Álomgyilkosok

Közzétéve 2024-04-16 | Szerző: nagyd

térdre, pupákok! (fotó: ETO YouTube)

Norm egy idő után egyáltalán nem hallotta a vonatfüttyöt. A házuktól száz méterre szelte ketté a várost a keleti vonal, amin nappal személyvonatok jártak, míg éjszakánként hosszú tartálykocsik és konténerekkel megpakolt vasúti kocsik dübörögtek egy boldogabb világ felé. Szállítottak étolajat és tejet, konzervek tömkelegét, rengeteg ruhát, millió láda szappant, mert a tisztaság mindenek felett, olvasólámpákat és zsebszámológépeket, mert mindenki félhomályos irodákban dolgozott, ja és plazmatévéket, hiszen a szórakozás csakis onnan jöhet. Mindig azt, amire éppen szükség volt abban a fővárosban, ami szenvtelenül zsigerelte ki az ország többi részét.

Norm gyűlölte a fővárosiakat és ezzel ugyanígy volt majdnem mindenki, aki csak azért tette be a lábát oda, mert nagyon muszáj volt, például gyorsított eljárásban akart útlevelet. Azt csak ott lehetett elintézni. Normnak nem volt útlevele. Ő már régen elhatározta, hogy nem a határt átlépve, pecséttel a kis kék könyvben megy el innen, hanem átúszik a folyón, ha egyáltalán. Persze sosem lett egyáltalán, mert Norm kényelmes volt és megalkuvó. Nézte otthon a tévét, főként a kvízműsorokat szerette, mindent megfejtett már sokkal korábban, mint az a szemüveges okostojás. Közben mérgelődött, hogy miért nem ő van ott és miért nem ő viszi el a főnyereményt, miközben gondolkodás nélkül sorolta Burkina Faso nagyobb városait, a légyölő galóca latin nevét, vagy éppenséggel a porosz-francia háború főbb eseményeit és szereplőit. Ráadásul szebb is annál a majomnál, van haja, de ugye a fővárosiaknak kell mindenhol elsőnek lennie a kurva anyjukat!

Amikor az utolsó kérdést tette volna fel a műsorvezető, Norm hiába fülelt, nem hallott semmit, mert az éppen elhaladó vonat vezetője vélhetően ráfeküdt a kürtre. Nem az volt a baj, hogy az éles hang az agyáig hatolt, azt már megszokta, szépen kialakult egy láthatatlan retesz, ami ilyenkor bezárt, hanem az, hogy ilyenkor mást hallott. Norm koncentrált, igyekezett szájról olvasni, de az a barom adásrendező állandóan össze-vissza váltogatta a különböző kamerák képeit, de valamiért minden második snitten a nőt mutatta, aki a nyereményekkel pózolt és olyan merész dekoltázs volt a ruháján, hogy Norm is elpirult. Mondjuk nem volt ellenére a pirulás, bár szerette volna tudni a kérdést. Ostön, mondta az okostojás és a közönség állva ünnepelte, a stúdió tetejéről aranyszínű csillogó papírlapocskák hullottak alá, tisztára olyan volt, mint a BL-döntő után, a műsorvezető a nőt ölelgette, talán kicsit túlzásba esve a közönség soraiban pedig ott sírt az okostojás felesége. Na, most bezzeg tisztán látszott, ahogy azt rebegi, szeretlek, a gyengébbek kedvéért még feliratozták is, ami nyilván a legkevésbé sem érdekelte Normot, legfeljebb a romantikus lelkületű nézőket, akik a legutolsó mérés szerint az összes odakapcsoló hatvannégy százalékát tették ki.

A fődíj egyébként egy kellemes hosszú hétvége volt valamelyik fővárosi wellness szállóban, mert még azokat is odaépítették, direkt, kibaszásból. Remélem ez a pöcs ott lakik két utcára, reménykedett Norm, vagy ami még jobb, talán ott is dolgozik, pucolja a budit és utálja az egészet, most meg ott fog parádézni és a kollégái gyűlölni fogják, mert sikálhatják a szarát. Éhbérért.

belegabalyodva (fotó: saját)

Norm kiment a konyhába, felnyitott egy jéghideg dobozos sört, majd az erkélyen lassú szürcsölésekkel megitta. Közben szívta azt az undorító elektromos cigit, amiről szentül hitte, hogy egészséges, és nézte a csillagos eget, a kiserdőt, amit zajszűrőként telepített a vasúttársaság, de már szinte az összes fa kiszáradt vagy kivágták a csövesek tüzelőnek és halkan röhögött. Itt már mindenki süket vagy agykontrollos, nem kell ide kiserdő.

Mentő szirénája csattant fel a csendben és Norm tudta, hogy megint elütött valakit a vonat a gyalogos átkelőnél, imádták ezt a helyet az öngyilkosjelöltek, mert kiesett mindentől, nem is igazán volt értelme megépíteni, csak a szabvány miatt tervezték be. Hát hiába dudált a mozdonyvezető megint, egy újabb bús lélek adta át megát a teremtőnek. Legalább most nyugalom lesz pár óráig, vágányzár, helyszíni szemle, miegymás, ásított Norm, aki közben azon morfondírozott, hogy lemegy és körülnéz. Meglesi a hullát, hátha ismerte, végtére ez nagyon kicsi város, ráadásul a barátainak legalább a fele depressziós, de rájött, hogy tiszta időpocsékolás, a katasztrófavédelem hamarosan kiteszi egy posztban az eseményt, lesz monogramos áldozat és kicsit pixeles kép, ha nem annyira durva a halál.

Visszaballagott inkább a nappaliba, átkapcsolt az egyik sportcsatornára, ahol billiárdot adtak, az egyik jólöltözött üveges szemmel követte, ahogy a másik jólöltözött szépen egymás után lelöki az összes golyót, így neki csak az ásványvíz és az együttérzés maradt.

Volt foci is máshol, de Norm már nem szerette a focit, mert megcsalatva érezte magát. Az álmait összetörték, a hitét idézőjelbe tették azok, akikért valaha tűzbe ment volna.

*

Tekintettel arra, hogy a hétvégén összesen három meccset is megnéztem, amiből kettőt élőben és az összbenyomásom nem annyira tragikus, annak érdekében, hogy ez az érzés ne változzon meg azután sem, miután szimbolikus boncolást végeznék az első csapat teljesítménye kapcsán, hoppá!, már önmagában az is vicc, hogy leírtam a teljesítmény szót, aminek van valami pozitív csengése és cselekvést feltételez, szóval már meg is bántam a használatát, de már nem javítok, mert így még nagyobb lesz a kontraszt, a budafoki meccsel összefüggésben csupán egy rövid gondolatmenettel rabolnám a drága időtöket.

Én elemzőként dolgozom, a számok világában élek, ahol kettő meg kettő négy, azaz nincs helye semmi mellébeszélésnek. Ha van, amivel fel tudnak bosszantani, az egyrészt a pongyola felszínesség, meg az ordas kamuzás. Bár az eredménykimutatás súlyos veszteséget jelez, de a cég igazából prosperál. Búúú! Igaz, hogy rengeteg a kifizetetlen számla, de ez egyáltalán nem azért van, mert nincs forrás a kiegyenlítésükre. Búúú! A termékek jók, mi több, kiváló minőségűek, csak a piac még nem érett meg a befogadásukra, ezért küldik vissza a kiskereskedők és állnak hegyekben a raktári polcokon. De nincs lejáratuk és hamarosan minden jobb lesz. Búúú!

Azt mondja Kuznyecov mester, és most itt szószerinti idézet következik a klub honlapján megjelent, meccs utáni nyilatkozatból. A darab címe egyébként ’Megszakadt a győzelmi sorozatunk’, ami már önmagában gyönyörű példája ’a miként mondjunk nagyot és öltöztessük a valóságot álruhába turpisságból’ metodikának és megérne egy misét egy önismereti problémákkal foglalkozó szaklapban. A legfincsibb dolog a többes szám harmadik személy használata, ami együttérzést vált, válthat ki a gyanútlan olvasóból, aki máris ellágyul, ha nem vette be időben a geciséget elnyomó tablettát.

Onedin kapitány (fotó: saját)

„1-0-nál volt két három helyzetünk, amikkel lezárhattuk volna a meccset, de a Budafok vissza tudott jönni, fordította, nekünk pedig már nem sikerült gólt szerezni.”

Nekem elsőre gyanús volt, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Mivel nem akartam lyukra futni és abba a hibába esni, hogy a 90 perc összképe alapján még a jót is szarnak látom utólag, vettem a fáradságot és újra végignéztem a gólunkat követő időszakot egészen addig, hogy Kovács bebólintja a budafoki egyenlítő gólt. Annyit csaltam, hogy másfélszeres sebességet állítottam be, nem vagyok teljesen a saját ellensége.

Bumba 57’ 24”-kor vágta be a tizit, magabiztosan, míg Kovács 64’ 08”-kor egalizált. A két momentum között pontosan 386 másodperc telt el, ami nagyon kevés idő. Nem kizárt, hogy egy csapat nagyon megtolja ilyenkor, hiszen az ellen megrogyott, félig a földön fekszik, de legfőképp kóvályog és keresi önmagát. A boksz legnagyobbjai Papp Laci bácsitól kezdve, Teofilio Stevensonon keresztül egészen Tysonig, mindenki ezt csinálná. Verebes ETO-ja is ezt csinálta. Na de mi történt a Promontor utcában? Szolid presszing, ami 59’ 57”-kor jutott a csúcsra, amikor is Skvarka okosan beindított Csontost az üres területre, aki lefutott az alapvonalig, majd középre játszott, de sajna a labda Diarra mögé érkezett, így oda lett a lehetőség. Helyzetet nem mondok, mert ez vélhetően az InStat definíciója szerint sem az. Ennyi! Szóval hol van az a két-három helyzet, Szergej?

Természetesen nem zárható ki, hogy az OxygenMédia stábja időcsavarba került és a YT-on fellelhető felvétel nem teljeskörű, esetleg az AI kevert be valamit.

Egyebekben arra emlékszem, hogy a Budafoknak volt számos helyzete, aminek következtében Ruisz Barni az egyetlen ETO-spíler, aki tényleg értékelhetőt nyújtott, miközben a csapat enerváltan és fantázia nélkül mozgott, úgy néztünk ki, mint a barlangját frissen elhagyó medve kábé két perccel az esemény után. Koordinálatlanul.

Hol van az a tűz? Mintha nem a régi volnál. Értem én, hogy taktikai fegyelem, kellő óvatosság, nem futunk az előre tartott késbe, oké. De mi vagy ki akadályozza meg, hogy a külső szemlélőnek olyan érzése legyen, hogy ezek, mármint ők, nem ismernek se istent, se embert és szétszednek mindenkit. Utálom, amikor a csapatomat zsoldosseregnek titulálják igaztalanul. Rosszul vagyok, amikor a sikertelenség kihozza egyesekből a bennük rejlő xenofóbiát és románoznak teliszájjal. Vagy braziloznak, osztrákoznak, szudánoznak, szlovákoznak, ne adj isten argentinoznak. Nem kell!

Viszont ennek megelőzésére a legjobb orvosság, ha nem csupán minőségi csapatnak tartják magukat a srácok, hanem annak is látszanak. Élőben és a tévében is.

A marha sok kreditből már alig akadt valami és az kevés, ha én még mindig szeretlek titeket, a magam sajátos módján, meg hiszek is bennetek, mert nincs más választásom.

*

Előre bocsátom, hogy nem fogok ócska demagógiába esni, amikor egy kicsit sztárolom a klubban pallérozódó fiatalokat. Igen, tisztában vagyok azzal, hogy az égvilágon semmit nem jelent, hogy az U17 játszott egy jó félidőt az UTE ellen, aztán pedig kikapott, illetve az Akadémia leiskolázta a ZTE második gárdáját.

a csilláron is lógtak (fotó: saját)

Nagyon is a helyén kell kezelni a látottakat, mert a klub jövőjét önmagában ezek a srácok nem fogják fényesre suvickolni és csak reménykedni lehet, hogy például az érintett 2007-es, mi több 2008-as korosztályból páran valamikor húzóemberek lesznek az ETO első csapatában.

Vegyük először az U17-et! Ami az én szívemet, lelkemet nagyon megmelengette, az egyrészt az őszinte futball, amiből üvöltött ennek a csodás sportágnak a szeretete. Ezek a fiúk még romlatlanok. Még nem legyintette meg őket a rossz szellem és csak reménykedem, hogy ez sokáig így marad. A másik örvendetes megfigyelésem, hogy rengeteg tudatos elemet véltem felfedezni a játékban. A csapat eredményessége érdekében megkomponált csapatszintű mozgásokat, amik például egyáltalán nem nyomták el az egyéni képességekben rejlő kreativitást. Ha tényleg elmegyek a túlzás ingoványába, azt mondom, a Bognár-Böjte edzőpáros nem csak összegzi az egyénekben megbúvó potenciált, hanem igazi multiplikátorként funkcionál. A csapat szombaton kicsit kényszerpályán mozgott, mivel sérülések és egyéb okok miatt nagyon szűk volt a merítés még úgy is, hogy sokan voltak köztük olyanok, akik az eggyel fiatalabb korosztályban is versenyezhetnek. A kispad rövid volt és páran csak böcsületből ültek le cserének. Meg is látszott a második félidőn ez az alaphelyzet, mivel szépen lassan elfogytunk, miközben az UTE vérszemet kapott és komoly sikerélménnyel távozhatott Győrből. Kicsit sajnálom, hogy 2-2-nél Szerémi kihagyta a büntetőt, mert akkor egy más meccs jöhetett volna az utolsó bő félórára.

A srácok a végső kimenet ellenére megérdemlik a kalaplengetést. A látottak alapján megvan a kellő spiritusz a fiúkban és nem mellesleg sziklára építjük a házat. Hogy később ebből ki és mit profitál majd, az már egy érdekesebb kérdés.

Az NB III-as társaság esetében arra voltam elsősorban kíváncsi, hogy vajon mennyire bírják a nyomást, mármint miként kezelik azt a szituációt, hogy egyértelmű győzelmi kényszer alatt kell játszaniuk. Nem csupán a kritikus pozíciójuk miatt, most fókuszáljunk arra a helyzetre, hogy elsősorban a saját teljesítményükkel kell kivívni a bennmaradást, mert a nagycsapat segítségére nem életbiztosítás alapozni, és bizony a 13. hely is billegős, ezért jobb lenne még feljebb lépni, hanem azért is, mert a ZTE II nagyon vékony brigád. Náluk még jobban ég a ház, a saját edzőjük mondta állítólag, hogy amennyiben kikapnak az ETO-tól, nekik vége. Hogy tényleg így volt-e vagy csupán valami urban legend van a háttérben, nem tudhatom. Az biztos, hogy nem játszott vissza náluk senki, hacsak nem veszem oda a jól csengő nevű Balotelit. Így egy L-lel, mert nehogy már keveredés legyen az Aranylabda-szavazásnál.

Az MLSZ is kiemelt figyelmet fordított a találkozóra, hiszen egy summa cum laude jogi diplomás kisgyereket küldött fújni, aki ha nem a nyílt színen teszi ki magát verbális abúzusnak, éppen a Miniszterelnökségen referenskedik és erősíti a Rendszert. Hogy emeljem a tétet, olybá tűnt, hogy az OBT nemrég megválasztott elnöke, aki korábban lelkesen lengetett az NB I-ben is, mintha ellenőrként bújt volna meg közöttünk a kis noteszával. Ezek ám a magasságok, barátaim!

nem a lécen csattan (fotó: saját)

Szerencsére a nagy ETO sem küldött le senkit és ez nagyban erősítette a csapat kohézióját. A „felnőtt” keretnél számításba vett Farkas Bazsit és Urblíkot nem számítom oda, mert sérülésük miatt komoly meccshiánnyal küzdenek mindketten. Farek konktrétan vasárnap játszotta első éles meccsét a sajnálatos szakadás óta. Kilenc roppant hosszú hóna után. A Budafokra induló első csapat tagjai közül Tóth Rajmi, Huszár, Kröhn, Hamed és Vingler Lacika egyébként a nézőtérrel figyelték a játékot, míg a túloldalon, a két kispad között, a felezőnél ott álldogált Kuznyecov és Köteles úr is. Utóbbi végig pöfékelte az első félidőt, ami egy sportlétesítményben minimum problémás szerintem, ráadásul nem túlzottan példamutató.

Megjegyzem, a meccs nem tartogatott annyi izgalmat, hogy azt csak konstans cigizéssel lehetett kibírni, mert az ifjoncok határozott futballal nyitottak, aminek következtében a 10. percben már 2-0 állt a táblán. Jó volt nézni az erőtől duzzadó támadásvezetést, a magabiztosan záró védelmet. Csáki igazi vezérként és ellentmondást nem tűrő módon dirigálta a hátsó alakzatot, ahol Selyem és Tamás jól robotolt a széleken, míg Urblík nem cifrázta túl. Középen Mitring egészen felnőtt Bánáti tanári játékához, Tudor egészen más és főleg jobb arcát mutatta, mint a Komárom ellen. A titán Décsy Ádámról külön is szeretnék szót ejteni. A roppant tehetséges és még csak 16 éves fiúcskán nem látszott megilletődöttség első felnőtt tétmeccsén, egy percig nem szart be. Sajnos egy peches ütközés után kapott a buksijára, ami után még megrázta magát, de pár percen belül kiderült, hogy nem lesz tovább. Emlékezetes debütálás volt, az szentigaz, amit biztos sok szép pillanat követ még. Hajrá Ádám! Elől Tarcsy keményen dolgozott, szívta a védők energiáját rendesen, míg Farkason egyáltalán nem látszott, hogy féltené magát, simán belement csínesebb összecsapásokba is, nem mellesleg gyilkos módon és könyörtelenül használta ki az adandó lehetőségeit és ilyen hosszú pauza után igazán önbizalomnövelő módon jelentkezett újra. Botorság lenne azt mondani, hogy ő már teljesen kész van és neki kellene megoldani az ETO gólínségét már most is, de az irány határozottan jó. Az általa képviselt alázat pedig nagyon is elfér a nagycsapat öltözőjében.

Igazán remek töltődés volt a meccs, tökéletes felvezetője a főműsornak. Az más kérdés, hogy mint utóbb kiderült, nagyon is kellett ennyi plusz, mert ha az nincs, simán a kardomba dőltem volna már kora este. Ezért különösen hálás vagyok a srácoknak, akik végképp nem tehetnek róla, hogy egy csöppet a nevetség tárgya az ETO manapság.

Akik ennek okozói, remélem, egy kicsit elgondolkodnak, és talán szégyellik is magukat.

Sajnos a csorba kiköszörülése a Vasas győzelmét követően már nem csak rajtuk múlik.

Ide jutottunk. Gondolt erre bárki mondjuk tavaly szeptemberben, de akár decemberben is?

*

ETO u17 – UTE u17 2-4 (2-1)

68 néző, vezette: Gaál (húsz alatt jobban oda kellene figyelni a testünkre)

ETO u17: Kátai-Urbán 3 – Sárkány 3, Csorba D. 3, Prettenhoffer 4.5, Kovács-Galavics 4 – Pálfalvai 3 – Ilyés 3.5, Badics 4 (82’ Gombás 0) – Garamszegi-Géczy 3, Farkas D. 3.5 (82’ Csorba T. 0), Szerémi 4.5. Edző: Bognár Zsolt

UTE u17: Szentmihályi – Farkas B. (46’ Mukai), Csuvikovszky, Széphalmi – Cseh – Narm, Soós, Törteli (878’ Román), Szalay – Birkás-Kováts (65’ Kárász), Orbán. Edző: Bordán Csaba

Gólok: 9’ Szerémi 1-0, 25’ Birkás-Kováts 1-1, 38’ Szerémi 2-1, 48’ Birkás-Kováts 2-2, 60’ Sárkány (öngól) 2-3, 75’ Kárász 2-4

Kimaradt 11-es: 68’ Szerémi

esik eső vízsugárban (fotó: saját)

ETO Akadémia – ZTE II 4-1 (2-0)

123 néző, vezette: dr. Dédesi (messze nem miniszteri nívón)

ETO Akadémia: Kiss 4 – Selyem 4.5, Csáki 4.5, Urblík 4, Tamás 4.5 – Décsy 4 (38’ Bakó 4.5), Bánáti 5, Mitring 4.5 (90’ Kulcsár 0), Tudor 4.5 – Farkas 5 (70’ Lawrenzo 0), Tarcsy 4. Edző: Szekeres Adrián

ZTE II: Senkó – Kozári (75’ Deme), Dóczi, Bodrogi – Lengyel, Wolf (75’ Zsiga) – Kámi, Balabás (75’ Mulasics), Boros (86’ Dobos) – Baloteli, Kapus (46’ Molnár). Edző: Koller Zoltán

Gólok: 9’ Bánáti 1-0, 10’ Farkas 2-0, 62’ Farkas 3-0, 72’ Molnár 3-1, 90+3’ Bánáti 4-1

Budafoki MTE – ETO 2-1 (0-0)

701 néző, vezette: Antal (rendben volt)

BMTE: Gundel-Takács – Fekete, Oláh, Kalmár, Horváth – Csonka, Soltész – Zsóri (87’ Nagy), Németh (64’ Szerető), Kovács (87’ Merényi) – Vasvári (90+2’ Elek). Edző: Dajka László

ETO: Ruisz 3 – Kiss 1.5 (72’ Vera 0), Szépe 1.5, Boldor 1.5, Vianna 1 – Tóth 1.5 (46’ Vingler 1.5) – Diarra 1, Bumba 1.5, Csontos 1 (65’ Boschilia 1), Skvarka 1 – Kröhn 1 (65’ Huszár 1). Edző: Kuznyecov Szergej

Gólok: 58’ Bumba (11-es) 0-1, 65’ Kovács 1-1, 80’ Oláh 2-1[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

A babból nem lesz húsleves, de ettől még lehetne akár ízletes

Közzétéve 2024-04-11 | Szerző: nagyd

könnyed lebegés (fotó: magritte.co.uk)

A tetőtérben volt az irattár, egy minikonyha, amibe éppen csak befért a pult mellett egy asztalka és két szék, aztán egy rendelőnek berendezett helység, ahol az üzemorvos rendelt minden hónap utolsó keddjén és végül egy kis lyuk. Az utóbbi sokáig csak úgy volt, aztán a szakszervezet kiharcolta, hogy legyen belőle a dohányzásra kijelölt hely, mert van rajta ablak és oda egyébként sem raktak füstjelzőt, mert minek. Szakszervezet már nincs, ráadásul mindenki az irodákban cigizik, minden szabályt felrúgva, mert ők így mutatják meg a világnak, hogy nem lehet őket megtörni. A tetőtéri szoba ennek ellenére még mindig a dohányzásra kijelölt hely, mert az év munkahelye versenyben plusz pontokat jelent, ha van ilyen egy cégnél. Márpedig a menedzsment kivétel nélkül benevez oda, aztán mutogatják a végeredményt a dolgozóknak, hogy örüljetek, mennyire fasza munkahelyen tölthetitek a drága időtöket. Mondjuk én nem értem, hogy miért jó, ha valaki kilencedik lesz valahol, az már az olimpián sem pontszerző pozíció, de én már boomernek számítok, a motivációs tréningektől is tele van a tököm. Az oklevelek mindenesetre jól mutatnak a folyosókon. Az összeset bekereteztették, Elvirácskának, a takarítónőnek kiemelt feladata, hogy soha ne pihenjen az üveglapokon egyetlen porcica sem. Mivel ez a művelet minimum egy órával hosszabbította meg a ténykedését, szokott is átkozódni olyankor, amikor azt hitte, hogy nem hallja senki, pedig de. Mekkora hülyeség! Állandóan gomolyog a büdös bagófüst, az emberek nem is látják sokszor egymást, ezeknek meg az a fontos, hogy ragyogjon ez a kurva üveg! Így dohogott Elvirácska magában, aztán rágyújtott egy füstszűrő nélküli borzasztóra és direkt a vízipálmára fújta a karikákat.

A szerkesztőségben egyébként már csak hatan voltak és igazából nem csináltak semmit. Ja és ott volt még Benyák, a megbízott szerkesztőségi részlegvezető-helyettes, akinek azt ígérték két éve, hogy véglegesítik, aztán azóta sem kereste senki a humánpolitikáról, hiába végzett el még egy aranykalászos tanfolyamot is. A hívott szám nem kapcsolható, mondta a robotnéni szenvtelenül, amikor újra és újra próbálkozott. Aztán egy idő után hagyta is a fenébe, mert a nettó bére szép szabályosan, külön kérés nélkül minden hónapban két százalékkal emelkedett, a gerince pedig egyre rugalmasabbá vált anélkül, hogy eljárt volna jógázni.

Mióta az újság tartalmának kilenctizedét a központban írták meg, a napi rutin leegyszerűsödött. Reggel vagy inkább délelőtt, de legkésőbb tizenegyig mindenki beérkezett. Mielőtt bármit csináltak volna, elszívtak egy cigit és szidtak mindenkit. A buszsofőrt, a portást, a sarki rendőrt, a középcsatárt, de legfőképp a hülyéket odafönt. Aztán egyesével bekapcsolták a gépeket, azért nem egyszerre, mert így is jobban telt az idő. Hozzáteszem, hogy a rendszergazda kitalálta, hogy az ellenség megtévesztése érdekében három különböző jelszót kellett használni, amit két-két helyen is be kellett pötyögni a felhasználónévvel egyetemben, mert itt nem lesz semmilyen szivárogtatás! Ezt az egyik főhülye mondta valamelyik zoom-os mítingen és jó volt, hogy csak a beszélő kamerája és mikrofonja működhetett, mert az egész országban kitört a röhögés.

Ha bejutott az összes kolléga, ami egyébként a legritkább esetben fordult elő, mert mindig volt, akinek lefagyott a gépe, kezdődhetett a nap csúcspontja, az érdemi munka, a minőségi újságírás. Negyedflekkes cikkecske, de nem ám csak úgy, bele a vakvilágba, hanem abban a témában, amiről emailben kapott értesítést a kolléga.

– Már megint cica… – bosszankodott Kovácsik, aki valaha menő gazdasági szakíró volt, de mára csupán a cinizmus maradt meg a fénykorából.

– Nyertem, nyertem! – obégatott önfeledten Humbák.

– Mi a fasz!? Már megint? – nézett üveges szemmel Kiskulacsos.

– Focika! – húzta tovább Humbák a húrt, és közben elfeledkezett róla, hogy az életével játszik. Kiskulacsos ült már hirtelen felindulásból elkövetett valamiért, igaz közben megjavult.

– A kurva anyádat! – Azért maradt Kiskulacsosban némi indulat, de már nagyon ügyesen kezelte.

oda nézőket álmodom (fotó: saját)

Hlavaty némán ült a maga gépe előtt.

– Minden oké, Pista? – kérdezte tőle Kovácsik és most őszinte volt az aggodalma. – Csendes vagy.

Hlavatyról köztudott volt, hogy vannak szuicid hajlamai, ezért őt még a központból is igyekeztek kímélni. Ráadásul régi harcostárs volt, megbízható káder. Nagy kincs az ilyesmi ezekben a vészterhes időkben, amikor az ember már nem a saját anyjában, hanem magában sem bízhat.

– Keresztrejtvény. – motyogta. – Egész oldalas.

Kovácsikkal ezer éve ismerték egymást. Még a Pirkadatnál kezdtek gyakornokként és azóta is elválaszthatatlanok voltak. Ha az egyikük lépett, a másik is ment utána és fordítva. Hatalmas sztori, amikor nyolcvanháromban egyszerre hagyták ott a Hírgombócot, a legnagyobb reputációval rendelkező közéleti magazint. Senki sem értette, miért? Aztán kiderült, hogy Kovácsik megdugta Harmathy elvtársnak, a KB-tag főszerkesztőnek a süketnéma lányát. Aztán Hlavaty is. A feszültség fenntartása és főként a példányszám emelése érdekében az a döntés született, hogy nem lesz botrány, ők viszont felmondanak és nem beszélhetnek az okokról. A terv fényesen sikerült, a Hírgombóc eladási mutatói az egekben voltak legalább félévig, pedig a két jótollú távozása után szinte csak szar írások jelentek meg benne.

– Elegem van, Béla! Most lett elegem! – Hlavaty elővette elmaradhatatlan pipáját.

– Micsoda? Egy kibaszott keresztrejtvény miatt?

– Igen, Béla. Annyira megalázó. Nézd meg! Itt van ez a pucér nő. Meg ez a béna poén. Poén? Ez minden, csak nem poén. Ehhez nem adom a nevem.

Kovácsik érezte, hogy ez most más, nem a szokásos depressziós beborulás.

– Nem iszunk meg valamit? Van fönt egy üveg konyak.

Hlavaty rezzenéstelenül ült tovább. Humbákra sandított, aki boldog mosollyal írta a megyekettes összeállítást az előző heti rangadóról, és úgy osztályozott, hogy azt sem tudta, ki kicsoda. Kapuba rakta a balbekket és adott neki egy hetest, mert tetszett a neve. Olláry, oléoléolééé!

– Ne foglalkozz vele, Béla! – verte hátba Kovácsik. – Fiatal még. Menjünk!

– Várj egy percet!

Hlavaty őrült gépelésbe kezdett. Az arca átszellemült, az ujjai szinte táncot jártak a klaviatúrán.

– Kész!

Azon a héten végre nem egy nyugdíjas néni vitte el a nyeremény szakácskönyvet, mint rendesen, ami egyébként annyira bosszantott mindenki mást, aki nem volt nyugdíjas és néni, hogy azt elképzelni nem tudja az, aki nem nyugdíjas néni. Ők is megfejtették persze a rejtvényt, de a neveltetésük nem engedte, hogy beküldjék a fősort, hiába írták le több ezren HB-s ceruzával és gyöngybetűkkel az egyszerű felmondó üzenetet:

„A MAI LAPSZÁMOT MINDENKI FELDUGHATJA A SEGGÉBE, A VISZONTLÁTÁSRA! HLAVATY BÉLA TISZTELETTEL”

*

„(…)Amikor klasszikus fellegvárakról beszélünk, szerintem becsapjuk magunkat. Elég csak megnézni a nézőszámokat az élvonalból most hiányzó nagy múltú klubok esetében, és könnyű belátni, szinte édes mindegy, melyikük játszik az NB I-ben, és melyikük nem. A magyar futballban piaci feltételekről és viszonyokról beszélni értelmetlen, így néhány kivételt leszámítva a legkevésbé a tradíciók, a morális bázisok számítanak. És ha visszatérünk a Győrhöz, amely több mint egy évtizede működtet akadémiát, a másodosztályban mégis külföldiek sorára szorul, akkor nehéz eldönteni, miről is szól manapság Magyarország klubfutballja.”

Ez a szövegrészlet a szombati Kisalföld sportoldalán jelent meg. Nem, nem az ETO-Soroksár meccs felvezetése kapcsán, hanem abban a rovatban, amit szebb időkben jegyzetnek neveztek, és amit régebben olyan írások jellemeztek, amikben voltak igazán gondolatébresztő futamok, volt szellem és főképp volt valós bátorság. Most már nem így van, amit simán kijelenthetek, mert igazi mazochistaként elolvasom őket. Helykitöltő agymenésnek tetszenek, amiket megírnak az okosnak vélt szerzők valahol egy központi irodában, felküldik azokat a felhőbe és utána már mehetnek is az egyenújságok egyenrovatába printben. Meg persze online is, hogy ezek a tucat szösszenetek megmaradjanak az örökkévalóságnak. Az utóbbit egyébként nem bánom, mert így tartósabb lesz az a korlenyomat, ami megmutatja a minőségi újságírás totális csődjét.

ha belőtte, hadd vigye (fotó: saját)

Pajor Gyulai László követte el. Ő valószínűleg egy lesötétített szobán élt az elmúlt szűk másfél évtizedben, hiszen azon mereng, hogy az olyan 10-15 ezres településeken, mint Kisvárda vagy Mezőkövesd, nem indokolt az elsőosztályú futballcsapat, miközben a régi fellegváraknál lassan kiszáradnak a folyók is. Jó reggelt kívánok! A logikai láncot sajna nem vitte végig, ki tudja miért, mert Felcsút csak nem került bele a felsorolásba. Ja kérem, valamiből meg is kell élni. Az a bátor kiállás majd akkor jön el vélhetően, amikor megfordul a szél és napjaink talpnyalóiból lesznek a letűnt rendszer legnagyobb ellenállói, akik a sorok között már az elején leírták, hogy tulajdonképpen szar az egész.

Mint fentebb látható, a nagy megmondásból persze nem hiányozhat a hátulról gáncsolás, az igazán elegáns tőrdöfés az átlag ETO-szurkolóba, hogy bazmeg nektek is minek az NB I, hiszen ti sem jártok meccsre, meg egyébként is itt vannak ezek a migránsok, akik miatt a tehetséges és főként tiszta szívű magyar gyerekek meg mennek a süllyesztőbe. Most nagyvonalúan tekintsünk el attól, hogy a kijelentés nyomokban igazságot is tartalmaz, de ez mit sem ér a primitív leegyszerűsítés következtében. Arról meg ne is beszéljünk, hogy a minimum két jelenségnél érdemes lenne az összetett okokat is megvizsgálni. Arra persze várhat az ember, hiszen a másfél perc folyamatos olvasás már fáraszt, meg egyébként is kiderülne, hogy pont az eddig mesterségesen fenntartott torz rendszer vezetett ide.

Én csupán azt nem értem, hogy miért nem differenciál a szerkesztő, ha van egyáltalán még olyan, és miért enged be ennyire provokatív szöveget egy adott újságba. A válaszom is megvan: totál leszarják az olvasót.

*

A ráhangolódás tehát tökéletesre sikeredett. Ez itten irónia.

Szívesen ráhúznám a vizes lepedőt az újságíróra, hogy roppant vékony teljesítményt tett le a csapat a relatív szépszámú szurkoló elé a pályán, amit egyértelműen az okozott, hogy a szívükre vették mérgező sorait, de akkor ugyanabba az általánosító és a felelősséget eltoló szerepbe esnék, mint Pajor Gyulai úr.

Hogy a halovány előadásnak mi lehetett az oka, én nem tudom. Mondják, hogy Lipcsei ellen nehéz meccselni, mert régivágású trénerként tesz a modern módszerekre, ami aztán váratlan és főként kiszámíthatatlan megoldásokba csap át, így jól felkészülni a Soroksárból szinte lehetetlen. Nos, annyi viszonylag gyorsan kiderült, hogy a feszes és roppant fegyelmezett védekezésük következtében meglehetősen béna kacsaként mozgott kis csapatunk. Plusz nem voltak restek a támadásokra is fókuszálni, aminek eredményeként a kaput eltaláló lövésekben tuti megverték az ETO-t az első félidőben. A statisztika tehát rosszul festett, de az igazságnak tartozom annyival, hogy igazán veszélyes megoldás csak a megpattanó és után a kapufáig elkóválygó lövésből adódott. A többi csemege.

Hogy az ETO közben mit csinált? Olyan akkus darálónak tűnt a csapat, amit hamarosan tölteni kellene. Teszi a dolgát, de részben kilátástalanul, részben idegesítően lassan. A kérdés megint ott motoszkált bennem már rögvest az elejétől, hogy vajon ki irányít nálunk tulajdonképpen? A választ azóta sem lelem, szóval ha valakinek van tippje, írja meg bátran!

Nehezítette a szitut, hogy az egy héttel korábban látott átlagnál jobb egyéni teljesítmények bántóan elmaradtak. Diarra például árnyéka volt önmagának, a párharcokat rendre elvesztette. Gyanítom, hogy hamar rájöttek, csak az egyik lába az igazi és így simán levédekezték. Kröhn is sokkal elveszettebbnek tűnt, bár az is igaz, hogy nem sok használható labdát kapott. Jut eszembe! A kicsi passzokkal felépített játék/támadás helyét számos alkalommal felváltotta a hosszú labdákkal való próbálkozás, aminek hatékonysága minimum kérdéses. Általában megállapítható, hogy rengeteg volt az apró, mégis bosszantó hiba, ami megfojtotta a gyors játékot és főként a meglepetés erejét.

elszálló vendégek (fotó: saját)

Kuznyecov láthatóan hitt az emberei feltámadásában, így az első cseréjével Boldor kényszerű kiválásáig várt, a többi tartaléknak meg szűk tíz percet adott. ennyi idő alatt tényleg nehéz csodát tenni.

Most mondhatnám némi túlzással, hogy összességében az ETO tett többet a győzelemért és az állhatatos kísérletezést végül megjutalmazta a futball istene egy tizenegyessel, de közelebb áll a valósághoz, hogy kurva nagy szerencsénk volt. Abszolút nem tudok azonosulni a most hatályos kézszabállyal, ami leginkább azokat a védőket bünteti, akiket nem tekernek körbe meccs előtt szigetelő szalaggal, hogy még véletlenül se lengedezzen szabadon a kezük, de most ez kellett a soroksári kapu bevételéhez. (Elárulhatom, utána attól tartottam, hogy a másik tizenhatoson belül is lesz egy hasonló szituáció, aminek egyenes következménye lehet a semmire sem jó iksz.)

Bumba becsűrte tisztességgel a büntetőt, így hirtelen újra miénk volt a mennyország és mivel a Soroksár maradt impotens, ha nehezen is, de behúztuk. Azért hálás vagyok, hogy az utolsó utáni utáni percben megmutatták a srácok, hogy tudnak futballozni és egy szépen végig vitt akciót góllal zártak le. Így majd évekkel később, ha lapozom az évkönyvet, az lesz az első gondolatom, hogy sima volt.

Sajna nem volt az és csak bizakodom abban, hogy a szezon hátralévő részében ennél jobban fogunk játszani. Ne feledjük, a futball látványsport és kell valami élvezeti élmény is ahhoz, hogy Pajor Gyulai László elvárásainak megfelelve mondjuk tízezren jöjjenek ki a stadionba és ő a maga kis elefántcsonttornyában ne kezdje el hiányolni a Kövesdet és a Kisvárdát a magyarfutball élvonalából.

Hajrá ETO!

*

ETO FC – Soroksár SC 2-0 (0-0)

2.076 néző; vezette: Sipos (furán fütyült a rigó, de a tizit azért megadta)

ETO: Ruisz 3.5 – Kiss 3, Szépe 2.5, Boldor 2.5 (58’ Szujó 2.5), Vianna 3 – Tóth R. 3, Csontos 2 (87’ Boschilia 0), Skvarka 2.5 – Bumba 2.5 (90+2’ Anton 0) – Diarra 2 (90+2’ Hamed 0), Kröhn 2.5 (87’ Huszár 0). Edző: Kuznyecov Szergej

Soroksár: Mergl – Króner, Say, Kékesi, Kaján – Németh, Tóth A. – Gálfi (67’ Varga), Köböl (67’ Dragoner), Korozmán (81’ Borbély) – Lovrencsics. Edző: Lipcsei Péter

Gólok: 57’ Bumba (11-es) 1-0, 90’ Skvarka 2-0

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , | 1 hozzászólás

A tévében is lehet nyerni

Közzétéve 2024-04-06 | Szerző: nagyd

átlépték a vonalat (fotó: saját)

Adolfo Bioy, a neves uruguayi esztéta azt írta valamelyik értekezésében, talán az 1965-ben megjelent Frázisok igazságában, de erre azért most nem vennék mérget, szóval azt írta valahol, hogy a szép igazából nem kis létezik. És utána mintegy hatszáz oldalon keresztül, mindenféle kacifántos, de kétségtelenül racionális gondolatmenetben vezette le, hogy miért védhető ez az alapvetés. Amikor egyetemistaként kezembe került a kötet, igen, most már biztosan tudom, hogy ez a Frázisok igazsága volt és nem a Világ vége előtt egy nappal, mert az utóbbi a címe ellenére roppant pozitív gondolatokkal támadó írás volt, míg a Frázisok igazsága maga volt a tömény depresszió, de engem mégis annyira magával ragadott és ennek a hullámnak semmi köze nem volt ahhoz, hogy pár nappal előtte szakítottam Elzával. Addig azt gondoltam, hogy Elza szép, mi több, a legszebb lány, akit valaha ismertem, persze nem azért lettem belé szerelmes, sokkal inkább az intellektusa fogott meg, de Bioy valósággal beszippantott és meggyőzött arról, hogy tévedtem, elvakított valami, aminek következtében az észszerű énemet a háttérbe szorította a hamis tudat és azon keresztül kezdtem a világra tekinteni és benne Elzára. Miután megvilágosodtam, már könnyen ment a gyászmunka és a nőkkel is egyszerűbben tudtam kapcsolatot teremteni, mert Bioy módszerét alkalmazva már egyáltalán nem érdekelt senkinek a külseje, hiszen a szépség innentől kezdve nem relatív fogalommá változott, hanem egész egyszerűen értelmét vesztette. Bioy elméletének kulcsa az, hogy igazából te döntöd el, hogy mi a szép, ami egyébként csak egy társadalmi elvárás, aminek semmi köze a valósághoz és a minél inkább tekinthető egy közösség fejlettnek, a szó neoliberális értelmezésében, annál kevésbé van köze a klasszikus korok ideáljaihoz. A ronda az igazán szép, tesz a könyvében Bioy egy igazán vad kijelentést, és amikor ezt olvastam, undorodva emlékeztem vissza az Elzával eltöltött időkre, amikor, erre az indirekt bizonyítás mindenhatósága előtt meghajolva jöttem rá, egy rém rusnya nővel voltam együtt, csoda, hogy nem koptak le mellőlem a barátaim. A Frázisok igazságát először angolul olvastam egyébként, James Hatfield kitűnő tolmácsolásában, de annyira felcsigázott a szöveg, hogy rögvest beiratkoztam egy intenzív spanyol kurzusra a bölcsészkaron, aztán az Erasmus-szal egy egész évet hallgattam Oviedóban indolens esztétikát, aminek a végén tökéletes magabiztossággal habzsoltam Bioyt, végre eredetiben. Sokkal jobb volt úgy, Hatfield bizony néhol félrecsúszott az értelmezésben. Elza immár egy borzalmasan kinéző vén boszorka képében jelent meg néha az álmaimban és érdekes módon nem vert a víz, mikor reggel ébresztett az óra. Ráadásul ott hevert mellettem az ágyban Carmela, aki Punto Arenából származott, nem volt magas, sokkal inkább törpének nevezte a köznyelv és még ott is szőrös volt, ahol én nem, de a látványa mégis végtelen boldogsággal töltött el és gyengéden végigsimítottam csupasz testét a Frázisok igazsága ’82-ben, Montevideóban kiadott példányával, aminek már néhol megsárgultak a lapjai, amiket az én ceruzás aláhúzásaim és megjegyzéseim tarkítottak. Carmela enyhén megborzongott, felém fordult, magához akart ölelni, de löttyedt hasa akadályozta a mozgását, így a végén, mint két meztelencsiga merültünk el egymásban. Bemutatnálak a szüleimnek, suttogta cigarettától megvastagodott hangján Carmela, Punto Arena tetszeni fog. Én meg arra gondoltam, hogy miért is ne, a szemeszter végén lesz egy kis időm. Igaz, Elza meghívott az esküvőjére, hozzá fog menni ahhoz a magasugró sráchoz, aki nyolcszor nyert már magyar bajnokságot, de mit keresne ott, a szörnyek bálján egy ilyen szép pár, mint Carmela és én?

*

Ha ezt a szöveget mondjuk két nappal korábban írom meg, teljesen más felütéssel kezdtem volna a beszámolót. Valahogy úgy indult volna a szöveg, hogy tökéletesen bevált a tulajdonosi kör/menedzsment lapító hozzáállása, amikor a bojkottal dacolva nagyívben tett azokra a kritikus hangokra, amelyek a biztonsági cég, cégek, de minimum a tiltott eszközt maguknál tartó és azt ráadásul használó személyek felelősségre vonását szorgalmazták, hiszen húsvéthétfőn bőven összejött másfélezer néző a lelátón. Nekik valamiért nem hiányoztak a hangosabb drukkerek, lelkük rajta.

Aztán a hét közepén történt valami, bizonyos embereket megszállt egy kisangyal és a hírek szerint eljutottunk oda, hogy vannak, akiknek a stadionon kívül kell immár terepet keresni, ha szolid és kevésbé szolid embereket akarnak agyba-főbe verni. A témával kapcsolatos tényleg utolsó kérdésem, hogy miért kellett ezzel a teljesen logikus és elkerülhetetlen lépéssel pont két és fél héttel többet várni az indokoltnál? Költői felvetés, nem igazán várok rá választ.

nyugati a zene, de keletre tart (fotó: saját)

A hosszas bevezető után nincs más feladatom, mint tisztán a sportélményre fókuszálni.

Utólag lássuk be, hogy a siófoki csapat képében a tökéletes partnert küldte nekünk a Megváltó. Halleluja! Én mélyebb előzetes elemzések nélkül, szimplán a megérzéseimre támaszkodva már reggel azt írtam zöld filctollal arra az egyetlen hímesnek csúfolt tojásra, ami igazából egy sima főtt tojás volt és csak az ünnepi hangulat fokozása érdekében firkáltam meg, hogy ETO 3, SIÓ 0. Majdnem bejött. Csupán az idealizmusom fosztott meg a tökéletes tipptől, mert én még mindig őszintén hiszek abban, hogy ez a csapat képes kapott gól nélkül lehozni egy meccset.

A tojás, pontosabban annak beltartalma tudomásom szerint igazán jó helyre, egy értő szakács által elkészített rakott krumpliba került, a héja pedig nyilván a szemétbe. Szerencsére a tényleges végeredmény a sportlapokba, a három pont pedig a nevünk mellé, a tabellára. Megdolgoztunk érte, megérdemeltük, a Siófoknak meg egy hatalmas pacsi, hogy nem bunkerezni jöttek Győrbe, így végre felhőtlen pillanatokat is megélhettünk, plusz nem kellett különösebben a körmünket rágni.

Nem úgy indult egyébként. Mellettem Roland, a sokkal több releváns infóval rendelkező bennfentes előre figyelmeztetett, hogy nem garantált a sétagalopp, mert ez a Siófok már nem az őszi Siófok. Bátrak, futkároznak, magas presszingelnek. Mondom magamba, de hiszen ez fasza, mivel nekünk sok más mellett a többrétegű betonfal elleni játék nem megy, itt a remek alkalom a kreativitásból születő parádéra.

Hát én az első húsz percben nem voltam elájulva, kis túlzással azon tanakodtam magamban, hogy vajon mivel telt a válogatott szünet, a kicsi kecskék és barikák kergetésén, meg az autentikus kukkóniai ételek elkészítésének fortélyain túl az idő, mert sokkal másabb figurákat nem láttam a pályán, mint legutóbb. Annyira azért nem voltam borús, mint azok a drukkertársak, akikről megint kiderült, hogy csupán szurkolónak álcázzák magukat és igazából titkos prolincenszes trénerek, akik tökéletesen átlátják a szerkezeti hibákat és a fals taktikai megoldásokat, és egyetlen hibájuk van csupán, az, hogy az empátia nevű tárgyat elmulasztották a képzésen.

Így fordulhatott elő például, hogy a nyögve nyelős kezdés után bekövetkező tíz kegyelmi percet követően, mikor kétgólos előnyt építettünk föl, de aztán egy suta hibát követően gyorsan szépített, tényleg a semmiből az ellen, máris felharsant egy ’Te, Kiss Máté geci!’, amit kiprovokálhatott ugyan egy kevésbé jó megoldás választása, de indoknak ez nálam édeskevés. Meg az sem, ha túl sok volt a pálinka napközben.

Hogy mi hallatszik be kívülről a pályára, azt nem tudom, közismerten ritkaszar a stadion akusztikája, de nem is érdekel, és nem azért, mert a lent futkározó kvázi közszereplők arra is szerződtek, hogy őket sokkal inkább lehet nyilvánosan és bizony érdemtelenül is csúnyán baszogatni, mint bármelyik béna CNC esztergályost. Tényleg! Van még ilyen szakma?

A srácok mentek előre rendesen és amikor Diarra egy tökéletesen kivitelezett gyors passzjáték után úgy húzta vissza a rövidre, hogy arra még Robben is csettintett volna, én már tudtam, hogy itt és most nem kaphatunk annyi gólt, aminél eggyel többet ne tudnánk rúgni. Blaszfémia, vállalom, de nekem azok az idők ugrottak be, amikor a belső védőink abban a tudatban tökéletesíthették éles helyzetben a lestaktikát, hogy a csatárok majd úgyis megoldják elől.

A második félidőben engem leginkább az érdekelt, hogy mit mutat az egyes játékosok, kiemelten azok testbeszéde, akik az utóbbi időben elmaradtak a várakozástól. Nos. Bumba nálam teljesen rendben volt, még mindig van benne bőven potenciál, de legyen elég annyi, hogy többször rohangált labdaszerzés céljából a támadó tizenhatos környékén és nem csupán böcsületből. Csontos szerintem megint jó volt. Egészen addig, amíg el nem hiszi, hogy neki kell mozgatni a csapatot. Jó dolog, hogy valakinek megvan a kellő önbizalma, de azért az egy másik kávéház. Mellékszál. Volt valami purpárlé azon, hogy állítólag kiintett a drukkereknek, nem kedvességből. Nem láttam, nem tudom miről volt szó, ha valaki többet tud, ossza meg bátran.

Diarra megint üde színfoltként robotolt. A lendülete kincs, néha több megfontoltságra lenne szükség nála egyes megoldásoknál, de ha azt veszem, hogy minimum két ember figyelmét folyamatosan leköti, már nyert ügyünk van. Jó lenne ezt a kvázi emberelőnyt jobban kamatoztatni.

formabontók (fotó: saját)

Paulo Antonio. Felépült, felépítették. Kicsit megszeppentnek tűnt, ahogy bekocogott kilenc perccel a vége előtt. Mint amikor te játszod sokáig a Királyt, aztán hirtelen azt látod a színlapon, hogy tiéd a Második Alabárdos szerepe, akinek a harmadik felvonás végén van két mondata. Igen, felség! Az öné vagyok! Nem tudom, milyen gondolatok járnak a buksijában, de ha igazi sportembernek tartja magát és ehhez párosul megfelelő intelligencia, lehet ő még itt vezér. Mi több: Vezér.

Aminek még nagyon és őszintén szurkoltam, hogy Huszár Marci bepiszkáljon egy lecsorgót vagy bármi módon rúgjon egy gólt, mert ennek a lakli kamasznak piszkosul kéne valami löket, hogy újra szerethesse őt a nyájas publikum. A kicsit durcis fej, a beletörődés nem pálya, barátom!

A győzelmet nem kell megmagyarázni, ezt sem szükséges. Hogy mennyiben volt más ez a Siófok, ahhoz a Siófokhoz képest, nehéz megítélni. Csupán az eredményből kiindulva semmi differencia, hiszen a 4-2-re 4-2 jött. Én ugyebár azzal toltam túl a bicajt rögvest a lefújás után, hogy a totális foci sajátos újra értelmezésének voltam tanúja hétfő este. Nos, messze nem arra céloztam, hogy ez már a nagy Ajax szintje, inkább arra utaltam, hogy olyan klasszik őszinte futballt láttam, ahol az előre játék volt a fókusz, a védekezés meg a szükséges rossz. Mi ebből kihoztuk a legtöbbet, így nincs ok a panaszra.

Lehetett örülni, meg is tette az a sok fiatal, akik tényleg szépszámban járnak újabban meccsekre, nem kis beszélve a lányokról. Az utóbbi idő hektikus történései után tökéletes lehetőség nyílott arra, hogy a csapat és a drukkerek egy kicsit megint közelebb kerüljenek egymáshoz. Ezért sem értettem, hogy miért nem volt szándék egy össznépi pacsizásra. Akartok róla beszélni?

Hajrá ETO!

*

ETO FC – BFC Siófok 4-2 (3-1)

1.544 néző; vezette: Kovács I. (nem lett főszereplő)

ETO: Ruisz 3 – Kiss 2.5, Szépe 2, Boldor 2.5, Vianna 3 – Tóth R. 2.5, Csontos 3.5 (81’ Vingler 0), Skvarka 2.5 – Bumba 3 (81’ Anton 0) – Diarra 4 (73’ Boschilia 0), Kröhn 2.5 (73’ Huszár 0). Edző: Kuznyecov Szergej

Siófok: Winter – Varjas, Hegedűs, Vékony, Varga – Major (76’ György), Kovács (46’ Németh), Posztobányi (69’ Nemes), Kitl (69’ Tóth B.) – Gyurkits (76’ Svedyuk), Dénes. Edző: Dragan Vukmir

Gólok: 29’ Csontos 1-0, 38’ Tóth R. 2-0, 39’ Dénes 2-1, 41’ Diarra 3-1, 71’ Kröhn 4-1, 85’ Németh B. 4-2

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , , | 1 hozzászólás

A család az család

Közzétéve 2024-03-31 | Szerző: nagyd

boldogság, gyere haza (fotó: saját)

Feri azt mondta nekem, hogy egyszer látta a tévében, ahogy Jegenyés Alpár kifejel egy hetest a hatvanadik percben huszonöt huszonnégynél.

Az évvégi Telesportban mutatták a jelenetet karácsony és szilveszter között, afféle könnyed szórakoztatásként. Volt ott még focis öngól a félpályáról valami felejthető bajnokin, ahol a fekete-fehér képernyőn még annyira sem lehetett kivenni, mi történik, hogy az alul megjelenő ’Hiba a közvetítő vonalban!” feliratot is belepte a hó. De az ismétlésen, a közelin azért látszott, hogy a labda rossz kapuba gurul a buckákon megpattanva, valami egészen hihetetlen pályát bejárva. Egyes játékosokat annyira megbabonázott az útja, hogy földbe gyökerezett lábbal álltak, bár a logika azt diktálta volna, de mégsem mozdult senki. Aztán, amikor a végzet beteljesedett, a bekkek a földön feküdtek, a kapus pedig remegett a belülről feltörő zokogástól. És ezen a riporter csak röhögött. Természetesen nem maradhattak el a műkorcsolyások esései sem az elmért és rosszul kivitelezett dupla leszúrt Rittbergerek után, bár azok szerintem nem annyira viccesek. Én a Ruszki-tavon kétélű, cipőre csatolható korcsolyával próbálkoztam, mármint nem a dupla leszúrt Rittbergerrel, hanem csupán azzal, hogy a Tó Vendéglő felől eljussak a másik partig, de az sem jött össze, így túltengett bennem az empátia szegény párák felé. Ráadásul Anett Pötzsch sosem hibázott és így nem került adásba, pedig a neve, az a beszédes neve, az tényleg egy igazi humorbombaként robbanhatott volna akkor, mikor még nem sípoltak ki semmit.

Ezekhez képest Jegenyés Alpár fejelése maga volt a megtestesült művészet, az eleganciába csomagolt perfekcionizmus. A sport maga, Feri nem is értette, hogy miért ott mutatják és miért nem a fennkölt pillanatok között? Filozófusok diskurálhattak volna arról, hogy vajon ez lenne az egyetemes tökéletesség? Az aranymetszés. Lélekbúvárok folytathattak volna ölre menő vitát, ez volt-e Jegenyésnek az egyetlen lehetősége, vagy csupán az ellenfele leuralására törekedett a mozdulattal, miközben egy sima felkaros védéssel is ugyanoda lyukadt volna ki? Ferit nem igazán foglalkoztatták az ilyen magasröptű gondolatok, őt szimplán annyira elbűvölte az a két másodperc, hogy attól kezdve nem volt kérdés, kézilabdakapus akar lenni. Amikor ezt nekem elmesélte Brennbergbányán, ahol mindketten vezetőképző táborban múlattuk az időt abból a célból, hogy a rendszer, a létező szocializmus utolsó előtti pillanataiban pár fontoskodó néni és bácsi, akiknek a komolysága kapcsán erős kérdőjelként ágaskodott fölénk egy árnyék, miért is parádéznak ők kék meg piros nyakkendőben egész nap, plusz volt aki lyukas gesztenyébe bújtatva imitált csomót azon a nyakkendőn, ami már ötödikben is a ciki kategóriába tartozott, kábé annyira, mint a váll-laphoz kötözött síp, szóval ezek az emberek azon iparkodtak, hogy bemutassák nekünk, minden szép és csudálatos a hazában, idefele jövet is csak azért volt pár fegyveres az út mellett, nehogy beférkőzzön a nyugati ellenség. Mi pedig vezetni fogjuk a pajtásainkat, ha akarják ők, ha nem, szóval ültünk a portán hajnali kettőkor és igyekeztünk nem meghalni a félelemtől az éjszakai őrségben a vaksötét táj közepén, így jött elő a Jegenyés fejese is sok más mellett, na én akkor elgondolkodtam azon, hogy talán nekem is sportolnom kéne.

fénynél is sebesebben (fotó: saját)

Ferivel később nem találkoztam, dolgunk végeztével mindenki ment szépen vissza a maga kis fészkébe, terjeszteni az igét, ami persze nem így történt, hiszen tojtunk mi az egészre, no nem azért, mert akkora forradalmárok meg ellenállók lettünk volna, én asszem a tizennégyet töltöttem előtte tavasszal, a pingpong bajnokság, az igen, meg ott volt Hajszán Gyula, hogy meséljen Újkérről, a cselekről, a mennyországról és legfőképp az ETO-ról. Te tényleg beszéltél vele? Tényleg. Hazudtam, mert édes volt a hazugság, meg ott volt, én is ott voltam, pár sorral előttem, ittam a szavait, az meg szinte beszélgetés.

Engem a kényszer és a lustaság állított először a kapuba. Meg a józan ítélőképességem. Mégis mi a túrót lehetne csinálni akkor, amikor egy tucat suhancot arra kényszerítenek, hogy életükben talán először kézilabdázzanak úgy, hogy a játékot páran még a tévében sem látták, a kézügyességről meg ne is beszéljünk. Ráadásként a többségben ott munkált a dac, hogy mi az már, focizni miért nem lehet? Jobb a békesség, igazi béke szigete a hatos, ahol a madár, de főként semmilyen más játékos nem járhat, az meg annyira valószínűtlen, hogy valaki eljutna a kapumig labdával. Ha mégis, kifejelem. Jegenyés Alpárra gondoltam, ahogy alakjának kontúrja egyszerre kirajzolódott a nem olyan távoli múltban azon a brennbergi éjszakán, csillagokból és a Hold volt a labda.

Nagyjából egy hete ismertük egymást. Nem tudom mennyit beszéltünk, nem gondolom, hogy sokat. Hirtelen bukkant föl a semmiből. Azt hittem dolga akadt a szertárban, azért szalad a pálya sarka felé, mi másért téblábolna a semleges zónában. Az alapvonalat elérve hirtelen fordult felém, először föl se tűnt a labda a kezében. A szemében ravaszságot véltem felfedezni, mint amikor valaki csínyre készül és megvan a terve. Lehet, hogy így volt, egészen addig, amíg a hatos vonala előtt lenézett a lába elé, gondosan ügyelt rá, hogy nehogy rálépjen és már repült is. Tétova mozdulatot tettem, zártam a sarkot, a karjaimmal ösztönösen kalimpáltam. Éreztem a szelét. Ahogy közelített, az arca elmosódott, mintha a testre csupán egy golyóbist tett volna a teremtő, amit mindenféle színnel festett meg, melyek aztán egymáson folytak. Pontosan emlékszem a pillanatra, amikor a labda teljes erővel talált el. Először a sötétség jött, aztán az égő fájdalom, aminek epicentrumát valahová az orrom és a felső ajkam közé tájoltam be. Nem tartott sokáig, az adrenalin gyorsan hatott, nekem pedig feladatom volt.

ekkora különbség azért nem volt (fotó: saját)

Hogy a kívülállók miként élték meg a jelenetsort, nem különösebben érdekelt. Én azt a löketet a szemtelenség határát súrolva fejjel hárítottam és kész.

Mint a legnagyobbak.

Mint Jegenyés Alpár a hatvanadik percben huszonöt huszonnégynél.

*

Hú de jó volt megint férfi kézimeccsre menni! Ez az első és legfontosabb, amit a nagypéntek estéről szeretnék leszögezni. Utoljára akkor jártam kint, amikor az utolsó szezonját töltötte a csapat az első ligában. Úristen! Már tíz éve is annak. Az Egyetemi Csarnok hangulattalan kulisszái között fogadták a srácok a Veszprémet és az első akció kínaiból lőtt góllal zárult. Emlékszem, a vendégkispadot a hitetlenkedés és a mély tanácstalanság uralta el, ami rányomta a bélyegét a félidő felére. Aztán persze győzött a túlerő, tíz közte biztos lett a végén, de senkit sem érdekelt. Tóth Laci valahol a bajusza mögül mosolygott valamelyik felhőn, mi meg tudtuk, hogy ki fogunk esni.

Tíz év agónia. Bénázás és szarakodás. Egy olyan klub kezét engedték el akkor a hatalmasok, amit nem csupán itthon, hanem szerte Európában respektáltak harminc évvel korábban. Ha van a város sportéletének rendszerváltás utáni időszakában szégyen, ez a történet biztosan vezeti a listát. Semmiből teremtett, minden hagyományt nélkülöző, a kényúri kedv szülte játszóterek épültek közben és lettek a normalitás részeivé, miközben az egykori IHF Kupa-győztes a létéért küzdött. És láss csodát fennmaradt, mi több, napjainkban öles léptekkel halad azon az úton, aminek a vége újfent a jól megérdemelt NB I lesz, lehet. A sajtot kiénekelni nem szeretném, de úgy tűnik, az álmot az ellenfelek nem fogják lerombolni, a megvalósítás csak és kizárólag rajtunk múlik.

A Mezőkövesd elleni meccs alapján bátran kijelentem, hogy az önértékeléssel nincsen és nem is lesz baj. Kicsit ugyan döcögősen indult a derbi, aztán a második félidő első negyedórájában nagyjából mindent elrendeztek a srácok. A vége megint kiegyensúlyozott lett, de látszott, annyit játszanak ki magukból, amennyi a négy-öt gólos különbséghez kell.

szakítópróba (fotó: saját)

Pásztor parádézott a kapuban. Mátés igazi kisördög módjára szlalomozott és lőtt vagy passzolt, pont, amit megkövetelt a szituáció. Szabó Ádi nem tudott hibázni balszellőben. Kathi dinamizmusát csak nyomozta az ellenfél. Koncz igazi kígyó. Szabados ritka fegyelmezetten tette a dolgát. Lang parádés gólpasszt adott Nagy Zsoltnak, ja az egy másik Lang, ő simán csak szívvel kézilabdázott. De szemétség lenne a többiekről nem szépen beszélni, mégha a statisztika most nem is lett a barátjuk. Az ősgyőri Ásványinak például kijárna egy méltóbb dressz, mert a mostani lógott rajta, mint a gatya, vagy ez a beállós taktika része? Arról nem is beszélve, hogy a színskála sem stimmelt a többiekkel összevetve. Mellékszál. Ez a Mizuno így kintről elég trének tűnik. Nem szép, nem elegáns, ordít róla, hogy 100% műanyag. Mi az a plusz, ami miatt majmolni kell a nőket? Szimpla árukapcsolás? Merjünk nagyok lenni!

Egy szónak is száz a vége, volt itt minden, mint egy rendes népszínház repertoárján. Ziccervédés, cundergól, no look passz, férfias küzdelem az utolsó pillanatig és persze érthetetlen lépéshiba, homályos passzok, melléfölé is, de ez így van rendjén. Ami kimaradt a menüből az az alibizés, a lógó fej, a durcás pofika, no meg a szarok az egészbe attitűd. Helyette lehetett önfeledt örömködés, pacsi a nézőkkel és annak a biztos tudása, hogy igenis jók vagyunk, igenis megérdemeljük a magasabb osztályt.

Ünnep volt az egész. Az összes körítéssel. A Magvassy nekem a szívem csücske, ahol játszottam pár meccset magam is, vertük meg a Fenyő Kámánnal, Hoffmann Ákival, Erdész Ricsivel felálló Bercsényit a világ csodájára. Mondjuk a Czakó Gabi-Unger Zoli-Konkoly Csabi-Horváth Petya névsor is parádés volt a maga korában. A csarnok a kis ráncfelvarrások mellett most is nagyon szerethető, ha rajtam múlna, a leendő NB I-es meccseket sem vinném át a puccos Arénába. Ez a csapat, ez az egész miliő testidegen lenne a szomszédban. Egyelőre csak a büfénél volt némi áthallás, pontosabban átnézés, mikor a nyitott ajtón át felsejlett a ketrecharcos aréna, ahol készültek a másnapi mészárlásra, szigorúan a jótékonyság nevében. Tiszta szerencse, hogy a főgida éppen nem volt rosszkedvében és az indulatkezelési problémáját nem a lassan kifolyó csapolt sörükre váró, cukin ittas borsodi szurkereken akarta levezetni. A viperák maradtak a közeli állatkertben.

Persze nem tudni, mit hoz a jövő és mennyire lesz erős cezúra a remélt feljutást követően a keretben. Az egyetemen is pallérozódó srácokat miként szorítják ki hazai szinten márkás nevek? Ez örök dilemma. Amikor mérlegre kerül a sportszakmai siker valamint az identitás és az utóbbi indul kisebb eséllyel. Annyira szeretnék hinni a csodákban.

Abban is, hogy marad ez a remek légkör, amihez a drukkerek, Ippi&Co. maximálisan hozzáteszik a magukét. Tudom, más kultúra, de annyira jó, hogy a szurkolás csak magunkról, a csapatunkról szól. Nincs ostoba revans a mindenféle ellenfél, meg ezeréves sérelem kapcsán. Nyilván ebben szerepe van annak, hogy ebben a sportágban egyszerűen nincs üresjárat egy meccs alatt, a flow mindenkit elvisz a normalitás irányába.

Itt teszek egy röpke tiszteletkört a vendégszurkerek előtt, akik negyvenen jöttek el ezen a roppant felhasználóbarát időpontban és keményen végigtolták a kétszer félórát. Meg még többet is minden bizonnyal. Ők pontosan tudják, hogy mi az érték és mi nem, ezért büszkén mesélték, hogy nem járnak a helyi műanyag futballcsapat meccseire. Az indokolatlan hátszéllel az alsó polcra beszuszakolt szar terméket nem veszik meg. Hatalmas reszpekt nekik! Remélem, hogy jövőre a futballistáinknak nem lesz jelenésük Matyólandon, kurvára nem fog hiányozni egy igaz sportbarátnak sem.

hiába futsz, hiába menekülsz (fotó: saját)

Mi széles vigyorral jöttünk ki meccs után a csarnokból és már azt tervezgettük, miként tudnánk okosan eljutni a következő pénteken a Budai Farkasok elleni budaörsi találkára. Never say never!

Egyet mondhatok: csak így tovább a megkezdett úton, hogy aztán egy jó félév múlva már zsúfolt lelátóról szóljon telitorokból a Hajrá ETO! Például, amikor majd a Veszprém látogat ide és az első támadásnál megcsináljuk a kínait.

*

Győri ETO–UNI FKC – Mezőkövesdi KC 31-26 (14-11)

243 néző, vezették: Fekete és Hajdu

ETO: PÁSZTOR [17/40] – Lang 4/7, MÁTÉS 8/10 (4/4), Ásványi 2/3, Gerdán 0/0, Kurucz 0/1, SZABÓ Á. 5/5. Cserék: KONCZ 2/4, KATHI 6/9, Paár 0/2, Takács 0/1, Bali 2/4, SZABADOS 2/3. Edző: Bencze József

MKC: Ulicsinyi 2/2 [7/27] – Bodnár 0/0, Kátai 4/9 (1/2), VERES 3/4, DOBI 5/7, KOVÁCS 7/13, Sárosi 3/5. Cserék: SZILÁGYI (kapus) [7/18], Jancsó 2/6 (1/1), Vincze 0/1, Boda 0/0, Dócs 0/2. Edző: Drizner Péter

Kiállítások: 4 illetve 4 perc

Hétméteresek: 4/4 illetve 2/3

Mérkőzés alakulása: 4:53 1-1, 11:15 4-4, 13:21 6-8, 21:52 9-8, 27:21 13-10, 36:53 17-15, 44:26 23-15, 53:10 26-22

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Nem nemzeti szint

Közzétéve 2024-03-27 | Szerző: nagyd

a megfagyott idő (fotó: Facebook)

A szél, az az átkozott szél. Amikor az égen békésen úszkáló felhők egyszerre sötétszürkévé váltak, majd hirtelen száguldozni kezdtek, Onyiscsenko egyből tudta, hogy baj lesz. Riadt tekintettel merült el az előtte kiterített papirosok tengerében, sercegett a lúdtoll, amikor gyors mozdulatokkal karcolta az egyikre a számokat. Senki sem értette, hogy mit csinál, pedig volt körülötte pár szájtáti. Kupából bort ivott, mert az jót tett a gondolkodásának, egyszer nagyon részegen vette észre az utolsó pillanatban, hogy a cárevics hálószobájára nem tervezett ajtót. A vanyuskovói veresnek ő a fejét köszönhette, az ifjú Petruska meg azt, hogy be tudott menni csucsukálni, ha nagyon elfáradt a rókavadászatban. De most még annál is gondterheltebben vakarta az üstökét Onyiscsenko, mert ezúttal kevésnek tűnt pár vonal.

Pedig annyira ki volt találva minden. És olyan szépen alakultak a dolgai, hiszen minden időre megérkezett azokból az anyagokból, amiket kért, a muzsikokból gyorstalpalón átképzett építőmunkások még akkor sem zúgolódtak, amikor kiderült, nem annyit fizet nekik, amennyit előtte ígértek a toborzók, milyen jól jön ilyenkor a statárium, meg a nyújtópad. Két hetük volt arra, hogy elkészüljenek és már a hetedik napon a finomításokkal foglalatoskodhattak. Onyiscsenko először ellovagolt egy közeli magaslatra, és onnan nézte, hogy vajon milyen az első benyomás. Elégedett volt, de biztosra akart menni, ezért még galoppozott vagy húsz versztát és a magával hozott messzelátóból pásztázta a tájat és főként a falut. Az összkép tetszett ugyan neki, de valami mégis zavarta, de az istennek sem jött rá, hogy mi lehet az. Aztán hirtelen megakadt a szeme a templom tornyán, ami mintha picinyt jobbra dőlt volna, így viszont előbukkant mögötte az a romhalmaz, amit az utolsó tűzvész megüszkösödött maradványaiból raktak össze azzal a céllal, hogy majd valamikor, a nyugodtabb napokon elhordják. De nem jöttek a nyugodtabb napok, a szemétdomb meg csak nőtt és nőtt, már nem csupán fekete farönkökből állt, hanem sok minden másból is, például a latrinák bűzölgő tartalmából, ami elég kellemetlen szagot árasztott magából a száraz nyári éjszakákon. Mondjuk eső után sem volt jobb, de a helyiek már megszokták. Onyiscsenko tudta, hogy nincs helye a tétovázásnak, haladéktalanul beledörrentett a harci kürtjébe és szélsebesen vágtázott vissza. Mire megérkezett, a muzsikok már fel is sorakoztak, mert a kürt erre szólította őket, másrészt a verőlegények is jelezték finoman az ostorok csattogtatásával, hogy dolog van. Onyiscsenko pattogósan előadta a kérését, ami arra vonatkozott, hogy a tornyot bizony vissza kell hajlítani. Ez így elsőre elég keményen hangzik, belátom, de ha hozzáteszem, hogy ez igazából annyit tett, hogy azt a hatalmas szőttest kellett pár kötél segítségével kiigazítani, amire gondos asszonykezek festették föl a homlokzat finom kontúrjait és a hagymakupolát, mindjárt más a helyzet.

A viharossá terebélyesedő szél azonban mindent átrajzolt és nem csak a tervrajzon. Onyiscsenko egyébként nem is értette, hogy mi történik, mert az év ezen időszakában még a könnyű fuvallat sem volt jellemző a tájra, nemhogy zúgó förgeteg. Az öregek mondták is, hogy az érett búzatáblák minden aratás előtt nyugodt, sárgásan világító tengerként borították be a vidéket, egy zizzenést sem lehetett hallani, csak a kaszák suhogása törte meg a csendet. Ellenben most a közeli erdő fáinak csattogása jelezte, hogy az égzengés elkerülhetetlen. Ráadásul közelgett a cáranyácska díszes fogata is, amit harsonák kísértek, bár pont az erős légmozgás miatt volt csalóka, hogy merre is járnak pontosan. A lúdtoll eltörött, a papiroson izzadságcseppek formáztak sajátos alakzatú foltokat, így nem a megoldás kezdett körvonalazódni, hanem sokkal inkább a káosz vette át a főszerepet, miközben Onyiscsenko magába roskadtan ült egy farönkön. A muzsikok buta arccal nézték és szinte könyörögtek neki, hogy ugyan mondjon már valamit.

Először a kisebb faházakat elfedő vásznak szakadtak le a tartólécekről és cikázva repültek valahová messze. Sorra bukkantak elő a tűzvész martalékává vált romok. A templomot bújtató óriástakaró sem maradhatott a helyén, hiába erősítették meg pár nappal korábban a kötélzetet, amikor kiegyenesítették azt a bizonyos görbülést. A mögötte meredező hatalmas szarkupacot így már akadálytalanul vehette birtokba a süvöltő szél, ami komisz játékot játszva belekapott a fekáliába és egy emberes adaggal kínálta meg Jekatyerina cáranyácska gondosan kifehérített és enyhe pírral megvadított fenséges orcáját, amint kinézet a hintó ablakán, hogy belenézhessen az ő csodálatos népének mélykék szemébe.

*

Nem tudom, hogy igazából mit vártam. Talán azt, hogy a vereségek ellenére mégis a klub mindig pozitív kicsengésű, néha a kincstári optimizmustól durván túlcsorduló és balsorsról regélő beszámolóinak van igaza, ha már eltagadni nem lehet a buktákat, és tényleg mindig mi voltunk a jobbak csak az a kibaszott szerencse hiányzott. Persze az is lehet, hogy csak jó focira vágytam, amit ráadásul szerethető fiatal srácok adnak elő, akik ráadásként a mi fiaink, szívükben zöld vér csorog. Mivel az MLSZ Adatbank mindenki számára elérhető és a Kisalföld is szomorú vasárnapról írt a másnapi számában, amiben persze benne volt a soproni és csornai vereség is, már nem spoiler, ha leírom, nem jött be semelyik számításom sem. Ráadásul, miután párat aludtam a történtekre, a csalódottságot felváltotta a szomorúság.

Valami nagyon nincs rendben ennél a csapatnál. Nem szívesen nevesítek külön, mert ez a korosztály, ti. a húszon inneniek még akkor is bíztatást érdemelnek, ha az égvilágon nem jön össze nekik semmi. Nincs is szó kipécézésről, vagy éppenséggel arról, hogy okkal vagy ok nélkül bárkit is a földbe döngöljek. Sem jogom, sem kellő szakmai hátterem sincs ehhez, arról nem is beszélve, hogy igazságtalan lennék. Ráadásul legkevésbé a játékosokat illetti a kritika, bármennyire is ők teszik le a teljesítményt a pályára. Nem kerülgetem tovább, Mitring Zsomborról van szó. Őt én már láttam jópárszor. Szerintem egy kimondottan tehetséges srácról van szó, akinek számos jó meccse volt már itt, a felnőttfutballban is. Most mégis az volt az érzésem, hogy ő valamiért megrekedt. Finoman szólva is meglepett, hogy mennyire magára maradtan küzd a pályán, a testbeszéde apátiát és beletörődést sugároz. És ami sokkal rosszabb, az öröm legkisebb jelét sem mutatta. Ez a Zsombor, nem az a Zsombor, aki az előző idényben zöld-fehérben futballozott. Ki ezért a felelős? Ki az, aki miatt mostanság a rossz élmények gyűlnek nála és ha nem változik valami piszok gyorsan, félő, hogy elveszíthetjük őt mindörökre? Mert én nem akarom, hogy legyen kétszáz meccse mondjuk Koroncón, hanem igenis rúgja be az ETO felnőttcsapatának öltözőajtaját!

mókusok a kerékben (fotó: Facebook)

És minden bizonnyal vannak még páran így a keretben. Ott van Selyem Bálint, vagy a csereként beálló Bakó Samu és Bíró Barni.

Bánáti Kevinről most külön szólnék. Ő egy kincs, egy talentum. Ha nem félnék attól, hogy mindjárt el is viszi a DAC a saját játékostemetőjébe, még őszintébben kezdeném dícsérni. Tényleg öröm volt nézni a srácot, egyrészt az erőtől duzzadó focijától, no meg azokért a pillanatokért, amikor tökéletesen mutatta meg, mi a különbség ennek a sportnak a szakmunkásai és művészei között. Nem bántanám az előbbieket, de mégiscsak azért szereti az ember a futballt, ha lát néhány olyan ’no look’ passzot, amit csak szökőévenként és akkor is inkább csak a tévében. Csak bízni tudok benne, hogy Kevin sem veszti el a kedvét és egy másik, de főként szebb világban rengeteg boldogságot fog szerezni az ETO fanatikusainak.

Szót kell ejtenem a visszajátszókról is. Számosan voltak, ami egyébként annyira nem jellemző ebben a szezonban. Ahol nagy szükség, jól jön a segítség, gondolhatta a stáb, amivel most csúnyán melléfogott. A vérprofik ugyanis szinte semmit sem tettek hozzá a produktumhoz, mi több, a mint később kiderült, egyetlen és győztes gólhoz vezető kacskaringós úton pont Szujó tette meg az egyik első lépést azzal, hogy kacska mozdulattal igyekezett középső védőként játékba avatkozni. Messze volt még a kapu, nem volt szükségszerű, hogy kialakuljon az a helyzet, aminek a végén jött a klasszik tizi, ti. a támadó miután kicsit eltolta a bőrt a kapus mellett, beakadt Gyurákovics testébe. Ez az a szituáció, amit tökösebb sporik lazán elengednek, mert a csatár elsődleges célja nem a gólszerzés, hanem a jogtalan előnyszerzés volt, de az is igaz. hogy még a VAR mellett is maradt volna az ítélet és hevesebben nem is reklamált senki. Visszatérve az alapproblémához, ha már egy rutinosabb, elvileg magasabbra taksált fotballista szerepet kap a kicsik között, ha már segíteni nem tud, legalább kárt ne okozzon.

A többiek közül Hamedre mondanám azt, hogy nagyon akart, bár kapura szemernyi veszélyt sem jelentett az egy nagy ziccerén túl, mert a tizenhatoson belülről eleresztett tekeréseiben sem erő, sem pontosság nem volt. Az egyébként a szórakoztatóipar részét képezte, amikor a második félidőben kisebb purparlé alakult ki közte és a mögötte, a balbekk pozíciójában játszó Tudor között. Abszurd volt, ahogy szudáni válogatottként románul pöröl egy magyar harmadosztályú bajnokin a csapattársával. Riquelméről legyen elég annyi, hogy kábé a hetvenedik perc környékére elfogyott, a végén pedig görcsbe rándult lábbal focizott. Tudom, hogy sérült volt sokáig, de számomra mégis érthetetlen a sztori, mert egetverő iram azért nem volt. Kovács volt még túlkoros a csapatban, hát ő konkrétan szürke verebet alakított, de a centerhalf ne is színezze, ráadásul abból a pozícióból nem is lehet elvárni, hogy ő legyen a pozitív hős, ha mégis, az már régen rossz. Huszár Marci részt vett, láthatóan gödörben van, nem ez a meccs emelte ki onnan. Sajnos.

Konklúzióként annyit még, hogy legendák szólnak arról, hogy nálunk a legkisebbektől kezdve az első csapatig mindenki ugyanazt a szisztémát alkalmazza. Meglehet. Ha valaki kizárólag ennyi információval rendelkezik, majd egy repülőből kidobják ejtőernyővel és csak ennek a meccsnek a tapasztalataiból kellene komplex képet kialakítania az ETO-ban zajló szakmai munkáról, hát bizony bajban lenne, ha nem akarná megsérteni a vendéglátóit.

Nem tudom, hogy mi ezzel a csapattal a klub célja, de félek tőle, hogy semmi. Most reálisan kinéz a kiesés, ha csak szigorúan a sportszakmai részt nézem, mert a magyarfoci ezen fertályában az egyes osztályok kialakítását nagyban befolyásolja és befolyásolhatja a pénztárca. Szóval még az is simán lehet, hogy maradunk NB III-asok. Ha nem, abban biztos vagyok, hogy az ETO Akadémiának vagy ETO II-nek reszeltek, mert a megye egyben bohóckodni fölösleges. Egy MÁVDAC elleni 10-0-nak semmilyen sportértéke nincs.

Amin mindentől függetlenül erősen elgondolkodtam, hogy vajon milyen érvek állnak amögött, hogy tartósan Szekeres Adrián legyen itt még a tréner? Mondjuk ahol Antonio M. szabadon garázdálkodhatott hosszú időn keresztül, ott bármi megtörténhet.

Hajrá ETO! Hajrá fiatalfoci!

*

ETO Akadémia – Komáromi VSE 0-1 (0-1)

146 néző, vezette: Holczbauer (peckesen)

ETO Akadémia: Gyurákovics 2.5 – Selyem 2.5 (66’ Bakó 2), Szujó 2, Kovács 2.5, Tudor 2 (79’ Bíró 0) – Bánáti 3.5, Riquelme 2 – Mitring 2 (84’ Mascoe 0), Tarcsy 2.5, Hamed 2.5 – Huszár 1.5. Edző: Szekeres Adrián

KVSE: Bánfalvi – Köles (67’ Szecsődi), Nagy T., Nagy Zs., Tifán-Péter – Nagy Z., Jankovics (67’ Erhardt) – Irmes (67’ G.Biró), Berzsenyi (55’ Popovics), Sandal – Kalmár (79’ Wágenhoffer). Edző: Burányi Tamás

Gól: 9’ Sandal (11-es) 0-1[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

A miheztartás végett, avagy merre van az előre?

Közzétéve 2024-03-17 | Szerző: nagyd

vizet, vizet! (fotó: blogspot.com)

Álmomban majdnem sztrájktörő lettem.

Kimentem a stadionba, mint rendesen és csak akkor kezdtem el szégyellni magam, amikor a karzaton körözve, legyen pici mentségem, hogy az álombéli stadion másmilyen volt, még a miénknél is szarabbul megépített, telis tele olyan helyekkel, ahonnan semmit sem látni, még a nézőtér többi részét sem, nemhogy a gyepet, szóval kissé céltalanul sétálgatva belém szúrt a szörnyű megállapítás, hogy mi a faszt keresek én itt? Nem lenne szabad itt lennem, mert abban maradtunk. Hirtelen el akartam süllyedni és láthatatlanná válni, ezért becsuktam a szemem, hiszen akkor engem sem lát senki, de jöttek az össze-vissza betonoszlopok és falak, a semmiből állítottak fájdalmas határt, így legyőzött a valóság. De kik ezek az emberek, tettem föl a kérdést, de közben meg is könnyebbültem, mert egy ismerős arc sem mászott az aurámba. Mintha valami vadidegen helyen kószáltam volna, a helyzet sokkal inkább tetszett egy átlagos kuponnapra az egyik bevásárlóközpontban, ahol a zombik kedvezményre vadásznak, meg olyan javakra, amire semmi szükségük. De jajj!, végtére én is olyan valamit kergetek, aminek köze nincs a rációhoz, hiszen itt vagyok a középszer miatt megint, ráadásul csak nyűgöt jelentek azoknak, akik unott képpel nyitják ki minden reggel a boltot.

Igen, ez egy stadion, a lelátón családok, ki mezben, ki csak úgy, civilben, sok gyerek, ami némiképp meglepő. Meg nők. Itt van például P., régi kolléga, arcán már elkenődött az a festés, ami valaha mutathatta, kinek szorít tulajdonképpen, de most már csak egy fura színes paca folyik lefelé, másodosztályú bohóc sminkje. Aztán K. köszön rám, őróla sokfélét el tudtam volna képzelni, de azt, hogy a futballért lelkesedik, kevéssé. Gyerekek visítanak mellette, megengedően mosolyog. Nem értem. Újra a pályát keresem, ami innen végre felsejlik, de csupán a tizenhatos látszik, ráadásul a fű is megkopott. Mintha homokkal szórták volna föl az egészet, de a munkás elvétette az ütemet és így nagy foltokban sárgállik az, aminek zöldnek kéne lennie. A játék máshol folyhat, mert sehol senki, még a kapus sincs a képen. Aztán egy kósza labda száll az ötöshöz, a portás kétségbeesetten hátrál, s bár támadják páran, hatalmas vetődéssel szögletre paskolja a lasztit. Kik ezek a férfiak? Szakadt gatyában kocog a szögletzászlóhoz egy szőkített hajú spíler, jól látható súlyt cipel a hasán és a seggén. A karja fekete a tetoválásoktól, hiába fókuszálok, nem bukkan elő a minta, szerintem elcseszte a művész. Kiint a lelkes nézőseregnek, hatalmas ováció a válasz. Kis totyorgás után bök a labdába, ami még a tizenhatos vonala előtt pottyan a fűbe és nem mozdul. Neki is fáj, ami történik.

Az eredményjelzőre nézek. Nagyjából negyedóra telt el a kezdés óta. Egyelőre sem a Gyártástechnológia, sem a TMK nem rúgott gólt. Van még bőven idő arra, hogy eldőljön, ki nyeri az idei vállalati bajnokságot és ki kapja meg a cégvezetés által felajánlott míves vándorserleget, ami a gyár egységét szimbolizálja azzal, ahogy egy körző és egy kalapács ölel körül egy labdát. Milyen szép szimbólum! És milyen megkönnyebbülés nekem, hogy mégsem mentem szembe a bojkottal.

Amikor felébredtem, már enyhült a szívdobogás. A takaró az ágy sarkában hever, érdekes pózban, a huzat külön életet él, mintha valaki csomót kötött volna rá. Ez most egy átlagos vasárnap lesz, semmi extra, gondoltam. Meg kéne csinálni a magaságyást és nem ártana kicsit összehúzni azokat a szárazabb ágakat, amiket a nagy szél vert le a fenyőről a hét közepén. Ebéd után remélhetőleg adnak valami jó kis könnyed filmet a sziesztához, olyat, ami nem terheli különösebben az agyat. Aztán nagyjából öt körül elmegyek sétálni a kutyával, mert olyankor kezd szépen beszíneződni a töltés fölött hullámzó ég.

Jó lesz kicsit kiszellőztetni a fejemet végre.

*

Az ETO Baráti Kör március 13-án kiadott második közleménye bojkottra szólított, a nyilvánosságra hozott szöveg az alábbi bekezdéssel zárul:

„Továbbra is bízunk benne, hogy a csapatunk és a klubunk arra a helyre kerül vissza, ahova való, de a kialakult körülmények között nem kívánunk jelenlétünkkel asszisztálni. Ezúton minden szurkolótársunkat arra kérünk, hogy távolmaradásával vállaljon szolidaritást, és a helyzet rendezéséig ezúttal otthonról támogassa a csapatunkat. Bízunk benne, hogy egy üres lelátó ráébreszti a döntéshozókat, hogy szurkolók nélkül nincs értelme a focinak. és több megbecsülést érdemlünk.”

Az akcióval azonosulni tudok, és a magam szerény eszközeimmel arra teszek kísérletet, hogy némi útmutatást adjak a klub képviselői számára: mi szolgálná a helyzet rendezését, illetve hol van az a pont, ahonnan mérve újra elkezdhetünk egy kicsit bízni egymásban? Amitől fogva közösen(!), szisztematikus és végtelenül nehéz munkával újra megalkothatunk egy olyan építményt, ami egy kicsit már megvolt, de utólag kiderült, ingatag alapokra épült és talán pont ezért „sikerült” rekord gyorsasággal összedönteni.

Szelíd elvárásaim tehát a következők:

i)Azonnali szerződésbontás azokkal a biztonsági szolgálatot ellátó cégekkel, amelyek a gyalázatos március 11-i támadásban részt vettek, és akik az írott jog betűjét és a normalitás szellemét lábbal tiporták.

ii)Feltétel nélküli bocsánatkérés azoktól a szurkolóktól, akik a bűntett során testi és lelki sérülést szenvedtek el.

iii)Tiszta kommunikáció a drukkerek felé minden olyan esetben, ami egy klub normál működése során elvárható. Nem műhelytitkok vagy üzleti információk nyilvánosságra hozatalát kérem, de elvárom, hogy a releváns hírekről tájékoztassák a szimpatizánsokat.

iv)A szurkolók tekintetében az ’oszd meg és uralkodj!’ politikájának feladása.

v)120 éves klubunk tradícióinak és hagyományainak őszinte tisztelete az a fundamentum, ami nélkül értelmetlen a párbeszéd. Ennek megfelelően minimális alap, hogy az idei, jubileumi évet az ETO közösségének méltó módon kell megünnepelnie és ebben a klub tulajdonosi körének és menedzsmentjének is kutya kötelessége aktív szerepet vállalni. A feladat rám/ránk eső penzumát természetesen teljesíteni fogom/fogjuk.

Remélem, nem kell sokat várnom, hogy újra elfoglalhassam a bérletes helyemet..

Hajrá ETO!

    Kategória: mindenmás | Címke: , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

    A gyávák mindig ütnek

    Közzétéve 2024-03-12 | Szerző: nagyd

    állati sorban (fotó: saját montázs)

    A homokozó azért volt annyira érdekes, mert egy óriási tölgyfa törzsétől nagyjából öt méterre terült el, így a csodás lombkorona még a legnagyobb hőségben is hűs árnyat biztosított a benne játszóknak. Igazi csemegének számított ezért az óvodások számára, ment is a harc örökké, hogy most akkor a Cica csoport felségterülete legyen a hely, esetleg a Mókusok is szerepet kaphassanak és akkor még ott volt a renitens Kalóz csoport is. Az utóbbiak állam voltak az államban, amit mi sem mutatott szebben, mint az a pillanat, amikor az eredeti Egér csoport nevet egy gyors mozdulattal változtatták Kalózra.

    – Demokratikus döntés eredménye volt mindez – mondta a négyéves Kevinke, aki sokat nézett híradót otthon, nem csoda, hogy csak úgy repdestek körülötte az idegen szavak. – Szavaztunk.

    – És mi lett a vége, Kevinke?

    Az óvónéni próbálkozott szelíden így egy alkalommal, mert eljutottak hozzá bizonyos fura híresztelések.

    – Tizenketten mondták a Kalózot és csak tízen az Egéret.

    Ilyen kis cuki módon öblögette a szavakat, ez ennyi idősen teljesen rendben van. Meg az is, hogy minden csoportba max tizennyolc töpörtyű járt a Bóbita oviban, így az istennek sem jött ki a matek.

    – Figyelj csak, Kevinke! Azt hallottam, hogy Martin, Gandalf és Olefin mind a kéz kezét felemelte és te beleszámoltad az összeset? Igaz ez?

    Kevinke elvörösödött, de úgy gondolta, hogy ezen az úton már végig kell mennie.

    – Nem! – jelentette ki határozottan. – Aki ezt mondja, füllent.

    Olyan szépen ki tudta már magát fejezni a Kevinke, hogy Heni néninek párás lett a szemüvege.

    – Értem. És ha mégis?

    Kevinke egy másodpercre elbizonytalanodott, ami nem sűrűn fordult elő vele, vakarni kezdte a füle tövét, ami nála az erős gondolkodás jele vol.

    – Ők már bicikliznek oldalkerék nélkül, az ő szavazatuk kettőt ér.

    Heni néninek nem volt több kérdése, azonnal szólt a gondnok bácsinak, hogy cserélje le a feliratot a csoportszoba ajtaján és lehetőség szerint szerezzen pár félszemű kalózos, halálfejes zászlós és nem mellesleg papagájos matricát, mert új dizájn lesz a teremben.

    A homokozó azonban még hosszú ideig csak a sóvárgás tárgya volt a kiskalózok számára. Ott lapátoltak serényen azok a nyomi Cicák meg a Mókusok, építették a hülye váraikat, nyomták a béna homokpogácsákat. Halacska, pfuj! Teknősbéka, pfuj! Tengeri csillag, pfuj! Pedig milyen menő hajókat lehetne csinálni, meg kincsesládákat elásni. Kevinke, Gandalf és Olefin jó ideje igyekezett kifőzni a tuti tervet, miként lehetne azt a homokozót valahogy megszerezni. Nehezen boldogultak, mert a csoportban még mindig túl sok volt a látens egérke, akikhez a lányok tartoztak meg a Martin, aki egy kicsit határozatlan, de szerethető kissrác volt, sokat egyensúlyozott a két tábor között és pár parizeres szendviccsel simán el lehetett csábítani. Meg mással is.

    – Ide figyelj, Martin! – állt elé a két melák, azaz a Gandalf és az Olefin egy álmosan induló szerda reggel. – Akarsz mecsboxot?

    – Aha.

    – Hármat? Egy Ferrari és két Opel jó lesz?

    – Aha.

    – Akkor most szépen odamész a homokozóhoz és egyrészt meghúzgálod a lányok haját, de jó erősen, aztán meg bokán rúgod a fiúkat, de egyesével.

    – Aha. De az fájni fog nekik.

    – Pont az a lényeg. Hogy fájjon.

    – És ti is jöttök?

    – Mi nem.

    – Miért nem?

    – Ja és ordítsál is közben hangosan. Olyan ijesztősen, ahogy csak te tudsz.

    – Aha. Azt tudok.

    – Most menjél!

    – Azért vihetem magammal Ernőt?

    – Felőlünk.

    – Juhú!

    – Gyerünk!

    – Támadááás!

    Kevinke a fa mögül figyelte, hogy mi történik és roppant elégedett volt. Martinra lehetett számítani, mert nem a gondolkodás volt a fő fegyvere és ha a lelki szemei előtt látott egy kisautót, nem ismert se embert, se istent. Ha hármat, akkor meg főleg. Ment is a csihipuhi serényen. A kiscicák futottak, amerre láttak. A mókusok között volt, aki ellenállni próbált és a kislapáttal ki is verte Martin metszőjét. Bánja kánya, gondolta volna Martin, ha erre kalibrálták volna a csöpp agyát, majd nő egy másik, csontból, de neki csak annyi jutott, hogy már azt sem kell megmosni reggel és este.

    Mikor Heni néni odaért a nagy hangoskodásra, már csak azt látta, hogy a Kalóz csoport boldogan tapicskolja a vizes homokot és közben vidám dalokat énekel. Kevin, mint egy igazi karmester kalimpál a kacska kezével, Martinnak meg ömlik a vér a szájából, de egyáltalán nem sír.

    Szóval minden rendben van. Tényleg minden rendben van?

    *

    A paranoia veszélyes dolog. Ha olyan helyen járok, ahol korábban még soha és ezért értelemszerűen vadidegen emberekkel találkozom, akkor ezt a helyzetet minimum kétféleképpen kezelhetem. Kellő nyitottsággal, abból kiindulva, hogy nem akarnak megenni. A másik megoldás nem jó. Ha azt vélelmezem, hogy engem azok ott nem szeretnek, mi több valamiért megvetnek, akkor szinte biztos, hogy bennem van a hiba. Vagy azért, mert téves a helyzetértékelésem, vagy azért, mert igazából ott nekem semmi keresnivalóm sincsen. A kimenet minden esetben azt eredményezi, hogy felveszek egy agresszív attitűdöt és támadok, mint egy sarokba szorított véreb, ahelyett, hogy szépen elsétálnék.

    Engem rögtön megijesztett, amikor első alkalommal megjelent a stadionban az a kissé misztikus milícia. A félig piás, a szakmai sztenderdeket megcsúfoló, ebből következően totál alkalmatlan szekuritisekhez szoktam, akik fura metodika alapján megmotoztak minden meccs előtt, néha feltettek pár beugratósnak szánt kérdést is, majd a választ meg sem várva utamra engedtek. Kiszúrtak minden jelentéktelen tárgyat, messzemenőkig szem előtt tartották a büfészolgálat üzleti érdekeit, értsd: be ne vigyél ellenőrizhetetlen eredetű kaját. Tegnap konkrétan egy félig teli ropis zacskó akadt fel a szűrőn, de mondjuk a kabátban maradt, halottak napja óta a zsebben dekkoló gyufaszálak simán belefértek. Vajon melyik okozhat nagyobb veszélyt egy tömegben?

    Aztán az első félidő közepén elég látványosan az is kiderült, hogy némi füstbomba is becsempésződött.

    Na ezekhez a jómadarakhoz képest a fekete párducok tényleg úgy néztek ki, mint valami komoly csapat, amit csak megerősített a szabad szemmel is jól látható fegyverarzenál. Mondjuk én nem igazán értettem, hogy mégis mi a túrótól fél itt valaki, mert egyrészt az átlagos bajnokin produkált létszámunk sem tűnik kezelhetetlennek, másrészt a verbális agresszión kívül komolyabb attrocitások sem szoktak előfordulni. Na de ha valaki a démonaival küzd, annak a kevés is sok. Ráadásul olybá tűnik, hogy az ilyen különítmények felvonultatása teljesen rendben van. A szinergia lehetőségei korlátlanok ugyebár.

    Tegnap aztán történt valami, amiről nekem csak kevés infóm van. Kósza beszámolók arról, hogy bizony repkedtek a támfák meg viperák. Aljas támadásról szól a fáma, aminek sebesültjei is voltak. A magam részéről annyit érzékeltem, hogy valakit letámogatnak a mentőhöz. Aztán mintha jött volna egy újabb kis beteg. Villogva behúz a cserementő az eredményjelző alatt és az átülések után sietve távozik.

    Olyanról nem akarok írni, amire nincs bizonyítékom, de az biztos, hogy valami vészesen félrement és az előzmények ismeretélben tulajdonképpen nincs ebben semmi meglepő.

    Ami viszont ezerszázalék, hogy az erőszakos fellépésre nehéz valid indokot találni és ezzel nem akarom ab ovo felmenteni a másik felet. Az a süketelés, hogy ők kezdték és egyébként is ezt így szoktuk lerendezni otthon, na az nem érdekel, mert szánalmas és gyáva magyarázkodás.

    Ami jelen helyzetben elvárható, hogy a klub elmondja a maga verzióját. Őszintén, nem félrebeszélve. Ha nem így tesznek, itt valami vészesen félre csúszhat, amit nem lehet csupán annyival helyrehozni, hogy az áldozatokat felrakjuk a következő hazai kapcsán a buszmegállóba szánt plakátra. Természetesen mosolygós arccal, mert már megint akkora a barátság, hogy ihaj!

    És az is egy opció, hogy a csöndes többséget is meghallgatják néha, mert a szégyen mindannyiunké.

    A ketrecharcot pedig hagyjuk másra, annak is megvan a maga helye és ideje, nem értem miért kell a stadionba is behozni…

    *

    Nem reprezentatív minta, de én még nem találkoztam olyan győrivel, aki a Honvédnak szurkolt volna. Egyről ugyan tudok, akit egyszer láttam is a Kamillus templom előtt álldogálni valamelyik néggyel osztható évben, vasárnap délelőtt a mise előtt vagy után, de őt nem számítom, mert a személyesen elcsalt statisztikámban a születési hely jelenti az elsődleges besorolást az identitás meghatározásakor. Nem lehet mindenki tökéletes, még akkor sem, ha komoly barátai vannak. Ebben a pillanatban meg is világosodtam, és egyszerre új értelmet nyertek az ötvenes évek velikaja druzsbái a Honvéd-Szpartak meccseken. Azok az őszinte csókok a díszpáholyban, istenem, de ami késik, nem múlik.

    (Frissítés! Időközben bebizonyosodott, hogy nem elég győrinek látszani, tényleg annak is kell látszani. Minden alkalommal. Nincs kivétel, nincs különleges helyzet. Ha nem így teszel, csak kapcarongy lehetsz, akit nem látok szívesen itthon. Itthon! Érted egyáltalán?)

    Amikor a nyolcvanas években telt ház előtt csapott össze a két csapat nem fordulhatott elő hasonló szitu, mint a Fradi ellen, hogy a kevésbé szektortársak rossz gólnál kezdtek örömtáncot lejteni, miközben kibuggyant a kabát alól egy téves mintájú zöld-fehér sál. Amennyire én emlékszem, a Honvéd kapcsán konszenzusos volt az utálkozás, hiszen mindenki gyűlölte azt az átigazolási politikát, hogy aki nekünk kell, az pedig bevonul bazmeg.

    Nekem Komora volt a „kedvencem” és talán nem sértek meg senkit, illetve nem esek nagy túlzásba, ha azt mondom ezzel is közös platformra kerültem ifjúként a Mágussal. Még azokban a píszí előtti időkben is képes volt ritka aljas módon beszólni az ellenfélnek és közben úgy tenni, mintha a csapatára nem más szabályok vonatkoztak volna évekig. Fontos megjegyezni, hogy abban a Honvédban játszott jópár extra futballista, akiknek legalább akkora teher lehetett Imre bácsi személyisége.

    Az én futballszocializációmnak fontos eleme volt, hogy a Honvéd mindig a Sötét Oldalt képviseli és ezt a megközelítést egészen a bonbonista Hemi bácsi felbukkanásáig nagyon komolyan vettem. Én személy szerint onnantól kezdve megengedőbb vagyok velük és a mostani vergődésüket is némi együttérzéssel figyelem, mert ezerszer inkább ellenük futballoznék, mint bármelyik mostanában felkapaszkodott senkiházival élükön a Puskás nevét/hagyományát/satöbbi elrablókkal.

    A meccsről nem szívesen beszélek, mert minden leütött billentyű egy tőrdöfés a saját szívembe és már az első mondatot sem élném túl.

    A két héttel ezelőtti, Nyíregyházi meccshez képest annyi változott, hogy a mostani ellenfelünk sem nem volt szervezett, sem nem volt erős, sem nem volt ötletes, mégis ugyanazt érte el, mint a Szpari. Nyert egy góllal és hiába áltatja magát itt bárki, meglepő módon Szergejjel együtt, hogy majdnem minden rendben volt. Nem volt az, nagyon nem.

    A sok helyzetet alakítottunk ki, az például költői túlzás, a rózsaszín szemüvegen való nézelődés ékes példája. A statisztikák alapján talán igaz a több labdabirtoklás és vélhetően valós, hogy simán nyertük a szögletrúgó versenyt is, de sajna nem jár minden harmadikért tizenegyes.

    Azt nem vitatom, hogy van markáns építkezés arra vonatkozóan, hogyan építsük fel a játékunkat, de azt a vak is látja, hogy a kirúgás kombinációink totál kapufák, mert nem volt belőlük egyszer sem váratlan helyzet, létszámfölény, meg egyéb finomság, ellenben millió körömrágás, hogy el ne basszuk kényes helyen. Miért kell olyat játszani, amihez nincs meg a minőségi játékosanyag? Miért kell a komplett bekksort a mókusok elé vetni, ahol most az értetlen népharagot értem. Igen, a nyájas publikumot is illene néha edukálni, mert tegnap is bebizonyosodott, kevés prolicenszes szaki ül a szektorokban. Ráadásul, vélhetően a fos időjárás miatt, túltengett néhány kollégában a frusztráció. A futballunk mellett a nézőtéri hangulat is siralmas és lehangoló. Kezdve a fojtó gyűlölettől, a szarszlovákián át egészen az áthallásos Ria-Ria-Hungáriáig!

    Aurél egyébként pont azzal nőtt Szergej fölé, hogy nem akart szépen nyerni, hanem a képességek helyes felmérése után megalkotta a minimalista, de mégis tökéletes taktikát, amire mi képtelenek voltunk értelmezhető módon reagálni. Egy az NB I-be igyekvő társaság viszonylatában ez nagyon komoly szegénységi bizonyítványt jelent.

    Persze lehetett volna minden másként is. Ha például Kröhn beveri a ziccert a második félidő elején, még egy sima győzelem is kifuthatott volna, de a látottak alapján az csak elfedte volna a valós problémákat. Kikaptunk egy nem túl acélos ellenféllel szemben, ráadásul impotens és szürke játékkal. Ha ezek vagyunk mi, akkor ég a ház.

    Mert a tavaszi eredménysor (2-1-4) nem hazudik és a bénázás következtében a Vasas és a Szeged is megérkezett. Még mindig mi osztjuk a lapokat, de ha vasárnap nem húz elő Szergej valami meglepit a kalapból, a helyzet gyökeresen megváltozhat.

    Gondolta ezt valaki december elején?

    *

    ETO FC – Budapest Honvéd 0-1 (0-0)

    1.654 fizető néző, plusz jónéhány fegyveres bandita; vezette: dr. Csonka (nekünk fújt, nem rajta múlott)

    ETO: Ruisz 4 – Kiss 2, Szépe 2, Szujó 0.2, Vianna 2 – Tóth 2.5 – Diarra 2 (90+2’ Huszár 0), Csontos 2 (77’ Boschilia 0), Bumba 1.5 (59’ Boldor 2), Skvarka 1.5 – Kröhn 2 (77’ Lukić 0). Edző: Kuznyecov Szergej

    Honvéd: Tujvel (55’ Dúzs) – Kovács N. (77’ Kundrák), Pekár, Szabó, Benczenleitner – Keresztes, Nyitrai (86’ Bocskay), Lőrinczy (77’ Adorján) – Kerezsi (77’ Eördögh) Holman, Krajcsovics. Edző: Csertői Aurél

    Gól: 60’ Keresztes 0-1

    Kiállítás: 57’ Szujó

    Kihagyott 11-es: 58’ Holman

    [Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

    Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

    Több mint testőr

    Közzétéve 2024-03-09 | Szerző: nagyd

    Terence Hill és a Császár (fotó: Képes Sport)

    Mile Sanyi centerként jött Szolnokról, aztán milyen pipec belső védő lett belőle. Keglovich Laci bácsi megcsinálta a nagy keresztet, amikor robbanékony balszélsőből áttette a bázist a jobb-bekk pozícióba és simán leradírozott mindenkit. Néha elgondolkodom azon, hogy Hajszán Gyulából vajon milyen szélsővédő lehetett volna, ha valamelyik tréner meglátja benne a csít? Ha fenti példákat vesszük, lehet, hogy egy korszakos bekket hagytunk veszni, bár a mérleg másik serpenyőjében így is maradt bőven. Nagyon is.

    És ott van Magyar Lajos, a Capitano, külső szemlélőként a megtestesült szerénység és alázat, akinek szerintem még csak gondolatfoszlányként sem merült föl egy esetleges klubváltás. Az Ember Aki Tizennyolc Szezonon Keresztül Szolgálta A Klubot. Aki ifjú titánként még balszellőben boldogította az ellent. A Vasas ellen ’69-ben azt írta a Népsport, hogy Illovszky minden támadótól tartott, talán legkevésbé a fiatal Magyartól. Hát jól meg is szívta Rudi bácsi, mert Lajos ficánkolt és párszor hintába ültette Bakost és a Vidáts-Mészöly válogatott védőpár is csupán a szelét érezhette, midőn elszáguldott mellettük. Meg rúgott két gólt.

    Aztán eljött a pillanat, amikor máshol volt rá szüksége a hazának és átértelmezte a dehonesztáló balbunkó szerepkört. Zárójelbe tette azt a mondást, miszerint balhátvédet bármiből lehet hajtogatni. Kitörölte a szakkönyvekből azt a tételt, mely arra vonatkozott, hogy a baloldalon nem is kell játékos az eredményes védőmunkához.

    Elegánsan és szerényen tette a dolgát már Verebes előtt is, de az ő ideje igazán akkor jött el, amikor a Mágus megérkezett. Szárnyakat adott neki is, kihozta belőle az kordában tartott állatot, és azt most a szó legnemesebb értelmében mondom, mert a 375 bajnoki meccs alatt egyébként is csak mindössze hat sárgát kapó Magyar az ő időszaka alatt szedett be négyet, ami kétségtelenül az egészséges agresszió megjelenésének legfényesebb bizonyítéka.

    És egyszer ki is állították ’83-ban a Csepel ellen, amikor egy lesgól után odaszólt a sporinak. Biztos nem mutatkozott be és nem a napszaknak megfelelően kezdte a köszönést. Szerintem már mindenki kitalálta, hogy Győri játékvezető volt a mimóza, aki utána még pár hónapig hordozta a tüskét, majd a Honvéd elleni rangadón kimutatta a foga fehérjét. A többi már történelem. A huszonnyolcezer ember előtt, aljas szándékból elkövetett csalás ékes példája. Az emberi gyengeség és a politika egymásra találásának csimborasszója.

    De ez a szösszenet most a nagybetűs sportemberről szól, aki ott volt az ETO legfényesebb korszakának minden pillanatában és mégis ugyanaz a visszafogott bácsi maradt számomra, aki mikor hazajött az Ifjúság körút 41-be, ugyanúgy visszaköszönt a sok tejfelesszájúnak, akik a házak mellett rúgták a bőrt, mint bárki más az utcában.

    Az élet nagy igazságtalansága, hogy a majd’ húsz év alatt felhalmozott hatalmas kreditet, amit a szurkolói szeretetből és megbecsülésből épített magának, nem tudta méltó módon kamatoztatni. A kor szokásának megfelelően ő is a vendéglátás felé ment és tisztességgel vezette az Árpád úti Magyar Borozót, ahol vígan anekdotázhattak egymás mellett melósok, vasalt öltönyös fontos emberek, a környékről átruccanó tanárok, meg még annyian. Mi is betértünk oda pelyhedző szakállú gimnazistaként, sosem kértek személyit a fröccshöz. Aztán a pult mellől megfordult egy hatalmas hát, Smasszer volt az a, mindenes, és csak annyit mondott szelíd szeretettel a hangjában, hogy még most menjünk, mert mindjárt kicsengetnek és lehetnek meglepetések. És Lajos bácsi, mert nekem mindig Lajos bácsi volt a legenda, már futballistaként is ekként szólt belőlem a tisztelet, csak biccentett, hogy majd legközelebb rendezzük a számlát.

    Magyar Lajos ma tölti a hetvennegyedik születésnapját.

    Annyira, de annyira szeretném, ha ez a nap, meg minden másik is boldogságban telne számára. Ha akadnak is nehézségek ebben a cudar életben, tudnia kell, hogy az ETO-szurkolók szeretete sosem múlik, mert azokat sosem felejtjük, akik annyi örömet okoztak nekünk, mint például ő.

    A jóisten éltesse Lajos bácsit még nagyon sokáig!

    Hajrá ETO!

    *

    1969. március 30.

    Rába ETO – Vasas SC 3-0 (0-0)

    10.055 néző, vezette: Biróczki

    ETO: Tóth dr. – Keglovich, Orbán, Kiss, Horváth – Nagy, Somogyi – Stolcz, Varsányi, Korsós, Magyar. Edző: Mészáros József

    Vasas: Kenderesi – Bakos, Vidáts, Mészöly, Ihász – Müller (63’ Váradi), Menczel, Nell – Molnár, Puskás, Farkas. Edző: Illovszky Rudolf

    Gólok: 59’ Varsányi 1-0, 62’ Magyar 2-0, 75’ Magyar 3-0

    Kategória: legenda | Címke: , , , , , , , | 6 hozzászólás

    Fedezet vasból

    Közzétéve 2024-03-08 | Szerző: nagyd

    mindig csak előre (fotó: Labdarúgás)

    És akkor a berlini Walter Ulbricht-Stadion hetvenötezres közönsége olyan hangos őrjöngésbe kezdett, hogy az a sok-sok FDJ-os gimnasztyorka, akik jó két órája még pattogós zenére hoztak létre monumentális vörös csillagokat, mi több, magát a békét is megformázták egy hatalmas fehér galamb képében, ha lett volna még két hetük a gyakorlásra, biztos, hogy kirepül a stadionból az a galamb egészen az amerikai szektorig, hogy ott méretes szart pottyantson a hanyatló Nyugatra, no ezek a csillogó szemű titánok riadtan néztek egymásra, hogy vajon mi történt? Mi lehet az, ami még Walter Ulbricht elvtárs mélyen szántó gondolatokkal telitűzdelt beszédénél is nagyobb sikert arat? Hiszen milyen szépen megmondta Ulbricht elvtárs, a mi fényestekintetű vezetőnk, hogy a mi nagy célunk az egységes és független Németország megteremtése. Olyan hangosan dörrentette bele a mikrofonba azokat a szép szavakat, hogy azt még a stadion fölött elhúzó, nyilvánvalóan szánalmas provokációval próbálkozó amerikai gépek pilótái is meghallották és ijedten szálltak tova, ha lett volna elég kerozin azokban a gépekben, meg sem állnak Seattle-ig. Mégis mi történhetett? A szőke buksik tanakodtak, aztán egymás lábára taposva igyekeztek vissza a maratoni kapuig, hátha látnak valamit. Esetleg savanyú uborkát osztogatnak? Vagy ami még jobb, maga Ulbricht elvtárs futott egy kört és döntötte meg a négyszázméteres síkfutás világrekordját? Ő azt is meg tudná csinálni, ha akarná! De nem akarja, mert van neki elég dolga. Itt van ugye az egységes Németország megcsinálása, aztán a világbéke ugyebár, és nem elfelejtve a kommunizmus végső győzelmének kivívását sem. Már majdnem azt mondtam, hogy utolsó sorban, pedig dehogy. De nem, nem erről van szó, Ulbricht elvtárs ugyanis közismerten szerény ember, aki nem akarja elvenni a büszke sportolók elől a fényt. Már azt is pironkodva fogadta, amikor a stadion bejárata fölé méretes betűkből kirakták, hogy WALTER ULBRICHT-STADION. Minek ez?, kérdezte, miután a Walter Ulbricht-Allee-n végighajtott a szolgálati járművel és kiszállt a hisztérikusan sikongató lányok és asszonyok karéjától ölelve. Hol volt még a beatkorszak? Hát pont ott! A szocialista Németországban. A nagy ovációt azonban most nem Ulbricht elvtárs okozta, nem énekelte el egyik legújabb szerzeményét és nem találta fel ott a helyszínen a szamárköhögés elleni gyógyszert, a pirulát, ami a bevétel után öt másodperccel megszüntet minden bajt, mi több a tüdőkapacitást is 110%-ra emeli. Nem, nem ez történt.

    A pályán folyó barátságos mérkőzés hetvenkettedik percében pályára lépett egy aprótermetű fiatalember, akinek ez volt az első hivatalos mérkőzése a vendégcsapatban. Nem írt róla előzetesen a Deutsches Sportecho, de mégis, valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mind a hetvenötezer néző tudta és érezte, hogy itt most egy egészen különleges pályafutás kezdődik. Olyan, ami veretes betűkkel kerül majd egy patinás magyar futballklub aranykönyvébe. Olyan, ami pár pillanatig még Ulbricht elvtárs nagyságát is elhomályosíthatja.

    Bizony istenemre így történt Tamás László debütálása a nagycsapatban.

    *

    Laci bácsi, vagy ahogy a csapattársai becézték szeretettel, a Manó, 1954-től kezdve egészen 1967-ig szolgálta az ETO-t játékosként, hogy utána azt a méretes tudást átadja a következő korszak apró futballpalántáinak. Tizenöt kemény szezon, még kimondani is csak a tisztelet legnagyobb hangján tudom. És ebben volt aztán minden. Volt benne NB II, aztán bajnoki cím az elsőosztályban, kupagyőzelmek és persze rengeteg nemzetközi nagy csata is. A berlini kezdet után ’64 őszén újra szembenézhetett a Chemie csapatával a BEK-ben, akkor már érett futballistaként és most már Lipcsében. A nagy menetelés egyik fontos állomása volt az a meccs, ahol 2-0-ra nyert az ETO. A csapatban már senki nem volt az ’54-esek közül és a túloldalon is csak Walter és Krause süvegelhette meg Manót.

    Azt mondják kemény, ugyanakkor melegszívű volt a pályán és utána a salakos gyakorlópályák szélén is. Tartja magát a történet, hogy egy alkalommal viharos időben is kivezényelte az aktuális csapatát tréningre, mert kellett a napi penzum. Szerető figyelemmel kísérte a tanítványok minden mozdulatát a cudar körülmények ellenére, miközben a fémkapufának támaszkodott. A villám hirtelen és a semmiből csapott le, aminek következtében Laci pácsi vöröslő fejjel és égnek álló hajjal állt tovább, rendületlenül. Soha többé nem tartott edzést esős körülmények között és onnantól kezdve az első gyanús dörrenés után azonnal az öltözőbe parancsolta a játékosokat.

    Tamás László, aki 212 NB I-es mérkőzést abszolvált az ETO színeiben és akkor még ott vannak a BEK- és KEK-meccsek is, ma lenne 90 éves.

    Bántóan korán ment el, de a szelleme most is ott lebeg a stadion felett és ha kell, lehúzza a villámokat.

    *

    1954. június 5.

    Chemie Leipzig – Győri Vasas 2-2 (2-0)

    75.654 néző, vezette: Green

    Chemie: Busch – Schwerig, Zenker, Junge – Petzold, Polland – Walter, Leib, Schoppe, Krause, Hübner. Edző: Alfred Kunze

    ETO: Pesti – Pió, Kalmár, Tullner – Józsa (72’ Tamás), Raffai (88’ Ördögh) – Dombos, Koós (46’ Balla), Pális, Budai (46’ Fehérvári), Pálfy. Edző: Kovács Imre

    Gólok: 38’ Leib (11-es) 1-0, 44’ Krause 2-0, 63’ Pális 2-1, 81’ Dombos 2-2

    Kategória: legenda | Címke: , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

    Tápászkodj, Domine!

    Közzétéve 2024-03-06 | Szerző: nagyd

    a láng segít (fotó: 8flix.com)

    – Miért néz így rám, Kálmán? Megijeszt.

    – Szeretem magát, Hilda. Ennyire egyszerű.

    – Maga mindig ezzel jön, pedig…

    – Ne mondjon semmit, Hilda! Kérem, maradjon ez a pillanat ilyen különleges.

    – Egy restiben ülünk, Kálmán. Mellettünk félig nyitva a budi ajtaja, ahonnan árad a bűz.

    – És? Mit változtat ez azon, hogy maga gyönyörű?

    – Én speciel émelygek, s ha nem fizet azonnal, még az is megtörténhet.

    – Emlékszik, Hilda? Arra a bálra? Vászolyéknál Felsőmálon?

    – Dereng valami. Apám vitt oda, mert azt gondolta, hogy már túl öreg vagyok házasodni, de talán kapok még egy esélyt az élettől.

    – Napra pontosan negyvenegy éve volt. Február huszonhat. Szakadt a hó, majdnem betemette az egész környéket.

    – Apám viszonylag gyorsan leittasodott. Ady verseket szavalt harsányan, kidülledt szemekkel, utána sírt, majd késsel kergette a felszolgálókat, mert szerinte felvizezték az oportót.

    – Maguk szánnal jöttek, Hilda. Nemes lovak húzták és egy parádés kocsi ült a bakon.

    – Kölcsönkért fiaker volt, két gebét fogattak elé. A Hajmási Pista hajtotta, kapott érte kétszáz forintot.

    – Maga világoszöld ruhát viselt, hosszú uszállyal. Merészen felskiccelt volt a szoknya és az a dekoltázs! Belehabarodtam magába, Hilda, egy pillanat műve volt.

    – Szépen táncolt, Kálmán. Az szentigaz. Úgy húzott magáéhoz, mintha meg akarna ölni egyetlen roppantással.

    – Bemutatkoztam az apjának. Elmondtam, hogy merre szolgáltam a háborúban és milyen kitüntetésekkel tértem haza. Úgy rémlik, egy szempillantás alatt megkedvelt.

    – Mindenkinek odaadott volna azon az estén, Kálmán. Higgye el, mindenkinek.

    – Hilda! Én azóta vagyok a rabja, de maga folyvást csak kokettál velem. Pedig másnap elvettem volna, esküszöm! Megvolt rá a pénzem.

    – Tudom. De egy úrinő nem mond igent elsőre.

    – Meg másodikra, meg századikra, meg ezredikre sem. Én azonban kitartok, életem végéig is, ha kell.

    – Most már tényleg rosszul vagyok, Kálmán. Nem mehetnénk végre?

    – Becsukom az ajtót. Ugye jobb?

    – Egy hangyányit.

    – Mondja fiacskám, nem kaphatnánk egy másik asztalt? Micsoda pimasz! Hallja, Hilda? Egy fillér borravalót nem fog tőlem kapni.

    – Öt órakor a társaskörben kell lennem. Jótékonyságim estet szervezünk. Maga is fog adakozni, Kálmán?

    – Ha maga kér rá, biztosan. Már így is elvesztem abban a gyönyörű szemében.

    – Ugyan, Kálmán! Hagyjuk a romantikát! Nem vagyunk már fiatalok.

    – Nem tud eltántorítani, Hilda. Semmivel.

    – Milliószor megcsaltam magát, Kálmán. Mármint abban az értelemben, hogy maga epekedett utánam, én meg másokkal hemperegtem.

    – Tudja Hilda, maga még a közönségességében is elbűvölő. Másrészt azok a férfiak sosem szerették magát úgy, mint én.

    – Azt kell mondjam, Kálmán, hogy maga nem komplett.

    – Büszkén vállalom. A szerelem bolonddá és vakká tett, de így legalább nem kellett másokra gondolnom és másokra néznem.

    – Kérne még nekem egy kevertet, Kálmán?

    – Pincér! Egy vegyes gyönyört a szép hölgynek, de szaporán!

    – Ugye a vendége vagyok, maga bolond?

    – Ez nem is kérdés!

    – Megvárna itt? Beszédem lenne azzal az úrral ott, a pultnál.

    – Azzal a kopasszal, akinek kilátszik a fél segge a nadrágból?

    – Én azt mondanám, hogy bár kicsit kihívó a viselete, ugyanakkor árad belőle a szabadság szeretete. Egyébként is az ész a fontos, nem a haj, nemdebár?

    – Nem tud féltékennyé tenni, Hilda! Bármit is tesz, az én elhatározásom sziklaszilárd, magával leszek a sírig.

    – Akkor az sem zavarja, ha megcsókolom és a kis kopasz fejét berántom a melleim közé?

    – Nem érdekel. Tudom jól, hogy maga csak irántam táplál valós érzelmeket.

    – És ha benyúl a szoknyám alá?

    arcpakolás (fotó: gnlszinfolt.blog.hu)

    – Tegye! Röpke boldogság lesz, ami gyorsan elillan és maga újra velem randizik valamelyik talponállóban. Mint annyiszor az elmúlt negyven évben.

    – És a büszkeség?

    – Mégis mi az? Bárki több lett attól, hogy olyan magasan tartotta az orrát? Ugyan!

    – Nem is tudom, ezen még nem gondolkodtam.

    – Látja! Én mindig elindítok magában valamit. Ki más képes erre rajtam kívül.

    – Senki, Kálmán. Kétségtelenül senki. Most is így tett. Hívna nekem és az úrnak egy taxit? Esetleg ki is fizetné az utat előre? Abba a külvárosi hotelbe mennénk. Hogy is hívják? Bíbor Románc?

    – Ezer örömmel, Hilda! A számlát is bátran küldesse el nekem!

    *

    Álomsorsolás!, kiáltottak föl a klubházban, miután kiderült, hogy ebben a szezonban mind a harmincnégy fordulóban a Tiszakécske ellen játszunk. A meccsek felét hazai környezetben, a maradékot pedig idegenben, de ennek nincs is különösebb jelentősége, hiszen a Tiszakécskét mindig és mindenhol megvertük eddig és ez nyilvánvalóan nem fog megváltozni az idő végezetéig, vagy legalábbis addig, amíg be nem vezetik a kék lapot és három szöglet tizenegyest fog érni. Cseppet sem bánom, hogy a jó Antonio soha nem mérethette meg magát a Kécske ellen, mert még a végén szegényebbek lettünk volna egy illúzióval. Ja és két feljutó lesz így is, tették hozzá a szövetségből, még mielőtt bárki elbizonytalanodhatott volna, hogy ez csak valami huncutság.

    Az ellenfél helyezése nem tükrözi azt, hogy valójában mit is tud és mennyire erős, adta jelét Szergej a meccs előtt annak, hogy a tiki-taka mellett kisujjában van a pszichológia is. Utólag azt kell mondjam, nem beszélt mellé, tökéletesen látta a helyzetet, magam is megerősítem, hogy ebben a szezonban legalább két gyengébb csapatot is láttam a ligában. Az egyik az Óvár, a másikra nem emlékszem. De! Azért annyit hozzátennék csendben, hogy nálam azért bőven benne vannak abban a négyesben, akiknek vélhetően jobb helye lesz jövőre az NB III-ban.

    Ami egy csöppet fájdalmasabb, hogy a mögöttünk hagyott fordulóban nyújtott teljesítmény, no meg a megelőző öt kör alapján mi sem vagyunk a helyünkön a második pozícióban. És ezt is remekül látja Szergej, aki szerint vasárnap jobb volt az ellenfél. Nincs vitánk, legfeljebb sírhatunk egymás vállán.

    Ami az új idők új dalait jelenti, hogy negyedóra elteltével teljesen elfogyott a román keménymag. Papra ugye már nem is emlékszik senki, Anton valahol a sebeit nyalogatja, Bubamaro Bumba megérdemelt büntiben és erre még jött Boldor Deian sérülése a semmiből. Beszélhetünk heroikus hozzáállásról, miszerint talán kisebb sérüléssel vállalta a játékot és bár mindent megtett, nem vasból van ő sem, győzött a természet. Visszanéztem párszor, kontakt nem volt, szóval csupán előjött valami belülről és közben felteszem a kérdést: egy játékos alkalmasságáról ki dönt? A tréner, a dokibácsi, esetleg maga az érintett?

    – Injekciózzatok be én már megyek is szántani!

    – Ugyan dehogy!

    – Állítson meg az, aki bír!

    – Itthon maradsz és pihengetsz, nézed a tévében a Forma1-et!

    – Szombaton lesz és egyébként is van jegyem az ablak mellé!

    – Elfogytak az érveim.

    Mire eljött a kényszercsere, szerencsére már mentünk eggyel. Kröhni megkapta a bizalmat balszellőben és elég gyorsan tudtára adta mindenkinek, hogy egyrészt van benne erő (Kraft), gyorsaság (Geschwindigkeit) és kreativitás (Kreativität). Lendületes elfutása után okosan és pontosan centerezett, amit Csonti hiba nélkül továbbított a kapuba. Van nekem egy kedvenc időtöltésem, mégpedig az, hogy lelkesen és őszintén szeretem szapulni a jelen Nemzeti Sportját, ami soha nem szolgálta meg jobban a rendszerváltás után a Népsport elnevezést, mint napjainkban. Szóval az egyik betanított munkásuk azt volt képes leírni a kezével (ld. még: klaviatúra), hogy Cs. Dominik fejelte a gólt. Na most az a nagy büdös helyzet, hogy a felvétel mindenki számára elérhető a youtube-on, így nincs más teendő, mint megnézni, mi is történt. Vagy vak vagy pajtikám, vagy hülye. Ha esetleg lemaradtam egy brossurával és a Szöllősi Művekben immár a lábfejjel érintést is fejesnek hívják, utólag is elnézést kérek. Egyebekben meg kurvára szégyelljétek magatokat, mert minimum tízezer ingyen példányban terjesztitek a baromságot.

    rakjatok össze (fotó: hashtag.sk)

    Kicsivel később az osztrák rakéta megint megcsinált mindent tökéletesen, sőt talán még annál is jobban, vélhetően a kompjútere kidobta, hogy Lukić kevésbé fürge és fordulékony, így neki ultraperfekt kiszolgálás kell. Nem rajta múlt. A zöld bajtárs meglehetősen önsorsrontó módon fölé csűrte, ami pár lépésről hihetetlen bravúr volt . Utána igyekezett megértést találni a sporinál, hogy történt valami mikrofault, esetleg a gyepet kárhoztatta, meg a fűnyíró embert a vonalazó szaktárssal egyetemben, én nem tudom. Kár volt minden szóért, mert te tetted ezt Nenad!

    Megmondom őszintén, hogy én utána már csak a perceket igyekeztem morzsolgatni. A neten párhuzamosan azt kerestem, hogy miként lehet felgyorsítani az időt, vagy ami még jobb lenne, egy komplett időszakot annulálni, de sajna a Gúgli cserben hagyott. A hatvanadik percben mondtam ki hangosan, hogy ezt bazmeg így nem fogjuk kihúzni és lám, hatott a varázs, mert kihúztuk.

    Egy olyan csapat ellen lett kínkeserves győzelem, amelyikre nem lehet azt hazudni, hogy végig bunkerezett. Nem ásták be magukat a kapujuk elé, hanem szimplán ránk erőltették az akaratukat és benyomtak minket szinte a kapuig. Ebben a helyzetben nem sikerült végig vinni egy nyomorult kontrát. Akkor, amikor erre lett volna tér és nem Herrera Interjének bekksorát kellett volna áttörni.

    Értem, látom, tudom, hogy az NB II nem egy leányálom, de nagyon úgy tűnik, hogy láthatóan elég volt félév a mezőnynek, hogy kidolgozzák azt a stratégiát, amivel minket a soros kilencven perc alatt megölnek, és mindezt mi még meg is könnyítjük azzal, hogy végtelenül impotens módon futballozunk.

    Jajgatni és panaszkodni talán még korai, hiszen megvan a pontelőny a Vasassal szemben, de azért jól jönne végre valami rontást feloldó varázslat, mert bizony sír a monitor attól, amit közvetíteni kénytelen néha.

    Zárásként pár összekapart pozitívum:

    i)Kröhni jó;

    ii)nem nyomott minket agyon, hogy átmenetileg beelőzött a Vasas;

    iii)clean sheet;

    iv)végre rúgtunk gólt;

    v)nem állítottak ki senkit.

    Most hirtelen ennyi, remélem mindenki boldogabb lesz, miután befejezi a szövegem olvasását.

    Hajrá ETO!

    *

    Tiszakécskei LC – ETO 0-1 (0-1)

    256 néző, vezette: Lovas (nekünk jó volt)

    Kécske: Kiss Á. – Balázs, Szőr, Viczián, Grünvald (90’ Takács) – Bertus, Szekér (90’ Bencze), Vajda (65’ Pongrácz), Kállai (57’ Kocsis) – Cipf (65’ Torvund), Zamostny. Edző: Kiss Károly

    ETO: Ruisz 0 – Kiss M. 2.5, Szépe 3, Boldor 0 (16’ Szujó 2.5), Vianna 2.5 – Tóth 2.5, Csontos 3 (65’ Boschilia 1.5), Skvarka 1.5 – Diarra 2, Lukić 1.5 (46’ Riquelme 2), Kröhn 3.5 (79’ Huszár 0). Edző: Kuznyecov Szergej

    Gól: 8’ Csontos 0-1

    [Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

    Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése