In vino veritas

középre igazíts (fotó: saját)

Az elmúlt hat évben annyi mindent megéltem már, hogy most az egyszer kerestem egy másik jelet. Olyat, ami meglepő, olyan, ami különbözik az általuk ezerszer elmondott történethez képest. Nevezzük hazugságnak? Esetleg ámításnak, ha már finoman akarunk fogalmazni. Kis ferdítéssel, ami más, mint a szerintük létező egyetlen igazság. Utazni kell.

Képzeljétek el, hogy Santa Anában éltek. Ez egy közepes város, valahol El Salvadorban. A mindennapok sivárak, semmi esély a kitörésre, a gyerekeidet beszippantja a bűnözés, igazából csak egy lehetőséged van, az pedig nem más, eladod a fiadat az M13-nak, annak a szervezetnek, ami csicskát csinál minden sihederből, aztán holtan hozza vissza pár év szolgálat után. Neked. Hős volt, mondják. A kurva anyátok, mondjátok, és már nézed is, mennyibe lesz elmenni az Államokba. Mert menekülni kell innen. Mert ez nem perspektíva. Az inkább, hogy elindulsz, aztán egy közép-európai nevenincs országban benne leszel a híradóban, hogy mész, mert nem akarsz megrohadni ott, ahol megszült az anyád. Hondurasban vársz. Mész a menetben. Guatemalában vársz. Mész a menetben. Mexikó a mennyország. Az USA a mennyország, tényleg. Közben azon agyalsz, hogy miért nem mentél el futballistának? Miért nem fogadtad el Ernesto nagybátyád ajánlatát, aki már évek óta El Pasóban tolja. Igaz, hogy csak a tarcsi mellett hordja a vizet, de ő már ott van. Érted! Ott van!

Közben felemelkedik a köd. Felriadsz a hálószobában. Az ágy ugyan csatakos, de nincs semmi baj. Lassan visszatérsz a mindennapok valóságába. Ez most nem a FAS és az Agua rangadója. Szerencsés vagy itt Európa közepén, hiszen neked kijár az igazi futball és az igazi élet. A boldogság.

Pedig, ha jobban belegondolok, sokkal egyszerűbb lenne El Salvadorban élni. Most nem a vulkáni hegyekre gondolok, amik ott magasodnak a mindennapok felett és folyamatosan emlékeztetnek az élet törékenységére. Nem a Bukele elnök által kínált egybites világra, hiszen az ilyen figurák felbukkannak, uralkodnak, és máris mennek a történelem szemétdombjára. Hanem a szabadságra, ami abból fakad, hogy a világ egyik legszegényebb országában jössz a világra, így aztán minden változás csak ajándék.

És miközben ezen agyaltam, egyszerre felbukkant előttem egy mezei nyúl. Riadtan ugrált Marcalváros felé, vélhetően a Marcal-tó felől érkezett, szerencsétlen valahogy átjutott a Pápai úton és megmagyarázhatatlan ok miatt igyekezett a panelházak felé. Ha megengedő vagyok, a futópályát szerette volna elérni, kipróbálni az új mulcsos felületet. Esetleg a DAC stadionba igyekezett, ki tudja miért?

együtt sírunk… (fotó: saját)

Én azonban szentül hiszek benne, hogy ő lesz az ETO új érájának szimbóluma. Képviseli a bátorságot, a kíváncsiságot, a vadságot. Keresi az otthonát, ami nagyon messze van, de ő tudja, hogy konok akarattal mégis megtalálhatja. Az ellenség földjén keresztül indul neki hosszú missziójának, de nem érdekli, hogy útközben vadásznak rá és leköpködik. Nem foglalkozik a veszéllyel, mert hisz az igazában.

A zöldből jön és a zöld jövőt mutatja meg.

Nekünk és mindenkinek.

*

Amikor kiderült, hogy a klub menedzsmentje szakít az előző évek szánalmas hagyományával és nem az ETO Park szocreál tárgyalójában tartja a szezonindító ankétját, egyből felcsillant a szemem. Baszki! A bérlet nem lesz olcsóbb, de legalább kapok két fröccsöt a 2018-as díjnyertes sauvignon blancból a tököm tudja melyik pincészetből, hurrá!

Nem így történt, de igazából nem bántam. Még a sajtópogácsa sem játszott, de az még szánalmasabbá tette volna az egészet, így aztán komolyan hálás vagyok a szervezésért. A ponthideg szóda ellenben tényleg jólesett, és életet mentett.

Ellenben sikerült összefutnom a friss igazolásokkal, spontán. Bacsa Patriknak pölö lelkesen újságoltam, hogy én bizony láttam az első NB I-es meccsét Diósgyőrben még a Kecskemét ellen 2011-ben, de nem jött vissza a flash, láthatóan fingja sem volt, hogy miről beszélek. Nem baj, nem haragszom. A magamfajta ötvenesnek vannak meg azok a tárgyi emlékek, amik a mai fiataloknak már semmit nem jelentenek. Miskolcon, a régi lelátó mindenesetre nagy bizalmat adott neki anno, és megértő köhintéssel fogadta minden suta mozdulatát.

A kötelező rész meglepően flottul lement, az érdeklődők, lásd még: csodálatos közönség!, nem igazán kukacoskodott, ami igazából jól is van így. Az eltartott kisujj most is remekül működött, az igazán kemények, akik számos alkalommal a büfé előtt adnak hangot jogos kritikai hangjuknak, ezúttal távol maradtak. Aki tudja a házasság akadályát, most szóljon, vagy hallgasson örökké!

A magam részéről hosszasan beszélgettem a hivatalos részt követően Klausz mesterrel és Hannich sportigazgatóval, nem kevés tanulsággal. Ami biztos, mindenki roppant bizakodó és szeretné kérni a kényes közönség bizalmát. Az már egy másik kérdés, hogy a felkészülési meccseket totál más szemüveggel néztük, ami konkrétan azt jelenti, hogy mondjuk a szaúdi ellenfél roppant defenzív játékát én az ő passzív hozzáállásuk számlájára írtam, ők ugyanakkor annak, hogy kurva nagy nyomást helyeztünk rájuk. Nem tudom. Én anno futballoztam egyetemistaként palesztin srácok ellen, akik a klasszikus arab futball legszebb hagyományaira lapozva sokkal jobban örültek egy zúgó felsőlécnek, mint egy pici gólnak. Nekem ez jött vissza most is, de nem én vagyok a szakember.

…együtt nevetünk (fotó: saját)

Ami nekem átjött, hogy a csapat a gyermek, a szurkoló pedig a szülő, ergo nem lehet a földbe taposni a csapatot a rossz teljesítmény miatt, mert az csak jobban elássa őket. Oké, elfogadom. De azt, hogy mondjuk bénák, még el lehet mondani neki, ugye, mert ha nem tudnak róla, örökké benne maradnak a posványban. legalábbis én azt gondolom.

Amit én ígérhetek, hogy az előzetes fenyegetésem ellenére nem fogom a földbe döngölni a társaságot, ha nem adj isten nem verik meg a Tiszakécskét vasárnap. Mert ugye negyven éve is egy 4-3-as buktával kezdtünk Ózdon, aztán milyen szép lett a vége.

Komoly emberek vagyunk, a türelem tovább természetesen tart, hiszen az igaz szerelem sem borul meg csak azért, mert az első randin büdöset pukizik a csaj a legromantikusabb pillanatban. Előfordul. Egyébként is olyan szép a szeme, meg egyébként is csillognak a belső értékei, mint az állat.

Hajrá ETO!

Kategória: Egyéb | Megjegyzés hozzáfűzése

Arab liga

ránk borul az ég (fotó: saját)

 – Nem rossz, nem rossz, Hamupipőke! – csettintett Tündérkeresztanyám, miközben nem is tudom hányadszor ugrottam be a Gonoszmostoha házába nulla óra kettő perckor, mögöttem a sistergő tökhintó, ami egyszerre vált semmivé.

– Az üvegcipő, bakker! – üvöltötte és én máris tudtam, hogy megint elcsesztem, és ha így folytatom, az életben nem leszek a világ legcukibb és legszeretettebb királynője, plusz a filmforgalmazók keresett karaktere, pedig ez lenne a cél.

– Holnap újra lesz bál, ugye? – kérdeztem óvatlanul, miközben a galambokat kerestem, a barátaimat, akik megint megcsinálták a legaljább munkát, mikor kiszemezték a lencsét a borzasztó őrleményből.

– Két hét múlva jön a végső leszámolás – felelte Mauszmaki, az egerek királya, aki még új volt az udvarban, és akit egyébként senki sem kérdezett, de aki szeretett minden olyan kérdésre válaszolni, amihez nem volt köze. – Vagy rosszul mondom? –nézett riadtan mentorára, az öreg, sok harcot megélt pocokra, Haígynekire.

– Az üvegcipő lemaradt, ez kétségtelen – merengett magában a pocok. – De meg lehet próbálni újra. – Maki! Szerintem elbasztad, de kapsz még egy esélyt.

Tiszta szerencse, hogy én voltam a mese hőse. Arra gondoltam, hogy ezek itt milyen jól elvannak egymással, miközben elvész a lényeg. Tündérkeresztanyámnak azon jár az esze, hogy nem leszek menyasszony, ami neki tényleg fontos. Pedig én őszintén kerestem az igaz szerelmet.

– Újfent leszállt az ég, kezdjük újra – fontoskodott Tündérkeresztanyám. – Hamupipőke! Vedd fel a szép ruhádat, és szállj be a hintóba! Azt azonban ne feledd, hogy mielőtt tizenkettőt üt az óra, vissza kell térned!

– Értettem, Tündérkeresztanyám! – feleltem és közben Haígyneki Úrra pislantottam, no meg persze Mauszmakira, aki természetesen ott fontoskodott a sarokban, elővette például a papírjait, mielőtt kidobták volna a Szövetség minden lében kanál emberei.

A Herceg szokás szerint epekedve várt rám és amint észrevett, máris szaladt a márványlépcsőn, hogy méltón fogadhasson. Rengeteget táncoltunk, alig vettem észre a vendégek között megbújó Haígyneki Urat és Mauszmakit. Boldogok voltunk, talán soha ennyire nem engedtem el magam, mióta az eszemet tudtam. Egyetlen dolog nem hagyott nyugodni, mégpedig az éjféli óraütés. Tudat alatt igyekeztem megbűvölni a toronyban lakó szerkezetet, hogy most az egyszer romoljon el. Már csak percek voltak hátra, mikor csoda történt és a két mutató egyszerre megállt.

A Herceg megcsókolt és tudtam, hogy az idő megállt.

Tündérkeresztanyám nem értette, mi történt. A hatalma elméletileg minden varázslatot uralt, de ez a mágia most azon is túl volt.

Az eleve elrendeltetést láthatta Haígyneki Úr és Mauszmaki is.

*

Vannak adatbázisok miszerint Ázsiában a szaúdi bajnokság a negyedik legerősebb. Az Emirátusok, Korea és Kína után közvetlenül jön az ottani pontvadászat. A másik összevetés arról szól, hogy a világban az NB I a negyvenkettedik legjobb liga, és ebben az összehasonlításban a szaúdi versengés a huszonhetedik.

Ha így vesszük, hatalmas megtiszteltetés, hogy az ottani másodosztály friss bajnoka leáll meccselni az NB II közepének posványában lubickoló csapattal. Köszönjük.

van bennem félsz (fotó: Facebook)

Ha a valós tényeket nézzük, összeakadtunk egy erős NB III-as szintű társasággal, amelyik nem igazán akart semmit, mi meg csupán néztünk, mint a moziban. A végeredmény egy alacsony nívójú találkozó, aminek a sportértéke alig haladja meg a nullát, hiába hazudja a végén a hazai tréner, hogy jó úton járunk. Persze nem kizárt, hogy totál mást gondolunk a futballról Klausz mesterrel, de ez nem biztos, hogy a szurkolói oldalról gáz.

No de vegyük a tényeket! A kezdő tizenegy kapcsán nehéz volt észrevenni a különbséget az előző szezont gyalázatosan befejező társasággal összehasonlítva. Hátul magabiztos, ugyanakkor semmire sem jó labdázgatás, az előrejátékban totál impotencia. Az ellenfél az első félidőben kábé akkor volt veszélyes, amikor Priska elbaszott egy visszapasszot, amiből lett egy gyors kontra, aminek a végén felső lécen landolt a pettyes. Megúsztuk. Pozitívum, hogy a Forgács Dávid PR kisfilmjében belengetett ígéretes beadások valóban működnek, működhetnek. Az más kérdés, hogy sem Bacsa, sem Priskin nem volt sehol, mikor jöttek a labdák.

A második félidő közel felénél kvázi sort cseréltünk, amit nem tudott lekövetni a szaúdi szakmai stáb, így játszi könnyedséggel fordította meg a csapat az állást. Ezekben a percekben azt hihette a gyanútlan drukker, hogy jön a mészárlás, idegen sportbarátainknak megmutatjuk, mi is a magyarok istene, de nem bújtunk ki a bőrünkből és egy felhozó szarvashibával visszahoztuk őket a meccsbe. Kétségtelenül szép gesztus volt, az információ hiánya miatt azt is hihetném, hogy része volt az együttműködési szerződésnek.

A sokak által megváltóként számon tartott Kulcsár Kornél mindenesetre megmutatta, mit jelent az, ha valaki kábé két gondolattal előrébb jár, mint bárki más a pályán, ami hosszabb távon kétségtelenül bíztató. Azt azért szeretném jelezni, hogy az Al-Hazem SC csöppet van előrébb futballtudásban, mint mondjuk a Szentlőrinc, szóval elájulni nem kell.

A mester minden együtt roppant bizakodó, legalábbis a szavak szintjén. Engem ez nem kicsit ijeszt meg. A bizalom egyelőpre él, de szeretném hangsúlyozni, hogy ez az első bajnoki meccsig tart. Szögezzük le: kívánni sem lehet kellemesebb kezdést, mint az egyik feljutó ellen, itthon. Én azért már most szólok, amennyiben nem nyerünk a rajton, kíméletlen leszek és a tollamat mélyen bele fogom mártani a vitriolba.

*

ETO – Al-Hazem SC* 2-2 (0-0)

150 néző, vezette: Szőts

ETO: Fadgyas (69’ Ruisz) – Kovács, Lipták (69’ Vukasović), Csonka, Forgács (62’ Vincze) –Bagi (62’ Tuboly), Toma (69’ Kiss), Vitális (62’ Berki) – Simcho (62’ Óvári), Priskin (69’ Kulcsár), Bacsa (62’ Farkas). Edző: Klausz László

Gólok: 60’ Strandberg 0-1, 76’ Óvári 1-1, 79’ Farkas 2-1, 86’ Alharthi 2-2

*Az Al-Hazem SC összeállítását azért nem írom le, mert egész egyszerűen nincs olyan forrás, ami ehhez támpontot adna. Az ETO honlapján szereplő felállás önmagában vicces, hiszen, ha hiszek nekik, akkor a vendégek nyolc mezőnyjátékossal kezdtek. Ott voltam, nem így volt. Hab a tortán, hogy ezt különösebb kritikai forrás nélkül átvette a Kisalföld… Az ott szereplő nevek közül egyébként talán kettőt ismer a Transfermarkt, szóval inkább hagyjuk.

Kategória: felkészülés, mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Miért lettem ETO-drukker?

egy út kezdete (fotó: pinterest.com)

Reggel óta azon gondolkodom, hogy vajon meg lehet-e venni egy zártkapus meccs kezdőrúgását? Nyilván aláírnánk minden papírt, hogy azonnal és a legrövidebb úton távozunk, és nem beszélünk senkinek sem arról, amit láttunk. Természetesen beleegyeznénk abba is, hogy az eseményt megörökítő videófelvételen csak mi látszódunk, játékos még véletlen sem, esetleg a labda, de az már nem biztos, mert a kamera nem tudja úgy venni a szöget, hogy abból ne derüljön ki, melyik csapat kezd. Világos nyit, gyalog e4, ugye nem kell magyaráznom, mennyire fontos ez, csak a kóklerek nem tudják, hogy a lépés egy egész szezont meghatározhat. Az egyébként magától értetődő, hogy a pályát kizárólag bekötött kendővel közelítenénk meg, amitől csak arra a pillanatra szabadítana meg egy kedves segítő, akkor, amikor el kell találni a labdát. Nem lenne egyszerű feladat, mert előtte ötször balra, majd ötször forgatna meg. A szédülés ingyen van, pontosabban tartalmazza az alapcsomag.

Istenemre, végigcsinálnám a procedúrát. Az ő kedvéért. Apu!, a Vasassal játszunk, súgnám szelíden a fülébe, úgy, hogy senki más ne hallja, mert még a végén kivezetnek minket, mielőtt eljönne a nagy pillanat. És azt is tudom, hogy bár a felszínen tiltakozna a felesleges nagyzolás miatt, lázongana, hogy erre semmi szükség, a lelke mélyén boldogan lépkedne a gyepen. Bevillanna neki számos emlék a régi ETO-Vasas derbikről, a Vagongyári pályáról, aztán az egykori stadionból. Mondjuk a ’85 szeptemberi 5-1, amit már együtt szurkoltunk végig a II. szektorból. Talán fura ezt mondani, de nem őrült, hanem igazán meghitt pillanatok voltak ezek, közösen a stadionban, kiskamasz fejjel, bérletesként. Hányszor néztem kicsit feszülten, ahogy erősen markolja a karfát, néha kiabál, de csak visszafogottan, csak nem lesz baja, gondoltam, mert a feszültség benne maradt. Örülni is csak mértékkel tudott, a belül megélt öröm nehéz sorsát, mint később összeraktam a mozaikokat, otthonról hozta, az apró rábaközi falucskából.

Nem tudunk kimenni, mert ő már nincs. Azt mondják, Verebes azért távozott el némileg hirtelen, mert kicsit belehalt az ETO kálváriájába. Apám egy bő évvel később hagyott itt. Szinte a semmiből lett beteg. Amikor kiderült, hogy mi a baj, mondtam neki, hogy a jóisten mindenkitől azt veszi el, ami a legértékesebb, csak ez lehet az oka a tumornak. Elgondolkodott, de nem mondott semmit, miközben feküdt a kórházi ágyon. Tisztán emlékszem, amikor a Nyíregyháza elleni győztes kupameccse után biciklivel szeltem át a várost a stadiontól indulva a szakadó esőben, hogy elmeséljem neki, mi történt a pályán, miután megérkeztem hozzá és megszabadultam a csuromvizes széldzsekimtől, érdeklődéssel figyelte minden mondatomat és izgatottan nézegette a meccsről készült béna fotókat a telefonomon. Jók voltunk, Apu! Mikor befejeztem a beszámolót, kérte, hogy segítsek neki felülni, aztán csipegetett a szegényes kórházi vacsorából.

*

Minden, amit nekem az ETO jelent, az tőle származik. Ha egy pici bizonytalanságot érzek, elég visszagondolni a közösen megélt pillanatokra és minden kitisztul egyszerre. Ahogy némán vonulunk az Ipar utcai felüljárón keresztül. Ahogy együtt szidjuk Győri játékvezetőt. Ahogy értetlenül csóváljuk a fejünket, miért Somogyit cserélik le. Ahogy lélegzetvisszafojtva figyeljük, amint begurul a Nysa mentő a tizenhatosra Mészáros Bubuhoz. Ahogy kiszurkoljuk az ikszet a Manchester Uniteddel. Ahogy, ha messziről is, de látjuk a kispadon ülni a Mágust.

Apám ma lenne 75 éves.

Hiányzik.

*

1946. július 14.

Győri ETO –  Salgótarjáni BTC 1-0 (1-0)

1.500 néző, vezette: Bánkúti

ETO: Horváth – Vörös, Bányik – Farkas, Kovács I, Gőcze – Neiger, Nyíregyházky, Józsa, Preiner, Kovács II.

SBTC: Heves – Kiss, Gáspár – Marosi, Pintér, Bognár – Balázs, Csák, Szabó, Laczkó, Bártfai

Gól: 2’ Józsa 1-0

Kategória: mindenmás | Címke: , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

A hanyatló nyugat

Ottmar jobbra (fotó: Kisalföld)

Kádár elvtárs hörgése még a Korányi kórház gondosan elzárt folyosóján is hallatszott, pedig a párnázott, így elvileg hangszigetelt ajtót minden alkalommal becsukta a személyzet azon tagja, aki éppen rápillantott az agonizáló öregre. A semmiből előtörő horkanások egyre rendszertelenebbé váltak, a köztes szünetek hossza folyamatosan nőtt. Mindenki tudta ott a kórházban, no meg persze a Központi Bizottságban, hogy az ember, aki nem is olyan régen még uralta a magyar ugart, hamarosan a semmivé lesz, a kérdés csak az volt, mikor jön el a végső pillanat.

A halál beállta 1989. július 6., tíz óra harminckét perc, rögzítette a fagyos tényt az ügyeletes orvos, aztán ment a dolgára. Valaminek vége lett.

*

Ezekben a napokban egy egyszerű magyar családot látott vendégül van Donk úr és kedves felesége Eindhoven kertvárosi részében, nem messze a Philips Stadiontól. Azon az estén, a vacsora közben van Donk úr megjegyezte, hogy a tévé bemondta, miszerint meghalt Kádár János, és ezért ő most az ő emlékére, no és persze a vendégek tiszteletére üríti poharát és issza meg azt a valószínűtlenül édes, ellenben alkoholt alig látott löttyöt, amit nekünk is állandóan kitöltött, mi meg becsületből megittuk. Apám mosolyogva annyit felelt, hogy ez igazán remek hír, majd egy húzással ledöntötte az egész poharat. Öcsém fordított, nem cifrázta túl, szépen visszaadta a szűkszavú, de tűpontos véleményt. Az mindenesetre látszott, hogy nem lettünk szomorúak és ez láthatóan meglepte a régivágású úriemberként viselkedő van Donk urat.

Egy évvel később jártam újra Hollandiában, az ország másik részén, amikor többek mellett találkoztam egy városi képviselő bácsival, aki a kommunista párt helyi alapszervezetének volt a vezetője. A hatalmas, legalább ötszobás lakás nappalijában üldögéltünk, és ő arról akart meggyőzni, hogy a kommunizmus milyen magasztos és remek dolog. Kinéztem a kertbe, ahol a fű valószínűtlenül zöld volt és a sövényt is minden bizonnyal vonalzóval meg szögmérővel formázták. A nyitott kocsibeállóban egy mélykék Volvo kombi állt, ránézésre a legújabb modell.

Eszembe jutott Kádár és van Donk úr.

*

Nyolcvankettő őszétől öt szezonon keresztül az volt a normális, hogy a szurkolók ősszel nemzetközi kupameccsekre járnak. Aztán 1987-ben valami eltörött, ínséges idők jöttek és sokáig maradt a hazai pálya. Azért 1989 nyarán kicsit megint kimentünk a fényre, mert a népnyelv által csak Intertotó Kupának hívott, hivatalosan IFC-Panasonic Cup névre keresztelt sorozatban mérettette meg magát a társaság. Dán bajnok, osztrák és svájci második, azért ez nem rossz erőfelmérő és ha azt mondom, hogy a Grasshoppers mögött csak rosszabb gólkülönbséggel, azon belül is kevesebb rúgott góllal szorult a második helyre az ETO, igazán megsüvegelendő teljesítményt nyújtott a csapat a hat meccs alatt. A Brøndby és az Admira Wacker csak nézte a hátunkat. Ha mondjuk Turbék Pista a GZ ellen berúgja a tizenegyest, a csoportgyőzelemért járó 40.000 svájci frankot is utalhatta volna az UEFA, ami akkor már marha jól jött volna, de ne legyünk telhetetlenek.

Ami figyelemre méltó, hogy a zürichi csapat padján egy bizonyos Ottmar Hitzfeld ült és az ellenfélnél játszott a későbbi osztrák kapitány, Marcel Koller is.

*

1989. július 5.

IFC-Panasonic (Intertoto) Kupa, 2. forduló

Rába ETO – Grasshoppers Zürich 1-0 (0-0)

3.000 néző, vezette: Plasek

ETO: Boros – Turbék, Hlagyvik, Pecsics – Urbányi, Bücs, Somogyi (75’ Virág), Bordás – Handel (60’ Sallói), Mörtel, Hajszán. Edző: Pecze Károly

Grasshoppers: Brunner – Andermatt, Koller, Egli, Pozzi (77’ Nemtsoudis) – Meier, Wyss, Knöppli (63’ Wienerkehr), Hangartner – Nyfler (46’ Sonnleitner), Gren. Edző Ottmar Hitzfeld

Gól: 49’ Bordás

*

A srácok komplett eredménysora a 4. csoportban a következő:

Brøndby – ETO 1-1

ETO – Grasshoppers 1-0

ETO – Admira Wacker 5-0

Admira Wacker – ETO 5-1

ETO – Brøndby 1-0

Grasshoppers – ETO 2-1

Kategória: mérkőzés, történelem | Címke: , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Sikerre éhezők viadala

itt a puskám, hova lőjek? (fotó: mfkdukla.sk)

Ha rosszul akarom érezni magam, elképzelem, hogy elszakad az Achilles-ín a lábamban.

A bokám már törött el, miközben meg akartam csinálni egy visszacselt azon az átkozott parkettán a Mórában, pont ráléptem a hatos vonalára, és éreztem, hogy kettéválik a testem, a lábfej még maradni akar, de minden egyéb menne tovább, egyenest a kapu felé, aztán hirtelen halk, de annál riasztóbb reccsenés következett, és már tudtam, hogy nekem most fújták le, jó hosszú időre. A kórházban nem örültek, mert pont ment a Barátok közt, és a Kertész Géza valami rosszat csinált, erre engem kellett pátyolgatni, így aztán sosem derült ki, mi volt a turpisság, mert az ismétlésben már nem az igazi, de a Berényi Miki nagyon ideges lett, mielőtt felküldtek volna a röntgenre.

Aztán nem sokkal később láttam a tévében, ahogy Djibril Cissé fut, nagyon gyorsan, majd hirtelen összecsuklik a sípcsontja, mint valami collstok. Én is üvöltöttem vele a nappaliban, pedig addigra már kiszedték a vasakat a bokámból. A műtét előtt megkérdezte egy fehérköpenyes lány, akit a maszk mögött szépnek képzeltem, hogy akarom-e emlékbe a két drótot, mire én bizonytalanul bólintottam, mert arra gondoltam, hogy majd elhívom randizni és viszem magammal azokat a fémeket, amikből csinálok ékszert, de legalábbis szépen meghajlítom őket, koncepcionálisan, hogy legyen valami közös kiindulási pontja a beszélgetésnek. Elkábítottak, ki tudja mit csináltak velem, lehet, hogy mellékesen elvittek az ufók és mire magamhoz tértem már senki sem emlékezett semmire, a drótjaim eltűntek valahol a kórházi hulladékban. Lehet, hogy újrahasznosították, beolvasztották egy hatalmas tömbbe, aztán kivitték Angliába és most ebből kap egy méretes darabot Djibril Cissé, mert neki most nagyon sok kell.

Tegnap Spinazzola futott gyorsan és egyszerre összevissza lett a mozgása. A lassításban látszott, hogy kettőt még lépett a sérült lábával, aztán csak a másikon ugrált, ahogy vitte a lendület, míg végre elterült. Azt írja az újság, hogy Achilles-ín, kábé félév kihagyás, minimum.

Az élet mennyire törékeny, futott át az agyamon.

*

Van restanciám bőven.

Mostanában nehezen megy az írás, picit a kiégés tüneteit érzem magamon, éppen ezért az átmeneti visszavonulás mellett döntöttem. Egyszerűen muszáj töltődni.

Most nézem az EB-ét és milliószor rácsodálkozom, hogy ez mennyire más sport, mint amit hétről hétre végig szenvedtünk az elmúlt évben, években és elképzelem, hogy Kerkez Milos beverekszi magát a Spezia kezdőjébe és már soha többet nem lehet onnan kirobbantani.

Álmodjatok ti is, amíg lehet.

Ma szeretett csapatunk elkezdi a tesztmeccsek sorát, egyelőre nélkülem.

De közel a visszatérés.

*

Aktuális ellenfelünk a jónevű MFK Dukla Banská Bystrica a szlovák másodosztályból.

A besztercebányai Dukla a Liptószentmiklóssal játszott pár napja felkészülési meccset, amin 1-1-re végzett.

Fogalmam sincs, milyen játékerőt képviselnek, de az igazán keményeknek talán támpontot jelent, ha ideírom a csapat összeállítását.

Hruška (60’ Nota) – Migaľa, Pišoja, Kupčík, Kojnok – Willwéber (66’ Macko), Richtárech (79’ Červeň) – Hanes (66’ Tóth), Michlík (79’ Šimúth), Rypák (79’ Gonda) – Šulc

A góljukat Rypák rúgta.

A mieink a következő csapattal állnak fel: Fadgyas – Kovács, Fodor, Lipták, Csonka Bo. – Toma, Vukasović – Vitális, Kulcsár, Óvári – Priskin.

Bevetésre kész még: Ruisz, Bagi, Csonka Bá., Tamás, Tuboly, Kiss, Szalka, Simcho, Berki, Múcska, Farkas.

Hajrá ETO!

Kategória: felkészülés | Címke: , , , , , , , | 2 hozzászólás

A medve nem játék

megy a jobb (fotó: Kisalföld)


Álmos nyári hétköznap volt, amikor gondolataimba merülve bandukoltam a Baross hídon a város felé. Nem sokkal múlt dél, tűzött a nap veszettül, bár így utólag kicserélném azokat a hőfokokat a mostani értékekre, mert kicsit izzadtam. Tudom, van ez a régen minden jobb volt effekt, de azért ebben a globális felmelegedés dologban, meg klímaváltozásban mégis csak lehet valami. Akkor még ragaszkodtam ahhoz, hogy hosszú ujjú ingbe járjak dolgozni, mert fiatal voltam és yuppie-nak akartam látszani, de most már szarok rá, mégis, emlékeim szerint nem olvadt rám a textil, ellenben, ha teszem azt öt perc múlva fogom magam és pár pillanatra kimegyek az utcára egy laza, kitűrt pólóban, garantált, hogy folyjon rólam a víz. Ezt csak azért mondom, mert anno, kétezerhat júniusában is bátran kimerészkedhettem az apró irodából, hogy aztán nekivágjak egy negyedórás túrának, keresztül a hídon, miközben pont felülről sütött rám a nap. Emlékszem, a Bisinger felöli oldalon róttam a métereket, alig volt forgalom, csak pár őrült bicajos húzott el mellettem, legalább csináltak egy kis hűs menetszelet. Miután elhagytam a zenitet, a szokásos játékba fogtam, hogy akkor most lemenjek az oldallépcsőn, vagy sétáljak végig, egészen a Szent István kereszteződésig a hídon, figyeltem a lámpák változását, magamban rövid kalkulációkat végeztem, mi lesz a jobb megoldás, mintha annak bármilyen jelentősége lett volna, hogy két perccel hamarabb érek a belvárosba vagy sem. A döntést végül rábíztam másra, pontosabban a szerencsére. Eldöntöttem például, hogy ha jön egy busz a szembe sávban, akkor lépcsőzök, ha nem akkor maradok a hídon. Máskor az embereket figyeltem és attól tettem függővé a választást, hogy megy-e előttem egy fiatal lány vagy sem? Most azonban valami váratlan dolog történt. Hirtelen, a semmiből előbukkant egy alak, aki lendületes tempóban tartott, szintén a kereszteződés felé. Papucsban csettegett, sortot hordott, de a lényeg a felsőben rejlett. Kék dresszt viselt ugyanis, gyönyörű mélykéket, aminek a hátán ott virított egy hatalmas 12-es szám és a felirat, Henry. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, hiszen a vébé előtt voltunk, hamarosan Németországban gyűlt össze a világ krémje és vajon mennyire lehetséges, hogy a franciák itt töltenek pár napot, természetesen inkognitóban, mert nem írt róla a Nemzeti Sport és a Kisalföld sem, de aztán elvetettem az ötletet, hiszen, ha titkos a dolog, miért járkálna Henry a saját nevére feliratozott trikóban? A helyzet fonákságát mi sem jelzi jobban, hogy a daliás alak annyira elhomályosította az elmémet, meg persze a meleg is hozzátette a magáét, hogy az sem térítette el a gondolataimat, hogy az előttem sétáló emberre sok mindent lehetett mondani, de azt, hogy fekete, a legkevésbé. Felgyorsítottam a lépteimet és csak imádkoztam, hogy őt is fogja meg a piros lámpa. Egyébként sosem voltam egy Henry fanatikus, bár a tudása sokszor elkápráztatott, de ezt a helyzetet nem akartam kihagyni. Nem voltunk messze már, ő is fokozta a tempót, én is szaporáztam, villogni kezdett a zöld, talán még pár lépés, még öt méter, négy, három és piros. Egyszerre megállt, én mögötte, a géniusz és én, a kíváncsi rajongó, oda sem mertem nézni, csak a földet néztem, amikor váratlanul csikorogva fékezett egy autó mellettünk, majdnem csattant az előtte állóval, de sikerült megállnia, a városháza és a Rába Hotel falai visszhangozták az éles hangot, Henry megrezzent, majd oldalra nézett, pont arra, amerre én álltam, találkozott a tekintetünk.

Nem árulok el titkot, ha elmondom, nem Thierry Henry állt a Baross híd és a Szent István út kereszteződésében a zebránál, akkor 2006 júniusában, egy álmos hétköznapon, nem sokkal dél után, hanyagul elegáns papucsban, sortban, kakasos mélykék mezben, 12-essel a hátán. Egy másik géniusz igyekezett a bevárosba, de most épp úgy, mintha egy lenne közülünk, de valamiért mégis jeleznie kellett, hogy ő futballista. és nemsokára kezdődik a vébé.

Bajzát Peti volt az, a maga valójában.

*

Bajzát Péter 2005 nyarától kezdve hivatalosan, szerződés szerint öt szezonon keresztül volt az ETO játékosa. Igaz, az utolsó idény kissé szomorkásra sikerült, mert 2009 őszén alig jutott szóhoz, amit csak részben indokolt egy makacs sérülés, aztán az utolsó félévre kölcsön is adtuk a Diósgyőrnek. A 92/58-as bajnoki mutató azonban kellő tekintélyt parancsol számára, a teljesítményére a koronát a két gólkirályi cím tette fel 2007-ben (18 dugó) és 2009-ben (20 találat). Kicsin múlt, hogy ne legyen egy címe is, de sajna a Honvéd elleni kupadöntőt elbénázták a srácok 2009-ben, így marad a két bronzérem (2008, 2010).

Kicsit bumfordi, néha talán indolens stílusa nem emelte őt az igazán szerethető futballisták sorába, de ez csak a felszín volt, hisz az őt ismerők szerint arany szíve van. Én egy kicsi szégyenlem is, hogy legjobban a Stuttgart elleni gólja, sőt sokkal inkább azt követő Lehmann-alázás maradt meg nekem a zöld-fehér alakításai közül. Ettől függetlenül nem kérdés, hogy visszatekintve a közelmúltra, simán elfogadnék egy ilyen támadót a csapatba.

Bajzát Péter fontos része az ETO történelmének.

Bajzát Péter ma negyven éves.

A jóisten éltesse!

*

UEFA Kupa kvalifikáció

2. forduló, visszavágó

2008. augusztus 28.

Győri ETO – VfB Stuttgart 1-4 (0-2)

10.000 néző, vezette: Berntsen (NOR)

ETO: Stevanović- Nikolov, Kovács II Z., Bank (46’ Kovács I Z.), Šupić, Tokody – Koltai, Jäkl, Józsi (57’ Völgyi) – Böőr (73’ Brnović) – Bajzát. Edző: Egervári Sándor

Stuttgart: Lehmann – Osorio, Tasci, Delpierre, Boka (46’ Bouhlarouz) – Pardo (62’ Mandjeck) – Lanig, Baştürk, Hitzlsperger – Marica, Gómez (62’ Ljuboja). Edző: Armin Veh

Gólok: 30’ Lanig 0-1, 40’ Hitzlsperger 0-2, 54’ Gómez 0-3, 60’ Gómez 0-4, 81’ Bajzát 1-4

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Ki énekel itt hamisan?

szerintem nincs mögöttünk semmi (fotó: Facebook)

Önmagában az is furcsa volt, hogy a róka, a korábbi szokásait meghazudtolva elegáns öltönyt húzott magára. A kíváncsi érdeklődők ezek után azon már meg sem lepődtek, hogy mind a négy lábán kígyóbőr lakkcipő feszült, hibátlan minőségben, mintha egyenesen most jött volna egy divatfotózásról. Mindeközben a nyakkendője szolid nonfiguratív mintázattal hívta fel magára a figyelmet. Illetve ó, dehogy! Szó sem volt semmilyen hivalkodásról, a rombusz alakokkal díszített kelendőség szinte fel sem tűnt a selyeming óvó társaságában, az őszinte egyszerűség a gyermeki tisztaság okán már-már sírásra késztette az óvatlan szemlélődőt. De vajon mivégre ez a váratlan fordulat? A róka ugyanis szeretett önazonosan viselkedni, nem csinált úgy, mintha nem lenne vörös a szőre vagy éppenséggel lompos a farka, ami most a szépen dizájnolt outfitből ki sem látszott, szóval úgy nézett ki jobbára, mint egy átlagos róka, jó, az utóbbi időben hajazott némi farkasos kinézetre, no de ki ne szeretne többnek látszani annál, ami. Ez a letisztult, visszafogott megjelenés ellenben mindenkit meglepett. Ettől még megismerő őt bármelyik csirke a baromfiudvarban, röhögött nagyot a görény, aki azért tudott egyet és mást a ravaszdiról. Bohóc, tette hozzá, és máris elkapott egy óvatlan kacsát a kerítés mellől, a szerencsétlen kidugta a fejét.

A roppant jól öltözött rókát ez nem zavarta különösebben, a hegyes cipőorral hatalmas ívben bikázta ki az időközben elhalálozott kacsa utolsó tollait, de úgy, hogy azt már senki se láthassa, mondjuk volt némi bibi a mozdulatban, de hát mit várjunk egy valahai balbunkó balbekktől, még akkor is, ha ő most már jó ideje róka. Magabiztosan lépkedett a valódi bőrtalpakon, kicsit zavarta ugyan az illat, hiába igyekezett kiszedni a talpból az ájert a gyártó, van még mit javítani a folyamatokon, egyrészt, nem lehet legyőzni a természetet, másrészt. Hol van az a médiás gólya?, lett hirtelen izgatott a ravaszdi, amit okozhatott a sok felgyülemlő illat, mert múltat nem lehet végképp eltörölni, bármennyire harsogja ezt a sok okos, vagy simán időcsapdába került, ami előfordul ugyan, de mindig megöli az ilyen fontos állatokat, ha nem is a szó eredeti értelmében. Róka fogta csuka.

Nem hiszem, hogy megint őt küldték, adott ki valamilyen fura hangot, mikor elhelyezkedett a szépen előkészített kotorékban, és észlelte, hogy vele szemben egy fészek lett a kérdező széke. Már ezerszer elmondtam, hogy jöhet bárki, de őt nem akarom, károgta a róka úgy, olyan hangosan, rengeteg idegen nyelven beszélt, megkövetelte az állás, a sok tárgyalás, hogy észre sem vette, csúnya szerepjáték vesztes oldalára lépett. A holló nem vette magára, elmondták őt már mindennek, volt pióca, vércse, olyan százlábú, aminek legfeljebb nyolcvan futója maradt, de legfőképp hiéna, hiába mutatta, csak két lábon áll a földön, a többi szárny és egyébként is a begye az érték, meg a zúza, igaz, csupán néhány kultúrában, de ez most nem vita tárgya. Most ő itt a szakmát képviseli, nem károgni fog, az egyébként is egy másik szárnyas, akinek nem mondja ki a nevét, mert nem akarja inszinuálni. Itt vannak a kérdések, amit a stáb egyeztetett, nem akar ő bajt, főleg kellemetlenséget, szóval nem fog csipegetni semmit, csepegtetni még annyit sem. A róka, aki egyébként még mindig azt játszotta, hogy nem róka, megkönnyebbülten vakkantott egyet, olyan rókásat, pedig végig arra készült, hogy tacskósat fog, mert ugye van ez a szerepjáték. de elbaszta az első alkalommal, ami roppant szomorú, azért nem annyira, hogy előkerüljenek a műkönnyek, az jól jöhet később is, ki tudja, ki küldte ide ezt a nyomorult hollót.

Nem kérsz sajtot?, tette fel a szánalmas és semmire sem jó kérdést a róka, ami tényleg csak az időt húzta, de a másik tudta, hogy előbb vagy utóbb előjön ez a rész, így nem futott a csőbe. Hoztam, bazmeg, kerepelte vagy ő, mármint a holló, vagy a benne lévő gólya, ez már sosem derül ki. Annyira közönséges vagy, csapta le a magaslabdát, de úgy, ahogy ezt a Rolland Garroson szokták a lucky loserek elleni negyeddöntőben az igazi ászok, a kiemeltek, ami után csak úgy szikrázott a salak.

Akkor kezdjük, vágta el a közhelyek cunamiját a holló. Tudom, hogy nem fogsz igazat mondani, de legalább próbáld meg hihetően csinálni, jó? Amióta van ez az internet, sokkal nehezebb úgy tenni, mintha érdekelne, mit gondolnak azok, akik olvassák az anyagainkat.

Rajtam nem múlik, görbítette le a száját a róka. Csináljunk egy közös képet?

Azt hagyjuk meg jövőre! Kitudja, mit hoz a holnap!? A holló nagyot harapott a sajtba, majd egy emberes darabot átadott a rókának.

Úgy tűnt, hogy mindketten boldogok.

*

„Kőkemény harc várható, hiszen több csapat nagyon belehúzott télen az átigazolási piacon. Szerintem mi is jól erősítettünk, így bizakodva várjuk a tavaszi folytatást. Szerencsé esetben a bajnokság végén befuthatunk a második helyre.”

Soós Imre, 2020. január 23.

„A labda gömbölyű és a pályán dőlnek el az eredmények, de ahogy eddig az első hat pozíció egyike volt a reális cél, úgy idén az első tízbe kerülés az elvárás a csapattal szemben. A gazdasági és infrastrukturális háttér adott az előre lépéshez, de a játékosoknak és a stábnak a pályán ehhez hozzá kell tennie a maga részét, hogy az ETO ismét első osztályú lehessen.”

Soós Imre, 2020. július 29.

„Szerintem a klub lehetőségeit tekintve reális célt tűztünk ki a csapat elé az első tíz hely valamelyikének megszerzésével. (…) Alakul a játékoskeret is, a sportigazgató elképzeléseit ismerve erősebb gárda áll majd a szakmai stáb rendelkezésére.”

Soós Imre, 2021. június 14.

*

Az ETO a 2020/21-es szezonban a tizenkettedik helyen végzett a húsz csapatos második ligában.

Egyelőre nyomát nem látom annak, hogy az előttünk lévő szezonban ennél jobb eredményre számíthasson a már így is milliószor megalázott szurkolótábor.

A hírek szerint a róka nagyon is jól van.

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Jampik

tanksapka (fotó: Stark Peti FB)

Ezt a képet Starektől lopom, ha minden igaz, benne lesz hamarosan megjelenő könyvében.

Korsós-Lakos-Stark.

Bizonyos értelemben rocksztárok, mert ahhoz, hogy azok legyenek, sokszor nem is kell tudni zenélni.

Egyébként tudnak.

Helyi srácok.

Legendák.

Ha nem számítom a 2013-as bajnokcsapat tagjait, olyan karizmatikus figurák, akik rengeteg szép pillanatot okoztak a győri közönségnek az elmúlt harminc év ínséges időszaka alatt.

Akiket nagyon sokan szerettek.

Olyanok, akik most is hiányoznak.

Gyuri az Üstökös FC-t szolgálja Bácsán, és elmondja a tutit a közmédia fociműsoraiban. Hitelesen, hiszen részese volt számos komoly meccsnek Európában.

Palit elvesztette a futball. Hogy ez kinek a hibája, mélyelemzésért kiált.

Petit most viszi el a Gyirmót edzőnek.

Biztos, hogy jó ez így?

*

1998. június 6.

Győri ETO – Tiszakécske FC 2-1 (2-0)

6.000 néző, vezette: Vad

ETO: Molnár L. – Lakos – Stark – Mracskó (87’ Zahorán), Korsós, Csató S. (65’ Cseke), Somogyi, Gőgh – Szarvas (81’ Fehér), Ferenczi, Vayer. Edző: Reszeli Soós istván

Tiszakécske: Tóth – Balla L., Izsák, Sipos, Barna – Holló, Bánföldi, Molnár I. (46’ Major), Bessermann (57’ Török), Szántó (74’ Vidákovich) – Balla M. Edző: Gálhidi György

Gólok: 3’ Ferenczi 1-0, 43’ Vayer 2-0, 47’ Sipos 2-1

*

Miközben.

„A héten hat alapítótaggal – Győri ETO FC, Rába Rt., Integrál-Hexa Magasépítőipari Rt., Észak-dunántúli MÉH Rt., Alcufer Ipari Kereskedelmi Kft., Bíró-Men Kft. – és tizenhétmillió forinttal, plusz a szponzori konzorcium hatszázezer forintos »belépőjével« megalakult az ETO FC Kft. Várhatóan hetedik alapítótagként napokon belül belép a városi önkormányzat is, hiszen a megállapodás már létrejött, bár ezt még a városi közgyűlésnek a június 11-i ülésén jóvá kell hagynia. A kft. ügyvezetői igazgatói tisztét mellékfoglalkozásban Borbényi János, a Győri ETO FC elnöke tölti majd be. Az alapító okiratot június 4-én nyújtották be a cégbírósághoz.”

[Nemzeti Sport, 1998. június 8.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Sorsod Borsod

vörös és fekete (fotó: Hidasnémeti VSC Facebook)

Amikor kilencvenben Miskolcra mentem tanulni, a jövőre vonatkozó terveim között az is szerepelt, hogy amint megérkezem a városba, fogom a kis fekete igazolványomat, és jelentkezem a megyei szövetségnél. Egyrészt hajtott a kíváncsiság, és persze izgatott az ismeretlen, amibe egyszerre belecsöppentem, nem is beszélve arról, hogy életemben először kellett a szülői ház biztonságot adó melegétől távol élnem tartósan, előtte jó ha egy hétig nem voltam otthon egyhuzamban. Mostantól kezdve tényleg azt csinálok, amit akarok, gondoltam, miközben kellemes bizsergés futotta át a testem, ahogy rám szakadt az a fene nagy önállóság. Nem tagadom, a másik el nem hanyagolható motívum az volt, hogy megszoktam azt a relatív jólétet, amit a hétvégeken megkeresett közel ötszáz forint jelentett. Száz forint a felnőtt meccs partjelzéséért, kétszázötven az ifi levezetéséért, plusz az útiköltség. Az érettségi után majdnem egy évig hordtam ki újságokat és volt olyan hónap, amikor alig több mint kétezerötszáz forintot kaptam kézhez, így aztán különösen megbecsültem minden kiegészítő jövedelmet. Azt nem tudom, hogy végül bepakoltam-e a fekete fellépőruhámat, amit abban az időben még magam válogattam össze a sportboltban, nadrág, gombos rövidujjú póló és sportszár, nem felejtem, akkortájt jöttem rá, hogy a feketének is vannak árnyalatai, kellett pár mosás, hogy megteremtődjék a szett egyes tagjai között a színharmónia, pedig nagy táskával indultunk és szeltük át az országot a fehér Daciával, anyám ragaszkodott hozzá, hogy megnézze, hol fogok lakni, apámnak meg nem volt más választása, nehogy már vonattal menjünk, Jóska! Az igazolvány biztosan ott lapult valamelyik oldalzsebben és mellette a vöröscsillaggal, meg barna fűzős bőrfocival ékesített jelvénynek is akadt hely, a dressz ráér később is, csukát meg úgyis kellene venni egy újat, mivel három év alatt szépen elkopott Vámosszabadi és Kajárpéc között.

Az első hétvégén jól összemelegedtem új lakótársaimmal, belaktuk a szobát szépen, szerencsére anyám még annak előtte távozott, hogy bármelyikünk kipakolt volna, így azzal az illúzióval utazhatott haza, hogy komoly eséllyel indulunk a tisztasági versenyben majd, nekem szimpatikusak ezek a fiúk, súgta a fülembe. Apám idegesen toporgott a kollégium előtti lépcsőn, még el sem indultak, de ő már a budapesti belvárosi forgalomtól fázott, az odaúton nem lehetett szólni sem hozzá egészen addig, amíg el nem érte az M3-as kivezetőjét. Vigyázzatok rá!, fordult anyám három vadidegenhez, akik kényelmesen elnyúltak a tábori ágyakon, és nekem nem kellett több, hogy megértsem, ezerszer jobban bízik bennük, mint bennem bármikor. Óvatosan sandítottam ki az ablakon, aztán amikor végre szem elől tévesztettem a kollégiumi épületek melletti úton elsuhanó Dacia ismerős hátsólámpáit, egy az őszinte megkönnyebbülést kifejező mély sóhaj után csak annyit kérdeztem, nem iszunk meg egy sört valahol?, s bár bíztam benne, magam is meglepődtem, hogy milyen elemi erővel tört ki az öröm és az egyetértés azokból az emberekből, akikről egy órával korábban még azt sem tudtam, hogy léteznek, most meg már nagyon úgy tűnik, hogy együtt fogunk élni egy jó ideig ebben a szűk szobában.

Soha nem mentem el a megyei szövetségbe. Az elején még volt bennem elszánás, hogy ez csak idő kérdése, de annyi dolgom van, hogy nem fér bele, ami nem volt igaz, hiszen minden szabad percünket, abból pedig volt rengeteg, vagy a könyvtárban vagy a Rockyban töltöttük. Aztán azzal áltattam magam, hogy biztosan akkor tartanak hivatali órákat, amikor nekem órám van, amiről hiányozni nem szabad és nem csak azért, mert katalógus van, hanem azért is mert ez az én érdekem, így nem maradok le, könnyebb lesz a tanulás, ami megint csak hazugság volt, mivel ellógtunk minden olyan alkalmat, amikor nem fenyegetett bennünket a veszély, hogy ebből bármilyen hátrányunk származik. A legközelebb akkor álltam ahhoz, hogy jelentkezzek a borsodi bírók állományába, amikor talán másfél hónappal a tanév megkezdése után elvesztettem az egy havi, otthonról kapott zsebpénzemet, ami kábé kétezer forint volt, a hátsó zsebemben volt a két darab ezres, magam sem értem miért, hiszen éppen előadásunk volt a kettesben, oda felesleges volt bevinni, lehet, hogy attól féltem lába kél, miközben én a mikroökonómia varázslatos világáról hallgatok okos dolgokat, mikor a folyosón jöttünk visszafelé, akkor vettem észre, hogy nincs meg, őrülten forgattam ki az összes zsebemet, hiába persze, ötször jártam meg az utat oda és vissza, az immár üres előadó padjai között négykézláb bóklásztam hosszú percekig, közben bejött egy takarító, akinek kitéptem a kezéből a szemetes kosarat, ő nyilván nem értette, mit is akarok, de annyi sültbolondot láthatott már errefelé, hogy fenn sem akadt a jeleneten, csak tűrte, ahogy kiborítom a kosár tartalmát a földre, pontosan elé, majd rendet csinálok, ziháltam kivörösödött szemmel, persze, persze, felelte ő, csak csinálja nyugodtan, és kisétált, egy félóra múlva visszajövök. Nem lett meg a pénz, Jancsitól kértem kölcsön, mosolyogva nyújtotta át a bankókat, ha csak két hónap múlva kapom vissza, az sem baj, és én tudtam, hogy ebből barátság lesz, és nem az érdek miatt.

a walesi Zemplén (fotó: elevation.maplogs.com)

Sajnos közben megírta az Észak-Magyarország, hogy Ragályon a kukoricaföldön üldözték a játékvezetői hármast egy kocka Ladával, miután hiába vezették hatvan percig a második félidőt, nem jött össze a hazaiaknak az egyenlítés, egyszerűen nem jött össze olyan szituáció, amire könnyű szívvel befújhattak volna egy icipici tizenegyest, így meg a vendéglátó nehezen viselte a dupla kiállítást, amit egy korszerű kontra után góllal büntetett a zubogyi csapat. A sporik talán Skodával menekültek, a részletek nem maradtak meg, csak elképzeltem, ahogy félelemmel a szemükben keresik a csapást, néha felröppen egy fácán a semmiből, ami után riadtan kapaszkodnak egymásba, majd a tükörbe néznek, de még mindig látszik a Lada sziluettje, talán ha egy róka futna keresztül azok előtt, azzal egérutat nyerhetnének, de nem történik ilyesmi, valahol itt kell lennie egy földútnak, akkor majd fordulj hirtelen balra, Sanyikám, üvölti Ondrék, aki már harminc éve vezet, volt kerettag a területi bajnokságban is, de valamiért sosem bíztak rá egy meccset sem, most azonban eldöntötte, ha ezt túléli, leteszi a sípot, vagy ha mégsem, akkor csak kispályán vezet Miskolcon, ott is vannak balhék néha, de embert még nem akartak ölni. És ekkor egyszerre elcsendesül minden, a keresztút még sehol, a Lada azonban eltűnt, talán a föld nyelte el, mert annyira valószínűtlen az egész. Állj meg!, ordítja Ondrék, kapcsold le a motort, aztán egy pisszenés se! Így állnak vagy öt percig, nem történik semmi, aztán még várnak, egészen sötétedésig, ami annyira nem jó ötlet, hiszen akkor már semmi sem látszik, nemhogy egy út, de az isteni gondviselés segít, pár méter megtétele után ugyanis ott van az a földút, aminek a végén már fények villannak fel, csak követni kell őket, mint a lidérceket.

Lehet, hogy csak három hónap múlva tudok törleszteni, Jancsi, teszem le az újságot remegő kézzel, ő pedig csodálkozva néz rám. Semmi baj, feleli, majd kis hatásszünetet követően folytatja, minden rendben?, olyan falfehér az arcod. Jól vagyok, hazudom, érdekes, hogy mennyire megfogott a kollégák rémtörténete, magam is meglepődöm, hogy ennyire szentimentális lettem húszéves koromra. Aztán hirtelen belém hasít a szörnyű felismerés, ebben a pillanatban vált bizonyossá, hogy nem lesz belőlem játékvezető a megyében. Képzeletben búcsút intek a könnyen megkereshető pénznek, és elfogadom azt a tényt, hogy biztosan nem jutok el számos varázslatos helyre.

Tardonára, Varbóba, Szirmabesenyőre, Ragályra, Szuhogyra.

Vagy éppen Hidasnémetibe.

*

Nincsenek véletlenek. Így annak is oka van, hogy a sok munkával, de mégiscsak relatív könnyen megszerzett bajnoki cím után az ETO Akadémia még nem dőlhet hátra, nincs meg kvázi ingyen, erőnyerőként az NB III-as indulási jog, hanem melózni kell érte, ráadásul a párharc sikeres megvívásához a csapatnak le kell győznie az időt s a távolságot is, hiszen a sorsolás Borsodba, azon belül is fent északra, közvetlenül a szlovák határ mellé szólítja a csapatot.

a vonat nem vár (fotó: iho.hu)

Ellenfelünk a Hidasnémet VSC-Polgári csapata lesz, ahol a névben az utótag nem egy földrajzi nevet rejt, hanem egy vállalkozást, amely az aprócska klubot támogatja. Az encsi székhelyű Polgári Kft. az építőiparban ténykedik, helyi, pontosabban regionális szinten sikerrel, így aztán a futballcsapatnak pipec kis sporttelepe van, a képek alapján egy igazi ékszerdoboz a Zemplémben, nem mellesleg a távolban felsejlő magas hegyeknek köszönhetően gyönyörű kulisszák között.

A csapat az utóbbi években, vélhetően nem függetlenül a pénzes mecénásnak köszönhetően lett a bajnokság meghatározó tagja, és története során idén nyerte meg először az első ligát, miután az utolsóelőtti fordulóban 3-1-re nyert idegenben a harmadik Gesztelye ellen, így szakítva le végleg az üldöző Felsőzsolcát. Az utolsó kör már igazi futballünnepet hozott a településen, amikor 6-1-re verték a hajdan sokkal szebb napokat látott Sárospataki TC-t.

Az esélyek megjósolhatatlanok, mondom ezt azért, mert a megyei futball varázsa éppen ebben rejlik. Első blikkre járhattunk volna sokkal rosszabbul is, mert ha másért nem, név alapján veszélyesebbnek gondolnám a Békéscsaba második számú csapatát, de nem árt az óvatosság. Vegyük csak azt, hogy a határ közelsége okán a hidasnémeti csapat számos szlovák vagy szlovákiai játékost foglalkoztat, akik lehet, hogy nem akkora spílerek, de a hozzáállásuk egészen más ehhez a játékhoz, mint számos hazai sporttársuknak és ehhez vegyük hozzá még azt is, hogy a tréner szintén Szlovákiából érkezett.

A hab a tortán, hogy rajtuk kívül még van legalább két roppant érdekes futballistájuk, akiknek a neve ismerősen csenghet az átlagosnál tájékozottabb Nemzeti Sport olvasó számára. Az egyikük George Menougong (36), aki játszott valaha a Diósgyőrben első osztályban is, bár ő egyes hírek szerint most éppen sérült, szerintem össze fogják drótozni. A másik NB I-es múlttal rendelkező egzotikus emberke Yves Simplice Mboussi (34), aki több mint tíz élvvel ezelőtt a Nyíregyházi Spartacus színeiben játszott az ETO ellen (az ő szemszögéből 0-5) Győrben. A meccs utáni értékelésben az újság azt írta némi malíciával, hogy vélhetően nem ilyen teljesítmény miatt ragaszkodtak annyira a megszerzéséhez. De ott van még az örökifjú kapus, Szalma Pál (39) is, akinek 42 elsőosztályú meccse van a DVTK színeiben. 2007-ben például ő védett azon az ETO-Diósgyőr meccsen az utolsó fordulóban (4-0), amit ha nem nyerünk meg, kiesünk.

Ami még érdekes lehet, bár Borsodot ismerve egyáltalán nem meglepő, hogy komoly szurkolói bázissal rendelkezik a társaság, a helyi ultrák XII. Hadosztály név alatt futnak és tudnak hangulatot teremteni rendesen. Információm szerint a vasárnapi meccsre is számosan igyekeznek a hivatalosan meghívott notabilitások mellett, így vélhetően zúgni fog a Hajrá Hidas! az ETO Park Hotel terasza alatt.

Ami biztos, a pályán meg kell adnunk a tiszteletet az ellenfél részére, mert csak akkor van sansz a feljutásra, ami ugyebár alapvető elvárás, ha a bátorság és az elszántság mellett ez is megvan.

Én még egy éven keresztül nem akarom hallgatni a sem a csornai elnök, sem a DAC funkcionáriusainak hisztijét.

Hajrá ETO!

Kategória: előzetes, mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Egy újabb eltékozolt félév

Már az elején szeretném leszögezni, hogy elbaszottat akartam írni, azonban a blogírás egyik alapszabálya, hogy lehetőség szerint nem használunk csúnya szót a címben, mert az taszíthatja a potenciális olvasók egy részét, másfelől lényegesen nehezebb a promóció a sok értelmetlen szociális médiás szűrő meg algoritmus miatt. Meglehet. Ettől függetlenül ez lenne a helyes. Sőt! Nagyon sok elbaszott évről szólhatna a szöveg, de most csak az elmúlt fél esztendőre fókuszálok.

*

A hír friss és ropogós: mától – elvileg két évig – Klausz László az ETO trénere. Őszintén kívánom, hogy töltse ki az idejét, mert ez a tény már önmagában azt jelentené, hogy munkálkodása alatt volt valamilyen eredmény, ne adj’ isten siker.

Feladat van bőven, amit mi sem bizonyít jobban, mint a nyitóképen látható tükör. Nem, nem valamilyen PlayStation-ös fikció figyelget a monitoron, hanem a tavaszi tizenhét bajnoki mérkőzés eredményei alapján összerakott tabella alsó felét láthatja a tisztelt közönség. De hiszen Hófehérke halott!, ordítaná eszelősen a gonosz mostoha, ha a meseíró perverziója okán egyszerre egy második ligás futballcsapat ügyvezetője lenne az új karaktere.

Csak jobb jöhet, puffogtatom már most az ezerszer leamortizált konyhai bölcsességet, és amilyen hülye vagyok, még el is hiszem, hiába vágott már pofán az élet annyiszor.

Te sírtál vagy röhögtél, amikor tavaly nyáron azt mondták az arcodba, hogy cél az egytől tízig?

Én már nem emlékszem pontosan. Arra ellenben igen, hogy a Szentlőrinc elleni reménytelen meccs után komolyan elgondolkodtam azon, lendületből megnézem ötször egymás után Kuroszavától a Rant, mert az is több örömet fog okozni. Csak jelzem, egy előadás nettó játékideje százhatvankét perc. Később már tényleg nem volt kedvem sírni se, pedig kicsúsztunk az első képernyőből az M4-en.

Most minden jó. Nincsenek meccsek, még a keret sem ismert, lehet nagyot álmodni. Én például arról hallucinálok, hogy épp ideje lenne egy zöld csapatot látni a BEK/BL döntőjében. Valszeg egy olyan mate yerba szállítmányba futottam bele, amibe több cuccot rakott a termelő Caviahutéban, mint az argentin szabvány kétszerese. Örök hála neki!

A magam részéről megnézem a hétvégi osztályozót a jónevű Hidasnémeti ellen, mert Győr nem maradhat NB III-as csapat nélkül, RIP Csanak, aztán vagy kolostorba vonulok vagy előjegyeztetem magam egy speciális agyműtétre, aminek elsődleges célja a valóságreceptorok rugalmassá tétele. Állítólag nagyon jók az eddigi eredmények, a méltán híres World Brain Gazette, amit a szakemberek egyöntetűen az agykutatás number one-jaként emlegetnek, 83%-os eredményességről ír a legújabb tanulmányában.

Kínában még kicsit jobb is a százalék.

*

A tavasz során tizenhét meccset játszott a csapat. Magam is megdöbbentem, hogy csupán a Haladás (3-0) és a Vasas (0-3) elleni összecsapásokat nem láttam. Már önmagában ezért járna egy ETO-címeres kulcstartó. Dramaturgiai szempontból tökéletes, hogy az az egy, amit élőben is követhettem, szintén 3-0 lett. A Barcika ellen, itthon. Nem akarok újrázni semmit, amit ezekről a találkozókról gondoltam, korábban már leírtam.

A poszt célja csupán az, hogy a mindenkori osztályzatok alapján vonjak egy gyors mérleget az egyéni teljesítményekről. A számsort elemezve elsőként az szúrt szemet, hogy roppant igazságtalan voltam. Egyrészt pontosan az ellenkezőjét csináltam annak, mint a műkorcsolya- vagy tornaversenyeken működő egyszeri bíró, aki az elején szűkkeblűen méri a pontokat, hogy tartalékoljon későbbre, nehogy aztán a tripla Ritzbergert egymás után tízszer megcsináló szovjet kislány ugyanannyit kapjon, mint a tízéves román, mert nincs hova. A Pécs elleni idénynyitón máris megszórtam a fiúkat relatív jó jegyekkel. A másik, hogy Priska nagyon hátul végzett, amit csak azzal tudok magyarázni, persze mindezt csak a tudatalattim egyik hátsó zugából előrángatva, de mindenképpen őszintétlenül, hogy nála sokkal magasabbra raktam az átugrandó lécet, mint bárki másnál. Fiam!, te mezítláb futsz, a többiek felvehetik a szögest, mondta rezzenéstelen arccal Jakupcsik bácsi, aki már ötven éve edzette a sprintereket Hevesen, aki hozta is az eredményeket szépen, de ettől függetlenül mindenki tudta, hogy nála igazságtalanabb embert nem hordott hátán a Föld, beleértve Jaczina játékvezetőt is, pedig őt megelőzni nem kis teljesítmény. Most én vagyok a gonosz Jakupcsik bácsi, mindenkitől elnézést kérek, főként Priskától, pedig nekem csak olyan ellenfél jutott mint Andó-Szabó. A valósághoz azonban mégis közelebb áll, miszerint piszkosul idegesített a jó Tamás pályán mutatott, sokszor indolens viselkedése, amire szerintem öncélú és fölösleges, és amit súlyos mínuszokkal honoráltam. Nyilván ezt mások túlzott győzni akarásnak hívjak és nem biztos, hogy nincsen igazuk.

A szikár tények.

Az általam értékelt meccseken 25 olyan futballista volt, aki osztályzatot is kapott, azonban közülük csak tizenegyen léptek legalább hétszer pályára. Őket rangsoroltam végül, mert itt, a bűvös hetes számnál húztam meg a vonalat. A két kapus. Gundi és Ruisz Barni végül kicsúszott. Ugyan nyolcszor illetve hétszer ők védtek, de volt pár alkalom, amikor nem kaptak jegyet, mert nem volt mit értékelni, annyira nem volt dolguk. A hat kalkulusból számított átlaguk egyébként verte a többiekét, ezért Priska mellett nekik is megszavazok egy-egy alternatív MVP díjat.

A meglepetésgyőztes Kovács Krisztián lett nálam, ami nagyjából be is árazza a szezont. Még mielőtt bárki súlyos átkokat szórna rám, plusz mindenféle vuduvarázslat keretében biztostűvel szurkolná ki a szememet, ez legkevésbé Krisz hibája! Ő csinált egy kiegyensúlyozott félszezont, amiből viszont hiányzott az igazán extra, ugyanakkor az übergáz teljesítmény is. Sűrű kalaplengetés!

Második helyen futott be az örökifjú Lipi, aki a szép lassan levezető, jellemzően kiegészítő szerepet játszó futballista helyett megalkotott és magához ragadott egy kvázi főszerepet. Tom Stoppardot megidézve lett Rosencrantz a Hamlet ünnepelt sztárja. Az ember, aki csak látványos gólokat tud szerezni, bár fordulási versenyben Latyi bácsi ellen is megizzadna.

A dobogó legalsó fokára Temesvári Attila lépett. Ha pikírt akarok lenni, az összefoglaló alapján neki bejött, hogy a Vasas-meccsen nyújtott teljesítmény nem került bele az értékelésbe.

A többiekről, és itt most a Priskinen túli világról beszélek inkább semmit, mint rosszat. Javaslom, hogy valahogy szerezzék meg a Man In Blackből ismert csodafegyvert, azt, ami kitörli az emberek emlékezetét, aztán keressék fel azokat az elvakultakat, akik végig szenvedték a szezont és hadd szóljon. Mindenki jól fog járni.

A megosztott Citrom-díj azoknak a munkatársaknak jár a klubházban, akik összehozták ezt a társaságot, plusz megverték őket a nyakukra ültetett szakvezetőkkel.

Ámen.

*

A tavaszi szezon játékosrangsora, zárójelben a kapott osztályzatok száma.

Emlékeztetőül: A srácokat 1-től 6-ig terjedő skálán mozgó jegyekkel értékeltem. Fontos, hogy voltak feles osztályzatok is, valamint az kapott kalkulust, aki legalább egy fél félidőt játszott az adott meccsen.

1. Kovács Krisztián           2,53 (15)

2. Lipták Zoltán                 2,50 (14)

3. Temesvári Attila            2,46 (14)

4. Vitális Milán                  2,33 (9)

5. Bagi István                     2,31 (8)

5. Egerszegi Tamás            2,31 (8)

7. Kiss Máté                         2,25 (14)

8. Fejes András                  2,13 (15)

9. Priskin Tamás               2,08 (13)

10. Berki István                   2,08 (12)

11. Májer Milán                   2,07 (14)

…és a többiek:

Ruisz Barnabás              2,92 (6)

Gundel-Takács Bence  2,83 (6)

Hanzli Péter                   2,67 (3)

Sipőcz Bence                  2,38 (4)

Erdei Milán                    2,33 (3)

Molnár Rajmund          2,33 (3)

Vári Barnabás                2,00 (2)

Vincze Ádám                  2,00 (1)

Horváth Olivér              1,75 (2)

Szabó Tamás                  1,75 (2)

Vankó Imre                    1,75 (2)

Vukasović Marko          1,67 (6)

Farkas Balázs                 1,60 (5)

Simcho Viktor               1,60 (5)

Senki ne feledje, hogy ez csak egy játék, kompenzáció, a fotelben ülő, kicsit öregedő futballromantikus bosszúja azért, hogy ő nem érhetett oda, mert az apukája nem vitte le anno a klubba focizni, ezért aztán megsértődni nem ér!

Az azonban biztos, hogy Klausz Lacinak lesz bőven dolga.

Az már egy másik kérdés és egy másik történet, hogy a fentebb sorolt játékosok közül kikkel…?

Kategória: elemzés, mindenmás | Címke: , , , , , , , , , , , , | 2 hozzászólás