Csak győztesek vannak

kisebb ünneplő tömeg (fotó: Kisalföld)

Z. tizenkét éves volt és gyűlölte, amikor az iskola kivezényelte az osztályt valamelyik megemlékezésre vagy koszorúzásra. Ilyenkor azt a ruhát kellett felvennie, amit csak és kizárólag az ilyen alkalmak miatt vett az anyja, ráadásul Z. gyorsan nőtt, szóval egy garnitúra ruha kábé egy alkalomra volt jó, utána megint menni kellett a boltba. Ez így ment már évek óta, mert a Nagy Imre Általános Iskola mindig az elsők között jelentkezett, amikor a tankerület körbetelefonált, hogy ki tud hozni húsz gyereket mondjuk március 15-én. Huszár igazgatóúr ugyanis kényszeresen akart megfelelni mindenkinek, de legfőképp azoknak, akik a hierarchiában felette helyezkedtek el, akiktől remélt valamit, legyen szó új iskolapadokról, rendkívüli festésről, vagy csupán arról, hogy azt mondják neki, elégedettek vagyunk veled, Béla!

Z. feszengve húzta fel a sötétszürke szövetnadrágot, ami már most kicsi volt rá, pedig csak alig egy hónapja vették a Városi Áruházban. A zoknija kilátszott, hiába igyekezett csalni, ezért aztán kétségbeesetten rángatta lefelé, mindegy, ha hülyén áll a derekánál, a kabát eltakarja majd. Már szinte hallotta a többiek pikírt megjegyzését, mi van Z., elfogyott az anyag? Vagy anyádnak nem volt elég pénze? Na, ez lesz az a pillanat, amikor biztosan nekimegy B.-nek, hiába tudja, hogy nem szabad, de amikor az anyját emlegették és nem túl kedves kontextusban, mindig elvesztette a fejét. Tett egy utolsó kísérletet a nadrággal, igyekezett legyőzni a fizika törvényeit, de kevés sikerrel, a cipő fölött bizony kivillant a fehérség.

– Milyen fess fiatalember vagy – mondta neki az anyja, sugárzott a tekintete és Z. tudta, hogy őszintén mondja, pedig látta, hogy nem tökéletes az összkép. – Apád milyen büszke lenne rád, csuklott el a hangja, na menj és semmi verekedés! A sálat meg ne vedd le, hűvös van odakint és legalább egy órát fogtok állni a szabadban.

Egy órát?, vágott rémült arcot Z. Az nem lehet, akkor el fognak késni. Feri bácsi vagy ötször ismételte meg tegnap, hogy pontos legyen, mert neki elvei vannak, a kezdés előtt legalább egy órával ki kell érniük a pályához. Tizenegykor kezdődik a megemlékezés a Szigethy Attila téren, onnan gyalog kell még vagy negyven perc és ki tudja mennyi idő alatt jutnak be a lelátóra. Azt írta az újság, hogy teltház lesz, tízezer ember. Ez így nagyon szoros. Feri bácsi meg fog ölni, vagy ha mégsem, soha többet nem visz ki meccsre. Idegesen baktatott a tér felé, miközben azon járt az agya, hogy miként fog előbb lelépni, ha megcsúszik a műsor. Már majdnem odaért, amikor az egyik közeli keresztutcából bevágott elé B. Először furán méregették egymást, kizárt, hogy B.-nek nem tűnt fel a nadrágvészhelyzet, de nem szólt rá semmit, és ami végképp meglepte Z.-t, hogy B. nemhogy nem undok vele, kifejezetten nyájasan viselkedik.

– Szép napunk van, nem? – vetette fel B., mire Z.-nek nem maradt más, mint a bősz bólogatás.

Az osztály közben már felállt a helyére, a dombon emelt bronzszobor előtt, közvetlenül a forradalom hőseinek fenntartott széksor mellett. Huszár igazgatóúr hosszan fegyelmezte a fiúkat, mert nem tartották a sort, de a lányok is megkapták a magukét, mivel semmi pénzért nem fejezték volna be az értelmetlen csacsogást. Z. és B. együttes megjelenése azonban mindenkire roppant jó hatással volt, talán átragadt rájuk az a szelíd békesség, ami kiáradt a kettősükből. Arról a két fiúról beszélünk, akik normál esetben mindennap verekedtek egymással. Szépen beálltak a többiek mellé, és csodák csodája, kiegyenesedett a sor és elhallgattak a lányok.

Ekkor egyszerre felcsendült a méltóságteljes zene, amit a Donáth Ferenc Gimnázium ének-zene szakos tanára komponált kimondottan erre az alkalomra, és lassú léptekkel bevonult Földes Gábor polgármester, hogy elmondja ünnepi beszédét.

– Tisztelt emlékezők! Honfitársaim! Kedves győri polgárok! Huszonnyolc évvel ezelőtt dicső elődeink, az én harcostársaim ezen a napon piros betűkkel írták be nevüket az ország történelmébe. Ha ők nincsenek, mi sem lennénk.

Z. maga elé meredt, nem igazán figyelt semmire. Ez így, ebben a formában persze nem igaz, hiszen csak a polgármester szövegét engedte el a füle mellett, amiért kicsit elszégyellte magát, végtére is, az apja is ott harcolt, neki is köszönhető, hogy ilyen szép világot élnek, róla is szól az ünnepi beszéd, így biztosan megbántja azzal, hogy félig katatón állapotban csupán a hang monotonitását érzékeli, nem pedig a tényleges tartalmat, amiben talán arról van szó, hogy Zoltai László, a helyi munkástanács vezetője mekkora hős volt, akinek örökké hálás a város, sőt a nemzet.

Zoltai László azonban nincs többé, másfél évvel ezelőtt elütötte egy teherautó, amikor a Külső Baross úton biciklizett. Éppen hazafelé tartott, de már sosem ért a nádorvárosi házba. Azt mondták, a sofőr ivott előtte. Nem volt részeg, azonban megcsalták az érzékei, nem vette észre az előtte karikázó Zoltait és elgázolta.

Z. fél szemmel a városháza felé sandított, egész pontosan a toronyórát kémlelte, ami csak kevéssé látszott a teret övező fák koronái miatt.

– Béla! – ütötte meg a fülét egy ismerős hang. – Béla! – Feri bácsi volt az, aki az ünneplő tömeg között állt és próbálta Huszár igazgatóurat megszólítani. – Béla! – suttogta egyre hangosabban, ami a síri csend és a polgármester lassú beszéde között már-már üvöltésként hatott. Huszár óvatosan félrefordította a fejét és keresni kezdte a hang forrását. Amikor megtalálta Feri bácsi kopasz fejét, előbb szigorúan ránézett, aztán kioldalazott hozzá.

– Mit akarsz, Feri? Nem látod, hogy éppen megemlékezünk? Tisztelhetnéd jobban is Laci emlékét.

Feri bácsi elkomorodott, aztán határozottan felelt.

– Elvinném a gyereket, Béla! Meccsre megyünk. Biztos vagyok benne, hogy Laci nem haragszik odafönt. Tudod, mennyire imádta az ETO-t.

Huszár egy hang nélkül hozzám sétált és biccentéssel jelezte, hogy menjek.

– B. is velem jöhet, Béla bácsi? – kérdezte Z. határozottan.

– Menjetek. Apád igazi hős volt. Verjétek meg a Düsseldorfot az ő emlékére!

*

UEFA Kupa, 2. forduló, első mérkőzés

1974. október 23.

Rába ETO – Fortuna Düsseldorf 2-0 (1-0)

10.427 néző, vezette: Racine (SUI)

ETO: Földes – Izsáki, Pozsgai, Sebők, Horváth – Varsányi, Szokolai, Póczik – Pénzes, Stolcz, Mile. Edző: Farsang Ferenc

Fortuna: Woyke – Baltes, Kriegler, Zimmermann, Köhnen – Brei, Zewe, Geye (63’ Brücker) – Seel, Budde, Herzog. Edző: Lucas Heinz

Gólok: 43’ Varsányi 1-0, 62’ Stolcz 2-0

Kategória: történelem | Címke: , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

2083 Űrodüsszeia

mi mozog a zöldleveles Előre-hálóba’? (fotó: Képes Sport)

És akkor elképzelem, hogy jó negyven év múlva a frissen kinevezett Priskin Tamás sportigazgató, némi friss szelet hozva az egyre inkább elpunnyadó közegbe, nekiugrik a lehetetlennek tűnő feladatnak, hogy végre valahára felvigye a klubot az immár csak hatcsapatos NB I-be. Az embereket már legkevésbé sem érdekli a futball, csak páran lézengenek a stadionban, ahol kellő nosztalgiával emlékeznek vissza a Szolnok idegenbeli legyőzésére. Horváth Cs. Attila sportigazgató hipermodern kerekesszékben pörög az klubházban, irodáról irodára száguld, tele van ötletekkel, hogy miként lehetne több nézőt kicsalni a meccsekre, de csupa üveges tekintettel találkozik, amitől elszomorodik.

– Te is láttad streamen? – kérdezi a hajlotthátú Krisztián bácsi a szépen szépkorú Martin bácsitól, miközben működőképes budit keresnek a még mindig impozáns épületben.

– Az semmi, öregem – szól a kissé pikírt válasz, – ennél nagyobb durranás volt szerintem 2035-ben, amikor 5-1-re vertük a Fehérvári Molt a Nyugati csoportban. Ott egy pillanatra elhittem, hogy meglesz az elsőosztály, de megint csalódnom kellett. Pedig abban az évben már Szegeden játszottuk minden második hazait, mert azt ígérték odafönt a Mányinak, hogy ez lesz az ára. Kicsit ódzkodtam ugyan, de a teleportálás korában végül beláttam, áldozatokat kell hozni. A te unokádat izgatja egyébként az igazi foci? Vagy csak azt a 5D-s szaron nyomja?

– Én lemaradtam a 3D-nél… Figyu! Az Imre még él? Mostanság nem láttam. Talán a Mágus szobrának avatásán volt ott utoljára.

– Tuti! Vagy hibernáltatta magát. De az biztos, hogy minden miatta szar.

Képzelődni, álmokat szövögetni persze mindig lehet. Akinek még erre sincs ingerenciája, az tényleg nem érdemel mást, mint folyamatos térdepelést a sarokban, kukoricaszemeken, de azon a jó pattogatott kukoricának valón, lehetőleg egyesével s fenekére állítva, fölfelével a hegyével, hogy még jobban fájjon.

Aztán az is lehet, hogy addigra simán megsülünk a klímakatasztrófa következményeként, ha éppenséggel nem férünk fel a Mars felé induló mentő űrhajók egyikére vagy simán agyonbasz minket egy bazi nagy aszteroida.

*

1979. október 20.

Rába ETO – Székesfehérvári MÁV Előre 4-1 (2-0)

3.255 néző, vezette: Nagy B.

ETO: Palla – Csonka, Pardavi, Pásztor, Magyar – Hannich, Onhausz, Póczik – Szabó O., Glázer (76’ Jugovits), Pölöskei (76’ Mile). Edző: Kovács Imre

MÁV Előre: Horváth – Rábaközi, Szabó Gy., Meggyes (63’ Ambrus), Tóth – Sugár, Lazsányi, Lechner – Litvik, László II, Bruder (63’ Úr). Edző: Szőke Miklós

Gólok: 3’ Hannich 1-0, 17’ Hannich (11-es) 2-0, 51’ Lazsányi 2-1, 58’ Glázer 3-1, 60’ Hannich (11-es) 4-1

Kategória: mérkőzés, történelem | Címke: , , , , , , , , | 1 hozzászólás

A nyelv tisztelete

döntő pillanat (fotó: ETO YouTube)

„Words, don’t come easy to me

How can I find a way

To make you see I love you?

Words don’t come easy”

[F.R. David – Words]

*

– A fű kék, az ég zöld.

– Nem. A fű zöld, az ég kék.

– Miért?

– Mert így van már időtlen idők óta, és mert látom.

– Én is látom, és egyértelmű, hogy a fű a kék és az ég a zöld.

– Látod ezt a virágot?

– Igen, nefelejcs.

– Milyen színű?

– Kék.

– Biztos?

– Persze, hogy biztos. Bolond vagy, hogy ezt kérdezed? A legbutább ember is meg tudja mondani, hogy ez kék.

– Rendben. Akkor milyen színű az ég?

– Zöld.

– És milyen színű a fű?

– Kék.

– Fogd meg a virágot!

– Miért?

– Mindjárt megtudod, egyelőre csak fogd meg.

– Fogom.

– Most emeld az ég felé!

– Megvan.

– Mit látsz?

– Egy gyönyörű kék virágot zöld háttérrel.

– És ha a virágot leteszed a fűbe?

– Elvesztettem.

– Hogyhogy elvesztetted?

– Az előbb ide tettem, de most nem találom. Biztosan beleolvadt a kék fűbe, azért nem látszik.

– Itt van, tessék.

– Már megijedtem. Nagyon a szívemhez nőtt ez a kisvirág. Enyém lehet?

– Igen. Különösen jól áll a szép kék szemedhez.

– Köszönöm, de a szemem zöld. Hol is tartottunk?

– A színeknél. Pontosabban a szavaknál.

– Ó, igen! De kérlek, menjünk be a házba, mert egyre haragosabb zöld az ég. Szerintem vihar lesz.

– Gyere! Menjünk a veranda felé, aztán lépjünk be azon a kék ajtón!

– Itt nincs kék ajtó.

– Dehogynem. Nézd csak, ott a létra mellett.

– Az zöld.

– Nem, az kék.

– Zöld, ha mondom.

– Most ne vitatkozzunk. Csak menj be, mert megázol. Lassan esni fog.

– Jó itt bent, meleg van.

– Még kora délután begyújtottam. A keleti szél mindig lehülést hoz.

– Szerencse, hogy figyelsz a jelekre.

– Igen. Meg a színekre is.

– Szerintem inkább a szavakra. Nem is értem, miért lovagolsz ezen a kék-zöld dolgon? Végtére is nem mindegy?

– Nem hinném. A te életedben nincsenek biztos pontok?

– De, vannak! Például minden áldott nap sétálok egyet a kutyámmal ebéd után, amikor elütik a két órát a városháza tornyában.

– És mitől vagy olyan biztos, hogy akkor van két óra?

– Ha nem akkor lenne, minek kongatnának éppen akkor kettőt?

– Talán megszokásból.

– De annak nem lenne semmi értelme.

– Tévedhetnek is. Egyébként meg csak azért mondjuk, hogy épp akkor van két óra, mert egyszer régen ebben megállapodtak az őseink. Ennyi erővel én azt is mondhatnám, hogy négy óra van, mert nekem úgy tetszik.

jobbra el (fotó: ETO YouTube)

– Bolond beszéd.

– Közmegegyezés.

– Próbára akarsz tenni?

– Bizonyos értelemben igen, hiszen te ragaszkodsz ahhoz, hogy az ég zöld.

– Én annak látom.

– Szíved joga, de megértheted, hogy én ettől ezt még bugyutaságnak tartom, és ne lepődj meg, ha mások is így lesznek vele.

– Mennem kell, hallom, hogy a kutyám ugat. Biztosan hiányol már.

– Vagy igyekszik másik gazdát találni magának, amíg nem vagy otthon.

– Nem tetszik ez a zöld ajtó, a helyedben átfesteném kékre.

– Talán egyszer megfogadom a tanácsod.

*

„Ha végignézzük a mérkőzéseinket, a tizenegyből tízen győzelmi esélyünk volt. A Siófok elleni találkozót nem számolom ide, mert az értékelhetetlen ebből a szempontból. A helyzetkihasználásunkon mindenképpen javítanunk kell, mert ha az eddigi őszi fordulókban jobban értékesítjük a ziccereinket, akkor most az ötödik-hatodik helyen állnánk a táblázaton. Persze tudom, a futballban nincs ha meg de, mégis erre kell hivatkoznom. Ezenkívül nem állt mellénk a szerencse sem. Tudnék példákat sorolni a kimaradt tizenegyestől a játékvezetői bakikig, ám nem akarom másban keresni a hibát. (…) A szurkoló nyilván azt gondol, amit akar, ez a szíve joga. De az ETO-nál nincs edzőkérdés. Látom az edzéseket, így nyugodtan állíthatom, hogy Klausz László jó munkát végez a csapattal. A játékunk fel van építve, arról nem ő tehet, hogy a játékosok rossz százalékban értékesítik a helyzeteket. Fel sem merült bennem az edzőváltás, inkább az, hogy a télen játékosokat cserélünk a keretben, mert arra viszont szükség van ahhoz, hogy jobban szerepeljünk a bajnokságban.”

*

Súlyos tévedés azt gondolni, hogy Hannich Péter sportigazgató nem gondolja komolyan azt, amit mond. Ha nem így lenne, nem küldene a klub immár az idegenbeli meccsekre is saját streamelő stábot, hiszen mennyivel egyszerűbb lenne a szöveges beszámolókra alapozva süketelni. Az a pár tiszteletreméltó drukker meg nem számítana, akik szabad idejüket feláldozva keresztül-kasul járják az országot, követve a csapatot, hiszen őket megtévesztik, ezért nem látják a saját szemükkel a jót, a csodát. De nem ez történik, Meronka Petiék felvonulnak, leadják tisztességgel az adást, mi meg megnézzük. Aztán hitetlenkedve fogadjuk, hogy a kék többnyire zöld, a zöld meg jobbára kék.

Ha a legfrissebb eredményből indulunk ki, akkor Hannichnak és áttételesen Klausz mesternek teljesen igaza van. Most végre nem üldözte a társaságot balszerencse, és lám!, simán be is pakoltuk a három pontot a zsákba. Ráadásul a többi mérkőzésen született eredmények következtében fel is kúsztunk a nyolcadik helyre tabellán, a dobogó immár csak két győzelemnyire, ha egy picit nem figyelünk oda, az ősz végére már feljutó helyen a csapat. Ennyire egyszerű sport ez a futball.

Persze nem így van, ezért nem szeretnék én sem sarkosan fogalmazni, de engedtessék meg, hogy leírjam, amit láttam tegnap, az még mindig édeskevés. Lehet természetesen vitatkozni, hogy mégis mihez képest, amire könnyen felelem, hogy egyrészt az elvárásaimhoz, másrészt ahhoz, amit a klub embereinek megnyilvánulásaiból (ti edző, sportigazgató) kiolvasok. Szögezzük le, hogy a Szolnok meglehetősen takarékos és minimalista futballal rukkolt elő, ami azért lepett meg, mert nekem még az volt a fejemben valamelyik válogatott szünet előtt, a Diósgyőr legyőzését követően, hogy az ottani játékosok éppen fürödtek a dicséretekben, arról deliráltak, hogy mennyire nem vették őket komolyan a szezon előtt, pedig illett volna, most meg feljutó pozícióban vannak, blablabla, ehhez képest semmilyen elképzelést nem véltem felfedezni az elején a játékukban. Vélhetően végzetes törést jelentett, hogy ki kellett hagyniuk a Csákvár elleni idegenbeli összecsapást, ami miatt extra hosszú lett a leállás, plusz a magyarországi pályákat megtámadó titokzatos gombás fertőzés elérte a Tiszaligeti stadiont is, ami ugyebár a technikás csapatokat sújtja, hiszen a gyep egészen penetránsan szar lett, nem is gurult rendesen a labda. De várjunk csak! Akkor ez a váratlan szituáció minket segített volna? Aligha. Végtére is mi szépen felépített futballt adunk elő hétről hétre, aminek előfeltétele a billiárdasztalhoz hasonlatos játéktér.

Össze vagyok zavarodva.

Ezen felül megáldott bennünket az Úr, vagy inkább a játékvezetői testület Rúsz sporttárs kiküldésével, akiről én több mint két éve, egy Siófok elleni hazai vesztes meccs (1-2) után nem átallottam leírni, hogy egy pojáca, akire nem lenne szabad komolyabb mérkőzést bízni. A véleményem nem változott, még akkor sem, ha szolnoki működés messze volt az ámokfutástól, a szabályok betűje például biztosan érvényesült, ha a szelleme aligha is. A Bacsával szemben elkövetett apró szabálytalanság esetében példának okáért ült, hogy papíron utolsó emberként emberkedett az óvatlan Kovács Olivér, kontakt is volt, szóval az X szakasz Z pontja szerint okés a piros. Az más kérdés, hogy Patrik kábé ott fogyott el huszonkét méterre a kaputól és egy határozottabb kiszorítósdival el is terelhette volna a védő a veszélyes zónából, de a rutin meg az évek nem múltak el nyomtalanul. A szabadrúgást azért még be kellett verni, semmit sem adnak ingyen. Szép volt, Kuli!

Innentől kezdve, ha nem is díszmenet volt a hátralévő idő lepörgetése, de relatív simán hoztuk. Nem kellett hozzá bravúrkodni, mert a Szolnok belehelyezkedett a mártír szerepébe, miszerint a bíró csak „báncsa” őket. Tipikus hülyeedző módjára Csábi inkább hergelte az övéit és persze magát, aminek következtében szorgosan gyűjtögették a lapokat, plusz igyekeztek némi lelkiismeretfurdalást kikényszeríteni a sporiból, hátha kompenzálni kezd. Különösen mókás volt, ahogy az összes elszenvedett faultot brutális támadásként láttatták, úgymint hempergős bukfenc, ordítás, etc. A szolid létszámú nézősereg benne volt a színházban, de a bekiabálások egyáltalán nem voltak durvák, sőt, inkább szórakoztatóak, szinte a hetvenes évek hangulatát idézték. Szólt a „Győr balett” froclizás, több esetben is követelték Rúsztól, hogy öltözzön ő is fehérbe, vagy csak simán adjon tizit az ETO-nak, de tényleg mindenért. Esetleg állítson ki minden MÁV-ost.

boldogság a köbön (fotó: ETO YouTube)

A második félidőben minden aktor tudta fokozni a dilit. Rúsz befújt nekünk egy véleményes büntetőt, amit a kor divatja szerint a VAR megerősített volna, ha lenne VAR a másodosztályban, így ellenben lehet rajta mérgelődni a lelátón hosszú percekig. Csábi pedig szinte kikönyörgött magának még egy sárgát, és mehetett isten hírével a stadionon túlra, a padnál ezután Romanek vehette át az uralmat, aki jól szállt be, nem sokkal később neki is villant a sárga.

Az ETO közben szövögette az akcióit, amiben volt némi tudatosság, de nem igazán tudtuk meg, hogy éles helyzetben mire mennénk velük, mert egy percig sem volt éles a helyzet. Nyilván egy csapat nagyságát az is megmutatja, ha ilyenkor nem esik pánikba, kapaszkodjunk hát az ilyen pozitív dolgokba.

Meg mondjuk abba, hogy Sipőcz Bence nem vallott szégyent, fickándozott rendesen, a baloldalunk ennek köszönhetően sokkal hasznosabban játszott. Mondom ezt annak ellenére, hogy a tizenegyesnél Simchót borították meg a jobbszélen.

Kulcsár igazi vezérként mozgott, egyértelműen jó helyen volt nála a bogyó, a szabadrúgásgólt meg ugye már megénekeltem. Vitális most kissé visszafogottabb teljesítményt nyújtott, a harcossága inkább abban artikulálódott, hogy minden veszélyesnek tűnő pontrúgásnál ott sertepertélt, erősen szorította a labdát, néha már-már félő volt, hogy megnézhetjük az évekkel ezelőtti honvédes büntető körüli legendás Leo Martinez-Lanzafame cicaharcot. Megúsztuk. Még az is lehet, hogy tudatos zavarkeltésként adták elő ezt a színházat. Ne feledjük, már két Vidnyászky is igazolt futballista nálunk.

Ruisznak csupán egyszer kellett komolyabban közbeavatkozni, azt viszont rögvest az elején, mintha csak tesztelnék, vajon kijött-e az öltözőből. Kijött. A szolnokiak meg levették a tanulságot, túl jó a srác, nem kell fölöslegesen fárasztani.

Nyertünk hát, jár a taps, lehetett ünnepelni hazafelé a buszon.

Ettől függetlenül az én szemem nem homályosodott el, ha a Kész átverés Show-ba keresnek statisztát, engem ne castingoljon senki.

*

Szolnoki MÁV – WKW ETO 0-2 (0-1)

479 néző, vezette: Rúsz

Szolnok: Kovács P. – Tömösvári (73’ Berdó), Szabó, Kovács O., Tóth B., Kurdics (73’ Papp) – Földi (58’ Rokszin), Tisza, Sipos (46’ Molnár) – Lakatos I., Tóth L. (36’ Lakatos Cs.). Edző: Csábi József

ETO: Ruisz 0 – Kovács 3, Lipták 2.5, Fodor 3, Forgács 2.5 – Bagi 3, Vitális 2.5 – Simcho 2.5 (69’ Vernes 0), Kulcsár 4 (80’ Berki 0), Sipőcz 3.5 (84’ Óvári 0) – Bacsa 3. Edző: Klausz László

Gólok: 27’ Kulcsár 0-1, 52’ Bacsa (11-es) 0-2

Kiállítás: 26’ Kovács O., 62’ Csábi József (edző)

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

A világ ura

táncolj, táncolj még! (fotó: Labdarúgás)

Az idő múlását már jó ideje a futballvébék ciklusával mérem. Azt hiszem, nyolcvankettő óta használom ezt a sajátos időszámítást, amikor az egyik pillanatról a másikra jött az ötlet, de egyáltalán nem mondanám, hogy a semmiből. A spanyolországi vébé második napján a brazilok a szovjetekkel játszottak és már csak két perc volt hátra, amikor Éder beverte a brazilok győztes gólját. Fiatal voltam és üde, kiforratlan preferenciákkal a nemzetközi futball világában, a korom és a naivitásom okán mentes minden antikommunista attitűdtől, azt hiszem, csupán csak megérintett ennek a csodálatos játéknak a szépsége, amit még csak kezdtem ízlelgetni. Amint a labda becsapódott a hálóba, önkéntelenül is felugrottam, az ántik idők kicsit suta gólörömét igyekeztem utánozni, ökölsuhintás, hihetetlen, hogy manapság mekkora színház lett egy-egy találat után a körítés, de közben még a levegőben is azt figyeltem, hogy miként alkotnak gúlát a sárga mezesek, teljesen magával ragadott a pillanat, így aztán a normális talajfogás kivitelezésére már nem maradt energiám, aminek egyenes következménye lett, hogy a jobb lábam nagyujja spiccben érkezett, amit követett további körülbelül ötvenkét kiló élősúly és egy éles fájdalom. Vinnyogva rogytam a földre, apám nem tudta mire vélni, hogy mi történt, talán egy kissé el is bóbiskolt meccsnézés közben, ami nem csoda, azért már későre járt, de nem esett kétségbe, mert határozottan jeleztem neki, hogy minden oké, nem komoly a sérülés, rögvest talpra állok, nem kell, hogy a spori hosszabbítson emiatt. Azt hiszem ott értettem meg először, hogy a futball maga az élet, ez egy olyan játék, ahol a boldogság és a fájdalom bizony sokszor kéz a kézben jár. Ez pedig azt is jelenti, hogy számomra innentől kezdve ez lesz a sorvezető. Tizenegy múltam akkor.

A következő vébé idején már gimis leszek, járt a fejemben valamikor a vébét követő őszön, miközben az íróasztalnál a földrajz atlasz fölött merengtem, tanulni kellett volna, mert Erdős Laci bácsi beígért egy dolgozatot, de én folyton elkalandoztam, és csak bámultam Dél-Amerika hegy és vízrajzát, ezerszer érdekesebb volt, mint az európai bányászat, nem is beszélve arról, hogy akkor már tudni lehetett, Kolumbia lesz legközelebb a házigazda. Újabb négy év és egyetemre járok, forgott tovább a fejemben az önéletrajzi film, csodás szereposztással és jobbnál jobb helyszínekkel, 2002-ben pedig már talán gyerekeim is lesznek, de feleségem biztosan. Valószínűtlenül távolinak tűnt az egész, de így, hogy a jövendő húsz évet ötször négy éves etapokra szakaszoltam, máris emberléptékűvé vált a jövő. Az akkori végponthoz képest újabb közel húsz esztendő telt el. Sok minden másként alakult, hiszen vegyük például azt, hogy Kolumbia gazdasági nehézségekre hivatkozva visszamondta a ’86-os rendezést, így aztán Mexikóba utazott a világelit. Ami viszont továbbra is fix nálam, az a négyéves tagolás. Úgy általában is, mint könnyen használható mértékegység, és a történelem fontos pillanatainak viszonyítási alapjaként is remekül funkcionál 1930 óta a rendszer. Apám például világbajnoki évben születhetett volna, de ’46-ban ugyebár mással volt elfoglalva az emberiség.

*

Hajszán Gyula a chilei vébé előtti évben jött világra, így aztán akár már egészen pici babakorában is láthatott meccseket a tévében, bár ez nem túl valószínű. Ellenben kicsit több mint húsz évvel később akár maga is részt vehetett volna a Mundialon, ha Mészöly bátrabban nyúl az ETO aranycsapatának tagjaihoz. Nem tette, azon pedig már fölösleges lamentálni, hogy vajon Hajszi mennyivel nagyobb eséllyel zilálta volna szét mondjuk a Meeuws-Baecke védvonalat a belgák ellen, mint amennyire Pölöskeinek sikerült. Négy évvel később egy perc sem jutott neki a mexikói hőségben, annak ellenére, hogy a játéka sokkal érettebb és letisztultabb lett. A miértekre sok válasz van, kezdve a Honvéd megkeresésének elutasításától egy rejtélyes ételmérgezésig. Talán ő tudja a helyes megfejtést. Képességei alapján dukált volna neki egy tisztességes nemzetközi karrier, de sajnos rossz időben és rossz helyen született, így csak a csúcson túl jutott neki külföldi szerződés, ami szükségszerűen nem lehetett tündérmese.

csak a lábamat figyeljétek, mert csalok! (fotó: Labdarúgás)

Az ETO-s története ellenben gyönyörű és minden kisebb zökkenő ellenére igazi sikersztori. Ott kezdődik, hogy összesen tizennégy(!) olyan szezont számlál az emlékezet, amikor zöld-fehérben pályára lépett. Ez négy világbajnoki ciklust felölelő időszak, ami egészen elképesztő. A spanyol és a mexikói, valamint a ’94-es egyesült államokbeli világbajnokságok alatt Győrben készült a következő idény feladataira, míg kilencven nyarán éppen megkezdte a duisburgi kalandot. Háromszázhárom bajnoki áll a neve mellett és nem mellesleg hatvannyolc gól. A vitrinben természetesen ott sorakozik a két arany, a két ezüst és az egy bronz, no meg a ’84-es kupa második helyezés.

Egy szóval: legenda.

*

A hatvanadik dugó.

1989. március 25.

Rába ETO – Békéscsabai Előre 2-0 (0-0)

8.000 néző, vezette: Plasek

ETO: Boros – Csikós, Hlagyvik, Turbék (48’ Bordás) – Kiss, Rubold (74’ Vermes), Urbányi, Somogyi – Handel, Mörtel, Hajszán. Edző: Haász Sándor

Békéscsaba: Gulyás – Mracskó, Fabulya, Ottlakán, Bánfi – Szenti, Csató S., Gruborovics, Kanál – Oroszki (70’ Horváth), Szekeres. Edző: Csank János

Gólok: 86’ Mörtel (11-es) 1-0, 89’ Hajszán 2-0

Kiállítás: 83’ Somogyi

*

[Figyelem! A következő történet termékelhelyezést tartalmaz.]

A nyáron a Lidlben vásároltam egy álmos hétköznap délelőtt. Csak pár dolgot vettem, nem is volt kosaram, lendületesen lépkedtem a pénztár felé, mikor az egyik gondola mögül hirtelen egy bevásárlókocsi kanyarodott elém a semmiből. Normál esetben ilyenkor pár szitokszó elhagyja a számat, hogy hát mégis hogy tetszik képzelni ezt ember, nálam van az előny, satöbbi, de most szerencsére észnél voltam, és előbb alaposan szemügyre vettem a kissé agresszívnak tűnő versenyzőt. Sportos alkat, olyan jó karban lévő ötvenes, rajta kék póló a nemrég zárult EURO2020 logóval. Kiköpött úgy nézett ki mint majd negyven évvel ezelőtt, csak a védjegynek számító bajusz hiányzott. Parancsoljon, mondtam negédes hangon és ebben nem volt semmilyen megjátszás. Ha abban a pillanatban megparancsolt volna valamit, én kérdezés nélkül megteszem. A semmivel sem összetéveszthető hamiskás mosollyal nyugtázta a gesztusomat és beállt a futószalag mellé.

Én őszintén boldog voltam, és arra gondoltam, hogy ez a nap ettől fogva csak jó lehet.

Aztán az járt a fejemben, hogy vajon a pénztáros srác tisztában van-e azzal, hogy a nyolcvanas évek zseniális futballistájának, a cselezések Michelangelójának, a váratlan húzások Beethovenjének, röviden összefoglalva, egy élő istenkirálynak teszi fel a kérdést: készpénz vagy kártya?

*

Hajszán Gyula ma hatvan esztendős.

A jóisten éltesse!

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , , , , | 3 hozzászólás

Apátia, végállomás, a vágány mellett tessék vigyázni!

újratervezés indul (fotó: saját)

– Tudsz kézen állni? – fordult felém W, ami több szempontból is meglepett.

Egyrészt egymás között nem igazán szoktunk beszélgetni a tornasportról, másrészt éppen elértük a Schneeberg csúcsát egy közel háromórás túra végén, aminek következtében rólam patakokban folyt az izzadság. W. nem tűnt fáradtnak, túl volt már életében pár ultramaratonon, neki ez a mászás egy laza túrával sem ért fel. Bezzeg én még a fülemen is levegőt vettem, és megesküdtem volna rá, hogy a hó rózsaszín, esetleg magenta, de tuti nem fehér, ami finoman szólva is furcsa. Nem véletlen, hogy az első gondolatom az volt, W. biztos valami egészen mást mondott, például azt, hogy Blue Angel Army, aminek ugyan semmi értelme nincs, vagy éppenséggel ugyanannyi, mint hogy Tudsz kézen állni?. Elővettem azt a szellemi gyakorlatot, ami nálam kivétel nélkül bevált éles helyzetekben, és fejben igyekeztem kiszorozni két négyjegyű számot. Ha belátható időn belül sikerül elvégezni a műveletet, akkor olyan nagy baj nincs, ha ellenben pár perc múlva azon merengek, hogy ezt most miért is csinálom, aztán újabb kis idő elteltével azt sem tudom, ki vagyok én, és miért állok teszem azt egy hófedte hegycsúcson, akkor azonnal meg kell nyomni a telefonon a vészhívót, talán még nem késő. Ötezerkétszázharmincnyolc szorozva kétezerkétszázhattal. Világ életemben imádtam fejben számolni, még Imre bácsi matekszakkörén kezdtem el komolyabban foglalkozni a dologgal, nem függetlenül attól, hogy Imre bácsi bőségesen jutalmazta kisötössel a gyors megfejtéseket. Néha belegondolok, hogy amennyiben Pataki Jenő manapság élne, a videóra vett attrakcióival milliókat kereshetne a youtube-on. De nem él, én meg egy idő után leálltam, mert rájöttem, hogy ez a műsor gyenge a csajozáshoz, pontosabban csak kinyitja a kaput, de utána szükség van egy nagyobb dobásra, olyanra, amihez a matek önmagában kevés. Ötezerkétszázharmincnyolc szorozva kettővel az tízezernégyszázhetvenhat. Az ott nem egy réti sas? Biztos nem, mert ez nem egy rét. Mégegyszer megszorozva ezerrel az tízmillió-négyszázhetvenhatezer. Milyen szépen süt a nap! W., látod, hogy milyen szépen süt a nap? Plusz egymillió-negyvenhétezer-hatszáz. Basszus! El kellett volna hozni magunkkal M.-et. A múltkor kiírta a fészbúkra, hogy imád túrázni. Szerintem nagyon bejött volna neki ez az út, beszélgettünk volna, mehetett volna a romantika, és talán örökre elfelejtette volna O.-t, azt a kis szarházi dramaturgot. Már az első kilométeren meghalt volna az a fasz. És végül van ugye ötezerkétszázharmincnyolcszor hat, ami harmincegyezernégyszázhuszonnyolc. Már nem is fázok! Összesen tizenegymillió-ötszázötvenötezer-huszonnyolc. Ez az! Köszönöm Imre bácsi! Köszönöm Pataki Jenő! Köszönöm istenem!

van, aki ügyeskedik (fotó: saját)

– Mit is mondtál, Feri? – tértem vissza másodpercek alatt a számok világából. A kép kitisztult, igen, a Schneebergen vagyok, az elmém rendben van, talán a fizikai állapotomon lenne mit javítani, de az már csak részletkérdés.

– Tudsz kézen állni? – ugyanazzal a hangsúllyal és ugyanazzal a rezignált hanglejtéssel tette fel a kérdést, miközben felém sem fordult, és rezzenéstelen arccal kémlelte a határt. – Ausztria szép.

– Miért fontos ez most? – igyekeztem kizökkenteni a monotonitásból, ezért szándékoltan flegmára vettem a figurát. Nem jártam sikerrel.

– Azért, Sanyikám, mert ez mindennek a lényege.

Nem értettem én már akkor semmit, és nem is reménykedtem benne, hogy valaha is változik ez az állapot. Itt állunk több mint kétezer méteres magasságban, alattunk a végtelen, a közelünkben senki, és az a legfontosabb, hogy én tudok-e kézen állni? Ennek így semmi értelme.

– Nem vagyok benne biztos, hogy el tudom neked magyarázni, Sanyikám – folytatta W. és tett egy óvatos félfordulatot. Találkozott a tekintetünk, és én éreztem, ahogy a nézésével belém hatol, egészen a tarkómig tartott a szúró fájdalom, mintha egy tőrt szúrtak volna a két szemem közé, aztán szépen lassan kezdett forogni a penge, ahogy egyre tovább szúrt az a tőr.

– Kérlek, hagyd ezt abba, Feri! – üvölteni tudtam volna a fájdalomtól.

– Bíztam benned! – most már dühös volt, tett egy lépést felém és attól kezdtem tartani, hogy letaszít a mélybe. – De te cserbenhagytál.

– Megpróbálhatom? – fogtam könyörgőre. – Sok-sok évvel ezelőtt csináltam utoljára, még a suliban. Lehet, hogy menne.

– Már rengeteg esélyt kaptál. Miért pont most sikerülne? – W. fejének helyén közben aranyló sárkányfej jelent meg és hatalmas lángokat szórt. A környéket belepte a kénkő szaga, a hó teljesen elolvadt és vörös patakká változott.

– Csak egy utolsó alkalom – esedeztem, – Ha nem sikerül, azt teszel velem, amit akarsz.

– Biztos?

– Biztos – vágtam rá azonnal, mert már az sem érdekelt, ha elevenen eléget, csak túl akartam lenni rajta.

– Hát legyen! – bólintott és karba tett kézzel figyelte, hogy mi történik.

minden is kapható (fotó: saját)

Óvatosan fogtam hozzá a gyakorlathoz. Kerestem egy viszonylag lapos területet, lendületet vettem, a földre tettem a kezem és igyekeztem elrugaszkodni. Elsőre nem sikerült, ugyanis kissé megbicsaklott a támasz, így aztán kacska mozdulattal terültem el az egyik kiálló szikla mellett. W. hangosan felröhögött, de közben bíztatott is. Menni fog!, sziszegte, amivel annyire felbőszített, hogy gondolkodás nélkül vágtam bele mégegyszer. Éreztem, ahogy a testem elemelkedik a talajtól, egyszerre könnyűvé válok és szállok föl, föl a magas égbe. A táj tereptárgyai aprócskává válnak, miközben én csak forgok és forgok, még látom W. elképedt ábrázatát, de csak egy pillanatra, mert rögvest manóvá, majd visszafordíthatatlanul csöpp ponttá változik az a gonosz ember. Csillagok mellett száguldok a semmibe, de nem érdekel mi lesz a vége.

Sokkal hamarabb el kellett volna kezdenem az elrugaszkodást.

*

Ha úgy vesszük, semmi különös nem történt: a tabella második helyezettje megverte a tizenkettediket. Ráadásul kiadós szerencsével, hiszen az utolsó utáni utáni utáni percben szerzett mákos gólon kívül szinte egyszer sem jutottak el a hátrébb rangsorolt csapat kapujáig, ellenben a kapusuknak sokszor kellett lenni jó helyen, és egyszer biztosan, de talán még két másik alkalommal is szüksége volt a portásnak minden tudására, de legfőképp a rugóira. Ezek után természetesen lehet beszélni szuperlatívuszokban, heroikus, bár végeredményben hiábavaló küzdelemről lamentálni azon, hogy nekik miért és nekünk miért nem, átkozni a balszerencsét, a turáni átkot, felemlegetni, hogy nekünk semmi, de tényleg semmi sem sikerül.

Persze, lehet ezt is, de minek?

Ez a meccs tökéletesen megmutatta minden bajunkat. A játékoskeret képességeinek korlátait, mert nem az a probléma, hogy nem jön ki belőlük a valós tudásuk, hanem az, hogy ez a valós tudásuk, és itt föl is lépek a következő lépcsőfokra, miszerint láttunk már sok olyat a futballtörténelemben, amikor kvázi középszerű futballistákból rakott össze valaki közel briliáns csapatot, jó, nyilván nem ez az átlag, de valamiért azt gondolom, hogy az igazi edzői tudás ott van, amikor a tizenegyszer kettő, az nem huszonnégy lesz a pályán, hanem huszonöt-huszonhat, de az is lehet, hogy harminc. Biztosan az én készülékemben van a hiba, meg nem látom a lényeget, de nálam a végeredmény sokszor csak tizennyolc.

Aztán ott van az ordító tanácstalanság, ami szükségszerűen fordul át a játék kétségbeesett leegyszerűsítésébe. Lásd még felívelgetés! Bájos volt Klausz Laci magyarázata, hogy miért hozott be nyolc perccel a vége előtt, emberelőnyben, villámléptű szélső helyett elvileg centerhalfot. Nem vagyok vak, észrevettem, hogy Lipi nem a saját tizenhatos előtt vert tanyát, hanem pont átellenben, de az már mégis milyen duma, hogy a tizenhatosra fellőtt labdáknál nem volt sok sanszunk, mert Bacsán kívül a többi játékosunk kicsi. Tényleg? Egyrészt a komplett második félidőben ment a céltalan felbaszkodása a bogyónak, az nem a hatvanötödik perc után indult. Másrészt tizenhét perc kellett a kiállítást követően, hogy a szakmai stáb rájöjjön, magasítani kell. Persze lehetséges, hogy a játékosaink paraméterei a meccsen belül is változnak, úgymint, az idő múlásával, a hőmérséklet csökkenésével mérhető módon összemennek. Komoly orvosi háttérmunka zajlik, ki tudja mit mutatnak a szezon előtti mérések?

összesen ennyi fény akadt (fotó: saját)

Ami még elszomorít, hogy az eredményei alapján félelmetesnek tetsző Kecskemét csöppet sem mutatta meg oroszlánkörmeit, tisztességes iparos módjára tette a dolgát, utólag nyilván azt mondják, hogy vártak a kínálkozó alkalomra és kegyetlenül lecsaptak. Az biztos, remek szériában vannak, már-már a tehetetlenségi erő lendíti őket hihetetlen magasságokba. Valamiért ők tudnak épülni a joggal vagy szerencsével elért sikerekből. Az elmúlt hét arra bizonyíték, hogy ez nekünk egyáltalán nem megy, mert ugyan mitől lehetne a keretnek nagyobb önbizalma, mint attól, hogy lesimázza a Vasast.

Amikor vége lett az egésznek, Miki lépett hozzám a karzaton és csak annyit kérdezett, hogy ugye tudok majd aludni az éjszaka? Meglepett a felvetés, elsőre nem is tudtam hova tenni. Mert azon én már régen túl vagyok, hogy egy ilyen élmény után azon pörögjek, miért alakultak a dolgok ennyire reménytelenül? Nem szoktam az éjszaka közepén csatakosan ébredni, majd miután összeraktam, itthon vagyok, békességben, és nem az ETO öltözőjében üldögélve igyekszem feldolgozni a vereséget, kicsoszogni a konyhába és inni egy nagy pohár hidegvizet.

Most két hét szünet jön, gondolom, soha nem látott kemény munkával, aminek kell, hogy legyen később gyümölcse. A klub hivatalos felületei erről fognak szólni, mert kell a kincstári optimizmus, bár itt inkább arról van szó, hogy valaki olajjal igyekszik eloltani az egyre jobban eszkalálódó tüzet. A szurkolók esetében nem meglepő, hogy ismét előjönnek a keményebb kritikai hangok, amik nem kímélnek sem tulajdonost, sem ügyvezetőt, sem szakmai igazgatót, sem edzőt, sem játékost. Szinte mindenki kap a jóból, érdeme szerint vagy néha azon is túl. Szar lehet olvasni a fésületlen mondatokat, amik sokszor nem mentesek a túlzásoktól, de az egész mögött mégiscsak az őszintétlenség áll. Meg bizonyos értelemben a sunnyogás.

Ceterum censeo Cartheginem esse delendam! – mondta az idősebb Cato, az emlékezet szerint minden beszéde végén, menetrendszerűen, aztán a végén csak a földdel tették egyenlővé a büszke Karthágó városát. Monnyon le mindenki!– harsogja a tömeg, a zajt ezúttal a klaviatúra kopogása jelenti.

Újfent leszögezem, a vasárnapi meccset sem a tágas irodákban ülők vesztették el, az elsődleges felelősek többnyire dzsoggingban járnak, de komolyan hiszem, hogy muszáj lesz magasabb szintről is szólni a pór néphez. Nem gondolom, hogy túlzás egy ilyen kérés, mert ebből a szempontból egyáltalán nem vagyunk elkényeztetve.

Mányi úr! Kérem szálljon le közénk egy rövid időre és mondja el Ön, hogy mire számítsunk!

Én személy szerint hálás lennék egy ilyen gesztusért.

Hajrá ETO!

*

WKW ETO – Kecskeméti TE 0-1 (0-0)

586 néző, vezette: Molnár

ETO: Fadgyas 0 – Kovács 2.5, Bagi 2.5, Fodor 2, Forgács 3 – Toma 2.5, Vitális 3.5 – Simcho 1.5 (85’ Vernes 0), Berki 2 (60’ Kulcsár 2), Óvári 1.5 (82’ Lipták 0) – Bacsa 1.5. Edző: Klausz László

Kecskemét: Kersák – Madarász (46’ Tóth B.), Belényesi, Ryashko, Grünwald, Szabó – Marsa (69’ Hadaró), Bartha, Szuhodovszki (82’ Szalai) – Katona (60’ Buna), Tóth D. (46’ Lukács). Edző: Szabó István

Gól: 90+3’ Tóth B. 0-1

Kiállítások: 65’ Grünwald, 90’ Toma

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Bella ciao

nyitva van a pálya (fotó: Kisalföld)

Amikor külföld bajnoki meccset nézek a tévében, és a kamera hosszan pásztázza a nézőteret, én mindig gyerekeket keresek a képernyőn. Hazai vagy éppen vendégdresszbe öltözött kisfiúk és kislányok ugrálnak önfeledten, arcukra néha felfestették a szent színeket, apa és nagyon is sokszor anya ott van velük. Ami egyértelmű átjön ezekből a képekből, hogy boldogok. Vagy éppen a végtelen és őszinte szomorúság olvasható le a pofikájukról, mert náluk jobban senkit sem ráz meg egy vereség, vagy ne adj isten egy kiesés. Ott vannak és nem csupán azért, mert a nagyi éppen nem ért rá, hanem teljes öntudattal, és ezért fel sem merül, hogy apa azt mondja, de hiszen kilenctől van a meccs, Matteo, holnap meg iskola. Két éve, amikor az Estadio da Luzban néztük meg Zsuzsával a Benfica-Tondelát, akkor is voltak apróságok, piros trikóban persze, hátukon a büszke felirat, Joao Felix vagy éppenséggel Seferovic, kinek hogyan tetszik, no meg a szám, ami egyértelműen életkort és nem posztot jelölt, mert ugyan ki akar mindenki centerhalf lenni. Sokuk a szünetet követően az anyjuk vállán aludtak a hangzavarban, édesen, körülöttük cigarettafüst gomolygott, de ez sem zavarta az édes álmot, amiben már 6-0-ra ment a Benfica, hiába küzdött a valóságban hősiesen a Tondela, és húzta ki gyakorlatilag a legvégéig.

Irigylem ezeket a srácokat, mert élményt kapnak már életük hajnalán, csupán azért, mert jó helyre születtek. Nem kell nekik arra várni, hogy apa esetleg a haverokkal kiugorjon Münchenbe vagy Milánóba, és azt mondja, ne ide idefigyeljetek pupákok, egyszer van karácsony, meg egyébként is akciózik a Wizzair, szóval ki akar jönni a Juve-Salernitanára, nem kérdem mégegyszer. És akkor a képernyő előtt bekockuló kisember hirtelen felfigyel, mi van?, apát megcsípte a hülye légy?, esetleg eggyel több felest ittak meg Gáborbácsival? Úúú! Gáborbácsi a legnagyobb király, állítólag volt egyszer a Superclassicón, amikor valami Impexnél volt fejes, és rengeteget utazott Dél-Amerikába, hozott egy Boca-kulcstartót. Na de apa, holnap dolgozat lesz honismeretből meg töriből! Ki nem szarja, replikázik az öreg, majd azt mondod Dezsőbának, hogy a gép átrepült az Isonzó felett.

Matteo közben otthon fifázik és esze ágában sincs kimenni a meccsre. Salernitana? Ne röhögtess!, írja Lorenzónak viberen, és okádós emojit is rak mellé, hármat. Uncsi. Meg hideg is van.

*

Ezerkilencszázhetvenkilencben ezen a napon verte meg az ETO a KEK-ben a Juventust.

„(…)A közönség tíz perccel a lefújás előtt elindult hazafelé, valaki a nézők közül pisztonon az Il silenziót játszotta: elbúcsúzott a Rába ETO az 1979-80. évi kupaküzdelmektől…”

Még most is átjön a rezignált csalódottság a sorokból, amiket Mohay Gabi bácsi írt le a Kisalföldben. Pár éve még ő volt a hangosbemondó, elhaló hangon sorolta a Cegléd összeállítását az aktuális meccs előtt. Nagyot fordult a világ.

Vajon megérem még, hogy a még csak gondolatban sem létező unokám normális meccseket fog látni hétről hétre a stadionban. Az évek óta bérletes, alig tizenéves lányaimat ma sem viszem ki a Kecskemét elleni bajnokira. Miért? Túlságosan szeretem őket.

*

1979. október 3.

Kupagyőztesek Európa Kupája, 1. forduló, visszavágó

Rába ETO – Juventus 2-1 (2-0)

22.432 néző, vezette: Guruceta Muro [ESP]

ETO: Palla – Csonka, Pozsgai, Pásztor, Magyar – Hannich, Onhausz, Póczik – Szabó (79’ Jugovits), Glázer (66’ Mile), Pölöskei. Edző: Kovács Imre

Juventus: Zoff – Scirea – Cuccureddu, Brio, Furino, Gentile – Tardelli, Bettega, Tavola (46’ Prandelli), Causio, Fanna. Edző: Giovanni Trapattoni

Gólok: 6’ Furino (öngól) 1-0, 23’ Póczik 2-0, 52’ Causio 2-1

Kiállítás: 48’ Pozsgai

Kategória: mérkőzés, történelem | Címke: , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Négy, négy, négy, ennyi nem elég?

valami nem hazudik (fotó: ETO YouTube)

„Na ugye megszeretted már a jojót?

Zavard el gyorsan a sok okoskodót!

Miért kell nagyfiúnak látszani?

Na, gyere, gyere, gyere játszani!”

[Neoton Família]

*

Biztos, hogy nem normális, ami most van, de azt sajnos nem tudom megmondani, hogy miért történik meg velem ez az egész. Szerintem alkati, esetleg genetikai a háttér, bár sem az apámról, sem az anyámról nem tudok hasonlót. Az egyik nagyapám rögtön a háború után meghalt, így az ő esetében szinte lehetetlen a valós kórtörténetet összerakni, szóval, ha nem lesz végső, cáfolhatatlan magyarázat, akkor majd azt fogom mondani mindenkinek, hogy igen, a Tata miatt van, ő a hibás. Legfeljebb anyám pityereg egy sort, mert neki semmilyen személyes emléke nincs az öregéről, csak és kizárólag elmondásokból igyekezett régebben egymás mellé rendezgetni a kirakós darabjait. Anyám azzal indult el, hogy a nagyapám alapvetően jó ember volt, akinek természetesen akadtak hibái, olyanok, amilyenek bárki másnak. Aztán, ahogy lassan teltek az évek, egyre több érdekes információ látott napvilágot, ami sokat árnyalt az idillikus képen, és akkor anyám le is állt, mert nem szerette volna, ha totál besötétedik. Most meg esetleg jövök én is, hogy anyu!, egyértelműen bebizonyosodott, hogy a Tatának volt ilyen baja.

A múlt héten száztíz kiló voltam, most meg nyolcvanöt. Pedig közben halálra zabáltam magam, mert szombaton voltunk az Ervinék lagzijában Dörgicsén és valami elképesztően jó volt a menüsor. A süteményeket a Daubnerből hozatták, amikor hajnalban elköszöntünk, a Teca néni három kurva nagy dobozt pakolt tele a krémesekkel, aminek a nagy részét egyből megettem, amikor hazaértünk. Annyira éhes voltam, hogy el akartam menni a nonstopba egy rúd szalámiért, de Anita lebeszélt, azt mondta, egyem meg inkább a krémest, mert így legalább nem kell kerülgetnie, ha kiveszi a reform shake-t a hűtőből. Túl nagy lett volna szegénynek a kísértés, alig két hete kezdett el valami elmebeteg fogyókúrát, egyelőre eredménytelenül. Nekem nem kellett kétszer mondani, bevágtam két dobozt és csak utána feküdtem le, de akkor sem azért, mert álmos voltam, sokkal inkább azért, mert azt éreztem, hogy mégiscsak leugrok azért a szalámiért. Álmomban megnyertem a Konyhafőnököt, és délelőtt tízkor arra ébredtem, hogy dörög az ég, de csak a hasam korgott. Direkt ráálltam a mérlegre és nem hittem a szememnek, amikor a mutató nem lépte át a százast. Mi a fasz? A pizsoma nadrágom, ami csütörtökön még szorított hasban, minden külső hatás nélkül lecsúszott egészen a térdemig. Anita közben hangosan röhögött a látványtól, majd kisvártatva átállt pajkos nevetésre és félreérthetetlenül jelezte, hogy készen áll egy kis hancúrozásra. Ej de jól nézel ki, Martin!, biztos, hogy veled voltam tegnap is?, kérdezte és én nem tudtam eldönteni, hogy viccel vagy komolyan beszél, mert a hálószoba tükréből egy ismeretlen férfi nézett rám, elkerekedett szemekkel.

Ti éreztetek már olyat, hogy fogytok? Nem arról beszélek, hogy úgy normál folyamatban, hetek alatt, hanem élőben. Akár az m4 is adhatná. Kedves nézőink a pályán Kovácsevics Martin, a fogyási verseny egyik legnagyobb esélyese. A legutóbbi versenyen két perc harmincnégy másodperc alatt adott le hat kiló tíz dekát, megerőltetés nélkül, szinte meg sem izzadt. Egy igazi fenomén ez a fiú, jajj de kár, hogy a fogyást még nem vette fel a NOB az olimpia műsorába, garantált lenne egy magyar arany. Ilyen érzés lehet a súlytalanság az űrben. Írni fogok Farkas Berci bácsinak, hogy szeretnék vele beszélgetni, hasonlítsuk össze az élményeinket. Kedden elmentem Bercihez a MediLine-ba, hogy nézzen már rám, csináljon egy teljes vérképet, hátha van valami orvosi magyarázat a fogyásomra. Tökéletes, bántóan tökéletes, mondogatta, és közben pipálta ki az értékeimet, sehol egy eltérés, mit eltérés, minden pont a normális zóna közepén van. Lehet, hogy téged küldtek a Földre az idegenek, barátom? Mindenesetre örülj neki, hogy nem kell figyelned arra, hogy mit és mennyit eszel. Azért, ha napi három étkezés mellett lemész hetvenig, gyere vissza egy kontrollra!

Dehogy ettem háromszor! Reggelire egy szelet Abonett, az ebédet kihagytam, aztán este elmajszoltam egy almát. Ez ment egy héten keresztül, de már a második napon újra szűk lett az ing. Nem érdekel, ha a fene fenét is eszik, ezt most végig csinálom, gondoltam, és a legrosszabb rémálmom vált valóra. A következő hétvégén Anitával elmentünk a Mátrába túrázni, de már az első kisebb emelkedőn fulladni kezdtem és levert a víz. Várj meg szívem!, pihegtem, de nem találtam megértésre, villámot szórt a szemével. Lassú vagy, dagi!, vetette oda és már nem is reménykedtem semmilyen hancúrozásban, ha egyáltalán élve hazaérek. Baszki! Napok óta koplalok, és már a százötvenet verdesi alulról a mutató. Elegem van! Tata, Tata! Nagyon kibasztál velem!

Utálom a kiszámíthatatlanságot.

*

Az ETO futballcsapata, miután vasárnap némi szerencsével, de mégiscsak elfogadható játékkal megverte a liga szupercsapatát, a kissé nagy arccal pályára lépő Vasast, aludt hármat, majd elutazott a nyárutóban pompázó Siófokra és fogalmatlan játékkal kapott egy négyest. A meccs szót sem érdemel. Nem tudom milyen megfontolásból, de felébredt Csipkerózsika-álmából a streamelő stáb, így aztán újfent szélesebb közönség figyelhette az eseményeket, ami abban az értelemben nem volt szerencsés, hogy az amúgy is fájó számszerű eredményen felül demoralizáló vizuális élménnyel is szembesülnünk kellett, így a borítékolható népharag még nagyobb hullámokat vert, mint rendesen. Az nem kérdés, hogy mindenki hülye, tehetségtelen és a többi. Abban sincs nóvum, hogy a maga elé már legalább három védelmi vonalat húzó, élő ember számára lassan teljesen láthatatlanná váló ügyvezető lett megint a főgonosz, aki látott már háromnál több Hupikék törpikék epizódot, az tudja jól, bármi történik is, Hókuszpókot kell utálni. A mindentudás Szent Grálját maguknak tudó embereket meggyőzni nem lehet, hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy például Tuboly Máté kezdőbe jelölését nem a tréner döntötte el, neki csupán arra volt mandátuma, hogy lekapja a negyvenedik percben. Kanalossal együtt, aki bár számomra egy hatalmas talány, és leigazolása legalább annyira misztikus, mint fekete lyuk, mégis olybá tűnik, hogy ő lesz az, akin ha van sapka, ha nincs, veszni fog.

A kérdésem továbbra is az, ha alapvetésnek vesszük, miszerint a tulajdonos, meg az ügyvezető nem erőltetik a feljutást, vajon milyen érdekük fűződik ahhoz, hogy a csapatot ne a harmadik-hatodik helyen tartsák, hanem nyomják a mezőny középső harmadának aljára. Miért jó, hogy konstans begőzölt drukkerek menjenek ki a stadionba, mert most vasárnap nyilván nem ibolyával a kezében fog állni az a pár elvetemült a beléptető kapu előtt, aki még most is megy. Ha ezt megmagyarázza nekem valaki, és emellett vaslogikával levezeti, hogy az a fos, amit a pályán látok immár majdnem tíz fordulón keresztül, nem az edzéseken, a taktikai megbeszéléseken alakul ki, hanem a menedzsment ármánykodásának következménye, istenemre meghívom az általa megjelölt helyen és időben egy kiadós ebédre.

Kalandorok, ne kíméljetek!

*

BFC Siófok – WKW ETO 4-1 (3-1)

233 néző, vezette: Farkas

Siófok: Szmola – Polényi, Varjas, Horváth M., Varga – Eördögh, Szakály A. (84’ Krausz) – Kiss B. (62’ Horváth P.), Szakály D. (62’ Nikházi), Cipf (78’ Balogh) – Elek (78’ Tóth). Edző: Domján Attila

ETO: Fadgyas 2.5 – Kovács 2, Bagi 2, Fodor 1.5, Vincze 1 (60’ Lipták 1.5)– Tuboly 1 (39’ Berki 1.5), Toma 1.5 – Óvári 1.5 (60’ Tamás 1.5), Vitális 1.5, Kanalos 1.5 (39’ Vernes 1) – Bacsa 2. Edző: Klausz László

Gólok: 8’ Eördögh 1-0, 25’ Cipf 2-0, 31’ Bacsa 2-1, 38’ Cipf 3-1, 64’ Horváth P. 4-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

A jegenyefák majdnem az égig nőttek

Burcsa bólintott (fotó: Kisalföld)

A lányom most hatodikos, mint akkor én. Bár homályosak az emlékeim, hisz a múltkor már az sem jutott eszembe, hogy a nagyon kedvelt töritanárom Klári néni, Márti néni vagy esetleg Mária néni volt, de abban teljesen biztos vagyok, hogy a hatodikos lányok akkor szeptember tudták, hogy jön a Standard. Ha másért nem, azért, mert a hatodikos fiúk erről beszéltek. Persze a fiúk hülyék még hatodikban is, az agyuk helyén valamilyen érdekes anyag van, ami taszítja a tudást, de mi lehet az a Standard? Többet kellett volna hallgatni a Poptarisznyát.

Most a lányom csak azért tud róla egyáltalán, hogy van olyan, hogy ETO, mert apa ilyen fura bolondbácsi, aki vasárnapon délutánonként vagy elvonul a laptopjával, vagy kimegy a meccsre. Ki játszik?, kérdi, én meg mondom, hogy az ETO meg a Szentlőrinc, ő meg elgondolkodik, hogy hallott-e már róla hittanon. Akkor is kimész, ha esni fog, teszi fel a kérdést ártatlan szemekkel, én meg csak mosolygok, és közben azon gondolkodom, vajon mi lesz a szenvedélye jó negyven év múlva?

Én nem voltam ott, mert tényleg hülye voltam hatodikban, pedig milyen izgalmas lenne most kutakodni az akkor megélt élmények között az elmém beragadt fiókjaiban. Hosszan gondolkodni azon, melyik szektorban is ültünk, tényleg ölelgetett a mellettem ülő bácsi 2-0-nál vagy az egy másik meccsen történt, esetleg füttyögtem a csúnya szakállas bekknek, Gerecnek, milyen vicces név, amikor dühödten bandukolt a játékoskijáró felé a jogos piros lap után? De nekem ez kimaradt, amin már kár búsongani, ráadásul az idő múlásával egyre inkább azt érzem, hogy ott ültünk apámmal a kettes szektorban, mert mindenkinek kell egy ikonikus meccs, ami csak a fejében létezik, ami éppen ezért tökéletes és milyen jó, hogy nem adta a tévé, így az archívumban sem tudták elkeverni ott fönn Pesten, mint azt a másikat, így aztán sosem érhet csalódás.

*

1982. szeptember 29.

Rába ETO – Standard Liège 3-0 (1-0)

25.000 néző, vezette: Tsolakidis [GRE]

ETO: Kovács – Csonka (69’ Szíjártó), Mile, Magyar – Hannich, Póczik, Burcsa – Szabó, Szentes, Szepesi, Hajszán. Edző: Verebes József

Standard: Preud’homme – Delangre, Daerden, Gerets, Poel, Plessers – Vandersmissen, Haan, Gründel – Tahamata, Wendt (58’ Sciascia). Edző: Raymond Goethals

Gólok: 36’ Szentes 1-0, 57’ Hajszán 2-0, 65’ Burcsa 3-0

Kiállítás: 57’ Gerets

*

A történelmi hűség kedvéért.

A másnapi Népsport meglehetősen rezignáltan tudósított a meccsről, Havasréti Béla szeme volt a szem, tolla meg a tudás. Bár a kupanapon ez volt elvileg a legrangosabb összecsapás, mégiscsak a BEK-serleg volt a tét, hiába tűnt távolinak a jövő májusi döntő, csupán a negyedik oldalon kapott helyet a szöveg a Dózsa, a Tatabánya és az FTC mérkőzéseiről szóló tudósítások után. Az írás mellett, balra lent már az MNK friss sorsolása figyelgetett, ez már a főtábla volt, százhuszonnyolc klubnál böngészték izgatottan a sorokat. Répcelak-Rába ETO, de volt ott Osztyapenkó SE-Kossuth KFSE is.

Persze a 0-5 mint kiindulási alap nem volt túl jó ómen, lehetet élcelődni a szerencsétlen vidéki csapaton, amelyik bekevert a budapesti bölények játékába, amikor sokkal menőbb lapáttal épített sokkal menőbb várat a homokozóban. Most jól megkapták, hahaha…

Azt azonban ne felejtsük, hogy az a Standard közvetlenül az európai topfutball élcsapatai mögött volt a polcon. Igaz, hogy a következő körben kiestek, de mégiscsak a leendő döntős, a Juventus búcsúztatta őket relatív szűken (1-1, 2-0).

A kezdőben heten voltak már válogatottak:

Michel Preud’homme (a meccs előtt 3 / az egész pályafutása alatt 58 találkozó címeres dresszben)

Gérard Plessers (9/13)

Jos Daerden (2/5)

Guy Vandersmissen (5/17)

Arie Haan (NED, 35/35)

Benny Wendt (SWE, 20/20)

Simon Tahamata (NED, 16/22)

Eric Gerets (42/86).

És végül. Plessers, Gerets és Vandersmissen pályán volt az egy híján száz nappal korábban, Elchében lejátszott rosszemlékű magyar-belga világbajnoki csoportmeccsen (1-1), meghatározó szerepben.

Tőlünk ugye Szentes Lázár volt ott és üldögélt a padon kilencven percen át.

Kategória: mérkőzés, történelem | Címke: , , , , , , , , | 1 hozzászólás

Meglepő, de igazságos

szép volt fiúk! (fotó: saját)

A váróteremben csak ketten ültek. Egy teljesen átlagos külsejű nő, elegáns kiskosztümben, talán csak a vörös hajkorona jelentett némi izgalmat, ha valakinek arra van gusztusa, hogy a váróteremben ülőket vizslassa. Idegesen nyomogatta a telefonját, néha belenyúlt a ridiküljébe, ahonnan félig gyűrt papírlapokat vett elő, gondterhelten nézegette a szöveget, aztán hirtelen mozdulattal visszasüllyesztette a jegyzeteket a táska mélyébe, majd újra a telefonnal babrált. A mellette lévő két szék üresen maradt, a következőt pedig gondosan arrébb húzta valaki egészen a falig. Az volt az ember érzése, hogy szándék szerint még nagyobb távolságot szeretett volna a szék egykori vagy mostani gazdája, csakhogy ebben megakadályozta a helység mérete. Egy férfi kucorgott rajta, aki láthatóan a lehető legkisebbre igyekezett magát összehúzni, kevés sikerrel, mert még ültében is látszott, hogy hatalmas testről van szó. Már az is csodaszámba ment, hogy a szabványméretű ülőalkalmatosságba belefért, mert ránézésre bőven két méter feletti magasságot saccolt neki a szemlélő, és nem egy vékony valakit kell elképzelni, hanem egy kigyúrt alakot, amit csak megerősített a világoskék hosszúujjú garbó, amin keresztül gyönyörűen kirajzolódta a karjának és mellkasának szabályos izmai. Vállig érő, már kissé őszbe vegyülő haját varkocsba fogta, a gumit egész idő alatt kényszeresen piszkálta, ha meg ebben a tevékenységben kis szünetet tartott, a homlokát dörzsölgette kitartóan. Szemüveget hordott, kissé ódivatú szarukereteset, ami komikussá változtatta az egész embert, pedig alapvetően tiszteletet parancsoló volt a megjelenése, ahogy ott fészkelődött a halálra dizájnolt fotelszerűségben, a sarokban, közvetlenül az ajtó mellett.

– Góliát úr? – lépett ki hirtelen, majdnem azt mondtam, hogy a semmiből, de a valóságban a rendelő ajtaján Anasztázia, a mindig fess asszisztens, aki bár elmúlt már ötven, még mindig azt hitte, hogy a huszas évei derekán jár, ezért aztán úgy nézett ki, mint egy jobb sorsra érdemes konzumnő, aki most szabadult ki a Zarából egy remekül sikerült kuponnap után.

Senki nem felelt, pedig a váróterem szűk közönségét látva teljességgel kizárt volt, hogy a kiskosztümös nőt hívják Góliát úrnak, a másik delikvensre meg pont ráillett egy ilyen név, bár nincs ínyenre az elsőre ítélkezés.

– Góliát úr! – ez már nem kérdés volt, hanem szigorú felhívás keringőre vagy valami másra, amit Anasztázia azzal is megtoldott, hogy a nagydarab ember elé állt kis terpeszben, a kezeit keresztbe téve, már csak egy ostor hiányzott a szettből, hogy egy másodperc alatt valami felnőttfilmes forgatás helyszínén érezze magát az ember. Hú most mi lesz? Vajon Góliát úrnak összejön az akcióhoz szükséges férfiasság vagy szégyenszemre be kell hívni azt a kis nyüzüge makit a folyosóról, aki a jelentkezési lapon a Jim Giant fantázianevet adta meg, ha esetleg rákerül a DVD borítójára, a hősnők után rögtön a negyedik sorban? Hess buta gondolat, térjünk vissza máris a szürke valóságba, már csak azért is mert Anasztázia a valóságban maga volt az erény, a templomi kórusban énekelt minden vasárnap, ő volt a koloratúrszoprán, az öltözködés, meg a pajzánnak tűnő viselkedés nem volt egyéb kompenzációnál. Mi lett volna, ha? Elárulom, ezt a kérdést néha ő is feltette, mert anno volt egy castingon is, de bánatára, ezt akkor érezte így, egy gusztustalan szőrös törpeember próbálgatta a lánykákat, most már fennen hangoztatja, hogy az isteni gondviselés küldte oda azt a gnómot. Meg is gyónta rögvest a bűnt, vagy inkább a bűn szelét, olcsón megúszta öt Üdvözlégy Máriával, meg tíz Miatyánkkal.

– Igen… – rebegte Góliát úr, mikor rájött, hogy nincs menekvés. – Én következem?

– Fáradjon be kérem! – duruzsolta bizsergető hangon Anasztázia, aminek nem lehetett ellenállni. Mintha egy aprócska ördög üldögélt volna a bal vállán, pontosan ott, ahol csöppet lecsúszott az ing, némiképp szabadon hagyva a bársonybőrt, no és persze az arra kaphatóknál a pajzán gondolatok széles tárházát.

Góliát úr lassan felállt, ami nem volt egyszerű dolog, mert egyrészt teljesen elgémberedett a várakozásban, másrészt, ha kicsit nem figyelt, máris beverte a szoba plafonjában a fejét, hamar kiderült ugyanis, hogy a két méter, inkább két méter húsz centiméter. Csak kissé meggörnyedve tudott belépni a rendelő ajtaján, viszont miután bejutott, a Kánaán várt rá, mivel a belsőépítész valamilyen titkos megfontolásból, vagy éppen azért, mert tudta, hogy egyszer valamikor eljön ide Góliát úr is, sokkal magasabbra rakatta az állmennyezetet a múlt századi épületben, aminek belmagassága megközelítette a négy métert is.

– Üdvözlöm, Góliát úr! – köszöntötte őszinte vidámsággal professzor doktor Helembay, a klinikai szakpszichológia messze földön elismert tekintélye, a grazi Karl-Franzens-Universität címzetes egyetemi tanára, nem mellesleg kétszeres ifjúsági magyar bajnok cselgáncsozó, aki már csak ezért is várta az alkalmat, amikor Góliát úr felkereste őt.

– Tiszteletem, professzor úr! – felelte Góliát úr, aki máris igyekezett megint összecsomagolni magát, ha nem is fizikai, de lelki értelemben mindenképp.

– Rég láttam magát – vágott bele azonnal a prof. – Mintha kissé hanyagolt volna minket. Mi szél hozta erre? Csak nincs valami baj? – feltolta a szemüvegét és gondterhelten lapozgatni kezdte az aktát, amit Anasztázia időközben az asztalára tett. Egy kincs ez a nő.

– Professzor úr! – kezdte Góliát úr, azonban a megszólítást mély hallgatás követte, amit csak óvatos sóhajtozások szakítottak meg.

– Igen? – emelte fel a tekintetét szelíden doktor Helembay.

– Professzor úr! – rugaszkodott neki újfent a hatalmas ember. – Először is szeretném megkérni valamire.

– Parancsoljon!

– Ne szólítson Góliát úrnak! – mondta Góliát úr, és mikor ez a mondat elhagyta az ajkát láthatóan megkönnyebbült. – Mondja csak azt, hogy Dezső!

– Ahogy kívánja, Góliát úr, akarom mondani kedves Dezső – mosolyodott el óhatatlanul a professzor, amikor eltévesztette a nevet. – Megkérdezhetem, hogy miért?

– Elegem van…

Góliát Dezső szomorúan nézett maga elé. Anasztázia is aggódva figyelte, mert bár ismerte egy ideje, ennyire csüggedtnek még talán sosem látta. El sem tudta képzelni, hogy ez a derék ember miért van ennyire maga alatt. Folyamatosan azon jártak a gondolatai, hogy miként tudná felvidítani, de csak illetlen dolgok jutottak eszébe, amitől maga is megrémült, így aztán igyekezett arra az évekkel ezelőtti szőrös törpére visszaemlékezni, hátha az segít, miközben elmormolt két Miatyánkot.

– Tőlem mindenki csak azt várja, hogy nyerjek… – fakadt ki Góliát Dezsőből a fájdalom. – Csupán azért, mert sokkal nagyobb vagyok mindenkinél. Ez így nem élet, professzor úr.

– Higgye el Dezső, tudom, miről beszél – igyekezett valami vigasztalót mondani doktor Helembay. – Tízesével hívnak mindenféle kongresszusokra és mindenki azt szeretné, ha éppen náluk mondanék valami világmegváltót, dobnék be egy új fogalmat.

– És sikerül? – csillant fel a szeme Góliát Dezsőnek.

– Néha igen, néha nem – válaszolta lakonikusan a professzor.

– De min múlik ez, professzor úr?

– Válaszoljon nekem őszintén, de tényleg őszintén, ne hazudjon magának sem, Dezső! Eleget szokott edzeni? – nézett szigorúan a melák, de mégis esendő ember szebébe a pszichológus.

– Hááát.

– Őszintén, Dezső!

– Edzhetnék többet is, de már egyre jobban fáraszt – motyogta a tétován Góliát.

– Akkor miért csodálkozik? – tette fel a pofonegyszerű kérdést doktor Helembay és becsukta a zöld mappát. – Úgy érzi, van magában még kellő alázat, Dezső?

Góliát Dezső összezuhant, nem tudott megszólalni hosszú percekig.

– De az újságok, a tévés szakértők és mindenki, aki számít, azt mondta, hogy én vagyok a legjobb – törte meg a csöndet végül.

– És maga elhitte, Dezső. Látja, ez óriási hiba.

Góliát immár a valóságban is összetöpörödött, szinte alig látszott ki a székéből, pedig ezt még valamikor az Ikea gyerekbútorai közül választotta ki Anasztázia, amikor berendezték a rendelőt. Megtetszett neki a színe, no meg az, hogy csak három láb avan és mégis hihetetlenül stabil. Az már csak utólag derült ki, hogy aki beleül, egyszerűen nem tud hazudni, pedig a leírásban ez a tulajdonság nem is szerepelt. Dezső közben egyre kisebb lett, a varkocsba fogott haja hirtelen kibomlott, az arca pedig eltorzult és fura csomókban jelent meg rajta a szőr.

Anasztázia felsikoltott, mikor egyszerre rájött, hogy ez ugyanaz az ember, aki valamikor régen ott volt azon a bizonyos, rosszemlékű castingon.

*

Később indultam, mint szoktam, így aztán alig öt perccel a kezdés előtt parkoltam csak le az ETO park elé. Kísérteties volt a lassan sötétbe boruló hatalmas tér, amit csak felerősített, hogy gyakorlatilag se közel, se távol nem volt rajtam kívül ott senki. Lehet, hogy eltévesztettem az időpontot?, futott át rajtam egy kósza gondolat, főként azért, mert a meccsre készülve, ha csak virtuálisan is, felcsaptam régi újságokat, amiben fehéren-feketén ott állt, hogy ezt a párharcot még a rosszabb időkben is több ezer drukker nézte meg. Ennyit számít, hogy vasárnap este van a kezdés? Ennyit számít, hogy adja a tévé? Aligha. Itt most már az apátia olyan mélységében járunk, hogy hamarosan nem lesz visszaút. Hahó emberek, ott a klubházban! Ébresztő!

kicsi a rakás, nagyot kíván (fotó: saját)

Az első félidő történésein szeretnék lazán átsiklani, amire alapos okom van. Először is Krisszel végigdumáltuk a negyvenöt percet, megtárgyaltuk a család dolgait, érintettünk pár közéleti kérdést, a diskurzus fókuszában azonban elsősorban a csapat jövője állt és nem tudtunk kellően optimisták lenni. A pályán közben ment a lábilabdázás, de nem igazán voltak olyan történések, ami miatt feltétlenül meg kellett szakítani a beszélgetést. Én a magam részéről azzal a konklúzióval zártam a látottakat, hogy jó lesz az iksz.

Aztán fordulás után történt valami. Nem egészen tudom, hogy micsoda, ha megengedő vagyok, azt mondom, a szünetben a Mester kissé emelt hangon szólt a srácokhoz, felhívta a figyelmet arra, hogy tulajdonképpen miért is vannak it, mi lenne a feladatuk, aztán ejtett pár szót a lelátókon ülőkről, felelősségről és alázatról, végül azt kérte, hogy ne folytassák azt, amit abbahagytak, hanem futballozzanak. lehet, hogy így volt. lehet, hogy nem. Ami biztos, a harmadik percben már izzott a levegő a stadionban, amihez persze kellett egy ütközés a kapu előtt, amit sokak szerint nem követett igazságos ítélet, és lehet, hogy ez volt a pillanat, amikor átfordult minden. Szerencsére Toma Gyuri nem törte derékba idegből az ellenfelét, pedig nagyon akarta, aminek következtében csak sárgát kapott, és hála isten gyorsan lehiggadt. A szikra azonban ott maradt a gyepen, de a csillagok kedvező állása miatt nem brutális ámokfutásba transzformálódott át, hanem hideg fejjel, ugyanakkor dagadó kebellel felturbózott játékba.

És a futball istene ezúttal megjutalmazta azokat, akik végre megértették, mivégre is van ez a sport. Az első gól például arról szólt, hogy Vitális miután csinált pár flikk-flakkot és lassan, de biztosan elkezdett balról középre húzni, a vélt lövőhelyzetben nem bombázta bele a vele szemben álló védőbe a bőrt, hanem okosan kipöckölte Kovácsnak, aki tökéletes bepasszt adott elő, Berki Pista meg még tökéletesen érkezett.

A második dugó arról szólt, hogy Vincze Ádámnak láthatóan felcseszte az agyát, hogy pár pillanattal korábban olyan technikai hibát csinált a ballbekk pozíciójában (ti. simán elrúgott egy guruló labda fölött, még nézni is fájt…), hogy önmagát meghazudtoló bátorsággal lépett bele egy támadásba és lőtt be egy passzt a tizenhatoson belülre, hogy egyszerűen muszáj volt az Otigba-Iyinbor párosnak belehibáznia, Bacsa meg azt csinálta, amit leginkább tud, eljátszotta a vércsét.

A harmadik találat meg arról szólt, hogy Kulcsár térlátására, higgadtságára, no meg arra a képességére, hogy tízből minimum hétszer nagy valószínűséggel oda tudja rúgni a bogyót A-ból B pontba, igen nagy szükségünk van. Arra sem kevésbé, hogy Óvári egyre magabiztosabb, és egyre kevésbé gátlásos, ha nehéz megoldást kell választani. A tapasztalatok alapján, az ő idehozatala telitalálat.

Arra most nem fecsérelek sok szót, hogy a Vasas meglehetősen takarékosan tudta le a tegnap estét, ez legyen az ő bajuk. Most beszélnek itt arról utólag, hogy részben azon múlt, hogy a helyzeteikkel rosszul sáfárkodtak. Gondolom, beleszámolják azokat is, amikor a vérszegényes átlövéseket simán fogta Fadgyas portás, mert másként nem jön ki a matek.

Pedig a sikerünk záloga nem ez volt. Sokkal inkább az, hogy Vitális szétfutotta a pályát és olyan szerelései voltak, amitől elaléltam. Vagy az, hogy Simcho mekkorát dolgozott a jobbszélen, nem látványosan, hanem kibaszott hasznosan. Vagy az, hogy Vincze Ádi a végén elhitte, hogy ő remek futballista, pedig ez költői túlzás, és a lelke mélyén ő is tudja, de most az is kellett, hogy ezen felülemelkedjen. Vagy azon, hogy Berki Pista futtában begörcsöljön negyedórával a vége előtt, és nem azért, mert szar a kondi, hanem azért mert szimplán rengeteget futott. És itt még lehet a sort hosszasan folytatni, meg kalapot lengetni, mert végre jutott egy kis fény a sokszor lesajnált csapatunknak.

Nem fogok elszállni, mert annál azért öregebb és tapasztaltabb vagyok, hogy egy mérkőzés után a fellegekbe járjak. Az igazi mérce az, ha ez a teljesítmény tartós, és ezt be is lehet bizonyítani a válogatott szünet előtt a szerdai siófoki túrán, no meg vasárnap a Kecskemét ellen.

Én csupán hálás vagyok, hogy az ősszel végre minden mellékzönge nélkül érzehettem magam jól, ETO-szurkolóként.

Köszi srácok! Puszipacsi!

*

WKW ETO – Vasas 3-1 (0-0)

1.236 néző, vezette: Oláh

ETO: Fadgyas 3.5 – Kovács 4, Bagi 3.5, Fodor 3, Vincze 3 – Simcho 4, Toma 3.5, Vitális 5, Óvári 4 (90’ Kanalos 0) – Berki 4 (74’ Kulcsár 0), Bacsa 4 (86’ Kiss 0). Edző: Klausz László

Vasas: Jova – Szivacski, Otigba, Iyinbor, Silye (88’ Terbe) – Berecz, Pátkai (64’ Pekár), Márkvárt (88’ Hidi)– Hinora (72’ Balajti), Feczesin (64’ Bobál), Radó. Edző: Kuttor Attila

Gólok: 63’ Berki 1-0, 70’ Bacsa 2-0, 76’ Pekár 2-1, 82’ Óvári 3-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Főúr, volt egy feketém!

kérek egy étlapot (fotó: restu.hu)

– Szép jó napot kívánok! Ebédelni szeretnének?

– Jó napot! Igen. Farkaséhesek vagyunk. Tud esetleg valamit javasolni?

– Hogyne, természetesen. Előételnek mindjárt kétfélét is. Tudom ajánlani a sült kacsamájat hagymachutney-val és kukoricamáléval. Vagy esetleg a fűszeres kecskesajtkrémet sült célkákkal és citrusokkal. Mindkettőt nagyon dicsérik a vendégek.

– Hú, ez nagyon jól hangzik. Mi lenne drágám, ha egyikünk kacsát kérne, a másikunk meg sajtot? Igen, kaphatsz belőle.

– Nem fognak csalódni.

– Akkor lesz egy kacsa és egy sajt.

– Rendben. A fő ételek közül sikerült esetleg választani?

– Erősen gondolkodom a báránycsülkön. Ez a chilis-meggyes házitészta nagyon izgatja a fantáziámat.

– Az egyik specialitásunk.

– Akkor én szerintem maradok is ennél? Alízka?

– Szeretném felhívni a hölgy figyelmét a borjúpaprikásra, ha megengedi. Meglepően könnyű étel, amit csak megerősítés a juhtúrós specle.

– Specle? Még sosem hallottam ezt a szót. Mit takar?

– Olyasmi mint a galuska, csak még lazább a tészta.

– A feleségem jellemzően valami tengeri herkenyűt szokott enni. Igaz, Alízka? Esetleg ráksaláta, drágám?

– Bocsásson meg uram, de a rák sajnos nem a legfrissebb.

– Ó! Megpróbálod a borjút? Igen? Nagyszerű. Kérünk egy ilyen speclés borjút.

– Értem. Hozhatok esetleg egy Rezeda Olaszrizlinget? A Káli-medence egyik pompás nedűje. Tökéletes párosítás a választott ételekhez. A gyümölcsaroma talán még jobban felerősíti az egyébként is fenséges ízeket.

– Meggyőzött. Kérem, hozzon nekünk egy palackkal. Melyik évjárat?

– 2019-es természetesen. A legjobb.

– Köszönöm. Tetszik ez a hely. Talán többet kéne idejárnunk.

– Megtisztel, uram.

– Csak itt van éttermük?

– Igen. A tulajdonos alapelve, hogy nem szabad szétaprózódni.

– Nagyon okos gondolat.

– Ezért csak egy futballcsapatunk van még.

*

Az utóbbi időben újra fellángolt az a szurkolói attitűd, hogy talán méltóbb kezekbe kellene adni a klubot, mert nem elég ambíciózusak a tervek, pedig ugye a dicső múlt miatt minimum többet érdemelne az ETO. Számtalan alaklommal hozták szóba a sikeres felvidéki nagyvállalkozót, aki már nem tudja hova bújjon a kíváncsi tekintetek elől, ráadásul állandóan a vállára röpül egy papagáj.

itt a papiros, hol a papiros (fotó: saját, forrás: Opten)

Közben pedig méltatlanul elsikkadt az a tény, hogy a csapatot korábban egyedül birtokló Szeginvest Vagyonkezelő Zrt. mellett augusztus elején megjelent egy új befektető. Mekkora csapás ez a tamáskodóknak, a mindig mindenben a rosszat látóknak, mert igenis kurrens cikk a száztizenhét éves klub.

A delikvens pedig nem más, mint a patinás szegedi Alabárdos Éttermet üzemeltető cég, az Alabárdos-Szeged Vendéglátóipari, Kereskedelmi- és Szolgáltató Kft. A tulajdoni hányadot jótékony homály fedi. A cég 2020-ban 25,5 millió forintos forgalmat realizált, de már üzemi szinten 44 millió forint veszteséget mutatott ki a könyveiben. Azért a vendéglátósoknak finoman szólva sem 2020 volt a legjobb évük.

Az Alabárdos-Szeged Kft.-t 100%-ban birtokolja a szintén szegedi illetőségű és ugyanoda bejegyzett Suli-Host Vendéglátó és Szolgáltató Kft. No ez már egy izmosabb vállalkozás, amelyiknek tavaly 2,5 milliárd volt az árbevétele, és plusszal zárt (adózás előtti eredmény 56,6 millió forint).

És most jöhet a dobpergés, hiszen a a Suli-Host mögött teljes egészében a Szeginvest Zrt. áll. Ismerős a név? Ugye, hogy ugye!

Függöny.

A tranzakciónak számos oka lehet, találgatni lehet, mert a valós indokot soha nem fogjuk megtudni, ami magáncégek esetében egyébként normális eljárás. Nem vagyok jártas például a TAO elszámolásban, lehet, hogy ezért döntöttek a kettős játék mellett. Ami nekem kapásból eszembe jutott, hogy egy esetleges eladás során lehet jelentősége a mostai felállásnak. Ha valaki egy az egyben akarja megvenni a céget, akkor kvázi két szereplővel kell megegyeznie, azt viszont egyszerűsítheti a mostani struktúra, ha az új potenciális szereplő csak résztulajdonban gondolkodik. Ez az egész csupán ködszurkálás a részemről, mert mint fentebb már írtam, azt nem lehet tudni, hogy miként állnak a tulajdoni arányok a a Szeginvest és az Alabárdos-Szeged között.

A lényeg, hogy az ETO Futball Sportszervező és Szolgáltató Kft. áttételesen ugyan, de továbbra is kizárólag Mányi József érdekeltsége.

Lehet továbbra is álmodozni a szőke hercegről, fehér lovon. Én speciel nem hiszek a mesékben.

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése