Több mint szinergia

távolban egy (fotó: wallpapersafari.com)

A pincében pakoltam és döbbentem számoltam össze, hogy legalább négy focilabda bújik meg a polcokon, különböző állapotban. Az egyiket talán tizenöt évvel ezelőtt használtuk, amikor még a víztoronyhoz jártunk futballozni arra az ócska pályára. Ott aztán fogytak rendesen a bogyók, két kanállal ette őket az aszfalt. Valaki hozott egyszer egy rikító sárgát, olyat, amivel talán még éjszaka is játszhattunk volna, aztán eltelt pár hét és senki sem mondta volna meg, hogy mi volt az eredeti szín. Egy szomorúan szürke izét kergettünk még jó darabig, reménytelenül. Hazaviszem és elteszem, mondtam a többieknek, amikor megszületett a döntés, hogy neki annyi, és senki sem ellenkezett. A gyerekkorom jutott eszembe hirtelen, az a jelenet, amikor a Barátság Park szélső pályájáról kirúgta valaki az új focimat az Ifjúság körútra, hogy aztán az éppen arra járó tízes busz kegyetlenül véget vessen rövid életének. Az a durranás. Sosem fogom elfelejteni, valószínűleg a sofőr sem, aki utána kihagyott legalább két megállót.

Nem akartam megnézni a foszlányokat, mert megszakadt a szívem.

Aztán ott volt az a bőr, amivel kirúgtuk a Benkőék ablakát. A földszinti ablakok különösen nagy veszélyben voltak akkortájt, mi is a földszinten laktunk, nem egyszer fordult elő, hogy hatalmas csörömpölés mellett landolt a nagyszobában egy labda, hogy aztán anyám szentségelve tüntesse el, esélyt sem hagyva arra, hogy megszerezzem. Benkőékre igyekeztünk figyeltünk, egyrészt a szomszédaink voltak a panelban, másrészt ismerték az összes környékbeli gyereket, de csak megesett a csúfság. Ültünk a lépcsőház előtti kőlépcsőn és vártuk, hogy megjöjjön Gabi bácsi. Nem volt érdekes, hogy ki volt a tettes, mindenkiben dolgozott a betyárbecsület, ott akart lenni, amikor Gabi bácsi megérkezik és észreveszi a cikkcakkos lyukat az ablakon. Nehéz ember volt, nem igazán szólt senkihez semmit, egyesek szerint kummogott, amin én mindig jót röhögtem, mármint a szó ízén. Óvatosan felnézett, aztán csendesen benyitott a lépcsőház ajtaján. Még sokáig ültünk a ház előtt, de nem adta vissza a labdát.

Nem is nagyon bántuk.

*

Én tudom, te tudod, ő tudja. Sőt! Ők is tudják. Mindenki tudja. Tényleg csak az a kérdés, hogy mikor lesz hivatalos.

Most megszólalt az egyik érintett is, és én személy szerint egy csöppet elszomorodtam.

No nem azért, mert a Nagy Bejelentés ezúttal is elmaradt, hanem azért, mert még a előzetes várakozásomhoz képest is személytelenebb lesz a váltás, ha létrejön. Egyszerű üzlet. Az ETO szimpla portéka, aminek megmérik az árát, miután összevetették az előnyeit a hátrányaival és a végén pozitív lesz az egyenleg. Deal? Deal! Nem vagyunk több egy lónál, amit megvesz a kupec, ha rendben találja a fogait. És még csak nem is sántít.

Tudom, hogy kissé a múltban élek és az indokoltnál naivabban tekintek a világra, de ennél azért nagyobb elhivatottságra és – kicsit félve mondom – nagyobb tiszteletre számítottam.

Nem szeretem, ha így beszélnek a szerelmemről.

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , | 2 hozzászólás

Semmiért, egészet

szellemekkel suttogók (fotó: Facebook)

– Uram! Beszélni szeretnék veled! – szólt bele a kagylóba kicsit bizonytalanul Ádám. Az a valami, amit az egyik indához kötöztek gondos kezek, egyébként tényleg egy kagyló volt. Egy igazi kagyló, ami a teremtés során megsérült, véletlenül nekiütődött egy éles sziklának, aminek következtében kicsorbult a széle, ami talán nem lett volna akkora baj, de sajnálatos módon a benne lévő, a világra éppen csak rácsodálkozó puhatestű állat a becsapódást követően menten szörnyethalt. Az Úr bosszankodott ugyan, de aztán azzal nyugtatta magát, hogy még elég új a teremtésben, meg csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Ezt az okosságot gyorsan fel is véste egy hatalmas kőtáblára, biztosan jó lesz később valamire, ha már lesznek emberek a Földön, ha majd dolgozik rajta kívül más is az univerzumban, aztán teremtett rögvest egy új kagylót, de most sokkal nagyobb gondossággal, ugyanakkor a régit sem dobta el, csak kiszedte a gyöngyhéjból az elhalt testet, kicsit fura ezt kimondani, de még csak ritkán találkozott a valóságos, a húsvér halállal, pedig ő nem csak az élet, hanem a halál ura is volt egyszemélyben, igaz, így az élet kezdetén csupán az előbbit gyakorolta folyvást, mármint az uralást. Amikor végképp megbizonyosodott arról, hogy a kagyló teremtése rendben megtörtént, kezébe vette az első darabot, még kacskán is tetszett neki, gyönyörű színekben pompázott, ahogy a nap felé fordította, közelről is megszemlélte, csodálta az íveket, a hullámokat, egy igazi mestermű, szemébe könny gyűlt a meghatottságtól, majd halkan felsóhajtott: óóó! Ám ekkor valószínűtlen dolog történt, a sóhajból szél kerekedett és a hang mintha megsokszorozódott volna, messzire szállt. Az Úr megrémült, persze nem tudhatta, hogy ez a rémület, mert még sosem volt ebben a borzongató érzésben része, de aztán észbe kapott, hogy ugyan mi baja történhet, hiszen ő itt és mindenütt az úr. Rövid gondolkodás után már készen is állt a tökéletes terv, ez a remek darab lesz az, amivel a földi halandók szólítani tudják, ha már végzett a teremtéssel, s a napi ügyek nem követelik meg, hogy itt legyen a közelben, hanem valahol a távoli magasságban foglalatoskodjék a földöntúli kérdésekkel, teszem azt a föltámadással. A Paradicsom egyik eldugott zugában, a nagy gyümölcsfákon túl, arrafelé, amerre nem tévedhet csakúgy senki, s ahová csupán célzatosan találhat el az emberfia, már az első napon kialakított egy bungalószerű helyet, két-három pálmafa között, hatalmas páfránylevelek fedésében. A földön gyékényből készült fekvő és ülő alkalmatosságok, a sarokban tikfából faragott asztalka, rajta mindig friss gyümölcsök. A magasból pedig az inda lógott, látszólag céltalanul, de újabb bizonyítékául annak, hogy az Úrnak mindennel célja van, még ha nem is derül ki elsőre. Most példának okáért a csorba kagyló került az inda végére, s immár semmi akadálya nem volt annak, hogy a kétségeivel viaskodó Ádám vagy Éva, ne tudja szólítani az Urat, ha úgy érezte szükségét.

– Uram! Beszélni szeretnék veled! – ismételte meg Ádám a hívást, kicsit hangosabban, de csak annyira megemelve a hangját, amennyit még a jóízlés megenged, mert nagyon jól tudta, hogy ki az úr a háznál.

mindenki figyeljen (fotó: Nyíregyháza Spartacus FB)

– Szólítottál Ádám! – Az Úr hangja egyszerre volt határozott és távolságtartó, ugyanakkor bizsergetően kedves. – Mi végre zavartad meg elmélkedésemet?

– Uram! – Ádám nem tudta miként kezdjen bele. Már hosszú napok óta gyötörte a kérdés, ami miatt csöppet szégyellte magát, hogyan is jön hozzá, hogy már most ezzel zargassa az Urat, húzta, halogatta a beszélgetést, de a lelke mélyén nagyon is tudta, hogy nem dughatja homokba a fejét, mert ő itt áll a világban egyedül, pontosabban nem egészen egyedül, hiszen ott van neki Éva, de vele nem lehet megbeszélni az ilyesmit, meg sokkal egyszerűbb és praktikusabb megkérdezni azt, akinél a valós válaszok vannak.

– Uram! Miért teremtettél minket?

Amikor kimondta a szavakat, amikből a mondat összeállt, már maga is megbánta, de immár késő volt, a hangot visszafordítani nem lehet, az a mondat már nem volt kizárólag az övé, az a mondat már közös volt, az Úr ugyanolyan tulajdonosa volt, mint ő. Behunyta a szemét, úgy tett, mint az a gyermek, aki azt hiszi, ha ő nem lát valakit, akkor az a másik sem látja őt. Jöjjön, aminek jönnie kell.

– Már vártam, hogy megkérdezd – felelte szelíden az Úr, a hangja szinte simogatta Ádám arcát, aki most már nem volt rest kinyitni a szemét. Olyan nyugodtság szállta meg hirtelen, hogy már-már attól félt, hogy elalszik, netán a mosolya tiszteletlenséget sugall, ezért komolyságot erőltetett magára és figyelmet.

– Azért teremtettelek benneteket Évával, hogy éljetek és sokasodjatok, hogy az utódaitok benépesítsék a Földet.

– Ezt értem, Uram – bátorodott föl most már Ádám, úgy érezte, nem kell felesleges gátat szabni a gondolatainak, hiszen azokat is az Úr ültette a fejébe, innentől kezdve nem lehetek azok bűnös gondolatok. – De a napjaink ugyanolyanok, nem történik semmi izgalmas.

– Tán nem szerelmeskedtek eleget? – kérdezte nevetve az Úr.

– De igen, akaratod szerint – ismerte be Ádám. – Mégis valami hiányzik.

– Ugyan micsoda? – húzta fel szemöldökét a teremtő. – A fejetek fölött fedél van, az ételek, amiket esztek ízletesek, nem szűkölködök semmiben, nem sújtalak benneteket viharokkal, természeti csapásokkal, a könnyű záporokat kísérő szivárvány látványa nem elég? A fák madarainak csicsergése nem tölti el örömmel a szíveteket?

– Tenni is szeretnénk valamit, Uram!

– Ugyan miért? Ha dolgotok van, tán könnyebb a létezés? Ha még több öröm ér benneteket, több gyermeket fogsz nemzeni? – hirtelen egy cikázó villám jelent meg az égen, a távolból szokatlan morajlás hallatszott.

– Nem tudom, Uram – bizonytalanodott el Ádám. – Honnan is tudhatnám?

– Ádám! Jegyezd meg jól! A te dolgod nem a gondolkodás, arra itt vagyok én – az ég egyszerre dörögni kezdett, a szél belekapott a fák ágaiba, amik a váratlan öleléstő mindenfelé dőltek. – A teremtőd vagyok, a te urad! Tedd azt, amit mondok, ne tartsd magad többnek annál, ami vagy!

szabad egy táncra? (fotó: Nyíregyháza Spartacus FB)

Riadt madárcsapat röpült keresztül a horizonton, menekülni próbáltak a sosem látott veszedelem elől. Az erdőből vészjósló ordítások szűrődtek ki. A kagylón keresztül az Úr hangja szakadozni kezdett, majd teljesen el is tűnt. Ádám rohant a tisztásokon át, nem is látott semmit, nem is tudta, sokkal inkább csak érezte, merre van az otthona, ahol Éva már minden bizonnyal aggódva várja. Amikor beért a tüskés bokrok közé, érzete, ahogy a bőrét felhasítják az ágak. Nem érzett fájdalmat, csak egy kis hidegséget.

– Mi történt? – kérdezte riadtan Éva, mikor visszatért a szálláshelyükre. – Aggódtam nagyon.

Ádám nem válaszolt, egy puha levéllel igyekezett eltüntetni a kiserkenő vért.

– Beszéltél vele? – nézett rá Éva. Ádám először nem szólt, csak magához húzta az asszonyt.

– Szerelmeskedjünk!

A vihar, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment.

A szivárvány még talán sosem volt olyan gyönyörű, mint akkor.

*

Azt kell mondjam, hogy minket folyton fanyalgókat sosem látott dilemma elé állított a szakmai stáb az elmúlt cirka másfél hétben.

Bár nem sorolom magam azok közé, akik képtelenek meghaladni azt az axiómát, miszerint csak és kizárólag az a győzelem értékes, amihez látványos, de minimum jó játék párosul, még engem is meglepett, hogy az utolsó három meccsen mutatott ultradefenzív futball milyen eredményességgel párosult. A valósággal történő találkozás talán csak azért nem vágott jobban kupán, figyelem!, az elébb az egyik sikerre utaltam finoman, mert egyéb elfoglaltságom miatt a Budafok elleni rettenetet nem láthattam élőben, és a körülmények ismeretében nem is büntettem magam azzal, hogy a mérkőzést felvételről egy az egyben megnézzem. Most akkor szarházi vagyok?

A három egymást követő 1-0, az azzal járó hat pont, plusz bónusz-utazás a kies Nagykanizsára, minden sanda ellenérvet lever az asztalról. Ha végképp becsukom a szemem és kizárólag a száraz tényeket veszem, azt is mondhatom, hogy Diego Simeone megérkezett a kispadra, aminek a végén még a miénk lesz a La Liga. A kontraszt ugyanakkor hatalmas, közel olyan, mint a DiVino teraszán, egy kellemes nyárestén elfogyasztott, Bukolyi Marci pincészetéből származó hamvas rizling, és a decemberi mínuszok alatt, a stadion büféjében lecsapolt akármilyen sör között.

Indultunk ugye a verebesi futballforradalommal, ami már az elején egy ordas nagy kamu volt, még akkor is, ha tudom, tényleg tudom, hogy az azt hirdetők ezt véresen komolyan gondolták. Csak ugye a kommunizmus eszméje is roppant szép addig, amig ki nem lépnek a tettek a történelemkönyvből, pontosabban nem jelenik meg a működésben a legnagyobb rizikófaktor: az ember. Például Sztálin elvtárs képében, ha már tegnap volt november 7. Mert ugyan lehetséges, hogy a menedzserek által a spílerekről megvágott akciós filmek, amikhez parádés motivációs levelek is dukálnak, egyértelműen bebizonyították, hogy itt most közel tucatnyi, eddig rejtegetett Messi-klón, de legalábbis sok-sok meg nem értett Ødegaard öltözött zöld-fehérbe, az első éles bevetések után gyorsan kiderült, kiderülhetett a turpisság.

Én mindenesetre a szakma javára írom, hogy legkésőbb a tizenharmadik éles tesztmérkőzés után eljött náluk a megvilágosodás: valami gyökeresen mást kell csinálni. És bazmeg ez egyelőre működik. Nem garantált, hogy a világ végéig működni fog, mert előbb vagy utóbb lesz valaki az aktuális ellenfélnél, aki pár videózás után a homlokára csap, oszt és szoroz a kockás papíron, felrakja a sémát a mágnestáblára, aztán már csak ismételni kell a lapozgatós mappából közvetlenül a kezdés vagy a cserék előtt és máris semmissé válik a varázslat. De addig is kell élvezni a siker minden pillanatát, ha ez a kifejezés ebben az összefüggésben kissé bornírt is, mert kinek okoz ejakulációt a félpályánál történő gyömöszkölés vagy önmagában az, hogy állunk a vártán és reménykedünk, hogy az ellenfél belefut a gondosan felállított csapdánkba, a mi válaszcsapásunk meg egyszer elsül. Elsül? Nem túl sok már az öncélú szexizmusból?

Ez a szöveg, minden látszat ellenére nem egy a sok-sok fikázós írások sorában, hanem kalaplengetés annak a bátorságnak, hogy beismertük: ezek vagyunk, ennyit tudunk, nem akarunk többnek látszani. És az ebből fakadó erőt, felszabaduló energiát egyelőre sikerült is pontokra konvertálni.

nem az a fickó, aki adja (fotó: Nyíregyháza Spartacus FB)

Én a játékosok előtt is fejet hajtok, mert vannak köztük számosan, akik azért ennél többre képesek, és többre érdemesek, de nem esik le a gyűrű az ujjukról, a csapat érdekében alacsonyabbra tették a lécet és alázatosan teszik a dolgukat. Semmi fölöslegesen kiosztott kötény, semmi elhamarkodott átlövés. És tegnap újfent bebizonyosodott, hogy van értelme a fegyelemnek, mert mindenki számára eljöhet a pillanat, amikor az ő villanásával eldőlhet a meccs, lásd Óvári igazán briliáns találata, ami a gyors helyzetfelismerés és a valóban meglévő technikai tudás tökéletes kombója volt. Kijött belőle az állat. Zsolti! Zseniális voltál!

Azt azért csendben megjegyezném, hogy az első harminc perc alapján én egy lyukas garast nem tettem volna arra, hogy pontokkal jövünk haza Balmazból. Szóval a szerencsefaktor ezúttal sem volt az ellenségünk. De hogyan is mondja a Coelhóba bújtatott dr. Horvát Zsolt a köztévé csillogó díszleteiben megbújva? Kinek van szerencséje? Na kinek?

Az egyszeri ETO-szurkolónak most két lehetősége maradt.

1)Azt mondani, hogy kösz, nekem ez nem kell. Valid álláspont, bár nekem erről az jut eszembe, hogy egy házasság sem kizárólag a remek vacsorákról és az azt követő huncutkodásokról szól.

VAGY

2)Eltartott kisujjal és befogott orral nézni azt, amit előad a társulat. Aki kellően idős és már a nyolcvanas évek elején is járt meccsekre, van bőven gyakorlata ebben, mert valljuk be, sok szart lenyeltünk az idők során. Figyelem! Tapsikolni azért nem kell!

Ez a kérdés, válasszatok!

*

Nyíregyháza Spartacus – WKW ETO 0-1 (0-0)

221 néző, vezette: Csonka Be.

Nyíregyháza: Hegedűs – Szokol, Márkus (79’ Nemes), Papucsek, Galambos – Szabó – Paku, Hamed (74’ Pócsik), Zamostny, Gresó – Novák (79’ Banyoi). Edző: Feczkó Tamás

ETO: Fadgyas 0 – Kovács 3, Csonka Bo. 2.5, Bagi 2.5, Fodor 2.5, Vincze 3 – Toma 3 – Berki 2.5 (46’ Forgács 2.5), Vitális 3, Óvári 3.5 (89’ Farkas 0) – Bacsa 2.5. Edző: Klausz László

Gól: 61’ Óvári 0-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Csak elmentek egy időre

békében nyugszik (fotó: saját)

Mile Sándor emlékére

*

1

Az egyik éjjel,

Mikor elcsendesedett

A város,

És már senki sem láthatott,

Belopóztam titkosan oda.

Fejemen egy apró

Lámpás

Világított halvány fénnyel,

Nem gondoltam,

Hogy ilyen jó szolgálatot

Tesz majd egyszer ez

A szerkezet,

Amit teljesen más

Okból vettem évekkel

Ezelőtt.

2

Látnom kellet azt,

Közelről,

Amit csak látni véltem

Onnan fentről,

A bé szektor felső sorából,

Hiszen néha megcsal

A szem,

A káprázat nem szokatlan

Azon a helyen,

Ahol annyi csodát

Élt már meg az ember,

Ha a kulisszák változtak is

Rendületlen.

3

Mert bizony, régen még

A kettes volt a bé,

S ha már a múlt,

Talán csak a dressz színe

Maradt ugyanaz,

No meg a három betű,

Ami ott virít a szív fölött.

Egy széket,

Aminek karfáját apám

Oly sokszor marta szét,

Be jó lenne most

Magaménak tudni,

Ülni rajta, s hallgatni

Egy új mesét.

4

A tizenhatosnál állok,

Ott, ahol a kör metszi

A mészcsíkot,

Érdekes, hogy a kapu

Milyen messze van,

Föntről ez a távolság

Szinte elenyésző.

Magamban bánom is már,

Amikor azt üvöltöm

A Csatárnak sokszor,

Hogy lődd már

Te semmirekellő!

A gyepet pásztázom

Kitartón, mert itt

Kell lennie, tudom.

5

S valóban.

Igazat szólt a fáma,

Az apró fűszálak között

Büszkén magasodik

Egy kisvirág,

Fehér szirmait most

Éppen nedves pára borítja,

De így is úgy világít

Az éjszakában, mint semmi más.

Nem kétséges, hogy tényleg

Megtörténtek a dolgok,

Ahogy láttam,

Nincs ámítás,

Tényleg rajta akadt el

Millió támadás.

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Jézus él

szolid parti (fotó: saját)

Maga nemében váratlan, öt betű, az utolsó A. De régen fejtettem már keresztrejtvényt, pedig kiskamaszként mennyire imádtam. Apám is ezzel töltötte az idejét. Meg persze újságolvasással, ami anyám szerint egyenlő a semmittevéssel, csak annak egy intelligensebb formája. Hát persze, mondta apám békésen, aztán, ha anyám nem hagyta békén, látványosan, indokolatlanul nagy mozdulatokkal összehajtogatta az ÉS-t és lement a pincébe csinálni valamit. Ilyenkor mindenki győztesnek hihette magát, főleg anyám, aki nem ment apám után, mert jobb volt így a lelkének, csak annyit kérdezett tőle, miután másfélóra múlva feljött, hogy ugye a porszívócsövet javítottad ki, mire apám bőszen bólogatott. Még nincs teljesen kész, tette hozzá és én nagyon jól tudtam, hogy fogalma sincs, miről beszél anyám. Arra a pincére egyébként sokat gondolok mostanság, pont a földszinti lakás alatt volt. Egyszer napokra eltűnt az aranyhörcsögünk, amit az öcsém vett a családnak, karácsonyra, meglepetésként, nem az a klasszikus aranybarna, hanem hófehér volt, én Totónak hívtam Schillaci után, azon a nyáron ment az olaszországi vébé. Szóval hosszú ideig nem találtuk Totót, mindenki arra gondolt, hogy valószínűleg a bejárati ajtón keresztül lépett meg egy óvatlan pillanatban, szabadon járt-kelt a lakásban, nyilván megbújt az egyik sarokban az előszobában és csak a megfelelő alkalomra várt, pedig esküszöm jól tartottuk, és már szaladt is. Aztán apám megtalálta a pincében, először csak két furán világító szemet látott a munkapad alatt a sötétben, de amikor közelebb hajolt, már egyértelmű volt, hogy Totó az, nem rohant sehova, békésen tűrte, hogy apám megfogja, már nem fehér volt, hanem sörétszürke, ami nem meglepő, ezek a panelpincék nem a patyolattisztaságról híresek. Nem tudom már mikor jöttünk rá, hogy a fürdőszobán keresztül jutott le, a csövek mellett volt egy kis hézag, ami egy ilyen csöpp állat számára szinte felhívás keringőre. Utána egy ideig féltem zuhanyozni, mert ahol lefelé van út, ott felfelé is, mindenesetre igyekeztünk elzárni az összes menekülési utat Totó előtt. Nem akartuk jobban korlátozni a mozgását, de ennek az volt az egyik ára, hogy a fürdőszoba tiltott zónává változott. Azt hiszem ezután ette meg a Nagy indiánkönyvet, amit a könyvespolc alsó traktusában tartottunk, mert sem én, sem az öcsém nem rajongott az indiános könyvekért. Azt mondtam már, hogy az öcsém Olafnak hívta a hörcsögöt? Őt kevésbé érdekelte a foci, viszont rajongott Északért. Nem tiltakoztam, szerintem mindketten tudtuk, hogy Totónak nem fog törést okozni az életében ez a fura kettősség, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem hallgatott semmilyen névre. Ősszel elpusztult, ezek az apró jószágok nem élnek sokáig.

nekik feltétel nélkül tetszett (fotó: saját)

A maga nemében váratlan, öt betű, az utolsó A. Talán mágia? Normál körülmények között nem lehet az, de mostanság annyira felületesek ezek a rejtvények. A múltkor konkrétan elcsúszott az egész megfejtés, ami lássuk be elég bosszantó. Gondolkoztam is, hogy beírok a szerkesztőségnek, de mire megtaláltam az email címüket teljesen elment a kedvem az egésztől. Meg egyébként is, mi történne, ha egyáltalán elolvasnák az üzenetemet? Két héttel később küldenének egy sablonválaszt, miszerint nagyon sajnálják, de tehetetlenek, mert a nyomtatást egy másik kft. csinálja, ők oda elküldik az anyagot, és onnantól kezdve tehetetlenek. Fájdalomdíjként megkaphatom a kiadó reklám baseballsapkáját, ha megadom a postacímemet. Tényleg egy rózsaszín sapkában szeretnék glasszálni az utcán, rajta a felirat: Csók és Könny? A mágia nem jó, mert a második betű tuti S. Annyira egyszerű, de az istennek sem ugrik be. Milyen kár, hogy apámat már nem tudom megkérdezni. Azon töröm a fejemet, hogy ő hányszor nyert valamit ezekkel a rejtvényekkel? Az megvan, hogy többször beküldte. A lottóval sem volt sosem szerencséjük. Anyámmal voltak állandó számaik, de valamiért olyan balfék kombináció adódott a családi születés- és névnapokból, hogy a kettes volt a legnagyobb találat. Ha nekem most sikerülne összehozni a fősort, csak azért is teszek egy próbát. Nem érdekel, hogy mi a nyeremény, tőlem lehet egy rózsaszín baseballsapka is, de ezzel egy kicsit vissza tudnék menni az időben.

A maga nemében váratlan, öt betű, az utolsó A. A második S. Basszus! Hogy ez miért nem jutott eszembe azonnal?! CSODA. Hát persze, hogy csoda!

*

Amikor ezt a párosítást kihúzta valami őskövület focista jó egy hónapja, fogalmam sem volt, hogy ki lehet az, beszélt a Moszkvában megnyert ifi ebéről, aztán mondták is a nevét, de akkor sem villant be a nyolcvannégyes Népsport valamelyik száma, amiben ott virít ő is valamelyik összeállításban, na szóval, amikor a golyóból előbukkant az, hogy Puskás Akadémia, sírni lett volna kedvem. Ez csak egy rossz tréfa lehet, fontos beleszúrni még egy tüzes tőrt az ETO-isták szívébe, most már biztos, hogy melegítik a gömböket és annak a mukinak megmondták ott, csak akkor húzhatja a meleg golyót, ha előtte az ETO-t kapta ki az üvegtálból. Mi másért kell elviselni, hogy ez a felpumpált izé jöjjön ide hozzánk, hogy aztán jól agyonverjen minket. Akkor már inkább a Fradi vagy a Vidi. Ha meg kell halni, haljunk meg büszkén egy olyan ellenfél ellen, amelyiket tíz évvel ezelőtt is komolyan vett a futballvilág.

Szerencsére azonban a történetben lett még egy csavar. Mégpedig az, hogy ez a szimpatikus társaság kábé addig vette komolyan a szerdai játékot, hogy kiállt egy a nevek alapján erős tizeneggyel, de hála istennek itt be is lehet fejezni azt a felsorolást, ami azt taglalná, hogy miben különbözik egy az elsőligában dobogós gárda az NB II-be közepén senyvedőtől. Már Szenes Iván is megírta régen, hogy „szív nélkül nincs élet, mégse”, és most mindenki tekintsen el a mindenféle felhangoktól, a felcsúti zsoldosok csupán a dresszt tették ki a pályára, és abban a tudatban tették a dolgukat, hogy majd előbb vagy utóbb bedarálják az ETO-t. Nem így lett. A mieink egy lényegesen felforgatottabb csapattal álltak ki, a pécsi gyalázat szereplői közül hírmondó is alig akadt. Kár áltatni magunkat, nem találta meg Klausz a varázspálcát, a játék nem lett olvasható most sem, de az alázattal, a harcossággal nem volt gond egy másodpercig sem. Nagyon a bugyor mélyére kell nézni ahhoz, hogy veszélyes akciót találjak felcsúti részről, ha meg volt is próbálkozás, Fadgyas magabiztosan állta a sarat.

könnyekben pancsoló ultrák (fotó: saját)

A második félidő meg úgy indult mint egy álom. Már az gyanús volt, hogy a Puskás az istennek sem akart kijönni a kezdésre, totál kimaxolták a szünetet, ha megengedő vagyok velük, akkor Hornyák biztosan lebaszta a csapatot, hogy ez így kevés lesz, meg cserélt is hármat a szebb jövő érdekében, de a turulosok nem figyeltek eléggé a mágnestáblára, aminek következtében rögvest rezgett a hálójuk. Tíz perccel később meg eljött Farkas Balázs nagy pillanata, ugyanis megalkuvást nem tűrően ment előre leszegett fejjel, a sok Vál-völgyi vitéz nem tudott mit kezdeni a makacsságával, kis kontakt és piros lett a vége. Itt jegyzem meg, hogy Szigetvári sporttárs korrekten fújt, nem fosta össze magát az NB I-es „gigásztól”, nem védte be őket indokolatlanul, simán engedte a keményebb játékot, a kiállításnál meg pont a mi szemszögünkből hozott kedvező döntést. Az azért látszott, hogy teljesen nem áll tőle messze a showbusiness világa, mert hosszas előkészítés után adta meg a faultot, én szavamra másodpercekig azt hittem, lazán engedi tovább a játékot, utána meg csigalassúsággal kereste meg a farzsebében a piros kártyát. Volt is némi sírás a Puskás részéről, de a testbeszédük már bőven azt mutatta, hogy ők ebben az egészben, ti. továbbjutás, már egyáltalán nem hisznek. Gondolni sem merek arra, hogy a Puskás már novembertől teljes erejével a bajnokságra kíván fókuszálni. Reszkess Fradi!

Sok volt még hátra, ráadásul ebben a felállásban, azaz egy plusz emberrel voltunk annyira partiban, hogy nem nyomtak be minket vészesen a kapuig. A lelkem mélyén bíztam benne, hogy egyszer csak elszalad valaki egy ravaszul elcsent labdával és akkor már tényleg nem lesz izgulnivaló, de erre nem igazán volt ereje senkinek. Így maradt némi körömrágás a végére, hogy rúgnak a semmiből egy nokedlit, aztán maradhatunk még bő félórára a csípőssé váló hidegben, aztán bandukolhatunk haza bánatosan, hogy mennyire kicsin múlt megint.

Nyilván mindenki tudja: nem így történt. Kilencven perc erejéig megint elhihette mindenki azt a hamis valóságot, hogy nincs is olyan távol az első osztály. Persze az a közel hétszáz ember, aki ott volt, pontosan tudja, hogy ez továbbra sincs így, tekintettel arra, hogy majdnem mindenki látta a vasárnapi produkciót is, meg sok korábbit.

Talán ezért volt olyan suta a lefújást követő ünneplés.

Mindenesetre kösz az élményt srácok. Ha a dolgok egyszer a normális kerékvágásba kerülnek, sok-sok évvel később a most legyőzött ellenfelünk csupán egy egzotikus kérdés lesz valamelyik tucat keresztrejtvényújságban. Függőleges hat, a századforduló magyar labdarúgásának furcsa képződménye, tizennégy betű (mások szerint csak hét), P-vel.

*

WKW ETO – Puskás Akadémia 1-0 (0-0)

674 néző, vezette: Szigetvári

ETO: Fadgyas 3.5 – Sipőcz 3 (51’ Fodor 3), Kiss 3, Bagi 3 (62’ Pereira 3.5), Csonka 3, Vincze 3.5 – Tuboly 3.5, Toma 3.5 – Berki 4 (70’ Simcho 0), Farkas 3.5 (62’ Bacsa 3), Vernes 3.5 (70’ Vitális 0). Edző: Klausz László

Puskás: Markek – Csirmaz, Nunes, Spandler, Nagy – Favorov (66’ Bakti), Plšek – Slagveer (46’ Băluţă), Corbu (46’ Kozák), Komáromi (46’ Deutsch) – Puljić (66’ Van Nieff). Edző: Hornyák Zsolt

Gól: 46’ Vernes 1-0

Kiállítás: 57’ Nunes

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Körötte csend, amerre ment

kanyarog a semmibe (fotó: saját)

1926. szeptember 14-én reggel Kliment Oszipovics Filatov felkelt, gyorsan megmosakodott, ami nála azt jelentette, hogy hidegvizet locsolt az arcára és egy keveset a hóna alá, szépen felöltötte a gondosan előkészített ruhát: tiszta, fehér ing, élére vasalt szövetnadrág, csizma, könnyű kiskabát, még nem volt olyan csípős az ősz, és természetesen az elmaradhatatlan sapka, ami pontos mása volt Lenin elvtárs sapkájának, az induláskor bekapott egy kis kenyeret, amit a kredenc fiókjából kotort elő, de finom volt még mindig, hiába sütötték három nappal ezelőtt, egy csöppet sem száradt meg, az íze pedig, mit is mondhatnék, áradt belőle az orosz mezők kvintesszenciája, a paraszti kéz őszintesége és alázata, Filatov halványan el is mosolyodott, amikor beleharapott, de nem volt sokáig helye az öncélú romantikának, máris az utcán baktatott, határozott léptekkel tartott a Pervomajszkaja téri pártiroda felé. Valaki ráköszönt az Ippodromnaja utcában, talán egy régi ismerős, esetleg a házmester, de csak visszabiccentett, egy másodpercre sem szakította meg az utat, mert tudta, hogy dolga van. A Gdovszkaja és a Szevernaja sarkán egy csavargó zaklatta a járókelőket. Mindenkihez odalépett, olybá tűnt pénzt szeretne kunyerálni, de csak óvatosan próbálkozott, fél szemmel közben azt figyelte, nem jönnek-e valahonnan a rendőrök, akik kérdezés nélkül beviszik a kapitányságra a koldusokat, mint a szovjet társadalom söpredékeit, egész pontosan olyan tagjait, akik tulajdonképpen nem is léteznek, nincsenek, a levegő rájuk a legjobb szinonima, de még inkább az sem. Aztán odabent alaposan helybenhagyják őket, majd órákra bent tartják az egyik zárkában, nagyjából addig, amíg újra tudnak egy kicsit mozogni, és akkor kiviszik a szerencsétleneket a város melletti erdőbe, hátha megfagynak vagy szétszedik őket a vadállatok. Ha mégsem következik be a szomorú vég, a koldusok szépen visszaszivárognak a városba és a játék újraindul. Amikor a csavargó odalépett Filatovhoz, az rápillantott, majd úgy tett, mintha a zsebkendőjét keresné valamelyik zsebében, és a zavart mozdulatok közepette a földre hullajtott pár kopejkát, de már sietett is tovább. Olyan ügyesen csinálta, hogy a koldus először észre sem vette a guruló pénzérméket, csak néhány lépéssel később tűnt fel neki, hogy az úton csillog valami.

Filatov már a Guscsina utcán járt, amikor eszébe jutott, hogy a kisebbik lányának holnapután lesz a születésnapja. Kis híján elfelejtette a jeles napot, ajándékot sem vett még, ami miatt dühös volt magára, mert még a nyáron elhatározta, hogy valami igazán emlékezetes dologgal lepi meg a tízéves Jekatyerinát. Ha végeztem, mindenképpen be kell mennem az áruházba, dünnyögte a bajusza alatt, istenem, a kis Katyúsa már tíz éves lesz.

mint egy halott madár (fotó: saját)

A pártiroda egy jellegtelen kétemeletes épületben volt. A forradalom után rögvest ideköltözött a városi alapszervezet, akkor még azt gondolták, hogy ideiglenes jelleggel, de aztán az események más irányt vetettek, s amikor végre lett volna lehetőség egy puccosabb házat, egy régi villát elfoglalni, Filatov, aki akkor már évek óta vezette a sejtet, határozottan ellenezte a változtatást. Nem lenne jó üzenet a lakosság felé a hivalkodás, magyarázta a tagságnak, akik látszatra bólogattak neki, de igazából a pokolra kívánták, mert elegük volt a svábbogarakból, meg egyébként is mivégre volt ez az egész felfordulás tizenhétben, ha hatalomra kerülve is kerülni kell a pompát és a jólétet. Bezzeg a pszkoviak már egy kastélyban tartják a taggyűléseket és nem ritka náluk a homár meg a kaviár. Akkor ők most nem jó kommunisták? A jó kommunista meg nem lakhat jól? A jó kommunista nem élvezheti az életet egy picit sem, miközben folyamatosan a dolgozók jólétéért küzd, szinte a nap huszonnégy órájában? Ejnye elvtársak, nevetett fel ilyenkor Filatov, micsoda buta beszéd ez! Hát ti egyáltalán nem értitek a kommunizmus lényegét? Rátok fér egy kis ideológiai felvilágosítás.

– Jó reggelt! – köszönt barátságosan Filatov, miután belépett az iroda ajtaján. – Mindenki itt van?

– Kornyejev még nem jött be, de tegnap szólt, hogy hajnalban ki kell mennie az egyik gazdaságba agitálni – felelte Visnyevszkaja, aki a helyi pártszervezet lelkiismerete volt, nem mellesleg elvált asszony és gyönyörű. Sajnálatos módon Filatov mellett ő volt az egyetlen, aki komolyan gondolta a szocialista erkölcsöt, így hiába csorgott a nyála az egész kollektívának, esélyt sem kapott az, aki nem bizonyította be, hogy a megvallott szerelem őszinte, a szándékai pedig tisztességesek.

– Köszönöm, Maja! – köhintett egyet Filatov, már ezerszer elhatározta, hogy felhagy a bagózással, eddig mindhiába. – Kérem, szóljon a többieknek, hogy tíz perc múlva rendkívüli értekezlet. Kornyejev majd elolvassa a jegyzőkönyvet utólag. Ugye számíthatok magára, hogy majd gyorsan meglesz, Visnyevszkaja elvtársnő?

– Természetesen, Filatov elvtárs! – felelte Visnyevszkaja áhitattal, pára gyűlt a szemébe, amikor Filatov közelében volt, régóta vonzódott a férfihez, gyakorlatilag az első naptól kezdve, hogy adminisztrátorként a pártirodához szegődött, de már az első pillanattól kezdve tudta, hogy a gondolatai illetlenek, ezért fűzőt hordott, amit sokkal szorosabbra húzott, mint kellett volna, iszonyatos fájdalmai voltak, de mit sem törődött ezzel, mert ő így vezekelt. Garbujev meg a többi semmirekellő persze ebből is csak annyit érzékelt, hogy ez a nő nem csupán gyönyörű, de olyan alakja van, mint egy igazi istennőnek, így aztán amikor diktáltak neki valami elmarasztaló párthatározatot, le sem vették a szemüket a derekáról, miután pedig végeztek, besompolyogtak a mosdóba és ott az indokoltnál lényegesen hosszabb időt töltöttek el, egyedül.

töréspontok (fotó: saját)

Fél tizenegyre a komplett krasznogorádszki pártszervezet bezsúfolódott a fülledt szobába, tiszta szerencse, hogy Kornyejev még mindig nem ért vissza, elképzelni nem lehet, hogy ő miként fért volna be. Filatov egy asztalnál ült a szoba közepén, a többiek körbevették, ő találta ki ezt a megoldást rögtön az első napján párttitkárként, így még inkább megélhető a demokrácia, vallotta, az iskolákban is ezt kellene csinálni, polgári csökevény, hogy mindenki a tanárral szemben ül a teremben, meg is írta az oktatási népbiztosságnak az ötletét, de nem is válaszoltak. Az asztalon rengeteg irat hevert, látszólag rendezetlenül, Filatov azonvóban nagyon is jól tudta, hogy mi és hol van, ráadásul most nem is volt szüksége dokumentumokra, kicsit feltolta a szemüvegét és fejből kezdett beszélni.

– Elvtársak! Tegnap álmot láttam. Azt álmodtam, hogy egy végtelen pusztaságban gyalogolok, nincsenek társaim, nem is igazán tudom, hogy merre tartok, csak sejtem, hogy egyenesen az orrom után kell mennem, mert a távolban felsejlik valami, egy kiemelkedés, talán egy hegy, én megyek előre, és az a valami egyre nagyobb és nagyobb, és amikor már szinte a lábainál vagyok, akkor jövök rá, hogy az egy hatalmas szék, de olyan óriási, hogy nagyobb bármelyik hegycsúcsnál az Urálban, és azon a széken ül egy hatalmas medve, hallom, hogy csámcsog, hangosan, szinte bereped a dobhártyám ahogy rág valamit, aztán mellém hullik egy félig megrágott emberi test, és akkor felém nyújtja óriási mancsát a medve, megragad, ellenállni sincs erőm, érzékelem, ahogy közelítek a szája felé, amit kitát, hirtelen mozdulattal bedob az üregbe és a tűéles fogaival először kettéharap, aztán mintha ledarálna, míg végül eltűnök a nyelőcsövén keresztül a bendőjében. Furcsa, de nem fáj.

– Jajj, Filatov elvtárs, ez annyira szörnyű! – sikít fel Visnyevszkaja és közben zokog.

– Ne aggódjon, Maja! – mondja kedves mosollyal Filatov. – Ez csak egy álom.

– De miért mondja el nekünk? – vág közbe az örök elégedetlen Hodorkov, Garbujev helyeslő bólogatása mellett. – Csak nem hisz abban, hogy az álmok üzennek valamit? Hiszen az a vallásosak ópiuma, amit már meghaladott az idő és persze a szocializmus.

– Igaza van, Hodorkov elvtárs – válaszol nyugodt hangon Filatov. – De nekünk tanulnunk kell a múlt hibáiból.

– És mégis mire kellene ezek szerint odafigyelnünk? – értetlenkedik tovább Hodorkov.

– Azt gondolom, hogy rosszul mennek a dolgok odafönt – folytatja Filatov, mint egy jóságos apóka. – Szerintem Sztálin elvtárs nem a helyes úton jár, és ezt tudják az emberek és tudjuk mi is. A különbség annyi, hogy őket nem hallgatják meg, minket ellenben talán. Ha nem teszünk semmit, akkor biztosan nem történik semmi. Ezért aztán tegnap írtam egy hosszú levelet a központi bizottságnak, amiben bőven kifejtettem, hogy min kellene változtatni, mielőtt az emberek föllázadnak. Azért hívtam össze ezt az értekezletet, hogy nektek is elmondjam elvtársak, hiszen ti vagytok a legközelebbi munkatársaim. Nem várom, hogy támogassatok, de azt igen, hogy fejtsétek ki, ti hogyan vélekedtek erről? Hodorkov elvtárs?

ágról ágra (fotó: saját)

– Bátor tett volt, Filatov elvtárs! őszintén csodálom magát. De most ha megbocsát, mennem kell, mert már várnak Pszkovban egy másik értekezleten.

– Menj csak, Fegya, menj csak! Üdvözlöm Grigorjev elvtársat! Valaki még valamit? – néz körül Filatov, de senki sem mozdul. – Nos, Maja, akkor megírja még most a jegyzőkönyvet?

– Természetesen, Filatov elvtárs! – szipogja Visnyevszkaja, aki már jól tudja, hogy ennek az egésznek nagyon nem lesz jó vége.

Másnap hajnalban a krasznogorádszki erdő mellett hajtott el egy fekete autó, lefüggönyözött ablakokkal. A hepehupás úton az autó néha ugrott egy kicsit, amikor a függöny fellibbent, ha csak másodpercekre is, látható vált egy emberi alak a hátsó ülésen. Oleg Ignyatyevics Morozjovot nem sokkal korábban dobták le egy teherautó platójáról, ami a rendőrkapitányságról hozta ki az előző nap begyűjtött koldusokat a világ végére, a biztos halálba. Morozjov összetört csontokkal igyekezett vissza a város felé az úton, ezerszer járt már erre. Elnyűhetetlen volt, a rendőrök már szinte féltek tőle. Látta azt az embert is a kocsiban. Azonnal megismerte, tőle kapott nem is olyan régen tizennyolc kopejkát. Szerette volna megköszönni, de az autó nagyon gyorsan hajtott.

Jekatyarina tizedik születésnapjára a párt nevében Hodorkov vitt ajándékot.

– Apa Moszkvába ment egy konferenciára, csak hetek múlva jön haza – mondta a megilletődött kislánynak, majd átadta neki a hatalmas plüssmedvét. – Boldog születésnapot!

*

Utálom, amikor igazam van. A tizedik percben biztos voltam benne, hogy ezt a meccset el fogjuk veszíteni. Pedig sok idő még nem telt el, az események csak csordogáltak, bár a Pécs már rúgott egy lesgólt. De az ember az idő múlásával – és itt most nem percekre vagy órákra, hanem hosszú évekre gondolok – megszerzi azt a tapasztalatot, amivel az ilyen helyzetekben biztosan tudja, vagy legalábbis érzi, hogy ez a csapat most és itt vereségre van ítélve. A vasárnap kora délutáni testbeszéd pedig még a kevésbé gyakorlott szeműek láttára is roppant árulkodó volt, sütött belőle a nihil és a tanácstalanság. És most nem az egyes játékosokra akarom verni a balhét külön-külön, hanem a pályán szereplő tizenegy spílert képzelje mindenki egy egységes organizmusnak, amit valamilyen rejtélyes vírus támadhatott meg, aminek következtében nem úgy mozdul a kar vagy a láb, ahogy kéne, és az akarat jegyeivel szemben a tanácstalanság és a lemondás gesztusai fedezhetők fel egyértelműen.

Sokan mondták már, én is leírtam ezerszerszer, hogy valami, valamikor végzetesen eltört, s bár vannak a szomorú képet eltagadó győzelmek, egyes értelmezések szerint hullámhegyek, de ezek csak relatív okozhatnak örömet. Olyan, mint amikor a már végzetesen fáradt fuldokló összekaparja minden erejét és egy pillanatra felbukkan a víz színére, hogy aztán újra elsüllyedjen, s lehet, hogy lesz még néhány ilyen momentuma a haláltusa során, de a végén úgyis elnyeli a feneketlen mélység. Az ETO esetében csak az a kérdés, hogy meddig lesznek még olyan apró katarzisok, amik ideig-óráig elfedik a sötét valóságot, illetve a mélység bugyrait vajon meg tudjuk-e mérni minden alkalommal, vagy lesz olyan is, amikor nem lesz elég hosszú a collstok?

velejéig rothadt (fotó: saját)

Félreértés ne essék, a halál nem feltétlenül jelenti például az NB II-ből történő kiesését. Dehogy! Az maximum egy egyre inkább kevésbé fontos stáció. Az igazi elmúlás ugyanis már régen megtörtént, a pontos időpontját nem ismerjük, de a klub szelleme jó ideje kiszökött a stadion környékéről.

Mi, akik rendületlenül kijárunk meccsekre, nézzük a streamet, vagy csupán párás szemmel emlékezünk a valaha volt dicső múltra, még ugyan őrizzük a lángot, de a tűz egyre kevesebb oxigént kap, egyre kisebb lobbal ég, s ha nem változik valami radikálisan előbb vagy utóbb ki fog húnyni.

Amikor tegnap hármat fújt a bíró, s mindenki elindult haza, az ismerősök közül sokan azzal köszöntek el egymástól, hogy szerdán, a kupameccs alkalmából újra találkozunk. Ebben az egészben ott van a naivitásunk, a klub ránt érzett alázatunk, és ott vannak azok az emlékeink, amit percembereknek nem lenne szabad megalázniuk.

Szelíd hangon csak annyit szeretnék mondani: elég volt!

Hajrá ETO!

*

WKW ETO – Pécsi MFC 0-1 (0-1)

776 néző, vezette: Derdák

ETO: Ruisz 1.5 – Kovács 2, Lipták 1.5, Fodor 1.5, Forgács 1 – Bagi 0.5 (46’ Toma 1.5), Vitális 2 – Simcho 1 (46’ Berki 1.5), Kulcsár 1 (66’ Vernes 0), Sipőcz 1.5 (46’ Óvári 1) – Bacsa 1.5. Edző: Klausz László

PMFC: Helesfay – Sági, Rácz, Dávid, Katona – Kónya, Futó (73’ Tölgyesi), Tihanyi (74’ Preklet), Hegedűs (61’ Marquez-Ariosa) – Geiger (46’ Hursán), Adamcsek (61’ Bíró). Edző: Vass László

Gól: 18’ Katona 0-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Csak győztesek vannak

kisebb ünneplő tömeg (fotó: Kisalföld)

Z. tizenkét éves volt és gyűlölte, amikor az iskola kivezényelte az osztályt valamelyik megemlékezésre vagy koszorúzásra. Ilyenkor azt a ruhát kellett felvennie, amit csak és kizárólag az ilyen alkalmak miatt vett az anyja, ráadásul Z. gyorsan nőtt, szóval egy garnitúra ruha kábé egy alkalomra volt jó, utána megint menni kellett a boltba. Ez így ment már évek óta, mert a Nagy Imre Általános Iskola mindig az elsők között jelentkezett, amikor a tankerület körbetelefonált, hogy ki tud hozni húsz gyereket mondjuk március 15-én. Huszár igazgatóúr ugyanis kényszeresen akart megfelelni mindenkinek, de legfőképp azoknak, akik a hierarchiában felette helyezkedtek el, akiktől remélt valamit, legyen szó új iskolapadokról, rendkívüli festésről, vagy csupán arról, hogy azt mondják neki, elégedettek vagyunk veled, Béla!

Z. feszengve húzta fel a sötétszürke szövetnadrágot, ami már most kicsi volt rá, pedig csak alig egy hónapja vették a Városi Áruházban. A zoknija kilátszott, hiába igyekezett csalni, ezért aztán kétségbeesetten rángatta lefelé, mindegy, ha hülyén áll a derekánál, a kabát eltakarja majd. Már szinte hallotta a többiek pikírt megjegyzését, mi van Z., elfogyott az anyag? Vagy anyádnak nem volt elég pénze? Na, ez lesz az a pillanat, amikor biztosan nekimegy B.-nek, hiába tudja, hogy nem szabad, de amikor az anyját emlegették és nem túl kedves kontextusban, mindig elvesztette a fejét. Tett egy utolsó kísérletet a nadrággal, igyekezett legyőzni a fizika törvényeit, de kevés sikerrel, a cipő fölött bizony kivillant a fehérség.

– Milyen fess fiatalember vagy – mondta neki az anyja, sugárzott a tekintete és Z. tudta, hogy őszintén mondja, pedig látta, hogy nem tökéletes az összkép. – Apád milyen büszke lenne rád, csuklott el a hangja, na menj és semmi verekedés! A sálat meg ne vedd le, hűvös van odakint és legalább egy órát fogtok állni a szabadban.

Egy órát?, vágott rémült arcot Z. Az nem lehet, akkor el fognak késni. Feri bácsi vagy ötször ismételte meg tegnap, hogy pontos legyen, mert neki elvei vannak, a kezdés előtt legalább egy órával ki kell érniük a pályához. Tizenegykor kezdődik a megemlékezés a Szigethy Attila téren, onnan gyalog kell még vagy negyven perc és ki tudja mennyi idő alatt jutnak be a lelátóra. Azt írta az újság, hogy teltház lesz, tízezer ember. Ez így nagyon szoros. Feri bácsi meg fog ölni, vagy ha mégsem, soha többet nem visz ki meccsre. Idegesen baktatott a tér felé, miközben azon járt az agya, hogy miként fog előbb lelépni, ha megcsúszik a műsor. Már majdnem odaért, amikor az egyik közeli keresztutcából bevágott elé B. Először furán méregették egymást, kizárt, hogy B.-nek nem tűnt fel a nadrágvészhelyzet, de nem szólt rá semmit, és ami végképp meglepte Z.-t, hogy B. nemhogy nem undok vele, kifejezetten nyájasan viselkedik.

– Szép napunk van, nem? – vetette fel B., mire Z.-nek nem maradt más, mint a bősz bólogatás.

Az osztály közben már felállt a helyére, a dombon emelt bronzszobor előtt, közvetlenül a forradalom hőseinek fenntartott széksor mellett. Huszár igazgatóúr hosszan fegyelmezte a fiúkat, mert nem tartották a sort, de a lányok is megkapták a magukét, mivel semmi pénzért nem fejezték volna be az értelmetlen csacsogást. Z. és B. együttes megjelenése azonban mindenkire roppant jó hatással volt, talán átragadt rájuk az a szelíd békesség, ami kiáradt a kettősükből. Arról a két fiúról beszélünk, akik normál esetben mindennap verekedtek egymással. Szépen beálltak a többiek mellé, és csodák csodája, kiegyenesedett a sor és elhallgattak a lányok.

Ekkor egyszerre felcsendült a méltóságteljes zene, amit a Donáth Ferenc Gimnázium ének-zene szakos tanára komponált kimondottan erre az alkalomra, és lassú léptekkel bevonult Földes Gábor polgármester, hogy elmondja ünnepi beszédét.

– Tisztelt emlékezők! Honfitársaim! Kedves győri polgárok! Huszonnyolc évvel ezelőtt dicső elődeink, az én harcostársaim ezen a napon piros betűkkel írták be nevüket az ország történelmébe. Ha ők nincsenek, mi sem lennénk.

Z. maga elé meredt, nem igazán figyelt semmire. Ez így, ebben a formában persze nem igaz, hiszen csak a polgármester szövegét engedte el a füle mellett, amiért kicsit elszégyellte magát, végtére is, az apja is ott harcolt, neki is köszönhető, hogy ilyen szép világot élnek, róla is szól az ünnepi beszéd, így biztosan megbántja azzal, hogy félig katatón állapotban csupán a hang monotonitását érzékeli, nem pedig a tényleges tartalmat, amiben talán arról van szó, hogy Zoltai László, a helyi munkástanács vezetője mekkora hős volt, akinek örökké hálás a város, sőt a nemzet.

Zoltai László azonban nincs többé, másfél évvel ezelőtt elütötte egy teherautó, amikor a Külső Baross úton biciklizett. Éppen hazafelé tartott, de már sosem ért a nádorvárosi házba. Azt mondták, a sofőr ivott előtte. Nem volt részeg, azonban megcsalták az érzékei, nem vette észre az előtte karikázó Zoltait és elgázolta.

Z. fél szemmel a városháza felé sandított, egész pontosan a toronyórát kémlelte, ami csak kevéssé látszott a teret övező fák koronái miatt.

– Béla! – ütötte meg a fülét egy ismerős hang. – Béla! – Feri bácsi volt az, aki az ünneplő tömeg között állt és próbálta Huszár igazgatóurat megszólítani. – Béla! – suttogta egyre hangosabban, ami a síri csend és a polgármester lassú beszéde között már-már üvöltésként hatott. Huszár óvatosan félrefordította a fejét és keresni kezdte a hang forrását. Amikor megtalálta Feri bácsi kopasz fejét, előbb szigorúan ránézett, aztán kioldalazott hozzá.

– Mit akarsz, Feri? Nem látod, hogy éppen megemlékezünk? Tisztelhetnéd jobban is Laci emlékét.

Feri bácsi elkomorodott, aztán határozottan felelt.

– Elvinném a gyereket, Béla! Meccsre megyünk. Biztos vagyok benne, hogy Laci nem haragszik odafönt. Tudod, mennyire imádta az ETO-t.

Huszár egy hang nélkül hozzám sétált és biccentéssel jelezte, hogy menjek.

– B. is velem jöhet, Béla bácsi? – kérdezte Z. határozottan.

– Menjetek. Apád igazi hős volt. Verjétek meg a Düsseldorfot az ő emlékére!

*

UEFA Kupa, 2. forduló, első mérkőzés

1974. október 23.

Rába ETO – Fortuna Düsseldorf 2-0 (1-0)

10.427 néző, vezette: Racine (SUI)

ETO: Földes – Izsáki, Pozsgai, Sebők, Horváth – Varsányi, Szokolai, Póczik – Pénzes, Stolcz, Mile. Edző: Farsang Ferenc

Fortuna: Woyke – Baltes, Kriegler, Zimmermann, Köhnen – Brei, Zewe, Geye (63’ Brücker) – Seel, Budde, Herzog. Edző: Lucas Heinz

Gólok: 43’ Varsányi 1-0, 62’ Stolcz 2-0

Kategória: történelem | Címke: , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

2083 Űrodüsszeia

mi mozog a zöldleveles Előre-hálóba’? (fotó: Képes Sport)

És akkor elképzelem, hogy jó negyven év múlva a frissen kinevezett Priskin Tamás sportigazgató, némi friss szelet hozva az egyre inkább elpunnyadó közegbe, nekiugrik a lehetetlennek tűnő feladatnak, hogy végre valahára felvigye a klubot az immár csak hatcsapatos NB I-be. Az embereket már legkevésbé sem érdekli a futball, csak páran lézengenek a stadionban, ahol kellő nosztalgiával emlékeznek vissza a Szolnok idegenbeli legyőzésére. Horváth Cs. Attila sportigazgató hipermodern kerekesszékben pörög az klubházban, irodáról irodára száguld, tele van ötletekkel, hogy miként lehetne több nézőt kicsalni a meccsekre, de csupa üveges tekintettel találkozik, amitől elszomorodik.

– Te is láttad streamen? – kérdezi a hajlotthátú Krisztián bácsi a szépen szépkorú Martin bácsitól, miközben működőképes budit keresnek a még mindig impozáns épületben.

– Az semmi, öregem – szól a kissé pikírt válasz, – ennél nagyobb durranás volt szerintem 2035-ben, amikor 5-1-re vertük a Fehérvári Molt a Nyugati csoportban. Ott egy pillanatra elhittem, hogy meglesz az elsőosztály, de megint csalódnom kellett. Pedig abban az évben már Szegeden játszottuk minden második hazait, mert azt ígérték odafönt a Mányinak, hogy ez lesz az ára. Kicsit ódzkodtam ugyan, de a teleportálás korában végül beláttam, áldozatokat kell hozni. A te unokádat izgatja egyébként az igazi foci? Vagy csak azt a 5D-s szaron nyomja?

– Én lemaradtam a 3D-nél… Figyu! Az Imre még él? Mostanság nem láttam. Talán a Mágus szobrának avatásán volt ott utoljára.

– Tuti! Vagy hibernáltatta magát. De az biztos, hogy minden miatta szar.

Képzelődni, álmokat szövögetni persze mindig lehet. Akinek még erre sincs ingerenciája, az tényleg nem érdemel mást, mint folyamatos térdepelést a sarokban, kukoricaszemeken, de azon a jó pattogatott kukoricának valón, lehetőleg egyesével s fenekére állítva, fölfelével a hegyével, hogy még jobban fájjon.

Aztán az is lehet, hogy addigra simán megsülünk a klímakatasztrófa következményeként, ha éppenséggel nem férünk fel a Mars felé induló mentő űrhajók egyikére vagy simán agyonbasz minket egy bazi nagy aszteroida.

*

1979. október 20.

Rába ETO – Székesfehérvári MÁV Előre 4-1 (2-0)

3.255 néző, vezette: Nagy B.

ETO: Palla – Csonka, Pardavi, Pásztor, Magyar – Hannich, Onhausz, Póczik – Szabó O., Glázer (76’ Jugovits), Pölöskei (76’ Mile). Edző: Kovács Imre

MÁV Előre: Horváth – Rábaközi, Szabó Gy., Meggyes (63’ Ambrus), Tóth – Sugár, Lazsányi, Lechner – Litvik, László II, Bruder (63’ Úr). Edző: Szőke Miklós

Gólok: 3’ Hannich 1-0, 17’ Hannich (11-es) 2-0, 51’ Lazsányi 2-1, 58’ Glázer 3-1, 60’ Hannich (11-es) 4-1

Kategória: mérkőzés, történelem | Címke: , , , , , , , , | 1 hozzászólás

A nyelv tisztelete

döntő pillanat (fotó: ETO YouTube)

„Words, don’t come easy to me

How can I find a way

To make you see I love you?

Words don’t come easy”

[F.R. David – Words]

*

– A fű kék, az ég zöld.

– Nem. A fű zöld, az ég kék.

– Miért?

– Mert így van már időtlen idők óta, és mert látom.

– Én is látom, és egyértelmű, hogy a fű a kék és az ég a zöld.

– Látod ezt a virágot?

– Igen, nefelejcs.

– Milyen színű?

– Kék.

– Biztos?

– Persze, hogy biztos. Bolond vagy, hogy ezt kérdezed? A legbutább ember is meg tudja mondani, hogy ez kék.

– Rendben. Akkor milyen színű az ég?

– Zöld.

– És milyen színű a fű?

– Kék.

– Fogd meg a virágot!

– Miért?

– Mindjárt megtudod, egyelőre csak fogd meg.

– Fogom.

– Most emeld az ég felé!

– Megvan.

– Mit látsz?

– Egy gyönyörű kék virágot zöld háttérrel.

– És ha a virágot leteszed a fűbe?

– Elvesztettem.

– Hogyhogy elvesztetted?

– Az előbb ide tettem, de most nem találom. Biztosan beleolvadt a kék fűbe, azért nem látszik.

– Itt van, tessék.

– Már megijedtem. Nagyon a szívemhez nőtt ez a kisvirág. Enyém lehet?

– Igen. Különösen jól áll a szép kék szemedhez.

– Köszönöm, de a szemem zöld. Hol is tartottunk?

– A színeknél. Pontosabban a szavaknál.

– Ó, igen! De kérlek, menjünk be a házba, mert egyre haragosabb zöld az ég. Szerintem vihar lesz.

– Gyere! Menjünk a veranda felé, aztán lépjünk be azon a kék ajtón!

– Itt nincs kék ajtó.

– Dehogynem. Nézd csak, ott a létra mellett.

– Az zöld.

– Nem, az kék.

– Zöld, ha mondom.

– Most ne vitatkozzunk. Csak menj be, mert megázol. Lassan esni fog.

– Jó itt bent, meleg van.

– Még kora délután begyújtottam. A keleti szél mindig lehülést hoz.

– Szerencse, hogy figyelsz a jelekre.

– Igen. Meg a színekre is.

– Szerintem inkább a szavakra. Nem is értem, miért lovagolsz ezen a kék-zöld dolgon? Végtére is nem mindegy?

– Nem hinném. A te életedben nincsenek biztos pontok?

– De, vannak! Például minden áldott nap sétálok egyet a kutyámmal ebéd után, amikor elütik a két órát a városháza tornyában.

– És mitől vagy olyan biztos, hogy akkor van két óra?

– Ha nem akkor lenne, minek kongatnának éppen akkor kettőt?

– Talán megszokásból.

– De annak nem lenne semmi értelme.

– Tévedhetnek is. Egyébként meg csak azért mondjuk, hogy épp akkor van két óra, mert egyszer régen ebben megállapodtak az őseink. Ennyi erővel én azt is mondhatnám, hogy négy óra van, mert nekem úgy tetszik.

jobbra el (fotó: ETO YouTube)

– Bolond beszéd.

– Közmegegyezés.

– Próbára akarsz tenni?

– Bizonyos értelemben igen, hiszen te ragaszkodsz ahhoz, hogy az ég zöld.

– Én annak látom.

– Szíved joga, de megértheted, hogy én ettől ezt még bugyutaságnak tartom, és ne lepődj meg, ha mások is így lesznek vele.

– Mennem kell, hallom, hogy a kutyám ugat. Biztosan hiányol már.

– Vagy igyekszik másik gazdát találni magának, amíg nem vagy otthon.

– Nem tetszik ez a zöld ajtó, a helyedben átfesteném kékre.

– Talán egyszer megfogadom a tanácsod.

*

„Ha végignézzük a mérkőzéseinket, a tizenegyből tízen győzelmi esélyünk volt. A Siófok elleni találkozót nem számolom ide, mert az értékelhetetlen ebből a szempontból. A helyzetkihasználásunkon mindenképpen javítanunk kell, mert ha az eddigi őszi fordulókban jobban értékesítjük a ziccereinket, akkor most az ötödik-hatodik helyen állnánk a táblázaton. Persze tudom, a futballban nincs ha meg de, mégis erre kell hivatkoznom. Ezenkívül nem állt mellénk a szerencse sem. Tudnék példákat sorolni a kimaradt tizenegyestől a játékvezetői bakikig, ám nem akarom másban keresni a hibát. (…) A szurkoló nyilván azt gondol, amit akar, ez a szíve joga. De az ETO-nál nincs edzőkérdés. Látom az edzéseket, így nyugodtan állíthatom, hogy Klausz László jó munkát végez a csapattal. A játékunk fel van építve, arról nem ő tehet, hogy a játékosok rossz százalékban értékesítik a helyzeteket. Fel sem merült bennem az edzőváltás, inkább az, hogy a télen játékosokat cserélünk a keretben, mert arra viszont szükség van ahhoz, hogy jobban szerepeljünk a bajnokságban.”

*

Súlyos tévedés azt gondolni, hogy Hannich Péter sportigazgató nem gondolja komolyan azt, amit mond. Ha nem így lenne, nem küldene a klub immár az idegenbeli meccsekre is saját streamelő stábot, hiszen mennyivel egyszerűbb lenne a szöveges beszámolókra alapozva süketelni. Az a pár tiszteletreméltó drukker meg nem számítana, akik szabad idejüket feláldozva keresztül-kasul járják az országot, követve a csapatot, hiszen őket megtévesztik, ezért nem látják a saját szemükkel a jót, a csodát. De nem ez történik, Meronka Petiék felvonulnak, leadják tisztességgel az adást, mi meg megnézzük. Aztán hitetlenkedve fogadjuk, hogy a kék többnyire zöld, a zöld meg jobbára kék.

Ha a legfrissebb eredményből indulunk ki, akkor Hannichnak és áttételesen Klausz mesternek teljesen igaza van. Most végre nem üldözte a társaságot balszerencse, és lám!, simán be is pakoltuk a három pontot a zsákba. Ráadásul a többi mérkőzésen született eredmények következtében fel is kúsztunk a nyolcadik helyre tabellán, a dobogó immár csak két győzelemnyire, ha egy picit nem figyelünk oda, az ősz végére már feljutó helyen a csapat. Ennyire egyszerű sport ez a futball.

Persze nem így van, ezért nem szeretnék én sem sarkosan fogalmazni, de engedtessék meg, hogy leírjam, amit láttam tegnap, az még mindig édeskevés. Lehet természetesen vitatkozni, hogy mégis mihez képest, amire könnyen felelem, hogy egyrészt az elvárásaimhoz, másrészt ahhoz, amit a klub embereinek megnyilvánulásaiból (ti edző, sportigazgató) kiolvasok. Szögezzük le, hogy a Szolnok meglehetősen takarékos és minimalista futballal rukkolt elő, ami azért lepett meg, mert nekem még az volt a fejemben valamelyik válogatott szünet előtt, a Diósgyőr legyőzését követően, hogy az ottani játékosok éppen fürödtek a dicséretekben, arról deliráltak, hogy mennyire nem vették őket komolyan a szezon előtt, pedig illett volna, most meg feljutó pozícióban vannak, blablabla, ehhez képest semmilyen elképzelést nem véltem felfedezni az elején a játékukban. Vélhetően végzetes törést jelentett, hogy ki kellett hagyniuk a Csákvár elleni idegenbeli összecsapást, ami miatt extra hosszú lett a leállás, plusz a magyarországi pályákat megtámadó titokzatos gombás fertőzés elérte a Tiszaligeti stadiont is, ami ugyebár a technikás csapatokat sújtja, hiszen a gyep egészen penetránsan szar lett, nem is gurult rendesen a labda. De várjunk csak! Akkor ez a váratlan szituáció minket segített volna? Aligha. Végtére is mi szépen felépített futballt adunk elő hétről hétre, aminek előfeltétele a billiárdasztalhoz hasonlatos játéktér.

Össze vagyok zavarodva.

Ezen felül megáldott bennünket az Úr, vagy inkább a játékvezetői testület Rúsz sporttárs kiküldésével, akiről én több mint két éve, egy Siófok elleni hazai vesztes meccs (1-2) után nem átallottam leírni, hogy egy pojáca, akire nem lenne szabad komolyabb mérkőzést bízni. A véleményem nem változott, még akkor sem, ha szolnoki működés messze volt az ámokfutástól, a szabályok betűje például biztosan érvényesült, ha a szelleme aligha is. A Bacsával szemben elkövetett apró szabálytalanság esetében példának okáért ült, hogy papíron utolsó emberként emberkedett az óvatlan Kovács Olivér, kontakt is volt, szóval az X szakasz Z pontja szerint okés a piros. Az más kérdés, hogy Patrik kábé ott fogyott el huszonkét méterre a kaputól és egy határozottabb kiszorítósdival el is terelhette volna a védő a veszélyes zónából, de a rutin meg az évek nem múltak el nyomtalanul. A szabadrúgást azért még be kellett verni, semmit sem adnak ingyen. Szép volt, Kuli!

Innentől kezdve, ha nem is díszmenet volt a hátralévő idő lepörgetése, de relatív simán hoztuk. Nem kellett hozzá bravúrkodni, mert a Szolnok belehelyezkedett a mártír szerepébe, miszerint a bíró csak „báncsa” őket. Tipikus hülyeedző módjára Csábi inkább hergelte az övéit és persze magát, aminek következtében szorgosan gyűjtögették a lapokat, plusz igyekeztek némi lelkiismeretfurdalást kikényszeríteni a sporiból, hátha kompenzálni kezd. Különösen mókás volt, ahogy az összes elszenvedett faultot brutális támadásként láttatták, úgymint hempergős bukfenc, ordítás, etc. A szolid létszámú nézősereg benne volt a színházban, de a bekiabálások egyáltalán nem voltak durvák, sőt, inkább szórakoztatóak, szinte a hetvenes évek hangulatát idézték. Szólt a „Győr balett” froclizás, több esetben is követelték Rúsztól, hogy öltözzön ő is fehérbe, vagy csak simán adjon tizit az ETO-nak, de tényleg mindenért. Esetleg állítson ki minden MÁV-ost.

boldogság a köbön (fotó: ETO YouTube)

A második félidőben minden aktor tudta fokozni a dilit. Rúsz befújt nekünk egy véleményes büntetőt, amit a kor divatja szerint a VAR megerősített volna, ha lenne VAR a másodosztályban, így ellenben lehet rajta mérgelődni a lelátón hosszú percekig. Csábi pedig szinte kikönyörgött magának még egy sárgát, és mehetett isten hírével a stadionon túlra, a padnál ezután Romanek vehette át az uralmat, aki jól szállt be, nem sokkal később neki is villant a sárga.

Az ETO közben szövögette az akcióit, amiben volt némi tudatosság, de nem igazán tudtuk meg, hogy éles helyzetben mire mennénk velük, mert egy percig sem volt éles a helyzet. Nyilván egy csapat nagyságát az is megmutatja, ha ilyenkor nem esik pánikba, kapaszkodjunk hát az ilyen pozitív dolgokba.

Meg mondjuk abba, hogy Sipőcz Bence nem vallott szégyent, fickándozott rendesen, a baloldalunk ennek köszönhetően sokkal hasznosabban játszott. Mondom ezt annak ellenére, hogy a tizenegyesnél Simchót borították meg a jobbszélen.

Kulcsár igazi vezérként mozgott, egyértelműen jó helyen volt nála a bogyó, a szabadrúgásgólt meg ugye már megénekeltem. Vitális most kissé visszafogottabb teljesítményt nyújtott, a harcossága inkább abban artikulálódott, hogy minden veszélyesnek tűnő pontrúgásnál ott sertepertélt, erősen szorította a labdát, néha már-már félő volt, hogy megnézhetjük az évekkel ezelőtti honvédes büntető körüli legendás Leo Martinez-Lanzafame cicaharcot. Megúsztuk. Még az is lehet, hogy tudatos zavarkeltésként adták elő ezt a színházat. Ne feledjük, már két Vidnyászky is igazolt futballista nálunk.

Ruisznak csupán egyszer kellett komolyabban közbeavatkozni, azt viszont rögvest az elején, mintha csak tesztelnék, vajon kijött-e az öltözőből. Kijött. A szolnokiak meg levették a tanulságot, túl jó a srác, nem kell fölöslegesen fárasztani.

Nyertünk hát, jár a taps, lehetett ünnepelni hazafelé a buszon.

Ettől függetlenül az én szemem nem homályosodott el, ha a Kész átverés Show-ba keresnek statisztát, engem ne castingoljon senki.

*

Szolnoki MÁV – WKW ETO 0-2 (0-1)

479 néző, vezette: Rúsz

Szolnok: Kovács P. – Tömösvári (73’ Berdó), Szabó, Kovács O., Tóth B., Kurdics (73’ Papp) – Földi (58’ Rokszin), Tisza, Sipos (46’ Molnár) – Lakatos I., Tóth L. (36’ Lakatos Cs.). Edző: Csábi József

ETO: Ruisz 0 – Kovács 3, Lipták 2.5, Fodor 3, Forgács 2.5 – Bagi 3, Vitális 2.5 – Simcho 2.5 (69’ Vernes 0), Kulcsár 4 (80’ Berki 0), Sipőcz 3.5 (84’ Óvári 0) – Bacsa 3. Edző: Klausz László

Gólok: 27’ Kulcsár 0-1, 52’ Bacsa (11-es) 0-2

Kiállítás: 26’ Kovács O., 62’ Csábi József (edző)

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

A világ ura

táncolj, táncolj még! (fotó: Labdarúgás)

Az idő múlását már jó ideje a futballvébék ciklusával mérem. Azt hiszem, nyolcvankettő óta használom ezt a sajátos időszámítást, amikor az egyik pillanatról a másikra jött az ötlet, de egyáltalán nem mondanám, hogy a semmiből. A spanyolországi vébé második napján a brazilok a szovjetekkel játszottak és már csak két perc volt hátra, amikor Éder beverte a brazilok győztes gólját. Fiatal voltam és üde, kiforratlan preferenciákkal a nemzetközi futball világában, a korom és a naivitásom okán mentes minden antikommunista attitűdtől, azt hiszem, csupán csak megérintett ennek a csodálatos játéknak a szépsége, amit még csak kezdtem ízlelgetni. Amint a labda becsapódott a hálóba, önkéntelenül is felugrottam, az ántik idők kicsit suta gólörömét igyekeztem utánozni, ökölsuhintás, hihetetlen, hogy manapság mekkora színház lett egy-egy találat után a körítés, de közben még a levegőben is azt figyeltem, hogy miként alkotnak gúlát a sárga mezesek, teljesen magával ragadott a pillanat, így aztán a normális talajfogás kivitelezésére már nem maradt energiám, aminek egyenes következménye lett, hogy a jobb lábam nagyujja spiccben érkezett, amit követett további körülbelül ötvenkét kiló élősúly és egy éles fájdalom. Vinnyogva rogytam a földre, apám nem tudta mire vélni, hogy mi történt, talán egy kissé el is bóbiskolt meccsnézés közben, ami nem csoda, azért már későre járt, de nem esett kétségbe, mert határozottan jeleztem neki, hogy minden oké, nem komoly a sérülés, rögvest talpra állok, nem kell, hogy a spori hosszabbítson emiatt. Azt hiszem ott értettem meg először, hogy a futball maga az élet, ez egy olyan játék, ahol a boldogság és a fájdalom bizony sokszor kéz a kézben jár. Ez pedig azt is jelenti, hogy számomra innentől kezdve ez lesz a sorvezető. Tizenegy múltam akkor.

A következő vébé idején már gimis leszek, járt a fejemben valamikor a vébét követő őszön, miközben az íróasztalnál a földrajz atlasz fölött merengtem, tanulni kellett volna, mert Erdős Laci bácsi beígért egy dolgozatot, de én folyton elkalandoztam, és csak bámultam Dél-Amerika hegy és vízrajzát, ezerszer érdekesebb volt, mint az európai bányászat, nem is beszélve arról, hogy akkor már tudni lehetett, Kolumbia lesz legközelebb a házigazda. Újabb négy év és egyetemre járok, forgott tovább a fejemben az önéletrajzi film, csodás szereposztással és jobbnál jobb helyszínekkel, 2002-ben pedig már talán gyerekeim is lesznek, de feleségem biztosan. Valószínűtlenül távolinak tűnt az egész, de így, hogy a jövendő húsz évet ötször négy éves etapokra szakaszoltam, máris emberléptékűvé vált a jövő. Az akkori végponthoz képest újabb közel húsz esztendő telt el. Sok minden másként alakult, hiszen vegyük például azt, hogy Kolumbia gazdasági nehézségekre hivatkozva visszamondta a ’86-os rendezést, így aztán Mexikóba utazott a világelit. Ami viszont továbbra is fix nálam, az a négyéves tagolás. Úgy általában is, mint könnyen használható mértékegység, és a történelem fontos pillanatainak viszonyítási alapjaként is remekül funkcionál 1930 óta a rendszer. Apám például világbajnoki évben születhetett volna, de ’46-ban ugyebár mással volt elfoglalva az emberiség.

*

Hajszán Gyula a chilei vébé előtti évben jött világra, így aztán akár már egészen pici babakorában is láthatott meccseket a tévében, bár ez nem túl valószínű. Ellenben kicsit több mint húsz évvel később akár maga is részt vehetett volna a Mundialon, ha Mészöly bátrabban nyúl az ETO aranycsapatának tagjaihoz. Nem tette, azon pedig már fölösleges lamentálni, hogy vajon Hajszi mennyivel nagyobb eséllyel zilálta volna szét mondjuk a Meeuws-Baecke védvonalat a belgák ellen, mint amennyire Pölöskeinek sikerült. Négy évvel később egy perc sem jutott neki a mexikói hőségben, annak ellenére, hogy a játéka sokkal érettebb és letisztultabb lett. A miértekre sok válasz van, kezdve a Honvéd megkeresésének elutasításától egy rejtélyes ételmérgezésig. Talán ő tudja a helyes megfejtést. Képességei alapján dukált volna neki egy tisztességes nemzetközi karrier, de sajnos rossz időben és rossz helyen született, így csak a csúcson túl jutott neki külföldi szerződés, ami szükségszerűen nem lehetett tündérmese.

csak a lábamat figyeljétek, mert csalok! (fotó: Labdarúgás)

Az ETO-s története ellenben gyönyörű és minden kisebb zökkenő ellenére igazi sikersztori. Ott kezdődik, hogy összesen tizennégy(!) olyan szezont számlál az emlékezet, amikor zöld-fehérben pályára lépett. Ez négy világbajnoki ciklust felölelő időszak, ami egészen elképesztő. A spanyol és a mexikói, valamint a ’94-es egyesült államokbeli világbajnokságok alatt Győrben készült a következő idény feladataira, míg kilencven nyarán éppen megkezdte a duisburgi kalandot. Háromszázhárom bajnoki áll a neve mellett és nem mellesleg hatvannyolc gól. A vitrinben természetesen ott sorakozik a két arany, a két ezüst és az egy bronz, no meg a ’84-es kupa második helyezés.

Egy szóval: legenda.

*

A hatvanadik dugó.

1989. március 25.

Rába ETO – Békéscsabai Előre 2-0 (0-0)

8.000 néző, vezette: Plasek

ETO: Boros – Csikós, Hlagyvik, Turbék (48’ Bordás) – Kiss, Rubold (74’ Vermes), Urbányi, Somogyi – Handel, Mörtel, Hajszán. Edző: Haász Sándor

Békéscsaba: Gulyás – Mracskó, Fabulya, Ottlakán, Bánfi – Szenti, Csató S., Gruborovics, Kanál – Oroszki (70’ Horváth), Szekeres. Edző: Csank János

Gólok: 86’ Mörtel (11-es) 1-0, 89’ Hajszán 2-0

Kiállítás: 83’ Somogyi

*

[Figyelem! A következő történet termékelhelyezést tartalmaz.]

A nyáron a Lidlben vásároltam egy álmos hétköznap délelőtt. Csak pár dolgot vettem, nem is volt kosaram, lendületesen lépkedtem a pénztár felé, mikor az egyik gondola mögül hirtelen egy bevásárlókocsi kanyarodott elém a semmiből. Normál esetben ilyenkor pár szitokszó elhagyja a számat, hogy hát mégis hogy tetszik képzelni ezt ember, nálam van az előny, satöbbi, de most szerencsére észnél voltam, és előbb alaposan szemügyre vettem a kissé agresszívnak tűnő versenyzőt. Sportos alkat, olyan jó karban lévő ötvenes, rajta kék póló a nemrég zárult EURO2020 logóval. Kiköpött úgy nézett ki mint majd negyven évvel ezelőtt, csak a védjegynek számító bajusz hiányzott. Parancsoljon, mondtam negédes hangon és ebben nem volt semmilyen megjátszás. Ha abban a pillanatban megparancsolt volna valamit, én kérdezés nélkül megteszem. A semmivel sem összetéveszthető hamiskás mosollyal nyugtázta a gesztusomat és beállt a futószalag mellé.

Én őszintén boldog voltam, és arra gondoltam, hogy ez a nap ettől fogva csak jó lehet.

Aztán az járt a fejemben, hogy vajon a pénztáros srác tisztában van-e azzal, hogy a nyolcvanas évek zseniális futballistájának, a cselezések Michelangelójának, a váratlan húzások Beethovenjének, röviden összefoglalva, egy élő istenkirálynak teszi fel a kérdést: készpénz vagy kártya?

*

Hajszán Gyula ma hatvan esztendős.

A jóisten éltesse!

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , , , , | 3 hozzászólás

Apátia, végállomás, a vágány mellett tessék vigyázni!

újratervezés indul (fotó: saját)

– Tudsz kézen állni? – fordult felém W, ami több szempontból is meglepett.

Egyrészt egymás között nem igazán szoktunk beszélgetni a tornasportról, másrészt éppen elértük a Schneeberg csúcsát egy közel háromórás túra végén, aminek következtében rólam patakokban folyt az izzadság. W. nem tűnt fáradtnak, túl volt már életében pár ultramaratonon, neki ez a mászás egy laza túrával sem ért fel. Bezzeg én még a fülemen is levegőt vettem, és megesküdtem volna rá, hogy a hó rózsaszín, esetleg magenta, de tuti nem fehér, ami finoman szólva is furcsa. Nem véletlen, hogy az első gondolatom az volt, W. biztos valami egészen mást mondott, például azt, hogy Blue Angel Army, aminek ugyan semmi értelme nincs, vagy éppenséggel ugyanannyi, mint hogy Tudsz kézen állni?. Elővettem azt a szellemi gyakorlatot, ami nálam kivétel nélkül bevált éles helyzetekben, és fejben igyekeztem kiszorozni két négyjegyű számot. Ha belátható időn belül sikerül elvégezni a műveletet, akkor olyan nagy baj nincs, ha ellenben pár perc múlva azon merengek, hogy ezt most miért is csinálom, aztán újabb kis idő elteltével azt sem tudom, ki vagyok én, és miért állok teszem azt egy hófedte hegycsúcson, akkor azonnal meg kell nyomni a telefonon a vészhívót, talán még nem késő. Ötezerkétszázharmincnyolc szorozva kétezerkétszázhattal. Világ életemben imádtam fejben számolni, még Imre bácsi matekszakkörén kezdtem el komolyabban foglalkozni a dologgal, nem függetlenül attól, hogy Imre bácsi bőségesen jutalmazta kisötössel a gyors megfejtéseket. Néha belegondolok, hogy amennyiben Pataki Jenő manapság élne, a videóra vett attrakcióival milliókat kereshetne a youtube-on. De nem él, én meg egy idő után leálltam, mert rájöttem, hogy ez a műsor gyenge a csajozáshoz, pontosabban csak kinyitja a kaput, de utána szükség van egy nagyobb dobásra, olyanra, amihez a matek önmagában kevés. Ötezerkétszázharmincnyolc szorozva kettővel az tízezernégyszázhetvenhat. Az ott nem egy réti sas? Biztos nem, mert ez nem egy rét. Mégegyszer megszorozva ezerrel az tízmillió-négyszázhetvenhatezer. Milyen szépen süt a nap! W., látod, hogy milyen szépen süt a nap? Plusz egymillió-negyvenhétezer-hatszáz. Basszus! El kellett volna hozni magunkkal M.-et. A múltkor kiírta a fészbúkra, hogy imád túrázni. Szerintem nagyon bejött volna neki ez az út, beszélgettünk volna, mehetett volna a romantika, és talán örökre elfelejtette volna O.-t, azt a kis szarházi dramaturgot. Már az első kilométeren meghalt volna az a fasz. És végül van ugye ötezerkétszázharmincnyolcszor hat, ami harmincegyezernégyszázhuszonnyolc. Már nem is fázok! Összesen tizenegymillió-ötszázötvenötezer-huszonnyolc. Ez az! Köszönöm Imre bácsi! Köszönöm Pataki Jenő! Köszönöm istenem!

van, aki ügyeskedik (fotó: saját)

– Mit is mondtál, Feri? – tértem vissza másodpercek alatt a számok világából. A kép kitisztult, igen, a Schneebergen vagyok, az elmém rendben van, talán a fizikai állapotomon lenne mit javítani, de az már csak részletkérdés.

– Tudsz kézen állni? – ugyanazzal a hangsúllyal és ugyanazzal a rezignált hanglejtéssel tette fel a kérdést, miközben felém sem fordult, és rezzenéstelen arccal kémlelte a határt. – Ausztria szép.

– Miért fontos ez most? – igyekeztem kizökkenteni a monotonitásból, ezért szándékoltan flegmára vettem a figurát. Nem jártam sikerrel.

– Azért, Sanyikám, mert ez mindennek a lényege.

Nem értettem én már akkor semmit, és nem is reménykedtem benne, hogy valaha is változik ez az állapot. Itt állunk több mint kétezer méteres magasságban, alattunk a végtelen, a közelünkben senki, és az a legfontosabb, hogy én tudok-e kézen állni? Ennek így semmi értelme.

– Nem vagyok benne biztos, hogy el tudom neked magyarázni, Sanyikám – folytatta W. és tett egy óvatos félfordulatot. Találkozott a tekintetünk, és én éreztem, ahogy a nézésével belém hatol, egészen a tarkómig tartott a szúró fájdalom, mintha egy tőrt szúrtak volna a két szemem közé, aztán szépen lassan kezdett forogni a penge, ahogy egyre tovább szúrt az a tőr.

– Kérlek, hagyd ezt abba, Feri! – üvölteni tudtam volna a fájdalomtól.

– Bíztam benned! – most már dühös volt, tett egy lépést felém és attól kezdtem tartani, hogy letaszít a mélybe. – De te cserbenhagytál.

– Megpróbálhatom? – fogtam könyörgőre. – Sok-sok évvel ezelőtt csináltam utoljára, még a suliban. Lehet, hogy menne.

– Már rengeteg esélyt kaptál. Miért pont most sikerülne? – W. fejének helyén közben aranyló sárkányfej jelent meg és hatalmas lángokat szórt. A környéket belepte a kénkő szaga, a hó teljesen elolvadt és vörös patakká változott.

– Csak egy utolsó alkalom – esedeztem, – Ha nem sikerül, azt teszel velem, amit akarsz.

– Biztos?

– Biztos – vágtam rá azonnal, mert már az sem érdekelt, ha elevenen eléget, csak túl akartam lenni rajta.

– Hát legyen! – bólintott és karba tett kézzel figyelte, hogy mi történik.

minden is kapható (fotó: saját)

Óvatosan fogtam hozzá a gyakorlathoz. Kerestem egy viszonylag lapos területet, lendületet vettem, a földre tettem a kezem és igyekeztem elrugaszkodni. Elsőre nem sikerült, ugyanis kissé megbicsaklott a támasz, így aztán kacska mozdulattal terültem el az egyik kiálló szikla mellett. W. hangosan felröhögött, de közben bíztatott is. Menni fog!, sziszegte, amivel annyire felbőszített, hogy gondolkodás nélkül vágtam bele mégegyszer. Éreztem, ahogy a testem elemelkedik a talajtól, egyszerre könnyűvé válok és szállok föl, föl a magas égbe. A táj tereptárgyai aprócskává válnak, miközben én csak forgok és forgok, még látom W. elképedt ábrázatát, de csak egy pillanatra, mert rögvest manóvá, majd visszafordíthatatlanul csöpp ponttá változik az a gonosz ember. Csillagok mellett száguldok a semmibe, de nem érdekel mi lesz a vége.

Sokkal hamarabb el kellett volna kezdenem az elrugaszkodást.

*

Ha úgy vesszük, semmi különös nem történt: a tabella második helyezettje megverte a tizenkettediket. Ráadásul kiadós szerencsével, hiszen az utolsó utáni utáni utáni percben szerzett mákos gólon kívül szinte egyszer sem jutottak el a hátrébb rangsorolt csapat kapujáig, ellenben a kapusuknak sokszor kellett lenni jó helyen, és egyszer biztosan, de talán még két másik alkalommal is szüksége volt a portásnak minden tudására, de legfőképp a rugóira. Ezek után természetesen lehet beszélni szuperlatívuszokban, heroikus, bár végeredményben hiábavaló küzdelemről lamentálni azon, hogy nekik miért és nekünk miért nem, átkozni a balszerencsét, a turáni átkot, felemlegetni, hogy nekünk semmi, de tényleg semmi sem sikerül.

Persze, lehet ezt is, de minek?

Ez a meccs tökéletesen megmutatta minden bajunkat. A játékoskeret képességeinek korlátait, mert nem az a probléma, hogy nem jön ki belőlük a valós tudásuk, hanem az, hogy ez a valós tudásuk, és itt föl is lépek a következő lépcsőfokra, miszerint láttunk már sok olyat a futballtörténelemben, amikor kvázi középszerű futballistákból rakott össze valaki közel briliáns csapatot, jó, nyilván nem ez az átlag, de valamiért azt gondolom, hogy az igazi edzői tudás ott van, amikor a tizenegyszer kettő, az nem huszonnégy lesz a pályán, hanem huszonöt-huszonhat, de az is lehet, hogy harminc. Biztosan az én készülékemben van a hiba, meg nem látom a lényeget, de nálam a végeredmény sokszor csak tizennyolc.

Aztán ott van az ordító tanácstalanság, ami szükségszerűen fordul át a játék kétségbeesett leegyszerűsítésébe. Lásd még felívelgetés! Bájos volt Klausz Laci magyarázata, hogy miért hozott be nyolc perccel a vége előtt, emberelőnyben, villámléptű szélső helyett elvileg centerhalfot. Nem vagyok vak, észrevettem, hogy Lipi nem a saját tizenhatos előtt vert tanyát, hanem pont átellenben, de az már mégis milyen duma, hogy a tizenhatosra fellőtt labdáknál nem volt sok sanszunk, mert Bacsán kívül a többi játékosunk kicsi. Tényleg? Egyrészt a komplett második félidőben ment a céltalan felbaszkodása a bogyónak, az nem a hatvanötödik perc után indult. Másrészt tizenhét perc kellett a kiállítást követően, hogy a szakmai stáb rájöjjön, magasítani kell. Persze lehetséges, hogy a játékosaink paraméterei a meccsen belül is változnak, úgymint, az idő múlásával, a hőmérséklet csökkenésével mérhető módon összemennek. Komoly orvosi háttérmunka zajlik, ki tudja mit mutatnak a szezon előtti mérések?

összesen ennyi fény akadt (fotó: saját)

Ami még elszomorít, hogy az eredményei alapján félelmetesnek tetsző Kecskemét csöppet sem mutatta meg oroszlánkörmeit, tisztességes iparos módjára tette a dolgát, utólag nyilván azt mondják, hogy vártak a kínálkozó alkalomra és kegyetlenül lecsaptak. Az biztos, remek szériában vannak, már-már a tehetetlenségi erő lendíti őket hihetetlen magasságokba. Valamiért ők tudnak épülni a joggal vagy szerencsével elért sikerekből. Az elmúlt hét arra bizonyíték, hogy ez nekünk egyáltalán nem megy, mert ugyan mitől lehetne a keretnek nagyobb önbizalma, mint attól, hogy lesimázza a Vasast.

Amikor vége lett az egésznek, Miki lépett hozzám a karzaton és csak annyit kérdezett, hogy ugye tudok majd aludni az éjszaka? Meglepett a felvetés, elsőre nem is tudtam hova tenni. Mert azon én már régen túl vagyok, hogy egy ilyen élmény után azon pörögjek, miért alakultak a dolgok ennyire reménytelenül? Nem szoktam az éjszaka közepén csatakosan ébredni, majd miután összeraktam, itthon vagyok, békességben, és nem az ETO öltözőjében üldögélve igyekszem feldolgozni a vereséget, kicsoszogni a konyhába és inni egy nagy pohár hidegvizet.

Most két hét szünet jön, gondolom, soha nem látott kemény munkával, aminek kell, hogy legyen később gyümölcse. A klub hivatalos felületei erről fognak szólni, mert kell a kincstári optimizmus, bár itt inkább arról van szó, hogy valaki olajjal igyekszik eloltani az egyre jobban eszkalálódó tüzet. A szurkolók esetében nem meglepő, hogy ismét előjönnek a keményebb kritikai hangok, amik nem kímélnek sem tulajdonost, sem ügyvezetőt, sem szakmai igazgatót, sem edzőt, sem játékost. Szinte mindenki kap a jóból, érdeme szerint vagy néha azon is túl. Szar lehet olvasni a fésületlen mondatokat, amik sokszor nem mentesek a túlzásoktól, de az egész mögött mégiscsak az őszintétlenség áll. Meg bizonyos értelemben a sunnyogás.

Ceterum censeo Cartheginem esse delendam! – mondta az idősebb Cato, az emlékezet szerint minden beszéde végén, menetrendszerűen, aztán a végén csak a földdel tették egyenlővé a büszke Karthágó városát. Monnyon le mindenki!– harsogja a tömeg, a zajt ezúttal a klaviatúra kopogása jelenti.

Újfent leszögezem, a vasárnapi meccset sem a tágas irodákban ülők vesztették el, az elsődleges felelősek többnyire dzsoggingban járnak, de komolyan hiszem, hogy muszáj lesz magasabb szintről is szólni a pór néphez. Nem gondolom, hogy túlzás egy ilyen kérés, mert ebből a szempontból egyáltalán nem vagyunk elkényeztetve.

Mányi úr! Kérem szálljon le közénk egy rövid időre és mondja el Ön, hogy mire számítsunk!

Én személy szerint hálás lennék egy ilyen gesztusért.

Hajrá ETO!

*

WKW ETO – Kecskeméti TE 0-1 (0-0)

586 néző, vezette: Molnár

ETO: Fadgyas 0 – Kovács 2.5, Bagi 2.5, Fodor 2, Forgács 3 – Toma 2.5, Vitális 3.5 – Simcho 1.5 (85’ Vernes 0), Berki 2 (60’ Kulcsár 2), Óvári 1.5 (82’ Lipták 0) – Bacsa 1.5. Edző: Klausz László

Kecskemét: Kersák – Madarász (46’ Tóth B.), Belényesi, Ryashko, Grünwald, Szabó – Marsa (69’ Hadaró), Bartha, Szuhodovszki (82’ Szalai) – Katona (60’ Buna), Tóth D. (46’ Lukács). Edző: Szabó István

Gól: 90+3’ Tóth B. 0-1

Kiállítások: 65’ Grünwald, 90’ Toma

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése