A szerencse forgandó

kulcs, momentum (fotó: Hungary Sport Online)

Vaszilij Nyikiforovics haladéktalanul elment Pszkovba élni, mert elege lett a szentpétervári belterjességből és az a pár verszta igazán nem számít, Ányecskát így is bármikor meglátogathatja, ráadásul sokkal kellemesebb a Pszkovszkoje-tó vize, mint a Helsinki-öböl jegessége, nem is beszélve a Hudszkoje-tóról, ami algás és tele van tokhallal. Marija, drága szívem, azonnal indulunk, vetette oda a feleségének nem sokkal ébredés után, az asszony éppen a scsit állította össze a vasárnapi ebédhez, mindenre fel volt készülve a drága Marija, de erre éppen nem, másnapra nagy összejövetelt szervezett Olga Miskina a szegényeknek, a doni kozákok éppen végig vágtáztak valahol Ogyessza fölött, kő kövön nem maradt arrafelé, lett sok szegény, akiken megesett Olga szíve. No meg az összes szentpétervári asszonynak. Főzök egy jó teát, Vása, igyekezett visszafogna a helyzet élét Marija, hiába. Vaszilij Nyikiforovics ugyanis nem az az ember volt, aki könnyen ellágyult holmi asszonyi praktikára. Vedd le a tűzről a levest, Marija, és készítsd össze a gyerekeket, mert indulunk, mondta Vaszilij Nyikiforovics szelid gyengédséggel, mert tudta ő, hogy mi az igaz szerelem, de ha félórán belül nem lesztek a kocsi mellett, istenemre olyat teszek, hogy magam is megbánok, fejezte be mondandóját immár keményebben. Marija tudta, hogy ennek már a fele sem tréfa és máris meleg ruhát húzott a kicsi Vászkára no meg Dásenkára, mert csípős volt az október, összeszedett pár holmit és máris készen állt az indulásra. Na jól van, fogta kedvesebbre Vaszilij Nyikiforovics, mikor látta, hogy minden kedve szerint alakul, akkor induljunk!

Ennyit a biztonságról, no meg arról, hogy mennyit ér az élet.

*

Azt hiszem, én már sosem fogok szeretni, motyogta a bajusza alatt Salvatore Quasimodo, miközben tisztogatni kezdte maroklőfegyverét, amit még évekkel ezelőtt eltett a kredenc alsó fiókjába, de most úgy érezte, épp itt az ideje újra elővenni. Magdalena megcsalt és én ezt sosem fogom kiheverni, folytatta a gondolatmenetet, csak magának, mert a Piave utcai kicsiny házban már évek óta egyedül lakott. Magdalena a helyi iskolába tanított számtant és olasz nyelvet mindenki megelégedésére, főként az apák voltak elégedettek vele, nem függetlenül attól, hogy méretes keblekkel rendelkezett. Amikor Catarina Musaccio egyszer szóvá tette férjének, a derék Lorenzonak, hogy túl sokat jár be az iskolába, az felháborodottan utasította vissza a vádat, miszerint ennek köze lenne a méretes mellekhez, ellenben a kis Filippo mennyivel ügyesebben mondja fel a szorzótáblát az utóbbi időben. Salvatorénak ugyan nem volt gyereke, se kicsi, se nagy, az életét kizárólag a kisvárosi csendőrörsnek szentelte, amit szinte soha nem kellett elhagynia, mivel a bűn messze elkerülte Crobato települést, mégis Magdalena bűvkörébe került. Ez csak neked köszönhető, Salvatore, veregette meg a vállát Giuseppe Patano polgármester egy fülledt augusztusi éjszakán, miközben csendesen borozgattak. Mielőtt idejöttél, majd minden reggel feküdt egy halott a főutcán és kanyargósan folyt a vér a tenger felé. Quasimodo nem szólt semmit, Magdalénára gondolt és az ő gyönyörű kebleire. Aztán Orlandóra, a kubai bártulajdonosra, aki előző nap jegyezte el a nőt.

Nem minden az, aminek látszik, Giuseppe!, mondta halkan és közben már azon jártak a gondolatai, miként fogja végrehajtani a szörnyű tettet, amit már régen elhatározott.

*

Hálás köszönet a szombathelyi médiákoknak, akik streamelték a meccset, mert újfent bebizonyosodott, hogy a magyar társadalom mennyire tele van feszültséggel, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy a furcsa tizenegyes és az értékesített büntető az utolsó utáni percben miként fordította verbális lincselésbe az addig csak csendesen és normális mederben folyó chat-csatát. Hogyan veszik el a józan ész ennek a csodálatos játéknak egyetlen apró, ugyanakkor kétségtelenül sorsfordító mozzanata után, és válnak vicsorgó állatokká derűs szépkorúak, gördeszkázó tinik vagy éppen szoptatós anyák.

Egyébként egyetértek Klausz mesterrel, aki szerint végeredményben a sors ajándéka volt a tizi, mert melós meccsen simán jók voltunk az ikszre. Az már egy másik kérdés, hogy az egyértelmű fölényt miért nem lehetett korábban megérdemelt vezetésre váltani, hogy ne kelljen tövig rágni a körmünket a végéig. Mondjuk én nem rágtam, mert addig a döntő pillanatig a sors teljesen más jellegű igazságszolgáltatásáról fogalmaztam okos mondatokat, miszerint az büntetni is tud, ha szükséges.

Most jól jöttünk ki a szituból, de ne legyen kétsége senkinek, hogy hamarást visszájára fordulhat a történet, szóval legyen elég annyi tanulság, hogy a sikerért még jobban meg kell feszülni.

Az egyéni teljesítmények ugyanis kissé elmaradtak a Tiszakécske elleni összecsapáson tapasztaltakhoz képest, legalábbis szerintem, de lehet, hogy csak a kamera torzította el a valóságot. Toma Gyuri például bántóan kellő átéléssel adta elő a láthatatlan embert, ami az ő pozíciójában nem jelent feltétlenül dicséretet. De a többiek sem lehetnek büszkék magukra a minőség miatt, mindamellett, hogy az akarattal nem volt gond, de legyünk őszinték egymáshoz: ez a minimum.

A pontot azért megkaptuk és ami nekem talán még jobban tetszett, hogy még a Haladás részéről sem volt sírás-rívás sorscsapásról, mélységes igazságtalanságról, genya futballistenről, ami valahol pontosan jelzi, hogy a lehető legigazságosabb eredmény született.

*

Szombathelyi Haladás – WKW ETO 1-1 (0-0)

1.684 néző, vezette: Kovács J. Z.

Haladás: Rózsa – Kállai, Mocsi, Németh, Bosnjak – Csilus, Kiss (86’ Doktorics), Holdampf, Szekér – Tóth (79’ Hegedűs), Rácz (63’ Horváth). Edző: Németh Szabolcs

ETO: Fadgyas 0 – Kovács 2.5 Csonka 3, Fodor 2.5, Barna 2.5 – Simcho 2.5 (75’ Óvári 0), Bagi 2.5, Toma 2, Vitális 2 – Bacsa 2 (63’ Kanalas 2), Priskin 2 (75’ Kulcsár 0). Edző: Klausz László

Gólok: 71’ Csilus 1-0, 90+3’ Kulcsár (11-es) 1-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Vigyázz dől a fal!

keverem, kavarom (fotó: Kisalföld)

Hatvan éve játszották, az aktuális szezon második fordulójában. Az ETO a címvédő Vasastól kapott egy hetest előtte a Fáy utcában, az MTK otthon verte simán 5-1-re az SBTC-t. Nem úgy nézett ki, hogy különösen élesebb mérkőzés lesz a cudar melegben. Az lett.

A tizennégy csapatos bajnokság végén az ETO a 10. helyen zárt, míg az MTK ötödik lett.

Apróbb érdekesség, hogy Povázsai László a következő idényt már az ETO-nál kezdte és vélhetően nem bánta meg.

*

1961. augusztus 6.

Győri Vasas ETO – MTK 2-2 (1-1)

12.000 néző, vezette: Virágh

ETO: Barna – Kárpáti, Kalmár, Tamás – Palotai, Orbán – Kuti, Morvai, Vári, Horváth, Pálfi. Edző: Orczifalvi István

MTK: Kovalik – Palicskó, Sipos, Szimcsák II – Nagy, Kovács III – Sándor, Kuti, Molnár, Povázsai, Szimcsák I. Edző: Szűcs Gyula

Gólok: 23’ Povázsai 0-1, 42’ Orbán 1-1, 65’ Sándor 1-2, 81’ Morvai (11-es) 2-2

*

„Az MTK-ban Kovalik az első gólban hibázott, labdafogása bizonytalan volt. A hátvédhármasból csak Sipos játékát emelhetjük ki. A fedezetek közül a nagy területen játszó Nagy mind a védőmunkában, mind az indításokban kiválót nyújtott. A támadósorban az aránylag keveset foglalkoztatott Sándor volt a kiemelkedő játékos a többiek hullámzó teljesítményt nyújtottak.

A Győrben Barna a második gólnál rosszul helyezkedett, sokszor késlekedett a kifutásokkal. A söprögető Kalmár volt a csapat legjobb játékosa, de a többiek is megbízható teljesítményt nyújtottak. Palotai az I. félidőben csapata egyik legjobbja volt, a II. félidőben erősen visszaesett. Orbánt gólja dicséri. A csatársorban csak Kuti játékát dicsérhetjük maradéktalanul, Morvai és Horváth csupán a védőmunkában jeleskedett.

Virágh játékvezető aprólékosan vezette a mérkőzést, a 11-es megítélése véleményünk szerint elhamarkodott volt.”

Tabák Ede szűkszavú értékelése a Népsportban

*

Címek az augusztus 6-i Kisalföldből:

Harminc termelőszövetkezet már végzett a gabonabetakarítással (A meccs szünetében a nagy melegre panaszkodtak a játékosok. – A Szerk.)

A német kérdés rendezése nem tűr halasztást (Egy hét múlva az NDK felhúzza a berlini falat… – A Szerk.)

Fertőzés fenyegeti a gyümölcsféléket (Hol volt még a diófúrólégy? – A Szerk.)

Soha többé Hirosimát (Soha! – A Szerk.)

Napirenden: a fásítás – Előadók a népi ellenőrök (Szívügyünk Győr! – A Szerk.)

Hruscsov nyitva hagyja a berlini kaput (Lásd mint fent! – A Szerk.)

Eredményes munkáról ad számot a Győr Városi Tanács szociálpolitikai csoportjának jegyzőkönyve (Már akkor is minden szép és jó volt. – A Szerk.)

A vasutasokat köszönti a szovjet nép (Hurrá, hurrá! – A Szerk.)

Akinek a sorvetőgépet köszönhetjük (Bokor Nándor kovácsmester, aki egyébként 200 éve született, da akkor még csak a 140. szülinapját ünnepelték. Érdemei elévülhetetlenek, boldogot neki! – A Szerk.)

Cumizó őzek, verebeket lakomázó sas (Cuki állatos cikk mindig kell. – A Szerk.)

A cigányok (Érdekes szöveg, telis tele sztereotípiákkal, de a szerző természetesen a végén pozitív jövőképet fest fel a szocialista kék égre. – A Szerk.)

Az öregasszony sokat kibír (Hmmm… – A Szek.)

Életképek 1961-ből.

*

A nyitóképen Kuti lő, mellette Palotai, háttal Pálfi és Morvai figyel, hogy ebből vajon mi lesz?

Kategória: mérkőzés, történelem | Címke: , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Találkozás sok fiatalemberrel

onnan semmit sem látni (fotó: saját)

K. úr már közel tíz perce üldögélt a szépen gőzölgő leveses tányér felett, miközben azon morfondírozott, hogy tulajdonképpen mikor is rontotta el végzetesen az életét.

Első gondolata az volt, hogy talán mégiscsak szerencsésebb lett volna Ludvig tanár úr tanácsát megfogadni és kicsit több energiát belefeccölni a tanulásba a kémia fakultáción, hiszen még a vézna Pillernek is mennyire bejött, ma már egy hatalmas SUV-val suhan hétvégente az Adriára, hogy kifusson a csillogó jachtjával a habos tengerre. Jó, voltak évek, amikor Pillernek nem volt ilyen arany élete, szánalmasan kellett pitiznie az utolsó gyógyszerész asszisztensnek is, hogy vegyenek már tíz kartonnal abból a nyomorult vitaminkapszulából, amiről még a laikus tudta, hogy egérszar-őrlemény benne a domináns alapanyag, de ezek a tények egyből relativizálódtak és semmivé váltak, miután megdugta a százkilós patikusnét a hátsó raktárban. Veszek ötven kartont is, csak jöjjön vissza a jövő héten is, Pista!, pihegte Búzásiné, aki olyan hirtelen kapta össze magán a fehér köpenyt, hogy kilátszott a fél melle. Piller nem gondolta, hogy elillant belőle az önbecsülés utolsó párája is, félszeg mosollyal bólintott, aztán az első benzinkútnál vett egy újabb doboz kotont, no meg persze a LuxusAutó magazin legfrissebb számát is, mert gyönyörű képek voltak benne a vadiúj SUV-okról. Piller! Éppen csak átment az érettségin, de kémiából akkora isten volt, hogy országos ötödik lett az OKTV-n, így aztán simán bejutott az egyetemre, és rögvest kinyílt előtte a világ. K. úr ellenben pelyhedző bajszú gimnazistaként nem volt ilyen előrelátó. Verseket írt, autodidakta módon megtanult gitározni, így rögvest meg is zenésítette az alkotásait, amivel aztán a KISZ-tábori tábortüzek koronázatlan királyává vált. Bolondultak érte a csajok, ami egyébként nem jelentett többet, mint úgy tettek, mintha értenék a szövegeit, csillogó szemmel néztek az ifjú K. úrra, gyengéden megsimították az arcát, néha elcsattant pár óvatlan puszi is, de még véletlenül sem illetlen helyre, csakis arcra. Szexről szó sem lehetett, de még egy laza pettingelésről sem, erre K. úr kényesen vigyázott, mert ő nem akart olyan lenni, mint az átlagos rocksztárok, nála mindent vitt az intellektus. Bezzeg Piller, aki olyan vézna volt, hogy azt elmondani nem lehet, a szőr az istennek sem akart kinőni az orra alatt, a beszéd pedig nem volt az erőssége, néha elejtett ugyan egy mondatott valamilyen vegyületről, esetleg odavetett egy reakcióképletet, amiben hemzsegtek az oxigének, a kloridok, meg a hidrogének, ellenben nem volt benne egyetlen dallam vagy rím sem, de ezzel mégis olyan hatást ért el, hogy fenntarthatott egy saját sátrat, kicsit beljebb, az erdőben, ahol aztán órás váltásban követték egymást a csajok, a buta libák, akik nem sokat kaptak a KISZ-től, de ők cserébe odaadták a szervezetnek a szüzességüket.

Vagy talán mégis Kohuth Piroskát kellett volna elvennie nyolcvanhatban, ahogy azt az anyja még most is felemlegette neki, majdnem negyven évvel később? Talán. Ott volt minden, egzisztencia, biztos háttér, amit egy felkapaszkodott család sarja csak kívánhatott, csak éppen hiányzott a szikra, a szerelem. Hányszor mondta neki Kohuth bácsi a családi ebédet követően a hatalmas nappaliban, miközben ő ott kuporgott Pirikével a kanapén, hogy Imre!, abba kéne hagyni ezt a semmirekellő művészkedést, mert így közveszélyes munkakerülés lesz a vége, azzal a jeles érettségivel simán el tudsz helyezkedni a tanácsnál, majd szólok a Franczia elvtársnak, aztán majd elvégzel estin valami egyetemet, hiszen olyan jó eszed van. Alig tudta visszatartani a röhögését, amikor meghallotta, hogy Franczia elvtárs, annyira abszurdnak érezte a szóösszetételt, még ha ismerte is a kommün megható és tragikus történetét. Kohuth bácsi nagyon szerette volna, ha K. úr elveszi az ő Pirikéjét, a legnagyobb kincsét, mert hiába volt párttag és egyben idealista kommunista, azt még ő is tisztán látta, hogy a lány csak csomagban fog elkelni, mert annyira ronda volt szegény, hogy azt elmondani nem lehet. K. úr és Pirike egyébként egy szüreti bálon találtak egymásra, ami szó szerint így történt, mert K. urat Pirike találta meg valahol a város túlsó végén, ahova azóta sem tudja miként került, csak az élt benne tisztán, hogy az utolsó stampó barackot nem kellett volna meginni, esetleg a kísérő habzó bor volt túlzás. Az egész bál őt kereste, mikor észrevették, hogy ott lóg a fogason a kabátja, a nadrágja, de K. úr sehol, miközben szokatlanul hideg volt azon a szeptember végi hajnalon. A legkitartóbb Pirike volt. Neki megvoltak kazettán K. úr saját dalai, amiket rongyosra hallgatott és bár semmit sem értett a szövegekből, a hangulat annyira megfogta az egyszerű lelkét, hogy utána órákig sírt és senki sem tudta, hogy mi a baja, ő meg nem mondta el soha, senkinek. K. úr bárgyú képpel nézett rá azon a külteleki padon, amin már szinte teljesen kihűlt testtel feküdt, szemében inkább a riadalom jelei mutatkoztak, mint a háláé. De aztán mégis elkezdtek járni, hosszú évekig tartott a jegyesség és az ismerősök el is könyvelték, hogy ők már az örökkévalóságig egy pár lesznek, amikor hirtelen a semmiből előbukkant a szőke veszedelem, a Rehák Zsani, aki egyetlen másodperc alatt elcsavarta K. úr fejét. Már másnap felbontotta jegyességet Pirikével, egy hónappal később pedig el is vette a cédát, akit igazából nem is ismert, de valami megmagyarázhatatlan mágnes kellemes szorítását érezte. Boldog vagyok, mama!, mondta az anyjának, aki meg akarta a pofozni, de végül csak megtépte K. urat, miközben válogatott kifejezésekkel kurvázta le Zsanikát. Nem látod, hogy bolondot csinál belőled? K. úr nem látta, de ami ennél sokkal érdekesebb, nem is érdekelte. Zsanika egy héttel később lelépett valami gyógyszerügynökkel, aki kísértetiesen hasonlított a vézna Pillerre.

– Miben tudok segíteni? – állt meg K. úr mellett a pincér. K. úr szórakozottan nézett maga elé, egyáltalán nem reagált a pincér szavaira. – Hmmm…! – próbálkozott a pincér rendületlenül.

– Igen? – nézett fel egyszerre K. úr. – Ja igen. Bocsásson meg, de ez a leves egyszerűen ehetetlen.

– Hogyan? – kerekedett el a pincér szeme. – Ezt még senki sem mondta. Mindenki maximálisan meg volt elégedve a minőséggel.

– Van benne valami furcsa íz, ami miatt felborul a harmónia – folytatta K. úr higgadtan. Megkavarta a levest, óvatosan belemerítette a kanalát a sűrű lébe, majd a pincér felé nyújtotta. – Kérem, kóstolja meg!

– Nem szoktunk ilyet csinálni kérem – ugrott hátra ijedten a pincér.

– Csak az én kedvemért! – erősködött egy picit K. úr.

A pincér nagy levegőt vett, aztán lassan felszürcsölte a kanál tartalmát.

hemzsegjetek, barátaim (fotó: saját)

– Tökéletes!

– Tökéletes? – lepődött meg K. úr. Gyorsan evet pár kanállal. – Ez ön szerint tökéletes?

– Amit ön érez, az a zsálya. Kétségtelenül furcsa, hogy ne mondjam szokatlan kombináció, de a legnagyobb fúziós konyhák is elismerik a létjogosultságát – kezdett tudományos értekezésbe a pincér, aki láthatóan élvezte a helyzetet.

– Szerintem meg egy nagy szar! – vesztette el a türelmét K. úr. Egyszerre képek villantak be neki, Piller önelégült arca, Rehák Zsani semivel sem összehasonlítható nagyvilági kacagása, Pirike sírástól kipirosodott szemei, az anyja, a KISZ-tábori tábortűz, az egész elcseszett élete. Felállt, beleköpött a levesbe és fizetés nélkül távozott.

*

Annyira nagy volt bennem az izgalom, hogy véletlenül a gyerek bérletét vettem magamhoz, amikor összeraktam a meccsrejárós túlélő csomagomat. Erre persze csak akkor jöttem rá, miután beparkoltam a stadion mellé. Felelős, szabálykövető polgárként természetesen fel sem merült, hogy ügyeskedni próbálok, azaz eljátszom az alig tízéves kislány szerepét. Az sem volt elhanyagolható szempont, hogy egy esetleges lebukás mekkora arcvesztéssel járt volna. Nemváltással igyekezett jogtalan előnyhöz jutni a középszerű blogger! – láttam magam előtt a másnapi online főcímeket, és szinte láttam, ahogy tűnök el a süllyesztőben. Így aztán szépen elsétáltam az ETO Park szellemépületébe, hogy készpénzt vegyek fel az árván álldogáló automatában, mert valamiért az rémlett fel bennem, hogy a konténerbe passzírozott kasszáknál nincsen POS terminál. Most sem tudom, hogy ez így van-e, de az biztos, hogy a pénzkiadó masina forgalomlassító sztrájk üzemmódban dolgozott, aminek következtében közel tíz percig tartott a nem túl bonyolult tranzakció. Szép volt, Villám!

Jó szimuláció volt mindenestre, mert ezek után semmilyen érzelmi pluszt nem okozott már, hogy a két ablak csigalassúsággal szolgálja ki a közel harmincfős tömeget. Tiszta szerencse, hogy a rácsok között belátni a pályára, így valós időben láthattam az új szezon nyitásaként a kezdőrúgást. Katarzis a teknőn kívül, éljen 2021! A biztonsági szolgálat flottul lezongorázta a védettségi igazolványok lecsekkolását és az elmaradhatatlan motozást. Csodálatosak ezek az intim pillanatok. Elképzelni nem tudom, mi történne, ha egyszer elveszteném az eszemet a lelátón és pont az a szekuritis igyekezne kényszerítő eszközzel ártalmatlanítani, aki jó félórával korábban letapizta a seggem. Az élőerővel nem volt gond egyébként, rengetegen vannak a lépcső alatt ilyenkor a srácok, gondolom, az MLSZ írja elő, hogy egy ilyen kiemelten kockázatos derbire több biztonsági embernek kell felvonulnia, mint egy köztéri demonstrációra.

A bejutás slusszpoénja a beléptető kapu, ami már a látványával komoly stresszfaktor számomra, mert van egy rémálmom, miszerint egyszer be fogok szorulni és ez az idő múlásával, no meg persze a plusz kilók lerakódásával egyre reálisabb opció. Zolival igyekeztünk befelé, ő is fél ettől. A kártyaleolvasó nem egy vénaszkenner, nincsen íriszdiagnosztika, így simán bemehettem volna Léna plasztikjával. Büszke vagyok magamra, hogy nem trükköztem, ráadásul plusz ezerötszáz forintos bevételhez juttattam szeretett klubomat. Használjátok fel okosan, nekem lenne is tippem, hogy mire, de erről majd csak a végén!

*

A meccset immár szakmai felkészítés után, egy képzeletbeli okosszemüvegen keresztül néztem, és bár az élmény nem volt annyira más ahhoz képest, amit vártam, azért érzékelhető volt a különbség.

Összességében tetszett, amit láttam. Mondjuk ebben bőven benne van az előző szezon végének gyalázata, ami totál elvette a futballba vetett hitemet, illetve az egyetlen felkészülési meccs tapasztalata, aminek kapcsán továbbra is fennáll a véleménykülönbség Klausz mesterrel. Innen aztán tényleg lehet szép lassan fölfelé lépkedni.

Vegyük például a felállást. Bár egy komplett csapat érkezett a nyáron, a vasárnapi kezdőben 6-5 arányban a régiek voltak többen, ami egészséges mischung, ha nem az ész nélküli újítás és vérfrissítés a cél. Úgy tűnik, nem az.

Az előző kiírásban jellemzően 4-2-3-1 volt a nyitó alakzat, és menet közben sem nyúltak bele a mindenféle „mesterek”, hanem általában posztra cseréltek, és úgy ment tovább a verkli. Most 4-4-2 vagy ha úgy nézem, 4-3-3 volt a kiindulási helyzet, amiből már most is átalakultunk. A bekksor Fadgyas portás előtt tutifx: Kovács-Lipták-Fodor-Barna. Elől Priska és Bacsa tolja. Középen Toma afféle szűrőt játszik, aki a labdaszerzést követően igyekszik szervezni a játékot, de nem az a klasszikus irányító, Bagi Pista robotol mellette, míg a két szélen Simcho és Vitális igyekszik meghúzni a vonal mellett. A szisztéma hellyel-közzel működött is. Én extra módon arra figyeltem, hogy mennyire toljuk fel a védekezést és mennyire igyekszünk elfojtani minden próbálkozást már a kevésbé veszélyes zónában. Ami biztos, hogy a tavalyi bicskanyitogató hátsó passzolgatás eltűnt, a csapat igyekszik hamar átjátszani a pálya hátsó kétharmadát.

ipi-apacs, te vagy a hunyó (fotó: saját)

Simcho sokat próbálkozott, de az első félidőben bántóan megakasztott számos bíztató támadáscsírát. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem melózott keményen, de még mindig hiányzik az a sebesség belőle, ami a sérülés előtt megvolt. Az mindenképpen bíztató, hogy hátul kezd egyre slankabb lenni… A második félidőben pedig hihetetlenül hasznosan játszott.

Vitális Milánnak nem ez lesz élete meccse. Valszeg egylőre szokja ezt a posztot, ami viszont feltűnő, hogy első szándékból inkább cselez, mint passzol, érzésem szerint azért, mert nem néz fel. Vagy mer’ hisz magában. Most sajna kevés volt önmagában a hit, könnyűszerrel akasztották meg a próbálkozásait, így aztán a társak számos lyukra futása lett fölösleges.

Toma elképesztően kemény és álhatatos, hozza azt a kárpátaljai mentalitást, amit Simcho, de még inkább Vashkeba révén már megismertünk. Ezen felül van játékintelligencia benne, valós érték lehet.

Bagi Pista jól indította a meccset, de aztán beleszürkült kissé a darálásba. Mondjuk tőle nem azt várom, hogy színezze a játékot, a nagy bedobások most meg elmaradtak.

Volt bennem egy várakozás, hogy Kulcsár majd bejön a hatvanadik percben, esetleg Óvárival karöltve, aztán a kifáradt vendégcsapatot megfirkálják kétszer és ott a sima 3-0. Ez most nem jött be, de belefért. Egyrészt Kuli csak húsz percet kapott, Óvári pedig csak hármat, másrészt a taktikai atombombánk ezúttal nem volt kellően beélesítve.

Elől Priskin kevésbé látványosan futballozott, de hatalmasat játszott. Neki megvan az a keresztje, hogy amennyiben nem lő gólt, vagy ne adj isten eltávolodik a kaputól, máris megkapja, hogy mi a faszt csinál? Most is volt pár okos a lelátón, aki számon kért, de egyrészt mindenhol vannak az okosnál is okosabbak, másrészt meg nem kell ezzel foglalkozni.

Bacsa más típusú támadó, szerintem jól kiegészítik egymást majd hosszabb távon. Ő kevésbé labdaügyes, de talán kicsit mozgékonyabb. Az első félidő derekán volt egy olyan lehetősége, amikor jobb lett volna, ha lő, de ő inkább lekészített a rosszabb poziban lévő Priskinnek. Biztosan levetkőzi majd ezt a tévesen értelmezett tiszteletet, aminek következtében javulni fog a hatékonyság. Új csapat, első meccs, győztes gól. Kell még valamit kérdeznem?

A bekkekről pár sorban. Kokó sajnos még mindig keresi önmagát, meggyőződésem, hogy neki egy mentális tréner kell, mert a képességei nem lettek rosszabbak. Az azonban rossz hír, hogy kissé kedvetlennek tűnik, és van benne egy hiba meccsenként. Most megúsztuk.

Lipták elnyűhetetlen, vasárnap nem kellett különlegeset nyújtani, biztos pont volt.

Fodor doktor jó ütemben lépett a játékba, ha kellett, de neki nem az lesz a védjegye, mint anno Lakos Palinak, hogy sokszor okozott zavart a váratlan megjelenésével a pálya felsőbb régióiban. Egy alkalommal furcsán kitekert nyakmozdulattal fejelt ki egy labdát kényes szituációban.

Fadgyasról nem sok minden derült ki, nem igazán dolgoztatták a kécskei támadók. A beívelésekre nem robbant, remélem csak azért, mert ő bentről úgy látta, hogy minek.

És a végére hagytam az abszolút pozitív tapasztalást, konkrétan Barna Szabolcs játékát. Tanárian nyomta a balbekk szerepében. Magabiztos volt és számos alkalommal bátran elindult fölfelé a támadást segíteni. Öröm látni, hogy a labdával sincs problémája, szóval a most éppen sérült Forgács Dáviddal váltásban egy komolyabb minőséget hozhatnak a balbunkó indokolatlanul lesajnált pozíciójába. Egyes hírek szerint Debrecenben Herczegh Bandi bácsi nagy kedvence volt, ami nem rossz ómen, mert Herczeghnek azért volt/van szeme a játékhoz.

*

Muszáj szót ejteni a körülményekről is. Tisztában vagyok vele, hogy a Quaestor-balhé miatt, a döcögős büntetőeljárás és felszámolás mellett van ugye egy szomorú exlex állapot a stadion kapcsán. Erre hivatkozással nyilván számos dolgot le lehet pattintani, hogy nincs hatáskör blablabla. Jóhiszemű vagyok, mindent elhiszek. Azt azonban nehéz elmagyarázni, hogy amikor például a gyep karbantartása példás, a klubépületben sincsenek gondok, pont a lelátó a mostohagyerek. Ugyan mégis milyen objektív akadálya van annak, hogy valaki gondosan megszabadítsa az ülőkéket a guanótól? És, ami most még élesebben előjött: mi a faszért nem lehet kitakarítani a mosdókat? Van az a mondás, hogy egy komplex vállalkozás működését nem feltétlenül az mutatja be a legjobban, hogy mi zajlik a színpadon, hanem sokkal inkább az, hogy miként kezelik a részleteket.

Ebben a tekintetben a klub vasárnap csúnyán leszerepelt. Láttam már pár dolgot az életben, de nem gondolom, hogy komoly erőforrásokat (humán, anyagi) kellene megmozgatni ahhoz, hogy két hét múlva ne ilyen körülmények fogadják az érkező szurkolókat. Megkockáztatom: elsősorban akart kell hozzá, de legfőképp a drukkerek komolyan vétele.

Én most a saját hülyeségem miatt beletettem plusz ezerötszáz magyar forintot a rendszerbe. Kérem, hogy használják takarítószerekre!

*

WKW ETO – Tiszakécskei LC 1-0 (1-0)

750 néző, vezette: Szigetvári

ETO: Fadgyas 0 – Kovács K. 3, Lipták 3, Fodor 3.5, Barna 4 – Simcho 3.5 (87’ Óvári), Bagi 3, Toma 4, Vitális 2.5 – Priskin 3 (90+1’ Berki 0), Bacsa 3.5 (70’ Kulcsár 0). Edző: Klausz László

Tiszakécske: Holczer – Vachtler, Végső, Csáki, Farkas – Gyurján (64’ Pál), Albert (64’ Erdei), Horváth (82’ Kalmár), Simon (82’ Galacs) – Kovács B. (75’ Benke), Beliczky. Edző: Nagy Sándor

Gól: 41’ Bacsa 1-0

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

In vino veritas

középre igazíts (fotó: saját)

Az elmúlt hat évben annyi mindent megéltem már, hogy most az egyszer kerestem egy másik jelet. Olyat, ami meglepő, olyan, ami különbözik az általuk ezerszer elmondott történethez képest. Nevezzük hazugságnak? Esetleg ámításnak, ha már finoman akarunk fogalmazni. Kis ferdítéssel, ami más, mint a szerintük létező egyetlen igazság. Utazni kell.

Képzeljétek el, hogy Santa Anában éltek. Ez egy közepes város, valahol El Salvadorban. A mindennapok sivárak, semmi esély a kitörésre, a gyerekeidet beszippantja a bűnözés, igazából csak egy lehetőséged van, az pedig nem más, eladod a fiadat az M13-nak, annak a szervezetnek, ami csicskát csinál minden sihederből, aztán holtan hozza vissza pár év szolgálat után. Neked. Hős volt, mondják. A kurva anyátok, mondjátok, és már nézed is, mennyibe lesz elmenni az Államokba. Mert menekülni kell innen. Mert ez nem perspektíva. Az inkább, hogy elindulsz, aztán egy közép-európai nevenincs országban benne leszel a híradóban, hogy mész, mert nem akarsz megrohadni ott, ahol megszült az anyád. Hondurasban vársz. Mész a menetben. Guatemalában vársz. Mész a menetben. Mexikó a mennyország. Az USA a mennyország, tényleg. Közben azon agyalsz, hogy miért nem mentél el futballistának? Miért nem fogadtad el Ernesto nagybátyád ajánlatát, aki már évek óta El Pasóban tolja. Igaz, hogy csak a tarcsi mellett hordja a vizet, de ő már ott van. Érted! Ott van!

Közben felemelkedik a köd. Felriadsz a hálószobában. Az ágy ugyan csatakos, de nincs semmi baj. Lassan visszatérsz a mindennapok valóságába. Ez most nem a FAS és az Agua rangadója. Szerencsés vagy itt Európa közepén, hiszen neked kijár az igazi futball és az igazi élet. A boldogság.

Pedig, ha jobban belegondolok, sokkal egyszerűbb lenne El Salvadorban élni. Most nem a vulkáni hegyekre gondolok, amik ott magasodnak a mindennapok felett és folyamatosan emlékeztetnek az élet törékenységére. Nem a Bukele elnök által kínált egybites világra, hiszen az ilyen figurák felbukkannak, uralkodnak, és máris mennek a történelem szemétdombjára. Hanem a szabadságra, ami abból fakad, hogy a világ egyik legszegényebb országában jössz a világra, így aztán minden változás csak ajándék.

És miközben ezen agyaltam, egyszerre felbukkant előttem egy mezei nyúl. Riadtan ugrált Marcalváros felé, vélhetően a Marcal-tó felől érkezett, szerencsétlen valahogy átjutott a Pápai úton és megmagyarázhatatlan ok miatt igyekezett a panelházak felé. Ha megengedő vagyok, a futópályát szerette volna elérni, kipróbálni az új mulcsos felületet. Esetleg a DAC stadionba igyekezett, ki tudja miért?

együtt sírunk… (fotó: saját)

Én azonban szentül hiszek benne, hogy ő lesz az ETO új érájának szimbóluma. Képviseli a bátorságot, a kíváncsiságot, a vadságot. Keresi az otthonát, ami nagyon messze van, de ő tudja, hogy konok akarattal mégis megtalálhatja. Az ellenség földjén keresztül indul neki hosszú missziójának, de nem érdekli, hogy útközben vadásznak rá és leköpködik. Nem foglalkozik a veszéllyel, mert hisz az igazában.

A zöldből jön és a zöld jövőt mutatja meg.

Nekünk és mindenkinek.

*

Amikor kiderült, hogy a klub menedzsmentje szakít az előző évek szánalmas hagyományával és nem az ETO Park szocreál tárgyalójában tartja a szezonindító ankétját, egyből felcsillant a szemem. Baszki! A bérlet nem lesz olcsóbb, de legalább kapok két fröccsöt a 2018-as díjnyertes sauvignon blancból a tököm tudja melyik pincészetből, hurrá!

Nem így történt, de igazából nem bántam. Még a sajtópogácsa sem játszott, de az még szánalmasabbá tette volna az egészet, így aztán komolyan hálás vagyok a szervezésért. A ponthideg szóda ellenben tényleg jólesett, és életet mentett.

Ellenben sikerült összefutnom a friss igazolásokkal, spontán. Bacsa Patriknak pölö lelkesen újságoltam, hogy én bizony láttam az első NB I-es meccsét Diósgyőrben még a Kecskemét ellen 2011-ben, de nem jött vissza a flash, láthatóan fingja sem volt, hogy miről beszélek. Nem baj, nem haragszom. A magamfajta ötvenesnek vannak meg azok a tárgyi emlékek, amik a mai fiataloknak már semmit nem jelentenek. Miskolcon, a régi lelátó mindenesetre nagy bizalmat adott neki anno, és megértő köhintéssel fogadta minden suta mozdulatát.

A kötelező rész meglepően flottul lement, az érdeklődők, lásd még: csodálatos közönség!, nem igazán kukacoskodott, ami igazából jól is van így. Az eltartott kisujj most is remekül működött, az igazán kemények, akik számos alkalommal a büfé előtt adnak hangot jogos kritikai hangjuknak, ezúttal távol maradtak. Aki tudja a házasság akadályát, most szóljon, vagy hallgasson örökké!

A magam részéről hosszasan beszélgettem a hivatalos részt követően Klausz mesterrel és Hannich sportigazgatóval, nem kevés tanulsággal. Ami biztos, mindenki roppant bizakodó és szeretné kérni a kényes közönség bizalmát. Az már egy másik kérdés, hogy a felkészülési meccseket totál más szemüveggel néztük, ami konkrétan azt jelenti, hogy mondjuk a szaúdi ellenfél roppant defenzív játékát én az ő passzív hozzáállásuk számlájára írtam, ők ugyanakkor annak, hogy kurva nagy nyomást helyeztünk rájuk. Nem tudom. Én anno futballoztam egyetemistaként palesztin srácok ellen, akik a klasszikus arab futball legszebb hagyományaira lapozva sokkal jobban örültek egy zúgó felsőlécnek, mint egy pici gólnak. Nekem ez jött vissza most is, de nem én vagyok a szakember.

…együtt nevetünk (fotó: saját)

Ami nekem átjött, hogy a csapat a gyermek, a szurkoló pedig a szülő, ergo nem lehet a földbe taposni a csapatot a rossz teljesítmény miatt, mert az csak jobban elássa őket. Oké, elfogadom. De azt, hogy mondjuk bénák, még el lehet mondani neki, ugye, mert ha nem tudnak róla, örökké benne maradnak a posványban. legalábbis én azt gondolom.

Amit én ígérhetek, hogy az előzetes fenyegetésem ellenére nem fogom a földbe döngölni a társaságot, ha nem adj isten nem verik meg a Tiszakécskét vasárnap. Mert ugye negyven éve is egy 4-3-as buktával kezdtünk Ózdon, aztán milyen szép lett a vége.

Komoly emberek vagyunk, a türelem tovább természetesen tart, hiszen az igaz szerelem sem borul meg csak azért, mert az első randin büdöset pukizik a csaj a legromantikusabb pillanatban. Előfordul. Egyébként is olyan szép a szeme, meg egyébként is csillognak a belső értékei, mint az állat.

Hajrá ETO!

Kategória: Egyéb | Megjegyzés hozzáfűzése

Arab liga

ránk borul az ég (fotó: saját)

 – Nem rossz, nem rossz, Hamupipőke! – csettintett Tündérkeresztanyám, miközben nem is tudom hányadszor ugrottam be a Gonoszmostoha házába nulla óra kettő perckor, mögöttem a sistergő tökhintó, ami egyszerre vált semmivé.

– Az üvegcipő, bakker! – üvöltötte és én máris tudtam, hogy megint elcsesztem, és ha így folytatom, az életben nem leszek a világ legcukibb és legszeretettebb királynője, plusz a filmforgalmazók keresett karaktere, pedig ez lenne a cél.

– Holnap újra lesz bál, ugye? – kérdeztem óvatlanul, miközben a galambokat kerestem, a barátaimat, akik megint megcsinálták a legaljább munkát, mikor kiszemezték a lencsét a borzasztó őrleményből.

– Két hét múlva jön a végső leszámolás – felelte Mauszmaki, az egerek királya, aki még új volt az udvarban, és akit egyébként senki sem kérdezett, de aki szeretett minden olyan kérdésre válaszolni, amihez nem volt köze. – Vagy rosszul mondom? –nézett riadtan mentorára, az öreg, sok harcot megélt pocokra, Haígynekire.

– Az üvegcipő lemaradt, ez kétségtelen – merengett magában a pocok. – De meg lehet próbálni újra. – Maki! Szerintem elbasztad, de kapsz még egy esélyt.

Tiszta szerencse, hogy én voltam a mese hőse. Arra gondoltam, hogy ezek itt milyen jól elvannak egymással, miközben elvész a lényeg. Tündérkeresztanyámnak azon jár az esze, hogy nem leszek menyasszony, ami neki tényleg fontos. Pedig én őszintén kerestem az igaz szerelmet.

– Újfent leszállt az ég, kezdjük újra – fontoskodott Tündérkeresztanyám. – Hamupipőke! Vedd fel a szép ruhádat, és szállj be a hintóba! Azt azonban ne feledd, hogy mielőtt tizenkettőt üt az óra, vissza kell térned!

– Értettem, Tündérkeresztanyám! – feleltem és közben Haígyneki Úrra pislantottam, no meg persze Mauszmakira, aki természetesen ott fontoskodott a sarokban, elővette például a papírjait, mielőtt kidobták volna a Szövetség minden lében kanál emberei.

A Herceg szokás szerint epekedve várt rám és amint észrevett, máris szaladt a márványlépcsőn, hogy méltón fogadhasson. Rengeteget táncoltunk, alig vettem észre a vendégek között megbújó Haígyneki Urat és Mauszmakit. Boldogok voltunk, talán soha ennyire nem engedtem el magam, mióta az eszemet tudtam. Egyetlen dolog nem hagyott nyugodni, mégpedig az éjféli óraütés. Tudat alatt igyekeztem megbűvölni a toronyban lakó szerkezetet, hogy most az egyszer romoljon el. Már csak percek voltak hátra, mikor csoda történt és a két mutató egyszerre megállt.

A Herceg megcsókolt és tudtam, hogy az idő megállt.

Tündérkeresztanyám nem értette, mi történt. A hatalma elméletileg minden varázslatot uralt, de ez a mágia most azon is túl volt.

Az eleve elrendeltetést láthatta Haígyneki Úr és Mauszmaki is.

*

Vannak adatbázisok miszerint Ázsiában a szaúdi bajnokság a negyedik legerősebb. Az Emirátusok, Korea és Kína után közvetlenül jön az ottani pontvadászat. A másik összevetés arról szól, hogy a világban az NB I a negyvenkettedik legjobb liga, és ebben az összehasonlításban a szaúdi versengés a huszonhetedik.

Ha így vesszük, hatalmas megtiszteltetés, hogy az ottani másodosztály friss bajnoka leáll meccselni az NB II közepének posványában lubickoló csapattal. Köszönjük.

van bennem félsz (fotó: Facebook)

Ha a valós tényeket nézzük, összeakadtunk egy erős NB III-as szintű társasággal, amelyik nem igazán akart semmit, mi meg csupán néztünk, mint a moziban. A végeredmény egy alacsony nívójú találkozó, aminek a sportértéke alig haladja meg a nullát, hiába hazudja a végén a hazai tréner, hogy jó úton járunk. Persze nem kizárt, hogy totál mást gondolunk a futballról Klausz mesterrel, de ez nem biztos, hogy a szurkolói oldalról gáz.

No de vegyük a tényeket! A kezdő tizenegy kapcsán nehéz volt észrevenni a különbséget az előző szezont gyalázatosan befejező társasággal összehasonlítva. Hátul magabiztos, ugyanakkor semmire sem jó labdázgatás, az előrejátékban totál impotencia. Az ellenfél az első félidőben kábé akkor volt veszélyes, amikor Priska elbaszott egy visszapasszot, amiből lett egy gyors kontra, aminek a végén felső lécen landolt a pettyes. Megúsztuk. Pozitívum, hogy a Forgács Dávid PR kisfilmjében belengetett ígéretes beadások valóban működnek, működhetnek. Az más kérdés, hogy sem Bacsa, sem Priskin nem volt sehol, mikor jöttek a labdák.

A második félidő közel felénél kvázi sort cseréltünk, amit nem tudott lekövetni a szaúdi szakmai stáb, így játszi könnyedséggel fordította meg a csapat az állást. Ezekben a percekben azt hihette a gyanútlan drukker, hogy jön a mészárlás, idegen sportbarátainknak megmutatjuk, mi is a magyarok istene, de nem bújtunk ki a bőrünkből és egy felhozó szarvashibával visszahoztuk őket a meccsbe. Kétségtelenül szép gesztus volt, az információ hiánya miatt azt is hihetném, hogy része volt az együttműködési szerződésnek.

A sokak által megváltóként számon tartott Kulcsár Kornél mindenesetre megmutatta, mit jelent az, ha valaki kábé két gondolattal előrébb jár, mint bárki más a pályán, ami hosszabb távon kétségtelenül bíztató. Azt azért szeretném jelezni, hogy az Al-Hazem SC csöppet van előrébb futballtudásban, mint mondjuk a Szentlőrinc, szóval elájulni nem kell.

A mester minden együtt roppant bizakodó, legalábbis a szavak szintjén. Engem ez nem kicsit ijeszt meg. A bizalom egyelőpre él, de szeretném hangsúlyozni, hogy ez az első bajnoki meccsig tart. Szögezzük le: kívánni sem lehet kellemesebb kezdést, mint az egyik feljutó ellen, itthon. Én azért már most szólok, amennyiben nem nyerünk a rajton, kíméletlen leszek és a tollamat mélyen bele fogom mártani a vitriolba.

*

ETO – Al-Hazem SC* 2-2 (0-0)

150 néző, vezette: Szőts

ETO: Fadgyas (69’ Ruisz) – Kovács, Lipták (69’ Vukasović), Csonka, Forgács (62’ Vincze) –Bagi (62’ Tuboly), Toma (69’ Kiss), Vitális (62’ Berki) – Simcho (62’ Óvári), Priskin (69’ Kulcsár), Bacsa (62’ Farkas). Edző: Klausz László

Gólok: 60’ Strandberg 0-1, 76’ Óvári 1-1, 79’ Farkas 2-1, 86’ Alharthi 2-2

*Az Al-Hazem SC összeállítását azért nem írom le, mert egész egyszerűen nincs olyan forrás, ami ehhez támpontot adna. Az ETO honlapján szereplő felállás önmagában vicces, hiszen, ha hiszek nekik, akkor a vendégek nyolc mezőnyjátékossal kezdtek. Ott voltam, nem így volt. Hab a tortán, hogy ezt különösebb kritikai forrás nélkül átvette a Kisalföld… Az ott szereplő nevek közül egyébként talán kettőt ismer a Transfermarkt, szóval inkább hagyjuk.

Kategória: felkészülés, mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Miért lettem ETO-drukker?

egy út kezdete (fotó: pinterest.com)

Reggel óta azon gondolkodom, hogy vajon meg lehet-e venni egy zártkapus meccs kezdőrúgását? Nyilván aláírnánk minden papírt, hogy azonnal és a legrövidebb úton távozunk, és nem beszélünk senkinek sem arról, amit láttunk. Természetesen beleegyeznénk abba is, hogy az eseményt megörökítő videófelvételen csak mi látszódunk, játékos még véletlen sem, esetleg a labda, de az már nem biztos, mert a kamera nem tudja úgy venni a szöget, hogy abból ne derüljön ki, melyik csapat kezd. Világos nyit, gyalog e4, ugye nem kell magyaráznom, mennyire fontos ez, csak a kóklerek nem tudják, hogy a lépés egy egész szezont meghatározhat. Az egyébként magától értetődő, hogy a pályát kizárólag bekötött kendővel közelítenénk meg, amitől csak arra a pillanatra szabadítana meg egy kedves segítő, akkor, amikor el kell találni a labdát. Nem lenne egyszerű feladat, mert előtte ötször balra, majd ötször forgatna meg. A szédülés ingyen van, pontosabban tartalmazza az alapcsomag.

Istenemre, végigcsinálnám a procedúrát. Az ő kedvéért. Apu!, a Vasassal játszunk, súgnám szelíden a fülébe, úgy, hogy senki más ne hallja, mert még a végén kivezetnek minket, mielőtt eljönne a nagy pillanat. És azt is tudom, hogy bár a felszínen tiltakozna a felesleges nagyzolás miatt, lázongana, hogy erre semmi szükség, a lelke mélyén boldogan lépkedne a gyepen. Bevillanna neki számos emlék a régi ETO-Vasas derbikről, a Vagongyári pályáról, aztán az egykori stadionból. Mondjuk a ’85 szeptemberi 5-1, amit már együtt szurkoltunk végig a II. szektorból. Talán fura ezt mondani, de nem őrült, hanem igazán meghitt pillanatok voltak ezek, közösen a stadionban, kiskamasz fejjel, bérletesként. Hányszor néztem kicsit feszülten, ahogy erősen markolja a karfát, néha kiabál, de csak visszafogottan, csak nem lesz baja, gondoltam, mert a feszültség benne maradt. Örülni is csak mértékkel tudott, a belül megélt öröm nehéz sorsát, mint később összeraktam a mozaikokat, otthonról hozta, az apró rábaközi falucskából.

Nem tudunk kimenni, mert ő már nincs. Azt mondják, Verebes azért távozott el némileg hirtelen, mert kicsit belehalt az ETO kálváriájába. Apám egy bő évvel később hagyott itt. Szinte a semmiből lett beteg. Amikor kiderült, hogy mi a baj, mondtam neki, hogy a jóisten mindenkitől azt veszi el, ami a legértékesebb, csak ez lehet az oka a tumornak. Elgondolkodott, de nem mondott semmit, miközben feküdt a kórházi ágyon. Tisztán emlékszem, amikor a Nyíregyháza elleni győztes kupameccse után biciklivel szeltem át a várost a stadiontól indulva a szakadó esőben, hogy elmeséljem neki, mi történt a pályán, miután megérkeztem hozzá és megszabadultam a csuromvizes széldzsekimtől, érdeklődéssel figyelte minden mondatomat és izgatottan nézegette a meccsről készült béna fotókat a telefonomon. Jók voltunk, Apu! Mikor befejeztem a beszámolót, kérte, hogy segítsek neki felülni, aztán csipegetett a szegényes kórházi vacsorából.

*

Minden, amit nekem az ETO jelent, az tőle származik. Ha egy pici bizonytalanságot érzek, elég visszagondolni a közösen megélt pillanatokra és minden kitisztul egyszerre. Ahogy némán vonulunk az Ipar utcai felüljárón keresztül. Ahogy együtt szidjuk Győri játékvezetőt. Ahogy értetlenül csóváljuk a fejünket, miért Somogyit cserélik le. Ahogy lélegzetvisszafojtva figyeljük, amint begurul a Nysa mentő a tizenhatosra Mészáros Bubuhoz. Ahogy kiszurkoljuk az ikszet a Manchester Uniteddel. Ahogy, ha messziről is, de látjuk a kispadon ülni a Mágust.

Apám ma lenne 75 éves.

Hiányzik.

*

1946. július 14.

Győri ETO –  Salgótarjáni BTC 1-0 (1-0)

1.500 néző, vezette: Bánkúti

ETO: Horváth – Vörös, Bányik – Farkas, Kovács I, Gőcze – Neiger, Nyíregyházky, Józsa, Preiner, Kovács II.

SBTC: Heves – Kiss, Gáspár – Marosi, Pintér, Bognár – Balázs, Csák, Szabó, Laczkó, Bártfai

Gól: 2’ Józsa 1-0

Kategória: mindenmás | Címke: , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

A hanyatló nyugat

Ottmar jobbra (fotó: Kisalföld)

Kádár elvtárs hörgése még a Korányi kórház gondosan elzárt folyosóján is hallatszott, pedig a párnázott, így elvileg hangszigetelt ajtót minden alkalommal becsukta a személyzet azon tagja, aki éppen rápillantott az agonizáló öregre. A semmiből előtörő horkanások egyre rendszertelenebbé váltak, a köztes szünetek hossza folyamatosan nőtt. Mindenki tudta ott a kórházban, no meg persze a Központi Bizottságban, hogy az ember, aki nem is olyan régen még uralta a magyar ugart, hamarosan a semmivé lesz, a kérdés csak az volt, mikor jön el a végső pillanat.

A halál beállta 1989. július 6., tíz óra harminckét perc, rögzítette a fagyos tényt az ügyeletes orvos, aztán ment a dolgára. Valaminek vége lett.

*

Ezekben a napokban egy egyszerű magyar családot látott vendégül van Donk úr és kedves felesége Eindhoven kertvárosi részében, nem messze a Philips Stadiontól. Azon az estén, a vacsora közben van Donk úr megjegyezte, hogy a tévé bemondta, miszerint meghalt Kádár János, és ezért ő most az ő emlékére, no és persze a vendégek tiszteletére üríti poharát és issza meg azt a valószínűtlenül édes, ellenben alkoholt alig látott löttyöt, amit nekünk is állandóan kitöltött, mi meg becsületből megittuk. Apám mosolyogva annyit felelt, hogy ez igazán remek hír, majd egy húzással ledöntötte az egész poharat. Öcsém fordított, nem cifrázta túl, szépen visszaadta a szűkszavú, de tűpontos véleményt. Az mindenesetre látszott, hogy nem lettünk szomorúak és ez láthatóan meglepte a régivágású úriemberként viselkedő van Donk urat.

Egy évvel később jártam újra Hollandiában, az ország másik részén, amikor többek mellett találkoztam egy városi képviselő bácsival, aki a kommunista párt helyi alapszervezetének volt a vezetője. A hatalmas, legalább ötszobás lakás nappalijában üldögéltünk, és ő arról akart meggyőzni, hogy a kommunizmus milyen magasztos és remek dolog. Kinéztem a kertbe, ahol a fű valószínűtlenül zöld volt és a sövényt is minden bizonnyal vonalzóval meg szögmérővel formázták. A nyitott kocsibeállóban egy mélykék Volvo kombi állt, ránézésre a legújabb modell.

Eszembe jutott Kádár és van Donk úr.

*

Nyolcvankettő őszétől öt szezonon keresztül az volt a normális, hogy a szurkolók ősszel nemzetközi kupameccsekre járnak. Aztán 1987-ben valami eltörött, ínséges idők jöttek és sokáig maradt a hazai pálya. Azért 1989 nyarán kicsit megint kimentünk a fényre, mert a népnyelv által csak Intertotó Kupának hívott, hivatalosan IFC-Panasonic Cup névre keresztelt sorozatban mérettette meg magát a társaság. Dán bajnok, osztrák és svájci második, azért ez nem rossz erőfelmérő és ha azt mondom, hogy a Grasshoppers mögött csak rosszabb gólkülönbséggel, azon belül is kevesebb rúgott góllal szorult a második helyre az ETO, igazán megsüvegelendő teljesítményt nyújtott a csapat a hat meccs alatt. A Brøndby és az Admira Wacker csak nézte a hátunkat. Ha mondjuk Turbék Pista a GZ ellen berúgja a tizenegyest, a csoportgyőzelemért járó 40.000 svájci frankot is utalhatta volna az UEFA, ami akkor már marha jól jött volna, de ne legyünk telhetetlenek.

Ami figyelemre méltó, hogy a zürichi csapat padján egy bizonyos Ottmar Hitzfeld ült és az ellenfélnél játszott a későbbi osztrák kapitány, Marcel Koller is.

*

1989. július 5.

IFC-Panasonic (Intertoto) Kupa, 2. forduló

Rába ETO – Grasshoppers Zürich 1-0 (0-0)

3.000 néző, vezette: Plasek

ETO: Boros – Turbék, Hlagyvik, Pecsics – Urbányi, Bücs, Somogyi (75’ Virág), Bordás – Handel (60’ Sallói), Mörtel, Hajszán. Edző: Pecze Károly

Grasshoppers: Brunner – Andermatt, Koller, Egli, Pozzi (77’ Nemtsoudis) – Meier, Wyss, Knöppli (63’ Wienerkehr), Hangartner – Nyfler (46’ Sonnleitner), Gren. Edző Ottmar Hitzfeld

Gól: 49’ Bordás

*

A srácok komplett eredménysora a 4. csoportban a következő:

Brøndby – ETO 1-1

ETO – Grasshoppers 1-0

ETO – Admira Wacker 5-0

Admira Wacker – ETO 5-1

ETO – Brøndby 1-0

Grasshoppers – ETO 2-1

Kategória: mérkőzés, történelem | Címke: , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Sikerre éhezők viadala

itt a puskám, hova lőjek? (fotó: mfkdukla.sk)

Ha rosszul akarom érezni magam, elképzelem, hogy elszakad az Achilles-ín a lábamban.

A bokám már törött el, miközben meg akartam csinálni egy visszacselt azon az átkozott parkettán a Mórában, pont ráléptem a hatos vonalára, és éreztem, hogy kettéválik a testem, a lábfej még maradni akar, de minden egyéb menne tovább, egyenest a kapu felé, aztán hirtelen halk, de annál riasztóbb reccsenés következett, és már tudtam, hogy nekem most fújták le, jó hosszú időre. A kórházban nem örültek, mert pont ment a Barátok közt, és a Kertész Géza valami rosszat csinált, erre engem kellett pátyolgatni, így aztán sosem derült ki, mi volt a turpisság, mert az ismétlésben már nem az igazi, de a Berényi Miki nagyon ideges lett, mielőtt felküldtek volna a röntgenre.

Aztán nem sokkal később láttam a tévében, ahogy Djibril Cissé fut, nagyon gyorsan, majd hirtelen összecsuklik a sípcsontja, mint valami collstok. Én is üvöltöttem vele a nappaliban, pedig addigra már kiszedték a vasakat a bokámból. A műtét előtt megkérdezte egy fehérköpenyes lány, akit a maszk mögött szépnek képzeltem, hogy akarom-e emlékbe a két drótot, mire én bizonytalanul bólintottam, mert arra gondoltam, hogy majd elhívom randizni és viszem magammal azokat a fémeket, amikből csinálok ékszert, de legalábbis szépen meghajlítom őket, koncepcionálisan, hogy legyen valami közös kiindulási pontja a beszélgetésnek. Elkábítottak, ki tudja mit csináltak velem, lehet, hogy mellékesen elvittek az ufók és mire magamhoz tértem már senki sem emlékezett semmire, a drótjaim eltűntek valahol a kórházi hulladékban. Lehet, hogy újrahasznosították, beolvasztották egy hatalmas tömbbe, aztán kivitték Angliába és most ebből kap egy méretes darabot Djibril Cissé, mert neki most nagyon sok kell.

Tegnap Spinazzola futott gyorsan és egyszerre összevissza lett a mozgása. A lassításban látszott, hogy kettőt még lépett a sérült lábával, aztán csak a másikon ugrált, ahogy vitte a lendület, míg végre elterült. Azt írja az újság, hogy Achilles-ín, kábé félév kihagyás, minimum.

Az élet mennyire törékeny, futott át az agyamon.

*

Van restanciám bőven.

Mostanában nehezen megy az írás, picit a kiégés tüneteit érzem magamon, éppen ezért az átmeneti visszavonulás mellett döntöttem. Egyszerűen muszáj töltődni.

Most nézem az EB-ét és milliószor rácsodálkozom, hogy ez mennyire más sport, mint amit hétről hétre végig szenvedtünk az elmúlt évben, években és elképzelem, hogy Kerkez Milos beverekszi magát a Spezia kezdőjébe és már soha többet nem lehet onnan kirobbantani.

Álmodjatok ti is, amíg lehet.

Ma szeretett csapatunk elkezdi a tesztmeccsek sorát, egyelőre nélkülem.

De közel a visszatérés.

*

Aktuális ellenfelünk a jónevű MFK Dukla Banská Bystrica a szlovák másodosztályból.

A besztercebányai Dukla a Liptószentmiklóssal játszott pár napja felkészülési meccset, amin 1-1-re végzett.

Fogalmam sincs, milyen játékerőt képviselnek, de az igazán keményeknek talán támpontot jelent, ha ideírom a csapat összeállítását.

Hruška (60’ Nota) – Migaľa, Pišoja, Kupčík, Kojnok – Willwéber (66’ Macko), Richtárech (79’ Červeň) – Hanes (66’ Tóth), Michlík (79’ Šimúth), Rypák (79’ Gonda) – Šulc

A góljukat Rypák rúgta.

A mieink a következő csapattal állnak fel: Fadgyas – Kovács, Fodor, Lipták, Csonka Bo. – Toma, Vukasović – Vitális, Kulcsár, Óvári – Priskin.

Bevetésre kész még: Ruisz, Bagi, Csonka Bá., Tamás, Tuboly, Kiss, Szalka, Simcho, Berki, Múcska, Farkas.

Hajrá ETO!

Kategória: felkészülés | Címke: , , , , , , , | 2 hozzászólás

A medve nem játék

megy a jobb (fotó: Kisalföld)


Álmos nyári hétköznap volt, amikor gondolataimba merülve bandukoltam a Baross hídon a város felé. Nem sokkal múlt dél, tűzött a nap veszettül, bár így utólag kicserélném azokat a hőfokokat a mostani értékekre, mert kicsit izzadtam. Tudom, van ez a régen minden jobb volt effekt, de azért ebben a globális felmelegedés dologban, meg klímaváltozásban mégis csak lehet valami. Akkor még ragaszkodtam ahhoz, hogy hosszú ujjú ingbe járjak dolgozni, mert fiatal voltam és yuppie-nak akartam látszani, de most már szarok rá, mégis, emlékeim szerint nem olvadt rám a textil, ellenben, ha teszem azt öt perc múlva fogom magam és pár pillanatra kimegyek az utcára egy laza, kitűrt pólóban, garantált, hogy folyjon rólam a víz. Ezt csak azért mondom, mert anno, kétezerhat júniusában is bátran kimerészkedhettem az apró irodából, hogy aztán nekivágjak egy negyedórás túrának, keresztül a hídon, miközben pont felülről sütött rám a nap. Emlékszem, a Bisinger felöli oldalon róttam a métereket, alig volt forgalom, csak pár őrült bicajos húzott el mellettem, legalább csináltak egy kis hűs menetszelet. Miután elhagytam a zenitet, a szokásos játékba fogtam, hogy akkor most lemenjek az oldallépcsőn, vagy sétáljak végig, egészen a Szent István kereszteződésig a hídon, figyeltem a lámpák változását, magamban rövid kalkulációkat végeztem, mi lesz a jobb megoldás, mintha annak bármilyen jelentősége lett volna, hogy két perccel hamarabb érek a belvárosba vagy sem. A döntést végül rábíztam másra, pontosabban a szerencsére. Eldöntöttem például, hogy ha jön egy busz a szembe sávban, akkor lépcsőzök, ha nem akkor maradok a hídon. Máskor az embereket figyeltem és attól tettem függővé a választást, hogy megy-e előttem egy fiatal lány vagy sem? Most azonban valami váratlan dolog történt. Hirtelen, a semmiből előbukkant egy alak, aki lendületes tempóban tartott, szintén a kereszteződés felé. Papucsban csettegett, sortot hordott, de a lényeg a felsőben rejlett. Kék dresszt viselt ugyanis, gyönyörű mélykéket, aminek a hátán ott virított egy hatalmas 12-es szám és a felirat, Henry. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, hiszen a vébé előtt voltunk, hamarosan Németországban gyűlt össze a világ krémje és vajon mennyire lehetséges, hogy a franciák itt töltenek pár napot, természetesen inkognitóban, mert nem írt róla a Nemzeti Sport és a Kisalföld sem, de aztán elvetettem az ötletet, hiszen, ha titkos a dolog, miért járkálna Henry a saját nevére feliratozott trikóban? A helyzet fonákságát mi sem jelzi jobban, hogy a daliás alak annyira elhomályosította az elmémet, meg persze a meleg is hozzátette a magáét, hogy az sem térítette el a gondolataimat, hogy az előttem sétáló emberre sok mindent lehetett mondani, de azt, hogy fekete, a legkevésbé. Felgyorsítottam a lépteimet és csak imádkoztam, hogy őt is fogja meg a piros lámpa. Egyébként sosem voltam egy Henry fanatikus, bár a tudása sokszor elkápráztatott, de ezt a helyzetet nem akartam kihagyni. Nem voltunk messze már, ő is fokozta a tempót, én is szaporáztam, villogni kezdett a zöld, talán még pár lépés, még öt méter, négy, három és piros. Egyszerre megállt, én mögötte, a géniusz és én, a kíváncsi rajongó, oda sem mertem nézni, csak a földet néztem, amikor váratlanul csikorogva fékezett egy autó mellettünk, majdnem csattant az előtte állóval, de sikerült megállnia, a városháza és a Rába Hotel falai visszhangozták az éles hangot, Henry megrezzent, majd oldalra nézett, pont arra, amerre én álltam, találkozott a tekintetünk.

Nem árulok el titkot, ha elmondom, nem Thierry Henry állt a Baross híd és a Szent István út kereszteződésében a zebránál, akkor 2006 júniusában, egy álmos hétköznapon, nem sokkal dél után, hanyagul elegáns papucsban, sortban, kakasos mélykék mezben, 12-essel a hátán. Egy másik géniusz igyekezett a bevárosba, de most épp úgy, mintha egy lenne közülünk, de valamiért mégis jeleznie kellett, hogy ő futballista. és nemsokára kezdődik a vébé.

Bajzát Peti volt az, a maga valójában.

*

Bajzát Péter 2005 nyarától kezdve hivatalosan, szerződés szerint öt szezonon keresztül volt az ETO játékosa. Igaz, az utolsó idény kissé szomorkásra sikerült, mert 2009 őszén alig jutott szóhoz, amit csak részben indokolt egy makacs sérülés, aztán az utolsó félévre kölcsön is adtuk a Diósgyőrnek. A 92/58-as bajnoki mutató azonban kellő tekintélyt parancsol számára, a teljesítményére a koronát a két gólkirályi cím tette fel 2007-ben (18 dugó) és 2009-ben (20 találat). Kicsin múlt, hogy ne legyen egy címe is, de sajna a Honvéd elleni kupadöntőt elbénázták a srácok 2009-ben, így marad a két bronzérem (2008, 2010).

Kicsit bumfordi, néha talán indolens stílusa nem emelte őt az igazán szerethető futballisták sorába, de ez csak a felszín volt, hisz az őt ismerők szerint arany szíve van. Én egy kicsi szégyenlem is, hogy legjobban a Stuttgart elleni gólja, sőt sokkal inkább azt követő Lehmann-alázás maradt meg nekem a zöld-fehér alakításai közül. Ettől függetlenül nem kérdés, hogy visszatekintve a közelmúltra, simán elfogadnék egy ilyen támadót a csapatba.

Bajzát Péter fontos része az ETO történelmének.

Bajzát Péter ma negyven éves.

A jóisten éltesse!

*

UEFA Kupa kvalifikáció

2. forduló, visszavágó

2008. augusztus 28.

Győri ETO – VfB Stuttgart 1-4 (0-2)

10.000 néző, vezette: Berntsen (NOR)

ETO: Stevanović- Nikolov, Kovács II Z., Bank (46’ Kovács I Z.), Šupić, Tokody – Koltai, Jäkl, Józsi (57’ Völgyi) – Böőr (73’ Brnović) – Bajzát. Edző: Egervári Sándor

Stuttgart: Lehmann – Osorio, Tasci, Delpierre, Boka (46’ Bouhlarouz) – Pardo (62’ Mandjeck) – Lanig, Baştürk, Hitzlsperger – Marica, Gómez (62’ Ljuboja). Edző: Armin Veh

Gólok: 30’ Lanig 0-1, 40’ Hitzlsperger 0-2, 54’ Gómez 0-3, 60’ Gómez 0-4, 81’ Bajzát 1-4

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Ki énekel itt hamisan?

szerintem nincs mögöttünk semmi (fotó: Facebook)

Önmagában az is furcsa volt, hogy a róka, a korábbi szokásait meghazudtolva elegáns öltönyt húzott magára. A kíváncsi érdeklődők ezek után azon már meg sem lepődtek, hogy mind a négy lábán kígyóbőr lakkcipő feszült, hibátlan minőségben, mintha egyenesen most jött volna egy divatfotózásról. Mindeközben a nyakkendője szolid nonfiguratív mintázattal hívta fel magára a figyelmet. Illetve ó, dehogy! Szó sem volt semmilyen hivalkodásról, a rombusz alakokkal díszített kelendőség szinte fel sem tűnt a selyeming óvó társaságában, az őszinte egyszerűség a gyermeki tisztaság okán már-már sírásra késztette az óvatlan szemlélődőt. De vajon mivégre ez a váratlan fordulat? A róka ugyanis szeretett önazonosan viselkedni, nem csinált úgy, mintha nem lenne vörös a szőre vagy éppenséggel lompos a farka, ami most a szépen dizájnolt outfitből ki sem látszott, szóval úgy nézett ki jobbára, mint egy átlagos róka, jó, az utóbbi időben hajazott némi farkasos kinézetre, no de ki ne szeretne többnek látszani annál, ami. Ez a letisztult, visszafogott megjelenés ellenben mindenkit meglepett. Ettől még megismerő őt bármelyik csirke a baromfiudvarban, röhögött nagyot a görény, aki azért tudott egyet és mást a ravaszdiról. Bohóc, tette hozzá, és máris elkapott egy óvatlan kacsát a kerítés mellől, a szerencsétlen kidugta a fejét.

A roppant jól öltözött rókát ez nem zavarta különösebben, a hegyes cipőorral hatalmas ívben bikázta ki az időközben elhalálozott kacsa utolsó tollait, de úgy, hogy azt már senki se láthassa, mondjuk volt némi bibi a mozdulatban, de hát mit várjunk egy valahai balbunkó balbekktől, még akkor is, ha ő most már jó ideje róka. Magabiztosan lépkedett a valódi bőrtalpakon, kicsit zavarta ugyan az illat, hiába igyekezett kiszedni a talpból az ájert a gyártó, van még mit javítani a folyamatokon, egyrészt, nem lehet legyőzni a természetet, másrészt. Hol van az a médiás gólya?, lett hirtelen izgatott a ravaszdi, amit okozhatott a sok felgyülemlő illat, mert múltat nem lehet végképp eltörölni, bármennyire harsogja ezt a sok okos, vagy simán időcsapdába került, ami előfordul ugyan, de mindig megöli az ilyen fontos állatokat, ha nem is a szó eredeti értelmében. Róka fogta csuka.

Nem hiszem, hogy megint őt küldték, adott ki valamilyen fura hangot, mikor elhelyezkedett a szépen előkészített kotorékban, és észlelte, hogy vele szemben egy fészek lett a kérdező széke. Már ezerszer elmondtam, hogy jöhet bárki, de őt nem akarom, károgta a róka úgy, olyan hangosan, rengeteg idegen nyelven beszélt, megkövetelte az állás, a sok tárgyalás, hogy észre sem vette, csúnya szerepjáték vesztes oldalára lépett. A holló nem vette magára, elmondták őt már mindennek, volt pióca, vércse, olyan százlábú, aminek legfeljebb nyolcvan futója maradt, de legfőképp hiéna, hiába mutatta, csak két lábon áll a földön, a többi szárny és egyébként is a begye az érték, meg a zúza, igaz, csupán néhány kultúrában, de ez most nem vita tárgya. Most ő itt a szakmát képviseli, nem károgni fog, az egyébként is egy másik szárnyas, akinek nem mondja ki a nevét, mert nem akarja inszinuálni. Itt vannak a kérdések, amit a stáb egyeztetett, nem akar ő bajt, főleg kellemetlenséget, szóval nem fog csipegetni semmit, csepegtetni még annyit sem. A róka, aki egyébként még mindig azt játszotta, hogy nem róka, megkönnyebbülten vakkantott egyet, olyan rókásat, pedig végig arra készült, hogy tacskósat fog, mert ugye van ez a szerepjáték. de elbaszta az első alkalommal, ami roppant szomorú, azért nem annyira, hogy előkerüljenek a műkönnyek, az jól jöhet később is, ki tudja, ki küldte ide ezt a nyomorult hollót.

Nem kérsz sajtot?, tette fel a szánalmas és semmire sem jó kérdést a róka, ami tényleg csak az időt húzta, de a másik tudta, hogy előbb vagy utóbb előjön ez a rész, így nem futott a csőbe. Hoztam, bazmeg, kerepelte vagy ő, mármint a holló, vagy a benne lévő gólya, ez már sosem derül ki. Annyira közönséges vagy, csapta le a magaslabdát, de úgy, ahogy ezt a Rolland Garroson szokták a lucky loserek elleni negyeddöntőben az igazi ászok, a kiemeltek, ami után csak úgy szikrázott a salak.

Akkor kezdjük, vágta el a közhelyek cunamiját a holló. Tudom, hogy nem fogsz igazat mondani, de legalább próbáld meg hihetően csinálni, jó? Amióta van ez az internet, sokkal nehezebb úgy tenni, mintha érdekelne, mit gondolnak azok, akik olvassák az anyagainkat.

Rajtam nem múlik, görbítette le a száját a róka. Csináljunk egy közös képet?

Azt hagyjuk meg jövőre! Kitudja, mit hoz a holnap!? A holló nagyot harapott a sajtba, majd egy emberes darabot átadott a rókának.

Úgy tűnt, hogy mindketten boldogok.

*

„Kőkemény harc várható, hiszen több csapat nagyon belehúzott télen az átigazolási piacon. Szerintem mi is jól erősítettünk, így bizakodva várjuk a tavaszi folytatást. Szerencsé esetben a bajnokság végén befuthatunk a második helyre.”

Soós Imre, 2020. január 23.

„A labda gömbölyű és a pályán dőlnek el az eredmények, de ahogy eddig az első hat pozíció egyike volt a reális cél, úgy idén az első tízbe kerülés az elvárás a csapattal szemben. A gazdasági és infrastrukturális háttér adott az előre lépéshez, de a játékosoknak és a stábnak a pályán ehhez hozzá kell tennie a maga részét, hogy az ETO ismét első osztályú lehessen.”

Soós Imre, 2020. július 29.

„Szerintem a klub lehetőségeit tekintve reális célt tűztünk ki a csapat elé az első tíz hely valamelyikének megszerzésével. (…) Alakul a játékoskeret is, a sportigazgató elképzeléseit ismerve erősebb gárda áll majd a szakmai stáb rendelkezésére.”

Soós Imre, 2021. június 14.

*

Az ETO a 2020/21-es szezonban a tizenkettedik helyen végzett a húsz csapatos második ligában.

Egyelőre nyomát nem látom annak, hogy az előttünk lévő szezonban ennél jobb eredményre számíthasson a már így is milliószor megalázott szurkolótábor.

A hírek szerint a róka nagyon is jól van.

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése