A cirkuszigazgató egykedvűen ült az irodájában a hatalmas tölgyfa asztal mögött, s közben ütemesen kopogott egy a végén már teljesen megrágott grafitceruzával. Régi rossz szokása volt ez a rágcsálás, már az általános iskolában is rengeteg körmöst kapott érte, de egész egyszerűen nem tudott leszokni róla. Mennyivel rosszabb lenne, ha az orromat túrnám és a kibányászott anyagot galacsinná gyúrva megenném az egészet, nyugtatta magát minden alkalommal, amikor észrevette, hogy megint a szájában van a ceruza. Imádta a grafit ízét. Amikor megjelentek azok a ceruzák, amik már szinte teljes egészében olyan vastag grafittömbből készültek, amiket csupán egy vékony műanyaghártya védett a külső behatásoktól, egész pontosan fordítva volt az egész, az író emberek ujját igyekezett megkímélni az a réteg a szürke portól, rendelt egy raklappal belőle. A megszámlálhatatlanul sok doboz ott sorakozott valahol az elefántok istállója mellett. Ha meghalok, az összeset temessétek mellém, ami még maradt, mondta egyszer a porondmesternek, nem érdekel mekkora gödröt kell ásni. Ha nem írja le, hamvasztás lesz, gondolta a porondmester, ha meg leírja, akkor az a papír is el fog égni véletlenül.

A kopogást hirtelen egy egészen másfajta kopogás váltotta fel. A cirkuszigazgató elsőre nem tudta mire vélni a dolgot, ezért még a lélegzetét is visszafojtotta, majd fülelni kezdett. Tittiritátá!, tolakodott befelé a hang, nem ismerve semmilyen illemet. Ránézett a falon terpeszkedő órára, fél tizenegy múlt pár perccel. Elvileg mindenkinek volt dolga, hiszen az artisták ilyenkor próbáltak, a kisegítők takarították a lakókocsikat, az állatgondozók pedig az élelmet cipelték be a karámokba. Az irodistákat meg ő küldte be a városba, no nem azért, mert bármilyen feladatuk lett volna, hanem azért, hogy ne legyenek itt, hagyják őt belefelejtkezni a gondolataiba. A jövő évi műsortervet szerette volna véglegesíteni. A hang minden kétséget kizáróan az ajtó felől érkezett. Várt még pár pillanatot, aztán közelebb lépett az óriási párnázott bejárathoz. Tittiritátá!, dörrent bele újfent tolakodóan az idilli csendbe. Nem várhatott tovább. Ki az?, szólt hangosan a cirkuszigazgató, felháborodásba vegyülő dühvel, nem kellett különösebben megjátszania magát, bár némi drámaiságért sosem kellett a szomszédba mennie.

Az ajtó egyszerre kinyílt és halálra várt arccal állt ott Javier Bocanegra, a venezuelai késdobáló. Mit akarsz, Javi?, kérdezte a cirkuszigazgató. Valójában tudta, hogy miért jött a férfi, de úgy gondolta, hogy az érdeklődésével időt nyer, s talán meg nem történtté teheti azt, ami megtörtént. Eltaláltam, Maddalenát, felelte szikáran Javier Bocanegra. Szerintem már nem orvost kell hívni, tette hozzá, majd hirtelen a tenyerébe temette az arcát, és nagyon keservesen zokogni kezdett. Már megint megtörtént, folytatta egészen elvékonyodott hangon. Először Mirabell, aztán Arantxa, most meg Maddalena. Csak pár hónapja volt itt. Annyira sajnálom.

Mindannyian tudtuk, hogy ez lesz a vége, Javi!, húzta magához Bocanegrát a cirkuszigazgató. Majd keresünk valaki mást.

*

Soldos Péter ügyvezetőtársával, Jan Marie-Therese J. van Daele-vel egyetemben 2022. április 26-án aláírta az ETO Futball Kft. 2021. évi pénzügyi beszámolóját. Bár az az időszak még egy másik tulajdonoshoz és egy másik ügyvezetőhöz köthető, mindenképpen elégedettségre adhatott okot, hogy az analitikában szereplő számok szépek voltak. A bevételek közel megduplázódtak 2020-hoz képest, s bár az eredmény elmaradt az előző évihez képest, még így is tisztességes nyereséggel zárta a vállalkozás az előző évet. Az eredménytartalék hosszú idő után végre átfordult pozitívba, ami különösen megmelengetheti egy vezető szívét.

Minden olyan kereknek tűnt. A csapat pár nappal korábban a Fradival játszott MK-elődöntőt, s bár ott elbukott, a lehetőséghez képest tele volt a stadion, a drukkerek egyáltalán nem keserű szájízzel baktattak hazafelé. Aztán pedig a bajnokságban is a győzelmek útjára lépett a társaság, s mint utóbb kiderült, nem is lépett le onnan a szezon végéig.

Aztán eltelt egy hónap és valami eltörött. Nem nagyon csak kicsit. Még az is lehet, hogy aprócska repedésről van szó csupán, olyanról, amit úgy el lehet tüntetni, hogy nyoma sem marad. A hivatalos közlemény ugyan lejárt szerződésről és annak nem meghosszabbításáról mesél, de nekem valamiért nem áll össze teljesen a kép. Egyrészt én még nem igazán hallottam olyan határozott idejű szerződésről, amit négy hónapra kötnek meg a felek, ami természetesen nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy ne létezzen ilyesmi. Mondjuk a mesében. Innen már csak egy lépés, hogy el kell bábozni a klubnál: bizony így történt. A másik dolog, hogy az eddigi suta kommunikáció újabb mozaikdarabját láthatjuk, valamiféle előre menekülést, miután már a fél város arról sustorog, hogy Soldos úrnak annyi.

Itt valami nagyon sántít.

Lassan be kellene látni, hogy ez itt a magyar futballgazdaság a maga számtalan simlisségével, ahol nem mehetnek úgy a dolgok, mint az ebből a szempontból naív Szlovákiában, és itt most egyáltalán nem arról van szó, hogy a hazai helyzet üdvös és nem kellene megpróbálkozni némi innovációval, de legfőképp tisztességgel, hátha egyszer összedől a futóhomokra épített kártyavár és a végén tényleg csak a jók maradnak.

Köztük mondjuk mi.

Ehhez azonban első körben az szükségeltetik, hogy felnőttként tekintenek arra a közösségre, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk az ETO-ért élő és haló drukkerek társaságának.