Pécsi Béla

sapkás Béla (fotó: eto.hu)

A tizenhatodszor kiírt Magyar Kupa sorsa az istennek sem akart eldőlni. Már az is csodaszámba ment, hogy a döntőt nem két elsőligás profi csapat játszotta, hanem a Soroksár, amelyik éppen bajnok lett a profi másodosztályban, ellenfele pedig a BLASz I-ben vitézkedő BSzKRT volt. Akkortájt elég keményen ment a profi-amatőr ellentét, ami feltételezheti, hogy a hivatásosok nem ereszkedtek le olyan szintre, ahol az amatőrök is megjelentek. Mondjuk egy évvel Fradi-Újpest csata ment a trófeáért.

A mai szoros terminusok, és a különböző versenysorozatok ütközését elkerülő időbeosztás ismeretében az is tiszta őrület, hogy a finálé első körben ugyanarra a napra esett, mint az osztrák-magyar vébémeccs az olaszországi tornán. Nyilván a főszereplőket nem érintette az egyébként még nem annyira világrengető esemény, bár egy osztrák-magyarra abban a korban nem illett ilyet mondani.

De hogy még ez se legyen elég, első nekifutásra május utolsó napján 2-2-re végeztek a felek. A sok gól mellett két kiállítás is befigyelt, a Nemzeti Sport meg is jegyezte, hogy gyenge volt a bíró.

A második próbálkozás egy hónappal később került sorra, változatlan kimenettel, már ami az eldöntetlen végeredményt és a két kiállítást illeti. A meccs miután 1-1-gyel zárult hosszasan tanakodni kezdtek a nagyfejűek, hogy akkor most mi legyen? Hosszabbítás? Az nem jó, mert hatig be kell fejezni a játékot, ki tudja miért, az meg már mindjárt itt van? Talán a közelgő sötétedés (június 30-at írtunk…), esetleg a kellően át nem gondolt pályabérleti szerződés lehetett az ok. A vége mindenesetre az lett, hogy egy komoly szövetségi potentát fogta magát és szépen lekísérte a gyepről az éppen sípjába fújó sporttársat, azzal, hogy adieu!, nincs itt semmi látnivaló!

Valószínűleg a döbbenet okozta sokk miatt, a következő kísérletre csak több mint másfél hónappal később került sorra. Ahhoz képest, hogy tavasszal már győztest kellett volna hirdetni, lassacskán beköszöntött az ősz is. a pankrációs jelleg azonban mit sem változott, a Nemzeti Sport tudósítása inkább szólt egy rosszul sikerült kabaréról, mint egy jól sikerült futballmérkőzésről. Igen, jó a válasz, most is volt két kiállítás, de úgy, hogy a nyílt színen lefolytatott verekedéseket például nem torolta meg Tihaméry játékvezető. Talán abban bízott, hogy a felek úgy ellátják egymás baját, hogy belesérülnek és mentő viszi el őket. Nem így lett, de szerencsére végre lett győztes, mégpedig a papíron komolyabb társaság, azaz a Soroksár. A serleg magasba emelése azonban sajnálatos okból, ti. botrány miatt elmaradt.

Hogy az ETO szempontjából milyen jelentősége van a háromrészes tragikomédiának? Egyszerű a válasz. A Soroksár kapujában mindhárom alkalommal Pécsi Béla állt.

*

1934. augusztus 26.

Magyar Kupa döntő, harmadik megismételt mérkőzés

Soroksár – BSzKRT 2-0

1.600 néző, vezette: Tihaméry

Soroksár: Pécsi – Vadász, Dudás – Holzer, Szenes, Magyar – Kelemen, Zimonyi, Szecsey, Horváth, Szeder. Edző: Negyedy

ETO-Soroksár 4-1 (fotó: bksc.hu)

BSzKRT: Régi – Belcsik, Léhner – Kránitz, Őri, Király – Nagy, Szaller, Gergely, Weisz, Báder. Edző: Kutrucz

Gólok: 70’ Kelemen 2-0, 75’ Vadász 2-0

Kiállítás: 89’ Király, lefújás után Őri

*

Pécsi Béla két év múlva már Győrben védett. Részese volt ’36-37-ben a diadalmas feljutásnak így természetesen a klub történetének első NB I-es bajnoki mérkőzésén az ő nevével kezdődött az összeállítás.

Pécsi – Brezányi, Tóth II – Hrabovszky, Kovács, Lantos – Balogh, Boros, Limperger, Farkas, Tóth III, a kispadon Fogl II Károly

A Soroksárral kupagyőztes portás ezzel egy másik egyesület történelemkönyvébe is beírta a nevét. Bár a meccset elbukta a még roppant tapasztalatlan ETO és a szezon végén el is búcsúzott a csapat az első ligától, a dicsőség az övé, az övék marad.

Pécsi Béla példának okáért sokáig maradt, egészen pontosan negyvennyolcig, így a háború után három szezonon keresztül ő volt az ETO elsőszámú egyese az NB I-ben. A Szolnok elleni magabiztos 4-1-gyel búcsúzott, hogy aztán egészen 1977-ben bekövetkezett haláláig szolgálja a klubot. Volt a szakosztály intézője, majd vezetője, hogy aztán nyugdíjasként a sporttelep gondnokaként ténykedjen. A Rába ETO saját halottjaként köszönt el tőle.

Arról nincs információm, hogy Soroksáron mekkora becsülete van az egykori és egyetlen kupagyőztes csapat egyik legfontosabb tagjának.

*

1948. június 20.

ETO – Szolnok 4-1 (2-0)

4.000 néző, vezette: Dorogi

ETO: Pécsi – farkas, Bányik – Fehérvári, Kovács I, Hárs – Dombos, Józsa, Kalmár, Gőcze, Kovács II. Edző: Horváth Pál

Szolnok: Horváth – Deme, Bozóki – Selmeczi, Dobos, Fazekas – Szántó, Körmendi, Kolláth, Pintér, Varga. Edző: Móré János

Gólok: 9’ Kalmár 1-0, 44’ Kalmár 2-0, 50’ Kalmár 3-0, 63’ Józsa 4-0, 65’ Körmendi 4-1

*

A Soroksár SC nem az a Soroksár, a Soroksár SC nem jogutódja a kupagyőztes klubnak, bár a mostani menetelésük során, mikor elődöntőt játszottak a Honvéddal ezt szinte mindenki figyelmen kívül hagyta. Azzal a Soroksárral közös elsőligás történetünk is van, a jelenlegivel csak az elmúlt két évben futottunk össze itt, az NB II-ben. Kedves ellenfél, mert még sosem vertek meg minket, bár a három meccs nem egy túl mély merítés, a statisztikai hibahatáron belül van. Mindegy, kapaszkodjunk bele minden kedvező előjelbe, legyünk pozitívak, így aztán borítékolható a pontszerzés, megkockáztatom a győzelem is.

A Kisfradi eleve egy szeszélyes brigád. Néha szárnyal, néha a pokolban van, ami szerintem annak az eredménye, hogy különösebb tét nélkül játszadozik a második osztályban. Kapja a fiatal fradistákat, hogy azok szerezzenek tapasztalatot a felnőttfutball világában, kiesni nem tudnak, feljutni nem akarnak, magyarán élnek, mint a hal a vízben. A legrosszabb fajta, ha szabad ilyet mondanom. A Budaörs-Csákvár tandem erős kiegészítései, akik bizonyos szempontból komolytanná tehetik és néha teszik is a versengést. Ez van, ezt kell szeretni.

Lipcsei mester éppen üzent a nagy Fradinak, hogy most már szeretne értelmezhető edzői munkát végezni. Javaslom, szembesítsük ma azzal, hogy azért van még mit tanulnia.

az utolsó soroksári randi

Kategória: felkonf, mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Adj király katonát!

tartó szerkezet (fotó: saját)

Nem ma történt. Titusz bá’ kitalálta, hogy mi dések, csapjunk össze a césekkel. A sztori szempontjából nem elhanyagolható tényező, hogy az ominózus meccs kézilabdában zajlott. Csak pár név az ellenfél csapatából azoknak, akik járatosak a sport lábilabdán túli világában is: Hoffmann Ákos, Erdész Ricsi, Rádli Zoli és non plus ultraként Fenyő Kálmán, aki már ötödikben sem volt kicsi. Alig túl az első X-en dolgozott bennünk a dac rendesen, hogy miért kell ez a hülyeség, miért nem lehetne inkább futballozni, ha már a sport elsősorban örömforrást jelent, de nem volt mit tenni, nem mellesleg a kulcscsomó iszonyú nagyot tud koppanni az ember feje búbján, jobb azt elkerülni, így inkább belevágtunk. Nem tartottunk taktikai megbeszélést, teljesen ösztönösen ismertük fel az egyetlen esélyünket. Támadásban nem álltunk fel, hanem össze-vissza rohangáltunk, bejátszottuk a teljes pályát és nem szégyelltük visszapasszolni a labdát egészen a kapusig, ha úgy hozta a szükség. A váratlan megoldás gyümölcseként számos gólt dobtunk, amit főként a sok üresbe futásnak köszönhettünk.

Védekezésünk ugyanakkor ellenpontozta a szabadságra alapozó offenzívánkat, ugyanis tudatosan és roppant fegyelmezetten feltoltuk a védelmi állásunkat a kilencesvonalon túlra, majdnem a félpályáig, ráadásul egyenes vonalban, azzal a jelszóval, hogy No pasarán!, azaz nem törnek át! A cések tanácstalanul passzolgattak keresztbe, folyamatosan keresték a rést, ami nem volt, és ha olykor-olykor váratlan betörésekkel próbálkoztak, azt mi játszi könnyedséggel faultoltuk le. Titusz bá’ egyre idegesebbnek tűnt, nem jött a biztos vezetés, aminek tudatában bátran elballaghatott volna a Barátság Büfébe lazítani. A morcosságát csak fokozta, hogy jelentkezni kezdtek rajta az elvonási tünetek, úgymint izzadás, szapora pulzus, labilis kedélyállapot, miegymás. Csináljatok már valamit, ezek nem is tudnak kézilabdázni! – dobta be végül az aduászt, ami aztán szépen felpaprikázta Kálmiékat. 5-5-nél utolértek minket, aztán fordítottak, végül pedig, ha nehezen is, de nyertek. Ha úgy vesszük, hálásak is lehettek nekünk, mert a sima játszadozás helyett belekényszerítettük őket egy olyan majdnem éles meccsbe, amin talán megtanulták egy életre, mit kell csinálni a legváratlanabb helyzetekben.

*

Majdnem tíz percig tartott, amíg sikerült felrajzolnom a Dorog felállását. A feladat nehézségét nem az adta, hogy olyan bonyolult szisztémával álltak elő, ami egy Guardiola-Klopp-Pochettino gólemet is fejvakarásra kényszerített volna, hanem az, hogy nem hittem el, amit látok. Leírtam négy számot szépen egymás mellé azzal, hogy ők lennének a védősor, de mire újra felpillantottam a jegyzeteim közül, már más emberek álltak a bekksorban. Mi a bánat? Stratégiát váltottam, igyekeztem két percig folyamatosan figyelni a hátsó alakzatukat, és ekkor végre megvilágosodtam. Igen! Nem csalás, nem ámítás! Van egy 6-3-1-es alaprajz, ami rugalmasan 5-4-1-re vagy 4-5-1-re változtatható. Apám! Tízből kilenc ember számára ráadásul a felezővonal szinte aknazárral súlyosbított műszaki határzárként funkcionált, amit még véletlenül sem léphetett át. Világos, a dorogi legények egyáltalán nem akarnak építkezni.

baljós árnyak (fotó: saját)

Ez volt az a momentum, amikor egyszerre belém nyilalt a kínzó felismerés: itt ma nem nyerünk. Mindez azért volt különösen fájó, mert még több mint nyolcvan perc volt hátra, és tudtam, hogy a bérletem ezúttal egy birkózómeccsre szól, ahol nem lesz egyetlen akció sem, ráadásul az egyik fél folyamatosan az intések elkerülésére fog törekedni és persze majd megússza, mert az ilyenek mindig megússzák. A sokk akkora volt, hogy nem is láttam a dorogi gólt, mert a fejemet éppen az arcomba temettem és belülről sírtam, azt a gólt, ami egyébként a legkevésbé következett az előbbi okfejtésből, mondhatnánk azt is, hogy tévedés történt, de mégsem, mert kiírták a táblára, hogy 0-1, góllövő Paudits BélaPatrik.

*

Rengeteg vita van arról, hogy miért hülyeség/szar/igazságtalan/etc. a tizenkétcsapatos első osztály. Az egyik érdekes és talán megfontolandó érv, miszerint a kis mezőny annyira sűrű az un. topcsapatok (ti. Vidike, Fradika) mögött, hogy akár egy-két rossz meccs után is a kiesőzónában találja magát az emberfia, ami azt eredményezi, hogy mivel mindenki félti a seggét, ezért aztán hiperdefenzív taktikával küldik ki a mesterek a manncsaftjaikat a száztizenkét fizető néző legnagyobb örömére. Az okoskodásban sok igazság van, de pont az NB II bizonyítja, hogy tök mindegy mekkora a létszám, a kockázatvállalást nem tanítják a pro licences edzőtanfolyamon.

A tegnapi meccs előtt úgy állt a dolog, hogy a Dorog matematikailag még ki is eshetett volna a másodosztályból. Mondom matematikailag, mert öt körrel a vége előtt tizennégy ponttal volt a vonal fölött. Egy nyomorult pontra volt tehát szüksége, hogy kimondhassa, marad a Paradicsomban, ahol még csurran-cseppen egy kis pénz a tévéközvetítésekből is. Legjobb tudomásom szerint az MLSZ csupán az első három helyezettet díjazza, ilyen szempontból kis túlzással édes mindegy, hogy valaki negyedik vagy tizenhetedik. Jó tudom én, hogy létezik presztízs, de szerintem ez a kifejezés és a magyarfutball logikailag kizárják egymást. Mi történik ezek után? A Dorog nem akar futballozni, foggal-körömmel ragaszkodik a megszerzett egy pontjához, sőt majdnem extra jutalmat kap, és bátor támadójátékáért kis híján még kettő az ölébe hullik. Ha van igazság a földön, az az, hogy ezt a bónuszt egy méretes potya akadályozta meg.

És mi van az ETO-val? Nos, semmi különös. A fenti okfejtés nem azért született, mert egy percig is felmenteném a srácokat a ritka töketlen teljesítmény miatt. Ha osztályzatot kéne adni a meccsnek egy kegyelem kettest írnék be a tájékoztató füzetbe, de azt is csak azért, mert respektálnám a hazai tanuló szorgalmát, majd egyébként barátilag szólnék a szülőknek, hogy ez így nagyon kevés lesz később. Ami gond, hogy ebből a csapatból fájóan hiányzik a kreativitás. Egyszerűen nincs benne a játékban a meglepetés ereje. Vuka első félidőben megküldött harminc méteres bombája volt az egyetlen fény a sötétségben. 0-1-nél azonban az is kevés lett volna az üdvösséghez, mivel a Dorog hitem szerint előnyben és döntetlennél sem játszott volna mást. Érdekes gondolatkísérlet, hogy mit csináltak volna, ha csak egy pillanatra hátrányba kerülnek.

élénk érdeklődés (fotó: saját)

A szünetben, a budi férfimagányában Miki, nem a Herczeg, azt mondta nekem, hogy nyögvenyelős iksz lesz. Irigyeltem az optimizmusát. Aztán arra gondoltam, hogy miért ne lehetne szerencsénk? Talán kapunk egy tizenegyest vagy valakinek elsül a lába húszról. A második opció végül is bejött.

Talán ha Miki, mármint a Herczeg, úgy a hetvenedik perc táján bekiabálja, hogy Csináljatok már valamit, ezek nem is tudnak focizni!

Vagy simán bedobja a kulcscsomóját.

*

WKW ETO – Dorogi FC 1-1 (0-1)

ETO: Horváth 0 – Kovács 2.5 (79’ Szimcso 0), Koszó 2.5, Vukasović 3, Kalmár 2.5 – Bagi 3.5 – Petró 1.5 (46’ Tóth 2.5), Vashkeba 3 – Madarász 2 (68’ Múcska 0), Lovrencsics 3, Andrić 2.5. Edző: Herczeg Miklós

Dorog: Szentpéteri – Csató, Berkó, Nagy, Beke (74’ Papp), Nagyházi, Fodor – Erdélyi, Lénárt, Vámosi (84’ Faragó) – Paudits (81’ Sitku). Edző: Balogh Pál

Gólok: 9’ Paudits 0-1, 67’ Lovrencsics 1-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]

mindenre van megoldás

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , | 1 hozzászólás

Tiszta románc

junájtid biszkic (fotó: galeriasavaria.hu)

– Elnézést, kisasszony!

– Mit óhajt?

– Megengedi, hogy maga mellé üljek? Nincs máshol hely…

– Parancsoljon! Bár, ha jól látom, annál az asztalnál éppen készülődnek.

– Tényleg… De kár! Én mégis maradnék, ha nem bánja. Csak összezavarnám a pincért.

– Kérem.

– Ne vegye tolakodásnak, de vár valakit?

– Nem.

– Ha esetleg mégis, én természetesen azonnal átülök.

– Tényleg nem várok senkit.

– Bocsásson meg! Guszti! Kérem, hozzon nekem egy feketét és egy kis kekszet, ha kérhetem. Ne haragudjon, magának is kérhetek valamit?

– Nem, köszönöm. Már megittam a teámat.

– Biztosan? Nagyon finom süteményük van. A Koestlinből hozzák.

– Nem kérek, köszönöm.

– De ugye nem megy még?

– Nem, de miért?

– Ne vegye tolakodásnak, de szívesebben iszom meg a kávémat társaságban.

– Még maradok. Olyan kellemesen süt a nap itt a teraszon.

– Gyönyörű időnk van ma, nemdebár?

– Valóban. Szép ez az ősz. Legalább az szép, ha már ilyen időket élünk.

– Na igen. Olvasta a mai lapokat? Szörnyű, hogy már Finnországban is. Mi lesz még itt?

– Ne is mondja! De kérem, ne beszéljünk a háborúról? Olyan borzasztó.

– Megértem. Szokott idejárni? Én mindig itt kávézom, de még sosem láttam magát.

– Átutazóban vagyok. Holnapután indulok tovább Bécsbe.

– Á, értem. És tetszik önnek a város?

– Nagyon kedves hely. Hotelben szálltam meg és sokat sétáltam a Rába partján. Az a kis sziget igazán tüneményes.

– Mások is mondták már. Tudja, én rengeteg olyan emberrel találkozom, aki csak egy-két napot tölt a városban, aztán elutazik. Bár a többségüknek nincs sok ideje nézelődni, de a folyókat azért megcsodálják.

– Én úgy érkeztem, hogy alaposan körülnézek. Valaha élt itt egy nénikém, jópár évvel ezelőtt, még gyerekként eltöltöttem a városban egy egész nyarat is. De régen volt, azóta sok minden megváltozott.

– Nem lehetett az olyan régen.

– Maga most csak bókol.

– Biztosan nem kér egy süteményt?

– Rendben, nem bánom. De csakis a legkisebbet.

– Guszti! Hozna a hölgynek abból a csokoládés aprósüteményből? Tudja melyikre gondolok, ugye? És egy pohár vizet is kérek!

– Most már igazán kíváncsivá tett.

– Nem fog csalódni ígérem. Munka miatt utazik Bécsbe?

– Igen. Van egy divatszalonom Budán, a Vár alatt. Apró kis üzlet, de szerencsére sok a kuncsaft. Bécsben találkozom egy partnerrel, akivel többször dolgoztunk már együtt. Ő bejáratos a legnagyobb olaszországi szalonokba is.

– Ez igazán érdekes.

– Mindenki ezt gondolja, de sokszor rém unalmas tud lenni.

– Minden bizonnyal túloz.

– És ön mivel foglalkozik? Szinte már mindent tud rólam, ellenben én még alig valamit magáról.

– Nekem sokkal kevésbé izgalmas az életem.

– Ne kéresse magát!

– Á! Köszönjük Guszti! Megmentett… Kóstolja csak meg!

– Addig nem, amíg nem mond magáról valamit.

– Maga most zsarol engem.

– Ugyan! Nem értem, miért kéreti annyira magát. No lássa, milyen gáláns vagyok, eszek egy falatot abból a híres süteményből.

– Milyen?

– Zseniális! De most már igazán mondjon magáról valamit!

– Egy gyárban dolgozom és…

– Mi az az és?

– És futballozom.

– Nohát! Ilyet még nem is hallottam!

– Sejtettem. Inkább a férfiakat érdekli az ilyesmi.

– Ne mondja! Tudja Pesten milyen sok nő néz futballt?

– Hallottam róla, de nem hittem el.

– Én is voltam már egyszer egy Ferencváros-Gamma mérkőzésen. Egy finom szövetekkel kereskedő úr hívott el, mert szerinte ott köttetnek a legjobb üzletek. Nos, valóban.

– Ó! Az a felső osztály. Mi csak a második ligában játszunk.

– Ne szerénykedjen!

– A Nemzeti Sportba beírják a meccseinket. Ott vannak a neveink, külön a góllövőkkel.

– Látom magán a büszkeséget. Mondja! Sokszor írták bele magát abba az újságba?

– Én rúgom a tizenegyest. Röstellem, de még be sem mutatkoztam… Pali vagyok. Badics Pali.

– Köeteleky Elza. Örvendek.

– Holnap mérkőzésünk lesz, a Doroggal játszunk. Kinéz egy nagy győzelem. Nincs kedve eljönni? Ha minden jól alakul, tizenegyes is lehet, és azt akkor én csak magának fogom rúgni.

– Maga csacsi! Majd meglátom. Ez a sütemény tényleg zseniális!

*

1939. október 15.

Egyetértés – Dorog 7-1 (3-1)

400 néző, vezette: Keresztényi

ETO: Pécsi – Fekete, Bányik – Farkas, Kovács, Tóth – Neiger, Badics, Nyíregyházi, Petőházi, Osbóth.

DAC: Budavári – Prohászka, Csermák – Nagyfejeő, Bánsági, Gregorovics – Tomanyik, Spannberger, Pfinger, Dunai, Klausz.

Gólok: Nyíregyházi (2), Neiger, Farkas, Petőházi, Badics (11-es), Tóth; Nagyfejeő

*

Jön a mumus. A csapat, amit még egyszer sem vertünk meg, mióta az idő megállt ’15-ben. Egy árva döntetlen és négy bukta figyelget egymás mellett. Nem szépen és nem sorban. Miért éppen a Dorog tesz velünk ilyesmit? Bántottuk mi őket? Van egy saját Guttmann-átkunk? Reszeli volt az? Ááá! Oka sem volt rá és nem is nyert BEK-et a Doroggal, hogy aztán azt mondják neki, köszi öreg!, nem tudunk többet adni, tudod, a bánya is csak vegetál. Esetleg Grosics Gyula bácsi? A 83. percben győri támadásnál a dorogiak lest reklamálnak, a játékvezető Grosicsot kiállítja. Mért nem intettél fekete rigó?, mondja a fekete párduc és közben a foga között sziszegi a rontás. Nem fogtok nyerni, ha egyszer meghalok és tényleg. 0-2 volt akkor, majd rúgott még egy gólt a Dorog. Jobb volt a kapusa nélkül…

Ma jött el a nagy pillanat, az átok megtörése, a nyerés. Mert nyerni kell, ha meghalunk is, mert nyerni kell ma cimborák.

A Dorog nincs valami nagy szériában, még akkor sem, ha a múlt vasárnap legyűrte a Csákvárt. Előtte nem volt sok babér, utoljára a Budaörsöt verték még március elején. Iksz Cegléden, iksz a Monor ellen idegenben és iksz Siófokon. Ez a tavaszi túrák mérlege szűk két hónap alatt. A februári trénerváltás után sem jött el a nagy feltámadás, bár a mélybe tartó kocsit sikerült megállítania és egyelőre az úton tartania az új edzőnek.

De mégis veszélyesek, nagyon veszélyesek. Ránk biztosan. Ezért lenne nagy tett, ha meggyepálnánk őket végre.

Kategória: felkonf, mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

A föld forog a nap körül

fel, fel magasra (fotó: Labdarúgás)

Hirtelen nyúltam meg, amit a testem nem is tudott kellő módon lekövetni. Az orvosok sokáig azt sem tudták, mi a bajom, hiszen az enyhe lázon kívül semmi más tünetem nem volt. Biztos vagyok benne, hogy Gyopár doktor, isten nyugosztalja!, bár nagyon kedvelt, a lelke mélyén elkönyvelte, hogy szimulálok, nem akarok suliba menni. Mondjuk különösebb okom nem volt rá. Jól tanultam és mivel nem voltam az osztály hangadója, konfliktusom sem volt senkivel. Elvoltam.

A növés volt az oka mindennek.

Azon a szerdán is otthon maradtam, mert a Gyopár doktor a biztonság kedvéért pihenést tanácsolt, amit a szüleim elfogadtak. Nagyon nem kellett velem már velem foglalkozni, elvoltam otthon egyedül, a légynek nem okoztam kárt, étvágyam azért volt, így megettem, ami a hűtőben hagytak és néztem az osztrák kettőn valami hülyeséget.

Meg persze vártam a délutánt, mert adta a meccset a tévé. Apám, ha jól emlékszem kettőig dolgozott egyébként is, de azon a napon tutira hazaért időben és a szokottnál is idegesebben járt föl, s alá a lakásban. Nem is evett, csak keveset. Nem melegítette meg az ebédet, hanem csak bekapott valamit. Szólni nem lehetett hozzá.

Aztán végre elkezdődött és én olyat éreztem, amit még soha. Már hetvennyolcban is néztem a vébét, ahol ugye ott voltak a magyarok, de akkor még nem kapott el a harci hév. Most ellenben igen. A szívem hevesen vert, folyt rólam a hideg veríték, miközben a képernyőt bámultam. Meg apámat, aki nem akart hinni a szemének. Nem csoda, ő alig több mint másfél évvel korábban volt kint egy ETO-Kaposvár meccsen (0-0) és azt mondta: soha többet.

Nem viccelt. Most meg szorította a karosszéket cefetül és én attól féltem, hogy összeroppantja.

Nyertünk. Anyámat különösebben nem hatotta meg, hogy történelmi tettet hajtott végre a győri csapat, azonnal az ágyba parancsolt és megmérte a lázamat. 37,7. Szomorúságot és tehetetlenséget láttam a szemében, és azt a meggyőződést, hogy ebből fél fok annak a kurva meccsnek köszönhető.

Egy tizenegy éves kisfiú emlékfoszlányai 1982 áprilisából

*

A két csapat játékosai testvériesen megegyeztek az egyesületük azonos színein: a ferencvárosiak tiszta zöld, a győriek tiszta fehér szerelést öltöttek. Nagy hangcsata közben a Rába kezdett frissebben, három eredménytelen kapuralövés után azonban Pogány-Nyilasi Összjátékból indult az első érdemleges ellenakció, amelynek végén Szabadi fejese előtt szabad volt az út a hálóba. Gyors egymásutánban még három helyzetük volt a zöldeknek, aztán szinte a befejezéséig a győriek rohamoztak, s a levegőben lógott az egyenlítés.

Szünet után az egyre erősebb esőben, a mély talajon is folytatódott a heves küzdelem, s a játék képe sem változott, de most már győri bemutatóval. Négy perc leforgása alatt két mintaszerű akcióból a Rába nemcsak egyenlített, hanem vezetést is szerzett. Előbb a csereként beállt Burcsa, aztán a gólkirály jelölt Szentes mesteri módon lőtte a labdát a hálóba.

Nem sokkal később ugyan egy védelmi hibából már két gólra nőtt a Rába előnye, ám a mérkőzésnek még nem volt vége. Rab ugyan elhibázott egy 11-est, ezt követően azonban Pogány csökkentette a hátrányt, s mi sem jellemzőbb az izgalmakra, minthogy az utolsó percekben is előbb Rába-, aztán újabb ferencvárosi gól következett, míg végül kialakult a végeredmény.

Az érdeklődéssel várt rangadón a Rába csapatjátékban felülmúlta ellenfelét, s 19 év után matematikailag már megnyerte a bajnokságot. Az Üllői úton látott játékával teljes elismerést aratott (3-4).

Népszabadság, 1982. április 29.

*

Már a találkozó első félideje többet ért, mint akár tucatnyi 1. osztályú 90 perc a most folyó bajnokságból. A csapatok, ez csak természetes, felkészültek a nagy csatára, ám, ami ennél lényegesebb, a nézőtérről is látszott, melyik együttes mit akar. Természetesen a győzelem mellett.

kicsi a rakás, nagyot kíván (fotó: Labdarúgás)

Negyedórán át lendületesen játszott a Ferencváros, gólt lőtt, és ettől aztán óvatosabb lett. A Rába ritmust talált és derekasan csikorgatott az egyenlítésért. A szünet előtt ez nem sikerült neki, a fordulás után azonban húsz perc alatt három gólt lőtt, ráadásul tetszetősen futballozott. Magabiztosak, gyorsak, akaratosak voltak a győriek, ahogy az méltó egy bajnokaspiránshoz. Akármit hoz a hátralévő két forduló ebben a bajnokságban, annyi máris bizonyos, hogy a Rába mutatott a legtöbbet a futballból a szezonban.

Magyar Nemzet, 1982. április 29.

*

A bajnokság sorsát eldöntő mérkőzésnek nem kedvezett az ég, esőben, csúszós talajon került sor a – stílszerűen – gólesőt hozó találkozóra.

(…)

Ezzel a Rába ETO előnye 4 pontra nőtt és behozhatatlan gólelőnye révén – már bajnoknak mondhatja a magát! A győriek győzelme megérdemelt, mert tervszerűbben, jobb csapatjátékkal, töretlen támadószellemben a nagy vetélytárs otthonában harcolták ki a végső sikert.

Népszava, 1982. április 29.

*

A kritikus pont a szünetben volt, amikor Verebes József átszervezte a Rábát és azt kérte a játékosaitól, hogy most már tegyenek félre minden óvatoskodást, azaz: mindent bele! A hirtelen ritmusváltás ellen a hazaiaknak nem volt ellenszerük. Olyan helyzetekből kaptak gólokat, amilyenekre máskor oda sem figyelnek, mert más csapat tagjai nem futnak az így hazaadott labdák, meg az ennyire hosszúra sikerült keresztlabdák után. A vesztes csapatot dicséri, hogy kétszer is jelentős hátrányból tudott erősíteni, és megkísérelte a felzárkózást. A bravúr azonban most nem sikerülhetett, mert a vendégcsapat a hajrában rendkívül bátran, határtalan lelkesedéssel küzdött. Minden játékosa rengeteget mozgott labda nélkül. állandóan voltak szabad emberek, a védekezésben segítésre kész társak, elől pedig kiugrásra helyezkedő támadók.

A Rába ETO öltözőjét a mérkőzés után majd szétvetette az öröm. Erre minden okuk és joguk megvolt, hiszen ezzel a bravúros győzelmükkel lényegében már megnyerték a bajnokságot.

Népsport, 1982. április 29.

*

hej Jancsika, Jancsika (fotó: Képes Sport)

Azon a tavaszon Székesfehérvárra ment az osztályunk kirándulni, különbusszal. Én persze nem mehettem, mert az orvos azt mondta, hogy betegen ne utazgassak, ki tudja?, lehet, hogy fertőzök. Micsoda hülyeség! Már hetek óta küzdök ezzel a szarral és anyámék sem kapták el. Nem is beszélve az öcsémről, akivel egy levegőt szívunk a másfél szoba hallos lakás kisebbik helyiségében. Ráadásul állandóan a nyakamon lóg.

Pedig jó lett volna elmenni. Már nem tudom kicsoda kitalálta, hogy mutassuk meg magunkat rendesen, ha már egyszer elmegyünk idegen helyre. Csinált egy molinót, ó, de remek ötlet, amit a hátsó üléssor mögé lehetett rakni, hogy azt mindenki lással. Fehér drapi, kicsit összevissza zöld betűkkel, plusz a címer.

Győr, a futball fővárosa. Hajrá ETO!

Gyönyörű volt, azt mondják.

Egy tizenegy éves kisfiú emlékfoszlányai 1982 áprilisából

*

1982. április 28.

Ferencvárosi TC – Rába ETO 3-4 (1-0)

29.500 néző, vezette: Szávó

FTC: Zsiborás – Jancsika, Beles (67’ Koch), Rab, Takács – Ebedli, Nyilasi, Pogány – Szabadi (76’ Mörtel), Szokolai, Pölöskei. Edző: Novák Dezső

ETO: Kovács – Csonka (46’ Burcsa), Hlagyvik, Mile (76’ Glázer), Magyar – Hannich, Póczik, Szíjártó – Szabó, Szentes, Hajszán. Edző: Verebes József

Gólok: 11’ Szabadi 1-0, 49’ Burcsa 1-1, 53’ Szentes 1-2, 64’ Szíjártó 1-3, 73’ Pogány 2-3, 83’ Hajszán 2-4, 84’ Ebedli 3-4

Kategória: mérkőzés, történelem | Címke: , , , , , , , , , | 1 hozzászólás

Kommunistaszombat

nyolcból egy (fotó: Képes Sport)

Régen minden jobb volt.

Ez természetesen nem igaz, de milyen jó néha riogatni a gyereket az egykor létező szocializmussal vagy éppen a kommunizmussal, ha másért nem, mondjuk azért, hogy értse majd a közéletet és közbeszédet, ha egyszer odajut. A közélet és a közbeszéd meg képtelen túllépni saját magán és még mindig a kommunistákkal riogat.

Apa! Kik azok a kommunisták? Öööö…. izé… olyan emberek, akiket más anyagból gyúrtak. Miért? Minket miből gyúrtak? És őket milyen másból? Mit tanultatok hittanból? Mózest. Ádám és Éva volt már, nem? Igen, de nem értettem. Nem baj. És mi az a kommunizmus? Egy állatfaj? Vagy egy kocsi? Nem egészen. Képzeld el a következőt! Van egy hatalmas tál, amiben rengeteg csoki van, mindenki vehet belőle, de csak annyit, amit meg akar enni. Érted? Aha! És vehetek még holnapra is? Nem! Azt majd holnap veheted ki a tálból, mert holnap is lesz benne. Apa! Ez egy hülyeség! Nerm, ez a kommunizmus! Menjél azonnal fogat mosni!

Nem sok emlékem van a kisiskolából, de az egyik meghatározó élményem a hosszú hét meg a rövid hét. Elsőben például minden második szombaton volt két óránk: írás és olvasás. Mostani eszemmel tök buli lehetett. Bementünk és egy órán keresztül tóltuk az írott tybetűt. A kicsit. Aztán pedig szépen elolvastuk, hogy haty tyútyúk-lé-péspör-gety-tyű. Egymás után, szigorúan szótagolva. Szó-ta-gol-va. Mikor végeztünk már mentünk is haza és kezdődhetett a hétvége. Aztán harmadikban még jobb idők jöttek. Az órarendbe immár saját gyöngybetűkkel én írtam be, hogy szombaton: úszás, úszás. Tíztől délig. Laci bácsi az úszómester ült szépen a padon és várta, hogy kit kell kihúzni a mélyvízből még mielőtt késő lenne. Nekem egyszer megmentette az életemet, mert túlságosan bátor voltam és bemerészkedtem a mélyülő részbe, óvatosan, pipiskedve lépkedtem, éreztem, hogy egyre közelít a nyakamhoz a víz teteje, egy-egy kósza hullám már néha be is terítette a számat, nyeltem a klórt rendesen, de még nem volt vészes, aztán hirtelen nagyobbat ugrottam és ez volt a hiba, eltűntem a habok között, Laci bácsi nem tétovázott, pontosan mellettem csobbant a vízbe, megfogott és kivonszolt a partra. Jól vagy, kisgyerek? – kérdezte, én meg csak pislogtam. Arra mondjuk nem emlékszem, hogy mindez szombaton történt-e?

*

’82 tavaszán az iskolákban még volt hosszú és rövid hét, a munkahelyek többségében azonban már pihenőnapot tartottak. Pártunk és kormányunk nem tagadhatta el a dolgozó néptől a kétnapos hétvégét, főként azért, mert a béketábor többi országában ez már bevett gyakorlat volt. A minisztertanács meghozta hát a bölcs döntést. DE! Kellett az átmenet, és egyébként is döglődött a népgazdaság, kellettek a dolgos munkáskezek, lehetőleg ingyen, szigorúan az önkéntesség jegyében. Kommunista szombat! Ez aztán az igazi fából vaskarika! Sződd a selymet elvtárs, de szigorúan ingyen.

Azon a gyönyörű áprilisi szombaton a Richards Finomposztógyárban majdnem ötszáz bizony dalolva ment, hogy ötezer méter szövetet és kétezer méter jersey anyagot hozzon össze, aminek értéke egymillió forintot kóstált. De nem azért vállalták a derék munkatársak mindezt, hogy nekik több jusson ruhára, cipőre, meg ételre és szórakozásra, de nem ám, hanem azért, hogy a bérükből gyerekintézményt építhessen a gyár és kapjanak több pénzt a rászoruló nyugdíjasok. Minő derék cselekedet! És ez még mind semmi, mert bizony a GyÁÉV dolgozói sem maradhattak le és mintegy három és fél ezren választották a melót szerte a megyében, az önmagáért való láblógatás helyett, hogy aztán építkezéseken tevékenykedjenek, sőt! a házgyárban összehozzák tíz darab két és félszobás lakás panel elemeit. Hűha! És mindezt miért? Hát azért, hogy szépüljenek a cég sportlétesítményei, nem is beszélve a faszányos kultúrtermekről.

Tiszta szerencse. hogy miután a lelkes dolgozó letette a munkát, kicsit pihengetett, megitta a jogos sörét, alukált egy csöppet, szóval újratöltötte az elemeit, hétre mehetett a stadionba, mert akkor lépett pályára a

kovácscsonkahlagyvikmilemagyarhannich-

póczikburcsaszabószenteshajszán

közismertebb nevén a Rába ETO pompás alakulata, hogy bemutassa legújabb gálaelőadását mindenki legnagyobb örömére.

*

1982. április 24.

Rába ETO – Debreceni MVSC 8-1 (5-0)

15.000 néző, vezette: Tompa

ETO: Kovács – Csonka (64’ Szíjártó), Hlagyvik, Mile, Magyar – Hannich, Póczik, Burcsa (68’ Gyurmánczy)– Szabó, Szentes, Hajszán. Edző: Verebes József

DMVSC: Szűcs – Tímár, Szigeti, Sallai, Fodor – Feledi (70’ Tóth), Menyhárt, Nagy II, Czikora – Kerekes, Jankovics. Edző: Kovács Ferenc

Gólok: 21’ Hannich 1-0, 23’ Hannich (11-es) 2-0, 28’ Hajszán 3-0, 39’ Szentes 4-0, 40’ Szentes 5-0, 47’ Szentes 6-0, 64’ Burcsa 7-0, 80’ Nagy II 7-1, 86’ Gyurmánczy 8-1

Kategória: történelem | Címke: , , , , , , , , , , | 1 hozzászólás

A nagy reccs

belegabalyodva (fotó: stock-clip.com)

1947. április 20.

Vasas ETO – Testvériség 8-0 (3-0)

2.500 néző, vezette: Deák

ETO: Horváth – Vörös, Farkas – Baróti, Kovács, Józsa – Hanisch, Szilvási, Kiss, Gőcze, Deák. Edző: Remmer Károly

Testvériség: Borsai – Hidas, Hadrévi – Körmöczi, Kupl, Hídvégi – Tass, Forró, Nagy, Gyömbér, Tinelli. Edző: Fogl II Károly

Gólok: 13’ Szilvási 1-0, 37’ Kiss 2-0, 42’ Gőcze 3-0, 51’ Józsa 4-0, 52’ Deák 5-0, 59’ Hanisch 6-0, 61’ Szilvási 7-0, 84’ Szilvási 8-0

*

Miközben az ETO rommá verte az akkortájt hihetetlen magasságokban járó Testvériség csapatát az első osztályban, ugyanazon a napon, több mint háromszáz kilométerrel odébb, egy kevés füvet, de annál több szenvedélyt látott vadromantikus futballpályán írta be magát éppen a hazai labdarúgás történelemkönyvébe olyasvalaki, aki aztán egy évvel később már zöld-fehérben rúgta a bőrt, és lett utóbb legendás játékos a Rába partján.

Kertesi Ignác, mert róla van szó, nem tett mást, csak rúgott három gólt a lesajnált Pereces dresszében a pokoli hangulattól lefagyott Ferencvárosnak, majd tett egy ártatlan mozdulatot, minek következtében olyan eseménycunamit indított el, amit azóta is megemlegetnek mindazok, akik azt ott személyesen látták, és akik közül ma már csak páran lehetnek az élők sorában, de azok is, akik csak olvastak, esetleg hallottak a történetről.

*

Az 5. percben [második félidő – a Blog] Futó II lendületesen elfut, beadására Kertesi óriási lendülettel fut rá és tíz méterről élesen a jobbsarokba fejel. 3:0. A nagy lendületben lévő Kertesi azonban nem tud megállni, befut a ferencvárosi kapuba, a hálót elkapva fékezi magát. A nagy rántástól a háló leszakad és magával rántja a felső lécet is. A játékvezető erre lefújja a mérkőzést.

Czeizler Sándor, az ÉLASz elnökének vezetésével a perecesiek a játékvezetőhöz sietnek és az új szabálykönyv 29. paragrafusa alapján kérik, hogy a mérkőzést folytassák.

(Az MLSz új szabálykönyvének 29. paragrafusa ezt mondja: »Ha a játék valamilyen okból félbeszakad (pl. a kapufa eltörik, akkor a játékvezető a játékot félbeszakítja. A félbeszakadás után meg kell tenni minden intézkedést, hogy a játékot folytatni lehessen.«)

A perecesiek a kapufát helyreállították. Várszegi játékvezető hajlandónak is mutatkozott, a ferencvárosi játékosok azonban időközben felöltöztek, Sárosi dr. pedig autójába ülve már el is hagyta a pályát.

[Népsport, 1947. április]

Kategória: történelem | Címke: , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Találkozás egy fiatalemberrel

tökéletes robbantás (fotó: Képes Sport)

1965. április 18.

Tatabányai Bányász – Győri Vasas ETO 0-2 (0-1)

8.000 néző, vezette: Fehérvári

Tatabánya: Gelei – Törőcsik, Hetényi, Juhos – Szepesi, Laczkó – Szabó, Menczel, Bíró, Szekeres, Szuromi. Edző: Kléber Gábor

ETO: Tóth – Kiss, Orbán, Tamás – Palotai, Máté – Keglovich, Takács, Soproni-Scheidl, Korsós, Povázsai. Edző: Hidegkuti Nándor

Gólok: 41’ Korsós 0-1, 84’ Takács 0-2

*

Kétszer találkoztunk vasárnap Tatabányán Korsóssal. Először a mérkőzés előtt, az öltözők folyosóján. Kifelé indult, hogy a többiekkel együtt bemelegítsen.

– Úgy érzem, jól megy ma a játék – mondta. –Persze kicsit idegesek vagyunk, mert a Tatabánya mindig nagy ellenfél.

Aztán eltűnt a játékos-kijáróban. 80 percen át nem találkoztunk. A lelátóról figyeltük, mit is csinál a pályán ez a középtermetű, rokonszenves, fiatal csatár.

Az első győri gólnál nagyszerűen felismerte a helyzetet, és pillanatok alatt sakk-mattá tette Geleit. Aztán láttuk, amint szögletrúgást ívelt fel jobb oldalról, partot dobott, szerelt… Egyszóval mindenütt ott volt, ahol a labda. Néhányszor kitűnően futott el, és a tatabányai védők nem tudták tartani. Volt egy elfutása, amelyik sokáig emlékezetes marad. Eliramodott a jobbszélső helyén, s úgy tálalta a labdát a befutó Takács elé, ahogy az a nagykönyvben van megírva. Aztán jött a tragikus perc, amikor ellenállhatatlanul tört kapura, és már a 16-os közelében járt, amikor Laczkó és Juhos egyesült erővel felvágta. Kintről csak annyit lehetett látni, hogy a földön maradt,  és néhány pillanat múlva ölben vitték le az öltözőbe. Sírt a fájdalomtól.

– De szeretnék visszamenni – folyton csak ezt mondta az öltözőben, pedig nem lehetett több hátra két percnél. –De jó lenne rendbe jönni a Honvéd ellen, s aztán itt a Benfica is.

Remélhetőleg vasárnap és majd a Benfica ellen újra a pályán lehet.

[Népsport, 1965. április]

*

Nos, nem csigázom tovább az érdeklődők kíváncsiságát. Bár kevéssé valószínű, hogy abban a korban az orvosi stábot, volt egyáltalán ilyen?, vagy csak egyetlen ember toldozta-foldozta az egyszeri futballisták sérüléseit?, ki tudja?, az biztos, hogy a ma ismert jeges rehabilitáció nem egy hiperszuper kütyüt, hanem egy marha nagy hordót jelentett jó sok, a jegestől vásárolt jégtömbbel megtöltve, Korsós a Budapesti Honvéd elleni bajnokin nemhogy ott volt a kezdőben, de ő rúgta az ETO vezető gólját.

Keglovich keresztbe ívelt labdájára robbant be, kibújt a centerhalf mögül, elhúzta a bogyót a kapus mellett, majd okosan a hálóba gurította azt. Az előnyt végül nem sikerült megtartani, de nem volt olyan rossz eredmény a listavezetővel szemben elért hazai iksz (1-1). Első a Honvéd, harmadik az ETO.

És azt se feledjük, hogy öt nap múlva a Benficát fogadta az ETO – természetesen Korsóssal a fedélzeten.

Kategória: legenda, történelem | Címke: , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése