Miénk volt a világ

a császárság kora (fotó: YouTube)

Van, ami nem változik.

Például nyolcvankettőben is ment a suli, amikor elkezdődött a vébé. Mondjuk akkor még én jártam oda, és nem a gyerekeim, ráadásul napokkal később kitört a nyári szünet, most meg egy hét múlva ádvent első vasárnapja következik. De rend volt a lelke mindennek, így kellett egy kicsit harcolni azért, hogy a kilenckor kezdődő meccset megnézhessem.

– Kitűnő leszel? – kérdezte apám, én meg kicsit szégyenkezve vallottam be, hogy földrajzból lesz egy négyesem.

– Pont abból? – nézett rám furcsa tekintettel. – Akkor minek rajzolgatsz te térképeket naphosszat? De hülye vagy, fiam! – csóválta a fejét, és nem is tudta, hogy pont ezt mondta Erdős Laci bácsi, aztán évekkel később Bedécs tanárúr is a Révaiban.

– Hol van Salvador? – kérdezte

Én meg büszkén mondtam, hogy Közép-Amerikában, Honduras mellett és közben elképzeltem, hogy milyen lehet arrafelé a világ. Az, amiről korábban keveset hallottam, nem volt része a tananyagnak, talán a tévében emlegették a sandinistákat a környékről, megengedően beszéltek róluk, az amerikaiakról persze megvetéssel, hogy majd most megkapják, mondom, hogy valami nem változik. Amiben biztos lehettem, hogy rendes emberek élnek arrafelé, ha a futballcsapatuk kijutott a világbajnokságra. Meg Honduras is ott van.

Aztán néztük együtt a meccset, ő kanapén heverészett, közben mintha megevett volna egy aludt tejet, ami nap végén szokása volt, komótosan, jó étvággyal, én meg a fotelba kuckóztam be magam és néztem, hogy csak úgy jönnek a gólok, egymás után, mintha csak egy átlagos ETO-meccset adna a tévé, amit előtte csak egyet adott, szerintem már megbánták azt is odafönt.

Bekaphatják. Ilyet akkor még nem mondtam, esetleg gondoltam valami hasonlót, mert nem vitték ki a vébére Hannichot meg Póczikot, meg a többieket, de ott és akkor a tévé előtt ennek már semmilyen jelentősége nem volt. Örültem annak is, hogy Pölöskei betalált, mert kicsit ő is a miénk, még ha közben sánta kutyává változott, bár a mozgásán ez nem látszott.

Aztán bejött Szentes és mint Peru ellen, az első érintésből bekülsőzte a bogyót.

Ahogy kell.

A futball az öröm egyik legsajátosabb forrása és mi akkor a másfélszoba hallos panellakásban nagyon örültünk.

Mert hiába lett így 6-1 helyett 7-1, nekünk, nekem ezen a gólon dőlt el a meccs.

Meg sok minden más.

Van, ami nem változik.

Sem előtte, sem azóta, immár negyven éve nem rúgott gólt világbajnokságon ETO-futballista.

*

1982. június 15.

Elche, Estadio Manuel Martínez Valero

Magyarország – El Salvador 10-1 (3-0)

22.888 néző, vezette: Ibrahim Youssef Al-Doy (BHR)

Magyarország: Mészáros – Martos, Bálint, Garaba, Tóth – Müller (69’ Szentes), Nyilasi, Sallai – Fazekas, Törőcsik (56’ Kiss), Pölöskei. Edző: Mészöly Kálmán

El Salvador: Mora – Castillo, Jovel, Rodríguez, Recinos – Ventura (79’ Fagoaga) , Huezo, Rugamas (23’ Zapata) – González, Hernández, Rivas. Edző: Maurício „Pipo” Rodríguez

Gólok: 4’ Nyilasi 1-0, 11’ Pölöskei 2-0, 24’ Fazekas 3-0, 51’ Tóth 4-0, 54’ Fazekas 5-0, 65’ Zapata 5-1, 70’ Kiss 6-1, 71’ Szentes 7-1, 73’ Kiss 8-1, 77’ Kiss 9-1, 83’ Nyilasi 10-1

https://youtube.com/clip/UgkxMM7CTePOFim2xf6ailLUz-bzjpiynWPn

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Hol a csapatunk?

aztán mennydörgést hallottak (fotó: saját)

Stichting Administratiekantoor ETO

1015 Amsterdam

Keizersgracht 62

a Kuratórium elnökének kezeihez

Geachte Mevrouw de Voorzitter,

Beste Réka,

Tisztelt Elnökasszony,

Kedves Réka,

Kicsit feszengek, amikor komoly, költői túlzással, hivatalos levelet kell megfogalmaznom, mert nem ez az én igazi terepem. Ilyenkor az egyébként könnyebben szárnyaló gondolatokat visszafogja valami ismeretlen erő. Olyan ez, mint amikor a balfutó végre, nagy nehezen áthámozza magát a védőkön, szinte önkívületben szalad a vonal mellett, már a tizenhatos vonalánál jár, felnéz, látja a centert, a homlokát, nem is azt, sokkal inkább a könyörgő tekintetét, kérlek ide rúgd, ide a buksimra, pajtás, de valamiért nem lendül a láb, béklyó húzza vissza, újra próbálkozik, elindul ugyan a mozgás, de a pettyes messze száll, a kapu mögé, a szégyenháló fölött egy másik univerzumba.

Még a címzés és a megszólítás is olyan bizonytalan. Hiszen csak egy odavetett nyilatkozatfoszlány tudatta anno, hogy talán Ön az, aki az Üveghegyen túl ül egy asztalnál és igazából mozgatja a szálakat. Mi egyszerű drukkerek, akik már hosszú évek óta várnak valamiféle csodára, úgy tudják, hogy az Ön édesapja az igazodási pont, az origó, mert ezt írta az összes újság, erről posztoltak magukat mindennél fontosabbnak tartó politikusok, mantrázták a megmondó emberek, de ő valamiért csak ritkán mutatkozik mifelénk. Nem mellesleg a papírok, azok az átkozott papírok mást mutatnak. Tudom én, nem vagyok sem fiatal, sem naív annyira, hogy ne tudnám, hogy egy dolog a papír és sokszor egy másik a valóság.

Ne azt figyeljék, amit mondok, hanem azt, amit teszek. Ismerjük mi ezt.

A tisztesség meg a szolgálati út mégis azt kívánja, hogy Önt szólítsam meg.

Kedves Réka,

In medias res: nem erről volt szó!

Ha őszinte vagyok magammal, azt kell mondanom, hogy nem is tudom igazából, miről is volt szó. Mert arra mindenki nagyon figyelt az első perctől fogva, hogy még véletlenül se legyen kimondva vagy leírva olyan egyértelmű állítás, ami utána bármikor és bárkin számon kérhető lehet. Emlékszem, mert ott voltam, az Ön édesapja a bemutatkozásakor beszélt sok mindenről. Beszélt a múltról. Beszélt a szinergiáról. Beszélt tervekről. Beszélt szándékokról. Beszélt a stadionról. Beszélt az akadémiáról. Beszélt a kultúráról és annak fontosságáról. Beszélt a közösségről és annak erejéről.

És beszélt rólunk, a szurkolókról is.

Általánosságban természetesen, ami akkor és ott teljesen érthetőnek tűnt, senki sem várta, hogy rögvest komplett koncepcióval álljon elő. Most léptünk csak be az ajtón, mondta, bár sejteni lehetett, hogy azért az aktust megelőzte egy hosszabb folyamat és nem vakon vágott bele a történetbe. Hittünk neki, mert hinni akartunk. Ki jobban, ki kevésbé. Ki lelkesen, ki óvatosan.

Az első félévre én nem akarok szót pazarolni, mert voltak ugyan meglepő lépések, vegyük csak azt, hogy most egy amszterdami címet kellett kisebb nehézségek árán leírnom, vagy azt, hogy a megörökölt szakma kapott még pár hetet ajándékba, de egyrész hol vagyok attól, hogy értetlenkedjek a transzparenciát zárójelbe tévő döntések miatt, vagy hogy éppenséggel megkérdőjelezzek kompetenciákat, másrészt mindenkinek jár a bizalom, azoknak meg főleg, akik a segítség szándékával érkeznek. És igen, megilleti őket a türelem is, mert nem lehet mindenki Szentes Lázár, aki első válogatott meccsének első percében máris gólt rúgott Perunak. Ugye, megvan a történet?

Annak ellenére, hogy látok egy szomorú ívet, én most csupán az elmúlt napok történéseit szeretném kibeszélni, azon belül is azt a száznyolcvan percet, aminek következtében újra eltört bennem valami. Nem kenem Önökre az összes traumát, mert talán csak a nyolcvanas évek közepén volt épnek és egésznek nevezhető a lelkem azon része, ami a futballt, ezen belül is az ETO-t hordozza magában, azóta bőséggel voltak kisebb és nagyobb megroppanások. Néha két kézzel és teljes erővel vágták a földhöz, ami után hatalmas műgonddal kellett megkeresni, majd összerakni az ezernyi, szanaszét gurult apró darabot. A váz közben egyre sérülékenyebbé vált, így egy kisebb baleset is komoly bajt okozhatott.

Most úgy érzem, megint baj van, a szerelmem el akar hagyni engem, és én rémültem veszem észre magamon, hogy ez nem kétségbeesést és szomorúságot, hanem apátiát is nihilt okoz, így az elválás lassan visszafordíthatatlan lesz.

Kedves Réka,

Mi történik? Mi lesz most? Önök ezúttal is hallgatnak, ami nem jó. Nagyon nem. Az embernek olyan érzése van, hogy Önöket nem érinti meg az agónia. Durva leszek: Önöket nem érdekli, ami történik. Talán ismeri a mondást. Nem elég tisztességesnek lenni, tisztességesnek is kell látszani. Mutassák meg hát, hogy szívből és igazán fel akarják emelni ezt a klubot, ami higgyék el, egy igazi kincs. Ami sok törődést igényel, de nagyon is szerethető. Ami néha olyan, mint az a közel százéves dédpapa, aki alkalomadtán bevizel az ünnepi asztalnál, orrfacsaró bűz lengi körül, mégsem haragszik rá senki, mert annyi jót tett a családdal, ráadásul egy közepesen nagy összegből kijön az a műtét, ami tökéletesen rendbe teszi az inkontenciáját. Csak szándék és akarat kérdése, hogy a leszármazottai meghozzák a nagy döntést.

Én nem azt kívánom, hogyan is tehetnék ilyet mezei szimpatizánsként, hogy hirtelen felindulásból kidobjon masszőrt, kit managert, orvost videóelemzőt, pályamunkást, másodedzőt, fizioterapeutát, marketingest, trénert, ügyvezetőt, sportigazgatót, dehogy! Hanem arra kérem, hogy vegyen egy nagy levegőt és mondja el nekünk, mi lesz más ezután. Őszintén.

Mert hiszem, hogy azt Ön is egészen tisztán látja, hogy ez így nem mehet tovább.

Sportbaráti üdvözlettel,

Nagy Domonkos

P.S. Kérem adja át jókívánságaimat az édesapjának is.

*

Gyerekkorom egyik kedvenc olvasmányát a méltán híres szovjet szerző, Szutyejev jegyezte Vidám mesék címen. A számos rövid, de roppant tanulságos történetet tartalmazó kötet a kispipi és a kisréce kalandjával indult, amiben a kispipi mindenben utánozni akarta a kisrécét, így a végén a tóba is bemerészkedett utána, pedig nem is tudott úszni. A sztori szerencsére nem végződött halállal, mert a kispipi, ha nehezen is, de kivergődött a partra és egy életre megtanulta, hogy hülyeség életveszélyes is lehet.

Nos, a mosonmagyaróvári sporttársak minden bizonnyal olvasták a könyvet és még véletlenül sem akartak a Barcelona lenni, így az ETO ellen egy faék egyszerűségű taktikával léptek pályára, aminek lényege az volt, hogy kvázi kettős védelmi rendszert húztak a kapujuk elé és még véletlenül sem akartak átmerészkedni a másik térfélre, hanem bőszen őrizték a 0-0-át.

A terv tökéletesen működött, amihez persze nagyban hozzájárult, hogy szeretett csapatom mérhetetlen impotens módon szövögette támadásait. Itt most álljunk meg egy szóra! Ne csapjuk be legalább magunkat, vagyis nem szövögettünk és nem is voltak támadásaink. Sokkal inkább beszélhetünk arról, hogy mint egy rosszul felhúzott lendkerekes autó, ami a körülményektől függetlenül csak és kizárólag az elsőre beállított irányba gurul, előbb nagyobb, majd egyre fogyó sebességgel, aztán végül óhatatlanul becsapódik a falba, önsorsrontó tevékenységet végeztünk. Lefordítom futballnyelvre. A játékosok, bár ez a szó is kissé eufemisztikus lehet annak, aki látta a tegnapi meccset, szóval azok az emberek, akik zöld mezben a pályán mozogtak, ez tökéletesen korrekt, különösebb fantázia, mi több, gondolat híján, gépiesen tették a dolgukat, úgymint reménytelen egy-egyezések, fölösleges felívelések a láthatóan magasabb védői vonal elé/mögé, etc., meglepő módon eredmény nélkül.

Ami a komplett mérkőzésen az egyetlen meglepetés volt, hogy két csereként frissen beállt vendégjátékos gondolt egy merészet, meghúzta a váratlant, ami ezúttal annyit tett, hogy focizott tíz másodpercet úgy, ahogy a tévében láthatták, és lássatok csodát, az akciójuk góllal zárult. Na ott már lehetett is tudni, hogy nekünk harangoztak, mert nincs az az isten, pontosabban csak és kizárólag Isten segíthetne, ő pedig ugye nincs, hogy újabb meglepő fordulat álljon be.

Az ateisták és az Óvár győzött, mondhatni jogosan.

Én csupán annyit szeretnék tudni, hogy a rövid felkészülési idő ellenére, mégis mi a túróra készültek a mieink? Egy nyíltsisakos játékot felvállaló, atompresszingelő vendégcsapatra.

Már tényleg nincs senki a klubházban, aki még emlékszik Király Józsira?

*

ETO FC – Credobus Mosonmagyaróvár 0-1 (0-0)

768 néző, vezette: Radványi (elfogadhatóan)

ETO: Fadgyas 2 – Kiss Ba. 2.5 (66’ Kovács K. 2), Papp M. 1.5, Fodor 2.5, Benczenleitner 2 (29’ Lacza 2.5), Vincze 1.5 – Toma 3, Vitális 2.5 – Kiss Be. 2 (82’ Kovács I. 0) – Priskin 1.5 (82’ Bacsa 0), Babati 1.5 (66’ Hanzli 2). Edző: Tímár Krisztián

Óvár: Heinrich – Simita, Jasarević (70’ Monori), Debreceni, Horváth, Deák – Gáncs (89’ Buglyó), Végh, Sajbán (70’ Tóth), Szalka (82’ Papp Sz.) – Nagy Z. (82’ Nagy K.). Edző: Horváth Csaba

Gól: 72’ Monori

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

Kategória: mérkőzés, mindenmás | Címke: , , , , , , , , , | 2 hozzászólás

A király meztelen

út a semmibe (fotó: saját)

A kisváros teljesen rendben volt. Igaz, mikor az ötödik körforgalmon is akadály nélkül hajtottunk át úgy, hogy se közel, se távol nem volt másik autó, felmerült bennem, hogy tán elég lett volna ide egy szimpla kereszteződés is, de nem ismerhetjük az összes település belső viszonyrendszerét, hogy ki kivel van, hogy a Jóskapista káeftéjének mennyire kellenek a megrendelések, hogy ebből aztán ebből a Jóskapista mennyit tud visszaosztani a Dezső bácsiéknak, akik aztán nem lesznek hálátlanok, ha odafönt kell egy kis segítség a minisztériumban.

A kultúrház teljesen rendben volt. Már messziről kiszúrtuk, mert kevés két és félszintes épületet lehetett látni a környéken, plusz a lebukó nap utolsó fényei kékesen világították meg a nemrég felszerelt napelemeket, amik gyakorlatilag teljesen eltakarták a cserepeket, mondta is a Marci, hogy milyen erős lehet a gerendázat, meg a födém, ha nem szakad le az egész, de mondtam neki, hogy a másik oldalon biztosan nincs semm, de erre a Marci csak annyit mondott, hogy biztos van, mert akkor meg oldalára fordulna a ház. A Marci nem statikus, így hülyeségeket beszél, az mindenesetre megnyugtató, hogy a templom tornya azért magasabb volt.

A parkoló teljesen rendben volt. Kapásból feltűnt, hogy tele van és indokolatlanul sok a terepjáró, meg az egyedi rendszámos SUV, ami az alföldön túlzás, mármint a négykerékmeghajtás, mert a BOSS-01 szerintem is rendben van, el is képzeltem magam egy tűzpiros Ferrariban, ahogy hajtok a bélabányai főúton, a padkán jobbra és balra borulnak az emberek, aztán nézegetnek az árokból riadtan, én meg kiordítok, hogy ott a járda, nem viccből építette az önkormányzat, mármint az önkormányzat pénzéből a Jóskapista káefté, nektek, parasztok, azok meg megbánó mosollyal visszaintegetnek, hogy igazam van és ők kérnek elnézést az okozott kellemetlenségért, nincs baj, bár lett egy kis karcolás a rendszámtáblámon, a NUMBER-1 u betűjén mintha feltűnt volna egy kacska ékezet, a kurva anyjukat. Milyen kár, hogy nem lehet azon a táblán hatnál több karakter.

Az előtér teljesen rendben volt. A metlachi burkolat azért szíven ütött, még szerencse, hogy a takarítóknak sikerült olyan alaposan felsuvickolni a nagy alkalomta, hogy márványabbnak tűnt a legdrágább márványnál, hátha még az izzókat is kicserélték volna valami LED-es cuccra, majd legközelebb, a kávégép is működött és végre lett egy külön szolgálati mosdó is a folyosó másik végén, nem ott, ahova a pórnép járt pisálni, mint tavaly, amikor a félig részeg vendégsereg állandóan összetévesztette az ajtókat és az egyik pirospozsgás helyi maki pont akkor lépett be, amikor a Marci dzsamiszkolta a polgármester feleségét, szigorúan romantikus célzattal, nem lett botrány, mert sikerült elmagyaráznunk neki, hogy ez igazából hatha jóga, amire ő bőszen bólogatni kezdett, fogalma sem volt miről beszélünk, de a dupla Napóleon konyak, amit belekönyörögtünk, végül eloszlatott minden félreértést.

indusztriális história (fotó: saját)

A színházterem teljesen rendben volt. Mondjuk kicsit erősnek neveztük a feliratot a kétszárnyas ajtón, nézd már!, színház, bazmeg!, bugyborgott föl Marci, úgy kellett lefognom, hogy ne mutasson szamárfület a csodálatos közönségnek, amelyik lelkesen sodródott befele, nem voltak számozott székek, ami azért komoly hiba, ha már aranyozottak a kilincsek, meg bársony feszül az üléseken, szaladtak a parasztok, hogy legyen jó helyük, mert a lejtést kicsit elmérték Jóskapistáék, amin ek következtében már a második sorból nem látszott rendesen a színpad, még akkor sem, ha azt megemelték volna mondjuk egy méterrel, igaz, akkor nem fért volna be egy normális díszlet, Júlia erkélye például, a modern felfogású rendezésre meg itt nem igazán vevők az emberek.

A színpad teljesen rendben volt. Dezső bácsiéknak sikerült a legjobb faanyagot beszerezni Románból, volt valami alapítványos kapcsolat, ilyen határon túli izé, néptáncos, hagyományőrzős, de leginkább a bebaszásról szóltak a cserekapcsolatok, meg a spontán swinger-partikról, bár ők ezt nem így mondták pontosan, hanem egyszerűen meghágtak mindenkit, akit csak tudtak, a rossznyelvek szerint Jóskapista volt a legnagyobb fasz, a szó eredeti értelmében, megérte, mert az a deszka még sosem nyikorgott, pedig játszott már rajta a Tatai művészúr, aki szűken másfél mázsa, de olyan a basszusa, hogy beszarsz.

A konferanszié teljesen rendben volt. Még taknyos kölyökként megnyerte az összes versmondóversenyt a járásban, a megyében, sőt egyszer az országoson is hatodik lett, mondta is neki a zsűriben Medgyasszay Kázmér, aki akkor a Krúdy Színház, a nagy Krúdy Színház, érted! vezető színészeként volt Tartuffe, Szvidrigaljov, meg tudom is én még kicsoda, nem is beszélve a filmes és tévés szerepeiről, szóval egy igazi sztár, hogy kisfiam, neked a színpadon a helyed, várlak a főiskolán, ha nem jössz, küldetek érted valakit, ilyen régivágású volt ez a Medgyasszay, de aztán végül ő nem volt ott a felvételin, a többieknek meg nem jött át a Karcsi átütő stílusa, túlzottan maníros, mondta Tótka Béla, a kevesebb néha több, tromfolt Hideg Apolka, Karcsi meg volt annyira büszke, hogy a főiskola környékére nem ment utána, fafaragó lett, imádta a kést megforgatni a puha fában, meg a keményben, elment még a körzeti rádióba bemondónak, de verset azt soha többé nem szavalt, csak megírt prózai szöveget konferált mély átéléssel.

Alfa Holdbázis (fotó: saját)

A kalap teljesen rendben volt. Mondtam is a Marcinak, hogy azt a sötétkék cilindert hozzuk most el, mert jobban fog érvényesülni és milyen igazam lett, a hivalkodó aranyozott hátteret hagyták fönt a díszítők, ami előtt, mint egy ébenfekete doboz trónolt a kalap, minden szem rá szegeződött, a világosítók is pompásan felkészültek, csodásan váltogatták a mélyhideg és a sikamlós meleg fényeket, a közönség készen állt arra, hogy világszámot lásson.

A nyulat azonban valamiért otthon hagytuk. Ez a malőr még sosem fordult elő korábban, pedig túl voltunk már legalább háromszáz fellépésen, igaz legalább száz különböző nyúllal, de istenemre egy alomból volt az összes, szép hófehér jószágok, amiket a jóisten is a szórakoztatóiparba szánt, megáldva őket a türelem és a jámborság olyan magas fokával, amilyen nincs is a világban, de most nem volt sehol az aktuális példány, hiába kereste a Marci a csomagtartó eldugott rejtekén is, csak egy félig elrágcsált répát talált, meg persze rengeteg nyúlbogyót, hogy szakadjon meg a Péter, így hívtuk, mindegyiket így hívtuk, csak kaptak egy sorszámot, ő volt a százkettes, egyértelműen meglépett, amikor a benzinkútnál kivettem a telefonomat, hogy felhívjam anyámat, akkor szökhetett meg, mondta Marci és láttam az arcán az őszinte bűnbánatot.

A közönség nem volt annyira bánatos, hogy végül a semmire vett jegyet. Megették az összes pogácsát, megitták az összes pezsgőt, s miután az asszonyok m ind hazamentek az ott maradottak legnagyobb örömére, hoztunk egy sztriptíztáncosnőt, egyenesen a megyeszékhelyről.

Akkor és ott úgy tűnt, hogy senkinek sem hiányzik Százkettes Péter, akit remélem elütött egy kamion az autópályán, mert a hűtlensége azért ne maradjon már büntetlenül.

*

Ha minket nem ver meg az ETO, akkor kit?

Ezt a kérdést a lelátón mögöttem ülő srác tette fel a vele meccset néző fiatalembernek a második félidő derekán, kettőnullás hazai vezetésnél és nem tudtam hirtelen, hogy sírjak vagy nevessek, mert akkor már nagyobb téttel fogadtam volna arra, hogy kapunk még egy harmadikat, minthogy behozzuk a hátrányt, vagy ne adj isten, megfordítsuk az eredményt.

A másik fiatalembert egyébként Schindler Szabolcsnak hívták, aki átlagos drukkerként üldögélt a műanyagszéken, tök normálisan viselkedett, ami nálam azt jelenti ilyen szituációban, hogy nem ekézte a pályán lévőket és úgy általában azokat, akik most dolgozhatnak a magyarfociban, legyenek játékosok, trénerek vagy éppenséggel tulajdonosok. Azt a sarkos megjegyzését azért elcsíptem, ami szerint nagy urak a játékosok. Ennyit mondott nem többet a témáról.

enyhe mezőnyfölény (fotó: saját)

A lelátó népénél, n nem kell hatalmas tömegre gondolni, nem váltunk összesen háromszázan sem, volt respektünk, igaz ez a kvázi megbecsülés kábé arra korlátozódott, hogy sok nálunk a fiatal. A második félidő kezdetekor ennek ott volt jelentősége, hogy a szurkolók szerint a Budafok hatvan perc környékén elfogy és akkor megeheti őket a titánokkal telitűzdelt ETO.

Mivel már kettőt is aludhattunk az eseményekre, már mindenki tudja, hogy nem így lett. A problémahalmaz ott kezdődött, hogy a srácok fejben csúnyán fent maradtak a buszon, totál dekoncentráltan kóvályogtak az elején a gyepen. A bekapott gól volt a kicsúcsosodás. Gyűlölöm azokat az edzői nyilatkozatokat, miszerint egész héten a pontrúgásokra készültünk, erre mégis egy szögletből kaptuk a gólt, blablabla. Ugye van itt némi önellentmondás, de legalábbis egy beismerő vallomás arra vonatkozóan, hogy akkor mégis mekkora hatékonysággal zajlanak az edzések. Tímár ugyan nem szólt erről, ami derék, bár így is van bajom bőven az értékelésével, de arról később. Ettől függetlenül tisztelettel kérdezem, hogy mi egyébként miként modellezzük az ellenfél szögleteit? Ha a módszer egyébként rendben van, minden Pro Licenszes elvárásnak megfelel, akkor netán az emberanyagban van a hiba? Mindezt azért kérdem, mert ennél könnyebb gólt nehéz kapni, mint amit Fótyik bólintott.

Utána mintha csöppet megráztuk volna magunkat és a koncentrációméter is kettőt jelzett volna egy helyett, bár megjegyzem, hogy ötvenig van kiosztás a gépen. Nyilván nagyot fordult volna a világ, ha az a kapufa bement volna. Nem ment be.

Fordulást követően éreztem ugyan szándékát annak, hogy presszingeljünk, de a kísérlet nagyon halovány maradt. Olybá tűnt, hogy belül mindenki elkönyvelte, csak idő kérdése, hogy végre forduljon a kocka és megjöjjön az egyenlítés. Ahogy múltak a percek, én a hazaiak közlése alapján azt vártam, hogy mikor kezdenek a budafoki legények a fülükön át is levegőt venni, aminek következtében, mint kés a vajban kígyózunk át a védvonalaikon és lövöldözzük a gólokat.

Ehhez képest, az általam indokolatlanul és kontraproduktív módon lesajnált Horváth Olivér elszáguldott a tizenhatosig (lásd még: kés a vajban!), nem baszta el a beadást, mondjuk ez nem is az v olt, hanem egy élesen belőtt, begurított labda, amit az ötösön mindenki boldog együgyűséggel követett le, hogy aztán a hosszú érkező ellen vígan bevágja a hálóba. Az élő alapján ebben biza vastagon benne volt Fadgyas Tomi is, így már lett mérkőzést befolyásoló hibája, sajna. Mintha fáradna fejben, én adnék egy meccset Ruisz Barninak iziben, szerintem mindenkinek jót tenne. (Félspoiler: ma is Tomi fog védeni.)

Ez volt az a pillanat, amikor én föladtam és elkezdtem pozitív dolgokat keresni, hogy ne vigyen el túl mélyre a depresszió. A mester eszmélt és cserélt, a mi ezúttal kétségtelenül jó hatást tett a társaságra, csak nem elég jót.

Kokócska például most tudta a legtöbbet hozzátenni a játékhoz, ami egy parádés gólban csúcsosodott ki. Azért ez még mindig valahol az elfogadhatóhoz közeli szintet jelenti, nem valami extra teljesítményt. Fokoztuk a nyomást, hogy az átlagos sportújságíró kiüresített frázisával éljek ismét, csak éppen nem volt meg az a plusz, amit, ha belegondolok, eddig is csak nyomokban tartalmazott a játékunk, és még az a bizonyos nagy ziccer sem jött.

komoly érdeklődés (fotó: saját)

Tímár azt mondta, hogy az egy pontra rászolgáltunk, ami ha onnan nézem, hogy kiben volt meg a nagyobb minőség, még igaz is lehetne, de, ez nem műkorcsolya vagy toronyugrás, itt bizony számítanak a gólok.

És ebben nem tévedett a hazai hangosbemondó. Budafok: kettő, ETO: egy.

Lehet, hogy semmivel sem vagyunk előrébb mint egy évvel ezelőtt?

*

Budafoki MTE – ETO 2-1 (1-0)

288 néző, vezette: Kovács J. Zoltán (roppant nagyvonalúan)

Budafok: Gundel-Takács – Horgosi, Jagodics, Fótyik – Horváth, Soltész (90+2′ Vaszicsku), Adorján, Kovács D. (79′ Németh), Margitics (62′ Csonka) – Sós (62′ Szűcs), Beke (62′ Takács). Edző: Mátyus János

ETO: Fadgyas 2 – Kovács K. 2 (65′ Kiss Ba. 3.5), Szujó 2, Fodor 2, Papp 2, Benczenleitner 2.5 – Toma 3 (65′ Kovács I. 3.5), Kiss Be. 3, Vitális 3 – Priskin 2 (54′ Babati 2.5), Lacza 2. Edző: Tímár Krisztián

Gólok: 15′ Fótyik 1-0, 61′ Beke 2-0, 77′ Kovács I. 2-1

Kiállítás: 87′ Szujó (második sárga)

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Kötelező elem

van még feljebb (fotó: worldarchitect.com)

Jaap és Kees szokás szerint a Van Puffelenben, a Prinsengracht egyik barátságos kávézójában múlatták a drága időt szombat délután és közben mélyenszántó vitát folytattak a modern irodalom aktuális állapotáról.

– A szikár melankolikusok fölött eljárt az idő. – adott határozott irányt a beszélgetésnek Jaap, aki imádott provokálni, így aztán retorikájának része volt a sarkos megfogalmazás. – Mees Hoedemakers óta mondj egy komolyan vehető szerzőt, Kees! Senki, barátom, senki!

– Theo Boschaart! – vágta rá gondolkodás nélkül Kees. – A bánatos pillangó szerintem egészen zseniális szöveg. Azon persze lehet vitatkozni, hogy vajon hosszú vagy rövid egy olyan mondat, ami másfél oldalon keresztül hullámzik. Én például osztom Bosschaart teóriáját arról, hogy az írásjelek az érzelmi vívódások legnagyobb ellenségei az irodalmi alkotásokban. Kivéve természetesen a vesszőt, mert azért bizonyos tagolásra szükség van.

– Ezt nem mondhatod komolyan! – horkant fel Jaap. – Bosschaart már akkor idejétmúlt volt, amikor kilencvenhatban megírta a Mivégre vagyunk itt a Földön?-t. Emlékezz csak vissza, mit írt Henk Dijkhuizen a Leven en Literatuurben! „A jövőről szóló szelíd, sok helyen roppant hagymázas tépelődést botorság a sci-fi kategóriájába zsuppolni, mert ezzel csak félrevezetjük az olvasót. Bosschaart szimpla szemfényvesztő, akinek köteteit inkább a lektűrök között kellene számon tartani, mint a holland szépírás magas polcain.” Kemény szavak, de igazak, Kees!

– Ezt csak azért mondod, mert Dijkhuizen eltitkolta a melegségét, Jaap! – feddte meg barátját Kees, majd nagyot szürcsölt a kávéjából. – És ezt te akkora árulásnak tartottad akkor, amikor kiderült, hogy onnantól kezdve másként tekintettél a művészetére.

– Ugyan már, barátom! – horkant föl Jaap. – Én mindig különbséget tudtam tenni a két dolog között. Dijkhuizer simán középszerű és felületes író, akinek volt egy jó könyve, utána azonban már a mélyrepülés jött.

– De nem A bánatos pillangóra gondolsz, ugye? – kérdezte hamiskás mosollyal Kees.

– Bolondozol? Az csak neked tetszett, meg ki tudja miért a Szépírók Céhének pár tagjának.

– Akkor mire?

– Nyilvánvalóan a Jasper és Daniël volt nála a csúcs. – felelte Jaap. – Csak megijedt attól a sok negatív kritikától, amiket elsősorban vallási szemszögből írtak, és főként a rejtett homoerotikus utalások miatt nehezteltek rá.

melyik ajtón menjek be? (fotó: worldarchitect.com)

– És mi a helyzet Mareike van Steennel? – evezett újabb vizekre Kees, mert érezte, hogy nem fognak egyetérteni Dijkhuizen megítélésében.

– Na látod, ez egy nagyon jó felvetés! – derült fel Jaap arca. – Van Steen ígéretes szerző, de még mindig csak az érési folyamat elején van. Plusz túl nagy hatással van rá Hoedemakers. Amikor a Borzalmas szerda reggeleket olvastam, több esetben volt olyan érzésem, hogy nem van Steen, hanem Hoedemakers kezében van a toll.

– Ez jó! Tudtad, hogy Hoedemakers mennyire ódzkodik a számítógéptől? A kéziratait még most is úgy adja le, mint negyven évvel ezelőtt. A kiadója meg a haját tépi, mert rengeteg vele a munka.

– Imádom azokat, akik ragaszkodnak a régi manírokhoz. – felelte Jaap. – És ami a legérdekesebb, hogy a szövegei ennek ellenére ezerszer frissebbek, mint bárki másnak. Pedig a most publikálók az unokái lehetnének.

Kees intett a pincérnek, aki visszafogott biccentéssel nyugtázta a kérést, majd pár másodperccel később odalépett az asztalukhoz.

– Parancsoljanak, uraim!

– Kérnék egy gyűszűnyit abból az extra édes likőrből, Martijn. – rendelt Kees majd átsandított a másik székre. – Jaap! Te valamit?

– Meginnék egy sört, de sajnos még ma Leidenbe kell mennem. – felelte Jaap szomorkásan. – Az egyik tanítványom publikál két verset a Meesterwerk folyóiratban, és megkért, hogy véleményezzem én is azokat még megjelenés előtt. Teljesen értelmetlen dolog, mert már nyomdában vannak, de megígértem.

– Ez nem az a vöröshajú magas lány? – kérdezte komoly szakmai érdeklődést színlelve Kees, de a hanglejtése elárulta igazi szándékát.

– Daphne van Dooren. Hihetetlenül tehetséges. – érzékenyült el Jaap, a gondolatai láthatóan máshol jártak ezekben a pillanatokban. – Ő talán életet lehelhetne a szikár melankolikusok lírájába.

– Az apja lehetnél, Jaap! Ezt ne felejtsd el! Másrészt az egyetemi szabályzat tiltja az intim kapcsolatot a hallgatók és a professzorok között. – dorgálta meg barátját. – Ennyit nem érhet a karriered!

– Ezt te nem értheted, Kees! Hatvan leszek hamarosan. Egész életemet könyvtárakban, egyetemi előadókban és hülye konferenciákon töltöttem a világ számos pontján. Csak a szakmámnak éltem, miközben elszaladt mellettem a világ minden szépsége. És miért? Hogy megjelenjen nyolc könyvem meg vagy ötszáz publikációm. Megérte? Ki tudja? Olvassák ezeket valakik? Biztosan! Egy igazi múzeumi darabbá váltam még életemben. De most minden megváltozott, barátom! Ennek a lánynak olyan gyönyörű mellei vannak, hogy szinte megszólalnak! Most itt ülök veled szemben, látom, hogy itt vagy, de amint lehunyom a szemem, látom azokat a csodás kebleket, miközben érzem testének jázmin illatát és boldog vagyok. Nem érdekel, hogy ki és mit gondol. Szeretem és kész! Egy hónap múlva elveszem feleségül aztán csak szerelmeskedni fogok vele, csinálok neki egy csomó gyereket, akiket arra fogok megtanítani, hogy járjanak nyitott szemmel és ne szalasszanak el semmilyen alkalmat. Élvezzék ezt a kibaszott életet!

ívek, imák, szerelmek (fotó: worldarchitect.com)

Kees letaglózva ült a székében, majd amikor felocsúdott a semmiből rárohanó meglepetésből, elkapta a mellette elrobogó Martijn karját.

– Két likőrt kérek inkább és a nagyobbik pohárba szervírozza kérem!

Miután a pincér távozott, fátyolos hanggal tette fel a kérdést, miközben riadtan pislogott.

– Akkor már meccsre sem fogunk menni együtt, Jaap?

– Valami semmi sem változik. – felelte barátságosan a férfi, egy összegyűrt tízeuróst tett az asztalra és gyors léptekkel távozott.

*

Alapszabály, hogy egy 4-1-es győzelem után nem illik nyavalyogni. Hatványozottan így van ez most, amikor előzetesen ezt a tippet adtam, szóval mégis mit akarhatnék még? Nem is fogok sem ünnepet rontani, sem polgárt pukkasztani, de azért tűzijátékra se számítson senki.

A meccset ugyebár az előzetesen rögzített kezdéshez (17h) képest előrébb hozták két órával, vélhetően a takarékosság jegyében. Én ugyan egy műszaki analfabéta vagyok, de annyit láttam, hogy a világítótestek már a 0. perctől kezdve működtek, azaz nem ez volt az a pillanat, amikor az áramszámlán rengeteg pénzt fogott a klub. Személy szerint nem bánom, hogy már háromtól játszottak a felek, mert így október legvégén már csíp a hideg, ha lemegy a napocska, most meg mondhatjuk, hogy kellemes körülmények közepette veselkedhettek egymásnak a csapatok.

A hangulat ellenben síri volt, ha ilyet nem eufémizmus emlegetni mindenszentek és halottak napja környékén. Szintén a hosszú hétvége következménye volt, hogy ezúttal nem rendelték ki az utánpótlásban pallérozódó kissrácokat gálaruhában, aminek az lett a vége, hogy relatív csendben figyeltük az eseményeket. A kemények szurkoltak odafent, de ugyebár a roppant fasza akusztikának hála, ebből csak akkor lehet hallani valamit, ha a könnyű szellő lekanyarodott az alsó karéjba. Volt ilyen is.

A srácok ezúttal is a lassú víz partot mos taktikával kezdtek futballozni, amit úgy fordítanék le magyarra, hogy becsületes, de visszafogott darálás mellett vártak rendületlenül a gólra. Az meg is jött, de nem a megfelelő kapuba, ráadásul bántóan egyszerű módon, egy pontrúgásból, és bár hátsó kameraállás hiányában nem törnék százszázalékban pálcát Fadgyas Tomi fölött, de gyaníthatóan enyhe kapushibából. Ha a portás a sorfalat fölrakja az egyik sarokba, ha a másikba kap gólt, azt nem tudja könnyen kimagyarázni. Most ez történt, és én egy kicsit megijedtem, hogy a hiányzó átütőerőt vajon miként lehet fokozni akkor, ha az ellenfél már végképp a defenzívára fog koncentrálni.

A helyzetet szerencsére megoldotta az élet, meg az a tény, hogy a Csaba még a tavalyi önmagánál is vérszegényebb társaság benyomását keltette. Ne feledjük, egy éve nyertek itt. Az nagyon fájt. Most azonban esélyük sem volt, mert az ETO kicsit nagyobb tempóra kapcsolva vágott hármat a szünet előtt. Érdemes kiemelni Lacza Alexet, aki pimaszul futballozott, látszott, hogy nincs benne félsz. Az első lehetőségét ugyan elrontotta, de másodszor már nem kegyelmezett. Priskin gólja előtt pedig szépen abszolválta a kulcsátadást, amikor pompásan találta meg a passzsávot.

aki bújt, aki nem (fotó: worldarchitect.com)

A szünet után kicsit kényelmesebbre vettük a figurát, amivel először nem tudott mit kezdeni az Előre, de aztán lett két olyan helyzetük, amit ha berúgnak, meleg lehetett volna a vége. Nem jött nekik össze, ellenben a frissen beszálló Babati nem kegyelmezett, így már csak z volt izgalmas, hogy a szezonban először összejön-e vajon végre a telitalálatom.

A konklúzió annyi, hogy valahogy így kell letudni a kötelezőt. Mondom ezt akkor is, ha egy icipici hiányérzet maradt bennem. Nem feltétlenül a számszerű eredménnyel van bajom, hanem sokkal inkább a játékkal. Tudom, sokat akarok, de mit tegyek, ha én már csak egy ilyen régivágású drukker vagyok?

Első körben elégedett lennék azzal is, ha a minimálisra tudnánk szorítani a képzetlenségből fakadó, jellemzően az ütemtelen közbeavatkozások miatti fölösleges faultokat. Mert én focit szeretnék látni és nem birkózást, MMA-t vagy UFC-t. Köszi.

Ha így lenne, egy ilyen hangos siker talán még a Holdról is látszana, de legalább megérne egy politikusi posztot, ne adj isten egy szelfit a helyszínről, amin barátságosan öleli át egymást a megmentő és az, akinek köszönhetjük őt.

*

ETO FC – Békéscsaba 1912 Előre 4-1 (3-1)

488 néző, vezette: Ducsai (túl sok síppal)

ETO: Fadgyas 3 – Kovács K. 4, Szujó 3, Fodor 3.5, Papp 3, Benczenleitner 4 – Vitális 3 (74’ Tuboly 0), Toma 3.5 (81’ Kiss M. 0), Kiss Be. 3 (74’ Kovács I. 0) – Priskin 3 (65’ Bacsa 2.5), Lacza 4.5 (65’ Babati 4). Edző: Tímár Krisztián

Előre: Bukrán – Szalai, Farkas, Bora, Mikló (46’ Fazekas) – Horváth, Zvara (72’ Szabó), Kitl (72’ Máris), Hamed (72’ Puskás) – Czékus (89’ Talpalló), Lukács. Edző: Brlázs Gábor

Gólok: Horváth 0-1, Lacza 1-1, Benczenleitner 2-1, Priskin 3-1, Babati 4-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Övék a mennyek országa

J. most is pontosan érkezett, ahogy előtte mindig, amikor még meccseket játszott a legkülönfélébb ligákban. Nem volt olyan hely a világon, ahol meg tudta volna előzni bárki. Ha azt mondták, hogy a kezdés előtt négy órával találkozunk a busznál, ő biztosan tizenöt perccel korábban szállt ki a kocsijából a parkolóban. Amikor otthon fogadtak valakit, J. nyitotta az öltözőt és mezbe öltözve várta a többieket. A csapattársai rendre fogadásokat kötöttek arra, hogy elkésik, de mindig vesztettek, sokszor nem is keveset. J. egyszer valakinek elárulta, hogy ez nem valami babona, hanem egyszerűen így érzi jól magát. A lelkem veszne oda, ha nem én lennék az első, tette hozzá, és az a valaki, akivel megosztotta a titkát, csodálattal vegyes értetlenkedéssel fogadta a szavait. Szent bolond, gondolta még. Most nem volt meccs, csupán egy fontos találkozó, a poros klubháznál, ami szinte elveszett a lassan leszálló ködben. J. egy valaha divatos sötétszürke szövetkabátot viselt, amit utoljára talán az apja temetésén vett fel, öt évvel ezelőtt. A szűkszabású nadrággal és a valószínűtlenül hegyesorrú cipővel együtt olyan hatást keltett, mintha egy varázsló tette volna tiszteletét a falusi pályánál. J. valaha innen indult meghódítani az európai stadionokat, és ahová minden alkalommal visszatért, amikor csak megtehette. Az épület nem volt bezárva, miért is lett volna, így aztán J. határozott mozdulattal lépett be az öltözőbe. Mélyen magába szívta a bemelegítőkrém szagát, ami átjárta a csöpp helyiség minden pontját. Leült a félhomályban és becsukta a szemét. Gyerekké változott, aki mezítláb rúgja a bőrt a nyári forróságban vagy tucatnyi másik kölyökkel egyetemben. Ő csak kergeti a labdát, a többiek reménytelenül üldözik, esélyük sincs, hogy valaha is utolérjék. Megállíthatatlanul száguld a kapu felé, ahol egy aprócska kisfiú áll kétségbeesetten, még lövésre sem lendül a láb, de már vetődik is, így aztán az ifjú J. szépen átgondolhatja, hova helyezze a rongyosra püfölt bőrt, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve felvarrja azt a bal felső sarokba. A mögötte porzó siserehad, hirtelen elhalkul és áhitattal nézi a labda ívét.

– Már vártalak. – koppantak ridegen a szavak, amire J. felriadt és máris visszatért a kegyetlen valóságba.

A vele szemben lévő padon szenvtelen képpel ült a Halál.

– Mondták, hogy te vagy maga a megbízhatóság és nem túloztak. – folytatta a Halál, majd óvatosan a padnak támasztotta a kaszát.

– Pontosan így képzeltelek el. – mondta szelíden J. – Bár azt a szerszámot kicsit nagyobbnak gondoltam. – mutatott a kaszára.

– Nem kell felülni a mendemondáknak. – mosolygott a Halál. Némiképp bizarrnak tűnt, hogy viccelődni próbált.

– Átöltözöm. – mondta J. – Te is?

– Nekem csak ez az egy ruhám van. – válaszolta kissé gondterhelten a Halál. – Talán baj?

– Dehogy – igyekezett őt megnyugtatni J.

Az ünneplős dresszét hozta el. Zöld felső, fehér nadrág és zöld sportszár. Amikor ebben játszhatott, mindig sokkal boldogabb volt. És nem mellesleg ezerszer jobban ment neki a játék.

– Menjünk! – mondta J. és rögvest elindult a pálya irányába.

– Menjünk! – felelte a Halál és magához vette a kaszáját.

Valaki időközben felkapcsolta a világítást odakint, bár az egyre jobban ereszkedő ködben szinte alig látszott valami. A fű csodás, semmivel össze nem hasonlítható illata vezette őket a tizenhatosig. Ott azonban valami csoda folytán hirtelen nappali világosság töltötte be a teret, már-már vakítóan ragyogott a fény. J. a tizenegyespontra helyezte a labdát, kissé hátrált és várta, hogy a Halál elfoglalja a helyét a gólvonalon. Nevetnékje támadt, amikor meglátta őt a kaszával a bal kezében. Arra gondolt, hogy még a végén kárt okoz vele a labdában. Éles sípszó harsant valahonnan, amire J. reflexszerűen megindult a labda felé. Előre elhatározta, mit fog csinálni és nem gondolkozott azon, hogy megváltoztassa a szándékát. Leheletfinom mozdulattal bökött alá a labdának, ami szabályos pályát rajzolt le, olyat, mintha egy geometria könyvből másolták volna ki. Az útja végén tompa puffanással landolt a Halál szabadon lévő jobb kezében. Ő ugyanis rendületlenül cövekelt a kapu közepében, egy centimétert nem mozdult se jobbra, se balra.

– Akkor ennyi volt? – kérdezte J.

– Ennyi. – felelte a Halál semmilyen hangon.

– De legalább szép életem volt, és nem adtam fel az álmaimat soha. – mondta J. és elfogadta a Halál felé nyújtott kezét.

*

Ma van a Halottak Napja.

A mögöttünk hagyott hosszú hétvégén igyekeztem személyesen is leróni a tiszteletemet az ETO közeli és régmúltjának kiemelkedő alakjai előtt, egy-egy mécsest gyújtva a sírhelyeiknél.

Amíg őket és persze az összes hősünket megtartjuk az emlékezetünkbe, ez a klub élni fog.

Függetlenül attól, hogy egyébként mi történik napjainkban.

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

A pillanat megragadásának művészete

nb1-esek, szevasztok! (fotó: ETO FB)

Jacques imádott zongorázni, de nem volt meg benne az a belülről fakadó és mindent elsöprő tehetség, amitől igazán jó muzsikussá, nagy művésszé válhatott volna. Az alázattal és a szorgalommal sosem volt baj, ha kellett, tíz órán keresztül gyakorolta Chopin valamelyik scherzoját, rezzenéstelen arccal és duplán kihegyezett füllel, mert az a képessége megvolt, hogy a legkisebb hibát is felfedezze a saját játékában és önmagával szemben nem ismert kegyelmet, így aztán elég volt annyi, hogy az egyik ujjával nem pontosan ott ért a billentyűhöz, ahol kellett volna, esetleg a billentés időzítése csúszott meg, máris kezdte előről az egészet, és ez ment a végtelenségig. Csak akkor volt hajlandó közönség előtt játszani, ha már százszázalékban úgy érezte, minden tökéletes, volt rá nem is egy eset, amikor a hónapokkal korábban meghirdetett előadást mondta le, pár perccel a kezdés előtt, mert valami nem stimmelt. De hiszen tele a nézőtér és mindenki magára vár, mester, igyekezett őt megpuhítani az ügynöke, mindhiába. Nem azt fogják kapni, amire számítanak és ez megengedhetetlen, szólt a határozott válasz és Vitaliy Lysenko tudta, hogy nem lesz itt semmilyen előadás. Mondja csak meg nekik bátran, Vitaliy, folytatta Jacques higgadtan, minden bizonnyal meg fogják érteni, hiszen őket és engem a muzsika tisztelete hozott össze. Még véletlenül sem mondta azt, hogy a zene szeretete. És Lysenko bátortalanul kiállt a színpadra és szabadkozva közölte a rossz hírt, amiért csak hangos pfujolást és bántó szavakat kapott, amire a lelke mélyén készült is, mert ő milliószor jobban ismerte a publikumot, mint Jacques, és pontosan tudta, hogy azokat az embereket nem a magas művészet viszi be a koncertterembe, hanem a négyeurós jegyár, ami még az alsó kategóriában is kirívóan kevésnek számított. A szikár és pattogós előadásmód, a hangok hibátlan lejátszása egymás után nem a zsenik sajátja, sokkal inkább a szorgos mesterembereké, akik álmukból felkeltve is eljátszanak egy etűdöt, egy noktürnt vagy akár egy komplett zongoraversenyt, csak éppen az hiányzik az előadásukból, ami nélkül nem is érdemes belekezdeni, a szív. Na mi volt?, kérdezte Jaques, mikor Lysenko faarccal visszatért az öltözőbe, ahol ő már civilben várta az egyetlen embert, aki minden szürkesége ellenére hitt benne. Semmi különös, felelte Vitaliy, szinte senki nem váltotta vissza a jegyét, tódította, majd eljönnek a pótlásra. Közben már azon kattogott az agya, hogy a kieső bevételt honnan fogja előteremteni, vajon lesz-e még mecénás, aki fölös pénzét arra költi, hogy egy soha semmire sem jutó tucatzongorista szánalmas próbálkozásait finanszírozza? Nem lesz máskor, vetette oda neki Jacques. Ezeket a darabokat én már sosem fogom előadni, folytatta átszellemülten. Lysenko riadtan nézett rá. Elég volt a romantikusokból, Vitaliy! Lejárt lemez. Valami újra, valami modernre vágyom. Egyre lelkesebben beszélt, a tekintete szinte eszelőssé vált, Lysenko nem tudta mire vélni a helyzetet. Jól van, mester?, kérdezte óvatosan, de már meg is bánta, mert attól félt, éktelen harag zúdul majd rá, de meglepetésére Jacques csak mosolygott, amikor visszafordult és ránézett. Soha nem voltam jobban, barátom! Még egyszer sem mondta Vitaliynak, hogy barátom. Lysenko a kis pipereasztalt kémlelte, a tálcát, amin egymás mellett állt egy szépen megformált üveg és egy míves kristálypohár, de úgy tűnt, hogy a viszki hiánytalanul megvan. Akkor vette észre, hogy az ablak résnyire nyitva van, a függöny lágyan hullámzik az enyhe koraesti szellőtől. Odalépett és óvatosan kinézett az utcára. Jacques mintha egy dallamot dúdolt volna magában, amit még sosem hallott és nem is volt számára ismerős. A közvilágítást már felkapcsolták, de még a nap utolsó sugarai igyekeztek megmutatni az erejüket, így a természetes és a mesterséges fény fura elegye uralta a környéket. Lysenko szemüveget hordott, de az most nem pihent az orrán, mert a bejelentés előtt levette, félt, hogy komolyabb atrocitás lesz. Tévedett, mert a zene még nem kavar olyan nagy indulatokat, mint a futball, még akkor sem, ha mondjuk váratlanul elmarad egy koncert és emiatt kétszáz ember marad hoppon. Félvaknak érezte magát, ahogy fejét forgatva keresett valamit a kihalt utcán, valamit, amiről maga sem tudta volna megmondani, hogy mi az. Ekkor az egyik sarkon egy árnyat vélt felfedezni, ahogy a föld felett lebegve eltűnik a következő sarkon. Gyorsan előkapta szemüvegét, de már késő volt, az alak nyomtalanul eltűnt. Volt itt valaki, mester?, szegezte a kérdést Jacques-nak, aki csak sejtelmesen vigyorgott. Ugye volt itt valaki, amíg én kint jártam a színpadon? Most már mérges volt, mert azt érezte, hogy egy összeesküvés vétlen áldozata, sőt, valaki, akit csúnyán lóvá tettek, miközben a vérét adná Jacques-ért, aki ezt nem érdemelné meg. Ki volt itt, mester?, kiabálta dühösen. Jacques lassú mozdulatokkal töltött egy pohár viszkit magának, és óvatosan szürcsölni kezdte az italt. Jól esett neki, ahogy a viszki megkarcolja a torkát, majd a mellkasát melengetve kanyargott végig a testében.

megtévesztő látásmód (fotó: ETO FB)

Isten útjai kifürkészhetetlenek, Vitaliy, mondta, mint egy kevéssé foglalkoztatott és közhelyeket puffogtató motivációs tréner, de érdekes módon a szavainak mégis volt valami különös ereje. Amikor például az ’istent’ mondta ki a szájával a szobában kisebb forgószél támadt, ami amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen el is tűnt. Schoenberget fogok játszani, Sztravinszkijt, Prokofjevet és főként Bartókot! Szinte gyermekké változott, ahogy a neveket kimondta. Kérhetek én is egy pohárral, mester?, kérdezte Lysenko és megcsókolta Jacques-ot.

*

Az én csodálatos közönségem maximális kiszolgálása érdekében életemben először sajtóakkreditációt kértem a klubtól. Fogalmam sincs, hogy amennyiben ilyet kap valaki, mik a rá vonatkozó szabályok, például kötelező-e beülni az egyik betonkalickába a keleti lelátón és együtt pogácsázni a Népsport azon munkatársával, akit azzal vert a sors, hogy szerda délután egy üres lelátók előtt játszott, totál hangulattalan meccsről tudósítson, esetleg lehet partizánkodni és lemenni a kispadok feletti lelátórészre, és ott elcsípni pár fincsi szakmai ínyencséget, vagy megkérdezni a báránybőrbe bújt farkast, azaz az MLSZ ellenőrt, hogy mégis mi a faszra volt jó ez a büntetés, és komolyan hisznek-e benne, hogy ebből bárki is tanulna, nem utolsó sorban meg feltenni az obligát kérdést az ETO fontosembereinek, hogy ugyan mi a túrőért nem szerveztek ki rengeteg tizennégy év alatti iskolást, ha már megengedi ezt a szabály, és egyébként is szó volt a futball tömegesítéséről.

A válaszok sajnos a levegőben lógnak, mert a tömeges sajtóérdeklődésre hivatkozással nem jutott számomra hely, szóval ahogy ti, jómagam is a tévén keresztül figyelhettem csak a meccset, ami ha másért nem, azért jó volt, mert így ötven felett már kicsit rosszalkodik a prosztatám, és jobb kulturált körülmények között könnyíteni magamon. Azt utólag nem tudom megmondani, hogy kik voltak azok a tömegek. A kisalfold.hu a fotókon kívül volt online tudósítás, ami most jelentősen eltér az ETO oldalán található szövegtől, így valszeg önálló munka. Mondjuk ez nálam kötelező. Kecskeméten nem kerekítettek ennek nagyobb feneket, a KTE honlapján és a baon.hu oldalon szereplő szöveg gyakorlatilag ugyanaz, még a szófordulatok átírásával sem bajlódtak. A Népsport és az M4 ugyebár adott. Átfutottam a Gazetta dello Sport, a Kicker, a France Football, a BBC Sport, a Mundo Deportivo felületeit, de semmi. Az utóbbiak vélhetően megneszelték, hogy másnap lesz a nagy durranás, vagy ahogy a köztévé sportkommiszárja, Székely Dávid képes volt kimondani a száján, most szó szerint idézem, „a Magyar Kupa történetének legnagyobb meglepetése” ütött be Iváncsán, igen, így bazmeg, hogyan rakjunk zárójelbe 100 év futballtörténelmet, és oda allokálták az összes erőforrásukat, ami csak rendelkezésre állt.

Persze van olyan opció is, hogy számos akkreditációt adtak ki, csak sajna az érintettek basztak eljönni. Ha így van, legyen büntetésük, hogy nonstop végig kell nézniük az az eddig lejátszott összes Kisvárda-Felcsút bajnoki mérkőzést szünetek és megszakítás nélkül úgy, hogy egy székhez vannak kötözve és pisilni sem mehetnek ki.

Más lehetőség a telítettségre és a nem hasznosulásra egyszerűen nem lehet.

*

Szeretnék gratulálni a csapatnak, mert a meccset nagyon korrekt módon hozta le és ezúttal az alázatos hozzáállást a jóisten eredménnyel is honorálta. Becsüljük ezt meg, mert az utóbbi időben ez volt a ritkább kimenet. Ugyanakkor ne vakítson el bennünket a siker, mert egyrészt a játék, khmmm, most sem volt szívet melengető, másrészt ne dugjuk a fejünket a homokba, az ellenfelünk az első félidőt nagyon lazára vette, de szerencsére ez az attitűd megkapta a méltó büntetését, még azután is, hogy a fordulást követően kétségbeesetten hozta be Luis de Funes edző az ő szintjükhöz képes sztárfutballistákat. Késő bánat, skacok. Nekem szimpi, ahogy a Kecsó az első ligában hasít, de ennyire nagyképűen és az ellenfelet lenéző módon nem lehet, de nem is illik futballozni.

Ami az ETO-t illeti, mert végtére is csak ez a fontos, jó volt látni, ahogy Kiss Bence fickándozik, a gólja igazi mestermű volt. Amikor azt mondta nekem egy hozzáértő a nyáron, hogy vele nagyot nyertünk, mert az NB II legjobb futballistája lett zöld, igen nagyon kíváncsi lettem és rögvest hatalmas elvárásokat támasztottam vele szemben. Igazi assziszt- és passzkirály, szólt a tuti, nem csoda, hogy onnantól fogva azt néztem, mennyi és milyen átadásai vannak. Voltak, nem tagadás, de az a nagyon nagy átütőerő hiányzott tőle, persze keveset is játszott. Remélem, most végképp átlendül az, aminek át kell lendülnie. Bíztató volt, ahogy meccs után nyilatkozott, mert egy józan és éretten gondolkodó karaktert láttam a képernyőn. Hajrá Bence!

kemény fából faragott királyfi (fotó: ETO FB)

A védelmünk ezúttal is stabil volt, és most kevesebb bizonytalansági faktor volt tapasztalható. Ha rám hallgat a stáb, Szujót erőltetném sztenderden, akár Pappal, akár Csonkával szemben. Vagy esetleg azért van hátrányban, mert a másik két spíler a kapura is veszélyes? Ki tudja?! Az azonban tragédia, hogy Csingert az utolsó utáni pillanatban egy szerencsétlen sérülés miatt hetekre elvesztettük. Nem tudom, hogy a DAC-nak mi a szándéka vele, de nálunk szerintem még évekig sokkal többet játszhatna, mint odaát, ahol – a jó példák ellenére – valamiért sokszor a süllyesztő a végállomás a fiatal reménységek számára.

Toma és Vitu most kicsit szürkébbek voltak, de a hasznosságuk megkérdőjelezhetetlen. Nekem továbbra is Borsos a nagy talány, aki elképesztő jó adottságokkal rendelkezik, volt jópár olyan megmozdulása akár a felkészülés alatt, akár a szezon legelején, hogy nem ellensége a labdának, az utóbbi időben mégis a birkózást helyezi a fókuszba. Nehéz elhinni, hogy ne érne oda jól a kapu elé, az aktuális ellenfél belső védőit ne tudná megverni egy az egyben, most mégis azt láttam a térfél közepén akar futóversenyt nyerni, a cselei meg roppant kis százalékban sikeresek. Azn előrejáték támogatása felemészti, miközben a befejezésekre egyszerűen nem marad sem ideje, sem ereje.

Lacza Alex. Nálam telitalálat, hogy a kezdőben kapott helyet. Bátor volt, néha szemtelen, volt egy egészen parádés támadó labdaszerzése a tizenhatos vonala előtt. Érdemes lesz használni őt, próbálgatni, mert azért az kijött, hogy ez most nem az NB III.

Csütörtökön, azaz ma este nyolckor sorsolás. Azt hittem, hogy lesz még idén egy kör, de nem. Ha úgy lett volna, most inkább egy könnyebben megoldható feladatot kértem volna Fortunától, mondjuk egy osztálytársunkat (Csaba, Budafok) itthon, aztán tavasszal jöhet a mélyvíz. De ha már így alakult, ide nekünk az oroszlánt is! Annyi finomítással, hogy a Mezőkövesd/Kisvárda párost hanyagoljuk, mert igazi futballélményt szeretnék, olyat, aminek van patinája és legalább arra kilencven vagy százhúsz percre ne a NER dohos illata terítse be a stadion levegőjét, mert annál még az Iparcsatorna iszapos bűze is ezerszer jobb.

*

ETO FC – Kecskeméti TE 1-0 (1-0)

zártkapuk mögött, vezette: Pintér (úgy, ahogy azt kell)

ETO: Fadgyas 3.5 – Kiss Ba. 3 (70’ Kovács K. 0), Szujó 3.5, Fodor 3, Csinger 4, Vincze 2.5 – Toma 3, Kiss Be. 4 (83’ Priskin 0), Vitális 3.5 (83’ Tuboly 0) – Borsos 2.5 (54’ Bacsa 2.5), Lacza 3. (70’ Kovács I. 0) Edző: Tímár Krisztián

KTE: Varga – Sági, Buna, Ryashko, Szabó A. (46’ Belényesi), Grünvald – Bodor (46’ Nagy), Vágó (46’ Szalai), Gréczi (46’ Szuhodovszki) – Đuranović (76’ Tóth), Szabó L. Edző: Szabó István

Gól: 39’ Kiss Be. 1-0

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem rosszalkodását.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Hétköznapi csalódás szombaton

hol van az a tűz? (fotó: Facebook)

D. kedvtelenül kevergette a levest. Néha belemerítette a kanalát a furcsán piros lébe, aztán az orrához emelte, hosszasan szagolgatta, de a vége mindig ugyanaz lett, fintorogva visszaöntötte a tányérba az egészet, kicsit megkavarta és közben azt figyelte, miként válik ismét az egész részévé az a gyűszűnyi lötty, amit majdnem lenyelt az elébb.

– Akkor ez most micsoda? – kérdezte feszengve D.

– Mármint mire gondolsz? – értetlenkedett K. és zavartan megigazította a kuktasapkát.

– Hát ez az izé – mordult D., mert utált magyarázkodni. Olyankor mindig rosszul érezte magát, ha teljesen egyértelmű dolgokat feszegettek nála, haragossá vált és a hangja is elvékonyodott.- Ez, ami a tányérban van! Mit nem értesz? – sipította dühösen.

– Gorgonzólás paradicsomleves oregánós pirítóssal – felelte K. haláli nyugalommal, amitől D. még dühösebb lett.

– Ezt most nem mondod komolyan – húzta föl a szemöldökét D., közben igyekezett nagyon nyugodt maradni, ezért el is számolt magában tízig. A hatás kedvéért olaszul, mert csöppet beszélte a nyelvet, de jött el a várt hatás, a pulzusa egyre gyorsabban lüktetett.

– De, a legkomolyabban. Voltál te már Nápolyban?

– Nem – sziszegte D. és közben azon gondolkodott, hogy simán csak pofán verje K.-t vagy egyből vájja ki a szemét a félig paradicsomos kanállal. – Ennek mégis milyen jelentősége van?

– Hogy milyen? Tényleg azt kérdezed, hogy milyen? – pumpálta föl magát módszresen K. – Csupán annyi, ha jártál volna a Stabile utcai ’Il preferito del mia madre’ étteremben, akkor nem kérdeznél ilyen marhaságot, már megbocsáss.

K. sértődötten a főzőlaphoz lépett, látványosan leemelte a lábast az alig pislákoló lángról, aztán kiviharzott a konyhából, egészen a folyosó végén megbújó WC-ig, majd az egészet beöntötte a csészébe és le is öblítette. A víz zubogása azonban nem tudta elnyomni kétségbeesett zokogását.

– Miért? – vonyította K., mint egy a villamos alá szorult szerencsétlen kutya. – Miért?

D. nem tudta mire vélni az egészet, kicsit túljátszottnak gondolta a történteket. Elszégyellte magát, mert nem a megbánás járta át a lelkét, sokkal inkább röhögni lett volna kedve, ami megrémisztette.

– Minden rendben? – szólította óvatosan K.-t, bár maga is tudta, hogy amaz nem fogja meghallani a szelíd érdeklődést. Ha mégis, akkor is úgy fog csinálni, mintha nem hallaná.

Várt pár percig. A sírás nem hagyott alább, sőt, az üteme egyre gyorsult, ijesztő zihálássá váltak a folyosó felől beszűrődő zajok.

D. felállt és elindult kifelé. Ezt a játszmát, mint annyiszor, újfent K. nyerte meg. Mikor fölé hajolt, K. először elhajtotta a karját, de ugyanazon mozdulattal magához is rántotta.

– Én mindent úgy csináltam, ahogy Ilaria néni ott, a Stabile utcában – nézett föl üvegesre sírt szemekkel. – Esküszöm!

– Tudom, hogy jót akartál – simogatta meg az arcát D., aztán óvatosan kihalászta a WC-be pottyant kuktasapkát. Teljesen elázott, úgy nézett ki, mint egy vízbe esett csirke, amit most mentettek ki a halál torkából.

– Ugye? – bátorodott föl K. – Ha megint csinálok, megeszed? Megígéred? Kérlek, mondd, hogy igen!

Most már kétségbeesetten markolta D.-t, mintha soha nem akarná elengedni addig, amíg le nem teszi a nagy esküt.

– Nem! – mondta szigorúan D., és egy határozott mozdulattal kiszabadította magát a halálos ölelésből.

– De miért? – kérdezte K. riadtan.

– Mert szarul főzöl, bazmeg! – hagyta el a korrekt beszéd ingoványos talaját D. és megint önmaga volt. – Lehet, hogy még senki nem mondta neked, de szarul főzöl! – ismételte és már nem is volt megállás, csak jöttek és jöttek az újabb kegyetlen, de őszinte mondatok, aminek hatására K. egyre kisebb lett, míg végül eltűnt.

Érdekes módon, senki sem kereste utána.

*

„[s]zinte az egész második félidőt végig támadtuk. Rengeteg helyzetet kidolgoztunk, sok beadásunk volt, hasonlóan az MTK-meccshez, az egész második félidőt az ellenfél térfelént töltöttük, de megint csak egy gólt szereztünk.”

T. Krisztián (43), futballedző

*

Tegye fel a kezét, aki látta a Szentlőrinc elleni meccset! Hogyan mondod, Kevin? Persze, hogy élőben. Ne vicceljünk már! A stream nem ér, mer’ anyám is odakattinthat véletlenül, aztán őt is beveszi az AGB Nielsen a számolásba. Megnézhetjük magunkat. Fals adatfelvétel, téves következtetések. Szóval akkor hadd lássam! Egy, kettő, három, négy, blablabla, blablabla, blablabla, ötszáznyolcvannégy. A kalickások is bátran! Nem szégyen az! Mindjárt meg is lett a hatszáz. Szuper! Köszönöm! Mindenkinek a széke alatt van egy kis boríték, abban különböző színes lapok. Piros, sárga, zöld és szivárvány. Sajnálom, ez van a szettben. Ki akartam szedni a szivárványokat, de az marha sok idő lett volna. Plusz lehetőséget ad egy kis mókára is, de arról majd később. Kérdéseket fogok feltenni, ti pedig ezekkel a lapokkal fogtok szavazni. Fanni és Molli lesz segítségemre a számolásnál. Tapsoljuk meg őket, kell nekik a bíztatás, mert ez az első napjuk az ügynökségnél. A színek jelentése a következő: zöld – igen, piros – nem, sárga – nem tudom, szivárvány – nem mondom meg. Világos? Esetleg kérdés? Igen, Kevin! Miért a szivárvány a nem tudom? Figyelj csak, mit mutatok! Szivárvány lapocska. Az mit jelent? Azt, hogy nem mondom meg. Mekkora poén! Úgy hívják, helyzetkomikum. Ebben jó vagyok, nehéz is lenne letagadni. És azért nem mondom meg, Kevin, mert üzleti titok, meg egyébként is mi közöd hozzá? Ne legyél szomi, Kevin! Kérdezz bátran később is! Azért vagyok itt, hogy segítsek. Na, kezdjük, mert kettőkor már Átriumban kell lennem valami bankos rendezvényen. No, azok ám a sznobok! De erről nem most. Akkor ugorjunk is neki! Első kérdés. Szerinted igaz, hogy a második félidőt végig támadta az ETO? Három, kettő, egy. Most mutasd a tábládat! Fanni, Molli! Számoljátok össze gyorsan! Kicsit egyszínű lett, bár látok pár szivárványt is. Srácok! Miért nem vállaljátok föl? Csak láttok a szemetekkel? Aki pirosat vagy zöldet mutat, az kap egy Túró Rudit! Újraszámolás! Fanni! Mennyi a zöld? Tizenhárom. Tizenhárom? Húha! És a piros, Molli? Ötszázhetvennégy. Aztakurva! Nem értettetek valamit félre?

az a kellem, az a báj (fotó: Facebook)

Menjünk tovább a második kérdéssel. Tényleg rengeteg helyzete volt az ETO-nak? Három, kettő, egy és rajta! Lehet, hogy színtévesztő vagyok? Hahaha! Poén volt. Mondom poén volt! Miért nem nevettek? Savanyút ettetek? A zöldek száma, Fanni? Nincs? Biztos? Nézd meg még egyszer, legyél kedves! Kettő. Értem. Azt hiszem, hogy most kell egy gyorsat telefonálnom. Pillanat! Halló! Szóval, az van, hogy. (Suttog.) Értem. Rendben. Természetesen. Viszonthallásra. Fanni, Molli! Ami eddig volt, érvénytelen. Szedjétek össze a piros, a sárga és a szivárvány színű lapocskákat! Ha megvan, kezdjük előlről. Ja és ezek jután senki se álmodjon arról, hogy mókázni fogunk! A Túró Rudi meg felejtős. Hálátlan banda!

*

Úgy voltam vele, hogy nincs értelme első felindultságból írni. Ez még akkor is igaz, ha nem volt bennem semmilyen belső fortyogás, amikor elballagtunk az Aldi oldalsó bejárata mellett a meccs után. A kisördög azért ott lakozott bennem, hogy biztos van az a helyzet, van az a pillanat, amikor szívesen beverném egy baseball ütővel. De ez nem a mostani pillanat. A lefújás után a budiban is inkább lógó fejeket láttam és nem azért, mert mindenki arra figyelt, hogy le ne pisálja a cipőjét. Ha a helyzeteket belőnénk, nyugtatta magát Jóskapista, pedig még meg sem jelent az edzői nyilatkozat a neten. Amit egyébként bármelyikünk megírt volna előre azok közül, akikben túlteng az irónia.

A szavak újraértelmezése, első fejezet, első bekezdés.

Alapdefiníció.

Helyzetnek nevezzük azt a szituációt, amikor a mi játékosunknál van a labda, aki kapu felé történő mozgást végez, szándéka egyértelműen a gólszerzés, függetlenül attól, hogy mekkora veszélyt jelent a cselekvése, illetve milyen sikeres a kimenet. A helyzet lehet kics, közepes vagy nagy. Utóbbinak akkor nevezhetjük a szituációt, ha az akció lövésszerűséggel zárul és majdnem el is találja a kaput. Amennyiben a kapus beavatkozása is szükséges, ordító helyzetről beszélünk, aminek előfordulása statisztikai értelemben elhanyagolható.

Amennyiben kiindulási alapunk a fentiekből származtatható, akkor Tímár Krisztián értékelése teljesen helytálló. Ha azonban a futball normál fogalmai szerint járunk el, akkor a megállapítása téves.

A második félidőben a gólon kívül három olyan szituáció volt, ami helyzetnek, helyzetecskének tekinthető, szerintem. A 63. percben, amikor Kovács Pista lábáról az ötösön belül levarázsolták a bogyót (fontos! nem jutott el lövésig!), három perccel később Borsos lövését blokkolták szögletre, majd a 71. minutumban Papp Milán csúsztatása ment fölé. Ennyi.

Megjegyzem, hogy az első játékrészben Priskinnek volt egy kurva nagy lehetősége, amikor a szimuláló lőrinci csóka fetrengését teljes joggal figyelmen kívül hagyva, vittünk végig egy kontrát, aminek a végén a lövés szögletre pattant. Na, az helyzet volt. Feljegyzésre méltó.

Egyébként? A nagy görcsös birkózás, sokadik epizód.

Sokat elmond az egészről, hogy bőven belefértek Csabi kultúrtöténeti kiselőadásai a lelátón Szent Lőrinc mártíromságáról vagy éppenséggel Szentlőrinc járásközpont látnivalóinak felsorolása. A pályán semmi sem vonta el a figyelmünket.

Az megvan, hogy Szent Lőrincet egy hússütő rostélyon pörkölték halálra úgy, hogy gondosan megpirították mindkét oldalát, amit ő méltósággal viselt, sőt közben még viccelődni is volt kedve? Nem véletlenül tartották őt a hússütők és a komédiások is védőszentjüknek.

Komédiából volt részünk nekünk is, csak sajnos ez elvileg futballmeccs és nem valami tréfás esztrádműsor viccesebbnél viccesebb szereplőkkel.

Most már tényleg egy olyan stand-upnak jött el az ideje, ahol Mihalecz sportigazgató ad elő egy keserédesen őszinte számot Mit basztunk el és miként fogjuk azt kijavítani munkacímmel.

Én befizetek rá.

*

ETO FC – Szentlőrinc 1-1 (0-1)

584 néző, vezette: Derdák (megfelelően)

ETO: Fadgyas 4 – Kovács K. 2.5, Papp M. 3, Csinger 3.5, Csonka 2 (57’ Fodor 2.5), Benczenleitner 2.5 (67’ Kiss Ba. 2.5) – Tuboly 2 (57’ Kiss Be. 2), Toma 2.5, Kovács I. 2 – Borsos 1.5 (77’ Óvári 0), Priskin 2 (67’ Vitális 3). Edző: Tímár Krisztián

Szentlőrinc: Prokop – Farkas, Keresztes, Nagy, Kiss-Szemán – Papp G. (75’ Vidnyánszky), Németh – Rétyi (68’ László), Daróczi (87’ Tamás), Szabó (75’ Török) – Mervó (75’ Grumić). Edző: Jeremiás Gergő

Gólok: 31’ Rétyi 0-1, 83’ Papp M. 1-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem rosszalkodását.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Nyugtával dícsérjük

egy igazi hős (fotó: MTK Budapest FB)

– Kapitány, kapitányom! – szólott a sereg fővezéréhez az egyik közvitéz, ki az imént tért vissza egy röpke portyáról, mit az ellenség képességeinek felmérése céljából vezetett egy kisebb csapat élén. – Tán mégsem lesz olyan nehéz dolgunk, mint az előre gondoltuk.

– No de hadnagyom! – csattant föl hirtelen az addig békésen gondolataiba merülő, számos csatát megélt és azokat többnyire megnyerő harcos, mikor fülét megütötte a bolondnak vélt beszéd. – Mivégre eme elbizakodottság?

– Láttuk őket, hősöm. – fogta kurtára a választ a másik, miután sisakját levette és belétúrt csatakos hajába.

– De hiszen a kémlelőink másokat jelentettek. – hitetlenkedett a nagyúr, s hirtelen nem tudta mitévő legyen, vegye-e rögvest fejét az óvatosságra fittyet hányó hadnagynak, vagy először hallgassa meg és csak után vessen ki rá harminc botütéses penitenciát a tiszteletlenségért? Az utóbbi mellett döntött.

– Higgyen nekem, nagyuram! – kötötte az ebet a karóhoz a hadnagy, aki szintén számos alkalommal vívott bajt az ellennel, így aztán nehéz lenne azt állítani, hogy ugatja a harcművészeteket, különös tekintettel arra, hogy a békeidőben tartott lovagi tornákat rendre megnyerte, meggyőző fölénnyel. – Ezeknek ottan, a hídon túl a füstjük nagyobb, mint a lángjuk, s ezért az állításomért a fejemet is zálogba adom, ha azt kívánja a becsület.

– Akkor mitévők legyünk? – kérdezte kissé hitetlenkedve a fővezér, s máris bort kért a kupájába, amit szemrevaló leányzó töltött neki, afféle dúsformás fajta, jó volt ránézni.

– Amondó vagyok, először húzzuk őket csőbe, játsszuk el, hogy tartunk tőlük, aztán mikor elfogy minden erejük, csapjunk le kíméletlenül! – hadarta megalkuvás nélkül a hadnagy, de úgy, hogy a leányzónak libabőrös lett a bőre és vad gondolatok kerítették hatalmukba, az eksztázis csúcspontján magára locsolta a maradék bort, majd zavartan kisurrant a teremből.

– No, lám! – lepődött meg a fővezér, kissé féltékeny is lett harcosára, amiért olyat hozott ki a lányból, ami neki sosem sikerült, pedig rendelkezésére állt minden hatalom, mindhiába, ötven botütés lesz a vége, most már biztos. – Így gondolod?

– Így bizony. – A magabiztosság szárba szökkent és növekedésnek indult, szinte szikrázott a levegő a teremben. – Ha veszítünk, vess tömlőcbe, vedd el nőmet, mi több, szűz lányaimat is, mind a hármat.

– Gáláns ajánlat, szentigaz – somolygott a kapitány, igaz kissé csalódott is volt, mert sejtette, lehet valami abban, amit hadnagya mond, hisz oly könnyen nem ajánlaná föl legféltettebb kincseit, így azok megszerzésére nagyobb fondorlatra lesz szüksége. – Ha megnyerjük a csatát, de a sereg egy része odavész, akkor megkapom a két kisebbik lányodat?

látszólag táncol (fotó: MTK Budapest FB)

– Igen, nagyuram – felelte a harcos, összeszorított fogakkal, mert tudta, hogy az erő nem vele van, s a fővezér széke bár ingatag, nem eléggé ahhoz, hogy semmibe vegye, hiába hányná kardélre egy perc alatt, ha arra kerülne a sor. – Ha tíznél több katonát veszítünk, az öné két virágszálam.

– Ám legyen! – vigyorgott a fővezér. – Végtére te akartad így. De most pihenj le, mert hajnalban megszólalnak a kürtök, s indulunk a csatába. A seregeket te vezeted. Én itt maradok a sátramban, és amint kell, szalajts értem hírnököt és én a segítségedre sietek. Az ég megáldjon, fiam!

*

Ha a józan eszem elment volna egy hosszabb kirándulásra, még azt is gondolhatnám, hogy az elvesztegetett két pont az én lelkemen szárad. Hogy miért? Nagyon egyszerű, gyorsan el is mesélem.

A gyirmóti izéről szóló írásom roppant nehezen született meg, így csupán az MTK-meccs előtt szűk egy órával sikerült közzé tennem, amikor érthető módon a klub emberei (tulajdonosok, vezetők, edzők, és játékosok) már a derbi lázában égtek. Az előkészületek azonban közel sem voltak olyanok, mint korábban és bár senki sem tudta biztosan, hogy miért van ez így, az agyak hátsó polcain ott figyelt a sok mellett az igazi ok. Már a szombat is szomorkásan telt, hiába nyomkodta mindenki őrült módon a telefonját, nem frissült az oldal. Egyesek a szolgáltatót átkozták, mások fura összeesküvéselméleteket gyártottak, aminek szomorú és halálos vége lett. Meg extraként egy jó karban lévő, de sajnálatos módon élettelen férfitest az Iparcsatornában, betontömbbe öntött lábakkal.

Bizony mondom, nem mindenkinek jött álom a szemére, miután kiesett Rubint Réka a Dancing With The Stars-ból, és nem a fitneszkirálynő bukása miatt forgolódtak fiatal férfiak cikázó gondolatokkal a kényelmes ágyakban. Hajnalban, mikor a telihold magasan járt az égen, hány meg hány helyen szűrődött ki a redőnyök apró csíkjai között a monitorok kékes fénye. A vasárnapi közös ebédnél rém rosszul fogyott a párolt csirkemell, pedig a szakácsok engedélyt kaptak arra, hogy kivételesen és kizárólag egyszeri alkalommal házi savanyúságot szervírozzanak a hús mellé. Ezt a rizikót be kell vállalni, majd fut mindenki két plusz kört a bemelegítés alatt az Új Hidegkutiban, született meg a verdikt a diatetikus és a pszichológus hosszas tanácskozását követően. De úgy tűnt, hogy ez is hiábavaló lesz. Megjelent már végre valami?, kérdezte izgatottan Bonifác, de csupán fejcsóválás volt a válasz. Följebb azokkal a fejekkel, látni akarom a tiszta tekinteteket, szólt a mester a buszra zombiként cihelődő játékosaihoz, akik kényszeredett mosollyal feleltek neki. Senki sem akart beszélni.

nem kell görcsölni (fotó: MTK Budapest FB)

Bizony mondom, hogy egy tömegbalesetet szerencsésen megúszó nihilrealista költőcsoport is vidámabb képet festett, mint a mi fiaink, amikor a megérkezést követően bevánszorogtak a stadionba. Valamit tennünk kell, vakarta a fejét a mester, de tanácstalan volt, ráadásul meg volt kötve a keze. Ez a kommunikációs csapat feladata lenne, de nekik annyi dolguk van. Persze ő is mardosta a bizonytalanság, bár nem merte bevallani senkinek. Bástya elvtársat már meg sem akarják gyilkolni? Tényleg rosszul csinálom? Hol maradnak a jótollú bloggergyerek maró gúnnyal megírt, kellemetlenül pikírt sorai? Azok legalább irányt mutatnak. Jó, a nagy büdös semmibe, de akkor is. Az időt megállítani nem lehet, bár milyen jó lenne sokszor. Szala! Bogesz! Valami? Szóval semmi. Uraim, nincs mit tenni, irány a pálya! Majd megoldjuk valahogy. Mikor az öltöző ajtaja hangos puffanással bezárult korunk gladiátorai mögött, titkos vezényszóra pittyent a sok pofás kütyü, de már csak a hűlt helyek nem létező fülei foghatták az adást. Az átmeneti semmibe szálltak ezek az üzenetek, időn túl jött a nagyon várt segítség, így a plusz két kör is csak becsületből kocogta le a társaság. Édesanyám kovácsos uborkája kellett volna, lihegte Milán, és közben a csodában bízott. Szerencsére a klubházban maradó ügyeletes azonmód szolgálatba helyezte magát, amint jött az ukáz: Itt az anyag! Az Anyag! Az áll benne, hogy gyengék voltunk a Gyirmót ellen, de ami még ennél is rosszabb, nem generálunk érzelmeket. Olybá tűnik, mintha nem szeretnénk, amit csinálunk. Igaz lenne? Ha igen, tudunk ezen változtatni? Tempó, tempó! Olvasás, elemzés, stratégia, de iziben! Pénz, paripa, fegyver rendelkezésre áll, gyors vészforgatókönyv kell, mert csak negyvenöt percünk marad a megvalósításra. A kispadot értesítettük, húzzák ki szűk hátránnyal a szünetig, aztán érkezzen ám készre főtt megoldás! Az iksz meglesz, kis szerencsével talán több is.

Bizony mondom, ha gyorsabb vagyok, nyerünk.

No, elég az öntömjénből, meg egyébként is beleért az ujjam a bilibe! Szép a sztori, de távol van a valóságtól.

Vagy mégsem?

*

Nem szégyellem, szentül meg voltam győződve arról, hogy vasárnap este szétszed minket az MTK és méretes zakóval küld haza. Nem is tudom, mikor tippeltem sima vereségre, de nem mostanában volt. Elárulhatom, hogy első gondolatom – amit vagy elhisztek vagy nem – egy megaoptimista 1-1 volt, de hosszú őrlődés után végül abban maradtam magammal, hogy nem adom nevem egy ennyire a valóságtól elrugaszkodott előrejelzéshez. Aztán.

Az első félidőben maximum halvány jelei voltak annak, hogy nem lesz igaza a beszaribb énemnek. Az mondjuk egy kicsit meglepett, hogy az MTK lényegesen kevesebb vért ivott a várthoz képest. Ugyan magabiztosan kombináltak, de messze voltak attól a szinttől, amitől bárki összefossa magát. A góljuk kifejezetten fájt, mert az volt az érzésem, hogy simán szűrjük az erőtlen próbálkozásaikat, de nem bazmeg, egyszer csak belehibáztunk és a kisgyerek komoly ellenállás mellett csak megcsinálta a szoft kígyózást a tizenhatos sarkánál, aztán eltekerte a hosszúba a bőrt. Szerintem ez az a mozgáskombináció, amit a legkönnyebb lemodellezni a tréningen és ebből következően papíron levédekezni, mégsem sikerült. Kicsit féltem, hogy na most majd jön a feketeleves, a kegyetlen leszámolás Csákvárért és Nyíregyházáért egy védekezésre alkalmatlan tárgyon.

„Lágy összeomlás, gyilkos finis, én jól vagyok és jól vagy te is.”

Nem ez lett. Sőt! Toma Gyurika okos-erős átlövése bőven megérdemelte volna a gólt, de mint később kiderült, ami késik, nem múlik.

valami hátracsúszott (fotó: MTK Budapest FB)

A szünet után olyan történt, ami idén nem gyakran: a kapott impulzusok hasznosultak. Tímár a három cserével behozta a rutint meg az éveket, ami nyilván nem ért fel egy varázsütéssel, de kicsit mintha jobban működött volna a dolog. Hangsúlyozom: kicsit. De ez most pont elég volt, amihez azért az is kellett, hogy drága ellenfelünk nagyon látványosan leeresztett. A rossznyelvek szerint ebben fontos szerepe van annak, hogy Bognár Gyuri a hagyományos edzésmunka híve, amiben a kondi karbantartása nem preferált elem. Legalábbis erről daloltak az MTK-s felületek bennfentes forrásai. Sajnos Szily Laci nem írt a meccsről utólag, pedig tőle számos hasznos infók jöhettek volna, roppant vicces formában. Az sem segített a hazaiakon, hogy Gyuribácsi szerencsétlenül cserélt. Akármennyire fogalmatlannak tűnt Futács addig, amíg pályán volt, engem komolyan megnyugtatott, amikor Zsóri jött be helyette.

Mi meg megéreztük a lehetőséget és félig éltünk is vele.

Ha valaki csak a második félidőt, esetleg annak utolsó kétharmadát látta, könnyen levonhatta a tanulságot: az ETO pontokat hagyott a Hungária körúton. Van benne igazság. De azért érdemesebb tágítani a fókuszt, amiben az első játékrész is benne volt, úgy pedig nem annyira rossz az 1-1. Ha van fölösleges tanulsága a meccsnek, az az, hogy jobban megérhetjük az elégedetlen barcikai drukkerek érzéseit egy héttel korábbról.

Azt a dicsőséget senki sem veszi el tőlünk, hogy elvi szinten öt-hat góllal megverhettük volna az osztály kimagaslónak vélt alakulatát, mondjuk ezt a minősítést azért át kellene gondolni, amit mi sem támaszt jobban alá, hogy amikor a közizé riportere ezzel szembesítette az MTK-s kisgyereket, amaz egyáltalán nem kezdett el tiltakozni, hogy ez talán költői túlzás. Talán még bólintott is rá. Persze könnyen, mert döntetlen lett a vége, ők meg úgyis feljutnak, hiszen ezt írja kétnaponta a Népsport.

Azt azért fontos elmondanom, hogy én ettől a mérkőzéstől még nem lettem megvéve. Szép volt, jó volt, jár a fanfár is, de maradjunk a földön, mert akkor kisebbet eshetünk pofára. Szombaton érkezik hatalmas mumusunk, épp ideje lenne javítani a szomorú statisztikán. Ha sikerül, és miért ne sikerülhetne?, beszélhetünk a közeledés érdekében teendő újabb lépésről. Mármint arról, amit a csapatnak kell megtennie felénk, szurkolók felé, mert nekünk nem kell elhagynunk azt az origót, ahonnan nézve minden zöld-fehér, és ahol van egy életérzés, amit egy nagyon rövid, de annál ütősebb csatakiáltással tudok a legszebben leírni: HAJRÁ ETO!

*

MTK Budapest – ETO FC 1-1 (1-0)

608 néző, vezette: Pillók (most mit mondjak?)

MTK: Somodi – Varju, Szépe, Nagy Zs. (76’ Nagy B.), Medgyes (63’ Palincsár) – Kata, Lehoczky, Mezei (24’ Kovács Máté) – Bognár, Futács (63’ Zsóri), Kovács Mátyás (76’ Horváth). Edző: Bognár György

ETO: Fadgyas 0 – Kiss Ba. 2 (46’ Kovács K. 3.5), Papp 3, Csinger 4, Csonka 3, Benczenleitner 3.5 – Toma 5 – Kiss Be. 2 (46’ Kovács I. 2.5), Tuboly 2.5 (76’ Vitális 0) – Borsos 3 (68’ Babati 0), Óvári 2 (46′ Priskin 2.5). Edző: Tímár Krisztián

Gólok: 28’ Kovács Mátyás 1-0, 81’ Toma 1-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Töréspont

Kőmíves Kelemen Kft. (fotó: saját)

„Mondd csak! Csalódtál már úgy igazán?”

„Azt hiszem, igen.”

„Hiszed vagy tudod?”

„Erre nagyon nehéz a felelet.”

„Most nem bújhatsz ki a válasz elől.”

„Akkor azt mondom: tudom.”

„Bátor választás.”

„Inkább csak vakmerő.”

„És miben csalódtál?”

„Miben nem?”

„Több komolyságot!”

„Igazad van. Bocsáss meg!”

„Eszmében? Társban?”

„Önmagamban.”

„Most megleptél.”

„Miért?”

„Mert ez már a második olyan állításod, amihez komoly belső lelki erő kell.”

„Túlzol.”

„Ugyan! Hányan tennének ugyanígy?”

„Azt nem tudhatom, de nincs is dolgom vele.”

„Értelek. Miért csalódtál magadban?”

„Mert azt vettem észre, hogy azok a kisebb-nagyobb csalódásaim, amik egyébként számomra fontos dolgok miatt értek, egy idő után semmilyen érzelmet nem váltottak ki belőlem.”

„Nocsak.”

„Közömbös lettem és érzéketlen. Lelkesedhettem volna, de már nem tudtam. Dühösnek kellett volna lenne, de képtelene voltam rá.”

„Rossz volt?”

„Rossz? Egészen rémisztő.”

„Miért mondod?”

„Üresnek éreztem magam. Mintha elveszett az énemnek egy fontos darabja. Olyan lettem, amilyen nem szeretnék lenni.”

„És mi járt még a fejedben?”

„Lelkiismeretfurdalásom volt. Magamban kerestem a hibát. Pedig belül tudtam jól, hogy részben elszenvedője vagyok a történéseknek és csak aprós részletében alakítója.”

„Mit gondolsz? Tudsz még majd hinni?”

„Egészen őszinte választ vársz?”

„Mi mást?”

„Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy azok az illúzióim és főként az a belülről jövő rajongás lehet még olyan, mint azelőtt.”

„Szomorú.”

„Nekem mondod? Az életem egy darabja tűnt el.”

bátorak legyetek (fotó: saját)

„Nagy szavak.”

„Tudom, de nem fogalmazhatok másként. A folyamat, már régebben elindult, de nem voltam hajlandó szembenézni a valósággal.”

„Mindannyian naivak vagyunk.”

„És tudod mi a furcsa? Hogy nem is valami hatalmas dolognak kellett bekövetkeznie, hogy mindezt megéljem, hanem elég volt egy apró momentum. Talán meg sem tudom fogalmazni, hogy pontosan mi miatt, mégis kicsordult a pohár.”

„Mit fogsz csinálni?”

„Nem tudom.”

„Talán ez a legrosszabb.”

„Az.”

*

Valaki, aki úgy érezte, hogy egy számára fontos, ha nem a legfontosabb embert megbántottam a múltban, mi több elárultam, azt írta a Gyirmót elleni vereség után született keserédes posztom alá lakonikus tömörséggel, de annál több és jogosabb malíciával, hogy de ez legalább egy szerethető csapat. Megérintett ez a mondat, és ami talán ennél is fontosabb, mélyen elgondolkodtatott. Mert mivégre írok én itt heti, kétheti rendszerességgel bírálatot, sokszor érzelmi alapon, még akkor is, ha az elejétől fogva fölvállaltam, hogy itt nem szakmai, hanem szimplán szubjektív értékeléseknek van és lehet helye, ha igazából a termék nem változik semmit. Néha kicsit bizakodóbb az ember, ideig-óráig elhiszi, hogy most valami új, valami jobb következik, aztán jön a keserű ébredés. Tulajdonosok, vezetők, edzők, játékosok jönnek, sokuknak hosszasan kellene magyarázni, hogy mit jelentenek a színek, a címer és azok, akik imádják ezt a nyomorult klubot az összes hibájával és esetlenségével, aztán elkövetik a bűnt, ami valahol az ilyen lényeges ismeretek hiányából fakad, amit lássuk be, nem lehet megtanulni, mert vagy van, vagy nincs, bár törekedni lehet rá, hogy kevéssé lássék a hiátus. Ehhez képest tényleg mellékes, hogy mennyi fogalmatlan, a szakmájában kisinasnak is gyenge figurát sodort ide a szél.

Szerethető csapat.

Egyébként milyen is az?

Olyan, amelyik végig robotolja a kilencven percet úgy, hogy ne legyen a nézőben hiányérzet mikor hazamegy, függetlenül a végeredménytől? Nekem nem ez a kritériumom.

Esetleg egy rosszabbul sikerült teljesítmény után odamegy azokhoz, akikért van és elnézést kér, plusz ígéretet tesz arra, hogy ez volt az utolsó? Bocsásson meg mindenki, de az ilyen számomra csupán üres színház. Mondjuk ilyen gesztusra a semmitmondó sablonszövegeken túl nem is nagyon volt példa az utóbbi időben. A menedzsment oldaláról meg piszok nagy a csönd.

Tényleg! A sportigazgató például nem érzi, hogy szólnia kellene valamit? Lement a szezon negyede és a kis túlzással bíztatónak nevezhető kezdést követően elég gyorsan megint benne vagyunk a nagy semmiben.

Akkor mégis hol itt a változás? Olyat nem mondok, és soha nem is fogok írni, hogy visszasírom az előző érát, de akkor legalább olyanok forogtak a csapat környékén, akiknek többet mondott az ETO három egymás mellé sodort betűnél.

Nem kevés ez barátaim!

*

A városi rangadónak titulált ETO-Gyirmót meccs sajnos nem hozott semmi újdonságot ahhoz képest, amit az ezt megelőző találkozók alapján ne lehetett volna megjósolni.

Lelkesnek mondható darálást adtak elő a srácok, ami nélkülözött minden fantáziát vagy meglepetésfaktort, cserébe rendkívüli módon volt impotens a játék. Mindezek ellenére akár még lőhettünk is volna gólt már az első félidőben, de sajna az elől futballozó spílerek ez ellen a fontos képesség (ti. góllövés) be vannak oltva. A csapat eleje továbbra sem éles. Azt csiripelték a verebek, hogy az MTK elleni reménybeli siker érdekében pihentette Tímár a gyorsabb embereket. Papíron biztos jó volt az ötlet. Én laikusként amondó vagyok, hogy a Gyirmót meccs egyrészt nagyobb presztízzsel bír, másrészt nyerhetőbbnek tűnt, így aztán nem igazán látom be, hogy miért nem arra tették a fókuszt. Ha vasárnapit mégis behúzzuk, akkor ki fogok rakni egy posztot az FB-n, amiben elnézést kérek a szakmai stábtól.

hisznek a mesében (fotó: saját)

A második játékrészt újfent szarabbul hoztuk le, és ezt nem csupán a bekapott gólok miatt mondom. Most már komoly statisztikai bázisa van annak, hogy itt valami kurvára nem stimmel. Javaslom, hogy engedjük szabadjára az elemzők fantáziáját, osszunk és szorozzunk, mert hosszú távon bajok lesznek így.

A szürke Gyirmót tükörsimán és különösebb megerőltetés nélkül hozta le a meccset.

Valamikor roppantul fájt ezt leírni, akkor is, ha ez az igazság, de most nincs bennem indulat, kizárólag a hatalmas nihil.

Baj van. Velem biztosan, de vajon mással, másokkal nem?

*

ETO FC – Gyirmót FC 0-2 (0-0)

1.139 néző, vezette: Hanyecz (idegesítően)

ETO: Fadgyas 3 – Kovács K. 2.5 (69’ Kiss Ba. 0), Fodor 2.5, Csinger 3, Papp 1.5, Benczenleitner 3 – Bencze 2.5 (69’ Tuboly 0), Kiss M. 1.5, Kovács I. 2.5 (61’ Kiss Be. 2), Óvári 2 (61’ Priskin 3) – Bacsa 2. Edző: Tímár Krisztián

Gyirmót: Rusák – Szegi, Csörgő, Polgár, Nahirnij – Vass – Herjeczki (74’ Soltész), Kovács M. (88’ Berki), Nagy, Medgyes (83’ Hudák) – Pethő (74’ Simon). Edző: Csertői Aurél

Gólok: 56’ Herjeczki 0-1, 82’ Medgyes 0-2

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , | 1 hozzászólás

A szürke kilencven árnyalata

elszálló esélyek (fotó: KBSC FB)

A közismert bajkeverő, tudniillik özvegy Gajzágó Kálmánné, született Prohászka Mária, mostanában ki tudja miért már mindenkinek csak Hetti néni, aki lakik Budapesten, a Halmaz utca 9. szám alatt, a második emeleti gangon a sarokban és kurva hangosan hallgatja a Kossuth Rádiót, a Vendég a háznál a kedvenc műsora, amikor az szól, még annál is jobban feltekeri a volumét, hogy aztán az ebéd főzése miatt ne legyen ideje utána lehalkítani a kis Sokolt, amit még Gajzágó Kálmán javított meg nem sokkal a halála előtt, tizenöt éve volt ez, csoda egy készülék ez, még csak nem is recseg azóta, így legalább az egész tizenötödik kerület hallhatja vegytisztán a déli harangszót, a mindszentárkosi Szent Adalbert katolikus templomból szól ma isten hozzánk, ahol három harang lakik, szóval Hetti néni elolvasott egy kommentet a fészbúkon, amit nagyon nem kellett volna. Ő úgy mondta, hogy az interneten, sőt, az internetten olvasta, mert nála a bakancs is bakkancs, az interneten fönt van a Hoppáré Cirkusz is, amit az ő szeretve imádott kisfia, ifjabb Gajzágó Kálmán, de a szakmában csak Mr. Gaysago, a mágus vezet. Közmegelégedésre. A közönség legnagyobb boldogságára. A legújabb bemutatójukról áradozó poszt alá azonban azt írta valami Houdini Harry nevű senki, milyen név már ez?, akinek ráadásul egy virágzó kaktusz a profilképe, ami nyilvánvaló csalás, hiszen a kaktuszok nem képesek a gondolkodásra, az emberi kommunikációra aztán meg végképp nem, de úgy tűnik, hogy a szemétkedéshez azért van eszük, na ez a Houdini azt volt képes odahányni, hogy az egész előadás egy kibaszott nagy szemfényvesztés, de nem a szó eredeti, hanem sokkal inkább a pejoratív értelmében, és az lenne a tisztességes, ha minden nézőnek visszafizetnék a jegy árát. Mr. Gaysago a bűvészmesterség paródiája, akinek nem másokon nyerészkedve kellene gyakorolnia a szakmát, hanem kellő alázattal visszaülnie abba az iskolába, ahol végre megtanulhatná, miből áll az igazi varázslat, a MAGIC. Ezt így csupa nagybetűvel írta Harry Houdini, ezzel újfent belerúgva a már egyébként is a képletesen földön heverő direktorba. Most azt hagyjuk, hogy az a pár mondat tele volt helyesírási hibákkal, de annak tartalma annyira elborította Hetti néni agyát, hogy először is odasózott egy ordasat Huncutnak, a háromlábú macskának, akit egyébként annyira szeretett, hogy szinte megszakadt a szíve, amikor szegényke lerepült az asztalról és másodpercekig élettelenül hevert a sezlony előtt, nem kell aggódni, ennél nagyobb traumákat is túlélt már, és még csak az egyik lába veszett oda, jó a farkából is hiányzott egy jókora darab, de az annyira fel sem tűnt, mert eleve nagyobb volt az átlagnál. Miután Hetti néni a szoft állatkínzással levezette az ideget, leült a gép elé és vadul gépelni kezdett.

„Ide figyeljen maga pernahajder!” – kezdte keményen, de kétségtelenül még az udvariasság határain belül, dörgedelmes mondókáját Hetti néni. „Én nem tudom, hogy maga kicsoda, de abban biztos vagyok, hogy nem az, akinek mutatja magát, mert nekem is vannak kaktuszaim. Idegenül hangzó neve ellenére láthatóan bírja a nyelvünket, de a gondolatait mégsem képes érthető formában, logikus láncolat szerint megfogalmazni, ennek ellenére a bántó szándékát nagyon is jól értem. Szégyellje magát! Tudja maga egyáltalán, hogy ki az a Mr. Gaysago, a mágus? A MÁGUS, ha már maga is ordibálni kezdett, miközben ütötte a billentyűzetet. Ő egy igazi világsztár, aki nem véletlenül nyerte el az AWI, szerintem fogalma sincs, mi az az AWI, által évente kiadott Houdini-díjat. Kétszer is. Hoppá! Most veszem csak észre, hogy maga még a nevével is gúnyt űz. Mag nem Houdini, most már biztos! De akkor jogos a kérdés! Kicsoda maga? És főként mit tett le eddigi élete során az asztalra, mert Kálmánka már nagyon is sokat! Követelem, hogy kérjen bocsánatot Mr. Gaysagótól, mert még megbánja! Megtalálja magát és úgy eltünteti, hogy sosem találják meg! Ezt garantálom. Maradok tisztelettel! Özvegy Gajzágó Kálmánné, magának NEM Hetti néni.” – zárta sorait Hetti néni.

Enter.

Percekkel később Harry Houdini ölelős emojit rakott Hetti néni kommentjére, ami melegséggel töltötte el az idős asszony szívét, s akinek egyszerre visszatért a hite az emberi jóságban, talán kicsit túl korán.

„Mi van anyuka? Kálmánkát bántották a középsősök? Hú de gáz. Magácska nem igazán érti az idők szavát, én a maga helyében törölném az előbbi litániát, amíg nem szedik szét a nálam is szemetebb kamuprofilok, aztán jöhet a rohamkocsi, csókolom.”

Özvegy Gajzágó Kálmánné bekapcsolta a Sokol rádiót, a maximumra tekerte a hangerőt és úgy hallgatta a négyórás híreket a Kossuth Rádión, mintha nem lenne holnap. Persze hazudtak megint, de a megaláztatásnál még ez is sokkal jobb volt.

*

Mi volt ez legények?

Megleptek titeket a vegyészek?

[ismeretlen szerző]

*

Azt hittem, hogy a hosszas, egész pontosan három hétig tartó bajnoki szünet után, amiben volt ugyan egy kupameccs Kenyában, de ott maximum a távolság leküzdése jelenthetett kihívást, meg egy barátságos összecsapás a tesócsapattal, azon fölül meg, gondolom, rengeteg meló, videózás hegyek, taktika felépítése precízen, pontosan és gondosan, tervszerű és főként pompás játékkal helyére tesszük az eleddig erőn felül teljesítő ellenfelet. Nem így lett. Hogy mi volt a gond, az nagy talány. Lehet, hogy a kezdőrúgást elvégző kisgyerek magánszáma vitte el a fókuszt, esetleg Babati gyors és felettébb sajnálatos sérülése borított mindent, az első félidő folyamatos darálással telt, ahol érezni lehetett, hogy fokozatosan pörgetjük föl a tempót, csak éppen a kapu előtt vagyunk totál fogalmatlanok.

Causio reinkarnáció (fotó: KBSC FB)

Nem tudhatom, mi lenne az okosság, a Nagy Terv, de nekem bántó módon hiányzik a csapat elejéről egy robosztus csatár, aki megveszi, leteszi, esetleg beveri. Megint kiderült, hogy ez a poszt annyira lukas, hogy amennyiben Priska sérülésből jön vissza, Borsos eltiltott, Farkas Bazsi Siófokon száll be csereként, akkor vége a világnak. Egy olyan brigád ellen, mint a bunkerező Barcika, a kisembereinknek közben esélyük sincs, már ha egyáltalán a kapu közelébe kerülnek. Kovács Pisti először volt kezdő, de szomorúan azt kell mondanom, hogy az ő habitusától roppant távol áll a második liga, talán majd az MTK vagy a Diósgyőr ellen lesz lehetősége kijátszani magából azt, amit valójában tud, mert a végeken (Szentlőrinc, Dorog, Kozármisleny, a sor folytatható a végtelenségig) megeszik őt reggelire. És ez nem feltétlenül az ő hibája.

A második játékrész nem hozott döntő fordulatot a játékunkba, sajnos most is inkább visszafogottabb lett a társaság, ahelyett, hogy újult erővel ugrott volna neki a fáradó hazaiaknak. Akik egyébként lassan, de biztosan kezdtek vérszemet kapni és ehhez extra muníciót kaptak Toma Gyuri kiállításával. Onnantól kezdve már a 0-0 megőrzése maradhatott az egyetlen reális cél, mondom ezt annak ellenére, hogy a nyolcvannyolcadik percben Priskin megnyerhette volna nekünk a meccset. Így aztán nem ő, hanem Fadgyas Tomi lett a mérkőzés hőse, a Népsportban az ilyen teljesítményért még 1972-ben is járt a 10-es osztályzat, pedig akkor négy között volt a válogatott az Európa-bajnokságon.

Van ugye az a kifejezés, hogy keserédes öröm. A mérkőzés után nem ezt éreztem, de akkor vajon mit?

Azóta is keresem a választ.

*

Kolorcity Kazincbarcika SC – ETO FC 0-0

512 néző, vezette: Nagy (érdekesen)

KBSC: Megyeri II – Szemere (46′ Kállai), Úr, Lippai, Süttő – Heil, Csatári – Nagy, Ádám (78′ Laczkó), Székely K. (78′ Székely D.) – Pálinkás. Edző: Varga Attila

ETO: Fadgyas 6 – Kovács K. 3.5, Papp 3, Csinger 5, Csonka 2, Benczenleitner 2.5 – Toma 3, Kovács I. 3 (72’ Kiss M. 0), Vitális 3.5 (62’ Priskin 3) – Babati 0 (Kiss Be. 2.5), Óvári 2.5 (72’ Tuboly 0). Edző: Tímár Krisztián

Kiállítás: 70’ Toma

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése