A nagy Második Randi Paradoxon

rend, fegyelem, pedantéria (fotó: saját)

A Hókuszpókba vittem először. Jó, lehet, hogy kicsit fura választás, de még véletlenül sem akartam valami snassz helyre menni vele. Főleg első alkalommal. Ha lesz belőle valami, márpedig lesz, és évekkel később párás szemmel emlékezünk majd, milyen volt a kezdet, mennyire hülyén hangzana, hogy Virágoskert. Esetleg Mákos Nudli. A Hókuszpóknak már a neve magában hordozza a misztikumot. Arról nem is beszélve, hogy ez az egyetlen hely a városban, ahol mostanság sem a Moszkitó Rádiót tolják a rengeteg nyálas fossal, hanem valami portugál online adót. Radio Radar Lisboa. Imádom, amikor néha híreket mondanak benne és csak annyit érteni, hogy purcsugál. A Hókuszpók egy kultikus hely, igazi unikum. Történhetett bármi a világban, mindig túlélte. Niki már akkor pultos volt, amikor tízévesen elsétáltam a bejárat mellett és kíváncsian kukucskáltam befelé a koszos üvegen keresztül. Az asztaloknál mindenféle fura figurák ültek, söröztek és közben ment a Cure. Nikinek akkor hosszú koromfekete haja volt, kivéve egy tincset, amit halványlilára festett, feszes bőrnadrágot hordott és olyan magassarkú csizmát, amiben képtelenség járni, nemhogy tíz órán keresztül talpon lenni. A fehér kitűrt ing fölé még felvett egy szürke zakót, ami telis-tele volt biztostűkkel. Nem volt szép lány, ezt ő is tudta, ezért hihetetlenül erős sminket használt, ami mögött csak sejteni lehetett, hogy milyen az arc, amikor reggel kikel az ágyból. Niki most is itt van. A kinézete semmivel sem lett konszolidáltabb, ami a ruhát illeti, ugyanakkor sokkal többet enged láttatni magából. Csak egy óvatos arcpír, némi rúzs, és egy roppant visszafogott szemfesték az, ami nem a természet ajándéka és az összkép meglepően tetszetős. Ő az a nő, akinek határozottan jót tett az elmúlt tizenöt év. Még Zorka is megjegyezte a múltkor, hogy szeretne így kinézni negyven évesen. Ráhagyom, nem mondom el neki, hogy Niki még csak harminckettő. Elrontaná a pillanatot. Örültem, hogy nem húzta el a száját, amikor bedobtam neki a Hókuszpók nevet. Nem olyan lánynak tűnt, mint aki már járt volna ott. Az van a Keszeg utca és a Stromfeld sarkán?, kérdezte, mint aki csak turista a városban. Aha, bólintottam, jó lesz? Mintha egy pillanatra elbizonytalanodott volna, de hamat kiderült, hogy tulajdonképpen ő akart elbizonytalanítani. Imádom az újdonságot, hajolt közel a fülemhez, éreztem a leheletét, de akkor csak ennyi történt, nem több. Zorkával egy Lumpenek koncerten találkoztunk. Ő a barátnőivel jött el, én meg Koszival és Leventével, akikkel minden csütörtökön a nyakunkba vettük a várost, aminek a végén vagy egy koncerten kötöttünk ki, vagy a Hókuszpókban. Levente imádta a Lumpeneket, én igazából nem ismertem őket, bár hallottam pár dalukat a Spotify-on, Koszi meg mindig azt csinálta, amit mi. Ha berúgtunk, akkor ő is, ha éjjel lementünk a tóhoz úszni Leventével, és előtt rácsörögtünk, akkor két perc múlva már ott állt a parton. Isztok egy Hubit?, kérdeztem, amikor egy kicsit tele lett a fejem a sok pentatón dallammal, amit a szólógitáros Zoárd erőltetett a többiekre, szerintem indokolatlanul. Nekem is, ordította Koszi, de már megszoktam. Zorka ott állt a pultnál és éppen négy martinit igyekezett összefogni. Egyből feltűnt, hogy milyen szép hosszú ujjai vannak. Egyszerűen megbabonázott. Leheletvékony nyári ruhácska volt rajta, pedig már csípős volt a szeptember. Segíthetek?, kérdeztem, ő bólintott és ezzel a bólintással el is tűntek a Hubik egy fekete lyukban, Koszival és Leventével egyetemben. Zorka megkocogtatta egy vadidegen vállát és nevetve odaadta neki a három martinit, miközben vadul mutogatott a küzdőtér irányába. A fiú céltalanul elindult, mi pedig hajnalig beszélgettünk a Zűrzóna előtt a kultikus anarchisták lírájától kezdve, a BlueBerry űrszonda által utoljára elküldött marsi képeken keresztül, egészen az impotens önkormányzati képviselőkig. Nem volt olyan téma, ami nem érdekelt mindkettőnket, és a csodálattól túlcsordulva ittuk egymás szavát. A Lumpenek darálása csak néha szűrődött ki, főként, amikor Zoárd újra és újra belekezdett egy reménytelen futamba. „Ha elmegyek veled a Holdra, majd visszanézek, hogy lássam, miként ugrál a Földön a sok kis vízibolha”, üvöltötte Márk, a frontember a mikrofonba, majd hirtelen csend lett és az egész környéken elment az áram. Hazakísérhetlek?, kérdeztem Zorkát, aki nem ellenkezett, én meg elhatároztam, hogy szombaton elhívom a Hókuszpókba.

lassú víz partot mos (fotó: saját)

Eltelt egy hét és már alig vártam, hogy újra itt legyünk. Együtt. Annyira jó volt a múltkor. Utálom a romantikus filmeket, de azután a randi után azt kellett gondolnom, hogy van bennük igazság. Zorka gyönyörű volt, pedig csak egy sima indigókék farmer volt rajta és egy sima fehér póló. Végig ragyogott és vibrált, nem tudtam levenni róla a szemem egy másodpercre sem, főleg amikor belelendült egy történetbe és hevesen gesztikulálni kezdett. A valószínűtlenül hosszú ujjai, mint sok apró karmesteri pálca fickándozott a levegőben. Az egész felért egy transzcendentális élménnyel, ugyanis annak ellenére, hogy totál elvarázsolt, mégis képes voltam mindig jókor és jót közbevágni, ha a helyzet úgy kívánta. Niki néha odalépett hozzánk, és afelől érdeklődött, hogy kérünk-e valamit, de mi szelíden megköszöntük a kedvességét és tovább szürcsöltük az órákkal korábban kikért italainkat. Nem is emlékszem, mikor történt meg velem utoljára a Hókuszpókban, hogy ennyi idő alatt nem lettem tajtrészeg, most azonban egyáltalán nem éreztem szomjúságot, vagy ha mégis, azt bőven elapasztotta a Zorkából áradó valami, amit egyszerűen nem tudok leírni és megfogalmazni. Az érthetőség kedvéért nevezzük katartikus élménynek. A hangszórókból a Talking Heads-től a Road to Nowhere szólt roppant visszafogottan, én arról értekeztem, hogy mennyire nincs igaza Holdampfnak, amikor az önzés képtelenségéről ír a Túlzás utópiájában, amit Zorka határozott bólogatással nyugtázott, amikor egyszer csak a jobb mutatóujját az ajkamra tapasztotta. Most ki kell mennem a mosdóba, mondta, azzal felállt és elindult a pult mellett megbújó sarok irányába, ahol a Hókuszpók illemhelyeit rejtette a félhomály.

Nem tudom, mennyi idő telt el, talán két vagy három perc, amikor hangos sikítás hallatszott hátulról, majd a tömeg riadtan rohant a kijárat felé. Nem értettem, mi történik, de valami láthatatlan erő a székemhez szögezett, mozdulatlanul vártam a vihar elmúltát. Mindenki eltűnt, a horda menekülési útvonalát felborított asztalok és székek jelölték ki. Ketten maradtunk. Niki halálra vált arccal lapított a pult mögött, moccanni sem mert, csak a neonzöld hajpánt és a mindent beterítő áfonyás ánizs illatú parfüm árulta el, hogy még ott bent van a helyiségben. Hirtelen döngő léptek hallatszottak, majd megjelent egy hatalmas árnyék, ami egyre csak nőtt. Az italos palackok lezuhantak a polcokról és óriási robajjal törtek apró szilánkokra a padlón, amin sűrű folyadék hömpölygött. Az árnyék gazdája megjelent és én óhatatlanul is a tekintetét kerestem, mert arra gondoltam, hogy legyen büszke a vég, ha már így alakult. Egy csúnya lény pislogott a sarokban, miközben félelmetes hörgő hangot adott ki magából. A teremben orrfacsaró bűz terjengett, engem a hányinger kerülgetett, de most jól jött, hogy szinte semmit sem fogyasztottam. Egy amorf testet láttam, amiről fehér és indigókék foszlányokban lógott valamilyen anyag, és amin egy borzasztóan nagy fej csücsült, amit bibircsókok borítottak mindenütt. A lény nem mozdult már, csak a kezét nyújtotta felém, szinte segélykérő módon.

mindenki nézzen rám (fotó: saját)

Az ujjai teljesen elütöttek az összképtől, lágyak voltak és szép ívűek.

Miért nem szeretünk mindig? Miért borult el fölöttünk az ég? Miért nem halunk meg együtt? Miért nem hagytál el rég?”, lüktetett a fejemben a Lumpenektől az a pár sor, amikor a cigimet a földre dobtam, aztán gindisan becsuktam kívülről a bejáratot. Csak most értettem meg, mit is akar Márk nekem ezzel a dallal mindig is üzenni.

*

Már ott át kellett volna gondolnom mindent, amikor a meccs előtt szűk negyedórával olyan simán, sorban állás nélkül jutottunk be a stadionba, mintha csak egy multi közepes méretű rendezvényére igyekeznénk, ahová már az alsóvezetők sem mennek el, csak kizárólag a napi robotot végzők hada. Pedig elvileg újra magasba csapott a futball-láz, amire még a Kisalföldet összeollózó központi szerkesztőség is lecsapott, pontosabban látott annyi potenciált a történetben, hogy bekerült az újságba a ’97-es sikercsapatra emlékező szöveg a huszonötödik évforduló okán, ezzel elcsenve pár hasábot a Ferencváros elől, a kitartó előfizetők legnagyobb örömére. Ha majd Papp Győző is elmegy a laptól, ugyanazon lendülettel megírhatja a nekrológot és egyben leolthatja a villanyt.

Arra akartam kilyukadni, hogy nem voltunk annyian, amennyire számítottam, pedig az időjárás még a múlt hetit is felülmúlta, s mondjon nekem aki bátor, csak egy jobb elfoglaltságot vasárnap este hét órára, mint egy felfelé ívelő NB II-es csapat hazai mérkőzése. Ráadásul, papíron egy erős ellenféllel szemben. Nincs jobb ötletem, a megyei labdarúgó szövetség és az a Keglovich Kupa tett keresztbe, amiből számos meccset majdnem párhuzamosan rendeztek szerte a járásban. Ejnye!

A bent lévők hangulatára ezek a zavaró tényezők természetesen semmilyen negatív hatással nem voltak, sőt, a harmadik percben máris még magasabbra csapott a jókedv, amikor egy pontrúgás után Csonka fejelt a szegedi kapuba. Bonifác megcsillantotta legnagyobb erényét, a magasságát, ami mellé némi tanult elem is párosult, úgymint fejelőtechnika, de a legnagyobb érdem Vitálisé, aki a pompás beadással nem kényszerítette az örök dilemmába, azaz lépjek egyet hátra vagy a fizika törvényeit legyőzve, saját erőből nyújtsam meg a testem legalább tizenöt centivel? Tökéletesen és dinamikusan jött be a bőr, egyszerűen nem volt idő a tökölésre. 1-0.

Ez a kezdés, amire mindenki vágyik, kivéve azok a trénerek, akik a végén azzal magyarázzák a vereséget, hogy túl korán jött a gól. Spoiler! Tímár Krisztián nem ilyen.

A lelkesedés ráadásul nem hagyott alább, ritka vehemenciával vetette bele magát az ETO a továbbiakban is. A játékosok közül Kiss Balázs jeleskedett a harcosságban, aki megalkuvás nélkül zakatolt föl, s alá, kár, hogy a tizenhatos környékére érve elfogytak az ötletek és a társak. Negyedóra után volt egy vitatott jelenet, amikor egy, a szokásos Kiss-marsok közül úgy végződött, hogy Balázs elterült a büntetőterület jobb vonalánál, talán kicsit beljebb is, miután találkozott egy szegedi spílerrel, de a spori nem fütyült. A lelátó azon része méltatlankodott egy keveset, én sajna a B-ből messze voltam és a streamet visszanézve sem lettem okosabb. Később sem takarózott senki sem az esettel, pedig utólag mennyire jó lett volna egy tizi, meg egy 2-0.

egy darabig nekünk lejtett (fotó: saját)

Mert a fő gond az lett, hogy kis csapatunkban egyelőre nincs meg a gyilkos ösztön. Ugye a filmekben is mindig az a tanulság, hogy amennyiben a főgecivel harcolsz a mozi utolsó tíz percében, a fő jelenetben, muszáj kinyírnod először, másodszor meg harmadszor is, mert ha nem teszed meg, mindig feláll és megint feléled. Nos az ETO az első félidőben egy olyan ellenféllel küzdött, aki szinte a pályán sem volt, aki ellen totál dominánsan futballozott, csak éppen nem rúgta meg a második, esetleg a harmadik gólt, s ezzel életben tartotta, s később szinte maga kapcsolta be neki a lélegeztetőgépet, csutkagázzal.

Baljós jel volt az is, hogy kábé az ivószünet után a mester elküldte mozogni Babatit, Bacsát és Kiss Bencét, ami minimum elgondolkodtató volt, hiszen tulajdonképpen futott a szekér és józanul gondolkodó ember nem hihette, hogy mondjuk Patrikban lényegesen nagyobb a potenciál, mint Priskában. Ráadásul olyan intenzitással melegítettek, hogy bennem még egy szünet előtti hármas csere rémképe is felvillant. Aztán lehet, hogy csak ez a normális, ha már egyszer nem a padon nézed a meccset, csak éppen eddig többnyire néha burleszk-, néha pedig lassított filmekbe való jeleneteket láthattam, ha az alapvonal mögé kocogott egy csipet-csapat.

S valóban, ha nem is a pihenő előtt, de a másod játékrészre jött is két váltás. Mint utólag kiderült, a kényszer szülte a cseréket, bár Tímár csak Priskin lehozatalát indokolta kisebb sérüléssel. Fáj bevallani, de Óvári Zsolti nem alkotott maradandót, így az ő esete is indokolt lehet.

A nagyobb baj, azonban az volt, hogyha képletesen is, de az öltözőben maradt a komplett csapat. És nem csak az elején, hanem az egész félidőben. Olyan volt, mintha a szünetben csináltak volna náluk egy szoftverfrissítést, de valamit csúnyán elcseszett az IT-s kolléga és kékhalál lett a vége. A testek stimmeltek, de a fejekben valami elállítódott, aminek következtében mind az ideák, mind a dinamika köddé vált. A vendégek pedig, milyen meglepő, megérezték a vér szagát és egyre bátrabban mentek előre. Bizton állítom, hogy ez a Szeged fényévekre volt, van attól a társaságtól, amelyik tavaly lesimázott Győrben minket. Különösen fájó így a bukta. Olyan nagy helyzeteket nem dolgoztak ki, de mondjuk az egyenlítés előtti tikitaka rendben volt, bár egy agresszívabb baloldali védelem mellett szerintem sansztalan lett volna, hogy ilyen simán cikázzanak át a mieinken és juttassák be lövőpozícióba a pettyest.

És itt most fel kell vetnem egy kényes kérdést. Két meccs alapján úgy látom, hogy nagyon elfogyunk, legkésőbb a hetvenedik percig. Vincze Ádámot nem akarom fölöslegesen és öncélúan cseszegetni, mert másokon is látni véltem, hogy a fülükön át veszik a levegőt, de ő látványosan sokszor nézte a földet a holtidőkben, s bizony a kilencvenedik perc környékén, amikor rá jött ki a ziccer, meggyőződésem szerint azért törte el a labdát, mert félig görcsben állt a lába.

Megjegyzem, hogy a helyzet előtt Kovács István, akit az első időkben, Kovács Kokó Laci emlékének tisztelegve sem Kokónak, sem Kiskokónak nem fogok nevezni, a szóismétlés elkerülése miatt ő nálam Kokócska lesz, s ebből nem a gúnyt, hanem a bátorító szeretetet kérem kiolvasni, szóval Kokócska pár röpke pillanatig megmutatta, hogy nagy értékünk lehet, mert egészen parádésan szambázott le az alapvonalig az ötös magasságában és tette vissza perfekt módon a lasztit Vinczének. Csak utána történt, ami történt.

mindig van legközelebb (fotó: saját)

Ahogy a dal is mondja, most egy szög elveszett, de itt fel is hagynék a párhuzammal, mert nemhogy az ország vagy a csata, de még a patkó sem került egyelőre veszélybe. Éppen ezért kérek minden drukkertársamat arra, hogy legyünk mértékletesek, és főleg ne essünk túlzásokba. mert itt egy időben jött kijózanító pofont kaptunk és nem valami olyat, amitől tömeges harakirit kellene elkövetnünk, rituálisan a kezdőkörben.

Ha valaki úgy gondolja, azért a homokórát most megfordíthatja, de legyen igazságos és ne a fogmosáshoz használt szerkezetet használja, hanem olyat, amin azért van bőven ideje leperegni az apró sárga szemeknek.

*

ETO – Szeged-Csanád GA 1-2 (1-0)

1.178 néző, vezette: Ducsai (változóan)

ETO: Kovácsik 3 – Kovács K. 2.5, Fodor 3.5, Csonka 2.5, Vincze 3 – Kiss Ba. 4 (80’ Kovács I. 0), Toma 3.5, Tuboly 3, Óvári 2.5 (46’ Babati 2.5)  – Vitális 2.5 (68’ Kiss Be. 0), Priskin 3 (46’ Bacsa 2). Edző: Tímár Krisztián

Szeged: Molnár – Ódor (46’ Könczey), Temesvári, Szilágyi, Beronja (76’ Bitó) – Gajdos, Sipos, Simon (60’ Farkas), Pintér – Szatmári (90+4’ Vári), Szakály (60’ Bíró). Edző: Aleksandar Stevanović

Gólok: 3’ Csonka 1-0, 56’ Gajdos 1-1, 81’ Szilágyi 1-2[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőnyi időt (22 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodást.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Alázatos szolgája

talán megmarad (fotó: gtarchive.georgiatoday.ge)

Az egész azzal kezdődött, hogy az arborétumhoz vezető erdei ösvény melletti bokrokat és fákat egyik napról a másikra letarolták.

Az egyik délelőtt jött egy kisebb platós teherautó, amin négyen ültek hátul. Miután a rozzant Daewoo lekanyarodott a falut is átszelő poros útról, rögtön meg is állt a szűk és kocsival éppen csak járható csapáson, aztán az egyik neonzöld overallos ember leugrott az autóról és egy szalaggal igyekezett lezárni a bejáratot. Ha nem is könnyen, de sikerült neki a mutatvány, majd visszakapaszkodott a platóra a többiek mellé, a sofőr gázt adott és máris eltűntek a park irányába. Napokig nem látta őket senki, ellenben folyamatosan lehetett hallani, ahogy csattognak a fejszék, zúgnak a motoros fűrészek és közben keservesen sikítva dőlnek az évszázados törzsek és recsegve-ropogva hullanak az ágak. Pár álmatlan éjszakát követően kíváncsiságtól vezérelve a polgármester elbiciklizett a bekötőúthoz, de akkor már nem egy ártatlan szalag, hanem egy alkalmi sorompó állta útját az érdeklődőknek. Rajta suta kis táblácska lógott, amin gyerekes tollvezetéssel megírt, de annál határozottabb szöveg üzent mindenkinek: Magánterület! Belépni tilos és életveszélyes! A polgármester óvatos mozdulattal megpróbálta megemelni a rudat, de abban a pillanatban visítva megszólaltak a szirénák, így jobbnak látta, ha haladéktalanul továbbáll.

Vélhetően ennek a döntésnek köszönhette, hogy nem sokkal később magához ölelhette a feleségét és a gyerekeit, és nem kényszermunkásként kellett eltöltenie az elkövetkező húsz évet az ország egyik eldugott zúgában.

*

Aztán amikor végre minden elcsendesedett, egy óriási markoló gördült végig a falun. A hatalmas monstrum méltóságteljesen gurult a főutcán, ahol érdeklődő kisgyerekek szaladtak mellette. A sofőr barátságosan integetett nekik, majd hirtelen vicces dallamot tülkölt, mintha fagyis kocsi lenne, aztán szlalomozni kezdett, de a kacska játék közben kis híján elütött egy bámészkodó nénit, aki még életében nem látott ekkora járművet, de segített rajta a gondviselés, vagy sokkal inkább Pista bácsi, mivel pont időben taszajtott rajta egy hatalmasat az út szélén, aminek következtében a néni lebucskázott az árokba. A markoló a falut elhagyva egészen a sorompóig cammogott, ahol láthatatlan kezek addigra már szabaddá tették a bejáratot. Az ösvény időközben roppant széles útpályává szélesedett, pont akkorává, ahol a gép már kényelmesen elfért, s egészen az arborétumig döcögött. A kapun túl, közvetlenül a japánakácok mellett egy hozzávetőlegesen tizenötször tizenötméteres területet készítettek elő az overallosok az előző napokban, amit kisebb betonkockákkal jelöltek ki. A földarabot teljesen lecsupaszították. Amikor a markoló megérkezett, a sofőr egy pillanatra kiszállt a vezetőfülkéből, váltott pár szót az egyik overallossal, és rögvest munkához is látott.

Keresett egy klasszikus zenét játszó csatornát a rádióban, aztán sebészi pontossággal elkezdte kitermelni a földet a jelölések közötti területről.

*

Egy héttel korábban a falu lakói már levelet kaptak a Very Important Persons Security Kft.-től, amiben arra kérték őket, hogy 24-én csütörtökön délelőtt 8 és 12 óra között ne hagyják el a házaikat. A kétségtelenül udvarias értesítés arra nem tért ki, hogy miért nem lehet kilépni még az udvarra sem, ugyanakkor hosszasan sorolta azokat a lehetséges szankciókat, amik akkor érik a polgárokat, ha mégsem tartanák be a levélben kérteket. A polgármester szeretett volna többet tudni, de előbb válaszra sem méltatták, majd miután kérdezősködni kezdett a járásnál, finoman megfenyegették. Értett a szóból, nem akadékoskodott tovább, sőt, két nappal korábban elutazott Romániába egy távoli rokonához, s még a főút melletti házának redőnyeit is gondosan leeresztette indulás előtt, nehogy később rákenjenek valamit. A falusiakat is arra kérte, hogy cselekedjenek hasonlóan, biztos mindenkinek van olyan rokona, aki kellő távolságban lakik, abból nem lehet baj.

A szinte teljesen kihalt községben így csak Pista bácsi láthatta azt a csodát, amikor egy túlméretes jármű utánfutóján egy vénséges vén tölgyfa végigkanyargott a főutcán, mert ő volt az egyetlen, aki a csatornarendszer kialakítása után nem bontotta el a kerti vécéjét, aminek ajtaja éppen az útra nézett és volt rajta egy mívesen faragott szívecskés kukucskáló. Azt se felejtsük el, hogy Pista bácsi volt a faluban a legbátrabb ember, egy igazi lokális hős.

*

A tölgyfát hihetetlen készültség mellett várták az óriási gödör mellett. Közben megérkezett még legalább négy daru, ami ahhoz kellett, hogy a biztosítóköteleket tartsa, két földkotró gép, ami a kiásott halmot volt hivatott visszatolni, aztán pár vízzel teli tartálykocsi a locsoláshoz és egy tűzoltóautó, ha bármi történne. No meg persze a sajtó munkáját segítő műholdas közvetítőkocsi, mert a hermetikusan elzárt területre beengedtek egy forgatócsoportot, elvégre fantasztikus eseményhez készülődtek, ami valódi unikum, mivel ekkora fát még nem ültettek át sosem az országban, sőt Közép-Európában sem. A kontinensen is csak egy esetről tudtak, valamikor a XIX. század első felében a Németalföldön volt egy hasonló történet, de arról kizárólag leírások maradtak fent, ráadásul azok is ellentmondásosak, így egyáltalán nem biztos, hogy valóban úgy történt minden, ahogy mondjunk Pieter van Nieuwboom, a leijdeni egyetem botanikusa leírta ’A fákrul és egyéb más fásszárú növényekrűl’ című, egyébként kiváló könyvében.

A lépésről lépésre pontosan megtervezett akció remekül sikerült. Egy apró megingás történt csak, amikor az egyik darut elfelejtette alaposan kiékelni az arra kijelölt személy, így egy pillanatra megbillent a fa, de szinte észrevétlenül korrigálták a hibát. A felelőst természetesen haladéktalanul kiemelték a műveleti területről, s bár korábban nem volt panasz a munkájára, most azért egy féléves időszakra beutalták az egyik nevelőtáborba, de csakis az ő érdekében. Nem is volt harag, büszkén mesélte a cellatársainak, hogy ő is ott volt A Nagy Átültetésnél, a sajtó következetesen így emlegette az eseményt, de ők érthető módon nem hittek neki.

*

Az arborétum korábbi büszkeségét, egy kocsányos tölgyet, ami bizonyítottan kétszázharminchárom élve állt azon a helyen, és számos ember életét mentette meg, mert többször is belé csapott a villám és nem a közelében poroszkáló járókelőkbe, egy hónappal később megpróbálták kiemelni. Ketten már túl sokan vannak, halványítják egymás fényét, mondták az okosok, az meg senkinek sem jó. Egyébként is Tófenékpusztán milyen jól mutatna ez a matuzsálem.

Hogy a gondatlanság vagy valami más okozta a bajt, esetleg a fatális véletlen, talán sosem derül ki. Ami bizonyos, hogy a kocsányos tölgy a munkálatok során egyszer csak kettétört.

A vizsgálatok azt mutatták, hogy teljesen egészséges volt, de mintha elszakadt volna benne valami.

**

Amikor Fadgyas Tamás Győrbe került egy évvel ezelőtt, bevallom, nem tudtam róla sokat. A statisztikák szerint hol védett Nyíregyházán, hol nem, ami látszott, hogy nem sikerült neki atombiztos helyet kiharcolni magának a csapatban. A súgóim szerint ennek csak részben volt oka a tényleges teljesítmény, sokkal többet nyomott a latba, hogy a versenytársával ellentétben nem volt az akkor még a Szpariban fontos szerepet betöltő Sándor Pista bácsi pártfogoltja. Pont.

Nyilván egy ilyen állítás sosem igazolható. Amit viszont egy év alapján bátran ki merek jelenteni, hogy Fadgyas az átlagnál bőven jobb képességű portás, akin meccs nem ment el, ellenben ő szállított pár pontot az előző szezonban.

Most pedig nem sokkal a bajnokság nyitánya előtt kapott egy olyan riválist Kovácsik Ádám személyében, aki tuti nem a kispadra jött az ETO-hoz, amit megerősít a tény, hogy az első fordulóban máris vele kezdődött az összeállítás. Az már csak az élet gonosz tréfája, hogy az ellenfélnek a Nyíregyházát dobta a gép, ahol Fejér Béla védte a kaput.

A vasárnapi kispad után aztán szerdán már az NB III-as csapat kapujában találjuk Fadgyast, s én, eléggé el nem ítélhető módon, a játék normál folyásán felül rá helyeztem a fókuszt.

Nos, ezúttal nem róla szólt a meccs, mivel a Bicske minden várakozásomat alul múlta a játék tekintetében. Pedig volt bennem egy bizonyos elvárás, elvégre a NER-klubok egyik alsóbb osztályban tengődő képviselője vendégeskedett a kemping pályán. Újfent bebizonyosodott, hogy a pénz nem boldogít és hiába van óriási hátszeled,az nem garancia semmire, ha alapvetően szar vagy. Ennyit az ellenfélről. Még esetleg annyi kiegészítés, hogy a csapatot elkísérő drukkereik minden elismerést megérdemelnek, mert keményen végigtolták a kilencven percet, ráadásul a végén még meg is köszönték az övéiknek a fost.

Tamás közben láthatóan roppant komolyan vette a feladatot, ami nagyjából abban foglalható össze, hogy neki kellene a rutinjával megtámogatni a titánokat, ha kell. Nagyon plusz most nem kellett, lásd fentebb, de a testbeszéde elárulta, hogy nem lazít, s ami talán még fontosabb, nem lázít, nem láttam azt, amit nagyjából egy éve az első csapatból száműzött Tony-Markos Kanaloson, aki jól láthatóan sértődötten tette a dolgát. Az alábbi osztályzattal is egyértelműen a mentális erejét díjaztam.

A csapat egyébként nagyon rendben volt. A hírek szerint a spanyol mester ténylegesen tud mutatni a srácoknak olyat, amiből épülni és fejlődni tudnak, és amiből talán az első csapat kerete is profitálhat középtávon.

Kiemelkedőt játszott Szabó Tomi, akit kivételes tehetségnek tartok. Megvan a képessége, hogy több dimenzióban lássa a történéseket, ezzel pedig megteremtődik számára a lehetőség, hogy sok esetben váratlant húzzon. Az már csak hab a tortán, hogy a tizenhatoson kívülről is életveszélyes a kapura. Ha megfogad tőlem egy tanácsot, igyekszik lenyesegetni a fölösleges alattomosságokból. Nekem az argentin futball a non plus ultra, ahol bőven vannak olyan zsenik, akik akkor is tüskéznek, amikor nem kell, de ne feltétlenül ez legyen a példa.

Tetszett még a jobb-bekk Deákovits, aki végig agilisan játszott, amíg pályán volt, s a labda is jó helyen volt nála.

A többiek is bőven átlag felett futballoztak, így az az előzetes elvárás, hogy nem az eredmény, hanem a játékpercek hasznos gyűjtögetése és felkészülés a valódi, értsd másod- és a remény szerint elsőosztályú felnőttfutballra a prioritás, simán túlteljesíthető.

Csak így tovább srácok!

*

ETO Akadémia – Bicskei TC 2-0 (1-0)

86 néző, vezette: Holczbauer (közepesen)

ETO Akadémia: Fadgyas 5 – Deákovits 4 (79’ Ignácz 0), Urblík 3.5, Papp 3.5, Tamás 2.5 (60’ Csáki 3) – Sipőcz 3.5 (60’ Tóth 3), Szabó 4.5, Vingler 3.5, Lacza 3 – Farkas 3 (60’ Huszár 3), Erdei 3.(77’ Hanzli 0) Edző: Antonio Muñoz

Bicske: Szűcs – Lencsés (46’ Pekowski), Lakatos, Bozsoki, Hirman, Száhl – Bori (76’ Kincses), Dencinger (65’ Németh), Kovács – Savanya (65’ Varga), Molnár. Edző: Csordás Csaba

Gólok: 14’ Szabó 1-0, 52’ Farkas (11-es) 2-0

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőnyi időt (22 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodást.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Apák és lányok és fiúk

szavak nélkül (fotó: saját)

Apám a tizedik születésnapomra azt a fantasztikus meglepetést eszelte ki, hogy beirat a bélyegkörbe.

A döntés több szempontból is jó ötletnek tűnt. Példának okáért ő már évek óta rendes tag volt ott, ahol főként idős bácsikák múlatták az időt, gondolom addig sem kellett otthon lenniük idős nénikékkel, s ahová engem is pár alkalommal elvitt. Hogy apám hogyan keveredett a jellemzően hatvanpluszos társaságba, sokáig rejtély volt számomra, aztán kiderült, hogy a Kő Tóni bácsi szervezte be. A mihályi temetőben van egy míves síremlék, amire az van felvésve, hogy itt nyugszik Kő Antal plébános. Azt hiszem megtaláltam az összefüggést. Én túl sok vizet nem zavartam a bélyegköri foglalkozások alatt, igyekeztem láthatatlanná válni a lehetőségekhez képest, hiába igyekezett a sok bácsi bevonni a beszélgetésekbe.

Hányadikos is vagy? Hogy megy a suli? Láttad, hogy vannak állatos blokkok is?

Nagyjából ezekkel a kérdésekkel próbáltak kapcsolatot teremteni, amire udvariasan válaszoltam ugyan, de még véletlenül sem terjeszkedtem túl az egyszerű sablonokon, a bővített mondatok szóba sem jöhettek. Aztán kerestem egy albumot, amit addig lapozgattam a sarokban, amíg apám meg nem kocogtatta a vállamat.

Mehetünk?

– Nem egy szószátyár kölyök ez, Jóska! – mondta talán Sanyi bácsi, miközben szedelőzködni kezdtünk. – Helyes gyerek, nem is hasonlít rád! – tette hozzá vigyorogva.

Hazafelé csendesen ültünk egymás mellett a 10-es buszon. Ő szorongatta a borítékot, amiben a legfrissebb bélyegek és blokkok lapultak, én meg érdeklődve bámultan kifelé a busz koszos ablakán. Már lement a nap, s a rossz világítás miatt csak sejteni lehetett, éppen merre járunk, a kanyarokból igyekeztem felfejteni, hogy mikor suhanunk el a hétemeletes mellett.

Tetszett? – kérdezte hirtelen apám. A hangjából az őszinte érdeklődést, s mellette egyben az aggódást is kihallottam, hogy mi van, ha nemmel felelek.

Igen, nagyon. – válaszoltam szinte gondolkodás nélkül. Nem mondtam teljesen igazat, mert ott és akkor nem az volt a lényeg. Kölyök voltam, mégis zsigerből éreztem, hogy most az a helyes, amit egyébként helytelennek tartok.

Nem szóltunk egymáshoz egészen hazáig. Amikor leszálltunk az Ifjúság körúti megállóban és átmentünk az úton, megfogtam a kezét. Azt hiszem, mindketten boldogok voltunk.

*

A tizedik szülinapom vasárnapra esett. Nem volt különösebb csinnadratta, ami nem meglepő, hiszen akkortájt még egyáltalán nem volt divat bulit kerekíteni egy évforduló okán, még akkor sem, ha kerek szám következett. Szinte az összes osztálytársammal egy utcában laktunk, sokszor suli után is együtt lógtunk, mégsem tudtuk, hogy kinek mikor van a születésnapja. Egyszerűen nem volt fontos.

Otthon azért volt torta persze, amit anyám sütött, rajta tíz gyertya égett változó lelkesedéssel. Nem éreztem különösebb izgatottságot, inkább feszélyezett az egész, szerettem volna túllenni rajta. Nem tudtam mit kezdeni azzal a tudattal, hogy engem ünnepelnek, én vagyok a középpontban. Talán anyám miatt volt, aki sokáig a rossz ünnepelt mintapéldányaként szerzett magának kétes hírnevet, állítólag egy régi trauma miatt, ki tudja. Apró meglepetésekkel készültünk neki, amikor eljött az idő, ő meg kis híján kivágott minket a lakásból.

Ott toporogtunk négyesben a szűkös panel halljában. Az öcsém szemével már rég felfalta a komplett tortát, de nem történik semmi, egy jelre várunk, vagy sokkal inkább apámra, hogy mondjon már valamit, de ő feszeng, a földet nézi, láthatóan nem érzi magát jól a helyzetben. Hirtelen krákogni kezd, kimegy a konyhába, halljuk, ahogy megereszti a csapot, aztán inni kezd. Lassan, komótosan.

Boldog születésnapot! – mondja áttetsző hangon, amikor visszatér, és máris a kezembe nyom egy átlagos borítékot.

Kartonpapírból készült kis igazolvány bukkan elő belőle, amikor óvatosan felnyitom.

Immár végérvényesen és visszavonhatatlanul a bélyegkör teljes jogú tagjává váltam.

Apám még mindig toporog, látom, hogy valami nem stimmel, de nálunk nem volt hagyománya a kényes dolgok bolygatásának, így nem nyaggatom, hagyom, hogy maga legyen úrrá a helyzetnek. Akkor még nem sejthettem, de ennyi év után már ezerszázalékig tudom, hogy az a tagsági könyv valami más helyett került a borítékba. Egyszerűen azért, mert az igazi ajándéknak még nem jött, nem jöhetett el az ideje.

Előtte nap az ETO a Volán ellen játszott egy felejthető 0-0-át, de apám nem volt kint. Már félév telt el a fogadalma óta, miszerint akkor megy ki legközelebb a stadionba, ha a csapat a bajnoki címért játszik, és ehhez keményen tartotta is magát. Pedig előtte ez teljességgel elképzelhetetlen volt, nélküle nem indulhatott a játék, de az a kilátástalan és tragikus futball, amit az ETO a Kaposvárral szemben letett az asztalra még ’80 szeptemberében, olyan mélyen megütötte a lelkét, hogy nem volt más választása. Pedig ez végleges szakítást is jelenthetett a hosszú évek rutinjával, végső soron az életének egy roppant fontos szeletével.

A futballal.

nem lehet minden zöld (fotó: saját)

Aminek részesévé akart tenni engem is. S bár nem hiszek valamilyen spirituális égi rendezőben, akit nevezhetünk Istennek vagy profán módon a sorsnak, alig egy évvel később apám megkapta a jól megérdemelt jutalmát, amikor a szakadó esőben ott nyomoroghatott a PMSC elleni mámoros délutánon, ahol az esernyőjét ugyan elhagyta, a hitét azonban visszakapta, s nem sokkal később már semmi, de tényleg semmi nem akadályozhatta meg, hogy immár együtt járjunk a meccsekre, büszke bérletesként.

*

Leírtam már párszor korábban, hogy az ETO és én köztem lévő szoros kapcsolat immár közel negyven évre nyúlik vissza, bár a viszonyunkban, mint minden rendes házasságban, voltak hullámhegyek és hullámvölgyek. Amikor 2015-ben dicstelenül alászálltunk a magyarfoci mélyebb bugyraiba, kötelességemnek éreztem, hogy abból a sok jóból, amit ettől a klubtól kaptam, valamilyen módon most vissza kell adnom. Úgy döntöttem, hogy ennek legjobb módja a hűségem határozott és egyértelmű megerősítése, amire formálisan azzal ütöttem pecsétet, hogy újra bérletes lettem.

A második szezonban pedig immár a két lányomnak is kiváltottam a plasztikot, akik akkor hét- és ötévesek voltak.

Mivel hiszek a szeretet erejében és főként nem szerettem volna ajtóstól a házba rontani, egyáltalán nem erőltettem nekik, hogy jöjjenek ki velem a stadionba, ugyanakkor az ETO-ról, mint identitásképző entitásról hallhattak tőlem eleget, ami így, ha csak nyomelemekben is, a DNS-ük részévé vált.

A nagyobbikkal évekkel ezelőtt tettem egy próbát, egy napsütéses májusi vasárnapon kivittem a Szeged elleni csodára (0-0), és nagyon büszke voltam rá, hogy egy félidőt nyafogás nélkül végigszenvedett a bántóan unalmas meccsen.

Most vasárnap jött el az a szintlépés, amire szerintem minden focibuzi apuka vágyik, a gyerek teljesen önálló elhatározásból kérte, hogy velem jöhessen. No, nem a már fentebb emlegetett nővér, aki már járt a stadionban, mert belé oly mértékben beégett a nagy semmi, hogy még nem végzett a gyászmunkával, hanem a huncut hugi, aki már néha-néha a tévé előtt is odabújt mellém, ha foci ment valamelyik sportcsatornán.

Miért ne jöhetnél, hiszen bérletes vagy, mondtam neki magabiztosan, csak öltözz fel rendesen, s milyen jól jött a múltkor kapott S-es ETO-póló.

Aztán már kint a szentélyben izgatottan, de magabiztosan vette az akadályokat. Irigykedve figyeltem, hogy milyen simán befér azokon az átkozott beléptetőkapukon, amikbe én már beszorulok olykor-olykor. Szabályosan megsértődött, amikor nem motozták meg. A gyászszünetet nem értette, de ebben minimum hibás volt a minősíthetetlen hangosítás. A kezdőrúgást elvégző kislány, pontosabban a lefelé menet kezében lóbált ajándék láttán komoly ötletelésbe fogott. A gólnak, ha kis spéttel is, de lelkesen örült. Őt még elbűvölték a szánalmas eredményjelzőn futó ósdi animációk, és a pixelek sem zavarták annyira. Mivel modern táncra jár, nem tudta mire vélni a nyíregyházi játékosokbemelegítését. Mondjuk azon én is sokat nevettem. A második félidőben szólt, hogy egy picit korog a gyomra, de amikor felajánlottam neki, hogy hozok valami kaját, ártatlan szemekkel rám nézett és csak annyit mondott:

Apa! Nem akarom, hogy miattam bármiről lemaradjál.

Annyira meghatott, hogy legszívesebben a lefújásig magamhoz öleltem volna, de a gyermeki naivitása rám is átragadt, és onnantól kezdve együtt hittük azt, hogy előbb vagy utóbb lesz majd az a bármi. Szerencsére nem kellett kimennie a mosdóba, mert az talán egy csöppet elszomorította vagy megijesztette volna. Azt mondta a szögletet beívelni érkező Kiss Bencére, hogy jól néz ki. Itt jegyezném meg, hogy még nem töltötte be a tizenegyet.

Aztán hazafelé menet, mikor elmondtam neki, hogy pontosan egy hét múlva ugyanilyenkor ugyanitt jön a következő felvonás, azt mondta, hogy megint jön. Szerintem nem viccelt.

Valami elkezdődött és nekem beugrott egy kerekarcú kissrác képe a nyolcvanas évek elejéről.

*

Tudjuk le a nehezét!

Bennem volt némi csalódás a meccset követően. Ha azonban az érzelmi résztől megfosztom a történetet, be kell lássam, hogy ebbéli frusztrációm teljességgel alaptalan, s az abból táplálkozik, hogy az általam látott felkészülési meccseken érzékelt felfelé ívelő görbében tapasztatam némi törést. Egyszerűbben fogalmazva: meggyőzőbb és attraktívabb futballt szerettem volna látni, és nem utolsó sorban egynél több gólt.

De! Nem lehetek telhetetlen, ez volt a nyitány és végeredményben magabiztosan beszákoltuk a három pontot még akkor is, ha az utolsó negyedórában végig az motoszkált az agyamban, hogy most nem a Szparit, hanem minket büntet meg a sport egy utolsó perces ellengóllal, aztán cseszhetjük a labdabirtoklási fölényünket, meg a dominanciánkat. Szerencsére Ádám barátom, aki báránybőrbe bújt farkasként egy sorral fölöttem izgulta végig a találkozót vendégdrukkerként, megnyugtatott, hogy nincs bennük akkora potenciál, hogy gólt szerezzenek, mák tizenegyest meg nem sikerült összehozniuk. A tanulság, hogy Ádám lényegesen reálisabban látta a történteket, mint Feczkó mester.

A csapatunkból nekem Kiss Balázs megalkuvás nélküli futballja tetszett a legjobban, aki ha ehhez a futásteljesítményhez még hozzá tud tenni némi plusz minőséget is, aranyemberünk lehet. Az újak közül Csinger is magabiztosan muzsikált, míg Kovácsiknak talán egy alkalommal kellett komolyabban játékba avatkoznia. Abban azért bízom, hogy a beíveléseknél a későbbiekben lesz egy hangyányit több bátorsága kijönni, mert kellene.

A régiek közül Kovács Krisz robotolt tisztességesen, a vége felé volt egy nagy, félpályányi szólója, amiből akár gól is születhetett volna, de a végén sajna elfogyott. Csonka nagyot küzdött a melák Novákkal és nem mindig nyert, de Csanád most is az impotens formáját mutatta itt, mint általában, így belefért. Vincze mgbízható volt, ugyanakkor néha indokolatlanul pokróc. Toma Gyuri hozta a szokásost és majdnem sárga nélkül zárt, de nem. Tuboly most nem csillogott annyira, mint az előző szezon végén, ráadásul kisebb sérülés miatt kellett lejönnie. Óvári Zsoltiban szerintem bőven maradt kakaó, de hosszú a szezon. Vitális új szerepkörében, ha nem is látványosan, de roppant hasznosan futballozott, a tizenhatoson kívülről megeresztett átlövései most nem ültek, de szerencsére egyszer nagyon szépen lejátszották a figurát Priskával, aminek gól lett a jutalma. Tomi minchat év tapasztalatával nyomja a rutinrókát. Gyanítom, idén sem fog tíz fölött gólt rúgni, de szépen bejátssza az üres területeket, lekészít, lelkesíti a csikókat, satöbbi, ami csak látszólag kevés feladat.

ott túl a rácson (fotó: saját)

A cserék közül Kiss Bencére voltam különösen kíváncsi, mert most láttam először és kémeim szerint tavaly ő volt az NB II egyik legjobb spílere, egy igazi asszisztkirály. Az bő húsz perc alatt is átjött, hogy jó helyen van nála a bogyó és az önzőzés szó nem szerepel a szótárában. A csodacsatár Borsos Filip most nem ollózott, de egyszer majdnem odaért, ahová kellett volna, és Bencze is iparkodott tisztességgel. Bacsa részt vett, és ez most nem cinikus megjegyzés, hanem a szűk tíz játékperc alatt elég kevés lehetőséghez jutott.

Összességében nem néztünk ki rosszul, s ami nekem talán a legfontosabb, a csapat megnyerte Lénát a jövőnek.

Örök hálám érte.

*

ETO – Nyíregyháza Spartacus 1-0 (1-0)

1.322 néző, vezette: Kovács I.

ETO: Kovácsik 3 – Kovács K. 3, Csinger 3.5, Csonka 2.5, Vincze 3 – Kiss Ba. 4, Toma 3, Tuboly 3 (82’ Bacsa 0), Óvári 2.5 (73’ Bencze 0) – Vitális 3.5 (68’ Kiss Be. 0), Priskin 3 (73’ Borsos 0). Edző: Tímár Krisztián

Nyíregyháza: Fejér – Farkas Be. (86’ Artner), Szokol, Baki, Gengeliczki, Deutsch (86’ Jánvári) – Vass (73’ Sigér), Márkus – Kovács Á. (80’ Gresó), Novák, Szerető (73’ Adamcsek). Edző: Feczkó Tamás

Gól: 20’ Vitális 1-0

Kiállítás: 90+5’ Feczkó Tamás

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőnyi időt (22 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodást.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Több mint játék

így kell ezt csinálni (fotó: Kisalföld)

„Korsós három gólt lő. Három gólt csak jó játékos lőhet. Korsósnak azonban van egy mozzanata, amelyben már egy kis nagyság is felcsillan. Persze, a játékvezetőt »átejteni« galád dolog. De vannak itt is minőségi különbségek és Korsós trükkje I. osztályú.

Rohamoz az ETO. A Vasas tizenhatosánál szabadrúgás az vendégek javára. Hátul fellazult a hazai védelem, könnyen baj lehet, időt kéne nyerni. Korsós rohan vissza. A játékvezető háta mögött felkapja a labdát, pár métert fut vele, aztán szépen újra leteszi. Bajić visszafordul. Azt hiszi, Ihász akart néhány métert »ellopni«, ő hozta előre a labdát. Int, vigye vissza és felemelt mutatóujjal még meg is dorgálja egy kicsit a Vasas-hátvédet.

Nono fiú, hát szabad ezt?”

Peterdi Pál írta ezeket a sorokat 1964-ben a Képes Sportban, az alább felidézett Vasas elleni meccset követően.

Nem hiszem, hogy sejthette, hogy kis túlzással egy akkor még csupán 23 éves fiatalember teljes életpályáját sűrítette egyetlen glosszába.

Mert a csibészség mindent vitt.

*

Korsós István Pesten született és ott is kezdett futballozni. Húszévesen Zalaegerszegre került a Dózsához, hogy aztán két év múlva már az ETO-nál kergesse a pettyest. 1963-at írunk, ismerős a dátum? Legjobbkor volt a legjobb helyen, hiszen máris bajnok lett, s ezzel együtt legendává vált. S nem csupán azért, mert éppen arra járt, edzett a többiekkel, aztán ült a padon, nem! Mind a tizenhárom meccsen játszott, ráadásul öt góljával házi gólkirály lett. Nem mellesleg volt öt asszisztja is, amit akkortájt kevéssé jegyeztek, és ebben is ő volt a legnagyobb király.

A következő két szezon sem volt piskóta: elébb egy kupaezüst, aztán már győzelem az MNK-ban, közben pedig Európa kisebb-nagyobb stadionjaiban varázsolt a nemzetközi porondon.

Nem volt meglepő, hogy el is vitte a Vasas ’66-os szezonra, ahol egyből ligaelső lett megint, sőt, pályára léphetett a válogatottban is a franciák ellen (4-2). Fun fact: ugyanezen a napon az ETO a Fiorentinánál vendégeskedett a KEK sorozat okán (0-1).

Korsós még két idényt töltött Angyalföldön, miközben a nemzeti csapatot csak kerülgette. Talán már nem volt elég pesti a főként a fővárosi csapatokban futballozó spílereknek fenntartott brigádban, ki tudja?

Hazajött.

1969 és 1973 között öt szezont húzott le zöldben, ahol még 98 meccsen lépett pályára, így összesen 156 lett az ETO-dresszben lejátszott bajnokik száma. Ötvenegy meg a góloké.

*

Akik látták játszani, azt mondták: egy zseni. Akik közelebbről is ismerték, azt mondták: egy szeretnivaló ember, aki talán egy picit többször kereste a földöntúli boldogságot.

1996-ban, bántóan fiatalon ment el.

Ma lenne 81 éves.

*

1964. augusztus 9.

Győri Vasas ETO – Bp. Vasas 3-0 (1-0)

12.333 néző, vezette: Bajić (YUG)

ETO: Tóth – Izsáki, Orbán, Tamás – Palotai, Kiss – Szaló, Morvay, Orosz, Korsós, Keglovich. Edző: Hidegkuti Nándor

Vasas: Szentmihályi – Ihász, Mészöly, Sárosi – Bakos, Berendi – Pál, Puskás, Machos, Farkas, Mathesz. Edző: Noszkay Gyula

Gólok: 34’ Korsós 1-0, 63’ Korsós 2-0, 74’ Korsós 3-0

Kategória: legenda | Címke: , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Vigyázat! Építési terület!

múlt, jelen, jövő (fotó: saját)

– Figyelj, barátom! Egyet tudnod kell: a gólyatáborban csak jó csajok vannak.

Ezt a Kisgeri mondta nekem egy pofa sör mellett üldögélve a Két Medvében, miután valamikor október közepén felhívott, hogy dumáljunk egyet. A Kisgeri kettővel fölöttem járt a Majakovszkijban, ahol akkor lettünk haverok, amikor egyszer a pénteki klubdélutánon egymás mellett hánytunk a budiban. Nekem volt egy olyan agylövésem, hogy legalább egy feles kell ahhoz, hogy le merjek szólítani egy lányt, ezért a gimi melletti ABC-ben közvetlenül a buli előtt mindig vettem egy barackpálinkát, amit szépen becsempésztem a portán keresztül, majd a legelső WC-ben felbontottam és húzóra megittam. Általában öt másodperc telt el és a cucc szépen vissza is jött, ahogy kell, jellemzően az aznapi ebéd kíséretében, és az egész misung a klotyóban landolt. Rosszul voltam, forgott velem a világ, a számban borzasztó ízt éreztem, ráadásul a torkomat mintha leborotválták volna, de mégis meggyőződésem volt, hogy minden szörnyűség ellenére immár bennem van a bátorság-szérum, s miután kicsit rendbe szedtem magam, máris becéloztam a Hornyák Jucust, s a lehető legnagyobb önbizalommal odavetettem neki: Rázunk egyet, bébi? Jucus röhögött, ami részben annak a következménye volt, hogy a lányok is ittak valami rettenetes likőrt, aztán odavonszolt egy tükör elé.

– Nem akarod inkább leszedni ezt a pár borsószemet a szánalmas bajuszkádról? – mondta és máris otthagyott a hatalmas szégyenemben.

Tizenhat alig múltam, még sosem vágtam le az arcszőrt, mert féltem, hogy nem nő ki újra. Megsemmisülten ácsorogtam még hosszú percekig, bámultam a bárgyú fejemet, nem akartam elhinni, hogy tényleg én vagyok az a másik is, ott a mosdó felett, majd hirtelen levontam a tanulságot, pont úgy, ahogy ennyi idős suhanctól elvárható, és szó nélkül kirohantam a boltba. Vettem még egy pálinkát, hiszen nem az anyaggal, hanem kizárólag a mennyiséggel lehetett a probléma, ez totál logikus és ebben csak megerősített a fogatlan eladónő együttérző mosolya, amikor beütötte a harminckét forintot a kasszába. Nem vártam a suliig, hanem berongyoltam két tuja közé, amik ott álltak a főbejárat mellett a parkban, s mivel már jócskán lement a nap, kellemes búvóhelyet biztosított minden titkos csínytevésben gondolkodó számára, így nekem is. Nagy levegő, aztán hatalmas slukk. Rövid ideig jött a gondtalan mámor, de sajnos hamar kiderült, hogy ez nem egy új film, hanem megint ugyanazt fűzte be a gépész, a különbség csupán annyi, hogy ezúttal a szépen kisuvickolt jampi cipőm is kapott egy adagot.

Lehajtott fejjel ballagtam vissza az üzletbe, ahol már félig felmostak, szerettek volna zárni, hazamenni, megnézni a tévében az Ablakot, erre ez a hülyegyerek megint benyit. Tudtam, hogy árulnak cipőpasztát is, és nem kellett csalódnom. Betettem egy doboz barnát a kosárba, meg egy csomag papírzsebkendőt és ha már arra jártam egy utolsó, de tényleg utolsó kisüveges piát. Barackot természetesen.

ápol és eltakar (fotó: saját)

– Te vagy már egyáltalán tizennyolc? – nézett rám most már inkább morcosan az eladó, hihetetlen, ahogy egyesekből öt perc alatt kiveszik minden empátia. – De tudod mit? Leszarom! Fizess, aztán menjél szépen haza, mielőtt nagyobb szégyent hoznál szegény szüleidre!

Szíven ütött minden egyes mondata, különösen az utolsó, de hiába, ha már egyszer elindultam a lejtőn, ott nincs többé megállás.

– Köszönöm szépen! Legyen szép napja a néninek is! Csókolom! – vágtam vissza úgy, hogy neki is fájjon, mert tudtam, hogy nem lehet több huszonötnél, csak hát azok a hiányzó fogak.

Óvatosan lépdelve mentem fel a lépcsőn, nem mertem a portásfülkébe benézni, mert féltem, hogy a Hauzer bácsi egyből kiszimatolja, hogy tiltott gyümölcs lapul a hónom alatt, így nem is vehettem észre, hogy az öreg békésen bóbiskolt, rábukva az asztalra, pedig két ajtóval odább legalább negyven ember ordította, hogy ’Bábu vagy, nem te lépsz, valaki irányít”. Imádtam ezt a számot, a szívem húzott is befelé a 2.A-ba, de az eszem tudta, hogy azzal a nyomorult itallal nekem még dolgom van. Végigcsináltam a szokásos rituálét azzal a különbséggel, hogy magamra zártam az egyik ajtót, hátha a fizikai értelemben is megvalósuló teljes izoláció olyan mértékben megnyugtatja a testemet, hogy végre nem akar szabadulni a belé tukmált förtelmes kotyvaléktól. Tévedtem. A természetet nem lehet legyőzni. Sírni lett volna kedvem, de ekkor arra lettem figyelmes, hogy a szomszédos kishelységből fura, ugyanakkor mégis ismerős hangok szűrődnek át. Valaki mintha köhögne, aztán fuldokolna, majd hosszú csend és a végén egy roppant őszinte sóhajtás. Vártam egy kicsit, óvatosan kinyitottam az ajtót és nagyon lassú mozdulattal kidugtam a fejem. A meglepődéstől hátra hőköltem, amikor velem szemben egy borzas fej jelent meg. A Kisgeri volt a 4.E-ből.

– Szilva? – kérdezte rekedtes hangon.

– Barack. – feleltem inkább cincogó hangon, amitől magam is meglepődtem. Igaz Kisgeri volt az egyik legnagyobb ász a Majakovszkijban.

Onnantól sülve-főve együtt voltunk a suliban és a sulin kívül is, egészen addig, amíg le nem érettségizett és fölvették a Marxra. A barátságunk nem szakadt meg utána sem. Ott voltam a sportcsarnokban, amikor bevonult és elvitték Lentibe, az előfelvételis zászlóaljba. Kurva sokat leveleztünk, emlékszem a következő nyáron mennyit röhögtünk, amikor én nyári munkásként újságokat hordtam ki, meg húsz fillérért darabját expressz leveleket is, és olvastam a laktanyákból megírt hősszerelmes levelezőlapokat, amiket a kiskatonák küldtek itthon maradt barátnőiknek, akik már régen mások karjában keresték a szerelmet.

– Még jó, hogy nem vagyunk buzik. – mondta akkor Kisgeri, amikor meséltem neki ezekről a levelezőlapokról.

Most meg már elsős a közgázon én meg azon vívódom, hogy hova jelentkezzek? Menjek az ELTE-re? De milyen szakra? A tököm tele van az egésszel, gyűlölöm, amikor súlyos döntéseket kell meghozni. Esetleg majd a papírok beadása előtt egy nappal megiszok egy barackpálinkát és abban az öt másodpercben, amíg bennem dolgozik, meghozom a végső döntést. Igen! Ez lesz a legjobb megoldás.

only for ninja warriors (fotó: saját)

– No mi újság, cimbora? – huppan le mellém a Kisgeri a Két Medve közismerten diszkrét boxába, ahol csak az nem hallja a másik asztalnál folyó társalgást, aki nem akarja. – Két söröcske lesz! – int ugyanazzal a lendülettel a pincérnőnek.

– Semmi különös. – mormogom magam elé. – A Krasznai szerint a szocializmusnak vége.

– Igaza van! – harsogja a Kisgeri.- Pesten már nagy dolgok vannak készülőben. Meglásd! Futni fognak a komcsik. Ez a Krasznai is egy nagy fasz, nyilván belülről bomlaszt.

Iszunk egy kortyot, hihetetlenül jólesik most egy hideg Borsodi, meglepően meleg ez az idei október.

– Na de nem ez a lényeg, kisöreg! – vált témát és annyira lelkes, hogy alig vesz levegőt, miközben beszél. – Döntöttél már?

– Dehogy! – bámulok magam elé. – Nem olyan könnyű ez.

– Tévedsz, Lacika! Gyere te is a közgázra! – megfordul, tekintetével keresi a pincérnőt. Nem is vettem észre, hogy meg is ivott egy korsóval. –Még egyet, lesz szíves! – rám néz, köhint és belevág.

– Minden kezdet nehéz, Lacika! De nagyon megkönnyíti a sorsodat a gólyatábor! Ott minden csaj gyönyörű, de ha mégsem, akkor iszol még egy kicsit többet. – kortyol, de máris folytatja. – A tanárok meg? Halál jófejek! Annyira lazák, hogy beszarsz. Nem fogod elhinni, de ott volt a Muzslay professzor, aki állandóan bent van a tévében is. Bazmeg! Megengedte, hogy tegezzük! Elhiszed ezt? A Muzslay! Ha itt eltakarodnak a komcsik végre, tuti, hogy ő lesz a pénzügyminiszter. Az első órák is szenzációsak. Érdekfeszítő témák, érdekes előadók sorban. Életem legjobb döntése, hogy idejöttem.

– És voltak már vizsgák? Esetleg zéhák? – vetem közbe kicsit félénken.

– Micsodák? Ja! Azok még nem, de szerintem nem lesz gáz. Megígérték, aranyapám. De ezt most m’ért kérdezed?

– Csak. – felelem és rendelek egy barackpálinkát.

*

A szurkolói ankétok egyik fura sajátossága, hogy ez az a rendezvényfajta, ahol az idő múlásával a korábbi időszak megcsúnyul, de jó esetben is relativizálódik. Ez csak azért jutott eszembe, mert a szerdai szeánsz végén többen hálálkodtak az új stábnak, hogy mekkora csoda, de főképp megtiszteltetés, hogy ilyen magas szinten, értsd: ügyvezető!, csak nagyon ritkán képviseltette magát a klub. El kell szomorítanom sokakat, de S. Imre korábbi ügyvezető gyakorlatilag minden alkalommal ott ült a pulpitus közepén, és várta, hogy végre valaki pofán verje. Igaz, egy évvel ezelőtt ez pont nem így volt, de ezt tudjuk be annak, hogy az akkor színrelépő két új igazgatóval nem voltak akkora cimbik.

A felvezetőmmel be is fejezném a fikázós részt, s mint látjátok itt sem az új menedzsmentet és szakmai stábot ütöm, hanem sokkal inkább a szurkolói amnézia kapcsán teszek egy apró fricskát, ami természetesen önirónia is, hiszen velem is gyakran megesik az emlékezetkiesés.

Előre is vetem, hogy nekem a közel másfélórás, tényleg kötetlen beszélgetést követően inkább afelé billen a mérleg nyelve, hogy alakul itt valami.

tegyétek majd szabaddá (fotó: saját)

Jan van Daele ügyvezető amolyan lányos apák által elképzelt optimális udvarló, akit nem akarsz egyből lelőni, ha vele jön haza egyszer Matildka, hanem hajlandó vagy vele beszélgetni, s amikor kiderül, hogy még a focit is szereti, teljesen elolvadsz. A cukiság potmétert csak még jobban kilendíti, hogy a magyart felvidéki akcentussal beszéli és nem valami brüsszeli, se nem vallon, se nem flamand beütéssel. Érdeklődőnek tűnt, igyekezett a kérdésekre rendesen megfelelni, de azért látszik, hogy fiatal kora ellenére már van benne elég dörzsöltség, plusz a háttér is jó iskola volt, így a válaszai csak nyomokban tartalmazott konkrétumokat. Felvetettem, hogy lesznek-e még támogatók, kimondottan a helyi vállalkozások köréből, miként látja ennek lehetőségét az elmúlt pár hónap tapasztalata alapján. A válasz annyi volt, hogy az ilyen jellegű kapcsolatépítést, a vállalkozói kör mellett mondjuk a várossal is, jobban fogják csinálni, mint az előző garnitúra. Az infrastrukturális fejlesztések kapcsán is csak általános dolgok hangzottak el, úgymint már rendezettek a tulajdoni viszonyok, van kivel tárgyalni az esetleges ingatlanbérlések kapcsán, illetve rendelkezésre állnak tervek.

Beszélt arról is, hogy tisztában vannak azzal, hogy Győr illetve az ETO mennyire más tészta mint Dunaszerdahely és a DAC, sokszor infrastruktúrában is, de legfőképp futballkultúrában tradícióban és nekem legalábbis kicsit meglepő módon, szürkeállományban, kiemelten az akadémiára fókuszálva. (Megjegyzés: nem szándékom megbántani egyetlen klubnál dolgozó munkatársat sem!)

Mihalecz István sportigazgató esetében az első benyomás még érdekesebb. Egy kifejezetten intelligens ember, aki láthatóan jól tudja kezelni azt a közönséget, akihez beszél. Furán fog hangzani és kérem, hogy mindenki próbálkozzon elvonatkoztatni a szó elsődleges jelentésétől, de szerintem remek manipulátor. Ha most felszisszensz, megértem, de a manipulálás a jó irányba terelést is magában hordozza. Ha egyéb jelzős szerkezetet szeretnék előkotorni, a nyugodt erő lehetne rá a megfelelő. Az új igazolások kapcsán kapott konkrét kérdést (pl. a vidis Kovács István esetleges érkezése), amiket profin kezelt: ajánlatot adtunk, várjuk a választ. Ezzel összefüggésben még várható két-három név, de nagyon fontos, hogy nem elsősorban a név vagy a játéktudás a döntő a kiválasztásban, hanem a karakter, illetve, hogy van-e a delikvensben ambíció? Szóba hoztam, hogy szerintem ha hosszútávra tervezünk, akkor miért kölcsönjátékosokkal tesszük mindezt? A keretben jelenleg hárman vannak (Kovácsik, Babati, Csinger), akiket nem a klub alkalmaz első körben. Kövezzetek meg, szerintem egy is sok. Mindfen új spíler valahol rizikó, ez a konstrukció valahol biztonságot nyújt és egérutat is ad, ha úgy alakul. Az mindenesetre kiderült, hogy Babati esetében van opciónk a vásárlásra, míg Kovácsiknál egy csöppet talán homályosabb a dolog, talán némi kommunikációs trükk is befigyel, hogy miként szereztük meg, de a magyarfocit már csak ezért is szeretjük. Simcho Viktorral már egyáltalán nem számolunk. Túl öreg, hogy az NB III-ban vegyen el helyet, ellenben túl fiatal, hogy az első csapatban padozzon feleslegesen, ezért mindenki számára az lenne a legjobb, ha máshol tudná folytatni.

Volt kicsit kényesebb téma, amikor felmerült Király Józsi távozása az ETO Akadémia kispadjáról. Nem volt mellébeszélés itt sem. Kiru eredményei rendben voltak, jó ember, de a fiatalok kapcsán Mihalecz más irányt szeretne, amihez friss szelek szükségeltetnek, ezért elköszöntek egymástól. Vezetőként, lássuk be joga van ilyen döntéseket meghozni. A téma kapcsán megjegyezte egyébként, hogy az NB III-as csapattal szemben nincsenek eredmény elvárások, az elsődleges feladat: játékosok előkészítése és felépítése a minőségi felnőttfutballra. Csak feltételezem, hogy a minimális cél, bent maradni a harmadik ligában.

Érdekességként jegyzem meg, hogy Mihalecz saját bevallása szerint egy alkalommal találkozott a tulajdonossal, amely megbeszélésen két alapvető üzenetet rakott el útravalónak. Egyrészt Világi úr nem tud mit kezdeni azokkal, akiknek nincsenek ambícióik, s a munkatársait is efelé a szemlélet felé tereli. A másik, hogy minden tulajdonosi döntés mozgatórugója az üzleti logika, méghozzá akként, hogy pl. egy játékosba belefeccölt EUR-val szemben elvárható, hogy kellő ellenértéket kapjon. Az a rész nem került kibontásra, hogy mondjuk egy játékost olyan szemmel vesznek meg, hogy esetleg később milyen üzletet tudnak belőle csinálni, de ne legyünk telhetetlenek.

csúnya a sovány (fotó: saját)

A végére hagytam Tímár Krisztiánt, akibe ugyebár magam is beléhelyeztem a bizalmamat a bemutatását tárgyaló írásomban és a szerdai szereplése alapján sem kell hátrébb hőkölnöm az agarakkal. Határozott kiállással rendelkezik, látszik, hogy van egy konkrét elképzelése a futballról, amit véghez is szeretne vinni a csapattal. Elmondása szerint már szerette volna kipróbálni komolyabb felnőttcsapat élén, kmapott is számos megkeresést, de akármit nem akart elfogadni, az ETO-projekt azonban tetszetős. értelmes feladat, ezért jött ide. Az ő szájából hangzott el ismét a bűvös kijelentés, mszerint ebben a szezonban NEM határozott elvárás a feljutás. Kapott kérdést arra vonatkozóan, hogy az újak közül kitől mit vár el a szezonban, de ezt most legalább két okből nem sorolom föl. Egyrészt nem jegyzeteltem és ennél a pontnál felelőtlenség lenne csak úgy bedobálni infókat, másrészt meg nem is igazán látom ennek értelmét, hiszen mindenkitől jó játékot és alázatot vár a személy e szabott feladatokon felül. Valaki szerint tán egy kicsit sok a középső védő, mire határozott válasz érkezett, egyrészt a repertoárt szélesíti, ha alkalomadtán akár két vagy három ilyen pozíciót játszani képes játékos van egyszerre a pályán, illetve készen kell lennünk a nehezebb szituációkra, ha kidőlnek többen is. Én annyit kérdeztem, hogy mi indokolta egy kimondottan klasszis kapus idehozatalát akkor, amikor Fadgyas Tomi kifejezetten jó szezont zárt? Azt válaszolta, hogy mindenképpen három kapusban gondolkodott és szükségesnek érezte a versenyhelyzet élezését. Kovácsik Ádám nagy hasznára válhat a csapatnak, ha a sérülés után fel tudja magát építeni, s ez az elsődleges cél. Ebben nincs is köztünk vita. Ami a csöppet nálam visszás volt, hogy utaltak arra, hogy Fadgyas NB II-es csapatok ellen, második ligás futballistákkal szemben villogott, ellenben Ádámnak komoly, akár nemzetközi tapasztalata van. Mindez szerintem is eltagadhatatlan, de Fadgyassal szemben nem tartottam elegánsnak ezt a kanyart.

Priska is ott volt az ankéton, aki Szeles Szabolcs szurkolótársunk kérdésére elmondhatta, hogy jó az öltözői hangulat, megfelelő az elegye a fiataloknak és az idősebb játékosoknak, szóval nézzünk bizakodóan a jövőbe.

Az ankét zárásaként, aki szerette volna, megnézhette, miként edzenek a srácok a camping pályán, ám én eléggé el nem ítélhető módon inkább meghosszabbítottam a magam és a gyerekeim bérletét a jegyárus konténernél, meglehetősen mostoha körülmények között, az óvatosan szemerkélő esőben, mert a drukker elsődleges dolga, hogy készen álljon a vasárnapi nyitányra a Nyíregyháza ellen.

Tegyetek ti is így, adjunk esélyt ennek a garnitúrának is, mert egyszer csak sikerülni fog!

Hajrá ETO!

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Főúr, lesz három bécsi szelet!

ein Paar tolle Typ (fotó: saját)

Ez egyszerűen káprázatos, mondta kissé aléltan Delfín Caceres Tornaroli, miután kikászálódott a terepjáróból Piedrabuenánál, majd felnézett az égre. A messzi távolban hatalmas hegyek hófödte csúcsai meredeztek mindenfelé, a gleccserek éles vonalai, mint megannyi apró erecske futottak szerteszét. Sírni lett volna kedve, de annyira fáradt volt, hogy egy átkozott könnycseppet sem tudott kipréselni magából, pedig nagyon akarta, és nem csupán a köré sereglő újságírók miatt, akik sűrűn kattintgattak a fényképezőgépeikkel. Az anyjára gondolt, aki annyit, de annyit segített neki, és akinek megígérte, hogy mindenhová elviszi magával, ahová éppen sodorja az élet. Pontosabban Bernabé Ferreyra, az ügynöke, de ez most másodlagos. Tornaroli asszonyt azonban elvitte a vírus, hiába reménykedett mindenki az utolsó percig, hogy felépül, ezért aztán hónapokkal el is halasztották az érkezést, és ezzel együtt a nagyszabású bemutatkozást. A mindig makkegészséges Natalia két héttel a tervezett repülés előtt csendesen elment. A gépen, így a Delfin és Ferreyra közötti ülésen már csak egy bekeretezett kép utazott, az, ami a búcsúztatásán is az urna melletti asztalkáról tartotta szemmel a gyászolókat.

Csak egy mosolyt, Delfín!, kérte Agustín Zozaya a Periodico gyakornoka, kivágnak a szerkesztőségből, ha nem lövök egy vidám képet rólad, tette hozzá egy csibészes vigyorral a szája sarkában. Nem volt ő modortalan és érzéketlen, csak kevéssé követte az érdekes emberek magánéletével kapcsolatos híreket. Tizenkilenc múlt csak, bár akik először meglátták sokkal inkább gondolták egy nagyra nőtt iskolásnak, mint olyasvalakinek, aki már önállóan keres, egyszer például nem engedték be egy boxgálára, hiába lógott a nyakában a teljesen szabályos akkreditációs kártya. Ne bohóckodj már kisöreg, röhögte ki a melák szekuritis, gyere vissza, ha leérettségiztél.

Ferreyra általában ölni tudott a tekintetével, és ezt a képességét most is igyekezett hasznosítani, de hiába. Mivel a finom módszer nem vált be, kénytelen volt drasztikus eszközt bevetni, ami azt jelentette, hogy egy jól irányzott balhoroggal kiütötte a túlságosan ficánkoló Agustínt, aki azon nyomban elterült a havas járdán. Most kezdtek csak igazán dolgozni a fotós masinák, aminek eredményét mindenki láthatta is a másnapi újságokban, kivéve a Periodico olvasóit, érthető okokból.

Talán jól is jött Delfínnek az aprócska közjáték, visszarángatta őt a földre, a valós történések közé, amiből a sziklák csodás látvány ragadta ki az elébb. Odalépett Zozaya élettelennek tűnő testéhez, ami valóban nem mozdult, de ha valaki fölé hajolt, hallhatta a szabályos légzés ritmusát, sőt, egy kis horkolást is. A szemhéjai alatt valószínűtlen gyorsasággal mozogtak a szemgolyói, mint aki álmában látványos filmet néz, esetleg egy izgalmas meccset. Szerintem rendben lesz, mondta Delfín, csak fektessük valami melegebb helyre és takarjuk be, mielőtt teljesen átfagy. Azzal máris körbenézett és egyből ki is szúrt egy padot nem messze tőlük. Felemelte Zozayát, amiről eszébe jutott, hogy az utolsó napokban milyen sokszor kellet az anyját szinte ugyanígy cipelnie, és újfent ellágyult. Nem is érezte, hogy milyen nehéz a test, pedig Agustín inkább volt százhúsz kiló, mint száz. A kabátja nem volt végig begombolva, az is lehet, hogy az esés közben nyílt szét a tépőzár, aminek következtében kivillant az alatt viselt póló, ami nem volt más, mint egy hófehér focis dressz, a jól ismert vörös keresztcsíkkal és a szív fölött a címerrel, benne a négy betű: CARP.

Delfín Caceres Tornaroli szíve ismét elszorult. Hát mi a fene történik? Ezért jött el a világvégére, hogy még itt is csúfot űzzenek vele? Huszonhárom éve üldözi egy szörnyű emlék és nem tud tőle szabadulni.

most akkor balra? (fotó: saját)

Egy u10-es tornán csapott össze a Boca és a River. Ő volt a kék-sárgák középhátvédje, aki az utolsó másodpercben, 2-2-nél egy ártatlan beívelést védhetetlenül fejelt a saját kapujuk bal felső sarkába. Gyönyörű gól volt, ha a másik térfélen történik mindez, hetekig ódákat zengenek róla szerte Buenos Airesben. A csapat így kikapott, s bár senki sem tett neki szemrehányást, Acosta mester például hosszasan vigasztalta a keservesen zokogó Delfínt még órákkal a meccs után is, ő nem tudott megbocsátani magának, és soha többé nem ment a Bocához edzésre. Az apja ment be két héttel később a klubhoz. Visszavitte a kissé rongyos dresszt, s azt a pár csukát, amiben az összes meccsét játszotta. Ugyan már, Fredo!, korholta barátságosan Acosta mester a kényelmetlenül feszengő Luís Cacerest, ezt nem kellett volna elhoznod, mutatott a lyukas cipőre. Ilyet már nem adok oda senkinek. A gyerek azt mondta, hogy nem méltó rá, s nem tud ott élni, ahol ez a cipő is ott van, felelte halkan Luís. Akkor miért nem dobtátok ki?, értetlenkedett Acosta mester. Caceres erre ércesen csak annyit felelt, hogy a szentképeket sem dobja ki senki, hiába nem látszik már belőlük semmi a rengeteg érintéstől, amire Acosta nagyon elszégyellte magát. Aláírták a papírokat és Delfín másnap már a Vélezhez ment tréningre. Sosem lett belőle komoly futballista, pedig előtte a csodájára jártak az egész városban. Ő lesz az új Perfumo, írta róla egyszer az El Grafico, amikor még csak alig múlt hét. Aztán a Primera D lett a csúcs.

A Periodico 1985. május 23-i számában a sportoldalon pár soros hír jelent meg, miszerint az Asociación Civil Cultural y Deportes Los Cuervos Del Final Del Mundo értesíti a klub szimpatizánsait és mindenkit, akit érdekel, hogy Delfín Caceres Tornaroli személyes okok miatt mégsem lesz az ushuaiai egyesület játékosa, így nem segítheti az egyesületet céljai megvalósításában a tűzföldi regionális bajnokságban. A Los Cuervos Del FDM család sajnálja a történteket, de megérti Delfín döntését, egyben további sikereket kíván a leendő csapatánál, aminek kiléte egyelőre ismeretlen.

A cikket egy olyan fotóval illusztrálták, amin Caceres Tornaroli éppen felsegíti a földön fekvő Agustín Zozayát, miközben Barnabé Ferreyra kedélyesen beszélget a körben álló emberekkel.

Csak akik ott voltak, azok tudhatták, hogy a fotó nem az első sajnálatos eset után készült, hanem akkor, amikor Delfín váratlanul és mindenki számára némiképp érthetetlen módon a földhöz vágta a szelíd gyakornokot, így a mosolyok nem annyira őszinték.

A helyzet elsimításában sokat segített, hogy Ferreyra szinte az összes jelenlévő zsebét teletömte rengeteg pesóval.

*

Bevallom, több okból is az átlagosnál nagyobb izgalommal igyekeztem szombat délelőtt a camping pálya felé. Először is kimaradt számomra két felkészülési mérkőzés (Óvár 1-0, Lendva 1-0), így az előzetesen feltételezett és főként elvárt fejlődési ív két állomása után egy nagyobb ugrásban bíztam a Somorja elleni meccset követően. (Spoiler! Nem kellett csalódnom.) Másrészt sportigazgató úr és ügyvezető úr a tapasztaltabb játékosok beszerzése kapcsán is megnyomta végre a gázt, hiszen megérkezett a kapuba Kovácsik Ádám és támadó szellemű szélsőnek Babati Benjámin. Kovácsik esetében biztos voltam benne, hogy pályán lesz, Babatinál meglepődtem, hogy máris kezd, de ha jobban belegondolok ez is totál logikus lépés volt, hiszen mi a túrót csinált volna egy vadidegen városban egyedül az első nap, akkor már jobb, ha szem előtt van. Végül, de nem utolsó sorban a Rapid miatt is volt bennem némi drukk, hiába csak a fakót küldték el. Lesz még olyan, hogy bekuncsorog az első csapat hozzánk játszani.

shake your body, bro’! (fotó: saját)

Egyébként még szerdán a Guns’n’Roses koncert előtt beültünk az Ernst Happel Stadion melletti bevásárlóközpont egyik kifőzdéjébe meginni egy kólát, s miközben szürcsöltem a lónyálat, azt vettem észre, hogy pont szembe velem van a Rapid FanShop. Gondoltam, bemegyek és elmesélem az eladóknak, hogy milyen fasza klub az ETO, hátha még nem hallottak róla, de sajna a kínai kasszás néni pont akkor vágott elénk egy közel 70 eurós számlát (2 sör, 2 kóla), aminek következtében sokkos állapotba került mindenki, így odalett a trollkodásom. Hamar kiderült, hogy két menüt is igyekezett hozzácsapni a cehünkhöz a kis hamis, de átláttunk a szitán. Sűrűn elnézést kért, és tényleg őszintének tűnt a hanglejtése. A Nyugat mindenesetre tényleg hanyatlik, a stadion vécéjében nincs piszoár, a falra kell hugyozni, én ilyet utoljára Debrecenben, az Oláh Gábor utcában csináltam utoljára még valamikor a kilencvenes évek végén.

A Rapid ugyebár tavaly nyáron is volt itt, pörgős meccset játszottunk velük, ráadásul úgy emlékszem, hogy néha bántóan könnyedén szaladtak át az ETO akkori védelmén a bécsi ifjoncok és csak a rutintalanságukon múlt, hogy végül kikaptak.

Na most kérem szépen szó sem volt ilyenről. Nem akarok nemezetkarakterológiai értekezésekbe bocsátkozni, mivel egyáltalán nem a szakterületem, plusz nagyon vékony jégen jár, aki belemegy az ilyenfajta elemzésbe, de a csapatuknak nem tett jót, hogy a balkáni, ezen belül is a szerb-koszovói-török vonal visszaszorult és mint alább, az összehasonlításban is láthatjátok, meghatározó szerepet kaptak az osztrák nyápicok. Nem mondom, hogy nem csíptek és haraptak, de kevésbé éreztem őket agresszívnak, mint egy évvel korábban. Herr Kulovits a kispadon talán ezért, talán másért, rendesen kompenzált. Párszor ordított és toporzékolt, többnyire indokolatlanul, de volt a sporinak egy olyan döntése (les befújása kábé 100 méterről, annak ellenére, hogy a taccsbírójának zászlaja meg sem rebbent), amit az értő publikum is döbbenten nézett, annak ellenére, hogy mi voltunk a kedvezményezettek. A megoldás igazi bulimeccses lett, mi magunktól visszaadtuk nekik a labdát, a bíró meg lepacsizott az osztrák trénerrel. Egy szép barátság kezdetét orrontom.

A csapat közben hajtott keményen, és nehéz visszaadni ugyan pontosan a látottakat, de határozottan érzékeltem tudatosságot a játékunkban. A kezdéskor Babati száguldozott a középpálya jobbszélén, míg Kiss Balázs a másikon, majd röpke húsz percet követően helyet cseréltek. Nem tudom, mindez mennyire zavarta össze az ellenfelet, mert tíz perc múlva visszaállt az eredeti felállás. Egyébként már azért volt Benjámint leigazolni, mert nem tudom, mikor láttam utoljára olyat, hogy valaki egy hosszú keresztlabdát a levegőben úszva, légtoppal vett át úgy, hogy nem pattant el tőle a bőr és még után bónuszként adott egy használható passzt. És nem ez volt a mérkőzés utolsó látványos jelenete.

Már az első gól is szemre tetszetős akció után született. Toma megalkuvás nélkül visszatámadta a Rapid védelmét, labdát szerzett, bevitte a tizenhatosra a bogyót, majd pontosan akkor adott keresztbe, hogy Priskának „csak” ott kellett lennie és „csak” jól kellett beletennie a lábát. A második dugónál Vitális úgy verte be balról a szabcsit ahogy kell, és ahogy Kiss Mátétól láttuk a tavasszal. Bár pont a pálya átellenes oldalán történtek az események, így nehéz megítélni, de talán hibázott a kapus, ami Vitu érdemeiből nem von le semmit. Már most azt látom, hogy az önbizalmából nem veszített semmit, sőt, és az ilyen gólok csak növelik a magabiztosságát. Apró mellékszál, hogy volt a meccsnek olyan szakasza, amikor kicsivel több Zidane volt a pályán az egészségesnél, már ami a talpal visszahúzott cselek és passzok számát illeti. Belefért.

A második félidő elején a spori igyekezett izgalmassá tenni a mérkőzést, ezért elengedett a tizenhatosunkon belül egy véleményes támadói kezezést, majd amikor mindenki elfogadta a vélhetően rossz döntést, Csonka egész egyszerűen felborított egy osztrák csatárt és erre kis habozás után befújta a tizit. Skandallum! Magyar a magyarnak miért vájja ki a szemét ezekben az egyébként is vésztehes időkben? De! Tudom én, hogy a futball nemcsak a technikáról és a taktikáról szól, hanem egyszerre az idegek csatája is, meg egyébként is mindig és mindenki ellenünk van, de nekem ne magyarázza már el senki, hogy a szünet után három perccel nem lehet tiszta fejjel olyan döntést hozni, hogy nem adok a bíró kezébe aduászt. Én hittem benne, hogy Kovácsik lesz az igazságosztó és véd, de ez majd legyen így valamelyik fontos bajnokin.

A most is piros-feketében játszó bécsi zöldek nem kaptak annyira vérszemet, hogy nekünk ugrottak volna, így egy picit lassabb tempó mellett biztosan őriztük az előnyt, és bennünk volt az újabb gól. A szünet után Babati és Priskin nem jöttek ki, helyettük szállt be Óvári és Borsos, majd még egy et cseréltünk, Csingert váltotta Urblík.

Az utóbbi cserét nem pontosan tudom, hogy mi indokolta, talán egy kisebb sérülés, mert a veres centerhalf nagyon jó benyomást tett rám. Határozott volt végig, amig játszott, az ütemérzéke nagyon rendben van és feltűnően tiszta eszközökkel operál. Jó kis spíler, nem csoda, hogy a DAC vette meg, bár nem igazán értem, hogy olyan valaki, aki a Primaverában az utóbbi két évben sztenderd pályán van, kilencven perceket játszik, mi több, ő a csapatkapitány, mi a fityfenéért nem érez magában annyi erőt, hogy mondjuk, első lépcsőként elmegy Hollandiába vagy Portugáliába futballozni. Lehet, hogy szemétség részemről, de az ő esetében ezt a kvázi motiválatlanságot érzem a leggyengébb pontnak. Persze bizonyítsa be, hogy minden álma volt az ETO-ban futballozni és itt ír történelmet, esküszöm, ha így lesz, saját kezemmel faragok neki egy szobrot. Jó, azt nem, de írok róla egy hőskölteményt.

a sógor mindig késik (fotó: saját)

Érdemes még külön szót ejteni a próbázó Borsos Filipről. Mint ismert, ő az egykori soproni focistának, Borsos Istvánnak a fia. Az SC Sopron neveltje, az MLSZ Adatbank szerint alig hét és fél évesen igazolta le a klub 2007-ben, ahonnan 2015-ben ment el az SV Mattersburgba. Utána játszott az SV Riedben, a Blau-Weiss Linzben és végül a Wiener Neustadtnál. 2019 és 2021 között négy elsőligás meccsen (2x SVM, 2x SV Ried) kapott összesen 153 játékpercet és van egy asszisztja. A 2021/22-es szezont Linzben kezdte és a 10 alkalommal játszott, főként csereként, maximum 45 percet per alkalom. 2022 elejétől már az 1. Wiener Neustädter SC alkalmazottja, ami a Regionalliga keleti csoportjában szerepel. Itt kilenc meccset tart számon az adatbázis. Megmondom őszintén, az az adat meglep, hogy 185 centi magas, kívülről robosztusabbnak tűnt. Ami még érdekesség, hogy többen is megjegyeztük, a mozgása kísértetiesen hasonlít Priskinre. Szombaton brusztolt sokat, megtartotta a labdákat, aztán igyekezett megjátszani azokat. Nagyon nem volt látványos, amit csinált, hogy aztán rúgjon egy ollózós gólt.

Igaz, Zsóri Dániel óta tudjuk, hogy egyszer mindenkinek elsülhet a lába, de talán ő lesz az a kivétel, akinek többször is. Lehet, hogy mire ezek a sorok megjelennek, addigra már meg is vettük, aztán kölcsön is adtuk a DAC-nak, de ami biztos és dokumentált, hogy a szép mozdulat után volt egy kicsit teátrális gólöröm, -ez a mai fociban szükséges, de még nem elégséges feltétele a jó játékosnak – de nem szaladt be azonnal a klubházba a szerződést aláírni és nem kapott egyből egy nevére feliratozott mezt sem.

Én a magam részéről optimistán ültem be a kocsiba lefújás után, mert tetszett, amit láttam.

Ha nem lennék bizakodó, már rég abbahagytam volna egyébként is az írást a francba.

És ezt most tekintsétek fenyegetésnek.

Hajrá ETO!

*

ETO – Rapid Wien II 3-1 (2-0)

68 néző, vezette: Gaál

ETO. Kovácsik – Kovács, Csinger (61’ Urblík), Csonka, Vincze – Babati (46’ Óvári), Toma, Tuboly, Kiss B. – Vitális, Priskin (46’ Borsos). Edző: Tímár Krisztián

Rapid II*: Orgler – Dijakovic, Tambwe-Kasengele, Eggenfellner – Holzhacker, Bajlicz, Sattlberger, Fallmann – Kocyigit, Hedl, Tepecik. Edző: Stefan Kulovits

Gólok: 25’ Priskin 1-0, 34’ Vitális 2-0, 48’ Kocyigit (11-es) 2-1, 72’ Borsos 3-1

Jók: Csinger, Vincze, Toma, Tuboly, Kiss B., Vitális

*Sajnos a Rapid II esetében nincs használható infó arról, hogy kik szálltak be a cserék közül a második félidőben. Ha a helyzet változik, frissítem a posztot.

Kategória: felkészülés, mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Ma volt a holnap tegnapja

kavalkád (fotó: artandobject.com)

Szokás szerint most is ketten ültek a kocsiban, de a korábbiakkal ellentétben ezúttal Blaïse vezette a Rovert. Kora este volt, ráadásul esett az eső, és ilyenkor Blaïse szinte semmit sem látott, még akkor sem, ha a leggyorsabb tempóban dolgozott az ablaktörlő. Először a szélvédőn bóklászó apró vízcseppeken tört meg a fény, amit másodjára Blaïse szemüvegének lencséje terelt új utakra. Olyan volt az egész, mint amikor becsukod a szemed, majd hosszan és kitartóan dörzsölni kezded, aminek a végén pompázatos színekben tündöklő fura alakzatok viháncolnak előtted, mintha egy pszichodelikus élményekből merített klipet néznél az MTV-n, hajnal kettőkor, ami alatt végtelenül lebutított zene szól, vagy sokkal inkább egymás mellé dobált zörej darabok, monoton ritmusban.

– Műttesd meg magad vagy legalább csináltass kontaktlencsét! – mondta neki néhányszor Rubén, de Blaïse mindig ellenállt.

Egyszer olvasott valahol egy cikket, amiben leírtak egy borzasztó esetet egy kongói kisfiúról, aki szinte alig látott, a tényleges vakságtól alig választotta el valami, majd miután Cliff MacManus, igen, az a MacManus a Preachersből felkarolta az ügyét, és kifizette az operációt a legmenőbb dél-afrikai klinikán, ahol a legmenőbb szemspecialista végezte a beavatkozást, s pár napig úgy is tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben van, a kis Kavidi boldogan ölelhette magához a szülőket, akiket tizenegy év után láthatott először igazából, hirtelen komplikációk léptek fel, aminek a végén a kisfiú iszonyú fájdalmak között halt meg. Nem megvakult, hanem elment.

– Én soha nem fogom megengedni senkinek, hogy meglézerezze a szemem, akkor inkább elviselek néhány kellemetlenséget – mondta Blaïse határozottan, és Rubén a kontaktlencsét már nem is erőltette.

Meglepően fülledt áprilisi péntek volt. Cave-et hallgattak, a Bad Seeds 2004-es Abattoir Blues albumáról szólt a Cannibal’s Hymn. Majdnem mindig Cave énekelt, amikor együtt mentek valahová, imádták a melankólikus dallamokat, Rubén néha be is kapcsolódott, bár inkább ritmusos verselést adott elő, mint bármilyen éneklést, miközben Blaïse csak magában dúdolt, most éppen csukott szemmel, hiszen nem ő fogta a kormányt. Közben az anyjára gondolt, aki már nem élt, de még mindig nem tudott kilépni abból a láthatatlan karolásból amivel az anyja tartotta fogságban hosszú éveken át, s aminek következtében úgy érezte, hogy nem képes az önálló életre.

– Találkozol még Amyvel? – robbantotta föl a dal okozta látszat harmóniát Rubén, akinek nem volt erőssége a kényes dolgok óvatos megközelítése.

Blaïse úgy tett mintha nem hallaná a kérdést, pedig nagyon is eltalálta a szívét a levegőben cikázó, egyébként a kívülálló számára teljesen ártalmatlannak tűnő mondat. Felhangosította a CD-t, ötösről egészen tizenkettesre tekerte a volume szintet, és látványosan bámulni kezdett kifelé az ablakon. Besötétedett már, nehéz lett volna bebizonyítani, hogy a horizont alján pislákoló kicsiny fények keltették fel az érdeklődését. Rubén pár pillanatig gondolkodott, hogy erőltesse még a témát, de győzött a józan belátás, és inkább másfelé terelte a beszélgetést.

– Láttad a múlt héten a Port Vale-t? – hangjában némi izgatottság volt felfedezhető. – Évek óta nem játszottak ilyen jól. Mintha megtáltosodott volna az egész csapat. Esküszöm, két hét múlva is kimegyek. Te is jössz?

Blaïse megkönnyebbült. Amyvel egy két évig jártak, főképp titokban, mert az anyjának nem tetszett a lány, amit az első alkalommal meg is mondott.

csillogás (fotó: artandobject.com)

– Ez egy törpe, kisfiam – mondta ki a halálos ítéletet, s nem is különösebben érdekelte, hogy mit válaszol Blaïse. – Csak gondod lesz vele, meglásd!

Blaïse ezek után nem érezte szükségét, hogy máskor elvigye magukhoz Amyt, azt meg végképp nem, hogy egyáltalán a kapcsolatuk bármilyen részletével traktálja az anyját.

– Már nem vagyunk együtt – hazudta egyik alkalommal, amikor az anyját megint levitte a pincébe a depresszió, s milyen jól tette, hiszen ezzel kissé sikerült felvidítania, s megkímélni magát számos kellemetlen megjegyzéstől.

– Jó fiú vagy, Blaïse! Kár, hogy ezt nem ismerik fel a nők.

Két hónappal később aztán tényleg szakítottak. Aztán rövid kihagyást követően megint összejöttek, majd megint szakítottak, immár véglegesen.

– Ki jön? – fordult Rubénhez. – Én már azt sem tudom, kivel vagyunk egy ligában.

– A Doncaster.

Doncaster? Hihetetlen, hogy milyen régen hallotta ezt a nevet, mélázott magában Blaïse, aztán még jobban feltekerte a hangerőt. Már a Let the Bells Ring ment, amit különösen szeretett, talán azért, mert meglepően dallamosra írta Cave és Ellis.

Take this deafening thunder down

Take this bread and take this wine

Your passing is not what we mourn

But the world you left behind

Well, do not breathe, nor make a sound

And behold your mighty work

That towers over the uncaring ground

Of a lesser, darker world

Az út mellett eltűntek a fák, kisebb kőkerítések szabdalták a tájat, amik mögött kőházak bújtak meg. Rubén lassított, mint aki nem igazán tudja, hogy éppen merre jár, pedig már legalább ötvenszer tették meg ezt az utat, igaz többnyire Balïse vezetett.

– Ott, azután az enyhén íves kanyar után kell balra mennem, igaz? – kérdezte Rubén Blaïse-t, aki alig észrevehetően bólintott.

Már tényleg alig lehetett látni bármit is, szerencsére az útmenti sövényt mostanában nyírták, így a távoli ablakon át kiszűrődő fény kellő útbaigazítást jelentett. Pontosan a kertkapu előtt álltak meg. Az eső már egy ideje elállt, annyira hideg sem volt, ezért nem vették fel a ballonkabátokat, hanem ingben szálltak ki a kocsiból. A kapu nem volt bezárva, amikor Rubén benyitott, halk nyikorgás mellett adta meg magát a behatolóknak. Pár lépéssel máris a háznál teremtek, ahol már nem akartak udvariatlanok lenni, ezért óvatosan bekopogtak. Először nem jött válasz, ezért vártak egy-két percet, s immár határozottabban zörögtek.

Az ajtó kinyílt és egy kifogástalanul felöltözött medve köszöntötte őket olyan hibátlan angolsággal, mint aki Oxfordban kapott diplomát irodalomtörténetből. Egyébként majdnem így is volt, csupán azzal a különbséggel, hogy az alkalmazott nyelvészet területén doktorált.

– Jó estét, uraim! Miben segíthetek?

Blaïse és Rubén némiképp meglepődött, de csak azért, mert eddig egy róka jelentette a fogadóbizottságot, aki kevésbé adott az elegáns megjelenésre.

karoló ágak (fotó: artandobject.com)

– Bocsássanak meg! – szabadkozott a medve.- Még be sem mutatkoztam. Dr. Benedict Cummings vagyok, csak pár hete dolgozom itt. Közben rájöttem. Ön bizonyára Rubén – fordult Rubén felé. – Ön pedig Blaïse – nyújtotta a kezét Blaïse-nek.

– Valóban, mi vagyunk azok – felelte Blaïse. – De miként ismert meg minket?

A medve kedvesen elmosolyodott.

– Az maradjon az én titkom – mondta és kedvesen elmosolyodott, majd beljebb tessékelte őket.

Rubén és Blaïse belépett a házba. Fura érzés fogta el őket, de nem tudták volna megmondani, hogy mi az. Valami nem stimmelt. A belső tér látszólag változatlan volt ahhoz képest, amikor legutóbb itt jártak, de mégis, mindketten csöppet ijedten néztek körbe ls körbe, hogy megtalálják a hibát.

– Teát? – kérdezte a medve, de a választ meg sem várva máris elment elkészteni a forró italt.

– Maradjunk? – nézett kérdőn Blaïse-re Rubén, mikor csak ketten maradtak. – Akár vissza is fordulhatnánk.

– Ugyan! – nyugtatta meg Blaïse. – Két kérdés, aztán megyünk is.

A medve visszatért egy tálcával, rajta a két csésze gőzölgő tea. Isteni illata volt, szentigaz.

– Dr. Cummings! – fogott bele Blaïse. – Kevés az időnk, s mint bizonyára ön is tudja, mi Sziszifusz urat keressük.

– Ó, hát persze! – felelte kedélyesen a medve. – Természetesen ismerem jövetelük szándékát. Sziszifusz úr most is hátul van a kertben.

– Most is? – csodálkozott el Rubén. – Ilyenkor?

– Bizony! Ez a legújabb. Két hete szinte semmit sem alszik, mert szent meggyőződése, hogy az eddigi sikertelenség oka a túl sok pihenés volt. Higgyék el, igyekeztem meggyőzni arról, hogy téved, de hiába. Hajthatatlan.

– A helyzet rosszabb, mint amire számítottunk – nyugtázta Blaïse.

– Nem mondok önnek ellent – válaszolta a medve. – Hét éve tart már ez az állapot és nemhogy előrelépés lenne, sokkal inkább hátra megyünk. Pickford, a róka pontosan emiatt adta fel. Én azonban még kitartok. Jöjjenek velem!

Dr. Cummings előre ment, a hátsó, kertbe vezető ajtónál kézbe vett egy előre odakészített fáklyát, amit szaporán meggyújtott. A fény beterítette a teljes kertet, s azonnal láthatóvá vált a terület végén álló óriási földhányás. Talán húsz méter magas is lehetett. Egy apró ember kuporgott az aljában, előtte egy vele nagyjából azonos kőgolyó, amit igyekezett feltolni a körülbelül negyvenötfokos lejtőn. Egy-két lépést tudott csak megtenni, aztán gurultak is együtt vissza. Kicsit pihent, majd újra megpróbálta, hasonló sikerrel.

– Azt hiszem, mindent láttunk – mondta Blaïse és megfordult.

– A jegyzőkönyvet megírjuk holnap és eljuttatunk egy példányt önöknek is – tette hozzá Rubén.

Tizenegy fele járt, amikor elhagyták a települést. Teljesen tiszta volt az ég, Blaïse mégis azt kérte Rubéntől, hogy vezessen ő visszafele is.

Felhívta Amyt, de a lány nem vette fel. Kétszer is megpróbálta, eredménytelenül. Aztán írt egy SMS-t az anyjának, hogy soha többé nem megy haza.

Két éve nem törölte ki a számot, a szolgáltató pedig nem jelzett vissza, hogy bármilyen gond lett volna a kézbesítéssel.

*

Eljött hát végre az igazság pillanata, felmutatom a tükröt, amit megnézhet bárki. Például mi, szurkerek, akik már hét éve várunk valamire, talán nem csoda, hogy néha már azt sem tudjuk, hogy pontosan mire. Gyerekként imádtam Vernét, rongyosra olvastam a legtöbb könyvét, a Rejtelmes sziget mellett a Grant kapitány gyermekei volt a kedvencem, ahogy bejárták a világot, így utólag Patagónia maradt meg a leginkább, de bizony sokszor magam is elbizonytalanodtam, hová is indultak tulajdonképpen?

Most meg? Szerethető csapat? Nézhető foci? Legmagasabb osztály? Ahányan vagyunk, annyifélék.

Aztán persze elolvashatják a klub körül ügyködők is, azok, akik közül egyeseknek csak az első félév jutott, a lassú elválás, a rugalmas elszakadás, no meg persze az új éra emberei, akikbe amúgy oly sokan belé helyezték a bizalmukat. És ott vannak az átmenet figurái, hiszen nem lehetett a vödör vízzel egyetemben a gyereket is kidobni, hát még azokat, akik működtették, működtetik ezt az egész hóbelebancot.

Kétszáztizenheten tiszteltek meg azzal, hogy kitöltötték az általam összerakott kérdőívet, amiért különösen hálás vagyok, hiszen így komoly adatbázis jött létre, olyan, amiből már bőséggel lehet meríteni, illetve kisebb hibahatár mellett következtetéseket levonni. Ez a szám nagyjából megegyezik azzal a nézősereggel, ami egy átlagos hazai bajnokin, kevésbé érdekfeszítő ellenfél látogatásakor megjelent a stadion lelátóin. Ennyien egyszerűen nem tudunk tévedni.

Most mindenki csatolja be az öveket, mert kezdődik az utazás!

*

[ALAPADATOK, SZOCIOGRÁFIA]

Az adatok azt mutatják, hogy az átlagos ETO-szurkoló Győrben él, középgenerációs (36 és 49 év közötti), aki a nyolcvanas évek sikerei és az azt követő dekád második felének fellángolása közötti időszakban (1981-1997) szippantott be a közeg. Az idegenbeli meccseket streamen nézi, de a hazai találkozóknál is inkább marad valamilyen gép előtt. Kis csalással én is ezt a képzeletbeli figurát testesítem meg, mivel pár évvel idősebb vagyok. Igaz, bérletesként, amikor csak nincs valami elmozdíthatatlan akadály, ott ülök a nyugati lelátó B szektorában.

A különböző szempontok alapján az alábbi eloszlásokat mértem.

Életkor:

43,3% -> 36-49 éves

25,8% -> 19-35 éves

20,7% -> 50-65 éves

6,9%   -> 19 év alatti

3,2%  -> 65 év feletti

Ami egy csöppet ijesztő, hogy bántóan kevés kamaszt mozgat meg a csapat. Nyilván az általános tendenciák mellett (ti. lehet bosszankodni azon, hogy milyen kevesen mennek le focizni a mai srácok közül, de mennyivel több inger éri őket, a mi gyerekkorunkhoz képest), ebben a legnagyobb szerepe az utóbbi hét év nihiljének van. Ugyan kit hoz lázba egy Szentlőrinc elleni unalmas bajnoki? Főleg, ha két hét múlva meg a Soroksár jön.

Lokáció:

50,2% -> Győr

24,9% -> Győr-Moson-Sopron megye egyéb települése

22,1% -> valahol máshol Magyarországon

2,8%   -> külföld

Nincs meglepetés, a drukkerek döntő hányadának valamilyen egyéb módon is kötődik a földrajzi környezethez. Bár külön nem vizsgáltam, okkal feltételezhető, hogy akik távolabbról szimpatizálnak a csapattal, valaha éltek ezen a vidéken.

Az ETO-szerelem kezdete:

51,6%  -> 1981-1996

29,0% -> 1997-2015

11,5%  -> 1964-1980

6,0%   -> 2015 után

1,9%   -> 1963 előtt

Idén ünnepeltük a Verebes-éra első bajnoki címének 40. évfordulóját, ami a legtöbbek számára az origót jelenti, ha az ETO-ról szó esik, nem megbántva természetesen Palotai Karcsi bácsiék legendás garnitúráját. Az vitathatatlan tény, hogy van némi generációs törés ott, kinek és mit jelent a futball? Kicsit sarkítva, nekem és a hozzám hasonló korúaknak csöppet több pozitív élmény fűződik hozzá, míg a fiatalabbak számára nagyobb szelet jutott a szívásból. Tiszta szerencse, hogy belátható időn belül (2013) is van sikerélmény, ami a szurkolói utánpótlás miatt roppant fontos.

Meccsnézési szokások (hazai):

33,3% -> stream

31,0% -> bérletes

23,6% -> alkalmanként meccsre járó

8,8%  -> rendszeres meccslátogató

Meccsnézési szokások (vendég):

71,4% -> stream

18,4% -> alkalmanként utazó

6,9%   -> nem látott egy meccset sem

3,2%   -> mindenhova elkísérte a csapatot

Először is tapsoljuk meg azt a hét kitöltőt, akik fáradságot nem kímélve, Balmazújvárostól Szentlőrincig elutaztak az összes lehetséges helyre. Hipp-hipp hurrá! Ha nem lenne anonim a felmérés, szívem szerint őket meglepném valami apró ajándéktárggyal. Remélem a klub helyettem is megteszi.

holdvilág (fotó: artandobject.com)

Mondjuk az induló szezonban a bérletesek is kaphatnának nagyobb megbecsülést. Nekem mondjuk sok nem kell, hiszen már a kupameccs következtében felmatricázott székek látványától is elolvadtam, de azt azért el tudnám viselni, hogy halljam és(!) értsem a hangszóróból elhangzó szövegeket, illetve szívesen vennék egy informatívabb eredményjelzőt. Amíg az utóbbi megvalósul, megelégednék azzal is, hogy promt kicserélik az elhasználódott ledeket. Ja, és a galambszar viszonylag hosszú idő alatt bomlik le magától.

[ÉRTÉKELÉSEK]

Csapjunk a lecsóba! A ti értékelésetek alapján a csapat egész évi teljesítménye 2,97 lett az 1-től 6-ig terjedő skálán, ha az összképet nézzük. Ez a közepesnél egy hangyafinggal rosszabb, ami kétségtelenül szigorú, de valamennyi tényezőt figyelembe véve nagyon is igazságos ítélet. Ráadásul mindez úgy jött ki, hogy a szezont egy ötös győzelmi szériával zártuk, azaz joggal feltételezhető, hogy a többség egy kicsit felfelé kerekítette a számot ahhoz képest, ha mondjuk április elején teszem fel a kérdést.

Ezek után logikus, hogy a feldobott jelzők közül a negatív töltetű szavak viszik a prímet, bár a győztes kategória (hullámzó) azt is tartalmazza, hogy voltak jó periodusok is. Érted haragszom, nem ellened, valamint a saját gyerekemet csak nem döngölöm a sárga földbe (aka Klausz László).

hullámzó: 116 szavazat

középszerű: 93

méltatlan: 75

dühítő: 59

kilátástalan: 41

semmilyen: 36

reménytelen: 28

elfogadható: 24

bíztató: 15

előremutató: 11

Nem meglepő módon voltak köztetek trollok is, így a fentieken túl a remek 3, a parádés pedig 1 szavazatot gyűjtött be. Nono! Rosszalkodni nem szabad! Ami bizonyos, hogy a tulajdonos építhet a szurkolói bizalomra, mert az még nem veszett el teljesen, hiába dolgozik rajta a menedzsment úgy, hogy talán észre sem veszi. azért nem áratana minél hamarabb felébredni!

Most pedig következzék a legizgalmasabb rész, ami nem más, mint az egyéni értékelés, aminek összegzéseként rögvest több listát is a nyakatokba zúdítok.

Elsőként nézzük meg, hogy milyen végeredményt hozott a ti voksolásotok. Ami feltűnt, hogy közel huszan nem osztályoztak azok közül, akik kitöltötték a kérdőívet. Felteszem, hogy ennek inkább önmérséklet mint lustaság áll a hátterében, így aki nem látott eleget, nem nyomott gombot. Köszi, korrektebb lesz a kép.

A nyers lista, ahol a leadott értékelések szigorú számtani átlaga rangsorol, az alábbiak szerint alakult. (Zárójelben az első adat a meccsek száma, ahol az afódott játékos pályára lépett, a második pedig a szavazatok száma.)

  1. Vitális Milán (37/196) 4,11
  2. Óvári Zsolt (36/196) 3,67
  3. Toma György (32/197) 3,88
  4. Farkas Balázs (20/196) 3,66
  5. Fadgyas Tamás (33/195) 3,62
  6. Lipták Zoltán (15/193) 3,49
  7. Tuboly Máté (19/196) 3,44
  8. Kovács Krisztián (35/193) 3,37
  9. Priskin Tamás (26/199) 3,36
  10. Kiss Máté (24/197) 3,25
  11. Fodor Ferenc (31/193) 3,10
  12. Bagi István (27/197) 2,75
  13. Csonka Bonifác (28/192) 2,74
  14. Bacsa Patrik (37/195) 2,71
  15. Simcho Viktor (24/197) 2,70
  16. Vernes Richárd (19/194) 2,67
  17. Berki István (28/195) 2,62
  18. Forgács Dávid (21/191) 2,54
  19. Vincze Ádám (18/196) 2,43

Azért, hogy ne legyen ennyire sima a történet, beleraktam két csavart, ami a gyakorlatban annyit tett, hogy készítettem még kér rangsort, amiben súlyokat használtam. Az elsőnél figyelembe vettem, hogy az összes lehetséges játékperchez képest mennyit volt pályán a delikvens (%), a másiknál pedig azt, hogy mennyi volt az egy meccsre vetített átlagos játékperce. Vegyünk gyorsan két, relatív jól összehasonlítható példát arra, hogy mi a különbség. Bagi István a lehetséges idő 62,2%-át töltötte a pályán, míg Bacsa Patrik 63,8%-ot. Mivel azonban Bagi ezt 27mérkőzés alatt teljesítette, az ő átlaga 78,8 perc, míg Bacsáé csak 58,9 perc (37 meccs). Könnyű belátni, hogy egy meccset figyelembe véve Bagi többet tehetett hozzá az összteljesítményhez. Legalábbis a plusz húsz perc miatt több lehetősége volt rá. Hogy aztán élt-e vele, az már más kérdés.

szirmok és virágok (fotó: artandobject.com)

A részletszámításokkal nem untatok senkit, ha valakit érdekel, szívesen megmutatom azokat. A nyers lista valamint a két korrigált rangsor helyezési számai alapján lett egy abszolút tabella, mégpedig a következő.

  1. Vitálsi Milán
  2. Toma György
  3. Fadgyas Tamás
  4. Kovács Krisztián
  5. Óvári Zsolt
  6. Fodor Ferenc
  7. Bagi István
  8. Csonka Bonifác
  9. Tuboly Máté
  10. Priskin Tamás
  11. Kiss Máté
  12. Lipták Zoltán
  13. Farkas Balázs
  14. Bacsa Patrik
  15. Forgács Dávid
  16. Vincze Ádám
  17. Simcho Viktor
  18. Berki István
  19. Vernes Richárd

A metodika természetesen vitatható, mert számos finomítási lehetőséget bele lehetne venni a modellbe, és azt a kritikát is elfogadom, hogy kicsit butított a logika, de fogadjuk el, hogy ez valahol csak egy játék.

Most következzék egy ellenpróba, pontosabban a Blog értékelése. A szezon alatt 31 meccsen osztályoztam a 38-ból, s nem szabad elfelejteni, hogy nálam működött a feles rating is. A nullás kalkulus nem terheli a számítást, hiszen ezzel például Fadgyast nagyon rossz helyzetbe hoznám, egyébként is csak azok kaptak még ilyen jegyet, akik keveset voltak az adott meccsen a pályán (ti. egy félidő felénél is kevesebbet).

sejtelmes sötétség (fotó: artandobject.com)

Álljon itt is a két rangsor egymás után (zárójelben a figyelembe vett osztályzatok száma).

Nyers táblázat

  1. Fadgyas Tamás (11) 3,18
  2. Toma György (26) 2,79
  3. Vitális Milán (30) 2,67
  4. Tuboly Máté (14) 2,57
  5. Lipták Zoltán (10) 2,50
  6. Kovács Krisztián (29) 2,40
  7. Óvári Zsolt (25) 2,38
  8. Priskin Tamás (18) 2,36
  9. Forgács Dávid (17) 2,32
  10. Simcho Viktor (17) 2,29
  11. Bacsa Patrik (27) 2,26
  12. Fodor Ferenc (24) 2,25
  13. Csonka Bonifác (21) 2,24
  14. Kiss Máté (22) 2,233*
  15. Vincze Ádám (15) 2,233*
  16. Bagi István (15) 2,227
  17. Farkas Balázs (12) 2,21
  18. Berki István (14) 1,93
  19. Vernes Richárd (9) 1,50

*azonos átlagnál először a több osztályzat, másodszor a több lejátszott meccs döntött

Az idényben osztályzatot kapott még: Barna Szabolcs (2) 3,25; Klausz Milán (2) 3,25; Ruisz Barnabás (2) 2,50; Sipőcz Bence (2) 2,50; Kulcsár Kornél (6) 2,17; Kanalos Tony-Markos (5) 2,10; Tamás Kornél (2) 1,50 és Múcska Viktor (1) 0,50.

Abszolút lista

  1. Fadgyas Tamás
  2. Toma György
  3. Vitális Milán
  4. Kovács Krisztián
  5. Óvári Zsolt
  6. Tuboly Máté
  7. Fodor Ferenc
  8. Forgács Dávid
  9. Csonka Bonifác
  10. Priskin Tamás
  11. Bacsa Patrik
  12. Bagi István
  13. Lipták Zoltán
  14. Vincze Ádám
  15. Simcho Viktor
  16. Kiss Máté
  17. Farkas Balázs
  18. Berki István
  19. Vernes Richárd

Gyorsan levonható a tanulság, hogy a két forrás alapján összeállított listák nem teljesen fedik egymást. Ennek magyarázata lehet, hogy én minden egyes meccset követően adtam kalkulust, addig ti egy összbenyomás alapján osztályoztatok. Míg nálam okozhattak kilengéseket a kiemelkedő és rossz teljesítmények, a ti esetetekben a hullám kiegyenlítődhetett.

A tendencia azonban kiolvasható, a lista eleje és alja nem hazudik.

Érdekes évet zártunk az biztos. Legközelebb azt igyekszem összefoglalni, hogy mi volt a csúcs- és mi volt a mélypont a szezonban, illetve csokorba szedem a tulajdonosnak/menedzsmentnek címzett kérdéseket.

Addig is tartsatok ki!

Hajrá ETO!

Kategória: elemzés, mindenmás | Címke: , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Majdnem mindenki ott volt

nem aludt el a kis Balázs (fotó: saját)

A termet nem díszítették fel. Szándékosan, mert minek, meg egyébként is csupán pénzkidobás lenne. „Hiszen ez nem más, mint egy szimpla megbeszélés”, óbégatott Kinga, „ráadásul az első, ahol semmi sem dől el”. Kinga volt az új atyaúristen. Oh, pardon! Anyaúristen. Nem mindenki értett egyet Kingával, főleg azok, akiknek nem volt kedves az élete, mert mekkora gáz már, ha mégis idetolja a képét az alispán úr, és még egy szottyadt parizeres szendviccsel sem tudják megörvendeztetni, pedig mennyire imádja, különösen azt, ahogy az extra savanyú uborka szeletkék sorakoznak egymás mellett a minimális beltartalommal rendelkező izéken, felváltva a szigorúan négyperces főtt tojáskarikákkal. Telibe nyomva az egész pirosarannyal, természetesen csípőssel. De Kinga szava volt újabban a döntő, így nem volt elég, hogy a ropikat is eltüntették valahová a biztonságiak, még a terítőket is le kellett kapkodni az asztalokról.

„Jó, hogy nem smirglizzük le a fafelületet”, röhögött Máté, és félóra múlva már nem dolgozott a cégnél.

„Baszki!”, száguldott be hisztérikus sikolyok kíséretében Kristóf, ami nem okozott meglepetést, mert sosem tudta jól kezelni a kritikus helyzeteket. Amikor azok nyertek, Kristófot hirtelen felhívták az Irodába, és onnantól kezdve ő felelt a kormányzati kapcsolatokért, ami azóta nyugis állásnak számított. „Tizennyolcan szálltak le a buszról és egyenesen idetartanak”, kapkodta a levegőt most szegény. „A kurva életbe”, tette hozzá, mert a csúnya szavak használata némiképp megnyugtatta. Bezzeg, ha az alispán Teslája kanyarodott volna be a főbejáraton, módszeresen letarolva a kilógó tujákat, akkor le se lehetett volna törölni a széles vigyort az arcáról. „Csigavér, Kris!”, igyekezett oldani a feszültséget Kinga, amiben egyébként nem volt annyira jó, és a végén mindig kirúgott valakit. Kicsit meg is fagyott a levegő, mert Máté sajnálatos és hirtelen távozása, semmilyen védettséget nem jelentett a többiek számára.

„Nem kizárt, hogy nem is hozzánk, hanem a Sun&Funhoz mennek”, vezetett tévútra mindenkit Luigi. Róla senki sem tudta, hogy tulajdonképpen mit csinál, de hallgattak rá, elfogadták a tanácsait, plusz igen nagy kiváltság volt a barátjának lenni. Luigit pár éve megvezette az útvonaltervező, kettővel hamarabb jött le a pályáról, betévedt az üzembe és azóta itt él. Egész jól megtanult magyarul. Fizetést ugyan nem, de szállást és ételt, no meg kiemelt cafetériát kap, és már négyszer úszta meg a csoportos leépítést. Újabban a tévében is szerepel, egymás kezébe adják azok a csatornák, mint az embert, aki elmenekült Nyugatról. Ide, a Paradicsomba.

Kristóf megivott két felest, bambán nézte a tárgyaló falán a kakukkos órát, egészen megnyugodott. Tikk, takk. Aztán Kinga merész dekoltázsa vonta el a figyelmét, ráadásul nem is annyira diszkréten figyelte a szépen ringó melleket. Kinga észrevette, de tudta, hogy ez a fiú ártatlan, meg ugye azokkal van. „Kristóf!”, szólította meg szelíden, „mi lenne, ha most egy kicsit lepihennél? Úgysem lesz rád szükség.” Kristóf nem ellenkezett a biztonságiaknak, akik óvatosan a hóna alá nyúltak és feltünésmentesen kitámogatták.

„Mondtam én, hogy nem lesz itt semmi látnivaló”, fürdött a saját dicsfényében Kinga, „és neked is igazad lett, Luigi! Elleszünk itt szépen magunkban.” A férfi azonban nem osztozott a fene nagy optimizmusában. „Kinga! A Sun&Funhoz a kutya sem jár.” Kinga meghökkent. „De akkor miért mondtad?” Luigi elővett egy szál cigit, komótosan rágyújtott. „Nem jobb így? Nyugalom van.”

Kinga összetört. Nem szerette, ha gyengének látják, de moist nem volt itt senki, csak Luigi, de ő nem számított. „Ugye, te még tudsz valamit?”, kérdezte riadtan.

„Az üzemből jönnek vagy százan, és itt lesz Peszeki, meg Wurm. Hoppá, majdnem elfelejtettem! Koszik is bejelentkezett.” Luigi mélyet szippantott a jóféle pakisztáni dohányból. „Ne bassz’, Luigi!”, váltott közönségesbe Kinga, „Peszekit már hány éve kirakták, Wurm a télen ment el. Koszikot egy ideje kitiltották az egész kócerájból!” Kinga zihálni kezdett, aztán kért egy slukkot. „Nem tiltotta le a belépőkártyáikat senki”, felelte rezignáltan Luigi. „Jut eszembe! Hoffmann is akkreditált.”

„Na, ez már mindennek a teteje!”, kapkodott újabb és újabb levegő után Kinga, a feje lilás színekben játszott, „Hoffmann még állományban van, de nem dolgozik.”

„Hát ez az!”, nézett mélyen a nő szemébe Luigi, „ez az egész így egy hatalmas kupleráj. Százszor elmondtam már, hogy Hornyáknak meg kell mutatnia magát, de semmi. Mások meg itt csodásítják magukat, és úgy tesznek, mintha semmi sem változott volna. Így mégis mire számít?”

A folyosó felől egyre nagyobb zsivaj hallatszott. Kinga az órára pillantott, öt perc múlva tíz. Nincs mit tenni, mivel a történések elé nem lehet akadályt állítani, jobb azok élére állni.

Kinyitotta a kétszárnyú ajtót és széles mosollyal hazudott mindenki képébe.

extulajdonosok kíméljenek (fotó: saját)

„Jó napot kívánok! Már vártuk önöket, kérem, fáradjanak beljebb! Sajnos a catering szolgáltatónk nevetséges indokkal visszamondta a megrendelést, így most be kell érniük szellemi táplálékkal. Jöjjenek, hamarosan kezdünk!”

Gombolt még egyet a mályvaszínű blúzán, még több betekintést engedve a már eddig sem visszafogott látványba, aztán belekarolt a tétován nézelődő Peszekibe.

„De régen láttam, Zoltán! Minden rendben? Mintha egy picit sántítana. Ugye nem nagy a baj?”

*

Meglepően komoly érdeklődés mellett lépett pályára szeretett csapatunk az első felkészülési mérkőzésen. Persze sok minden a kezére játszott annak, hogy szombat délelőtt bőven több mint száz kíváncsi szempár szegeződjön a Camping pálya gyepére. Egyrészt a Gyirmót érkezett, ami mindig pikáns, legalábbis 2015 óta. Aztán ugyebár lett edzőnk egy közel egyhetes baszakodás lezárását követően. Végül, de nem utolsó sorban egész tűrhető lett az időjárás, és ha már az ember nem kertészkedik, nem megy kétezer forintos lángost zabálni a Balatonra, nincs is frankóbb időtöltés ilyenkor egy pörgős futballmeccsnél.

Magáról a mérkőzésről én olyan sokat nem írnék. Mindkét tréner 45 perces terhelést adott a játékosainak, így igazából két derbit láthattunk: az első elvesztettük 3-1-re, a másodikon meg kibrusztoltunk egy ikszet.

A Transfermarkt azt írja, hogy Tímár Krisztián kedvenc felállása a 3-5-2, esetleg a 3-4-2-1 vagy éppenséggel a 4-5-1, ami már csak azért is merész konklúzió, mert az ő adatbázisukban nem szerepel az NB III, így a következtetéseiket mindössze 13 utánpótlás válogatott meccsből szűrték le, én azért igyekeztem felfedezni ezeket az alakzatokat. Néha sikerült is, így az alább e képpen igyekeztem felrajzolni a két összeállítást. Lehet, sőt biztos, hogy nem lett pontos.

Ami viszont tuti legitim megállapítás, hogy csoda egyelőre nem történt, a magam részéről semmilyen új elemet nem fedeztem fel, ami egy közös nap után nem különösebben meglepő. Sajnálatos módon a védelem elég bizonytalanul mozgott, az előrejáték meg kábé két szép támadáson kívül totál impotens volt.

Az újak közül Kiss Balázs haja nagyon rendben van és tepert is a srác becsülettel a középpálya jobb oldalán, a tizenegyes előtti homorítása igazi mestermunka volt. Igazságtalan lennék azonban, ha erre hegyezném ki az értékelést, bőven rászolgált arra, hogy beírjam a jók közé.

Bencze Márk a második félidőben kapott szerepet, elsősorban a pálya közepén, ahol nem mozgott rosszul, extraként behúzható az Óvárinak adott assziszt.

A többiek? Én nem bántok senkit, ezért lakonikusan csak annyit rögzítek, hogy pályán voltak.

Az igazán érdekes arcok egyébként is a nézőtéren és a vonal mellett bukkantak fel, volt tulajdonos, építési vállalkozó (nem! nem ő!), nagyhangú, pávatáncos drukker, és nem utolsó sorban a felmentett tréner, aki az árnyas sarokban kuksizhatta, hogy egyelőre nincs változás. Micsoda szimbólum! Lacika! Rossz voltál, menj szépen a sarokba és nézz mélyen magadba!

Ahogy anno Miskolcon mondták, a szakestély elérte célját. Mindenki mozgott egy kicsit, a trénerünk meg láthatta, hányadán is áll. A helyében annyira nem lennék nyugodt.

Ami biztos, az idő egyre szűkebb a rajtig, Marty McFly-ra és a dokira kevéssé számíthatunk, a keret ellenben meglehetősen karcsúnak tűnik, szóval bennem van egy kis félsz.

Szerencsére nem nekem bebizonyítanom, hogy ez a társaság bármire is képes.

Folytatás szerdán tízkor a Somorja ellen.

*

ETO – Gyirmót FC 2-4 (1-3)

243 néző, vezette: Gaál

ETO (1. félidő, 3-4-2-1): Fadgyas – Kiss M., Fodor, Forgács – Kiss B., Toma, Tuboly, Tamás – Vitális, Bacsa – Farkas.

ETO: (2. félidő, 4-5-1): Ruisz – Kovács, Urblík, Csonka, Vincze – Simcho, Szabó, Bencze, Vingler (65’ Lacza), Óvári (68’ Hanzli) – Erdei

Gyirmót (1. félidő): Rusák – Szegi, Csörgő, Hajdú, Helembai (31’ Szűcs) – Nagy, Vass, Kovács M. – Soltész (17’ Herjeczki), Simon, Medgyes

Gyirmót (2. félidő): Hársfalvi – Major, Hudák, Lázár, Szűcs (54’ Horváth) – Bagó, Kovács D., Kun – Mayer, Pethő, Herjeczki

Gólok: 19’ Nagy (11-es) 0-1, 28’ Herjeczki 0-2, 37’ Farkas (11-es) 1-2, 40’ Szegi 1-3, 55’ Óvári 2-3, 84’ Mayer 2-4

Jók: Fadgyas, Kiss B., Óvári

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Kicsit több lett, maradhat?

nem kell állóvíz! (fotó: utanpotlassport.hu)

Anya nem akart Szállásfőre menni. Igazából a hülye öcsém és én sem. Az egy szar, mondta ő, mert neki többet megengedtek. Én pontosan ugyanígy gondoltam, csak csöndben. Tavaly is ott voltunk. Kezdődött azzal, hogy a zuhanyzóban hiányzott két csempe és a helyükön egy kékeszöld massza burjánzott. Igen burjánzott, mert ha sokáig nézted, akkor kiderült, hogy nem egy festékfolt lakta be a helyet, hanem valamilyen élőlény. Alacsonyabb rendű állatok szerintem, mondta Lehel és én hittem neki, mert ő biológia faktra járt, én meg irodalomra. Ne piszkáld, akkor nem lesz baj, röhögött a képembe. A vizet biztosan szeretik, fűzte hozzá. Nekem az jutott eszembe, amikor a Mamáéknál töltöttük a nyarat. Már nem voltak tehenek, az istálló helyén csillogó fürdőszobát húztak fel, amit persze nem használhatott senki, mert még valami baja lesz. A vécéülőkén ott volt a tepsi, benne a frissen elkészült bukta. Mama onnan vitte be a konyhába, ahol mindenki tömte magába ebéd után. Tudtam, hogy nem volt alatta szar, de akkor sem esett annyira jól. Éjszaka meg botorkálhattam ki a baromfiudvar végébe a pottyantós budihoz, ha dolgom akadt. Ültem a félhomályban a harmincas izzó alatt a fa alkalmatosságon, mellettem gondosan méretre vágott Szabad Föld, a képek csúsztak cefetül, ha nem figyeltél oda a törlésnél, és nem mertem felnézni, mert az ajtó fölső sarkánál, a vakolatlan falon, a téglák közötti hézagokban bújtak meg a szörnyű óriás kaszáspókok. Biztos, hogy engem figyeltek, s csak a kellő pillanatra vártak, hogy rám ugorjanak, belém eresszék csápjaikat, amitől lassan álomba szenderülök, majd behálózzanak gondosan, hogy aztán hosszú heteken keresztül szívják ki belőlem az élet minden cseppjét. Ha én nem nézek rájuk, ők sem látnak. Úgy rohantam vissza a házba, hogy még a hátsó udvart gondosan elválasztó ócska kerítés kapuját sem zártam be rendesen. Reggel arra ébredtem, hogy a Mama visít. Már megint átjöttek azok a kurva néma kacsák! Órákig úgy tettem, mintha aludnék, és csak akkor merészkedtem ki, amikor már elmentek uborkázni.

Most meg ez a kék izé.

Te, Lehel, ez nem mérgező, kérdeztem az öcsémet. Kicsit közelebb hajolt, úgy csinált, mintha tudományos alapossággal vizsgálná a foltot, aztán jelentőségteljesen krákogás mellett csak annyit vetett oda, hogy: meglehet. Ez Chalifax mutanaris. Népi nevén vízi berencs. Legalább százan vannak és egyértelműen látszik, hogy irtózatos tempóban szaporodnak. Azzal kirobogott a fürdőszobából és bezárta maga után az ajtót. A zuhanyzófüggönybe kapaszkodtam, ami a másodperc töredéke alatt szanaszét szakadt. A földön feküdtem és hamarabb meghaltam, mint a kék valami megölt volna. Lehel az ajtó előtt gurgulázva hahotázott, de nem volt annyira kegyetlen és inkább babrálni kezdett a zárral és hősiesen kiszabadított. A kurva anyádat, ordítottam volna, de semmi erőm nem maradt. Talán jobb is így, mert Anya ott állt Lehel mellett. Ti mit csináltok, kérdezte őszinte ártatlansággal. Kértek buktát?

Miért megint Szállásfő? Apám ránk se hederített, valamit nagyon keresett a fiókos szekrényben, ahol a nagyon fontos iratokat őrizte. Tamás! Anyám kezdett dühös lenni. Lehel és én inkább kisomfordáltunk a szobából, mert nem akartunk ott lenni a robbanásnál. Tamás! Nem hallod, amit kérdezek? Apám továbbra is szorgosan matatott, de most már az íróasztalon, ahova kipakolt szinte mindent. Tamás! Mi nem megyünk oda még egyszer! Apám megmerevedett, majd óvatosan megfordult. Nem kereste anyám tekintetét és látszott, hogy mondani szeretne valamit, de valamiért nehezére esik. Percek teltek el. Anna! Emlékszel, milyen olcsó volt az út tavaly? Belekezdett végre. Anyám bólintott. Ezt az évet is befoglaltam, suttogta apám, azért volt csak annyi. És? Anyám a racionális gondolkodásáról volt híres. Akkor idén nem megyünk el. Ki van fizetve, nem? Legfeljebb egy hétig üres lesz az a viskó. Nekik is jobb így, legalább nem kell takarítaniuk. Balu és Lehel akkor kupit szokott csinálni, hogy ezek után még ők jönnének nekünk egy tizessel, nevetett. Megölelte apámat, próbálta vigasztalni. Most komolyan ezen görcsölsz? Apám tekintetet nem lett kevésbé gondterhelt. Anna! Ha most nem megyünk, ki kell fizetnünk az ideit is, plusz még egyszer ugyanannyit kárenyhítésként. Kárenyhítésként? Az meg mi a frász? Milyen kár? Anyám most már inkább ölni tudott volna. Nem megyünk ki a parkba, kérdeztem Lehelt, aki nem ellenkezett. Aláírtam, hebegett apám. Azt a kurva papírt kerestem, de biztosan aláírtam. Ezt nem hiszem el, sziszegte anyám. De Anna! Tudod, hogy mennyire szarul álltunk egy éve! A kiadó nem fizetett és a te fizetésedből sehova se tudtunk volna elmenni. Csak jót akartam. Sikerült, felelte anyám, és ahogy mondta, egy csepp indulat sem volt benne. De én akkor sem megyek oda! Kifizetjük azoknak a rablóknak, de az biztos, hogy lehúzom őket a Bookingon, most már csakazértis.

És mi lesz a nyaralással, kérdezte apám. Hétfőn mennünk kéne, már csak három napunk maradt. Anyám elgondolkodott, aztán elővette a telefonját. Szia Fülöp, búgta a készülékbe, de úgy, hogy apám szabályosan feszengeni kezdett, megvan még az az apartmanotok Felsőberencsen? Igen? Hétfőtől szabad lenne? Micsoda? Ki vagy hangosítva. Szia Tamás, ütötte meg apám fülét az a roppant kellemetlen hang, amitől mindig rosszul volt, és rendre felment a vérnyomása, mert anyám tényleg kihangosította a Nokiát. Csak öt napról lenen szó, négyünknek. Szarban vagyunk, s itt most újra némította a telefont, Tamást megint behúzta valami görény marketinges, folytatta. Mennyi? Anyám egyszerre keresni kezdte a cigijét, nem vagy egy olcsójános, Fülöp. Nem szép dolog a más szorult helyzetén nyerészkedni! Mindegy, megegyeztünk. A kulcs a szomszédban, Mári néninél? Rendben, szervusz.

Anyám letette a telefont és mélyet szippantott a Camelből. Igazi békebeli darab volt, legalább húsz éves. Megoldottam, vetette oda apámnak, de nem volt boldog.

Apám nem értette, hogy ki az a Mári néni.

*

Kettőezertizenkilencben a Plymouth Argyle FC hivatalos honlapja elkezdte összerakni a klub színeiben valaha játszó futballisták posztonkénti örökrangsorát. Top25 volt a cél. Elébb a kapusok jöttek, majd őket követték a szélső védők szépen sorra. A harmadik etap a centerhalfoké volt.

10. Gerry Elhinney 9. Nicky Marker 8.Curtis Nelson 7. Marcel Seip 6. Mick Heathcote 5. Jack Chisholm 4. Sonny Bradley

Nem igazán ismert nevek, talán csak azoknak a keményeknek mondanak valamit, akik valamiért a ’The Pilgrims’ azaz ’Zarándokok’ néven futó klub hívei. Utánanéztem. Bradley például még most is aktív, harminc múlt, ő ’16 és ’18 között volt Plymouth játékosa, most a Luton Townban teker. Jack Chisholm ellenben egy igazi legenda, 1949-től hat szezonon keresztül futballozott a zöldeknél. Bekerült a ’Hall of Fame’-be is. Az igen!

Adja magát a kérdés, hogy ki állt a dobogó alsó fokára?

Dobpergés!

Igen, bizony: Tímár Krisztián!

a szín oké, a kupa is jöhet, a címeren még dolgozunk (fotó: pafc.co.uk)

The Beast from Hungary, ahogy a laudációban emlegetik. Én módjával dobok hátast az ilyen listáktól, de Anglia ebből a szempontból különleges hely. Ráadásul külföldiként mindig nehezített a pálya, szóval itt és most jár a kalaplengetés.

Tímár egyébként, amikor a Fradiból kikerült a klubhoz, nem felejtette el megemlíteni, hogy számára az angol szerződés a megvalósult álom, s lám, egy ember, aki pontosan el tudta magát helyezni a futballuniverzumban. Igazán kár, hogy miután a 2007-2008-as szezonban az év játékosának választották a Plymouthnál, a makacs sérülések megakadályozták, hogy talán még jobban kifussa magát a szigetországban.

Helyette jött egy vietnámi kaland a méltán híres SHB Đànang csapatában, ami biztos izgi lehetett, de sportszakmailag nem sokat érhetett, majd a levezetés előbb a Siófok, majd a Szeged színeiben, immár az NB II-ben, aminek a végén 2014-ben szögre akasztotta a csukát.

Ugyanakkor látszik, hogy máris fordította a vitorlát és rögvest belevágott az edzői munkába, hiszen már 2015-től a vonal mellett láthatjuk, amikor is a szegedi ifit kezdte edzeni. Aztán jött először a másodedzői feladat a Vidi II-nél, 2018-tól pedig már ő lett a főnök az NB III-as csapatnál.

Valszeg jól csinálhatta, amit csinált, mert az MLSZ megtalálta és 2020 nyarán megtette az u18 szövetségi kapitányának. Egy év alatt két barátságos meccset abszolvált a románokkal szemben, és ha kicsit fellengzősen akarunk fogalmazni, mondhatjuk, hogy veretlenül távozott, mert a tények makacs dolgok.

Tavaly nyáron átült a tizenkilenc évesek padjára, ahol már bőven volt meló, példának okáért tizenegy találkozó, amiből hat tétért, egész pontosan az idei EB eléréséért ment. Nem jött össze, mert az az egy bukta Győrben, a törökök ellen az utolsó utáni percekben a továbbjutásba fájt. Kicsin múlt, ráadásul egy olyan gárdával, amitől földöntúli bravúr lett volna elérni a nyolcas finálét. (Nem mellesleg az az Izrael, akikkel 0-0-át játszottunk, pénteken döntőzik az angolokkal.)

Most pedig jön az ETO, akit elvileg fel kellene vinni az első osztályba. (Apró kiegészítés: Lehet, hogy ezt csak mi szurkolók szeretnénk igazán. Zárójel bezár.)

Talán tévedek, talán a naívabbnál is naívabb vagyok, hiszen semmi sem támasztja alá az optimizmusomat, ha csak az nem, hogy láttam párszor a tévében és nem kliséket nyomott az arcomba a meccsek utáni nyilatkozataiban, de valamiért most érzem a csít. Csak remélni tudom, hogy neki nem elég a másodosztály közepe.

És ha mégis vakon voltam? Ez is benne van, de nem fogok a kardomba dőlni, hiszen járt már más is így, nagyságrendekkel komolyabb pozícióban, és már most megígérem, hogy amennyiben így lesz, ugyanide kiállok és beismerem, hogy benéztem.

Üdv a fedélzeten, Krisztián! Ideje Magyarországon is maradandót alkotni egy zöld csapatnál!

Kategória: holtszezon, mindenmás | Címke: , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Egészen a falig

ez is csak egy meló (fotó: kisalfold.hu)

Ezerkilenszáckilencvenkettőben ismertem meg Klausz Lászlót. Akkor még nem sejtettem, hogy az ellenség fizetett ügynöke.

*

A Z.-i Költségvetési Üzem vezetése számára kiemelten fontos, hogy a dolgozók minden hétfőn reggel vidáman és kellő lelkesedéssel vessék magukat a munkába. Legyen szó az irodistákról, akik csak gyártják azt a rengeteg papírt, ami kell a boldoguláshoz, de főképp a tanácsnak, a sofőrökről, akik rendületlenül róják a kilométereket ráadásul balesetmentesen, meg néhanapján a vb-titkárt elviszik az sz.-i borospincék valamelyikébe, az úthengereseket, akik között sok a Józsi és lelapítanak mindent, de tényleg mindent, vagy éppenséggel azokról a kétkezi melósokról, akik ha kell, a legnagyobb forróságban is kátyúznak. Mert végtére is ez a lényeg, a kvintesszencia, hogy ne legyen kátyú sehol, mert nincs annál rosszabb, ha egy vakbélgyanús beteggel döccen a Nysa mentőautó a kórház felé félúton.

Éppen ezért a pártbizottsággal egyetértésben úgy döntöttünk, hogy minden derék kolléga számára biztosítjuk a szórakozáshoz való jogot, pontosabban lehetőséget, mert a szocializmus építése még nem fejeződött be teljesen negyven év alatt, hiába igyekezett vállt vállnak vetve a munkásság, a parasztság és az értelmiség, vannak még hiátusok, igaz, sokszor ezek már alig észrevehetők, de ahogy a mondás is szól, aki családi házba költözik, annak sosem lesz kész az otthona véglegesen soha.

Két lehetőség merült fel tehát. Egyrészt veszünk állandó belépőket a Váci Mihály Színházba, párban természetesen, és a premiert követő tizedik előadásra elmehet a kultúrára szomjazó munkatárs valakivel. Azért a tizedikre, mert akkor már kellő ismeret van róla, hogy mondjuk az Ember tragédiájában mennyire áspiskígyó Lucifer, vagy a Mágnás Miskában játszik-e és miként az a fiatal bonviván, akinek most nem jut eszembe a neve, esetleg közben megírta a Megyei Újság, hogy a Bajazzókban hamisan énekel a Máriássy Mariska. A baj csak az, hogy van ugye ez a balett izé is, ami szintén a repertoár része és lássuk be, nem mindenki szereti, ha az ötödik sor közepén folyamatosan az arcán csattan más verejtéke.

Ezért vettük számításba, hogy van ugye itt a városban ez a szépen ívelő futballcsapat, no meg itt ez a gyönyörű stadion, Közép-Európa ékköve, pár éve járt itt Real Sociedad, de ne feledkezzünk meg a Rotor Volgográdról sem természetesen, most meg csak úgy sorjáznak a bajnoki címek, kullogva megy haza a Ferencváros és az Újpesti Dózsa, a Bp. Honvédról nem is beszélve, sokszor kész tortúra jegyet szerezni egy-egy komolyabb rangadóra. Aztán a kollégák is élnek halnak a fociért, még a hölgyek is, és ha minden igaz, ennek oka egyáltalán nem csak Császár Gáspár kackiás bajusza és Harmath Béla daliás termete, hanem maga a játék, az a könnyed és légies játék, ami csak és kizárólag itt lehet honos, a szilajzöldi síkságon, ahol a huncutság és a gógyi minden kisfiú sajátja, s ami meg is látszik az utánpótláson. Arra gondoltunk ezért, hogy vehetnénk akár két éves bérletet is valamelyik kevésbé frekventált szektorba, példának okáért a tizenhatos magasságában pont jó lesz, mert onnan olyan szépen látszódik a les, arról nem is beszélve, hogy az főút felőli kaput mindig megtömik a srácok dugóval, ami nem mellékes szempont.

Nem is szaporítom tovább a szót, rövid tanakodás után, a demokrácia nemes eszméjét nem sutba dobva, azaz minden érvet és ellenérvet alaposan figyelembe véve végül a második variáció mellett tettük le a voksunkat. Szóval itt a lehetőség mindenki számára, így aki szeretne meccsre menni az ősztől, az minden bajnokit megelőző szerdán keresse G. üzemvezető kartársat, azaz a Pistát, mert minek ez a merev megszólítás, hiszen az üzemben mindenki Pistának hívja a Pistát. és jelezze neki ebbéli szándékát.

Aztán, ha ő és a tízéves fia éppen nem érnek rá azon a hétvégén, szerintem semmi akadálya nem lesz a vidám drukkolásnak.

De zúgjon ám utána harsányan és teli torokból a Hajrá Lendület!

*

Egy dolgot szeretnék gyorsan és határozottan leszögezni. Klausz László nem ezzel az utolsó esettel vált a drukkerek szemében hiteltelenné, nem most köpött szembe bennünket először.

Aki szerint ez így van, az becsapja önmagát.

Az autonómiába csomagolt hamis magabiztossága, a futballszakmai ismeretek asszimetriájából következő, a közte és köztünk, szurkolók között óhatatlanul meglévő egyenlőtlenségből fakadó gőgössége, ti. még a legelemibb dolgokat sem látjátok a pályán, akkor meg mire föl pofáztok?, illetve a sokszor bicskanyitogató stílusú meccs utáni nyilatkozatai miatt a kémia igazán sosem működhetett. Az új tulajdonos egyik komoly hibájának tartom, hogy legkésőbb a szezon végén nem köszönte meg neki a tevékenységét. Nyilván sok mindent eltakarhatott volna a tavaszi bukdácsolást lezáró, utolsó öt meccses győzelmi sorozata, de valamiért sorsszerűnek érzem, hogy ennek a történetnek így és ebben a formában lett vége.

Egy aprónak tűnő, de mégiscsak messziről látszó banánhéjon csúszott el, amikor a folyamatban lévő tárgyalásokról nem tájékoztatta a munkaadóját, illetve kísérletet sem tett arra, hogy az ETO esetleg lépéseket tehessen Milán megtartására.

Ez amatőr hiba, hacsak nem eleve a provokáció volt a cél.

Gyakorló apaként nem teszek neki szemrehányást, amiért az annak jövőjével kapcsolatos döntésnél ott állt a gyereke mellett. Ez így helyes. Hogy végül őt, őket igazolja-e az élet, majd kiderül.

Amiért viszont végtelenül haragszom rá, és ez indokolja, hogy napokkal a történések után is fontosnak tartottam a gondolataimat megosztani veletek, hogy ezzel a lépéssel bizonyságát adta: számára az un. ETO-projekt nagyon keveset jelentett.

Ez több mint hiba, ez bűn!

Klausz Milánnak tiszta szívvel kívánok kitartást és sok sikert a további pályafutásához!

Kategória: mindenmás | Címke: , , , | Megjegyzés hozzáfűzése