Egyszer egy királyfi

mindenhol jelen van (fotó: gramho.com)

Minden alkalommal eltévedtünk.

Pedig csak azt kellett figyelni, hogy előttünk legyen

A fenséges Tajo hatalmas kékje, ahogy baktatunk lefelé.

De az utcák annyira egyformák voltak,

S az épületek is ismerősek az előző napi sétából,

Igaz csak először, ám utána rögvest jött egy hasonló,

Kisvártatva még egy és még egy.

Ez lesz az, mondtam határozottan, itt balra!

Zsuzsa hiába győzködött, hogy inkább jobbra vezet az út,

Nem tágítottam, konokul követtem a vélt igazamat,

Aztán percekkel később be kellett látnom,

Hogy mégsem volt jó választás.

Megváltásként érkezett a patinás villamos

Semmivel sem összetéveszthető hangja,

Ami végre elvezetett bennünket a Rua de Santiago sarkára,

Oda, ahol ez az oly kedves utca beletorkollik a Largo Santa Luziába.

A kedvencünkké vált a túloldalon rejtőzködő terecske,

Egy olyan lugasféle, ami lejjebb volt, mint az út,

Így aztán két oldalról kőfalak vették körbe,

Amiket kék mintás pompás azulejók díszítettek.

Késő délután kezdett éledezni a hely,

Fiatal párok andalogtak szerelmesen,

Diákok vitatkoztak kisebb csoportokban,

Komoly képpel igyekeztek megváltani a világot,

Aztán egyszerre összenevettek és bort ittak.

Egy alkalmi zenekar játszott, hárman voltak.

A gitáros, akiről később kiderült, hogy argentin,

San Miguel de Tucumánban nőtt fel, amit szűknek érzett.

Elfogyott a levegőm, érted?, kérdezte később,

Egy pohár portóival a kezében, és én értettem.

A korláton ült, két aktkord között ébenfekete hajába túrt,

De így sem tévesztette el a dallamot, ez ám a művészet!

Ti honnan jöttetek?, tudakolta, mikor a hangszerét pakolta.

Magyarországról, feleltem büszkén, hallottál róla?

Ekkor rám nézett azokkal a nagy barna szemeivel,

Melegség volt abban a tekintetben, és átölelt.

Ismertem egy fiút, akit talán te is, mondta lassan, tagoltan,

S elkeskenyedett a hangja, miközben a gondolatai

Láthatóan messze tájakon jártak, talán Tucumánban.

Lisszabonban mindenki szerette, istenemre, mindenki!

A Fényben elkápráztatta az embereket, mint egy színházban,

A játéka maga volt a megtestesült tisztaság és elegancia,

Ő volt a huszonkilences, ami prímszám, ami különleges.

Aztán meghalt, pedig még csak az út elején járt.

Nem lett volna szabad Guimarãesbe menni akkor.

Tudod, folytatta egy kis csöndet követően,

Guimarães a Bölcső Városa és ő ott halt meg.

Ha már halál, hát nem gyönyörű?

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Egy félidő Európában

igazán bemehetett volna (fotó: DAC YouTube)

Gyors konklúzió: építsünk az első negyvenöt percre!

*

DAC – ETO 3-0 (0-0)

zárt kapuk mögött, vezette: Kráľovič

DAC: Jedlička – Blackman (79’ Njie), Müller (64’ Braun), Kružliak, Beskorovainyi – Schäfer (82’ Sharani), Balić (79’ Vera), Nebyla (46’ Nicolaescu) – Kalmár (73’ Moumou) – Divković (73’ Taiwo), Ramírez (73’ Andzouana). Edző: Bernd Storck

ETO: Gyurákovics 3 (74’ Ruisz 0) – Kovács 3, Vári 2, Fejes 2, Kerkez 2.5 (65’ Szabados 2) – Kiss 2, Bagi 2 – Simcho 2 (46’ Sipőcz 2), Berki 2.5, Májer 2– Priskin 2.5. Edző: Csató Sándor

Gól: 50’ Ramírez 1-0, 70’ Balić 2-0, 73’ Kalmár (11-es) 3-0

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]

Kategória: felkészülés, mérkőzés | Címke: , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Éhezők viadala

ott vagyok a szeren (fotó: Labdarúgás)

„Hajszán kapu elé lőtt labdája elsuhant a kivetődő Katzirz mellett, Garaba le akarta venni a pettyest, de az az ötösön álló hátvéd lábáról a kapu bal sarkába pattant, öngól!”

[Kisalföld, 1981. január 23.]

*

Imre! Figyeljed a közepét! Imre! Imreee! Hol a Béla, bazmeg? Gyere már Béla! Most ezt nézd meg! Ezt egyszerűen nem hiszem el! Hogy lehet így hozzányúlni ahhoz a kurva labdához, Imre? Mi van? Csúszik? És? Két hét múlva majd az Alonso jön veled szembe, meg a Pasculli. Meg az a kiscsávó, az a Maradona. És lehet, hogy csúszni fog ott is. Kérdezz már meg valakit, hogy mi volt ’78-ban! A Nyílt ne, mondjuk a Zomborit. Ne Kálmánbázzál itt nekem, bazmeg, csináljátok tovább, amit megbeszéltünk! Gyerünk! Hogy a picsába lesz ebből világbajnokság?

*

„Szániel Jánosnak jutott a népszerűtlen szerep, hogy a Rába ETO labdarúgóinak várakozás alatti szereplését, »bizonyítványát« magyarázza. A stadion lelátóit a gyenge szereplés miatt az 1960-as évekhez szokott közönség érthetően nem látogatja. A labdarúgók szemléletváltozásától és a szakmai gondok megoldásától várható, hogy a stadion ismét benépesüljön.”

[a Népsport tudósítása arról, hogy a klub beszámolt az OTSH-nak mint rendesen, 1981. január]

*

-Jól van, urak! Eddig rendben volt, amit láttam, talán csak egy valami miatt vagyok bosszús, az pedig az, hogy nem rúgtunk gólt.

-Imre bácsi!

-A védelem teljesen jól zárt, középen uraltuk a pályát, és az elején is csináltunk ügyes dolgokat. De az a fránya gól hiányzik. Pedig benne van a játékunkban.

-Imre bácsi!

-Szóval ezt folytassák a második félidőben is, uraim! Csaba, maga beáll a kapuba, és még lejön a Gyurmánczy.

-Imre bácsi!

-A többiek is mozogjanak, fogok még cserélni.

-Imre bácsi!

-Akkor befejeztem. Na most mondja, Gyula, mit szeretne?

-Vezetünk, Imre bácsi.

-Tényleg?

-Tényleg, Imre bácsi.

-Nekem ezt miért nem mondta senki? Mikor volt a gól?

-Kábé félóra után.

-Én ezt nem értem. És ki rúgta a gólt?

-A Garaba, Imre bácsi.

-A Garaba? Ő nálunk játszik? Azt hittem, csak a Kakast adták kölcsön.

-Öngól volt, Imre bácsi.

-Ugye mondtam, hogy hiányzik a gólunk?

*

1981. január 22.

Rába ETO – Magyarország 1-0 (1-0)

zárt kapuk mögött, vezette: Czöndör

ETO: Kakas (46’ Kiss Cs.) – Csonka (60’ Szíjártó), Hlagyvik, Pardavi, Magyar – Hannich, Füzi, Glázer – Szabó (60’ Pénzes), Gyurmánczy (46’ Király), Hajszán. Edző: Kovács Imre

Magyarország: Katzirz – Szántó (46’ Péter), Kerekes, Garaba (50’ Kardos), Tóth – Csapó, Kereki (46’ Dajka), Zombori (60’ Pásztor) – Kiss L., Nyilasi, Pölöskei (60’ Esterházy). Szövetségi kapitány: Mészöly Kálmán

Gól: 28’ Garaba (öngól) 1-0

Kategória: történelem | Címke: , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Kissé jeges január

a légtér ura is (fotó: Kisalföld)

Mi lett volna, ha?

*

A kilencvenegy őszi ETO-ból nekem nem sok maradt meg. Éltem az egyetemisták léha életét messze a várostól, messze a stadiontól, mármint a Rába Stadiontól, mert a diósgyőri nem volt olyan messze, csak fel kellett ülni a 29-es buszra, aztán a Marx tértől még pár megálló az 1-es villamossal és már ott is volt az a fura betonizé, ami, ha úgy veszem, a szocialista építészet tökéletes lenyomata, de ha kissé megengedőbb vagyok, akkor bátor kísérlet, egy Le Corbusier által ihletett zseniális monstrum, de azért inkább egy izé.

A sors kegyetlen fricskája volt, hogy éppen azon a napsütéses októberi szombaton házasodott Molnár Jancsi Barcikán, amikor végre eljöttek a zöld-fehér istenek az Acélvárosba, így amikor fél kettőkor felharsant Szilágyi sporttárs sípja, én már rengeteg borzasztó pálinkán voltam túl, amiket olyan, nem sokkal korábban még vadidegen emberekkel húztam le, akik addigra már a nevükre is vettek. Mikor másnap délelőtt, kissé kótyagosan leszálltam a Búza téren a buszról és kinyitottam a friss és ropogós Nemzeti Sportot, kijózanító pofonként talált telibe a gyászos valóság, a felfoghatatlan, az 1-2, és ha nem lett volna bennem a ki tudja honnan előtörő büszkeség, már ordítottam is volna bele a világba, de legalábbis a savanyított káposztások orcájába, hogy Glázer takarodj!, akik nyilván rémülten bújtak volna a nagy hordók mögé, de én mosolyogva kértem volna vagy elnézést, vagy mindenkinek egy unicumot.

Akkor Robi bácsi már elfogadta azt, amit nem kellett volna, és ezt már ő is tudja, sőt!, szerintem korábban is tudta, sőt!, szerintem már akkor is tudta, a szövetségi kapitányi posztot, nyilván hiúsági kérdés, nem török felette pálcát, én is ezt tettem volna, még akkor is ha szarok a körülmények, ha nyilvánvalóan szükségmegoldás vagyok, ha tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy picit nagy rám a kabát, de hát annyian kérték, Kálmán bácsi ugye lelécelt hirtelen, jól jött neki az a kis pénz. Meg annyit kaptam a futballtól, hogy illene visszaadnom valamit.

Hiba volt.

Aztán jött ez a meccs, utána meg Mexikó és Salvador, pont karácsony előtt, púp a hátra, itthon persze mondták előtte, hogy persze segítünk, Robikám, aztán becsukták az ajtót, bontottak egy sört, itták húzóra, közben jót röhögtek, jó gyerek ez, túl jó, talán éppen ez a baja, mármint neki, mert nekünk nem.

Lejátszották a hátsó füvesen, megírta a megmondó kedvében lévő sportújság, hogy szégyen, még a stadionba se mehet be a Nemzeti Tizenegy, meg az ellenfél is milyen szedett-vedett, vegyesek, fiatalok, nem méltóak, blablabla.

De én azért büszke vagyok újfent, így harminc évvel később megint, mert ott sürgölődött a pályán egy centerhalf, mi több egy CENTERHALF, még a tizennyolcat sem töltötte be, tanári módon söprögetett hátul, a Kisalföld külön hozta a nevét, talán ki is vágtam akkor a cikket, csak elkeveredett valahová a cetli, ott sárgállik valamelyik ládikában, egyszer meglesz, nem rajta múlt.

S talán Robi bácsi is elgondolkodott valamelyik padon, éppen azon, amelyiken ült, hogy kezdhetett volna ez a srác a bajnokikon is, és akkor nem így állnánk a tabellán, lelőgva hátul.

Késő bánat.

*

A mai napon ünnepli születésnapját Glázer Róbert (71) és Lakos Pál (47).

Ketten összesen 460 bajnoki meccsen játszottak ETO-dresszben, ha nem is testvériesen megosztva, ráadásul Glázer neve mellett 65 bajnoki gól is figyelget, míg Palinak nincs ilyen. Nem ez volt a feladata.

Ami biztos, hogy mindketten legendák, az ETO-sztoriban önálló fejezet jár nekik. Azt már csak búsan és az alkalomhoz talán kevésbé illően jegyzem meg, hogy az ő történetük lehetett volna sokkal szebb is, ami nem feltétlenül csak rajtuk múlt.

Most azonban a hely és az idő az ünneplésé: isten éltesse Robi bácsit és Palikát!,

Vivát!

*

1991. november 27.

Rába ETO/MÁVDAC vegyes – Magyarország 0-3 (0-1)

300 néző, vezette: Bay

ETO/DAC: Bíró (Herman) – Radics, Lakos, Török – Horváth Ti. (Makkos), Komjáti (Mitring), Polócz, Dupcsik (Mikóczi), Korsós (Szőke) – Ördög (Nagy T.), Horváth Ta. (Herczeg). Edző: Glázer Róbert

Magyarország: Brockhauser (Végh) – Váczi – Urbán, Balogh, Nagy Ti., – Zombori (Eszenyi), Horváth Cs., Kecskés, Keller – Hámori, Orosz. Szövetségi kapitány: Glázer Róbert

Gólok: Zombori, Balogh, Eszenyi

Kategória: legenda, mindenmás | Címke: , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Bezzeg a Handel Gyuri!

új útra indult (fotó: Labdarúgás)

Hatvankét évesen, rövid betegséget követően meghalt Handel György, aki 1986 és 1989 között három és fél szezonon keresztül viselte az ETO dresszét.

*

Ha konkrét emléket vagy megmozdulást kellene vele kapcsolatban elmesélnem, nagy bajban lennék.

Pedig viszonylag hosszú időt húzott le a klubnál, ráadásul nem is csak epizodistaként, és azokban az években, amikor nálunk játszott, minden hazai meccsen kint voltam. Mondhatjuk, hogy lázadó kamaszként éppen a minden szar korszakát éltem, a csapat meg elkezdett visszaszürkülni a pár évvel korábbi csillogásból, amit sok más mellett azzal igyekezett megfordítani, de legalábbis lassítani a klubvezetés, hogy újabb és újabb gólvágót hozott a csatársorba, mert az istenadta nép egyre csak morgott, hogy nem rúgunk meccsenként öt dugót. Az évtized második felében így került Győrbe a két Béla, Békéscsabáról Melis, Debrecenből Mörtel.

A két igazolás között, egész pontosan nyolcvanhat nyarán pedig az NB II-es Veszprémből Handel Gyuri, akit akkor a fél első liga meg akart szerezni.

Gólok ugyan nincsenek a fejemben, de benyomásaim vannak, amiket nyilvánvalóan megkoptatott és talán meg is szépített az a több mint harminc év, ami időközben eltelt. Szépen játszott, inkább művésze, mint iparosa volt ennek a gyönyörű játéknak. Rémlik, hogy jól cselezett, tökéletes helyen volt nála a bőr, és azért rúgott gólokat is, bár nem annyit, amennyit várt tőle az, aki szeret álmodozni. Márpedig a győri szurkoló ilyen, s ha csalódik, kegyetlen tud lenni. Így aztán nem csoda, hogy sokat vette szájára a lelátó, Melis mennyivel jobb volt, üvöltötte ezer torok is talán, lehet, hogy nem pont ilyen szépen és cizelláltan harsogott az ítélet, de ettől még fájhatott.

Aztán amikor elment, nem kellett sokat várni és mindenki őt hiányolta, pokolba küldött elnököt, szakosztályvezetőt, talán még a pártbizottságot és a gyárat is az ezerfejű, hogy miért kellett elengedni ezt a szent embert, mert bezzeg ő berúgta nyolcról a kapu előtt keresztbe guruló pettyest, arról nem is beszélve, hogy úgy fejelt mint senki más, talán csak a Lázár, mennyire hiányzik az a hatnyolc gól, beljebb lennénk, talán bajnokok is, de minimum a dobogó.

Most meg itt a hír, hogy elvitte őt a kór, roppant gyorsan és kegyetlenül.

Újfent bebizonyosodott, hogy az élet igazságtalan, amit csak azzal tudunk picit helyre billenteni, hogy egyértelműen leszögezzük: Handel György a klub történetének fontos szereplője volt, s bár nem nyert nálunk címeket, az például vitathatatlan tény, hogy az ETO focistájaként játszotta egyetlen válogatott meccsét nyolcvanhét őszén a lengyelek ellen.

Isten nyugosztalja!

*

1988. szeptember 11.

Békéscsabai Előre – Rába ETO 1-2 (1-1)

10.000 néző, vezette: Plasek

Békéscsaba: Gulyás – Szenti, Ottlakán, Csató, Belvon (58’ Kanál) – Árky, Gruborovics, Csanálosi, Horváth – Miklya (46’ Csernus), Szekeres. Edző: Csank János

ETO: Balázs – Csikós, Hlagyvik, Turbék, Pecsics – Urbányi, Rubold, Bücs, Bordás – Mörtel (68’ Handel), Hajszán. Edző: Haász Sándor

Gólok: 9’ Ottlakán (11-es) 1-0, 22’ Hajszán 1-1, 68’ Handel 2-1

Handel – aki szinte néhány másodperccel előtte állt be – jó érzékkel mozdult a Rubold révén elvégzett szabadrúgásra. A csabai védők leálltak, így a tisztán érkező Handel 8 méterről zavartalanul fejelt Gulyás hálójába. Erre mondják: tökéletes csere volt.”

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Egy kicsi mozgás mindenkinek kell

valahol itt (fotó: 24.hu)

A járványügyi intézkedések következtében zárt kapuk mögött, a Honvéd szakmai megfontolásnak hazudott balfaszkodásának köszönhetően pedig teljes titokban, kamerák és genyó megfigyelők nélkül játszottuk le az első felkészülési mérkőzést a Magyar Futball Akadémián.

Ilyen előzmények után mindenki bízza a fantáziájára, hogy milyen volt a meccs.

Szerintem jók voltunk.

*

Budapest Honvéd – WKW ETO 1-0 (1-0)

zárt kapuk mögött, vezette: Csonka

Honvéd: (1. félidő) Tujvel – Batik, Kamber, Lovrić – Bocskay, Szendrei, Hidi, Zsótér, Tamás – Gazdag, Balogh. Edző: Pisont István

Honvéd (2. félidő): Tujvel -Erdei G., Crăciun, Csörgő – Lukács, Sani, Kesztyűs, Aliji, Uzoma – Kocsios, Boubacar.

ETO (1. félidő): Gundel-Takács – Kovács, Lipták, Temesvári, Kerkez – Kiss, Vashkeba, Berki, Májer – Szuhodovszki, Farkas. Edző: Csató Sándor

ETO (2. félidő): Gyurákovics – Szabados, Vári, Fejes, Pereira – Bagi, Kiss, Márton – Szalka, Vitális, Erdei M.

Gól: 25’ Kamber 1-0

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Minusz húszhúsz

az a szép zöld gyep, az hiányzik nekem (fotó: tripadvisor.com)

Milyen fasza kis évünk volt, Kampó, nem igaz? Emlékezz vissza! Én már január elején megmondtam, hogy minden okés lesz. Ültünk a kellemes hűvösben a gyirmóti lelátón, élveztük a napsütést, miközben a srácok iskoláztak. Ment a guriga, apám! A Csertői szegény csak nézett üveges szemmel, a hatvanadik perc környékén aztán offolt, szépen elhelyezkedett a padon, valahonnan előszedett egy Kisalföldet és onnantól már csak azt olvasgatta. Röhögtünk, hogy mi a szart találhatott annyira érdekesnek, mert egyáltalán nem lapozott, aztán rájöttem, az egész csak álca, egyszerűen nem akar odanézni. Már 6-0-ra égtek. A Simon brillírozott, Márius úgy osztogatott középről, mint előtte soha, Gaál meg rúgott egy olyan alázós tizit, azt a toporgósat, a zazásat, ami után egyből kapust cseréltek a sárgák. Ott volt a csí, még Fefe is elismerően bólogatott. Most vagy az van, hogy Elibá zseni, vagy valami kurva kemény cuccot kaptak karácsony után ezek, mondtad. Csak aztán nehogy az legyen, hogy elbaszták az időzítést, morfondíroztál, amikor a 9-0 után lassan poroszkáltunk hazafelé a 83-ason. Kishitű voltál, Kampó! Akkor is.

Ez a te nagy hibád. Mindig keresel valami porszemnyi negatívumot, amit aztán kinagyítasz, pörögsz rajta hetekig, végül teljesen elásod magad. Ezzel a hülye vírussal is ez volt. Csak idő kérdése, hogy ideérjen, kizárt, hogy a kínaiak megfogják, blablabla, jöttél mindenféle logikusnak tűnő magyarázattal, miszerint a világ gyakorlatilag egy nagy falu, mindenki összevissza utazgat, no meg a Ruszki-tóban is vannak már olyan halak, amik igazából Közép-Amerikában őshonosak, de valami barom behozott egyszer egyet Nicaraguából, egy kis zacsiban csempészte haza, tiszta csoda, hogy nem döglött meg a Managua-Barcelona járaton, de ez is csak azt bizonyította, hogy rendkívül ellenálló fajta, aztán persze megnőtt a kicsike, nem fért el az akváriumban, utána a kádból is kilógott a farka a másfél szoba hallos pecóban az Ifjúság körúton, végül a Martos Pista egyik éjjel belerakta egy százhúszliteres szemeteszsákba, lecipelte szépen a harmadikról, aztán bebaszta a tóba. Most meg ott köröz a szökőkútnál, a kékiskolások, meg a mórások nagy örömére. Odajárnak természetrajz órán, amikor az invazív fajokról tanulnak, és ha van egy kis szerencséjük, élő egyenesben láthatják, amint megeszik egy hattyút. Hát lehet, hogy igazad van, Kampó, ezzel a sok szarsággal, de a vírusból nem lett semmi, szerintem kamu volt az egész, csak az embereket akarták beszaratni vele, tudod a háttérhatalom, meg a tudod kik. Figyuszka! Én egyébként elkaptam a sima influenzát. Egy hétig lábra sem tudtam állni, a gyerek hozta haza a suliból. Neki persze semmi baja nem volt, a hátamon ugrált, mert nem tudott magával mit kezdeni, miután nem volt erőm edzésre hordani, az asszony meg cseszett az egészre, azt mondta, ő emiatt ki nem hagy egy zumbát se, hogy rohadjon meg. A Bohus doktor megmondta, hogy most egy olyan mutáció van a levegőben, ami talán egy kicsit keményebb, de egyébként semmi extra. Szóval engem hiába etetett a koronavírussal az újság meg a net, átláttam a szitán. Te se gyere azzal, hogy igazából koronás voltam, mert istenemre megütlek.

Beszéljünk inkább a tavaszi szezonról! A Siófok elleni első hazaira ki sem akartál jönni, Kampó! Farsang lesz a suliban, virnyákoltál, a Noéminek megígértem, hogy segítek az Elza jelmezt megcsinálni a gyereknek. Mekkora lúzer vagy te, Kampó! Ha engem az asszony így ugráltatna, már nem lakna otthon. Mi van? A zumba? Az más! De csak sikerült elcsalnom téged, utána meg már le sem szakadtál a cuccról. Mondjuk ez érthető. A Verebes óta nem emlékszem ilyenre bajnokin. A félidőben 0-1, a vége meg 5-1. Sziporka. Amikor a Fáy utcába mentünk hetekkel később, már te szervezted a szurkolói busz és teljesen meg voltál sértődve, hogy a Kopasz, meg a Miki nem akarnak eljönni. Még ki is posztoltad a fészen, hogy divatdrukkerekre nincs szükségünk. Tényleg? A Kopasszal beszélsz már? Jól van, csak kérdeztem, nem kell mindenen besértődni. Kétszázan üvöltöttük az Illovszkyban a nyolcvanadik perc körül, hogy indul a busz, amikor a Priska beverte a harmadikat. Aztán jöttek az újabb gólesők, a Szolnok ellen itthon 7-1, Nyíregyházán egy látványos 4-2, a Csákvár megúszta egy ötössel, de csak azért, mert Horváth Zoli a felső lécre bombázta a büntetőt az utolsó percben. Az MTK-val szemben elért 3-3 után csalódottak voltunk csöppet, mert a három gólos előnyt illett volna megtartani, de a Budaörsnek hintett hatos elfeledtetett mindent. A polgármester ki is rakott gyorsan egy szelfit az oldalára Mányi úrral, amit a képviselőtestület minden tagja megosztott, csak úgy repkedtek a lájkok és a vigyorgós-tapsikolós szmájlik, bazmeg.

#együttsikerülnifog #egyvárosegycsapat

Akkor azt gondoltam, hogy mindenkit megeszünk reggelire, amiben csak megerősített, hogy miután a Rába elnyert egy kurva nagy állami megrendelést a harcászati gépjárművek komplett flottájának cseréjére kiírt tenderen, a cég bejelentette, hogy többségi tulajdont szerez a klubot működtető kft.-ben. és a csapat a következő szezonban már Rába ETO néven fog szerepelni. Emlékszel, Kampó? Azt hittük, hogy álmodunk, pedig nem. A futball még a korábbi időszaknál is magasabban szárnyalt, a válogatott kijutott az EB-re, aminek örömére az alaptörvényt is módosította az Országgyűlés, beleírták a szövegbe, hogy Apa lő és Apa védi. Mármint a gólt, meg a tizenegyest.

Aztán a Budafok elleni váratlan és érthetetlen hazai vereség után újra az apátia lett úrrá rajtunk. Akkor vált bizonyossá, hogy hiába a parádés menetelés, már biztos, hogy nem végezhetünk a harmadik helynél jobb pozícióban, a feljutásnak annyi. Én annyit még életemben nem ittam, mint azon az estén. Üvegből nyakaltam a Kalinkát és az Aranyparton kóvályogtam órákon keresztül, miközben zokogtam. Az nem lehet, hogy mindennek vége. Egy komplett város elhitte, hogy újra a helyünkre kerülünk, lesz megint NB I, aztán mégsem. Úgy éreztem magam, mint az a kisgyerek, akinek karácsonyra beígérik a rugósfocit, aztán végül kap három pár zoknit, meg egy sapkát. Másnap reggel a stadion lépcsőjén ébredtem, fogalmam sem volt, miként kerültem oda. Annyira jó fej voltál, Kampó, hogy az első szóra ott voltál, aztán elvittél magatokhoz, ahol rendbe szedhettem magamat. Az én hercegnőm egy kissé morcos volt, mire végre hazaértem, de aztán gyorsan megbékélt, mert tudta, hogy oka volt a felszívódásomnak.

Az már nincs meg pontosan, hogy mikor és hogyan jutott el hozzám a hír: az MLSZ értékelte és elemezte az elmúlt évek történéseit majd úgy döntött, már a következő szezontól megemeli az első osztály létszámát, mégpedig úgy, hogy nincs automatikus kieső, a két utolsó osztályozót játszik a feljutásért az NB II harmadik és negyedik helyezettjével. Szerintem te küldtél SMS-t, Kampó. Azt hittem hülyéskedsz, de aztán megtaláltam a hivatalos kommünikét a szövetség honlapján. Nem vagyok egy nagy matekos, de akkor számolgattam ezerrel. A negyedik helyhez az utolsó három meccsből hét pontot kellett szerezni. A dobogóhoz meg háromszor győzni. A város gyorsan hozzácsapott a korábban folyósított nyolcszázmillióhoz, még négyszázat, a polgármester pedig a klub tiszteletbeli elnöke lett, és immár ebben a titulusban szurkolt az utolsó körben Szombathelyen. Addigra behúztuk a két hazait: a Soroksárt nyögvenyelős 2-1-gyel küldtük haza, de a Békéscsabát rendesen meggyepáltuk, 6-2 lett a vége. Mondanom sem kell, hogy ezúttal is a két Simon és Gaál voltak a hősök, mindegyikük kettőt vágott. Komolyan, Kampó, ilyen minőségű focisták isten tudja mióta nem voltak itt, nem is beszélve arról, hogy mekkora alázattal álltak hozzá a sztorihoz. Voltak kételyeim, mikor az Imi bejelentette az érkezésüket, de esküszöm megkövetek mindenkit. Az megvan, Kampó, amikor a Hali stadionban a polgi félmeztelenül ugrál, miközben a zöld polóját pörgeti? Féltettem, hogy szívinfarktust kap, olyan eksztázisban tolta. A szemüvegét össze is törte, amikor berohantunk a végén, és az egyik szekuritis hülyegyerek kezdett vele baszakodni. Ő azt üvöltötte, hogy neki a Lenny a barátja, mire az nézett bambán, meg valami olyasmit mondott, hogy leszarja, meg egyébként is ki a fasz az a Lenny, aztán ütött. Figyu, Kampó, én megnéztem a Kovács Anti összes meccsét az olimpián kilencvenkettőben, de ilyen ippont még ott sem láttam! A gyepen ünneplő háromezer győri szurkoló ekkor hirtelen megállt, szabályost kört alakított ki a küzdő felek körül, majd elképesztő tombolásba kezdett. Ha rajtuk múlik, a földön magatehetetlenül fekvő csávót el is ásták volna a kezdőkörben, a kezükkel kapartak volna egy szép nagy gödröt, aztán zsupsz, de a polgármesternek helyén volt az esze és főként a szíve, és egy laza mozdulattal megálljt parancsolt a tömegnek. Akkor most menjünk haza, mondta szikáran és elindult a maratoni kapu felé. Mindenki szó nélkül követte. Mondják, szemüvege nélkül, szinte vakon vezetett hazáig a május végi éjszakában, de senki, tényleg senki nem vette észre, hogy bármilyen gondja lenne a tájékozódással, pedig volt forgalom rendesen.

A Kaposvár elleni párharc ezek után már meg se kottyant a srácoknak. Az idegenbeli brusztos 1-1 után, 5-0-val tömtük ki őket itthon, tizenhatezer néző előtt. A napot emléknappá nyilvánították, Mányi úr díszpolgárságot kapott, amit könnyes szemmel nyugtázott, a csapat tagjai és Elibá pedig Pro Urbe díjjal lettek gazdagabbak, megérdemelten. Hú, Kampó, én nem vagyok egy szentimentális alkat, de akkor legalább két doboz százas zsepit elhasználtam pár nap alatt, mert nem hittem, hogy az én életemben ilyen előfordulhat. És hiába volt EB a nyáron, amin csoportgyőztesként jutott tovább a csapat, hogy utána kiverje a szlovákokat a tizenhat között, aztán csak egy szerencsétlen öngóllal maradjon alul az északmacedónokkal szemben, már csak az NB I-es sorsolást vártam, meg azt, hogy kiket igazolunk a nyáron. Szerencsére Elibá maradt, mert ilyen felkészült szakember nem terem minden kertben, és neki, no meg a Józsinak köszönhetően jött Dzsudzsi, meg Korhut, plusz hazajött Kalmár, Lang és Varga Roli. Kölcsönvettük még Bogdánt a Fraditól a kapuba és felhoztunk jó pár akadémistát az első keretbe.

Amikor július közepén a Fehérvár ellen kezdtünk itthon, én már azt sem tudtam, hogy fiúk vagyok-e vagy lány? Az a 2-2 mindent megért. Az előző öt év minden szívását, kezdve a bizonytalanságtól, az NB III poklán keresztül, a sok lehangoló meccsen át egészen vissza az elitig. Hóban, fagyban, sárban. Andráshidán, Sárváron, Balmazújvárosban vagy éppen Vácon. Most téli szünet van, a nyolcadik helyen állunk, de mögöttünk a Honvéd, az Újpest és az MTK, utolsó a Diósgyőr. Most mondd meg, Kampó! Ha beüt a vírus, mindez megtörténhetett volna? Ugye, hogy nem! Szóval csak hinni kell a csodában, meg abban, hogy mindenkiben van legalább egy szemernyi jóság.

És én már januárban megmondtam Gyirmóton, hogy minden okés lesz.

Tudod, mit sajnálok egyedül? Azt, hogy tavaly decemberben az a buzi bíró elvezette a Kövesd elleni kupameccset! Komolyan mondom, Kampó, ha ott továbbmegyünk, megnyerjük a kupát is.

De nem akarok telhetetlen lenni. Majd ’24-ben duplázunk! Nem igaz, Kampó?

Na boldog új évet! Szevasz!

***

A történet merő kitaláció, kizárólag a fantáziám szüleménye. Ha vannak nevek vagy karakterek, amik megtévesztésig hasonlítanak a valóságra, az csupán a véletlen műve.

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Csillagpálya

esik a hó nagy csomóban (fotó: vice.com)

-Idegenben jó az iksz, – mondta Heródes király a Jeruzsálemi Sportnak, amikor már sokadszorra igyekeztek kiszedni belőle, hogy mit vár a betlehemi meccstől. – Azt hiszem a felkészülésünk jól sikerült, alaposan feltérképeztük az ellenfelet, különösebb meglepetés nem érhet minket – folytatta magabiztosan.

A sajtós türelmetlenül nézett körbe az aranytól csillogó teremben, és dühösen nyugtázta, hogy a hátsó sorban valaki megállás nélkül jelentkezik.

-Semmi gond, Aristobulus – súgta neki kedves hangon Heródes király, – nem sietünk mi sehová, meg egyébként is elvem a nyílt és őszinte kommunikáció, hadd kérdezzen csak a kis féreg!

-Parancsolj! – adta meg a szót nyájasan a sajtós, de közben vért köpött.

-Aulus Gabinius, Galilai Hírnök, köszönöm a lehetőséget, – kezdett bele udvariasan a meglehetősen vézna felépítésű firkász, akiről el nem tudnád képzelni, hogy valaha is sportolt – Azt szeretném megkérdezni, hogy mit gondol arról, hogy a hírek szerint a betlehemiek állítólag egy egészen friss igazolással erősítettek, aki a tervek szerint pályára is fog lépni, bár csak pár napos, sőt, bizonyos vélekedések szerint még meg sem született?

A teremben egyszerre megfagyott a levegő. A padokon az addig békésen egymás mellett üldögélő újságírók hirtelen kővé meredtek, mindegyikük keresett a márványpadlón egy pontot és már csak azt figyelte, mintha ezzel láthatatlanná változtatta volna magát, de legalábbis kívül került volna a figyelmen. Heródes király is meglepődött. a másodperc tört része alatt kizuhant az addigi magabiztos szerepből.

-Tessék? – válaszolt emelt hangon kérdéssel, miközben sűrűn köszörülte a torkát.

-Ön még nem hallott a Messiásról? – folytatta vakmerően a kisember, és át sem gondolta, hogy az életével játszik. – Azt mondják, jobb mint bárki, aki valaha Galileában vagy Judeában labdába rúgott. Abszolút kétlábas, úgy lát a pályán mint senki más, egyesek szerint maga a csoda. De lehet, hogy csak szóbeszéd, mert még senki sem látta.

-Mi az, hogy én erről nem tudok, Aristobulus? – hajolt közelebb a mellette lassan összetöpörödő emberhez Heródes király.

-Még nem volt időnk szólni róla – védekezett a sajtós, – csak az elébb érkeztek a hírnökeink.

-Semmi baj, ne reszkess már annyira, mint egy nyárfalevél! – igyekezett Aristobulust megnyugtatni Heródes király, de közben már az őrséget kereste a tekintetével, s mikor megtalálta szótlanul magához szólította a három markos legényt. – Elnézést! Csak egy apró technikai szünet, addig bátran fogyasszanak a friss pogácsákból. A barátunk sajnos hirtelen rosszul lett. Marcus Scaurus, kérlek vedd át a helyét! Jobbulást, Aristobulus!

Akkor látták élve utoljára a jó Aristobulust, akiről azért elneveztek évekkel később egy szektort a stadionban, a hátsó karéjon, nagyjából a szögletzászló magasságában. Hol volt már akkor a nagy Heródes király?

-Hol is tartottunk? – vette fel a beszélgetés fonalát a hegemón. – Nos, igen… A Messiás. Természetesen minden információval rendelkezünk róla és a szakmai stáb vele kapcsolatban külön beszélt a fiúkkal. Legyen elég annyi, hogy neki is vannak gyengeségei, és itt most nem a szemtelenül fiatal korára gondolok. Annyit nyugodtan leírhat, fiam, hogy ebben a sportban a könyörületesség nem előny. Egyébként nem tudja véletlenül, hol kis lakik pontosan ez a srác?

*

És mondd, Apu, ott fent is van foci? Már úgy értem, saját csapatok meg bajnokság. Olyan mennyei liga. Egy nagy országos verseny, mert csak egy ország van, az Istené, ahol mindenki mindenkivel játszik, ahonnan nincsenek kiesők. A derbiket, gondolom belengi a fairplay szelleme, lapokra nincs is szükség. Mondjuk ez így unalmas lehet, mert a futball sajátja a stikli, nem igaz? Vagy ti is azt nézitek, amit mi, csak nem a tévében, hanem kiültök szépen a felhők szélére egymás mellé, lógatjátok a lábatokat a nagy semmibe, közben pásztáztok mindenfelé, aztán ha megláttok valahol egy stadiont, máris indulhat az őrület. A legjobb hely a tiétek, látni mindenhonnan és látni mindent, olyan mintha ott lennétek a pályán, persze feltűnés nélkül, futtok a csatárral, csúsztok a védővel, lehúzzátok a szögletet, bemondanátok a faultot a sporinak, ha takarásban van éppen, de nem lehet, mert azt megtiltotta a mindenható. Tényleg! Neki van kedvence? Én azt mondanám, hogy a Cityből a Gabriel Jesust biztosan külön figyeli.

Jut eszembe! Sikerült már rábeszélni esetleg a többieket ott fenn, hogy nézzetek meg egy ETO-meccset közösen? A csapat, mármint a tiéd erősebb lett. Januárban a Sanyi, a ’Mille’, most meg néhány hete a Kiss Dzsoni. Bajnokok. Szar év volt ez, de szerencsére hamarosan vége. Azért az Urat megkérhetnéd, hogy picit nézzen rá szeretett klubunkra. Tudom, hogy neked is mennyire fontos.

Emlékszel ’77-re? A Karácsonyra? Én halványan, sőt igazából sehogyse. De ahogy múlik az idő, egyre jobban akarok. Elsős voltam, lett barátom és fémépítőt kaptam a Jézuskától, amit imádtam. Már Szenteste elkezdtem játszani vele, és csak akkor hagytam abba, amikor ettünk, vagy aludni küldtetek. Te is segítettél, ha más nem abban, hogy távol tartottad tőlem az öcsémet, aki igyekezett mindent módszeresen tönkretenni. Daru lett, emelős, egészen magas, amivel már a stokedlire is fel lehetett rakni kisebb dolgokat. Azt mondtad, ügyes vagyok, én meg tudtam, hogy túlzol, mert egy csomó helyen kihagytam a csavarok alól az anyát, ami miatt billegett egy kicsit a szerkezet. Most mennem kell, mondtad hirtelen. Hová?, kérdeztem riadtan. Meccsre, válaszoltál. Mi az a meccs?, kérdeztem tágra nyílt szemekkel. Az egyik legjobb dolog a világon, válaszoltál és én már tudtam, hogy a meccs nekem is fontos lesz az életemben. Ha megjövök, mesélek neked, simogattad meg az arcomat, az öcsédnek nem kell tudni róla.

Aztán hazajöttél és meséltél.

*

1977. december 26.

Rába ETO – Bp. Honvéd 1-1 (0-0)

4.000 néző, vezette: Tátrai

ETO: Földes – Baumann, Cs. Horváth, Pardavi, Virágh – Somogyi, Hannich, Onhausz – Szabó, Mile (46’ Glázer), Pénzes (70’ Pásztor). Edző: Palicskó Tibor

Honvéd: Gujdár – Paróczai, Kocsis, Lukács, Varga – Varga II (56’ Gyimesi), Pintér, Nagy (70’ Pál) – Bodonyi, Weimper, Kozma: Edző: Tichy Lajos

Gólok: 53’ Glázer 1-0, 73’ Pál 1-1

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Kelj fel és járj!

éljek, éljek! (fotó: kisalfold.hu/Csapó Balázs)

A belvárosi bérház második emeletén volt egy hatalmas lakás, amit már évek óta nem lakott senki. Mindenféle tréningekre meg kiscsoportos foglalkozásokra adta ki a tulajdonos, aki már régóta Svájcban élt. Jártak oda csajok jógaórára, azt nagyon szerették a házban, mert másfél órán keresztül nagy volt a csend. Máskor egészen különös ének dallamai szűrődtek ki a résnyire nyitott ablakon, ilyenkor mindenki tudta, hogy az Utolsó Utáni Napok Megváltói elnevezésű pünkösdi keresztény közösség helyi csoportja tart heti áhitatot. Kovács úr, az egykori városi munkásőrparancsnok, nem is felejtette el felhangosítani a tévéjét a szomszédban, nehogy már jól érezzék magukat ezek. Mindig betelefonálós műsor ment abban az időben az egyik csatornán, egyszer ő is bekerült élő adásba, de fél perc után technikai hibára hivatkozva lekeverték, mert még nekik is sok volt a zsidózásból. Ebből is látszik, hogy igazam van, méltatlankodott a feleségének, miután soha többé nem vették fel neki a telefont, ilyenek ezek. Ne húzd fel magad!, igyekezett szelíden lenyugtatni őt az asszony, miközben óvatosan megigazította a szürke zubbony felső gallérján sorakozó kitüntetéseket, amik a heves mozdulatok következtében összevissza álltak. Kiváló Munkásőr, A Haza Szolgálatáért arany fokozata, Miniszteri Dicséret polgári tagozat, 150.000 Kilométer Balesetmentes Közlekedés, Többszörös Véradó. Jó ember volt a Kovács úr, a feleségét példának okáért csak nagyon ritkán ütötte meg, akkor is okkal, igazi emberi tragédia, hogy rossz korban született. A legnagyobb homály és titokzatosság azonban a csütörtök délután hatkor összejövő társaságot övezte. Nem csoda, hiszen a megjelentek, még a legnagyobb nyári melegben is maszkban és sapkában, valamint extra nagy lencséjű napszemüvegben érkeztek. Mesélik, hogy egyik alkalommal a kikapós Vidosné a földszintről, aki az egykori házmester lakásban élt és szomorkodott naphosszat, siratta az eltékozolt éveit, cserébe azért, hogy naponta kétszer felsöpörje az udvart, meg hétvégén felmossa a folyosókat, minden báját, és nem mellesleg a szexiparban húsz év alatt szerzett valamennyi képességét igyekezett felhasználni abból a célból, hogy végre megnézhesse az egyiküket. Először csak beszélgetést kezdeményezett, aztán illetlen ajánlatot tett, de csak visszautasítást kapott, ami roppant mód felbosszantotta, ezért aztán keményebb eszközökhöz, már-már erőszakhoz nyúlt. Szabályos kergetőzésbe torkollott a kedélyesnek indult barátkozás, ám a fiatalember, mert annyit azért sikerült megállapítania Vidosnénak, hogy egy húsz év körüli fiúval hozta össze, összehozta egyáltalán?, ó nem!, a kevésbé jó szerencséje, nem hiába a sokéves tapasztalat, mozgás alapján simán belőtte mindenkinek a korát, ami azért lássuk be, bravúr, hiszen többnyire fekvő testhelyzetben és igazán speciális körülmények közben tanulmányozhatta a férfiak gimnasztikáját, szóval a fiú hirtelen ritmust váltott, a lépcsőn már komoly előnye volt a papucsban klaffogó asszonysággal szemben, aki hiába tartotta magát karban, néha még a jógaórára is bekéredzkedett, persze csak grátisz, max egy rövidke porszívózás ellenében, mikor a srác belépett az ajtón, ő még a lépcsőfordulóban pihegett. Szatír!, bőgte el magát Vidosné, alám nyúlt!, emelte a tétet, de senki sem foglalkozott vele, tudták jól, hogy a fiú elvesztéseután már csak a vágyat kergeti. Hiába. Közben szállingóztak a többiek is, ők aztán végképp nem értették, hogy miért ordít az a nő a lépcsőn, aki úgy néz ki, mint egy rossz kurva.

*

András teljesen leizzadt a menekülésben, ami már csak azért sem volt meglepő, mert ő álcaként egy komplett sífelszerelésbe öltözött. Annyira ügyelt a részletekre, hogy a szemüvegen és a bukósisakon felül még a bélelt ruhát is magára erőltette a kapualjban. A kukák mögé bújva harcolt a fizikával, mert az istennek nem akart feljönni a nadrág, ha nem olyan strapabíró a cucc, már régen összeszakadt volna, de szerencsére a norvég sportszergyártók tudnak valamit. Ömlött róla a víz, amikor a civil ruháját gondosan összehajtogatva bedugta a nagy kék IKEA-s táskába, és így indult az emeletre. Ezek után rögvest szembe találta magát Vidosnéval. Eldöntötte, bármi is történik, nem jön ide többet, mert ez az egész nem ér ennyit, pedig akkor még kedves volt a Jolika.

– Szia! – szólította meg Zsófi előtoppanva a semmiből, ahogy belépett a lakásba – Te ugye új vagy itt?

Friss volt még az élmény, riadtan húzódott hátrább és csak óvatosan biccentett. Gyere velem, folytatta a lány, s mivel nem úgy viselkedett, mint egy újabb futóbolond, András szótlanul követte. A hatalmas terem közepén, ami valaha két szoba volt, aztán a felújításkor kibontották a válaszfalat, így teremtve óriási teret a jógásoknak, meg a mindenféle meetingelőknek, szabályos kört alkotott nyolc fotel, középen pedig egy zongoraszék várta, hogy valaki végre ráüljön. Négy fotel már foglalt volt, és ahogy azt az emberi viselkedéssel foglalkozó tankönyvekben írják, mindenki gondosan kihagyta a szomszéd helyeket. András kissé elszomorodott, mert szeretett volna Zsófi közvetlen közelében maradni, ami most két, szorosan egymás mellé húzott széket jelentett volna. Eleve nehezen szánta rá magát, hogy eljöjjön, aztán ez a halálközeli élmény. Hiába találkoztak csak pár perccel korábban, máris magához közelinek érzete a lányt. Némi tűnődés után végül úgy döntött, az idősebb, kecskeszakállas úr, és az üveges szemmel maga elé néző, rozzant negyvenesnek kinéző hölgy közötti ülőalkalmatosságot célozza be, ezért gyors léptekkel elindult, és gépies mozdulattal lehuppant a kiszemelt fotelbe. Zsófi közben becsukta a szárnyas ajtót, aztán András legnagyobb meglepetésére elfoglalta a zongoraszéket.

– Úgy látom, itt van mindenki – mondta a lány, – fogjunk is bele! Először is köszöntsük szeretettel Andrást, aki ma jött el közénk először. Remélem, nem okozunk neki csalódást, és tudunk neki segíteni abban, hogy megtalálja, amit keres. Szia András!

– Hello! – mormolta a négy zombi egyszerre, pontosabban csak három, mert a negyvenes nő ugyanabban a szoborpózban bámulta a terem plafonján az egyik sarkot, talán egy pókot látott, ami csendesen szövögette legújabb műalkotását, egy új hálót, mert már megint tönkretette a takarítónő a tegnap gondosan elkészített másikat.

– Mondanál valamit magadról, András? – csilingelt Zsófi, miközben lassan forgott körbe a zongoraszékkel, igyekezett mindenkivel megtalálni a szemkontaktust, még a negyvenes nővel is. Nem volt könnyű, sőt szinte lehetetlen, talán a póknak sikerült. – Minden rendben, Hedvig? – kérdezte, de nem jött válasz. Hedvig szája szegletében mindenesetre megjelent egy apró nyálcsepp, ami arra mindenképpen jó volt, hogy egy időre kirekessze magát a közös létből, mert innentől kezdve hosszú ideig senki sem foglalkozott vele.

háttérből figyelek (fotó: kisalfold.hu/Csapó Balázs)

– András vagyok. Huszonhat éves, kulturális antropológusként végeztem Miskolcon- vágott bele a fiú, előbb lassan, akadozva, majd egyre bátrabban, – Mélyszegénységben élőkkel kapcsolatos kutatásokat folytatok az MTA számára, elsősorban a baranyai térségben. Közben itt Pesten az ELTE doktori iskolájába járok, és ha minden jól megy, két év múlva végzek. A diplomamunkám egyelőre az ’Asszimetriák és anomáliák a hátrányos helyzetű családok olvasási szokásaiban, különös tekintettel az ormánsági kistérségben’ munkacímen készül. Bevallom, nehezen áll össze az anyag, de még van időm. Családom nincs, minden időmet lefoglalja a tanulás és a munka, meg persze az ezzel járó sok utazás. Ezt csak azért mondom, mert nem szórakozásból utazom. Pedig jó lenne. Talán majd egyszer, később.

– Huhh! Köszönöm, András! Ez igazán fantasztikus!– bűvölték el a hallottak Zsófit, – igazán kimerítő bemutatkozás volt.

– Ugye nem voltam túl nagyképű? – szúrt közbe András.

– Dehogy, ne aggódj!

– Csak azért, mert mindig megkapom.

– Engedd el! – nyugtatta Zsófi, – inkább arról mesélj, tulajdonképpen miért jöttél ide?

– Elfelejtettem biciklizni – suttogta a fiú.

– Azt nem lehet elfelejteni, András. Te is tudod! – kerekedett el a lány szeme. Lassan kortyolt a magánál tartott ásványvizes palackból, úgy folytatta, – Mi történt?

– Nem tudom. Az egyik szombaton még bringáztam a Normafánál, aztán másnap alig tudtam elindulni. Pár métert tekertem, elvesztettem az egyensúlyomat és elestem. Utána már fel sem tudtam ülni a nyeregbe.

– Hihetetlen! – miközben a fiút nézte, Zsófi a táskájából elővett egy csomag írólapot, – Folytasd csak kérlek.

– Ennyi.

– Voltál orvosnál?

– Igen, felkerestem egy neurológust, aki csináltatott egy CT-t, de nem talált semmilyen elváltozást. Azt mondta, ennek más oka lehet. Talán lelki.

– Nézd, András! – szegezte tekintetét Zsófi az egyre jobban feloldódó fiúra, – Sokféle dologgal kerestek már meg engem, a te eseted sem annyira egyedi. A kérdés az, hogy igazából szeretsz-e biciklizni, és ha igen, mennyire akarod a változást?

– Ha nem így lenne, nem lennék itt.

– Ferenc! Mondd el Andrásnak, hogy te miért jársz a csoportba, kérlek!

Az Andrással szemben ülő joviális férfi elsőre megrezzent, amikor a nevét hallotta. Hosszasan köszörülte a torkát, nagyokat nyelt, láthatóan nehezére esett belekezdeni.

– Bátran! – szólt hozzá szelíden Zsófi. A szavaiból áradó melegség szinte megtöltötte a termet.

– Egy tízemeletes házban lakom, fent a legfelső szinten, de félek a lifttől. Sajnos teljesen tönkrement a csípőm, de csak egy év múlva van időpontom a protézis műtétre. Nem akarom elzárni magamat a világtól, de így egy kínszenvedés az élet, mert órákig tart az út felfelé és lefelé a lépcsőn. Ráadásul eszeveszettül fáj…

Hirtelen fejezte a beszédet, olybá tűnt, hogy a mondatnak még lesz folytatása. Pár percig mindenki feszülten hallgatott a teremben, aztán beletörődtek abba, ha volt is ilyen, az Ferenc titka marad.

– Köszönöm, Ferenc! Tudom, hogy nehéz.

Zsófi Andrásra emelte a tekintetét és nagyon komolyan így szólt.

– Azt tudnod kell, András, hogy Ferenc nyolc hónapja vesz részt a programban és már képes volt két emelet között használni a liftet.

A fiú nem tudta, hogy hirtelen mit is gondoljon. Amikor az egyik barátja javasolta neki a Fehér Lótusz Önképző Csoportot, mint megoldást, azzal bíztatta, hogy ők gyors segítséggel kecsegtetnek. A honlapjukon szereplő referenciák is mind arról szóltak, hogy egy-két hét alatt látványos haladást lehet elérni. Most meg kiderül, hogy akár egy egész évet itt kell eltöltenie?

– Lesz hozzá erőd és türelmed, András? – hozta vissza a rideg valóságba Zsófi hangja, ami most sokkal személytelenebbül hangzott. – András? Hallasz engem? Hozzon valaki gyorsan egy pohár hideg vizet! Vannak tiszta poharak a konyhában. András! András!!!

*

Fogalma sem volt, hogy miként került oda. Amikor lassan kinyitotta a szemét, riadtan tekintgetett körbe, fogódzót keresett. Egy valószínűtlenül keskeny ágyban feküdt, a szobát ételszag lengte be, talán pörkölt, nem biztos, de mindenképpen hagymás alap. Az ajtón keresztül halk zaj szűrődött be, mintha rádiót hallgatott volna valaki, monoton beszélgetés foszlányai jutottak el az agyáig. Az ágy melletti éjjeliszekrény tetején ott sorakozott egymás mellett a síruha, a sisak, a kesztyű, a sál és napszemüveg, no meg az IKEA-s táska. Szeretett volna felkelni, de jártányi ereje sem volt. Ekkor mintha megzörrent volna zár, majd nyikorogva kinyílt az ajtó. A bezúduló fény egyszerre elvakította, így nem látta, hogy ki lép be a szobába. Eltartott néhány másodpercig, amíg visszanyerte a látását.

onnan is látok mindent (fotó: kisalfold.hu/Csapó Balázs)

– Hogy vagyunk, hogy vagyunk, kis huncut? – rekedtes hang volt, olyan, amit csak sokéves dohányzással lehet összehozni. – Hasadra süt a nap!

András becsukta a szemét. Kisgyerekként is ezt csinálta, amikor nagyon félt valamitől. ha én nem látom őt, ő sem lát engem.

– Majd én megtanítalak biciklizni! Pár nap és olyan leszel, mint régen. nem kell ezekhez a hülyékhez járnod.

Vidosné levette a főként hatalmas rózsákkal uralt igénytelen köntösét, és meztelenül a fiú mellé bújt. Szorosan.

*

Kiss Máté él! Kiss Máté futballozik! Kiss Máté élvezi!

Az Ajka elleni győzelem sok mindenről szólhat. Beszélhetünk például arról, hogy a hosszúra nyúlt és viharvert idény végére kis csapatunk talán eljutott arra a pontra, hogy a papíron nekünk álló meccseket, magabiztosan és kérlelhetetlenül behúzza. Megér egy misét az is, hogy sokadszor bizonyosodott be, Priska mennyire fontos láncszeme a társaságnak: a góljaira bizton lehet számítani, plusz fárasztja rendesen az aktuális ellenfél védősorát. Szalai Ádám rulez! Lipták Zoli. Nincsenek szavak. Az a gól, bazmeg! Talán ideje lenne a FIFA Puskás-díjának mintájára elindítani a Mracskó Mihály Gólszépségversenyt. Nem ugyanaz a dimenzió, mert ez mégiscsak az NB II, a labda röppályája is rövidebb volt, mint kilencvenhétben, de talán nem blaszfémia, hogy engem ez a jelenetsor picit Misi MTK elleni találatára emlékeztetett.

Nálam mégis Kiss Máté látványos feltámadása viszi a prímet.

Egész ősszel szenvedett, mint a kutya, én is írtam sokszor, hogy mélyen tudása alatt tolja, pedig a bizalmat láthatóan megkapja, mert egyszerűen nem tud annyira szar lenni, hogy ne legyen helye a kezdőben. Adtam neki a rosszabbnál rosszabb érdemjegyeket, nem azért mert genyó vagyok, hanem bosszantásként, pedagógia céllal. Nem történt semmi. Lógó fejjel, öröm nélkül darált, kötelességtudóan ballagott a szögletekhez, állította le a szabadrúgásokat, hogy aztán különösebb meggyőződés nélkül, lepkefingnyi erővel, félmagasan, belebassza az összeset a sorfalba.

Vasárnap azonban ebből szerencsére semmit sem láttunk. Ficánkolás volt, meg örömfoci. Igazi újjászületés, az ádventi időszak csodája. Az én életemből kimaradt a kötelező hittan, kizárólag a nagyszüleim iránti tiszteletből voltam rendszeres templomlátogató a nyolcvanas évek derekán, igaz ez a tevékenységem csak a jóisten mihályi házára korlátozódott és szigorúan a nyári szünetre, szóval nem tudom, hogy a második gyertyának mi a pontos misztériuma. Most azt gondolom, hogy az kap ajándékot ilyenkor, aki a görcsölések ellenére nem adja fel. Mert volt itt jó labdaszerzés, pontos indítások sora, bíztató átlövés és nem mellesleg egy gól, ami első blikkre egyszerűnek tűnt, mert Tamás parádés kiszolgálása után csak be kellett lőni, de ha lett volna egy hátsó kamera, az biztosan visszaadta volna az igazán klasszis megoldást, visszakézből a kapufa mellé, okosan.

A tavaszi első fordulót játszották, kicsit magasztosan lehet ez egy új kezdet. Kár, hogy gyorsan vége lesz a játéknak és jön egy bő egy hónapnyi szünet. Rosszkor van karácsony.

Üdvözöllek Máté újra a futballisták között. Kérlek, maradj még sokáig!

*

WKW ETO – FC Ajka 3-1 (1-0)

zárt kapuk mögött, vezette: Barna

ETO: Gundel-Takács 0 – Kovács 3.5, Temesvári 3, Lipták 4, Kerkez 3 (79’ Fejes 0) – Kiss 5, Bagi 3 – Sipőcz 3 (46’ Vashkeba 3), Berki 3.5 (74’ Szalka 3), Májer 4 (69’ Erdei 0) – Priskin 3.5. Edző: Csató Sándor

Ajka: Horváth – Görgényi (64’ Szűcs), Heffler, Tar, Tóth – Kenderes, Szekér (46’ Nagy I.) – Rétyi (46’ Zamostny), Irimiás (85’ Zvara), Csizmadia (60’ Présinger) – Nagy K. Edző: Kis Károly

Gólok: 22’ Priskin 1-0, 50’ Lipták 2-0, 56’ Kiss 3-0, 73’ Nagy K. 3-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]

sima ügy volt

 

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , , | 2 hozzászólás

Egy igazi futballista a régi világból

jó utat, Dzsoni! (fotó: eto.hu)

Szomorúnak lenni azért jó, mert mindig ott van a lehetősége annak, hogy egyszer talán boldog leszel, és akkor már megérte a szenvedés.

Ma reggel bemondta a rádió, hogy meghalt százhatvanhárom idős, többnyire krónikus beteg, ami minden eddiginél magasabb szám. Tegnap százharminckettő, tegnapelőtt százhuszonhat, előtte százkilenc. Megszoktad már ezeket a híreket, együtt élsz velük, ha akarod, ha nem, úgyis megtalálnak. Akkor is, ha fogod és kihajítod a tévédet az ablakon, akkor is, ha beteszed a routert a mikróba és két percig pörgeted a 750 Watton, és akkor is, ha felgyújtod az összes újságos bódét. Vannak még újságos bódék egyáltalán? Amikor sok-sok évvel ezelőtt hírlapkézbesítőként kerestem pénzt nyaranta, arról álmodoztam, hogy lesz majd egy ilyen kis faházam, ahol naphosszat üldögélek, amikor nem jön kuncsaft olvasok, ha pedig odatéved valaki, hosszasan elbeszélgetek vele a világ dolgairól, hiszen olyan széles látoköröm lesz a rengeteg napilapnak és magazinnak köszönhetően, hogy nem lesznek a tudásomban vakfoltok. Azt hiszem, erről az ideámról végképp letehetek.

Manapság mindenkit a vírus visz el, megszűnt minden más betegség, az utakon nem történnek halálos balesetek. Nem lesz öngyilkos senki. Minek? Előbb vagy utóbb utolér a kór, mennyivel egyszerűbb így, nem kell azon töprengeni, hogy vajon a vonat elé ugorjon, vagy igyon meg egy üveg viszkit és utána indítsa el az autó motorját a gondosan bezárt garázsban az, akinek teljesen kilátástalanná vált az élete.

Más lett a halál. Egyszerűbb. Részvétlenebb. Anyám minden nap megnézi a gyászjelentéseket. Már régi szokása, talán a korral jár, nem tudom. Elhatároztam, ha majd én is öreg leszek, mondjuk idősebb, mint hetven, jut eszembe!, leszek hetven?, milyen botorság most ezzel tervezni, de azért remélek, akkor biztosan nem fogom a halottas rovatot böngészni. A gyerekek mindig határozottan akarnak mást csinálni mint a szüleik, aztán mégis minden megtörténik. Ördögi kör. Anyám még az internettel kapcsolatos ellenérzéseit is legyőzte, hogy lássa az értesítéseket, ami egyébként fontos áttörést jelentett számára, mert már egyedül rögzíti az óraállásokat a szolgáltatók felületein. Sokan vannak, mondja rezignáltan. Szerinted koronás volt?, kérdezi és már darálja is a nevet, meg persze pár momentumot az élettörténetéből, én közben úgy csinálok, mintha érdekelne, pedig nem. Nem tudom, vetem közbe, amikor kisebb szünetet tart, mit nem tudsz?, mordul rám, és már bánom, hogy nem figyeltem eléggé. Hát az, hogy koronás volt-e, felelem, s közben összehúzom magam kicsire, eszembe jut, amikor rosszat szóltam gyerekkoromban, akkor is így nézett rám, szúrós szemekkel. Nem félsz?, próbálom másfelé terelni a beszélgetést. Ha jön, akkor jön, szól szikáran, semmilyen érzelmet nem hallok ki a szavaiból, pedig nagyon figyelek. Gyere, megmutatom, hol tartom itthon a készpénzt, s már indul is a hálószoba felé. Szó nélkül követem. Remélem igazságosan elosztjátok majd a testvéreddel, folytatja, miközben kihúzza az egyik fiókot. Bólintok, de úgy, hogy ő azt nem látja.

*

Méltatlanul keveset tudok és tudtam Kiss Zoltánról. Ahogy a hatvanhármas csapat sok másik tagjáról is. Az élet igazságtalan, hiszen abban a korban a tévé nem adta a meccseket, az újságok pedig többnyire egy rövid tudósítással letudták a beszámolót, sokszor képet sem csatoltak a szöveg mellé. Ha belegondolok, hogy manapság még arról is kolumnás cikk jelenik meg, ha az egyik aranylábú egy mérkőzésen teszem azt ad két gólpasszt, bizony sokszor sírni lenne kedvem. Kiss Zoltán 1964 és 1969 között összesen huszonkét nemzetközi kupameccsen szerepelt, azokon az elejétől a végéig pályán volt. Olyan csapatok ellen lépett pályára mint a Benfica, a Fiorentina, a Braga, a Standard Liège, a Milan vagy a Barcelona, és nem mellesleg a Chemie Leipzig, a Lokomotiv Sofia, a DWS Amsterdam, vagy éppenséggel az Apollón Limassol. Ezek az összecsapások ma napokon keresztül oldalakat kapnának a Nemzeti Sportban, a játékosok folyamatosan képernyőn lennének, ahol adnák a semmitmondó, üres nyilatkozatokat, mert igazából senkit sem érdekelne a véleményük, csak a nevükre és az arcukra lenne szükség a magasabb példányszám és a még több klikk elérése érdekében. Talán jobb is, hogy a mi régi hőseink abban a korban éltek és így saját jogukon lettek azok, akik, azaz legendák.

Tíz éven keresztül futballozott az ETO-ban. Közel kétszázötven bajnoki meccsen játszott és azokon négy gólt szerzett. Bajnok lett és háromszor volt tagja kupagyőztes csapatnak.

Nyáron volt nyolcvan éves, ajándékként a Nyíregyháza ellen ő végezhette el a kezdőrúgást. Én akkor csak annyit láttam, hogy apró emberke energikus mozdulattal indítja útjára a labdát, miközben felettem recseg a hangszóró. Bevallom nem tudtam, ki az az aprócska bácsi, és csak a másnapi újságcikkekben olvastam, hogy Kiss Zoltán volt az. Így aztán végre láthattam őt is a pályán a nagy legendák közül.

Jó ómennek bizonyult, nyertünk.

Kiss Zoltán most eltávozott az égi futballpályákra.

Emlékét megőrizzük.

*

1972. július 5.

Rába ETO – Egri Dózsa 3-1 (-)

3.500 néző, vezette: Müncz

ETO: Palla – Keglovich, Pozsgai, Magyar – Horváth, Kiss – Stolcz, Somogyi, Nagy, Póczik, Pénzes. Edző: Győrfi László

EGER: Deésy – Tóth, Mészáros, Czeczeli – Kárpáti, Simon – Vígh, Ambrus (44’ Rajna), Bánkuti, Kovács, Tóth (62’ Patvaros). Edző: Kovács Ferenc

Gólok: 9’ Kiss 1-0, 40’ Horváth 2-0, 61’ Tóth 2-1, 90’ Póczik 3-1

A 9. percben gólt ért el az ETO. Kiss vezette a győri támadást. Kényszerítő támadás után betört a 11-es pontra és a kifutó Deésyt érintve jutott lövése a hálóba. 1:0.

Az utolsó találat.

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , , , | 2 hozzászólás