Tu felix Austria!

fényes szelek (fotó: skrapid.at)

– Mondja, Hundertwasser! Tud maga egyáltalán egy normális párhuzamost húzni? – tudakolta a mogorva rendőr, miközben az igazolványt vizslatta. A mester nem sokkal korábban bizonytalan léptekkel igyekezett átkelni egy forgalmas úton valahol Simmeringben. Talán tíz méterre a helyszíntől, gondosan felfestett zebra segítette a gyalogosokat, tökéletesen működő jelzőlámpával.

– Ezt a kérdést magam is számtalanszor feltettem magamnak – válaszolta kissé elgondolkodva Hundertwasser. – De az az igazság, hogy sosem sikerült határozott igennel vagy nemmel felelnem.

– És vajon miért nem? – kerekedett el a rendőr szeme. – Mi ebben annyira bonyolult? Maga ráadásul fest. Ilyet nem tanítottak magának az iskolában?

– Vajon a madár, ha az egyik fáról a másikra száll, a legrövidebb utat választja és nyílegyenesen repül?

– Nem tudom – morgolódott a rendőr. – Azt viszont igen, hogy maga átlósan kelt át az úton, a tilosban. Erre esetleg tud magyarázatot adni?

– Ez tűnt kézenfekvőnek – szólt a határozott válasz. – No nem azért, mert így volt a legegyszerűbb eljutnom onnan, ahonnan elindultam, oda, ahová tartottam, hanem mert ezt súgta egy titokzatos hang. Szerintem a szabadság hangja szólalt meg valahol, és szerencsére meghallottam.

– Világos – vakarta meg a fejét a rendőr. – Így viszont egy kicsit sokba fog kerülni a dolog. Most arról ne is beszéljünk, hogy el is üthette volna magát egy autó. Vagy a villamos.

– Azt hiszi? – nézett elcsodálkozva a mester a rendőrre. – Már tudom, hogy mi a maga baja.

– Nos?

– Túlságosan földhözragadt. Nem akart még soha meztelenül sétálni egy hatalmas mezőn? Esetleg fák koronáján lakni? Egy hatalmas kádban fürödni, amit a legjobb francia borral töltöttek meg?

– De igen. Meg azt is, hogy Romy Schneider legyen a feleségem – a rendőr kezdte kissé elveszíteni a türelmét. – Bocsásson meg kérem, de muszáj feltennem egy kérdést.

– Parancsoljon! – állt készséggel Hundertwasser a felvetés elé.

– Fogyasztott maga alkoholt a mai napon? Ha igen, mekkora mennyiségben?

A mester elnevette magát, majd barátságosan átöltet a rendőrt.

– Mondom én, hogy nem használja a fantáziáját! Miért kellene a szellemi szabadsághoz részegnek lenni?

– Ez csupán a rutin része, s lássuk be, kissé szétszaladnak a maga gondolatai – szabadkozott a rendőr.

– Megértem magát és egyáltalán nem neheztelek ezért – nyugtatta meg a mester. – Hogy is hívják?

– Kurt Dorfmeister. Tizedes. Szolgálatára! – még szalutált is közben, az az átkozott megszokás.

– Nos Kurt, ha szabad így szólítanom. Ugye szabad?

– A szabályzat nem engedi, de most az egyszer kivételt teszek – váltott hirtelen hivatalossá a rendőr, de amint befejezte a mondatot, máris kisimult az arca.

– Én azt mondom magának, hogy amikor leteszi a szolgálatot és hazamegy a családjához…

– Egyedül élek – vágott közbe a rendőr, valamiért fontosnak tartotta ezt azonnal a mester tudomására hozni, bár sok jelentősége nincs.

– Akkor így talán még könnyebb is – köszörülte meg a torkát Hundertwasser, ami kicsit kiszáradt, kegyetlenül sütött a nap, már hetek óta nem esett a városban. – Szóval, amikor otthon van, maga mögött hagyta az aznapi teendőit, üljön le egy kényelmes székbe, csukja be a szemét, teljesen lazítsa el magát és hagyja, ahogy előtörnek az agyából a különböző képek. Fontos, hogy ne gondolkodjon! Ez a lényege az egésznek. Jegyzeteljen, persze ne igazából, csak igyekezze elraktározni mindazt, amit lát, amit érzékel. Aztán amikor újra visszatér a valóságba, valósítsa meg ezeket a víziókat! Nem tegyen semmilyen korlátot! Ne foglalkozzon azzal, hogy mások mit fognak szólni! Csak tegye meg! Felszabadító lesz, ígérem!

Dorfmeister tizedes nem igazán értette az egészet.

– Megteszem – felelte ennek ellenére. – De ettől függetlenül meg kell, hogy büntessem, Hundertwasser úr!

– Tegye, amit jónak lát! – mosolygott a mester.

– Ezt most hogy’ érti? – értetlenkedett a rendőr. Nem tudta eldönteni, hogy Hundertwasser csupán gúnyolódik rajta vagy tényleg jótanácsot ad.

– Ne gondolja túl, barátom – válaszolt szelíden Hundertwasser.

ilyen is volt (fotó: Kisalföld)

A rendőr elővette a büntetőcédulát és kapkodva írta rá a mester adatait. Nagyon akart sietni, ezért aztán folyamatosan elvétette a betűket. Egy pillanatra azt hitte, hogy elfelejtett írni. Ez valami mágia, morfondírozott, miközben óvatosan a mesterre sandított, de az csak szótlanul állt, talán az eget kémlelte, ahol hatalmas madárraj körözött, pontosan fölöttük. Kacifántos íveket leírva szálltak, látszólag össze-vissza. Dorfmeister újabb papírost vett elő, és elölről kezdte az egészet. A büntetés összegét a legvégén kanyarította a cetlire.

– Egy schilling lesz.

– Látom, már érti – szólt Hundertwasser.

– Ne mondjon semmit, mert azonnal felemel ötven schillingre! És vigyázzon magára! Viszontlátásra!

Hundertwasser elővette kopottas tárcáját és hosszas keresés után átadott egy schillinget tízgroschenesekből összerakva.

Amikor a rendőr eltűnt a következő sarkon, a mester megfordult és kacskaringós vonalon szépen visszament az út másik oldalára. A villamos éppen akkor haladt el mellette, amikor átlépte a síneket. A szerelvény keltette szellő óvatosan megborzolta a sapkája alól kilógó hajtincseit. Boldognak érezte magát, bár ez egyáltalán nem volt újdonság a számára.

*

Kezdjük ott, hogy amióta az alsóbb ligákba taszított bennünket a sors igazságtalansága, a sokszor szürke bajnokik mellett a felkészülési időszak is csak ritkán hozz némi ragyogást. Ha visszagondolok, egy olyan nyarunk volt, amikor eljött a Szpartak Moszkva, meg tiszteletét tették angol csapatok ’reserved team’-jei és ennyi. A tél még borzasztóbb, mert akkor hideg is van, na jó, most annyira nem, meg átjön mondjuk rendszeresen a Somorja. Jó, most nem.

A Rapid, ha csak a Rapid II-ről is van szó, más kávéház. A Nyugat követe, még akkor is, ha ez a Nyugat ugyebár kurvára hanyatlik, és erről még lesz szó, mikor az ellenfelünk keretét ismertetem.

A Rapid! Az a klub, amelyik Ausztriában egy nemzeti intézmény. Az a klub, amelyiknek első csapata szerintem kábé az alapítást követő években volt NB II-es odaát, ellenben egyszer a német bajnokságot, egyszer meg a német kupát is megnyerte, igaz szörnyű időkben és szörnyű körülmények között. Az a klub, amelyikről nekem örökké Hansi Krankl fog eszembe jutni. A bajuszkirály, aki még Barcelonában is tudott maradandót alkotni. (Mellékszál, hogy nagyon igazságtalannak érzem azt, hogy Herbert Prohaska az ORF-en akkora legenda lehetett, hogy élő, egyenes adásban vágták le a bajuszát, ellenben Kranklnak nem jut képernyő és engem nem érdekel, hogy egyébként ő emberileg mennyire elviselhetetlen, vegyük csak példának itthon Kálmánbácsit. Zárójel bezár.) A klub, amiről nekem a Fradi ugrik be, és így talán könnyen kikövetkeztethető, hogy nem fáj, ha kikapnak a WAC-tól, a Hartbergtől vagy éppenséggel az Altachtól. A klub, amelyik ettől függetlenül tiszteletet parancsoló eredményeket ért el még nemzetközi szinten is, főleg régebben, a ’85-ös elvesztett KEK-döntőre például tisztán emlékszem az Everton ellen, m ilyen fasza volt anno várni egy nemzetközi finálét a tévében.

És az a klub, amelyiknek a kerete, és itt most már a célegyenesbe fordulva a Bundesliga2-ben vitézkedő Rapid Wien II-re gondolok, akikkel felvesszük a harcot, gyönyörűen megmutatja azt az Ausztriát, ami a jelen Ausztriája, ami egy kisebb olvasztótégelye a főként délkeleti irányból valamikor beérkező nációknak, aminek a hatására az ottani futballba friss vér tolult, hiszen ez volt a kitörési pont sok, egyébként kilátástalan helyzetben poroszkáló fiatalnak, és amitől nem lettek kevesebbek.

Lássuk is! A nevek előtt a bajnokságban használt állandó számozások, zárójelben pedig az életkorok. A X-szel jelölt fiúk az U18-as csapathoz tartoznak, de a télen eggyel feljebb készülnek. Arra nincs százszázalékos garancia, hogy pontosan ők lesznek itt Győrben.

24 Mark Habetler (18), 29 Benjamin Göschl (16), 49 Laurenz Orgler (17) – kapusok

4 Fabian Eggenfellner (20), 6 Aristot Tanbwe- Kasengele (17), 12 Tunahan Mercan (18), 19 Adrian Hajdari (19), 38 Pascal Fallmann (18), 45 Marin Zwickl (17), 46 Haris Zahirovic (18), X Mücahit Ibrahimoglu (16), X Dominic Vincze (17) – védők

8 Denis Bosnjak (24), 20 Mustafa Kocyigit (20), 24 Almer Softic (18), Almir Oda (17), 52 Mehmet-Talha Ekiz (19), 77 Arben Kokollari (20), X Mücahit Ibrahimoglu (16), X Nicolas Bajlicz (17) – középpályások

7 Dragoljub Savic (20), 16 Nicolas Binder (19), 22 Jan Kirchmayer (18), 31 Tobias Hedl (18), 40 Enes Tepecik (17), X Felix Nachbagauer (17) – támadók

Az edzőjük az a Stefan Kulovits, aki 2002-től kezdődően 11 év alatt több mint kétszáz bajnokit játszott a Rapid dresszében és most télen lett a második csapat trénere.

Januárban egyébként már volt egy meccsük a regionalligás SV Stripfing ellen (1-1), ahol a következőképpen álltak föl:

Orgler (46’ Göschl) – Zwickl, Tambwe-Kasengele (69’ Gröller), Eggenfellner (46’ Mercan), Hajdari (69’ Lorinson) – Ekiz (69’ Sattlberger), Bosnjak (69’ Demir), Ibrahimoglu (46’ Vincze) – Kirchmayer (69’ Mahmic), Binder (69’ Nachbagauer), Savic (69’ Kriwak)

A gólt Binder szerezte.

Én nagyon várom ezt a derbit. És ti?

Azt mondtam már egyébként, hogy az 1897-ben 1. Wiener Arbeiter-Fußball-Club néven alapított, majd két év múlva egy berlini csapat mintájára Sportclub Rapidra átkeresztelt, eredendően piros-kék klubot 1904-ben átszínezték? Nem? Pedig így volt.

Onnantól kezdve lettek zöld-fehérek. Véletlen az időpont? Aligha!

Kategória: felkonf, mérkőzés | Címke: , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Apátlanok

klasszikus mozdulat (fotó: saját)

Hárman voltak és nagyon keménynek gondolták magukat. Az az igazság, hogy a környezetük tökéletes partner volt ebben, amit megmagyarázhat például Kiskocka szokásosnál hosszabb haja, Sanyika szögekkel kivert műbőrdzsekije, esetleg Riga fizimiskája, amire jelzők sincsenek. Meg állandóan köpködtek. Inkább olyan karakteres az arca, mondta Erzsi, mikor egyszer valaki lecsúnyázta Rigát a nagyszünetben, egyébként meg van neki valamilyen allergiája. A többiek röhögtek, mert tudták, honnan fúj a szél. Erzsi ugyanis féltve őrzött egy kesztyűt, amit a garázsok előtt talált valamikor tavasszal. Szakadt, olajos kesztyű volt az, balkezes, de neki mégis maga volt a mennyország. Egy szívecskés dobozban tartotta az íróasztal fiókjának mélyén, az előlapra szigorú halálfejet rajzolt a miheztartás végett, s mikor este minden elcsendesedett végre, elővette és mélyen magába szívta azt a penetráns bűzt, amire az anyja sosem talált reggelente magyarázatot, mikor belépett a szobába. Pedáns asszony volt, de ez a talány még rajta is kifogott. Nem láttátok a kesztyűmet?, kérdezgette szigorú tekintet kíséretében Riga mindenkitől pár nappal később a suliban. Ugyan ki mert volna ezek után hazudni, vagy akár csak mismásolni? Hát Erzsi. Szerintem a Zozóéknál van, vetette oda és szinte elolvadt, amikor látta Riga szemében a mélyen megbújó hálát. A fiú ugyan nem mondott semmit, de Erzsi tudta, de legalábbis érezte, hogy Riga másként néz rá, mint a többi lányra. Ráadásul nem is köpött, amikor elment.

