt. Március idusán játszották, metsző, hideg szél fújt végig, ráadásul esett az eső, és ez a kombináció már túl sok volt az egyébként is jócskán leharcolt testünknek. A rossz állapotért egyértelműen Nánás kultikus szórakozóhelye, a Pötiflőr, vagy ahogy a sznobok mondták és írták a Petite Fleur tehetett, ahonnan jóval éjfél után sikerült előző este szabadulnunk, miután komolyabb mennyiségű alkoholt fogyasztottunk, de az agyunk zsibbadtsága inkább annak volt köszönhető, hogy hosszas eszmecserét folytattunk a modern kortárs irodalomról, az avantgard festészetről, no és persze a filmművészet várható változásairól, kiemelten az olasz realisták hatásaira, azon belül is Pasolini munkásságára.

A kegyetlen körülmények ellenére sokan voltak kíváncsiak a meccsre, ami végül is érthető, mégiscsak a megye ékköve, a térség futballjának nonplusultrája tette ruccant le vidékre. Az oldalvonal mellett, az első sorok egyikében ott üldögélt a Pöti tulajdonosa, Pöti is, aki elégedetten nyugtázta, hogy a húzós előzmények ellenére tiszteletünket tettük a pályán, kedvesen biccentett, amikor helyet kerestünk magunknak a lelátón. Sok esemény nem történt, kivéve azt a szituációt, amikor a helyi istenkirályt, Szemánt, akit mi csak Szemán Cucunak hívtunk, mert akkortájt lecucuztunk boldog, boldogtalant, csúnyán visszarántották a tizenhatoson belül, de persze néma maradt a síp, vagy az is lehet, hogy addigra befagyott, és a spori úgy volt vele, nincsenek véletlenek és inkább továbbot intett. 0-0 lett ez is, s mikor letelt a kilencven perc, mi szaladtunk rögvest, mert indult a busz Miskolcra.

*

1992. március 15.

NB II Keleti csoport, 17. forduló

Hajdúnánási Bocskai SE – Debreceni VSC 0-0

Hajdúnánás: Tóth P. – Nagy Z., Kutasi, Szűcs, Pipó – Papp (87’ Király), Kondora, Horváth J. – Pénzes, Szemán, Vass. Edző: Buús György

Debrecen: Mező – Kiss L., Nagy L., Balogh – Dombi, Sándor cs., Sándor T., Tulba – Szilágyi, Marginean (75’ Nagy Cs.) – Tóth Gy. Edző: Ebedli Ferenc

*

A Nánás nem lett NB I-es azóta sem, ami nagy kár, és ami még nagyobb baj, vélhetően soha nem is lesz az. Most éppen a megye egyben senyved. Persze, ki gondolta volna mondjuk ’69 őszén, hogy a Balmazújváros egyszer az lesz, és tessék, 2016-ban ki-ki meccset játszhatott a másodosztály utolsó fordulójában a Kisvárdával… és nyert. Vajon akart?

*

Balmazújváros-ETO bajnoki mérkőzés még sosem volt. A statisztikába szerelmeseknek tiszta szerencse, hogy a tavalyi kupaszezonban összesorsoltak minket, így legalább van két meccs, amire lehet hivatkozni, amire lehet faszányos adatsorokat alapozni, elméleteket gyártani, estébé.

Például még soha, értitek!, soha nem nyertünk a Balmazújváros ellen, de egyszer minden sorozat megszakad! Vagy. Az ETO idegenben veretlen Balmazújvárossal összevetésben, folytassuk a jó sorozatot! Vagy. Kizárólag egy győri focista rúgott gólt a Balmazújvárosnak, nevezetesen Szánthó Regő, aki most is a keret tagja.

még a sötét oldalon (fotó: balmazfoci.hu)

A múltra való hivatkozás általában nem ér semmit, most azt kivéve, hogy például a Nyíregyházát jellemzően mindig megverjük, de a holnapi derbi aspektusában meg különösen értelmetlen. Ami érdekes lehet, hogy a válogatott meccsek miatti extra szünet alatt az ETO nem játszott hivatalos edzőmeccset, nem hivatalosat elképzelhető, hogy igen, ellenben a Balmaz kétszer hatvan perces félidőkre osztott monstre játékkal tesztelte magát, ahol a Mezőkövesd volt az ellenfél, és 3-1-re kikapott. Az első játékrészben kapott lehetőséget a Győrben létszám felettivé vált Pongrácz Viktor, aki előtte nem sokkal igazolt Hajdúba.

Ami számomra sokkal érdekesebb, hogy miután Horváth Ferit elvitte a Haladás, hogy ott aztán egy kicsit rombolja a saját renoméját, az utód a nagy merítésből Bekő Balázs lett. Nem akarom őt bántani az itteni ténykedése miatt, egyrészt bajnokcsapatot csinált belőlünk az NB III-ban, másrészt attól, hogy esetleg így teszek, még nem fogunk nyerni. Amit Várhidi Péter friss, de főképp parádés interjúja után biztosan megállapíthatok, Bekő Balázs jó esetben is csak a második legfelkészültebb magyar edző lehet, a mester, ó pardon!, a Mester után. Mondjuk a Balmaz, igaz még Ferivel, megverte a Mosonmagyaróvárt ebben a szezonban, de taktikailag tuti nem győzte le.

Jelenleg eggyel több pontunk van és három hellyel állunk előrébb, de roppant sűrű a mezőny, például ha ne adj’ isten szívnánk ma, matematikailag a kilencedik helyről, akár a tizenötödik pozícióba is lecsúszhatunk. Egy győzelemmel ugyanakkor szerencsés esetben a hatodik hely is elérhető.

Veszélyes meccs jön, ahol az ellenfélnél van egy vélhetően plusz motivációval rendelkező edző, és akkor még Pongiról nem is beszéltem. Teher azonban nincs: saját szurkoló kevés lesz és a tévé sem adja a derbit, szóval lehet nyugodtan játszani.

Én csak annyit kérek, ne legyen 0-0 ez is, mint a posztban fentebb szereplő két kulcsmeccs és a csapatok legutóbbi találkozása!

Előre is köszi.

*

2018. február 28.

Magyar Kupa nyolcaddöntő, visszavágó

Balmaz Kamilla Gyógyfürdő – WKW ETO 0-0

Balmazújváros: Szécsi – Habovda, Jagodics, Tamás, Eke Uzoma – Vajda, Sigér, Maisuradze, Rácz (59’ Andrić) – Arabuli (65’ Haris), Rudolf (76’ Shindagoridze). Edző: Horváth Ferenc

ETO: Szatmári Z. – Vadász, Koszó, Debreceni, Rokszin – Bagi (60’ Pongrácz) – Szimcso, Szánthó (74’ Kovács), Szatmári L. (62’ Magasföldi), Zamostny – Daru. Edző: Szentes Lázár

Hol van már Szentes, hol van már a Feri?

Kategória: előzetes, felkonf, mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Szó bennszakad, hang fennakad

nem tűr megalkuvást (fotó: nool.hu)

Ami Barcelonának a Las Ramblas, Párizsnak a Champs- Élysées, Berlinnek az Unter den Linden, az Adyvárosnak az Ifjúság körút. Gyerekként nagyon menőnek éreztem, hogy ott lakunk, ráadásul a kanyarban, pont ahol a Felszabadulás út felől induló négyemeletesek eltávolodnak az úttól, majd egy merész megoldással kilencven fokos fordulatot vesznek és a Munkásőr és Bacsó Béla utcák felé veszik az irányt. Az a játszótér maga volt a nyugalom szigete, csendes és barátságos, ahol főként a szomszédos kilenc lépcsőházban lakó tucatnyi gyerek töltötte szabadidejének nagy részét a hetvenes-nyolcvanas években. A 37-től a 49-ig.

A házsor túlsó oldalán egy teljesen másik világ rejtőzött. Egyrészt a hatalmas pusztaság, aminek a végén ott volt egy rejtélyes homokos-löszös domboldal. Aztán a kiserdő, ami inkább cserjékből és mindenfelé burjánzó bokrokból állt össze és nem fákból, és ahová betérni maga volt a kaland. Mellette az aprócska gyalogút, végén a vasúti átjáróval. Mennyi búskomor lélek bolyongott errefelé, utoljára, hogy azután az érkező vonat elé vesse magát. Emlékszem, a vonatok valószínűtlenül és hosszasan dudáltak, mikor közelítettek, mert sosem lehetett tudni, mikor ugrik elő megint valaki a hőszolgáltató kanyargó csövei közül és fejezi be földi életét a csattogó kerekek között. No és persze a kicsi grund a szőnyegporolóval, ami mellett később kinőtt egy nagyobb méretű, döngölt futballpálya összeeszkábált kapukkal, és amiért ádáz harcot folytattunk az 51.-től induló lépcsőházak futballistáival.

Nekünk, a mi kis mikrovilágunknak ellenben igazi, hús-vér focisták is jutottak. Közvetlen a szomszédunkban, a 41.-ben lakott például Magyar Lajos. Emlékszem, egyszer éppen kinéztem az ablakon, amikor egykedvűen elballagott az ablakunk előtt Szentes. Miután odaért a bejárati ajtóhoz, hosszasan böngészte a kaputelefonon a neveket, becsöngetett, pár másodperc múlva hallani lehetett a halk berregést, a Császár pedig belépett a lépcsőházba. Pár évvel múltam tíz, a szívem majd kiugrott a helyéből, miközben titokban kukucskáltam a függöny mögül. Hirtelen ötlettől vezérelve azonnal riasztottam a többieket és hamarosan cetlikkel és tollakkal felszerelve már mi is nyomtuk a kapucsengőt.

*

A 39. egy sokkal misztikusabb valakit rejtett. Nem is tudom, hogy futballőrült apám mikor mondta először, hogy ott is él egy ETO-legenda. Mivel a Verebes-korszakban nyílt ki a szemem, a neve elsőre nem mondott semmit. Másodikra sem. Utána olvastam, majd tudatosan figyelni kezdtem őt, de szinte sosem láttam. Olyan volt, mint egy szellem, aki sosem bukkan fel az utcában, pedig biztosan járt-kelt, hiszen munkába kellett mennie, elkísérni a gyereket az iskolába, bevásárolni, vagy egyszerűen leugrani a kis újságosbódéhoz Népsportot venni. Esetleg csak sétáni a kellemes tavaszi időben. De nem, eltűnt, fantommá változott, aki a mi gyermeki fantáziánkban a kiserdő lakójaként élt, ahová, ha bemerészkedtél megkeresni, az ágak hirtelen önálló életre keltek, elzártak minden utat, és onnantól kezdve nem volt esélyed megközelíteni őt és a titkait.

Úgy is alakulhatott volna a világ, hogy tagja lesz az aranycsapatnak, ha másként nem, kiegészítő, de fontos emberként, aki túl a harmincon a rutinjával tud segíteni, ha kell. Mint mondjuk Glázer Robi.

A sors azonban nagyon kegyetlen és igazságtalan volt vele. Nincs jogom eldönteni, hogy ezért mennyit tett vagy nem tett, ami bizonyos, hogy Fanna megrúgása azon a keserédes októberi délutánon, hiszen nyertünk, de mégsem győztünk, nem adhatott elég okot arra, hogy egy példás pályafutás ilyen hirtelen és ilyen méltatlanul záruljon le.

Szerencsére a szurkolók emlékezetében megmaradt az egykori fedezet és amikor a stadion szektorait elnevezték egy-egy legendáról, ő is kapott egye blokkot a keleti lelátón.

Megérdemelte.

Remélem hamar eljön majd az idő, amikor érdemes lesz újra megnyitni azt az oldalt is. A kicsit korosodó drukkerek pedig mesélhetnének unokáiknak arról a bácsiról, akinek fotója ott van a betonfalon, közvetlenül a szektorba vezető lépcső mellett.

Megérdemelné.

*

1968. április 9. Monaco

UEFA U18 Ifjúsági Torna (a későbbi Európa-bajnokság jogelődje)

Magyarország – NDK 4-1 (2-1)

Magyarország: Mészáros – Pál, Maurer, Vágó – Pozsgai, Nagy F., Radics, Kovács – Branikovits, Nagy L., Tóth.

NDK: Schneider – Kurbjuweith, Gent (Espig), Enge, Rohde – Rauschenberg, Schellenberg, Mosart – Weisse, Zölfl, Neubert.

Gólok: 6’ Radics 1-0, 10’ Schellenberg 1-1, 32’ Branikovits 2-1, 53’ Enge (öngól) 3-1, 76’ Branikovits 4-1

A sportújság szerint a kapus Mészáros, a középhátvéd Mauer és a csatár Branikovits mellett a fedezet Pozsgai játszott kimagaslóan.

*

A klubban nevekkedett Pozsgai Lajos 1968 és 1981 között 277 alkalommal húzta magára a zöld-fehér dresszt bajnoki meccsen és ezeken tizennégy gólt szerzett. Számos alkalommal szerepelt korosztályos válogatottakban.

csúcson (fotó: focitortenelem.blogspot.com)

1974-ben bronzérmet nyert az NB I-ben, 1979-ben pedig Magyar Népköztársasági Kupát.

Bántóan fiatalon ment el.

Ma lenne hatvankilenc éves.

Kategória: legenda, történelem | Címke: , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Most múlik pontosan

mindig jön egy árnyék (fotó: Nemzeti Sport)

Már nem Tamási Zsolt az ETO utánpótlás szakmai igazgatója és távozásával együtt a poszt is megszűnik.

*

Kicsit messzebbről indítok.

Érdekes emlékek villantak be, amikor a Tiszakécske elleni meccs felvezetőjéhez kerestem anyagokat. A vadkapitalista magyar futball egyik legizgalmasabb időszaka volt 1998 nyara, amikor sorra alakultak a csapatokat működtető káefték és részvénytársaságok. A sporttörvény vonatkozó módosítása miatt ugyanis az 1998/1999-es idényt az MLSZ olyan hivatásos bajnokságként írta ki, amiben kizárólag jogi személyiséggel rendelkező gazdasági társaságok indulhattak. Szerencselovagok előre! A diósgyőri sportbarátok például még most is biztosan meleg szívvel emlékeznek az akkor aktív Kövy Zoltánra, vagy nem.

Győrben mindenesetre komolyabb csapat hozta össze azt a céget, ami ETO FC Labdarúgó és Sportszolgáltató Kft. néven kezdte meg működését. Lássuk is gyorsan a listát! Rába Rt., Integrál-Hexa Rt., Alcufer Kft., Észak-Dunántúli MÉH Rt., Győri ETO Futball Club, Piro-Men Kft. és végül dr. Ádám János ügyvéd. Micsoda csapat! Először arról is szó volt, hogy az önkormányzat is direktben beszáll, de aztán ebből végül nem lett semmi. A vállalkozás 2002. júniusában, immár Győri ETO FC Labdarúgó és Sportszolgáltató Kft.-ként szűnt meg, miután beolvadt a Rába-Stadion Sportszervező Kft.-be. Utóbbira már a kutya sem emlékszik, a csapatot azóta számos más vállalkozás tulajdonolta, voltak átalakulások, születtek új cégek, míg eljutottunk napjainkig.

Most éppen ETO Futball Sportszervező és Szolgáltató Kft.-nek hívják a működtetőt, amelynek nyár óta kizárólagos tulajdonosa a Mányi József érdekeltségébe tartozó Ker-Gasztro Kft.

*

Régi igazság, ha egy cégnél nem úgy mennek a dolgok, ahogy kellene, a menedzsmentnek előbb vagy utóbb virítani kell valamit a tulajdonos felé, egyébként mennek ők is a levesbe. Ha a büdzsébe belefér, meg egyébként is van olyan haver, akinek pont van egy tanácsadó cége, jut is marad is címen meghívják, hogy ugyan már világítsa át őket, ha meg nincs, akkor megoldják maguk között okosban. A vége úgyis ugyanaz lesz: összevonnak, racionálnak, kirúgnak, és meg is van oldva a dolog. Pár hónapig biztosan.

Szóval a friss hír, hogy Tamási Zsoltnak megköszönték a tevékenységét, mostantól fogva nem lesz a klubnál utánpótlás szakmai igazgató pozíció, a feladatkört az akadémia igazgatója, Tuboly Frigyes veszi át. Az ok hivatalosan a racionalizálás.

Először vegyük egy picit a szakmát. Tamási nagyjából az előző idény elején került a klubhoz, szóval a 2017/2018-as szezon már számon kérhető rajta. Az egyes korosztályok a következőképpen zártak, először a helyezés, majd utána a bajnokságban indulók száma szerepel.

        U19        8/8

        U17         3/8

       U16          5/8

       U15      13/16

       U14     10/16

Azt tudni kell, hogy a felső három korosztálynál az un. kiemelt bajnokságban veszünk részt, ahol rajtunk kívül kizárólag NB I-es csapatok szerepelnek. Nem mellékes, hogy az ellenfeleknél mondjuk egy u19-es játékosnál az is benne van a pakliban, hogy bekerül az első csapat keretébe, nota bene játékpercet is kap első osztályú bajnokin, ha van benne elég spiritusz, meg a tréner is kellően bátor, bár a fiatalszabály helyébe lépő produktivitási rendszer már erre nem annyira szorítja a klubokat. Sok minden rosszat leírnak a mai fiatalfocistákról, de azt gondolom, hogy ez a többséget azért még motiválja, motiválhatja. Az ETO-nál és csak az ETO-nél ez a csáberő nincs, nem lehet meg. Az eredményességnél azt is figyelembe kell venni, hogy úgy szólt az utolsó kiírás, az u17 és az u16 összesített tabellájának utolsója esik ki rendszerből. Ennek fényében nem meglepő, hogy az ETO gyakorlatilag feladta az u19-es bajnokságot, azaz alulról nem játszatta ott a tehetségesebb spílereket, míg a korosztály legjobbjai rendszeresen az NB II-ben szerepeltek. Játszottak vagy a padon ültek.

nagyon fáj (fotó: saját)

Ha ezt a két tényt vesszük, a csapatok szereplése elfogadható, sőt, talán erőn felül is teljesítettek a srácok. Meg a stáb.

A másik mérhető szempont, hányan szerepelnek a korosztályos válogatottakban? Nos, az augusztusi összetartásokra tíz játékost hívtak meg a szövetségi edzők: Kovács Krisztián, Szánthó Regő (u19); Kalmár Olivér, Márton Adrián, Múcska Viktor, Onódi Ákos (u18); Americo Pereira Denílson (u17); Deákovits Richárd, Molnár Kevin, Lacza Alex (u15). Azért ez sem olyan rossz szám.

Fogalmam sincs, milyen munkamegosztás volt a szakmai igazgató és az akadémiai igazgató között, mit tartalmazott a munkaköri leírásuk, voltak-e esetleg átfedések, ki és mekkora részt vett ki a melóból, de összességében annyira rosszul nem csinálták a dolgukat.

Az egyiküknek mégis mennie kellett. Valószínűsítem, hogy nem a tulaj mondta meg, kitől váljanak meg. Akkor vajon mi döntött? Van a klubnál egy auditált teljesítményértékelő rendszer?

És ami számomra sokkal érdekesebb: miért a klubhoz ezer szállal kötődő, a múltban utánpótlás szinten már itt is bizonyító Tamási lett a vesztes? Kicsit plasztikusabban: miért a mi kutyánk kölyke? Mivel szakmai magyarázat nincs, csak utalgatás a pénzre, érthető, ha kérdéseim vannak. Ha ilyen kérdéseim vannak.

*

A racionalitásról meg csupán annyit. A Kft. 2017-es, mindenki számára elérhető beszámolója szerint a cég 729.475 ezer forintot, azaz hétszázhuszonkilencmillió-négyszázhetvenötezer forintot fordított személyi jellegű kifizetésekre, amiből 525.997 ezer forint a bér. Az előbbi a normál bevételek 226%-a, az utóbbi a 163%-a. De legyünk igazságosak! A futballgazdaság nélkülözi a normalitást, adjuk hozzá a bevételekhez a különben nem részletezett egyéb bevételeket (itt lehetnek támogatások, közvetítési jogdíjakból származó bevételek, szponzori pénzek, etc.), így a mutatók értéke már „csak” 62%, illetve 45%. A gyengébbek kedvéért: a bevételeink nagyjából felét fordítjuk bérjellegű kifizetésekre. Normális?

a nemzet napszámosai (fotó: szon.hu)

Az átlagos statisztikai létszám 106 fő volt tavaly, szóval egy nagyon leegyszerűsített számítás után az egy főre jutó átlagos havi bérköltség 413.520 forintra jön ki.

Ha a feljebb emlegetett számokat figyelembe vesszük, biztos, hogy egy ember kirúgása oldja meg a problémát?

*

Szegény Tamási egyébként nem először állt az izé rosszabbik végén.

Miután vezetőedzőként megünnepelte a 2002-es karácsonyt, a tulajdonos (Quaestor, Tarsoly) január első napjaiban visszahozta a nyakára Varga Zolit szakmai igazgatónak. Azt a Vargát, akit ő követett vezetőedzőként 2001 októberben, miután a csapat kieső helyen állt. Nem volt egy fáklyásmenet a szezon, de végül bent maradtunk.

A következő idényben ötödik helyen állt a csapat. Nem volt csodacsapatunk, Tamási sem varázsolt, ha jobban belegondolok, abból az időből az maradt meg, hogy vettünk egy rakat horvát légióst. Tamási az új szituációban először azt mondta, hogy nem lesz gond az új modellel, kész a munkára, aztán mégis meggondolta magát, vélhetően nem véletlenül.

A mi kutyánk kölyke ment el inkább.

„Hosszú folyamat eredménye volt a mostani döntésem. Úgy érzem, hogy a jelenlegi felállásban nem tudom maradéktalanul megvalósítani elképzeléseimet, és úgy gondolom, hogy az a modell, amikor a szakmai munkáért felelős vezetőedző felett még egy szakmai vezető működik, nem lehet működőképes. Varga Zoltánt nagyon jó szakembernek tartom, akivel már korábban is dolgoztam együtt, ezért döntésemben nem az ő személye játszik szerepet, hanem az, hogy én más felfogásban képzelem el a szakmai munka elvégzését. (…) Úgy érzem, hogy tovább kell lépnem, mert a saját utamat szeretném járni. (…) Örülök annak, hogy lemondásomat a tulajdonossal rendkívül korrekt módon tudtam megbeszélni.” – mondta akkor Tamási Zsolt.

„Annyit azért elmondhatok, a klub kezdeményezte a váltást, s meglepetésként ért a bejelentés. Nem volt kellemes érzés, hiszen győriként is nagyon szerettem az ETO-nál dolgozni. Ezzel együtt teljesen korrekt volt a búcsú, közös megegyezéssel távozom Győrből. Hogy hol folytatom a munkát, még fogalmam sincs, annyira friss még a változás.” – ezek a mostani búcsúszavai.

Van némi különbség.

*

Tamási Zsolt tizenhat évvel ezelőtt, Debrecenben ült utoljára az ETO kispadján. Érdekesség, hogy a kezdőcsapat tagja volt Stark Péter is.

  1. november 30.

Debrecen, 2.500 néző

Debreceni VSC – Győri ETO 3-1 (2-1)

DVSC: Tomić – Kiss, Flavio Pim, Szekeres, Selymes (77’ Hanák) – Dombi, Habi, Sándor T., Böőr (50’ Sketiani) – Kerekes, Bajzát (72’ Șumudică). Edző: Szentes Lázár

ETO: Sebők – Karabatić, Stark, Böjte (53’ Kartelo) – Jančetić (68’ Herczeg), Baumgartner, Perić, Lakos, Németh N. – Nicsenko, Weitner (46’ Nagy T.). Edző: Tamási Zsolt

Gólok: 34’ Bajzát 1-0, 41’ Bajzát 2-0, 43’ Nicsenko 2-1, 64’ Bajzát 3-1

Kategória: gondolatok, mindenmás, utánpótlás | Címke: , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Sok hűhó a majdnem semmiért

mögöttem stadion, előttem felhők (fotó: saját)

Hosszasan vacilláltam, hogy kinek adjam oda az eddig még egyszer sem kiosztott meccs legjobbja címet. Nehezítette a dolgomat a feladat újdonsága, és nem utolsó sorban az, hogy futballista nem jöhetett szóba. Sok-sok mérlegelést követően két jelöltem maradt, végül a szívemre hallgattam.

Az a húsz-harminc kis fertődi focista bőségesen rászolgált az elismerésre. Rutinosan hozták le a kötelezőt, azaz a derbi előtti felvezetést, aztán elfoglalták helyüket a nyugati A szektorban – tényleg! nem lehetett volna beültetni őket normálisabb helyre? – és feszült figyelemmel követték a mérkőzést. A második félidő közepétől pedig jöhetett az igazi örömjáték, a szurkolás! Simán leverték az erre elvileg OKJ-s papírral rendelkező ultrákat, akik üveges tekintettel követték végig a kilencven percet, csak a finisben élénkültek meg, amikor végre valahára lehetett egy jóízűt bírózni, majd a lefújás után csúnya szavakkal illetni a csapat teljesítményét. A kissrácok ellenben torkuk szakadtából kajabáltak, zengett a Hajrá ETO!, meg a Mindent bele! Nyilván egy az empátiáját már rég elveszítő hetvenes, aki pont most szembesült azzal, hogy nem kapja meg a teljes tizennyolcezres nyugdíjprémiumot, kisöbű sportpuskával próbálta volna meg levadászni őket, vagy jobb esetben csak a maradék haját tépte volna ki a ricsaj hatására, de szerencsére ilyen ember nem volt kint, vagy ha igen, az éber biztonságiak a beléptetésnél elvették engedély nélkül tartott fegyverét, amit a végén természetesen visszakaphatott.

A lefújáshoz közeledve izgatottan felsorakoztak a plexi elé, egy pacsiban reménykedve. Azt már nem vártam meg, hogy az aranylábúak kiszaladtak-e hozzájuk, megköszönni a bíztatást, mert addigra zombivá változtam, és az ultrák evolúciójával ellentétes utat bejárva, a meccs végére lett üveges a tekintetem.

Szerintem egyébként nem jöttek oda.

*

A másik jelölt a bíró, Veizer Roland volt, aki nem tudom, milyen szert szedhet, de valamiért teljesen elhitte, hogy ez itt a Championship, ő most a Pride Park Stadium csodás gyepén áll és éppen a Derby County-Rotherham United mérkőzést vezeti. Hihetetlen faszán volt határozott, nem tördelte szét a meccset állandó sípolással, rengeteg olyan kontaktot engedett tovább, amit számos kollégája azonnal lefújt volna. A képzeletbeli kalapomat lengetem előtte tiszteletem jeléül, és én kérek elnézést azért, hogy a pályán lévő két csapat nem bírt felnőni a színvonalára.

Az angol vonalat azzal is erősítette, hogy szépen mindenkinek elmagyarázta, ha ítélt valamit. Nem akarom elképzelni, hogy milyen bamba arcokat láthatott ilyenkor, mert szeretnék nyugodtan, rémálmok nélkül aludni.

Csupán azt sajnálom, hogy az összeférhetetlenség ósdi szabálya miatt nem állhatott oda az utolsó percben megadott szabadrúgást elvégezni, mert száz százalékig biztos vagyok benne, hogy bevarrta volna a hosszú felsőbe.

No de erről majd essék szó később.

*

A konkrét játék kapcsán van valami, ami folyamatosan motoszkál a fejemben, de még mielőtt belekezdenék annak kifejtésébe, szeretnék valamit tisztázni. A játék szót itt csak és kizárólag azért használom, mert létezik egyfajta közmegegyezés, hogy amennyiben futballmeccset néz az ember, akkor ott játszanak az aktorok. A tegnapi mérkőzés kapcsán ezért szerencsésebb lenne az erőlködés, esetleg a szerencsétlenkedéskifejezéseket használni, de nem akarok a szándékomnál jobban megbántani senkit.

ránk férne egy nagy generál (fotó: saját)

Szóval. Egyetemista koromban, a szorgalmi időszak unalmasabb óráit, amikor tanulni már nem volt kedvünk, a kocsmázáshoz meg már nem volt pénzünk, focizással ütöttük el. Ha megvolt a szándék, gyorsan végigkopogtattuk a kollégium azon fiús szobáit, ahol potenciális labdazsonglőrök lakhattak, kerülve azokat a helyeket, ahonnan éppen olyan fura, semmivel sem összetéveszthető hangok szűrődtek ki, amit egyesek még csak a klubhelység zártkörű filmvetésein hallottak, azzal a céllal, hogy összeszedjünk legalább tizenkét bátor delikvenst. Nem volt ez annyira könnyű feladat. A szükség nagy úr, néha korábban ismeretlen helyekre is bemerészkedtünk, hogy meglegyen a létszám.

Így akadtunk össze Szőrincével, vagy Szőr Vincével, isten lássa lelkemet, már nem emlékszem pontosan az alvilági nevére, mert nem ez volt az igazi neki, azt még nagyobb homály fedi. Vince ismert figura volt, egy kis szabolcsi településről került Miskolcra, így neki már ez is Nyugat-Magyarországnak számított. Ittunk vele párszor a Rockyban, de mint futballista, sosem került komolyan szóba. Miért? Talán a testalkata miatt.

Jössz focizni?

Kicsit meglepődött a felvetésen, de magabiztosan válaszolt. Tudjátok az van, hogy én tudok focizni, de nem szeretek.Azzal becsukta a szoba ajtaját.

*

Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, hogy mi a bajom a mostani ETO-val, azt kell mondanom, hogy nem látom a játékosokon, hogy szeretnék ezt a csodálatos játékot.

Hogy szeretnék azt, amit csinálnak.

Kicsit keményebben fogalmazva: jó iparosok, akik darálnak, futnak tisztességgel, mert azt nem lehet elvitatni tőlük, hogy nem futnak eleget. Csak ugye egy dolog a mennyiség, és egy másik a minőség. Az kétségtelen, hogy van kondi, de valamiért az látszik kívülről, hogy hiányzik a dinamika és híján vagyunk a frissességnek. Ezt ott lehet legjobban tetten érni, hogy mondjuk milyen nívójú utolsó passzokat produkált tegnap Szimcso vagy Andrić egy nagyobb szaladás után. De ez csak egy gonosz kiemelés, mert a többiek sem lehetnek büszkék a teljesítményükre.

Az első félidőben nagy volt az iram, rohangáltunk, mint a mérgezett egér, de mégsem volt egy helyzetünk sem, veszélyt maximum a szögletek jelentettek, de csak elvileg, mert a beívelt labdák simán kijöttek a kécskei falról. A kornerek is mutatták a fentebb jelzett fásultságot.

Kimegyek, felnézek, berúgom. Visszazárok.

A másik oldal sem vágott bele a tiki-takába, derék dolog saját korlátaink beismerése, faék egyszerűségű játékot mutattak ők is, de valamiért hamarabb végigmentek a pályán, és egyre többször jelent meg a vállamon az a kellemetlenkedő kisördög, aki folyamatosan azt sugdosta a fülembe: előbb utóbb betalálnak, hahaha!

Paradox, hogy ezt a második játékrészben tették meg, akkor, amikor már mi is kaput találtunk végre. Ráadásul egy szöglet utáni, nem túl bonyolult variációval sakkozták ki a védelmünket. Ott és akkor egy lyukas garast nem adtam volna, hogy egyenlítünk, mert itt gólt sosem rúgunk, Veizer sportárs meg tizenegyest ne fog adni, az tuti.

Ezek után kellemes meglepetéssel ért fel a gyors egalizálás. Vélhetően a kécskei játékosokat teljesen elbűvölte az eredményjelzőn virító 0-1. Innentől kezdve folytatódott a futóverseny, de sajnos észrevehetően kisebb tempóban, és továbbra is totál esetleges megoldásokat alkalmazva.

Az egész meccsre jellemző volt, hogy sűrűn ívelgettünk be szélről, amik között volt veszélyes kísérlet is, de érkező ember talán soha. Ha a mérleg pozitív serpenyőjébe szeretnék tenni valamit, ami tudatos alapjátéknak nevezhető, akkor ez lehetne az, de sajnos ez egy olyan elem, ami több részből áll. Példának okáért a röplabdában sem úgy készítenek elő a feladók támadást, hogy nem jön az ütőjátékos.

A végére mindenki kikészült, egyre több lett a hiba. Egy ilyen alkalommal Szánthó Regő megnyerhette volna a meccset, de valamit csúnyán elmért. Aztán pedig jött a kilencvenharmadik percben az a szabadrúgás, aminél jobban semmi sem mutathatta volna meg, hogy itt valami nagyon nem kóser.

az igazi hősök (fotó: saját)

Azok kedvéért, akik nem látták. Huszoniksz méterről jöhettünk, nagyjából középről. Hárman álltak a labda köré, neveket nem írok, mert nem az a lényeg. Az sejthető volt, hogy legurítással indul a figura, de a végrehajtás aztán mindenkit meglepett. Legyünk megengedőek, a felkészítő videózás közben véletlenül egy Benny Hill kazettát tett be a mester.

A kétszeri érintés miatt megítélt közvetett szabadrúgásra már nem maradt idő.

Ha a munkájukért élő-haló sportemberek lépnének hétről hétre zöld-fehérben a pályára, a tegnapi meccs kapcsán is megengedőbb lennék. Milyen rossz lehet úgy veszíteni, hogy ennyit melózól! Mivel azonban csak leszegett fejű zsoldosokat látok, akik még csak nem is dühösek, nem tudok együtt érezni, sajnálom.

*

P.S. Nem tudja valaki, hogy Csernus doktor mit vállalt, amikor idejött, mert az ő munkájából aztán végképp nyomokban sem fedezhető fel semmi.

*

WKW ETO – Duna Aszfalt TVSE 1-1 (0-0)

ETO: Horváth T. 2.5 –Tóth 2, Tar 2, Vadász 2, Völgyi 1.5 – Jakab 1.5 (74’ Baracskai 0), Vukasović 2.5 –Szimcso 2.5 (59’ Szánthó 2), Koltai 1.5 (59’ Erdélyi 2), Andrić 2 – Magasföldi 2

Tiszakécske: Molnár – Benkó, Ludánszki, Csáki, Sváb – Tölgyesi, Horváth A., Kocsis (84’ Mihály) – Batizi-Pócs, Stoiacovici (65’ Gréczi M.) – Puskás (53’ Gréczi G.)

Gólok: 56’ Ludánszki 0-1, 60’ Magasföldi 1-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]

itt még minden olyan szépnek tűnt, aztán (fotó: saját)

Kategória: elemzés, mérkőzés | Címke: , , , , , , , , | 1 hozzászólás