Zozót meg a bandáját egyszer már elkapták Rigáék. Az történt ugyanis, hogy Makilaci valamilyen barbatrükkel bejutott abba a fészerbe, ahol Kiskocka tartotta a legféltettebb kincseit és elvitte egy futball-labdát. Ez már önmagában vért kívánt, de az a labda nem akármilyen bőr volt, mivel egy Békéscsaba elleni meccsen Latyibá félresikerült felszabadítása után landolt Kiskocka ölében. Gondolkodás nélkül a pulcsija alá rejtette, és meg volt győződve róla, hogy senki sem látta a csínyt. Huszonkétezren voltak kint azon a derbin, hárommal ment a csapat, csak azért nem indult el a hullámzás a lelátón, mert még bőven előttünk volt a mexikói vébé. A rendező odalépett a tömegben Kiskockához, megkocogtatta a vállát és csak annyit mondott neki, kisöreg, ha rúgunk még kettőt, hazaviheted. A fészerben díszhelyet kapott a labda, Kiskocka gyakorlatilag talizmánként tartotta, minden előre bejelentett doga előtt levette a polcról és dekázott vele tizennégyet. Makilaci, aki tényleg úgy nézett ki, mint egy makimajom, ha nem tudott volna beszélni és nem hordott volna emberi ruhákat, tuti visszavitte volna a rendőr az állatkertbe, fogalma sem volt, mekkora érték ez. Csak annyit tudott, hogy fontos, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy beartistáskodja magát a szűk ablakon keresztül, amin éppen csak befért, magához vegye a szent bőrbogyót és már fusson is, amerre lát. Azt felejtette ki csupán a számításból, hogy Riga nem olyan messze tisztogatja imádott Verhovináját. Amikor meglátta Makilacit, rossz előérzete támadt. Hova szaladsz hülyegyerek?, szólította meg a maga sajátosan eredeti stílusában. Makilaci láthatatlannak tette magát és még jobban felgyorsította a futását. Értelemszerűen nem állt meg, és nem is válaszolt a kedves érdeklődésre. Egy pillanatra azonban kikandikált a labda a centrumos nylonzacskóból, elárulva a gaztettet. Rigának innentől kezdve már egyáltalán nem volt sürgős, a fejében összeállt a tökéletes terv. Betolta a csillogó motort a garázsba, és kimért léptekkel elindult Sanyikáék lépcsőházához. Csókolom, Sándor lejöhet?, szólt bele a kapucsengő mikrofonjába. Két perc múlva már együtt baktattak a Ruszkitó felé, ahol Kiskocka ment rá a snecikre már órák óta, kevés sikerrel. Gyere, dolgunk van a paneloknál, szólt le a partra Riga, mire Kiskocka szépen feltekerte a damilt, a szerelését bedugta a zsilip alá és már kaptatott is fölfelé. Mint három igazi westernhős lépkedtek egymás mellett és a terep is úgy nézett ki, mintha valami rossz NDK-s indiános film díszletei között mászkálnának, csupán a jugoszláv apacsok hiányoztak a képről. Zozónak és Makilacinak esélye sem volt a menekülésre. Géza nem bízott semmit a véletlenre, gondolkodás nélkül előkapta a szépen előkészített fehér zászlóját és bőszen lengetni kezdte. Kapd el, mondta Riga Sanyikának, de ne bántsd, mert még beköp minket, hogy nem bántunk vele tisztességesen, a másik kettőt elintézzük. Zozó komolyan azt hitte, hogy van esélye, egyáltalán nem fogta menekülőre, így nagyjából huszonnégy másodperccel a támadók felbukkanása után kapta az első, megrendítő erejű pofont. Makilacinak még jó öt perc jutott, amit a roppant idegesítő, de mindenképpen hatásos mozgásának köszönhetett, de végül ő sem kerülhette el a sorsát. Amikor úgy érezte, hogy ez már a vég, de volt benne még benne némi szusz, elkúszott az egyik panel alá és a centrumos zacskót, benne az elrabolt labdával, már-már védőpajzsként maga előtt tartva összerogyott Riga előtt. Akkor most egál, mondta Riga, és köpött egy hatalmasat. Kiskocka és Sanyika sem tett másként.

hol a labda? (fotó: saját)

Nincs nálam semmilyen kesztyű, rebegte Zozó, rögtön azután, hogy Riga felkérdezte. Tudom, hogy nálad van, hülyegyerek, vágta rá gondolkodás nélkül Riga, és a mondata azt sejttette, hogy nem hiszi el, amit hall. Tudod, mi volt a múltkor is, nem? Inkább kérdezd meg a csajodat, dobta be az aduászt, legalábbis ő azt hitte, hogy ez lesz az aduász, mert akkorát kapott visszakézből, amekkorát még soha, pedig az apja gyakorolta rajta a balhorgot és a felütést rendesen. Mi van?, üvöltött magából kikelve Riga, te miről is kiről beszélsz? A lila köd úgy ereszkedett le, mint amikor a semmiből kitört a Vezúv Pompeii fölött. Riga számára teljesen új volt a dolog, őt ugyanis válogatott aljasságokkal szokták bekóstolni, nem valami csajjal. Zozó érezte, hogy időt nyert, de azért kellően óvatos maradt. Az Erzsi, rebegte halkan és abban a pillanatban be is bújt egy bokor mögé. Kicsoda? Az Er-zsi, ismételte szépen lassan, hogy mindenki, így Riga is megértse. Az meg ki?, higgadt le szépen lassan Riga, a szempillája remegése egyből elmúlt. Az a nagymellű vörös, bátorodott fel Zozó, a hetedik géből. Elbízta magát kissé, korán jött ki a bokorból, kapott egy hatalmas taslit. Te a csajom mellét stírölöd, hülyegyerek?, ment vissza újra támadóállásba, majd rövid tanakodás után folytatta, mit mondtál, hetedik gé?

A köpés tényleg csak véletlenül landolt Zozó arcán. Ó, bocsánat, lágyult el Riga, és elővett egy gyűrött papírzsepit a farzsebéből. Remélem nincs harag.

*

Szerintem az igazán örvendetes, hogy a Nagy-Alföld futballkrémje eljött hozzánk, hogy megmérhessük magunkat a felkészülésben, bár van bennem némi hiányérzet azért, mert a Kecskemét kihagyta a túrát. Mondjuk ez legyen az ő bajuk. A Szolnok azért kamuzott egy nagyot, mert megmagyarázhatatlan szakmai megfontolásból a keretének erősebb felét az NB III-ban tökutolsó Törökszentmiklósra küldte rá a kies örményesi sporttelepen, hogy aztán kiizzadjon egy szoros győzelmet.

Akik itt voltak, azért szereztek pár kellemes élményt. Példának okáért a próbajátékos Hegedűs Lajos portás, aki meglepően mélyre küzdötte magát azóta, amióta az első ligában utoljára láttam. Ha Berki Pistának a két távoli ívelési kísérletéből csak az egyik is célt talál, tuti agyvérzést kapott volna. Az idegállapota mindenesetre labilis, az ön bizalma pedig konvergál a nullához. Mondom ezt úgy, hogy igazából egyik gól sem az övé volt. A második meglepetés a szintén veretes múlttal rendelkező Gohér Gergő, akinek annyira mákos a feje, mintha legalább ötven éves lenne, pedig még csak harmincöt. Összességében a felvonultatott szolnoki keret nem ütötte meg a másodosztály szintjét, ami pontosan arra volt jó, hogy az edzés-szituációknál élesebb helyzetben gyakorolhassanak a srácok.

Nekem tetszett a fiatal Tullner megalkuvást nem tűrő robotolása, Toma Gyuri alázata, Berki játékkedve, Vernes jelenléte és ez nem cinizmus, hanem erős bók, mivel érezni lehetett, hogy már ő játssza be a balszélt a második félidőben, Priska gólérzékenysége, igaz Klausz mester kicsit túlhájpolta a két gólt (tizenegyes plusz két lépésről bekotort találat, bár tényleg ott kell lenni ilyen helyzetekben), de én nem végeztem pedagógiát szóval legyen igaza. Jó volt látni, hogy az utolsó félórában a nagyon fiatal társaság mennyire jól mozog. Azzal a szándékkal mentem ki, hogy a tudatosságot keresve nézem a találkozót és talán sikerült is. Voltak jól beazonosítható játékok. Látszott a presszing, látszottak a kicsiben lejátszott szituációk. Azt kell mondjam, hogy az ilyen meccseknek van értelme és az már tényleg csak a hab a tortán, hogy sok gól is esett, szóval szórakozni is lehetett.

Az már egy másik kérdés, hogy vajon ez a stáb másfél hét múlva is itt lesz-e…?

*

A kocsihoz közelítve aztán rögtön szembejött velem a valóság. Először nem tudtam mire vélni a Tóth László utcán igyekvő embereket, így szombat kora délután, aztán rájöttem, hogy BL-meccs lesz az Audi Arénában. Más szóval színházi előadás készül. Fürkésztem az arcokat és picit ökölbe szorult a kezem. Nem rájuk haragudtam, sokkal inkábba helyzetre. Nem irigységből, hanem sokkal inkább naiv romantikából. Amikor én gyerek voltam, akkor minimum annyian voltak az ETO felkészülési meccsein, mint ahányan kimentek mondjuk egy női kézi bajnokira. A Vasas ellen talán.

Most alig lézengtünk ötvenen.

Ez nem értékítélet, csupán ténymegállapítás.

*

ETO FC – Szolnoki MÁV FC 5-2 (1-2)

53 néző, vezette: Jófejű

ETO (kezdő): Fadgyas – Kovács, Tullner, Fodor, Forgács – Toma, Kiss – Bacsa, Vitális, Óvári – Priskin

ETO (46. perc): Fadgyas – Kovács, Bagi, Fodor, Szamosi – Múcska, Kiss – Erdei, Vitális, Vernes – Priskin

ETO (60. perc): Pálfi – Szalka, Vidnyánszky, Bagi, Szamosi – Tóth – Erdei, Múcska, Berki, Vernes – Farkas

Szolnok (kezdő): Hegedűs – Szabó, Szekszárdi, Papp, Gohér – Tömösvári, Kónya, Földi, Sipos – Irmes, Busa

A második félidőben csereként pályára lépett Kurdics és Lukovszky.

Gólok: 12’ Irmes 0-1, 16’ Priskin (11-es) 1-1, 44’ Busa 1-2, 51’ Priskin 2-2, 67’ Vernes 3-2, 79’ Farkas 4-2, 84’ Berki 5-2

Jók: Tullner, Toma, Berki, Vernes

*

ETO FC – Tiszakécske LC 2-3 (1-1)

23 néző, vezette: Bíró

ETO (kezdő): Fadgyas – Kovács, Csonka, Kiss, Tamás – Toma, Szabó – Bacsa, Berki, Vernes – Priskin

ETO (46. perc): Pálfi – Sipőcz, Csonka, Kiss, Tamás – Toma – Erdei, Bagi, Berki, Óvári – Priskin

ETO (60. perc): Pálfi – Sipőcz, Tullner, Kiss, Szamosi – Toma – Erdei, Bagi, Múcska, Óvári – Klausz

Tiszakécske (kezdő): Holczer – Benke, Végső, Kiprich, Csáki – Csősz, Lovas, Kosznovszky, Erdei – Marsa, Pál

Tiszakécske (kispad): Halasi [kapus], Lovas, Zádori, Gréczi

Gólok: 25’ Priskin 1-0, 45’ Pál 1-1, 47’ Berki 2-1, 60’ Benke 2-2, 63’ Kosznovszky 2-3

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

A víz az úr

sej a mi lobogónkat (fotó: saját)

Taknyos kölyökként akkor voltam a legboldogabb karácsonykor, ha fémépítő vagy kisvasút került a fa alá. Órákig csavaroztam össze a különböző elemeket, amikből végül egy amorf izé állt össze azonosíthatatlan funkcióval és amikor megkérdezte tőlem valaki, hogy ez meg micsoda, a világ legtermészetesebb módján válaszoltam, hogy daru. És tényleg, bólintott határozottan Béla bácsi, aki pár nappal később eljött hozzánk és aki gépészmérnök volt, egy nagy gyárban dolgozott vezetőként, ahol mindenféle traktorokhoz, buszokhoz meg egyebekhez gyártottak motorokat, és nem mellesleg volt egy futballcsapatuk. Ő aztán látott mindenféle darut, szóval, ha neki ez így rendben volt, akkor nekem se lehetett okom a panaszra, így aztán újabb és újabb darukat állítottam elő. Volt olyan, ami kereken járt, meg olyan is, ami stabilan állt, legalábbis a tervezésnél ez volt a cél, az már más kérdés, hogy miután elkészült, folyamatosan az oldalára dőlt. Ez persze cseppet sem vette el a kedvemet, legfeljebb akkor hagytam abba az alkotást, amikor a kisvasúttal játszottam. A kedvencem az volt, amikor a váltó előtt felgyorsítottam a villanymozdonyt és elbűvölten néztem, ahogy az illesztésnél szabályos szikrákat szórnak az apró kerekek. Ez a művelet különösen kora este volt látványos, amikor csak a fán tekergő fények világították be a szobát. Anyám riadt szemmel figyelte, hogy mit csinálok, ő már attól is rosszul volt, ha begyújtottunk pár csillagszórót, és be kell lássam, volt oka az ijedségre, amit a szőnyeg különböző részein megbújó, apró fekete égésnyomok bizonyítottak ékesen. Már felnőtt fejjel, az első olyan karácsony előtt, amit már önállóan, a saját otthonomban töltöttem, rávettem apámat, hogy keressük meg a régi villanyvasutat, hátha még működik. Felcsillant a szeme, szerintem ő is várta már ezt a pillanatot, gyanítani kezdtem, hogy néha, titokban összerakta már korábban is a síneket, gondosan egymásra csatolta a szerelvényeket, aztán bekapcsolta a trafót és nézte, ahogy a kocsik járnak körbe és körbe. De az nem olyan, ha az ember csak önmagának, a pincében megbújva kergeti az álmait, társak kellenek az igazi élményhez.

– Miért kell, mit akarsz csinálni? – kérdezte.

– Azt szeretném, ha a fa körül járna a vonat- – mondtam elérzékenyülve és apám egyből értett mindent.

– Gyere, a pincében lesz, a nagy ládában – s már kotorta is elő zsebéből a pince kulcsát.

Szenteste, miután mindenki nyugovóra tért, még hosszan maradtam a gyönyörűen feldíszített fa mellett. Képzeletben vasutas ruhát öltöttem, mikor a szerelvény elhaladt előttem, szalutáltam és még a sípot is megfújtam volna szívesen, de nem akartam senkit sem zavarni a hangoskodásommal.

Jó volt újra kicsit játszani, jó volt újra kicsit gyereknek lenni.

*

Fura volt belépni a sporttelepre. Eleve amikor hátulról, az Audi Aréna felől megyek be, egészen más érzések kerítenek hatalmukba. Például nincs meccshangulatom, hiába játszanak mondjuk NB III-as derbit a kemping pályán, vagy mint most is, felkészülési találkozót a műfüvesen. Ráadásul ezúttal a kutya sem állított meg, amikor határozottan elindultam befelé, pedig a védettségi igazolványomat is gondosan előkészítettem. Meg itt van ez az egész cirkusz, ami immár több mint egy hónapja zajlik a klub körül, ami még inkább takarékra teszi a bennem lobogó lángot. Szinte kerestem valahol megbújva a felszámoló képviselőjét, aki hibátlanul eljátssza a gondos gazdát, szól, ha valaki a fűre lép, bocsásson meg a zavarásért, ez a négyzetméter nyolcezret ér, de csak így, megkímélt állapotban, ezért arra kérem, hogy még véletlenül se lépjen rá utcai cipőben, különben letöröm a derekát, ugye megérti. Vagy éppenséggel a potenciális licitálót, aki laptoppal a hóna alatt sétálgat az alapvonal mögött, nézegeti az új műfüvet, egyesével vizslatja a szálakat, morzsolgatja a granulátumot, s közben azon lamentál, hogy ráígérje-e azonnal a minimum kétmilliót, hol az az Enter, esetleg csak majd tizenhetedikén, egy másodperccel délelőtt tíz előtt, hiszen az utolsó utáni pillanatban bevert gól aranyat, pontosabban győzelmet érhet. Hol vannak az álruhában szotyizó politikusok, akik jó szokásuk szerint mindent megígérnek? A vendég tizenhatosnál, mert onnan jól látszik a les, netalántán a klubház mellett tartanak spontán sajtótájékoztatót, ahol beszélnek mindenről, de legfőképp szép és virágzó jövőről, amiben nem tudni pontosan kiknek, de nekik mindenképpen helyük lesz? Nem is beszélve a csapatépítés fontosságáról, a pro licenszről, a WM-rendszer elképzelhető reneszánszáról, plusz Verebes Károlyról. Mi van? Nem értem a kérdést. Ami biztos, nem én mondtam rosszul, minden bizonnyal ön értett félre valamit. Sárika! Legközelebb jobban válogassa meg, hogy ki jöhet el kérdezni! Tudja jól, hogy senki sem pótolhatatlan! Egyébként is, mi ez az átkozott sípolás? Így nem lehet dolgozni. Ja, hogy meccs van? És az kit érdekel?

Mondjuk azt a szűk száz embert, aki ott volt, mert kíváncsi, s bár a lelkesedése konstans módon csökken és nyílegyenesen tart a nulla felé, sosem adja fel. Ugyan már, mondom nagyképűen, én akkor is ott voltam valamikor a nyolcvanas években, amikor az oldalvonal mellé letolt hóból épített kupacok tetején dideregtünk és néztük mire megyünk a Widzew Łódź ellen, miközben azon tanakodtunk, hogy vajon tényleg ideigazol-e Marek Dźiuba? Többszörös lengyel válogatott baszkikám! Igaz, hogy túl van már a zenitjén, de akkor is. Most nincsenek ilyen dilemmák, az ember legfeljebb azon töri a fejét, hány olyan fiatal srác kaphat szerepet az utánpótlásból, akit tényleg szeretni lehet, akiről azt mondhatjuk, igen, ő a mi kutyánk kölyke.

Ez az első erőpróba még nem a futballról szólt, mármint abban az értelemben, hogy a játék lényege a győzelem, meg az, hogy kristálytisztán felfedezhetők legyenek azok a játékelemek, amikkel péppé verjük tavasszal az éppen aktuális ellenfelünket. Sokkal inkább arról, hogy jelezzük, sokaknak fontos a két szín és a három betű, még akkor is, ha nem vagyunk annyira láthatóak, ha csak csendben demonstrálunk. De ha azt vesszük észre, hogy akárki azzal a céllal akarja birtokba venni a csapatunkat, hogy a saját babházában legyen egy újabb Barbie, azt nem fogjuk szótlanul tűrni. Még akkor sem, ha a jelen állapot még jóindulattal sem nevezhető optimálisnak.

Mert ez nem játék.

Szóval csak annyit kérnék szelíden minden érintettől, hogy hagyja abba a szarakodást és álljon ki a fényre. Kezdjünk mihamarabb tiszta lappal!

*

ETO FC – Credobus Mosonmagyaróvár 2-1 (0-1)

76 néző, vezette: Valaki

ETO (1. félidő): Fadgyas – Szalka M., Bagi, Kiss, Szamosi – Toma – Óvári, Vitális, Kulcsár, Vernes – Priskin

ETO (2. félidő): Pálfi – Kovács, Tullner, Fodor, Szamosi – Vashkeba – Bacsa, Berki, Múcska, Erdei – Farkas

Mosonmagyaróvár (1. félidő): Heinrich – Horváth, Czingráber, Debreceni, Deák – Szegő, Végh – Tóth, Illés, Popov – Boros

Mosonmagyaróvár (2. félidő): Heinrich – Horváth, Bokor, Bohner, Deák – Nagy K, Szalka D., D’Urso, Tóth – Szegő, Nagy Z.

Gólok: 16’ Debreceni 0-1, 76’ Kovács 1-1, 90’ Múcska 2-1

Jók: Szalka M., Múcska, Toma, Kovács

Kategória: mérkőzés, mindenmás | Címke: , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Lassú víz, partot mos

why always me? (fotó: knowyourmeme.com)

A kutya egy kókadt poloskának üzen hadat éppen, amit a szőnyegen fedezett fel, mókásan ugrál körülötte, rövideket vakkant, orrával néha odabök, de rögvest visszahőköl. Ha messziről néznéd, azt mondanád táncol. A szerencsétlen áldozat a hátán fekszik, úgy tesz, mintha halott lenne, ami ilyentájt nem is annyira elrugaszkodott a valóságtól, de amint úgy érzi, van egy kis esély a menekülésre, idétlen mozdulattal iszkolni kezd, nézem, hogyan csinálja, mert csak annyi látszik, hogy a lábaival kalimpál, a fizika törvényei szerint ez csupán gyenge kísérlet lehet, mégis mozog, talán akkora szelet kavar, hogy ezzel tolja el magát? A kutya nem érti, mi történik, de az ő olvasatában ez is diadal, hiszen menekül az a másik, elég ennyi, nem akarja igazából bántani, csak játszani szeretne, mert játszani jó, s talán győzni is az, de nem fontos. Egy szúnyog repül el felettünk, a semmiből keveredett elő, meglepődni sincs időm, hallom a roppant idegesítő zúgást, amit csak fülledt nyári estéken hall az ember, mikor végre elaludna, de persze éppen akkor ad életjelet magáról ez a kis izé, csapkodni kezdek most is, akaratlanul, nyilván vért kíván, kiéhezett, élvezi a bágyadt napsütést így december végén, ami érthető. A kutya tanácstalanul néz rám, igyekszik lekövetni kósza mozdulataimat, félrebiccenti a fejét, amivel szinte üzeni, jól vagy gazdám? Másodpercekre őrizetlenül hagyja a poloskát, ami megérzi a pillanat megismételhetetlenségét és egy gyors lendülettel átfordítja a testét, piheg, majd valószínűtlen lassúsággal emelkedni kezd, először köröz, látszólag céltalanul, de mindez csak ravasz csel, ami akkor derül ki, mikor a semmiből irányba áll, hogy aztán teljes sebességgel neki repüljön a teraszajtónak és megint a szőnyegen pihenjen, háton fekve, mintha semmi sem történt volna az elmúlt félórában.

A lábasban már forr a víz, a buborékok egyre nagyobb tolongása mozgatni kezdi az ócska fedőt. Hallgatnám még szívesen a csilingelő hangot, amit ez a spontán hangszer kiad, de nincs kedvem takarítani sem a főzőlapot, sem semmi mást, így gyors mozdulattal leveszem a fedőt, de megint óvatlan vagyok, a gőz beteríti az arcomat, a szemüvegem lencséjére tejköd borul, mintha egyszerre rám tört volna a hóvakság, a konyha eltűnik, meg minden más is, eszembe jut a tegnap esti film, az Everest, a nagy fehérség, a halál, szeretek úgy tenni, mint akinek baja van, no nem azért, hogy sajnáljanak, vagy mégis?, de ilyenkor ráeszmélek, mennyire relatív minden. Hol a konyharuha?

Letörlöm magamról a nedvességet, a szemüveget egy kis időre a pultra teszem, újra a való világban vagyok, a bútorok kontúrjai visszatértek, csupán a gőz kavarog mindenütt. A fehérségből ekkor egy barátságos arc vonalai rajzolódnak ki, egy jóvágású ötvenes mosolyog rám barátságosan, bár kissé fura grimasszal, mintha megmerevedtek volna a szája körüli apró izmok. Rövid őszülő haj, pár milliméteres szakáll, hibátlan megjelenés, a tweedzakót büszkén viselné bárki egy eatoni évfolyamtalálkozón is.

Ujo, prosím ťa, kde sa tu dá hrať futbal?* – teszem fel neki a kérdést önkéntelenül, magam sem tudom, hogy miért ez szaladt ki a számon a mondat, és miért egy számomra teljesen idegen nyelven, ráadásul kifogástalan kiejtéssel.

– Bátran, magyarul is mondhatja, barátom! – lapogatja meg a vállamat, mire én tanácstalanul nézek körbe, mert nem értem, amit mond. Azt azért megállapítom, hogy a fogsora szinte tökéletes.

Chcem uvariť len šošovicu** – motyogom magam elé, s nem tudom eldönteni, hogy álmodom mindezt, vagy ez az új valóság és szimplán megőrültem.

– Nagyon derék dolog, barátom – feleli udvariasan. – Magam is úgy vagyok vele, hogy tartani kell a régi szép szokásokat. De most más miatt vagyok itt. Tudna nekem segíteni? Egy urat keresek, a neve A2523776L8599.

Mintha közben egy gombot átállítottak volna rajtam titkos mérnökök, egyszerre érteni kezdtem a joviális úr beszédét. Pontosabban az egyes szavak jelentését immár felfogtam, de a mondandója velejét még mindig nem.

– Megbocsát! Elismételné még egyszer? – próbálkozom.

– Hogyne, természetesen – mondja, már-már elnézést kérve. – Egy urat keresek, bizonyos A2523776L8599-et. Úgy tudom, hogy Önhöz tartott pár napja.

Valószínűleg látszik rajtam a döbbenet, mert a titokzatos idegen finoman elfordul, nem akarja, hogy még annál is kellemetlenebbül érezzem magam, mint ahogy érzem.

– Bocsásson meg, de erről nem beszélhetek – vágom rá határozottan és keresni kezdem a pulton a szárazlencsét rejtő zacskót. – Minden tiszteletem az Öné, de bizonyos körök arra kértek, hogy tartsam titokban a nevezett úr hollétét. Ugye megérti?

A gőzfelhő szelíden odébb száll, az arc egy kissé talán kevésbé barátságosan néz most rám, de az is lehet, hogy csak csalódott az elutasítás miatt.

– Sajnálom, akkor ezek szerint hiába fáradtam ide – mondja szomorkás hangon.

Lelkiismeretfurdalásom van, szívem szerint magamhoz ölelném, bár ez furán venné ki magát egy párából kirajzolódó arc esetében, a tehetetlenségemet leplezve egy hirtelen mozdulattal visszarakom a fedőt a lábasra, aminek következtében újdonsült vendégem azonnal eltűnik.

– Semmi közöm a WKW hadművelethez! – kiáltom utána, mintha a hang át tudna hatolni a fedőn és mintha tényleg elképzelhető lenne, hogy valaki onnan bújik elő, majd nyom nélkül távozik. – Azt is letagadom, hogy valaha találkoztunk – döföm belé a képzeletbeli tőrt.

A zacskóból komótos mozdulattal kiszórom a lencsét egy kisebb tálba. Valami fura dolog keveredett az apró barna szemek közé, amit egyből kiszűrök, mert nem tudom hova tenni a látványát. Percekig vizslatom, míg végre rájövök, hogy mi az. Egy szöcske lábszár, gondosan megszárítva, azt is mondhatnám, tökéletes állapotban. Gondolkodóba esem, mert el nem tudom képzelni, hogy véletlenül került az első osztályúként hirdetett csomagba. A zacskó oldalán található leírás egyértelműen tartalmazza, hogy csak és kizárólag kézzel válogatott, prémium minőségű szemek kerülhettek a válogatásba. Talán az úr szeretett volna üzenni valamit? Ki tudja?

A kutya mindenesetre egy szempillantás alatt megette a lábat, amikor egy óvatlan mozdulattal lesodortam a pultról és az a padlóra hullott. Érdekes módon, utána már egyáltalán nem érdekelte a poloska.

Arra gondolok, hogy neki mennyivel könnyebb az élete.

* Bácsi kérem, hol lehet itt focizni? (szlovák)

**Csak lencsét szeretnék főzni. (szlovák)


Kategória: mindenmás | Címke: , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

A fű illata örökké elkísér

szép új világ (fotó: archdaily.com)

Azoknak, akik számára a győri futball, ezen belül is az ETO jelenti a mindent.

*

Az Iparcsatorna kiszáradt medrét teljesen belepte a gaz. Valamilyen invazív faj lehetett, mivel se közel, se távol, sehol nem maradt meg semmilyen növény, az egész környék végzetesen elsivatagosodott. Szándékosan jöttem erre, mert volt bennem némi romantika a régi időkből, most mégis megijesztett a látvány. Hol van az a buja zöld, amit gyerekkoromban még láthattam, miért nem érzem az esőillatot, ami akkor is belengte a környéket, amikor napok óta nem volt csapadék. A szél azonban mégis, távolra, egészen a város közepéig vitte a kellemetlenségében is kellemes szagot. Nem is beszélve arról, milyen jólesett, mikor a stadionban, egyszerre a semmiből belepte az orromat, és egy másodperc alatt, kilépve a meccs ritmusából, egy messzi, mocsaras területre repített. Először felemelkedtem és fentről néztem a gyepet, aztán becsuktam a szemem, kitártam a karjaimat és csak szálltam. Amikor újra körbe pillantottam, már fogalmam sem volt, hol járok, csak mentem tovább, mert tudtam, hogy jó lesz. Még azt is elfelejtettem, hogy éppen vezetünk a Haladás ellen, vagy szégyenszemre vesztésre állunk a Gyirmóttal vívott rangadón. Boldog voltam, azt hiszem.

Most itt állok, reménytelenül, miközben keresem a múltamat. Valahol erre vezetett az út, gondolom naivan. Körülöttem félig letört útba igazító táblák, az egykori dicső múlt tanúi. Éppen csak kilátszanak a homok fölött, alig olvasható feliratok, kopott betűk vagy még azok sem, legfeljebb a helyük. A homok ural mindent, amit idehordott az elmúlt ötven évben a szél. Hihetetlen, ami történt. Emlékszem, a harmincas években még csak rémisztgettek bennünket, hogy amennyiben nem vigyázunk, itt lesz a vég. Ugyan már, szólt az automatikus válasz, mi baj lehet? Aztán 2041-ben nem rendezték meg a futballbajnokságot a szokatlanul nagy hőség miatt. Meleg volt, kétségtelen, de akkor már mindennapossá váltak a kültéri hűtések, ráadásul előtte nyertük meg kilencedszer a bajnokságot, benne voltunk egy hármas sorozatban, senki sem fogadta volna el, hogy nincs esély a jubileumi győzelemre. A ’42-es vébén nekünk állt a zászló, az már csak hab volt a tortán, hogy Szentmarjai, az ETO centere volt anno a válogatott kapitánya, ugyan ki hagyta volna veszni az álmokat? Pedig akkor már sokszor gyulladt fel a nyugati szektor csak úgy. Szabotázs!, szólt a klub kommunikációja, és a központi tájékoztatáson felnevelt közönség el is hitte ezt, sőt!, halálra verték Szuhay Pistát, akit meg is jelöltek, mint felbújtó, mint gyújtogatót. Pedig Pista testvére, Janika, akit mindenki csak Manónak hívott, játszott az ifiben, többszörös gólkirálya volt a korosztályos bajnokságnak, benne volt a jövő lehetősége, csak éppen nem fért bele abba a képbe, amit a Centrális Bizottság sugallt.

Vajon hol lehet a stadion?, pontosabban a Stadion, teszem fel a kérdést, miközben ott kanyargok valahol a régi Állatkert elefánt kifutójánál. Milyen paradox, hogy most itt sincs semmi. Pár gyík rohangál össze-vissza, keresik a helyüket, meg azokat az apró bogarakat, amiket meg tudnak enni, így fenntartva a populációt. Olyan jó lenne emberekkel találkozni, de azt már az Ügynökségnél jelezték, hogy ennek kicsi a valószínűsége.

– Élhetetlen a környék, mondta Zsanett, a huszas éveiben járó kapcsolattartási menedzser, egyesek szerint a cég üdvöskéje, mások szerint megmentője, mert ha ő nem lenne, pontosabban az ő testi adottságai és nyitottsága nem lennének, a vállalkozás már régen elköltözött volna északra, mint annyi más Kft. – Maga igazából miért is jött ide, Nagy úr? Vagy szólíthatom Józsefnek? Fura név ez a József, kedves József, manapság meglehetősen ritka, megkérdezhetem, hogy miért lett maga József?

– Ismeri ön a Bibliát, Zsanett, ha meg nem bántom.

– Kaptam egy rövid összefoglalót a menedzsmenttől – felelte Zsanett és nem is érezte, mennyire telibe találta a korszellemet.

– Szeretnék emlékezni, Zsanett.

Segítség nélkül mentem tovább, mert tudtam, hogy hamarosan megtalálom, amit keresek. Nem kellett csalódnom, mert az egyik homokdűne tetején ott lengedezett egy zöld zászló. Közelebb jutva rá kellett jönnöm, hogy az nem egy zászló, hanem valamilyen anyag, amit itt hagyott nekünk az enyészet, ezúttal is bizonyítva azt az évekkel korábbi tézist, hogy bizonyos anyagok lebomlása több száz évre tehető. Mélyzöld színekben pompázott az a valami és büszkén igyekezett kibújni a sárga, száraz tengerből. Igen, ez a lelátót fedő tető egy kicsiny darabja, zúdult rám a fájdalmas valóság. Ha ez így van, akkor alattunk lehet valahol a Camping pálya, sok nagy siker helyszíne. Viszont akkor nem lehet messze a stadion sem, csak menni kell határozottan nyugati irányba. De miért nem látszanak a pilonok? Miért nincs itt semmi, ami sokkal magasabbra kellett, hogy törjön, mint annyi más dolog? Mégis igaz lenne az a legenda, miszerint a 2062-es nagy háború esetén szétszedték a komplett épületet? Mert felhasználták a betont a védekezéshez. Szóval tényleg mindennek vége? Az nem lehet! Egyszerűen nem lehet eltörölni közel százötven év minden nyomát.

nem sok maradt (fotó: pinterest.com)

A semmiből szól ekkor egy hang.

– Nagy úr! Azt hiszem, magát keresik. De még előtte, hadd kérdezzek valamit megint. Miért lett maga József?

– Tudja Zsanett, a dédapám volt József. Egy olyan ember, akinek mindent jelentett az ETO.

– Értem – feleli Zsanett, aki igazából nem érti, de akinek megtanította a cég, hogy minden meglepő dologra határozottan és kompetens módon kell felelnie. – Egy másik úr van itt és magára vár – rántja vissza a történéseket a rögvalóságba Zsanett.

– Ön keresi a stadiont? – kérdezi a tisztes őszes bácsi, akinek huncutság van a tekintetében.

– Igen – mondom reményt vesztetten.

– Jöjjön velem! – folytatja és egy olyan utat mutat, amerre magamtól nem indultam volna. – Klusóczky vagyok – mutatkozik be udvariasan. – Klusóczky Marcell. Valószínűleg még nem hallotta a nevemet.

Bólintok.

– Én viszont hallottam magáról, Nagy úr. Apám évekig kutatta a klub történetét és így találkozott a maga nevével. Nagy becsben tartotta a munkásságát, ezt tanúsíthatom.

Klusóczky ekkor egy pillanatra eltűnik, ami félelemmel töltött el, de szerencsére gyorsan vissza is tér, és hoz magával egy homokfutót.

– Üljön fel, József! – mondja kedvesen, és nekem nincs okom attól félni, hogy bármilyen bajom lehet.

Nem megyünk sokat, alattunk a száraz homok fura ropogása hallatszik. Ismerős a hang, az utóbbi időt Krakkó feltárásával töltöttem és ott hasonló volt a klíma, nem beszélve a rengeteg homokról. Ábrándozásomat egy hatalmas huppanás teszi semmissé, no meg Klusóczky kellemetlenül kedves hangja.

– Megérkeztünk! – mondja, de olyan büszkeséggel, mintha legalábbis megtaláltuk volna a Szent Márk tér rég elfelejtett pompás építményeit.

Körülnézek, és csupán annyit tapasztalok, hogy bár magasabban vagyunk, de bármerre tekintek, mindenütt csak a homoktenger.

– Hol vagyunk? – kérdezem óvatosan, miközben a hátizsákomból igyekszem előrángatni a régivágású fotó masinámat, amit a világért sem hagynák otthon, hiába hagyta már le a technika.

– Nem ismerős? – néz rám kajánul Klusóczky, és én nem tudom, hogy csak gúnyolódik vagy esetleg olyan triviális tudással állít szembe, aminek eltagadása meglehetősen rossz fényt vetne rám. Jobb híján hallgatok, és bízom benne, hogy valamilyen harmadik eshetőségről van szó, ami rögvest megoldódik.

homokhát (fotó: pixabay.com)

– Maga ott volt, nem? – döfi belém a tőrt újfent, mégis az az érzésem, hogy nem akar megalázni. Fogja a magával hozott hosszú pálcát és egyszerre kaparni kezdi a talajt maga mellett. A susogást hamarosan érces hang váltja fel, majd az a hang, amikor valaki végig szántja a kést a vasárnapi ebédnél a tányéron.

Én közben rendületlenül gondolkodom, riadtan nézek szerteszét, hátha találok egy fix pontot, a mi segítségemre siet a tájékozódáshoz. Hirtelen észreveszek valamit, amiről nem tudom pontosan, hogy mi az, de határozottan ismerős. Vadul kezdek kutatni az emlékeim zavaros fiókjában, már szinte megvan, de csak nem világosodok meg. Klusóczky mellettem megalkuvás nélkül ás, nem hiszem, hogy bármi kirángatná ebből a tevékenyégéből. Az agytekervényeim szinte zakatolnak. Ekkor Klusóczky diadalmasan felkiállt.

– Megvan!

Gondolkodás nélkül szaladok hozzá, és azt látom, hogy egy márványtáblát, pontosabban annak kis darabját sikerült kiásnia a semmiből. Betűk bukkannak elő a semmiből, az enyészet ugyan dolgozott rajtuk, de olvasható a szöveg.

PALOTAI STA…

Nincsenek kérdéseim.

Millió emlék tolul elém, de legfőképp az a bizonyos nap. 2039. május 28., szombat éjfél előtt nem sokkal. A hatalmas meleg miatt már egy ideje 10-kor kezdték a meccseket, de abban az évben még a szokottnál is hatalmasabb hőség uralkodott a stadionban. A légkondícionálók, amiket másfél hete állítottak csatasorba, rendületlenül dolgoztak, de szinte semmilyen hatást nem fejtettek ki. Az emberek előtt kisebb jegesvödrök sorakoztak a székeknél, abban igyekeztek hűsíteni magukat, s valamennyire elviselhetővé tenni az elviselhetetlent. Az utolsó fordulót játszották, az Ózd szerepelt Győrben, az a csapat, amelyik már jó ideje a hegyekben készült, ahol valamennyire elviselhető volt a klíma, így aztán nem csoda, hogy vezette a bajnokságot. De csupán egy ponttal az ETO, nyitva állt hát a lehetőségre. És a fiúk meg is csinálták, a meccs után hatalmas ünneplés kezdődött, emlékszem én is megkönnyeztem a történetet, pedig az előző hét év igazán hozzászoktathatott a sikerhez. Valamiért az motoszkált bennem, hogy ez a sztori nem folytatható a végtelenségig, ezért aztán ki kell élvezni minden pillanatát, és fontos megélni a boldogságot, amennyire csak lehet.

– Abban a csapatban játszott egy Klusóczky! – nyilallt belém egyszerre a felismerés.

– Ugye, hogy mégiscsak ismerjük egymás? Fogadok, hogy ön is sejtette ezt – vigyorgott Klusóczky. – Na jöjjön! – folytatta. – mutatok még számos csuda dolgot.

Az Iparcsatorna partján mintha kinyílt volna egy valószínűtlenül színes virág.

Persze az is lehet, hogy tévedtem és csak valami fura fényjáték űzött velem gonosz tréfát.

*

2039. május 29.

ETO AutoEnergy – Ózdi Jegesmedvék 2-1 (1-1)

20.000 néző, vezette: Kovácsik

ETO: Szabó III – Klausz, Nemec, El-Hammadi (46’ Kovács), Smidt – Klusóczky, Szabó I, Újfalussy (88’ Leber), Kistamás – Ahmed (66’ van Youri), Stein. Edző: Houssain Malek

Ózd: Utasi – Svensson, Aaronsson, Ljubović, Horváth – Vanek (55’ Stevens), Braun – Lovász (55’ Hajdu), Grímsson, Kurtweil – Ordonecz (82’ Hudec). Edző: Hans-Jörg Maulwurf

Gólok: 3’ Ordonecz 0-1, 29’ Kistamás (11-es) 1-1, 75’ van Youri 2-1

Kiállítás: 81’ Grímsson

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Kész árverés

először, másodszor, senki többet (fotó: saját)

– Nem fél, Marika néni? – tette fel in medias res a kérdést Bagoly Melinda, a Valós Kérdések TV üdvöskéje özvegy Hlatky Bélánénak, aki éppen szeletelni kezdte a zserbót.

– Mennyire vastagon szereti, aranyoskám? – csapott a húrok közé Marika néni, majd a választ meg sem várva olyan jó három centis sávokat vágott a tepsin heverő süteménybe.

Melinda nem jött zavarba, nem véletlenül választották ki egy workshop után a csatorna vezetői, látták benne a tálentumot, azt a képességet, hogy a legváratlanabb helyzetekben is rezzenéstelen arccal képes folytatni egy beszélgetést. Ütésálló, mondta róla Norbi a belpolitikai szerkesztőség vezetője. Az a tiszta tekintetű vidéki lány, aki nem kiemelkedően okos, de roppant szorgalmas és hatalmas a munkabírása. Ráadásul katolikus, ami most nem olyan rossz.

– Látta, hogy ez fog történni, Marika néni? – ütötte a vasat Melinda, szoros volt az adásmenet, az idő is ellene dolgozott, de megoldott már komolyabb helyzeteket is.

– Tudja, aranyoskám – mondta özvegy Hlatky Béláné az apró konyhában – az egésznek a titka a lekvár. Nem jó, ha túl folyós, de a dzsem állagú sem szerencsés, mert nagyon elviheti az ízeket. Meg persze a dió! Évek óta küzdök ezzel a dióburokfúró léggyel, de most végre megfogtam. A fiam szerzett valami permetet, aztán kétszer lefújta tavasszal, meg egyszer a nyár közepén a fát, és nem akarom elkiabálni, de idén szinte a teljes termés egészséges maradt. Visz egy kis zacskóval dióbelet?

A riporternő szája egy csöppet elvékonyodott, érezte, hogy vékony jégen járnak, mivel imádta a friss dióbelet, de egy vérprofi nem bizonytalanodhat el egy másodpercre sem, uralni kell a komplett interjút, semmiképp sem mutathat gyengeséget. A múltkor, amikor a városi strand piszkos ügyeiről forgattak, az egyik kabinos felajánlotta neki a huszonkettes szekrény kulcsát, hogy azt elviheti örökbe, ő meg, ki tudja milyen megfontolásból, hajlott végül az üzletre, hiszen csak egy százforintos tételről volt szó, amit egyébként is csak kaucióként kell fizetni, visszakapja az ember a nap végén, ha nem hagyja el a kulcsot, a complience nem is látja az ilyen kis tételeket. Az anyag valamiért mégsem lett olyan erős, meg is jegyezte Norbi, hogy tőled nem ezt várjuk Melinda, de mindenkinek lehet egy rossz napja, bíztatta. Melinda pontosan tudta, hogy mi és miért történt, de nem kötötte senki orrára, azt azonban szilárdan elhatározta, ez volt az utolsó eset, hogy ellágyul. Így aztán most úgy tett, mintha nem is hallotta volna Marika néni felajánlását, agya már a következő kérdésen kattogott.

– Ki szólt először, Marika néni? – szólt a következő belevaló kérdés.

– Tulajdonképpen miért is jött, aranyoskám? – mondta a néni, de a világért sem hagyta volna abba a szeletelést. A tökéletesen egyforma süteményeket virágos tányérkákra rakta, amiket aztán szép sorjában a takarosan megterített asztalra pakolt. – Fogyasszanak egészséggel! – mosolygott a stáb minden tagjára, akik közül jópáran epekedve nézték a zserbókat, de ugye a média kemény világ, a megállás nem lehetséges forgatás közben.

– Hát nem mondták önnek? – kerekedett el Melinda szeme, s talán ez volt az első pillanat, amikor igazi emberi arcát mutatta, nem pedig a kegyetlen oknyomozó riporter karakterében pózolt. – Úgy tudtam, hogy a kollégáim beszéltek önnel a múlt kedden. Nem tetszik emlékezni?

Marika néni hirtelen fölállt és elővett a fiókból négy darab kisvillát.

– Volt itt egy helyes fiatalember – felelte a néni úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy kispesti bérház idős lakóját fekete Audiból kipattanó ficsúrok keresnék egy álmos hétköznap délután. – Megette a maradék rakott krumplit, azt mondta finom.

– De nem mondott semmit? – erősködött Melinda, miközben az órájára pillantott. Már fél tizenegy, délre az önkormányzatnál kellene lennie egy furcsa közbeszerzés okán. – Tessék kicsit visszaemlékezni! – kicsit határozottabban próbálta a nénit terelni a helyes útra, de nem volt goromba.

Csengettek, mire Marika néni felpattant a székből és szinte repült az ajtó melletti kaputelefonhoz.

– A postás lesz az! – egészen lázba jött. – A tanácstól várom a karácsonyi utalványt, szépen megbecsülik a nyugdíjasokat.

Csalódottnak tűnt, amikor visszajött.

– Reklámújságot hoztak… – Melinda komolyan megsajnálta. – Mindig hozzám csenget, tudja, hogy itthon vagyok. Mit is kérdezett, aranyoskám?

Melinda kezdte elveszíteni a kontrollt, de uralkodott magán.

– Hogy itt volt a Kálmán.

– Ja, tényleg –tért vissza a rögvalóságba Marika néni. – Mondtam is neki, hogy szép neve van, a megboldogult első férjemet is így hívták.

– Nos? – szikrázott Melinda.

– A Sanyiúrról beszélt, meg arról, hogy eladja a házat – amint kimondta vett egy zserbót és falatozni kezdte.

– Azt a házat, amiben a Marika néni is lakik.

Melinda jelentőségteljesen, lassan tagolva mondta ezt, és izgatottan várta a hatást.

– Így van, most már lassan ötven éve – szinte könnybe lábadt a szeme. – Tudja, aranyoskám, a Kálmánnal itt találkoztam a téren, a Béla meg házmester volt a hetvenes években. A harmincnégyben volt a szolgálati lakása.

– Nagyon szép történet – hatódott meg látszólag Melinda, pedig csak egy korábbi helyzetgyakorlatot rekonstruált. Imádta az ilyen helyzetgyakorlatokat, különösen a drámázást. – És nem fél, hogy kiteszik? Hogy mennie kell onnan, ahol annyi szép évet töltött el?

– Ugyan miért félnék? – horgadt föl Marika néni. – Volt itt már annyi tulajdonos, sosem változott semmi. A villanyt ugyanúgy a Lacika csinálta meg, ha a lépcsőházban elromlott a világítás. Pontosabban régebben az öreg Laci, most meg a fia, a Lacika. Egyébként is nagy hús a Sanyiúr. Szerintem marad minden a régiben.

*

Izgalommal vegyes érdeklődéssel olvasgatom, ahogy szép lassan a komplett sajtó arról cikkez, elárverezik az ETO Parkot és csatolmányait.

Irgalom atyja ne hagyj el!

Milyen meglepő, hogy a Quaestor-balhé kapcsán felszámolás alá kerülő cégek (Győri ETO FC Kft., ETO Park Kft.) vagyontárgyai ennyi év után kalapács alá kerülnek végre, erre tényleg senki sem számított. Jó mondjuk elég mókás, hogy a bár kétségtelenül nagy horderejű, és nem picit bonyolult történet vége még sehol sem látszik, iskoláskorba kerültek azok a gyerekek, akik a botrány kirobbanásakor születtek, a bírósági eljárás vége még a Holdon, egyszerre megjelenik a felhívás a licitre, aminek kezdetét Szilveszter napára tűzik ki. Persze, az is csak egy szimpla munkanap, igaz, elég sok helyen tíz órára már ittasak a kedves kollégák.

De rossz az, aki rosszra gondol, az volt az első szabad időpont, nyomjuk srácok, mondta a felszámoló.

Az is csupán a véletlen műve, hogy amennyiben minden jól megy, még április-május előtt nyélbe lehet ütni a tranzakciót, mert ugye a Húsvét ebből a szempontból roppant releváns. Esetleg más, de az megint csak egy kósza gondolatkísérlet, amit már most megbántam.

Ami biztos, én túl nagy meglepetésre nem számítok, ami ebben az esetben annyit tesz, hogy nem nagyon lesznek váratlanul, a semmiből felbukkanó érdeklődők, ami már csak azért is logikus, mert vannak határozott idejű, középtávú bérleti szerződések, illetve ha nem tévedek, 2015-ben született egy kormányhatározat, ami stratégiai jelentőségűvé nyilvánította az egész kócerájt, ami kapásból lehetetlenné teszi, hogy merőben más tevékenység induljon a szentélyben, mint minőségi labdarúgás.

Mi következik ebből? Az fog nyerni, aki már házon belül van. Min den más opcióra 4,75-ös oddsot dnak a bukmékerek

Szóval én nem fogom idegességemben lerágni a körmeimet, mert ezen az aktuson, ti. elkél 172.000 négyzetméter, plusz a rajta lévő ingatlanok, nem fog múlni sem a „megmentésünk”, sem az, hogy lesz-e itt még egyszer NB I avagy sem.

Ámen.

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , , | 1 hozzászólás

Mindenhol jó, de legjobb máshol

sajátos gabonakör (fotó: ETO YouTube)

Andrzej és Jęndrzej imádják a havat, ami már csak azért is érdekes, mert gyanúsan csengő nevük ellenére a napsütötte Hawaii szigetén látták meg a napvilágot.

Már önmagában az is megér egy misét, hogy édesapjuk, a néhai Tadeusz Wyspiański miként került egy Yokohamából Honoluluba tartó óriási szállítóhajóra 1968. április 16-án. Azt azért túlzás állítani, hogy ő sem tudta, hogyan esett meg mindez, pedig nem állunk annyira messze a valóságtól, ha erről beszélünk. Történt, hogy miután békésen éldegélt Kelet-Pomerániában, egész pontosan a sławnói járásban fekvő Wicie nevű településen, ahol nem különösebben izgatták a világ dolgai, bőven elég volt számára, hogy hajnalban kihajtotta a tehenészet jószágait a legelőre, aztán amint tehette, lelépett és naphosszat figyelte a Balti-tenger hullámait, majd este szépen hazaterelte az állatokat, így teltek a napok, egyik a másik után, semmi izgalom, semmi váratlan, de aztán egy február végi napon, még az is lehet, hogy pontosan 29-én, ami már önmagában egy különlegesség, egy jel, a távolban meglátott egy valószínűtlenül színes vitorlát, majd nem sokkal később aztán a hozzá tartozó hajót is, ami rendületlenül tartott keleti irányba. Tadeusz követni kezdte a hajót, először csak a tekintetével, de mintha megbabonázták volna, vagy egy láthatatlan mágnes pólusai kapaszkodtak volna bele a testébe, egy idő után felállt és maga is elindult a dűnéken. A hajó egyre közelített a part felé, ami Tadeuszt különös izgalommal töltötte el, így egyre szaporábban szedte a lábait a süppedő homokban. Nem érdekelte, hogy közben lement a nap, a vitorla csúcsán ugyanis ott világított egy hatalmas lámpa, így a sötét éjszaka sem jelentett akadályt számára, bár a csípős hideg szinte áthatolt a csontjain. Mégsem fázott, amin erősen csodálkozott, hiszen csupán egy vékonyabb bakancsot húzott a lábára még reggel és a nadrágja, meg az ingre húzott kabátja sem védett különösebben a hűvösebb időtől. Pár percig tartott csupán a döbbenet, mert rögvest újra keresni kezdte a horizonton a lámpást, és megkönnyebbült, miután újfent megtalálta azt. Vad kutyák támadtak rá a sötétből, a bokrok közül, riadtan menekült előlük, tiszta szerencse, hogy a jó irányba kergették a tájon egyébként sosem látott korcsok, Tadeusz ugyanis korábban járt már erre, ismerősként köszöntötte a parti viskókat, amik végén rozoga stégek vezették be a kényesebb fürdőzőket a tengerbe, amikor forrón sütött a nap nyaranta. Most azonban a tél végén jártunk, zord felhők gyülekeztek az égen, amik lassan eltakarták a holdat is, majd apró hópelyhek kezdtek hullani a magasból. Tadeuszt persze ez sem tántorította el, rendületlen bandukolt tovább, mint egy robot vagy éppenséggel egy zombi, aminek feladata van, elpusztítani minden elé kerülő lényt, válogatás nélkül, szerencsére Tadeuszt nem így programozta az a földöntúli valami vagy valaki, aki elküldte neki a hajót azzal a valószínűtlenül színes vitorlával.

Három nappal később érkezett a gdański kikötőbe, csapzott hajjal, kissé borostásan és az izgatottságtól remegve. Ugyanis az egyik éjszaka elvesztette a hajót, amikor kicsit lepihent a dűnén, és csak remélni tudta, hogy ide érkezett a sok-sok vitorlás és tengerjáró közé, és nem vett más irányt, valahová Skandinávia vagy a Baltikum felé. Nem érzett továbbra sem fáradságot, így aztán lankadatlanul rótta a kikötőt, hogy megtalálja, mert biztos volt benne, hogy nekik dolguk van egymással. Azt nem tudta, hogy pontosan micsoda, de mindenképpen a végére akadt járni a dolognak. A dokkmunkásokat kérdezgette, de azok csak széttárták a kezüket, tudod hány hajó jár ki és be, ember? De ez annyira látványos, hogy nem lehet eltéveszteni, felelte Tadeusz, és hosszasan mesélt a külleméről, az alakjáról, a vitorla színéről, és mindenről, amiről azt gondolta, hogy segíthet. Menj a B2-es dokkhoz, tanácsolták neki amazok, ha ott nincs, akkor nem ide tért be, s ő köszönés nélkül szaladni kezdett arrafelé, amerre ezt a titokzatos dokkot remélte. A feliratok valahogy összegubancolódtak a táblákon a C-t a K követte, az X-et az M, így gyakorlatilag be kellett járnia az egész területet, mire végre rábukkant a B dokkra. A kikötő legszélén egy viharvert zászló lengedezett egy ormótlan oszlopon, rajta a sötétkék szöveg: B2. Óriási tankerek sorakoztak egymás mellett, meg olyan teherhajók, amin roskadozott a sok konténer a világ minden tájáról. Tadeusz elbizonytalanodott, hiszen egy kisebb lélekvesztőt sem látott sehol, márpedig az ő hajója nem volt nagyobb azoknál a halászhajóknál, amik a wiciei partról is indultak minden reggel a jó fogás reményében. Egy macskára lett figyelmes a szűk úton, ami pár méterre előtte sompolygott, lassú mozdulatokkal lépdelt, majd visszafordult, ránézett és tovább indult az egyik ormótlan hajótest irányába. Ahogy komótosan sétált folyamatosan hátra sandított, mintha arra kérné Tadeuszt, hogy kövesse. A macska hirtelen megállt és most bevárta Tadeuszt, és egy pillanat eltűnt, mint valami varázslatban. A férfi előtt ott ringatózott a vízen a hajó, az ő hajója. Így még sokkal szebbnek és kecsesebbnek tűnt, mint a távolból. Keskeny palló nyúlt ki a partra, s Tadeusz egy másodpercig nem habozott, máris a fedélzeten termett. A kabinból halk zene szűrődött ki, mintha valaki zongorázott és énekelt volna, miközben egerek kórusa kísérné. Óvatosan besandított, de nem látott senkit, A szíve a torkában dobogott, mégsem mert közelebb menni, hiába érzett valami fura bizsergést, ami az egész testét átjárta, csak állt földbe gyökerezett lábbal. Az egész hajó megbillent, majd egy erős kéz tette a vállára a kezét.

– Már vártalak – szólította meg egy reszelős, mégis barátságos hang. – Indulhatunk? – kérdezte azzal a hanglejtéssel, amivel csak azok kérdeznek, akik tudják a választ.

– Követlek, akár a világ végéig is, mester – felelte Tadeusz, majd félszegen megfordult.

A fürdőköpenyes férfi hangosan felnevetett és a kabinjába invitálta.

– No azért odáig nem megyünk. De mit szólnál Yokohamához? Azt mondják, ilyenkor roppant kellemes arrafelé az időjárás.

*

Andrzej és Jęndrzej imádják a havat, az apjuk jut róla eszükbe, aki rengeteget mesélt arról, hogy mekkora havazások voltak Kelet-Pomerániában, amikor még ő volt gyerek, így ők elképzelik ezt a fura fehér és hideg valamit, ami sosincs Hawaii szigetén. Hogy a néhai Wyspiański miként keveredett arra a bizonyos szállító hajóra, ma sem világos, csupán annyi bizonyos, hogy egy viharvert, szedett-vedett bárkán érkezett Yokohamába, egy hulla társaságában és ő maga is már szinte tetszhalott állapotban volt. A japán hatóságok rövid nyomozás után azt állapították meg, hogy a másik férfi nem erőszakos halált halt, egyszerűen kiszáradt. Tadeuszra a kényszerű kitoloncolás várt, de megszökött abból a kórházból, amiben ápolták. Napokig bolyongott tanácstalanul és nem mellesleg étlen-szomjan a hatalmas városban, ahol senki sem értette azt a fura nyelvet, amin könyörögve kért valami harapnivalót, hiába. A többség kinevette és valami égből pottyant csodabogárnak vélte, ami nem meglepő a közismerten zárkózott Japánban. Végül egy cirkuszos szánta meg, aki némi ellátásért cserébe mellékszereplőnek használta az oroszlános számban, ahol semmi mást nem kellett csinálnia, csak hangosan kiabálnia, mielőtt az oroszlán átugrott a tüzes karikán. Mindez egy darabig remek mulatságnak tűnt, de Tadeusz hamarosan elunta az egészet és újra nyakába vette a világot, pontosabban kicaplatott a kikötőbe és találomra bemászott egy hajóba az éj leple alatt.

Amikor hosszú hánykolódás után ismét partot ért, szétnézett és elégedetten állapította meg, Honolulu gyönyörű hely.

*

Lenne egy ötletem. A hazainak kiírt bajnoki meccsek előtt a csapat tagjai Lipóton találkozhatnának, az ottani pipec kis sportkomplexumban, ahonnan aztán a klub exkluzív buszával érkeznének együtt a stadionba. Az utazás során a legfontosabb momentum az lenne, hogy még mielőtt a város határához érkezne a díszes kompánia, szorgos kezek megcserélnék a lakott települést jelző táblákat úgy, hogy az érkezési oldalra kerülne a Győr vége, pirossal áthúzott útjelző. Természetesen fontos szerep jutna a buszon utazó segítőknek is, akiknek valamilyen fondorlattal el kellene érniük, hogy ezt a táblát mindenki lássa, például egy ’Vaddisznók jobbra!’ hangos felkiáltással. Aztán jöhet a mókás csapatépítő játék, aminek során mindenki szemére fekete vastag kendő kerül és szópókerrel vagy valami hasonló játékkal múlatnák az időt egészen a végállomásig. A hardcore verzió szerint a stadion is némi-nemű átalakításra szorulna, legalábbis az öltözők, a játékoskijáró, valamint a játékteret körülvevő építmények, pont annyira, hogy senki se érezhesse teljesen otthon magát. Mert pont ez a lényeg, idegenné kell válni a saját hazánkban, mert úgy tűnik, ez a leghatékonyabb út a sikerhez.

fut, de minek (fotó: ETO YouTube)

A szurkolói mentalitás átalakítására egyelőre még nem terjedt ki a tervem, de ha biztosra akarunk menni, ott is szükség lesz valamilyen beavatkozásra. Az első körben nem tűnik jó megoldásnak, hogy csak azt az elvetemült kemény magot engednénk be a nézőtérre, akik mindenhová elkísérik a csapatot, mert úgy tűnik, a kemény meló (értsd: antifutball!) ellenére még mindig cirka háromszáz ember tartja a legjobb szórakozásnak, ha kimegy meccsre. Talán őket be kéne öltöztetni az aktuális ellenfél dresszébe, vagy nem tudom.

Gondolom, az olvasók többsége már tudja, hogy a csapat remek sikert ért el, az őszi szezon zárását követően ugyanis az első pozíciót érte el a kizárólag az idegenbeli meccsek alapján összerakott tabellán. A gratuláció természetesen jár! Hála azért, hogy rövid Csipkerózsika-álmot követően a stream feléledt, így aztán mindenki számára megélhető volt a sikeres hadjárat.

A diadalhoz nagyon kellett a Dorog ellen vasárnap behúzott három pont is.

Volt bennem félsz bőven, hiszen nagy mumusunk nekünk a Dorog, amióta az újkori normalitásnak megfelelve együtt toljuk az NB II-ben, mi csak szopni járunk a Buzánszky Stadionba. Ezek után még azt is aláírtam volna előre, ha a hirtelen jött havazás következtében elmarad a meccs, és csak valamikor a tavasszal kell bedugni a fejünket a hurokba. Nem maradt el, mert a lapátos embereknek sikerült a két tizenhatost és a kezdőkört (azt miért is volt fontos?) szépen letakarítani, plusz random jelleggel még készíteni pár csapást, ami összességében elég volt Hanyecz sporttárs számára, hogy egymásnak engedje a feleket, hiába volt a gyep kábé háromnegyede masszívan négy-öt centis hóval borítva. Én futballoztam még anno tesi órán a Golden Ball helyén álló salakos pályán méretes hóbuckák között és imádtam. Mondjuk ott nem a játék volt önmagában a cél, hanem az, hogy addig se kelljen súlyokat emelgetni a Révai alsó kis tornatermében. Estünk és keltünk, ha az anyáink láttak volna bennünket, egyből a pokolba kívánták volna Kovács Gyuri bácsit, mi ez a vircsaft, ez egy kikövezett út a felfázáshoz és a meghűléshez. Dorogon azonban komoly bajnoki mérkőzés zajlott, ráadásul a pályán tartózkodók majdnem mindegyike túl van már az érettségin. Hogy fizikából ki milyen képzést kapott, az megint egy másik tészta, mert nekem úgy tűnt, közel egy félidő kellett ahhoz, hogy rájöjjenek a srácok, a hóban másként viselkedik a guruló labda.

Szerencsére még pont a félidei sípszó előtt ez kicsúcsosodott abban a felismerésben, hogy tán lőni is lehetne messziről vagy középtávolról, mert ugyan a kapu előtt nincs hó, de mégis csúszhat az a gyep, így Vitális ha nem is feltétlenül első szándékból, de csak megeresztett egy föld-föld rakétát, ami annak rendje és módja szerint be is vágódott a kapuba. Megérdemelt vezetés, irány az öltöző!

Fordulás után a hazai gárda továbbra is a passzírozás mindenek felettiségében bízott, meg sem próbált játszani, helyzeteket kialakítani is csupán nyögve nyelősen sikeredett nekik, de még véletlenül sem jutottak el odáig, hogy érdemben veszélyeztessék az ETO kapuját. Mi meg nem mentünk be teljesen sündisznóba, hanem kívülről olybá tűnt, van szándék belőni a második dugót.

Nem jött össze sajna, pedig sokkal nyugodtabban néztem volna, ahogy a sok tapicskolás hatására lassan eltűnik a pálya fehérsége, szinte már ismét kiserked a fű, bár így sem rágtam le a körmeimet az idegtől. Ráadásul jött Szabó Lukas okos megmozdulása, ami után villant a második sárga. Szegény Luki talán túl is pörgött, vagy éppen egy óra alatt fogyott ki az agyából az oxigén, mindenesetre meggondolatlanul cselekedett, amit kevéssé meggyőző reklamálással igyekezett jóvá tenni, mindhiába.

Kinyitottam egy újabb bubis vizet, hogy akkor most már tényleg jöhet a gála, de súlyosat tévedtem, a Dorog ugyanis vakló üzemmódba kapcsolt, elkezdett minket benyomni, ami komolyan azzal fenyegetett, hogy még a végén találnak egy gólt. Hogy nem így lett, az elsősorban annak volt köszönhető, hogy gyakorlatilag a tizenhatosunkra nem tudtak bejönni, a távoli löketeket mint olyat meg be sem vetették.

Lepörögtek szépen a percek, harsant a síp, boldogan emelhették magasba a kezüket a srácok. Megszületett a sokadik 1-0, a pinyői futballforradalom legújabb fejezete.

Ha azt mondom, hogy ennek a csapatnak a legnagyobb értéke a szűrőként kérlelhetetlen és megállíthatatlan Toma Gyuri, a legnagyobb ígérete pedig a leszegett fejjel megalkuvást nem tűrő Vitális Milán, azt hiszem mindent elmondtam.

Lesz ez még jobb is.

*

Dorogi FC – WKW ETO 0-1 (0-0)

196 néző, vezette: Hanyecz

Dorog: Mursits – Kárász, Dlusztus, Izing, Papp – Lénárth (46’ Lőrincz), Hajdú (81’ Barna) – Oldal (81’ Nyíri), Szerencsi (81’ Csillag), Szedlár (81’ Pálinkás) – Szabó. Edző: Fenyvesi László

ETO: Fadgyas 0 – Kovács 3, Lipták 2.5, Csonka 3, Forgács 3.5 – Toma 4.5, Kiss 2.5 – Vernes 2.5 (85’ Bacsa 0), Vitális 3.5, Óvári 2.5 (88’ Simcho 0) – Priskin 2.5 (90+4’ Farkas 0). Edző: Klausz László

Gól: 45’ Vitális 0-1

Kiállítás: 62’ Szabó

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Teve van egypúpú, van kétpúpú

tökéletes kiszolgálás (fotó: saját)

– Nézze meg még egyszer alaposan azt képet, Tibor!

A professzor felállt a hatalmas tölgyfa íróasztal mögül, majd komótos léptekkel az ablakhoz sétált. Gyönyörű kilátás nyílt a burjánzó parkra, ahol éppen a lehullott leveleket gyűjtötték össze szorgos, valószínűtlenül neonzöld kezeslábasba öltözött emberek. Ketten óriási gereblyékkel halmozták föl a kupacokat, elkapta őket a magasság mámora, a másik kettő hiába győzködte őket, hogy be kellene rakni a konténerbe az egészet, de azok nem hagyták, a gereblyéiket fegyverként használva hessegették el a szórakozásukat megzavarókat és egyre magasabb hegyet hordtak össze. A professzor az ablakból követte az egyenlőtlen küzdelmet, és roppant jól mulatott. Csak azt sajnálta, hogy korábban nem fogadták el a javaslatát, miszerint a kisegítő munkásoknak inkább narancssárga színű foszforeszkáló védőruhát kellene használniuk, mert abban most sokkal látványosabb lenne a harc. Pedig három éve azon a bizonyos vezetői értekezleten felhozott egy csomó érvet a balesetmegelőzéstől a színeknek az emberi lélekre gyakorolt hatásáig, mindhiába. Dr. Kuchárszky a végsőkig ragaszkodott a neonzöldhöz, lesöpörte az összes észérvet, aztán leszerződött az unokatestvére feleségének haverjával, horror áron. Kuchárszky! Hol van már azóta a Béla, hetedhét határon túl, valahol Lappföldön műti a sok szürkehályogos finn nyugdíjast. Egyszer küldött egy lapot, de Marika anélkül bevágta a kukába, hogy kirakta volna a tacepaóra, okulásul mindenkinek, hogy mennyit jelent a nyelvtudás. Azok a szar overallok meg azóta is itt porosodnak a pincében, a kiselejtezett lélegeztetőgépek mellett, mert a Béla száz darabot rendelt, ráadásul nyolcvan S-es méretűt. Mit akarhatott? Gyerekmunkásokat? A professzor simán kinézte belőle, amíg a klinikán volt, minden télen egy hónapra elutazott Thaiföldre egy autónepperrel, aztán úgy jött vissza, mintha meggenerálozták volna. Milyen jól néz ki doktor úr, legyeskedett körülötte Marika, mintha bármi esélye lett is volna. Talán, ha harminc évvel fiatalabb.

A balesetvédelemnek most kevés szerep jutna, miután a halmozók egyre fenyegetőbb mozdulatokkal szurkáltak a levegőbe a gereblyékkel és egyre kevésbé érdekelte őket, hogy a konténeresek esetleg megsérülnek. A levélhalom már szinte elérte az egyik kisebb kőrisfa magasságát, de láthatóan ez nem volt elég, ami abból is tisztán látszott, hogy a közeli fenyőt kezdték méricskélni.

– Szóval, Tibor! Sikerült jutnia valamire? – vetette hátra a professzor anélkül, hogy megfordult volna. – Nem akarom sürgetni, de tudja, hogy még ketten vannak maga után.

– Egy fekete kör közepén egy fekete lyukat látok – jelentette ki határozottan Tibor. – Semmi kétség.

A professzor nyugalmat erőltetett az arcára, de belül iszonyú indulatokkal küzdött. Ennek így semmi értelme. Hónapok óta tart a kezelés és egy tapodtat sem léptek előre. Kuchárszkyra gondolt, aki most minden bizonnyal fiatal rénszarvasokkal üzekedik, aztán a fiatal dr. Krauszra, aki azután akasztotta fel magát a pincében egy felszabdalt kezeslábasból készített kötélre, miután azt mondta neki, hogy nincs jövője a pályán, inkább menjen el újságot írni valamilyen ezoterikus laphoz, végül Másik doktornőre, akibe reménytelenül szerelmes volt hosszú éveken át, a feleségét is otthagyta, de az a nő csak játszott vele. Minek csinálom én ezt? A munkások közben szánalmas birkózásba kezdtek, gúla alakú masszává váltak, összevissza gurult az emberekből álló kupac, hogy végül nekimenjen a levélhegynek, annak a remek alkotásnak, amit ki tudja mennyi ideje építettek már ahelyett, hogy eltüntették volna már réges régen, és ami a másodperc tört része alatt omlott össze úgy, hogy a szélessége ugyan megsokszorozódott, de közben elvesztette a magassága felét. Hirtelen mind a négyen eltűntek a sárgásbarna masszában, hogy aztán az egyikük ordítva másszon ki és csak úgy találomra belevágjon az egyik szabadon heverő gereblyével a halom közepébe.

– Mivel is foglalkozott maga, Tibor? – kérdezte a professzor a sztentori nyugalommal üldögélő páciensétől. – A KFKI-ban volt valami főokos, ugyebár?

– Az Atomfizikai Alosztályt vezettem tizenkét évig – felelte szenvtelen nyugalommal Tibor.

– Ah, tényleg! Ne féljen, nem felejtettem el, csak tudja, olyan sokan járnak ide.

Ideges rohangálás kezdődött a parkban. A professzornak egyből feltűnt, hogy csak hárman futnak, igaz három felé. Akkor vette észre a felhalmozott levelek közül kikandikáló ócska sportcipőt, ami mozdulatlanul meredt felfelé. Nahát, ilyet még lehet venni, merengett a professzor, ahogy jobban szemügyre vette a fehér lábbelit.

– Maga előtt egy fehér lap van, Tibor! – nézett szigorúan a szemébe. – Miért nem hajlandó ezt tudomásul venni.

– Én maximálisan tisztelem az ön véleményét, professzor – köhintett egyet, aztán hosszan kifújta az orrát, ravasz ez az ősz, könnyű megfázni a parkban, ha az ember nem figyel oda. – De a tudomány az én oldalamon áll.

spritzen, spritzen, ja, ja (fotó: saját)

A professzor nem tudta a nevetését visszafogni. Igazából csodálta Tibort, ahogy kitartott az álláspontja mellett, de annyira paradox volt a helyzet, ahogy két komoly ember azon vitatkozik, hogy mit látnak bele egy sima A4-es lapba. A parkban közben megjelent pár fehérköpenyes és elkezdték rángatni a fehér sportcipőt, pontosabban a lábat, ami a fehér sportcipőhöz tartozott. A professzor úgy nézte az eseményeket, mintha az teljesen természetes lenne, hozzátartozna a mindennapokhoz, és egy pillanatra sem vesztette el a fejét. A dolgok már a maguk útján mennek, gondolta.

– Akkor most ezt nézze meg! – és elővett a fiókból egy ébenfekete papírlapot.

Tibor hosszan vizsgálta, majd visszaadta azt a professzornak.

– Azt hittem többre becsül ennél – tettetett hamis sértődést. – Ez egy fekete lap, semmi különös.

Az asztalon egyszerre megszólalt a telefon. A professzor gondosan kivárt hat csörgést, s miután nem adta fel a hívó, kelletlenül felvette a kagylót.

– Dr. Mandelstam! – szólt keményen. – Igen, láttam, hogy mi történik – pár perc csönd. – Mégis, mit kellett volna tennem? Felnőtt emberek. Bocsáss meg, Emil, de éppen egy páciens van nálam, ha végeztem, lemegyek.

– Elmenjek? – kérdezte félénken Tibor.

– Ugyan! Csak ez az átkozott adminisztráció. Hol is tartottunk? Ja, igen! A fekete lap. Miért sértődött meg?

– Egyáltalán nem sértődtem meg, csupán nem értem, miért próbálkozott ezzel az ócska trükkel.

– Mindennek megvan a maga oka, Tibor – mosolygott a professzor. – Én sem akarok magának kiselőadást tartani kvantumfizikából.

A park újra csendes lett, az emberek eltűntek, csak és kizárólag a sok-sok levél emlékeztetett arra, hogy itt történhetett az elébb valami, no meg egy nagyobb, sötét folt a földön.

– Mondja, Tibor! Nincs kedve kisegíteni itt a kertben? Minden bizonnyal jót tenne napi pár óra mozgás a friss levegőn. Gyönyörű egyenruhát is kapna. Úgy tudom, maga vonzódik az egyenruhákhoz.

*

Először is szeretnék elnézést kérni. Egyfelől azért, mert az utóbbi szűk két hétben kicsit hanyagoltam az írást. Be kell vallanom, egy csöppet kiégtem. Ezért történhetett meg az a csúfság, hogy a Csaba elleni gyalázat után napokig csak kóvályogtam, toltam magam előtt a feladatot, hogy aztán a folyamatos csúszások után lassan elengedjem azt. És máris helyben vagyunk a második saramnál. Hiszen simán leverték a fiúk a Kerületet, és újra néma maradtam. A toll újra befagyott, a klaviatúrán ismét beszorultak a billentyűk. Bocsánat! Legyen elég annyi, hogy azt a meccset nem láttam, így nem igazán lett volna korrekt a recenzió. Aztán eljött az újabb vasárnap, az újabb nihil és az ihlet továbbra sem szállt meg.

Valahol mégis szerencsés az egész, mert a két hazai bukta annyira egy képlet alapján történt, hogy az már fáj.

Volt ugye annak előtte a nullafutball diadala, és már akkor is arról beszélt a mester, hogy azt azért még nem tudhatjuk, mi történik abban az esetben, ha az ellenfél szerzi meg az első gólt? Íme a tapasztalás: oltári nagy gáz. Az alapjátéknak elnevezett passzírozás még görcsösebbé válik, a tanácstalanság üvölt és az utolsó öt percben tetőzik az esztelen rohanás, amit, mármint a jelző nélküli, vagy megengedem a koordinált rohanást, lehetne tán korábban is elkezdeni, mert a veszítenivaló kábé ugyanakkora.

A két meccsből nagyjából száztíz percnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kristálytisztán meglássam, a mi kis csapatunk játékából a lendület és a frissesség hiányzik a leginkább bántó módon. Rossz nézni, ahogy idejön bárki és látványosan robbanékonyabb, mint mi. Focizhatnak bonyolult alakzatban vagy éppenséggel faék egyszerűséggel, de valamiért sokkal több játékosuk van mozgásban. Totál laikus vagyok, de ezen változtatni nem tűnik olyan nehéz feladatnak, mint megálltani ezt a genya Covidot.

magányos zászlós (fotó: saját)

Mondjuk már önmagában árulkodó volt, hogy a Békéscsaba elleni vereség után maga Klausz is tompaságra panaszkodott. Hát kérdem én, mégis ki a tökömnek kell azon dolgozni, hogy ne így legyen? Persze ha arról beszél, hogy a válogatott szünet után visszatérő játékosokban nem volt meg a megfelelő tűz… Itt vagy Freud beszélt futballdresszben vagy tényleg egy hétig szabin voltak a srácok, mert nekem nem tűnt fel, hogy a lengyelek és a szanmarínók elleni keret tele lett volna ETO-sokkal. Azt már egyébként is megszoktam, hogy ezekben mi még véletlenül sem játszunk felkészülésim meccseket, mert minek is az.

Paralell volt az is, hogy mindegyik derbin teljes blokk követte az ellenfél változtatásait. Bejött Gránicz és két perc múlva gólt, győztes gólt vágott. Bejött Gajdos és egy percen belül a neve mellett szerepelt egy assziszt. Bejött Kóródi és tíz percen belül gólt vágott. Véletlen? Aligha.

Most írhatnám, hogy a leállást megelőzően felépített várat sikerült módszeresen visszabontani, de nem teszem. Miért? Mert már az is légvár volt. Egy nagy lufi, amit az első szellő rögvest elsodor, hogy aztán belefújja egy hatalmas rózsabokor kellős közepébe, ahol hatalmas pukkanás mellett válik az enyészetté.

Nem igazán látom fényesen a jövőt, és félek, hogy az igazán nagy pofon csak azután jön, amikor megjön az óvatosan felkonferált Messiás, aki immár három hete nem akar kijönni a fényre.

*

WKW ETO – Békéscsaba 1912 Előre 0-1 (0-0)

348 néző, vezette: Németh Á.

ETO: Fadgyas 0 – Kovács 2.5, Csonka 2, Bagi 2.5 (77’ Kulcsár 0), Fodor 2.5, Vincze 1.5 – Toma 3 – Berki 2 (62’ Simcho 3) , Tuboly 2, Óvári 2.5 – Bacsa 2 (62’ Priskin 2.5). Edző: Klausz László

Békéscsaba: Czinanó – Nagy, Farkas, Bora, Kitl (79’ Fazekas) – Sipos, Király – Horváth, Szabó (71’ Gránicz), Pantović (83’ Zvara) – Lukács (79’ Paudits). Edző: Schindler Szabolcs

Gól: 74’ Gránicz 0-1

*

WKW ETO – Szeged-Csanád Grosics Akadémia 0-2 (0-0)

269 néző, vezette: Épillók

ETO: Fadgyas 0 – Kovács K. 2, Csonka 2.5, Fodor 2.5, Forgács 2 – Berki 1.5 (46’ Vernes 1.5), Kiss 2, Bagi 2, Vitális 2.5 (87’ Vitális 0) – Óvári 2 (80’ Simcho 0), Bacsa 2 (56’ Priskin 2). Edző: Klausz László

Szeged-Csanád: Molnár – Ódor, Temesvári, Pejović, Kővári – Simon – Kovács M., Farkas – Dobos (67’ Kóródi), Horváth (90’ Dobronoky), Gréczi (67’ Gajdos). Edző: Dragan Vukmir

Gólok: 68’ Horváth 0-1, 78’ Kóródi 0-2

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Több mint szinergia

távolban egy (fotó: wallpapersafari.com)

A pincében pakoltam és döbbentem számoltam össze, hogy legalább négy focilabda bújik meg a polcokon, különböző állapotban. Az egyiket talán tizenöt évvel ezelőtt használtuk, amikor még a víztoronyhoz jártunk futballozni arra az ócska pályára. Ott aztán fogytak rendesen a bogyók, két kanállal ette őket az aszfalt. Valaki hozott egyszer egy rikító sárgát, olyat, amivel talán még éjszaka is játszhattunk volna, aztán eltelt pár hét és senki sem mondta volna meg, hogy mi volt az eredeti szín. Egy szomorúan szürke izét kergettünk még jó darabig, reménytelenül. Hazaviszem és elteszem, mondtam a többieknek, amikor megszületett a döntés, hogy neki annyi, és senki sem ellenkezett. A gyerekkorom jutott eszembe hirtelen, az a jelenet, amikor a Barátság Park szélső pályájáról kirúgta valaki az új focimat az Ifjúság körútra, hogy aztán az éppen arra járó tízes busz kegyetlenül véget vessen rövid életének. Az a durranás. Sosem fogom elfelejteni, valószínűleg a sofőr sem, aki utána kihagyott legalább két megállót.

Nem akartam megnézni a foszlányokat, mert megszakadt a szívem.

Aztán ott volt az a bőr, amivel kirúgtuk a Benkőék ablakát. A földszinti ablakok különösen nagy veszélyben voltak akkortájt, mi is a földszinten laktunk, nem egyszer fordult elő, hogy hatalmas csörömpölés mellett landolt a nagyszobában egy labda, hogy aztán anyám szentségelve tüntesse el, esélyt sem hagyva arra, hogy megszerezzem. Benkőékre igyekeztünk figyeltünk, egyrészt a szomszédaink voltak a panelban, másrészt ismerték az összes környékbeli gyereket, de csak megesett a csúfság. Ültünk a lépcsőház előtti kőlépcsőn és vártuk, hogy megjöjjön Gabi bácsi. Nem volt érdekes, hogy ki volt a tettes, mindenkiben dolgozott a betyárbecsület, ott akart lenni, amikor Gabi bácsi megérkezik és észreveszi a cikkcakkos lyukat az ablakon. Nehéz ember volt, nem igazán szólt senkihez semmit, egyesek szerint kummogott, amin én mindig jót röhögtem, mármint a szó ízén. Óvatosan felnézett, aztán csendesen benyitott a lépcsőház ajtaján. Még sokáig ültünk a ház előtt, de nem adta vissza a labdát.

Nem is nagyon bántuk.

*

Én tudom, te tudod, ő tudja. Sőt! Ők is tudják. Mindenki tudja. Tényleg csak az a kérdés, hogy mikor lesz hivatalos.

Most megszólalt az egyik érintett is, és én személy szerint egy csöppet elszomorodtam.

No nem azért, mert a Nagy Bejelentés ezúttal is elmaradt, hanem azért, mert még a előzetes várakozásomhoz képest is személytelenebb lesz a váltás, ha létrejön. Egyszerű üzlet. Az ETO szimpla portéka, aminek megmérik az árát, miután összevetették az előnyeit a hátrányaival és a végén pozitív lesz az egyenleg. Deal? Deal! Nem vagyunk több egy lónál, amit megvesz a kupec, ha rendben találja a fogait. És még csak nem is sántít.

Tudom, hogy kissé a múltban élek és az indokoltnál naivabban tekintek a világra, de ennél azért nagyobb elhivatottságra és – kicsit félve mondom – nagyobb tiszteletre számítottam.

Nem szeretem, ha így beszélnek a szerelmemről.

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , | 3 hozzászólás

Semmiért, egészet

szellemekkel suttogók (fotó: Facebook)

– Uram! Beszélni szeretnék veled! – szólt bele a kagylóba kicsit bizonytalanul Ádám. Az a valami, amit az egyik indához kötöztek gondos kezek, egyébként tényleg egy kagyló volt. Egy igazi kagyló, ami a teremtés során megsérült, véletlenül nekiütődött egy éles sziklának, aminek következtében kicsorbult a széle, ami talán nem lett volna akkora baj, de sajnálatos módon a benne lévő, a világra éppen csak rácsodálkozó puhatestű állat a becsapódást követően menten szörnyethalt. Az Úr bosszankodott ugyan, de aztán azzal nyugtatta magát, hogy még elég új a teremtésben, meg csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Ezt az okosságot gyorsan fel is véste egy hatalmas kőtáblára, biztosan jó lesz később valamire, ha már lesznek emberek a Földön, ha majd dolgozik rajta kívül más is az univerzumban, aztán teremtett rögvest egy új kagylót, de most sokkal nagyobb gondossággal, ugyanakkor a régit sem dobta el, csak kiszedte a gyöngyhéjból az elhalt testet, kicsit fura ezt kimondani, de még csak ritkán találkozott a valóságos, a húsvér halállal, pedig ő nem csak az élet, hanem a halál ura is volt egyszemélyben, igaz, így az élet kezdetén csupán az előbbit gyakorolta folyvást, mármint az uralást. Amikor végképp megbizonyosodott arról, hogy a kagyló teremtése rendben megtörtént, kezébe vette az első darabot, még kacskán is tetszett neki, gyönyörű színekben pompázott, ahogy a nap felé fordította, közelről is megszemlélte, csodálta az íveket, a hullámokat, egy igazi mestermű, szemébe könny gyűlt a meghatottságtól, majd halkan felsóhajtott: óóó! Ám ekkor valószínűtlen dolog történt, a sóhajból szél kerekedett és a hang mintha megsokszorozódott volna, messzire szállt. Az Úr megrémült, persze nem tudhatta, hogy ez a rémület, mert még sosem volt ebben a borzongató érzésben része, de aztán észbe kapott, hogy ugyan mi baja történhet, hiszen ő itt és mindenütt az úr. Rövid gondolkodás után már készen is állt a tökéletes terv, ez a remek darab lesz az, amivel a földi halandók szólítani tudják, ha már végzett a teremtéssel, s a napi ügyek nem követelik meg, hogy itt legyen a közelben, hanem valahol a távoli magasságban foglalatoskodjék a földöntúli kérdésekkel, teszem azt a föltámadással. A Paradicsom egyik eldugott zugában, a nagy gyümölcsfákon túl, arrafelé, amerre nem tévedhet csakúgy senki, s ahová csupán célzatosan találhat el az emberfia, már az első napon kialakított egy bungalószerű helyet, két-három pálmafa között, hatalmas páfránylevelek fedésében. A földön gyékényből készült fekvő és ülő alkalmatosságok, a sarokban tikfából faragott asztalka, rajta mindig friss gyümölcsök. A magasból pedig az inda lógott, látszólag céltalanul, de újabb bizonyítékául annak, hogy az Úrnak mindennel célja van, még ha nem is derül ki elsőre. Most példának okáért a csorba kagyló került az inda végére, s immár semmi akadálya nem volt annak, hogy a kétségeivel viaskodó Ádám vagy Éva, ne tudja szólítani az Urat, ha úgy érezte szükségét.

– Uram! Beszélni szeretnék veled! – ismételte meg Ádám a hívást, kicsit hangosabban, de csak annyira megemelve a hangját, amennyit még a jóízlés megenged, mert nagyon jól tudta, hogy ki az úr a háznál.

mindenki figyeljen (fotó: Nyíregyháza Spartacus FB)

– Szólítottál Ádám! – Az Úr hangja egyszerre volt határozott és távolságtartó, ugyanakkor bizsergetően kedves. – Mi végre zavartad meg elmélkedésemet?

– Uram! – Ádám nem tudta miként kezdjen bele. Már hosszú napok óta gyötörte a kérdés, ami miatt csöppet szégyellte magát, hogyan is jön hozzá, hogy már most ezzel zargassa az Urat, húzta, halogatta a beszélgetést, de a lelke mélyén nagyon is tudta, hogy nem dughatja homokba a fejét, mert ő itt áll a világban egyedül, pontosabban nem egészen egyedül, hiszen ott van neki Éva, de vele nem lehet megbeszélni az ilyesmit, meg sokkal egyszerűbb és praktikusabb megkérdezni azt, akinél a valós válaszok vannak.

– Uram! Miért teremtettél minket?

Amikor kimondta a szavakat, amikből a mondat összeállt, már maga is megbánta, de immár késő volt, a hangot visszafordítani nem lehet, az a mondat már nem volt kizárólag az övé, az a mondat már közös volt, az Úr ugyanolyan tulajdonosa volt, mint ő. Behunyta a szemét, úgy tett, mint az a gyermek, aki azt hiszi, ha ő nem lát valakit, akkor az a másik sem látja őt. Jöjjön, aminek jönnie kell.

– Már vártam, hogy megkérdezd – felelte szelíden az Úr, a hangja szinte simogatta Ádám arcát, aki most már nem volt rest kinyitni a szemét. Olyan nyugodtság szállta meg hirtelen, hogy már-már attól félt, hogy elalszik, netán a mosolya tiszteletlenséget sugall, ezért komolyságot erőltetett magára és figyelmet.

– Azért teremtettelek benneteket Évával, hogy éljetek és sokasodjatok, hogy az utódaitok benépesítsék a Földet.

– Ezt értem, Uram – bátorodott föl most már Ádám, úgy érezte, nem kell felesleges gátat szabni a gondolatainak, hiszen azokat is az Úr ültette a fejébe, innentől kezdve nem lehetek azok bűnös gondolatok. – De a napjaink ugyanolyanok, nem történik semmi izgalmas.

– Tán nem szerelmeskedtek eleget? – kérdezte nevetve az Úr.

– De igen, akaratod szerint – ismerte be Ádám. – Mégis valami hiányzik.

– Ugyan micsoda? – húzta fel szemöldökét a teremtő. – A fejetek fölött fedél van, az ételek, amiket esztek ízletesek, nem szűkölködök semmiben, nem sújtalak benneteket viharokkal, természeti csapásokkal, a könnyű záporokat kísérő szivárvány látványa nem elég? A fák madarainak csicsergése nem tölti el örömmel a szíveteket?

– Tenni is szeretnénk valamit, Uram!

– Ugyan miért? Ha dolgotok van, tán könnyebb a létezés? Ha még több öröm ér benneteket, több gyermeket fogsz nemzeni? – hirtelen egy cikázó villám jelent meg az égen, a távolból szokatlan morajlás hallatszott.

– Nem tudom, Uram – bizonytalanodott el Ádám. – Honnan is tudhatnám?

– Ádám! Jegyezd meg jól! A te dolgod nem a gondolkodás, arra itt vagyok én – az ég egyszerre dörögni kezdett, a szél belekapott a fák ágaiba, amik a váratlan öleléstő mindenfelé dőltek. – A teremtőd vagyok, a te urad! Tedd azt, amit mondok, ne tartsd magad többnek annál, ami vagy!

szabad egy táncra? (fotó: Nyíregyháza Spartacus FB)

Riadt madárcsapat röpült keresztül a horizonton, menekülni próbáltak a sosem látott veszedelem elől. Az erdőből vészjósló ordítások szűrődtek ki. A kagylón keresztül az Úr hangja szakadozni kezdett, majd teljesen el is tűnt. Ádám rohant a tisztásokon át, nem is látott semmit, nem is tudta, sokkal inkább csak érezte, merre van az otthona, ahol Éva már minden bizonnyal aggódva várja. Amikor beért a tüskés bokrok közé, érzete, ahogy a bőrét felhasítják az ágak. Nem érzett fájdalmat, csak egy kis hidegséget.

– Mi történt? – kérdezte riadtan Éva, mikor visszatért a szálláshelyükre. – Aggódtam nagyon.

Ádám nem válaszolt, egy puha levéllel igyekezett eltüntetni a kiserkenő vért.

– Beszéltél vele? – nézett rá Éva. Ádám először nem szólt, csak magához húzta az asszonyt.

– Szerelmeskedjünk!

A vihar, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment.

A szivárvány még talán sosem volt olyan gyönyörű, mint akkor.

*

Azt kell mondjam, hogy minket folyton fanyalgókat sosem látott dilemma elé állított a szakmai stáb az elmúlt cirka másfél hétben.

Bár nem sorolom magam azok közé, akik képtelenek meghaladni azt az axiómát, miszerint csak és kizárólag az a győzelem értékes, amihez látványos, de minimum jó játék párosul, még engem is meglepett, hogy az utolsó három meccsen mutatott ultradefenzív futball milyen eredményességgel párosult. A valósággal történő találkozás talán csak azért nem vágott jobban kupán, figyelem!, az elébb az egyik sikerre utaltam finoman, mert egyéb elfoglaltságom miatt a Budafok elleni rettenetet nem láthattam élőben, és a körülmények ismeretében nem is büntettem magam azzal, hogy a mérkőzést felvételről egy az egyben megnézzem. Most akkor szarházi vagyok?

A három egymást követő 1-0, az azzal járó hat pont, plusz bónusz-utazás a kies Nagykanizsára, minden sanda ellenérvet lever az asztalról. Ha végképp becsukom a szemem és kizárólag a száraz tényeket veszem, azt is mondhatom, hogy Diego Simeone megérkezett a kispadra, aminek a végén még a miénk lesz a La Liga. A kontraszt ugyanakkor hatalmas, közel olyan, mint a DiVino teraszán, egy kellemes nyárestén elfogyasztott, Bukolyi Marci pincészetéből származó hamvas rizling, és a decemberi mínuszok alatt, a stadion büféjében lecsapolt akármilyen sör között.

Indultunk ugye a verebesi futballforradalommal, ami már az elején egy ordas nagy kamu volt, még akkor is, ha tudom, tényleg tudom, hogy az azt hirdetők ezt véresen komolyan gondolták. Csak ugye a kommunizmus eszméje is roppant szép addig, amig ki nem lépnek a tettek a történelemkönyvből, pontosabban nem jelenik meg a működésben a legnagyobb rizikófaktor: az ember. Például Sztálin elvtárs képében, ha már tegnap volt november 7. Mert ugyan lehetséges, hogy a menedzserek által a spílerekről megvágott akciós filmek, amikhez parádés motivációs levelek is dukálnak, egyértelműen bebizonyították, hogy itt most közel tucatnyi, eddig rejtegetett Messi-klón, de legalábbis sok-sok meg nem értett Ødegaard öltözött zöld-fehérbe, az első éles bevetések után gyorsan kiderült, kiderülhetett a turpisság.

Én mindenesetre a szakma javára írom, hogy legkésőbb a tizenharmadik éles tesztmérkőzés után eljött náluk a megvilágosodás: valami gyökeresen mást kell csinálni. És bazmeg ez egyelőre működik. Nem garantált, hogy a világ végéig működni fog, mert előbb vagy utóbb lesz valaki az aktuális ellenfélnél, aki pár videózás után a homlokára csap, oszt és szoroz a kockás papíron, felrakja a sémát a mágnestáblára, aztán már csak ismételni kell a lapozgatós mappából közvetlenül a kezdés vagy a cserék előtt és máris semmissé válik a varázslat. De addig is kell élvezni a siker minden pillanatát, ha ez a kifejezés ebben az összefüggésben kissé bornírt is, mert kinek okoz ejakulációt a félpályánál történő gyömöszkölés vagy önmagában az, hogy állunk a vártán és reménykedünk, hogy az ellenfél belefut a gondosan felállított csapdánkba, a mi válaszcsapásunk meg egyszer elsül. Elsül? Nem túl sok már az öncélú szexizmusból?

Ez a szöveg, minden látszat ellenére nem egy a sok-sok fikázós írások sorában, hanem kalaplengetés annak a bátorságnak, hogy beismertük: ezek vagyunk, ennyit tudunk, nem akarunk többnek látszani. És az ebből fakadó erőt, felszabaduló energiát egyelőre sikerült is pontokra konvertálni.

nem az a fickó, aki adja (fotó: Nyíregyháza Spartacus FB)

Én a játékosok előtt is fejet hajtok, mert vannak köztük számosan, akik azért ennél többre képesek, és többre érdemesek, de nem esik le a gyűrű az ujjukról, a csapat érdekében alacsonyabbra tették a lécet és alázatosan teszik a dolgukat. Semmi fölöslegesen kiosztott kötény, semmi elhamarkodott átlövés. És tegnap újfent bebizonyosodott, hogy van értelme a fegyelemnek, mert mindenki számára eljöhet a pillanat, amikor az ő villanásával eldőlhet a meccs, lásd Óvári igazán briliáns találata, ami a gyors helyzetfelismerés és a valóban meglévő technikai tudás tökéletes kombója volt. Kijött belőle az állat. Zsolti! Zseniális voltál!

Azt azért csendben megjegyezném, hogy az első harminc perc alapján én egy lyukas garast nem tettem volna arra, hogy pontokkal jövünk haza Balmazból. Szóval a szerencsefaktor ezúttal sem volt az ellenségünk. De hogyan is mondja a Coelhóba bújtatott dr. Horvát Zsolt a köztévé csillogó díszleteiben megbújva? Kinek van szerencséje? Na kinek?

Az egyszeri ETO-szurkolónak most két lehetősége maradt.

1)Azt mondani, hogy kösz, nekem ez nem kell. Valid álláspont, bár nekem erről az jut eszembe, hogy egy házasság sem kizárólag a remek vacsorákról és az azt követő huncutkodásokról szól.

VAGY

2)Eltartott kisujjal és befogott orral nézni azt, amit előad a társulat. Aki kellően idős és már a nyolcvanas évek elején is járt meccsekre, van bőven gyakorlata ebben, mert valljuk be, sok szart lenyeltünk az idők során. Figyelem! Tapsikolni azért nem kell!

Ez a kérdés, válasszatok!

*

Nyíregyháza Spartacus – WKW ETO 0-1 (0-0)

221 néző, vezette: Csonka Be.

Nyíregyháza: Hegedűs – Szokol, Márkus (79’ Nemes), Papucsek, Galambos – Szabó – Paku, Hamed (74’ Pócsik), Zamostny, Gresó – Novák (79’ Banyoi). Edző: Feczkó Tamás

ETO: Fadgyas 0 – Kovács 3, Csonka Bo. 2.5, Bagi 2.5, Fodor 2.5, Vincze 3 – Toma 3 – Berki 2.5 (46’ Forgács 2.5), Vitális 3, Óvári 3.5 (89’ Farkas 0) – Bacsa 2.5. Edző: Klausz László

Gól: 61’ Óvári 0-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése