Az oroszlánbajusz cincálói nem pihennek és élvezik

– Szerinted milyen mély lehet ez, Béla? – kérdezte Béla, aki a legokosabb volt a faluban, sőt egyes vélemények szerint az egész járásban, ami külön nagy szám, mert a járásközpont közepén, egész pontosan a református templommal átellenben ott terpeszkedett egy szakközépiskola már több mint ötven éve.

– Nehéz ezt megítélni, Béla – felelte Béla, miközben erősen vakarta a tarkóját, talán nem véletlenül, hiszen ő nem volt benne az első ötvenben az elébb említett összevetésben, pedig hét hosszú évig járt abba a bizonyos szakközépiskolába, és nem azért, mert megbukott volna akár egyszer is, hanem párszor abbahagyta a tanulást, ő úgy mondta, emésztette azt a rengeteg tudást, amit igyekeztek a fejébe verni. Valljuk be, kevés sikerrel.

Béla szólt Bélának kora reggel, hogy egy rejtélyes lyukat talált munkába menet a falu szélén, közvetlenül az út mellett, úgy öt méterre a Könnyező Szűz szobra mellett, alig látszott ki a méretes gazból, tiszta szerencse, hogy éppen arra ugrándozott egy magányos őz, amelyik pár könnyed szökellést követően hirtelen eltűnt a semmibe. Béla azt hitte rosszul látott, esetleg csak lepihent az az őz, nyilván sokat menekült az éjszaka mindenféle ragadozó elől, volt belőlük rengeteg a környéken, kicsit közelebb lépett hát, és akkor vette észre a lyukat.

– Ha megjön Béla, azonnal kimegyünk a helyszínre! – nyugtatta meg Béla Bélát, de őt sem hagyta nyugodnia a dolog, ezért aztán inkább rögvest biciklire ült és eltekert Bélához.

– Akció van, Béla! – zörgetett be Béla ablakán, aki előbb kócos fejjel kikukucskált, majd miután látta, hogy Béla az, gyorsan összeszedte magát, egy hirtelen mozdulattal felhörpintette az éppen csak elkészült kávéját, égette a nyelvét rendesen az ital, utána meg a torkát, ahogy lecsúszott, sok ízt nem érzett. Utána egy hétig semmilyet. Egy régi vegyespálinka jutott eszébe, no meg azok a borzasztó idők, amikor már délre részegen feküdt az ágyában, miután azt asszony lelépett a gyerekekkel. Az a pálinka volt ilyen haragos. Meg ő is előtte, amikor Bella beült a Kockaladába Kicsibélával és Bélaszeniorral. Hosszú volt az út, míg végre megtalálta Bellát, aki végleg kitörölte a szívéből Bellát.

– Hova megyünk, Béla? – kérdezte Béla a kapun kilépve.

– Ne kérdezz semmit, csak ülj fel a vázra! – vetette oda Béla foghegyről, és Béla tudta, hogy most tényleg nincs itt a felesleges kérdések ideje.

Most ott álltak ketten a lyuk felett, ami lehetett vagy két méter átmérőjű és éktelen bűzt árasztott magából, amit csak részben lehetett szegény őz borzalmas tragédiájának számlájára írni, ellenben magyarázatként szolgálhatott arra, hogy miért nem járt manapság egyetlen vadállat sem a határban, illetve hova tűnhetett az idős Béla bácsi, akinek mindene volt a Könnyező Szűz.

– Van nálad kötél, Béla? – lépett a tettek mezejére Béla, és Béla már engedte is a táskájából elővarázsolt vastag szürke spárgát lefelé. Ariadné fonala semmi volt ahhoz képest, már ami a hosszát illeti annak a spulninak, ami komótosan bukott alá a mélybe, Béla nem is értette, miként fért bele Béla táskájába. Húsz perc után aztán elfogyott a kötél, de még mindig nem értek a végére.

– És milyen hosszú volt ez a kötél, Béla? – tette fel a logikus kérdést Béla, de Béla tanácstalanul tárta szét a kezét.

– Fogalmam sincs. Bélától kaptam, de ő nem mondta meg, én meg nem méregettem – szólt csendesen. – Ugye most nem lenne rossz, ha tudnám…?

ne rugdaljátok a falat, jó? (fotó: ETO YouTube)

Béla érezte, hogy ez a veszett fejsze de egy pillanatra sem adta fel.

– Dobjunk be egy követ! – adta ki a parancsot.

– De minek? – kérdezte Béla, de maga is megbánta, hogy kinyitotta a száját.

Szerencséjükre volt egy közepes méretű kő a közelben, ami úgy tetszett, mintha a Könnyező Szűz orra lenne, de az események nem tették lehetővé, hogy mindenki érzékenységére tekintettel legyenek. Béla fogta és egy lendülettel bedobta a lyukba a fehéren csillogó orrot, majd hosszasan füleltek. Percek teltek el így, a némaságban, míg nem éktelen berregésre lettek figyelmesek, ami azonban nem lentről jött, hanem a hátuk mögül, ugyanis éppen arra traktorozott Béla, a falu mindenese. Ha ölni lehetne a nézéssel, akkor Béla most minden bizonnyal életfogytiglani büntetését töltené valamelyik büntetésvégrehajtási intézetben, de Béla szerencséjére ilyen csak a mesékben van, így nem tepsiben hagyta el a helyszínt, hanem vidáman integetett a pilótafülkéből, és még tülkölt is egyet a biztonság kedvéért.

– Nincs más megoldás, le kell menni – vonta le a konzekvenciát Béla. – Te fogsz lemenni, Béla!

– Én? – rezzent össze Béla, majd kényelmesen elhelyezkedett egy virtuális mozi süppedős székében és végignézte élete filmjét ötszörös gyorsításban, maga is meglepődött mennyire nem volt abban az életben semmi érdekes, jobb is lesz, ha lemászik az ismeretlenbe.

– Ígérem, ha félóra múlva nem adsz magadról életjelet, követlek – mondta Béla, és olyan megnyerően mosolygott mellé, ahogy csak a legmenőbb színészek képesek.

Béla kérdezés nélkül indult, ami végzetes hiba volt, bár erre már nem ő jött rá, mivel öt percen belül lezuhant a lyuk síkos faláról és menten szörnyethalt a félelem okozta szívinfarktusban, hanem azok, akik utána tudomást szereztek a történtekről, pedig Béla kicsit kiszínezte a sztorit, elsősorban az ő heroikus alakját domborította ki, de a többi Béla azért átlátott a szitán.

A lyukat lefedték egy hatalmas lemezzel, amit gondosan rögzítettek a Könnyező Szűzhöz. A szobor mellett később valaki, az éj leple alatt emelt egy másik emlékművet. Bár az arcot nem lehetett tisztán kivenni, akik látták, megesküdtek rá, hogy Bélát ábrázolja.

Bélának is lett egy új Bélája.

*

A rémálom folytatódik, csupán annyi történt, hogy immár más neve szerepel az összeállítás végén.

Vegyük csak sorra!

A hosszú bajnoki szünet előtt menesztik Csató Sándort, így az utódnak, Dobos Barnának elvileg lényegesen több ideje van a munka felvételére, mint általában egy ilyen beugráskor szokásos. Számomra már az antré is necces, mert a mester az első megszólalásaiban rövidtávon sem ígér semmit, más szemszögből: rövidtávon megígéri a semmit. Igaz, azt többször is. A jövőben mi lesz? Remélhetőleg jobb játék, mint korábban. Tényleg? Ne már! Ez komoly?

Végre eljön az első mérkőzés, ami nem egy norvég álomsorsolás, de valószínűleg a jobbak közé tartozik a lehetséges kilenc opció közül. Izgatott és bizakodó vagyok, bár vannak bennem ambivalens érzések akkor, mikor kiderül, hogy nem lesz az elejétől stream, az jár a fejemben, nem lenne jobb mindenkinek, de főképp nekem, ha egyáltalán nem láthatnám a meccset?

bálabontás kéne már (fotó: ETO YouTube)

Ha mondjuk, csak elképzelném, mi történik?

Ha én találhatnám ki az események sorát.

A kapufáról kipattanó lövést.

A bravúros védéseket.

A totális futballt újra.

A felhőtlen örömet, ha nyerünk.

A balszerencsét, ha mégsem.

A boldogságot.

De akkor megjön a kép, majd szép lassan a hang is, és kezdetét veszi a kilencven percnyi szenvedés. Erre nem pazarolnék karaktert, álljanak ott szimplán az egyébként totálisan felülértékelt osztályzatok.

Van azonban egy kép, ami bele kell hogy égjen mindenki retinájába.

A semmilyen első félidőt követően a tréner cigiszünetet tart a klubépület mellett. Vélhetően nincs mondanivalója azok számára, akikért immár felelősséget kellene vállalnia. Igaza van, felnőtt emberekről beszélünk, akik elvileg nagyon jól tudják, hogy mi a jó és mi a rossz. Majd megoldják. Nem is cserél. Minek? Majd megoldják. Nem oldották meg. A cigi az fontos, előrébb való mindennél. Például az egészségnél. Ja, annál nem. Aztán tiszteletnél. Ja, annál sem. Esetleg az alázatnál. Végképp semmi.

A szünetben komótosan cigiző edző egy jelkép. Jelképe mindannak, ami itt zajlik már évek óta, és ami mostanság mintha még rosszabb irányt venne. Amiben mi szurkolók csak a bohóc szerepét kaphatjuk meg, és talán még egy darabig el is játsszuk. Tisztességből. De ennek is vége lesz egyszer. A kérdés csupán az, hogy szépen vagy nem? Azt is írhattam volna, hogy csúnyán, de van az a szint, ami alá nem süllyed az ember.

Jut eszembe! A képen nem látszik, hogy van-e ott a dohányzásra kijelölt hely vagy sem? Szerintetek?

Addig is kezdjük el hímezni a zászlót: AZ ETO MI VAGYUNK!

Csak idő kérdése, hogy ki kell bontanunk…

*

Szentlőrinc SE – WKW ETO 0-0

zárt kapuk mögött, vezette: Szőts

Szentlőrinc: Hajagos – Molnár Ró., Dulló, Keresztes, Nagy – Harsányi (66’ Torvund), Hleba, Újvárosi, Törőcsik – Frőhlich (84’ Cenaj) – Mervó. Edző: Marian Sluka

EETO: Rusiz 0 – Kovács 2.5, Lipták 2, Vukasović 1.5, Fejes 1.5 – Bagi 1, Kiss 1.5 – Egerszegi 1.5 (61’ Szabó 2), Berki 1 (55’ Molnár Ra. 1.5), Májer 1.5 (88’ Vitális 0)– Priskin 1.5. Edző: Dobos Barna

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Kődobálók visszafogott viadala

– Szervusz Jens!

– Szervusz Hans!

– Régen találkoztunk.

– Nem is emlékszem már. Talán negyven éve?

– Ennyire öregek vagyunk, Jens?

– Meghiszem azt, Hans. Nem nézel ki rosszul egyébként, ha ez megnyugtat.

– Tényleg? Te sem látszol sokkal többnek a korodnál.

– A humorod a régi, Hans.

– Hagyd már! Emlékszel még arra a márciusra Greifswaldban, Jens?

– Hetvenötben?

– Igen.

– Az nem Schwerinben volt?

– Dehogy! Schwerinben hetvenkettőben voltunk.

– Á, persze! Hiszen akkor és ott láttam először Ulrikét. Istenem, Ulrike! Mennyire szerelmes voltam belé. Úgy volt, hogy azon a nyáron ő is ott lesz a Balatonnál valamilyen FDJ-táborban, de végül valamiért nem jött…

– Meghalt…

– Micsoda?

– Azért nem ment a Balatonra, mert meghalt. Évekkel később tudtam meg.

– De mi történt?

– Baleset. Négyen ültek egy rozoga Wartburgban egy keskeny hegyi úton, amikor frontálisan ütköztek egy busszal. Mind ott maradtak.

– Ez borzasztó…

– Az újságokban is benne volt, de Ulrike nevét nem írták le, mert az apja a Stasinál dolgozott és így döntött a szervezet. Lehet, jobb is így.

– Akkor nyáron nagyon haragudtam rá, mert még csak nem is írt. De állandóan rá gondoltam. A feszes kis popsijára, a hetyke mellére. Szegény Ulrike…

– Azért Greifswaldban már túl voltál rajta, ha jól emlékszem.

– Három év telt el közben, Hans. Három hosszú év!

– Jó volt Greifswaldban. Tudod, sokszor álmodom azzal az időszakkal. Ahogy hétvégén rengeteget sétálunk a városban és közben beülünk egy sörre valamelyik kiskocsmába, aztán órákig csak ülünk a tengerparton, esetleg elmegyünk kirándulni Rügenre. Én ott boldog voltam, Jens, és azóta sem voltam annyira boldog mint ott.

– És azt se feledjük, hogy ott volt Sabine!

– Menthetetlen vagy Jens!

– Azok a hosszú combok! Szinte összeroppantott, amikor ölelkezés közben összefonta a hátam mögött, majd hirtelen magához rántott. Azt hiszem én is boldog voltam, Hans. Naponta többször is.

– Sajnálom, hogy nincs már meg az erőmű. Én szerettem ott lenni. Pedig mennyire utáltam, amikor odaküldtek gyakorlatra. Hetekig kilincseltem, hogy helyezzenek át valami normális gyárba, de nem. Magára ott van szükség, Retzlaff elvtárs! Még most is hallom Detlef Nerstheimer krákogós hangját. És végül igaza lett.

– Tudtad, hogy Nerstheimer alapított egy szélsőjobbos pártot?

– Pont ő? – Aha. A lengyelek meg a törökök ellen uszítanak, a másik követelésük pedig az atomerőművek újranyitása.

– A lengyeleket akkor se szerette. Állandóan azt kérdezgette tőlem, hogy ki a lengyel származású az évfolyamon. De Marx volt az istene.

– Van ez így. Vajon mi lehet Sabinével? Biztos van családja, van két lánya, akiknek eszeveszett hosszú combjuk van. Szerintem elvált és egy kutatóintézetet vezet. Hihetetlenül okos lány volt. A haja pedig…

– Lubmin bezárt. Mementó. Nekünk dolgunk van ott Jens!

– Ugyan micsoda, Hans? Nekem már tíz éve nem volt egy tisztességes merevedésem…

– Menjünk vissza, Jens! Csak egy hétvégére.

– Nem lehet.

– Már miért ne lehetne?

– Mert mi utáljuk egymást, Hans. Nem rémlik?

– Azért nem találkoztunk azóta sem?

– Azért.

– Kár. Pedig milyen jól elbeszélgettünk.

*

Volt egy meccs. Semmi különös, csak a szokásos kétszer negyvenöt perc. Van ez a hülye helyzet, amiért ezt a szezont végig kell csinálnia a tarcsinak a megyei bajnokságban, hogy aztán olyan csapatokkal találkozhasson végre heti rendszerességgel, akik ugyanannyit edzenek mint ők. Most ez nyilvánvalóan nem így van, amit gyönyörűen mutat az eddig elért eredménysor. Szerencsés a szituáció? Nagyon nem az. Az ETO találta ki ezt a megoldást? Ugyan már! Sírnak a vetélytársak? Néha igen, néha nem. Valaki azért, mert nagyon kikap, valaki azért, mert más baja van, valaki azért, mert csak. Mindenkinek joga van a sopánkodáshoz. Jövőre nem lesz már itt az ETO, ki kell találni valami újat, ha idegenben nyer a Hegykő.

Nem lehet eltagadni, hogy a DAC-ETO meccsnek az új kor hajnalán van némi pikantériája. Ez nem a tradíciókon alapszik és egyáltalán nem a kék-fehér illetve zöld-fehér dresszben futkározó futballisták miatt van. Ők nagyon jól megvannak egymással, ahogy megvannak egymással a szurkolók is, akik ismerik a klubok történelmét. A fejük fölött, a nevükben azonban zajlik egy sakkjátszma, aminek ők csak borítékolható vesztesei lehetnek. Szomorú.

Az ETO a körülményekhez képest kompakt és néha jó futballt mutatott be. Komolyan vette a meccset és ezzel is megtisztelte ellenfelét. Nekem üde színfoltot jelentett Szabó Tamás sallangmentes, de mégis pompás játéka illetve Szabados Attila megalkuvást nem tűrő robotolása. Több szót nem érdemel a sztori, a srácok megtették kötelességüket.

A DAC-ot talán másfél éve láttam utoljára, még a műfüvesen. Az még a megye kettő volt, a különbség zongorázható. Példának okáért Rózsavölgyi Patrik egészen lehiggadt, ami határozottan jót tesz a játékának. A kékek tették a dolgukat tisztességgel, ha maradt erejük, igyekeztek kombinálni. Egyértelmű, hogy a mezőny másik tizennégy tagja ellen győzelmi esélyekkel léphetnek pályára. Istenemre, komolyan kíváncsi lennék a Csorna-DAC derbire.

Volt-e bármilyen tanulsága a meccsnek? Egyértelmű! Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten.

Végül egy roppant egyszerű kérés, ami mindennél fontosabb, ami túlnyúlik a szimpátiákon: el a kezekkel a klubjainktól!

Mindezt értse mindenki úgy, ahogy akarja.

*

DAC Nádorváros 1912 – ETO Akadémia 0-5 (0-2)

zárt kapuk mögött, vezette: Papp

DAC: Vida – Farkas B., Stanišić, Varga (80’ Virág), Nyíregyházky – Szabó Á. (70’ Kő), Bagó, Fajkusz (80’ Orosz), Detrik (70’ Markó) – Gere (55’ Bárdosi), Rózsavölgyi. Edző: Jäkl Antal

ETO: Gyurákovics 0 – Szabados 4 (72’ Forró), Vári 2.5, Temesvári 3.5, Vincze 2.5 – Múcska 2.5 (67’ Szuhodovszki 2.5), Szabó T. 4 – Vankó 3 (67’ Horváth 2.5), Vitális 3 (78’ Márton 0), Simcho 2 (78’ Kerkez 0)– Farkas B. K. 3. Edző: Király József

Gólok: 16’ Szabó T. 0-1, 21’ Farkas B. K. 0-2, 53’ Vankó (11-es) 0-3, 76’ Vitális 0-4, 83’ Márton (11-es) 0-5

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Merjünk nagyot álmodni

tér és forma (fotó: stadiumdb.com)

Hosszas tárgyalásokat követően ma délelőtt szűk körű sajtótájékoztatón jelentette be a város polgármestere, a klub tulajdonosa valamint a kormány képviseletében még valaki, akit sajnos nem tudok megnevezni, mert a kezdést követően egy másodperc alatt megszakadt a Skype-kapcsolat, kérdezni pedig nem lehetett, a kissé pixeles képen csupán annyi látszott, hogy férfi az illető, akinek középhosszú, barna haja van, amit meglepően divatosra vágott egy ügyes kezű fodrász, tiszta szerencse, hogy a lényeget azért el tudták mondani a jelenlévők, az pedig nem volt más, hogy új életet lehelnek egy több mint tízéves ideába és végre befejezik a torzónak maradt stadiont. Ült még valaki a pogácsával bőségesen megrakott asztal mögött, mint kiderült, ő a kivitelező cég elnök-vezérigazgatója, de a várható politikai támadások miatt szerették volna őt megvédeni, s mivel mindenképpen ragaszkodott hozzá, hogy ott legyen a nagy bejelentésen, zöld kámzsát húztak a fejére, amin kizárólag a klub logója díszelgett.

Elsőként a polgármester emelkedett szólásra, aki elmondta, hogy ne azt figyeljék, amit mond, mert bár az is jólesik neki, ha bekövetik a fészbúkon, és ezúton is köszöni a sok tapsikolós emojit, de inkább a tetteivel szeretné a közösségét szolgálni. A klub fontos eleme a városmarketingnek, erre felhívta a figyelmét az északmacedón testvérváros első embere is, ezért aztán a tettek mezejére lépett, valamelyik hajnalon felhívott pár számot és miután valaki végre fel is vette, elmondta neki grandiózus elképzelését, a vonal másik végén lévő ásítozó hang visszakérdezés nélkül igent mondott, s bár másnap arra való hivatkozással, hogy nem emlékszik semmire, visszakozni próbált, szerencsére a szolgáltató megőrizte a hangfelvételt, amit végül nem kellett a revolvermédiának kiszivárogtatni, hanem el meg is született haladék nélkül a kormányhatározat. Akarat van, pénz van, akkor mi kell még? nézett körül ekkor jelentőségteljesen a polgármester, majd elvonult egy hatalmas ásóval.

A klubtulajdonos előre bocsátotta, hogy régen járt már a városban, van annak már legalább egy éve is, de már most bánja, hiszen elképesztő az a fejlődés, amin a település időközben keresztülment. Először azt hittem, hogy rossz lehajtón jöttem le az autópályáról, amikor szembejött velem az első ezüstbusz, mondta nevetve. A közönség soraiban is felhangzott pár lanyha kacaj, de gyorsan el is ült, miután a tulajdonos folytatta beszédét, amit nem papírból olvasott, hanem szabadon, de mégis összeszedetten szánkázott a gondolatok szárnyán. Rájöttem, hogy a harag rossz tanácsadó, amiben sokat segített az a négyszer másfélóra online jógaóra, amihez a feleségem unszolására csatlakoztam, örök hálám neki! A közelmúltra ezennel fátylat borítok, aminek első lépése, hogy kivettem egy kicsi, de praktikus házat itt a közelben, így szinte minden időmet a klubra tudom fordítani. No de elég a szószaporításból, új perspektívák vannak kedves sportbarátok, nekiugrunk egy hatalmas fejlesztésnek. Nem lehet oka majd a panaszra sem az igazi, sem a divatdrukkereknek, az utóbbiak létszáma egyébként hatalmasat fog ugrani, az szinte biztos. A korábbi tervek rendelkezésre állnak, semmit sem fogott rajtuk az idő. Azt hiszem, semmi sem bizonyítja jobban, hogy felelősen gazdálkodunk, mint az, hogy nem kezdünk új tervezési folyamatba hatalmas pénzekért, hanem megvalósítjuk elődeink álmát. Szimbolikusnak érzem, hogy akkor fogunk bele a pályarekonstrukcióba a méltatlanul elbukott pályázat víziójával, amikor a sportkedvelők éppen egy Európa-bajnokságra várnak. Ez a város, ez a klub nem engedheti meg magának, hogy csak kullogjon a többiek után! Éljen!

A moderátor ekkor jelezte, hogy a rejtélyesen eltűnt államtitkár-helyettes küldött egy videóüzenetet, amit most le is játszanak. A technika ördöge persze nem aludta ki magát frendesen, így a kép most sem volt tökéletes, ezt most arra értem, hogy mindössze egy pazar irodabelső látszódott, a nemzeti lobogóból csupán egy apró szelet, de főleg a puritán módon szépen fehérre meszelt plafon uralta a teret. A hang azonban tökéletesnek bizonyult, mindenki tisztán hallotta, hogy valaki gyönyörűen zengő érces hangon hosszasan sorolja mennyit tett ez a kormány a kistermelőkért, különös tekintettel a bogyós gyümölcsökre. Minekután elhangzott pár adat a ribizli és az egres termésátlagairól a mögöttünk hagyott évtized viszonylatában, a moderátor kissé elnyúlt képpel kezdett a lejátszó gombjainak nyomogatásába, míg végül megjelent a égszínkék monitorkép, középen a mindenki számára megnyugvást hozó no signal felirattal.

Az elnök-vezérigazgató nem állt fel, jelezték neki, hogy a mozgása is árulkodó lehet, ő pedig fegyelmezetten tartotta magát a javaslatokhoz. Egyedül beszélt mikrofonba, no nem azért, mert ne tudta volna bekiabálni az aulát, így azonban működésbe léphetett a torzító. Kicsit mókás volt, ahogy az egyébként megtermett ember egy körülbelül nyolcéves kislány hangján szólalt meg, de aki ott volt, pontosan tudta, hogy mindennek oka van. Nem is röhögött senki. Nem mondok igazat, mert megmagyarázhatatlan okból bejutott a sajtótájékoztatóra egy kicsi és marginális portál rém cinikus szerzője, aki az első szót követően éktelen hahotázásba kezdett, de őt a másodperc töredéke alatt ártalmatlanná tették a biztonságiak, akik ezzel is igyekeztek menteni a bőrüket az elkövetett malőrért, hiába. Miután újra elcsendesedett minden, a terem közönsége ismét a beszélőre figyelhetett, de sajnos a torzító olyan tökéletesen működött, hogy szinte semmit sem lehetett érteni a szövegből, kivéve azt, hogy kurva szép lesz, amit egyébként többször is megismételt az időközben tényleg fruskává változott nagyember.

Köszönöm, hogy eljöttek, búcsúzott a moderátor, miután lekeverte a potmétert. Mint említettük, most nincs lehetőség kérdezni az kismert járványügyi intézkedések miatt, ami egymás között szólva érthetetlen, de nincs mit tenni, tette fel a kezét megadóan. Még ma délután küldünk hivatalos kommünikét, kérem, hogy azt használják, lehetőleg csonkítás nélkül. Ha valaki nem így jár el, az… de, ne tekintse a szavaimat senki fenyegetésnek, a Béla emberei csak a legvégső esetben keresnek fel bárkit is. a kávét pedig édesítővel és kis hideg tejjel szeretik, köszönöm. Senki se feledje, jövő héten újra várunk mindenkit, ugyanitt. A klub akkor mutatja be új kabalafiguráját. Nem árulhatok el részleteket, egyelőre legyen elég annyi, hogy nyúl lesz, aminek kockás a füle. Ugye számíthatok mindenki diszkréciójára? Kellemes húsvétot! Viszontlátásra!

A pogácsa egyébként szépen fogyott.

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Különvélemény

távolban egy zselés cukorka (fotó: FB montázs)

Én pedig azt mondom néktek: ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is.

[Máté 5:39]

*

Tézis: mindenki jót akar.

Antitézis: a pokolba vezető út is csupa jószándékkal van kikövezve.

[én]

*

A verseinket nem olvassák, ha olvassák, nem értik, s ha értik, annál, rosszabb.

[Ady Endre]

*

Egyszer régen, valamikor még az özönvíz előtt talán Töltéstaván volt meccsünk. De az is lehet, hogy Győrságon, engedtessék meg nekem, hogy ennyi idő után ne emlékezzek mindenre pontosan, már csak azért sem, mert a küldéseim, amiket még írógéppel pötyögött le valaki a Szövetségben, aztán gondosan borítékba tette és elküldte őket, Ifjúság körút 43. földszint 1-es ajtó, izgatottan nyitottam minden hét közepén a postaládát, vajon hová sodor a sors, akit Stenczel Karcsi bácsi személyesített meg, remekül, Tétre nem mehetsz, mert megölnek, mondta sokszor kedvesen, és én tényleg elhittem, legalábbis hallottam elborzasztó történeteket, amit talán kicsit kiszíneztek, mert levágott fejű sporttársról egyszer sem írt a Kisalföld, pedig akkor tört be éppen Nickelsdorf felől a bulvár, volt is rá igény szépen, hova küld Sors Karcsi bácsi?, vettem elő a nagy konyhakést, hol lesz jelenésem vasárnap?, hasítottam fel a szélsebesen a papirost, I. kerület FC, akkor kis csalódottság, máris hiányzott a vidék, végtére mehetek 14-essel is!, reggel kilenc?, ez valami rossz bohóctréfa?, ráadásul az óraátállítás után, nos ezek a küldések elkeveredtek valahol, anyámat nem korholom ezért, de a szomorúságom ettől még végtelenül mély és őszinte.

A szokásos hármas ment, ebben egészen biztos vagyok, ahogy rendesen, Tóth Toki vezette a rozzant Trabantot, Baunok Gabi bácsi ült mellette én pedig hátul nyomorogtam, valószínűtlenül hosszú végtagjaim mint egy béna Laokoón csoport mellékszereplői tekeregtek a hátsó ülésen, ilyenkor mindig nehezen képzeltem el, hogy jó óra múlva lengetnem kell, mázsásnak is tűnt a zászló. Töltéstava lesz az, Kotrics volt a hazai intéző, pokróc egy ember, aki nem szívlelte Tóth Tokit, régi affért orrontottam, de nem kérdeztem semmit, csak lassan feltűztem a biztostűvel a jelvényt a hollófekete ruhára. Megint téged küldtek cigány?, toppant be kopogás nélkül az ócska öltözőbe Kotrics, afféle köszönésnek szánta, s én egyből tudtam, hogy itt most nem lesz könnyű dolgunk, titkon Tétre vágytam, ott sem lehet rosszabb. Ne izgulj, kisöreg!, nézett rám bíztatón Tóth Toki, megvédelek. Tudom, Jenő bácsi, rebegtem hálásan, tudom. A leseket meg húzd csak be bátran!, tette hozzá és kikocogtunk a gyepre, ami inkább valami dudvás, elhanyagolt legelőre hasonlított, nem futballpályára, ráadásul lejtett is kissé, ami meglehetősen furcsa volt ezen a lapaj vidéken.

Amikor a harmadik alkalommal bírált fölül, akkor már sejtettem, hogy a percekkel korábban, a dohos falak között gyorsan megkötött gentleman’s aggreement a köd homályába veszett, a cserbenhagyás súlyos esetével állok szemben, és nagyon nem is tudok mit tenni, mert ugye a kétszer negyvenöt percre szerződtem Stenczel Karcsi bácsival, nem dobhatom el hirtelen a zászlót, s mondhatom, hogy de hát nem erről volt szó, aztán úgy, ahogy voltam, gyászos ruhámban fel is ültem a buszra, hátrahagyva legjobb Trapper farmerem, amit aztán elhordott egy töltéstavai rászoruló, akinek odaadta a tanács, de nem, tűrni kellett az újabb pofonokat, mert a Felpéc persze lestaktikát játszott, leszivárgott a verebesi idea, még a hatodik ligába is, ráadásul nem is rosszul, így emeltem a zászlót szorgosan, de Tóth Toki csak mutatta, hogy tovább, néha kiszaladt hozzám és eltorzult arccal üvöltötte, hogy figyeljek már oda, és akkor vettem észre, hogy a düh mögött félelem van, és egy pillanatra meg is sajnáltam, hogy aztán legközelebb tényleg elengedjem a centert, méteres les volt legalább, de nem érdekelt, nyargalt egyedül, diadalittasan, Szentesnek képzelte magát, csak éppen az alázatot hagyta ki a számításból, így aztán kihagyta a kihagyhatatlant.

Hazafelé nem beszéltünk, mikor a Nagy Istvánon leparkolt a tízemeletes mögé, csak annyit mondott, hogy dolga van, most nem megyünk a Diófába, itt számoljuk meg a pénzt, nem kell visszaadnom. Azt sem mondta, hogy viszlát, csak bezárta a kocsit és elviharzott.

Köszönöm, kiáltottam utána, máig sem értem, hogy miért. Nem nézett vissza.

*

Sportvezetőként minden bizonnyal számos olyan dolgot is meg kell csinálnia az embernek, amit egyébként nem tenne meg. Ha megengedő vagyok, azt mondom, hogy ezt nevezik konstruktív hozzáállásnak, mert sokszor a csapat, a klub érdeke előrébb való, mint a személyes meggyőződés. Fogalmam sincs, hogy a tegnap bejelentett megállapodás kapcsán, ti. a város tízmillió forinttal támogatja az ETO női labdarúgócsapatát, volt-e bárkiben is ambivalens érzés, aki a zöld-fehér színeket képviseli. Szerencsére nem nekem kellett jóképet vágnom a dologhoz.

De valamiért, egyszerű szurkolóként, de főként olyan emberként, akinek közel negyven éve hatalmas szeletet jelent az életében az ETO, az elmúlt egy év értelmetlen hadakozása után kisebb arculcsapással ér fel a történet. Pofon a száztizenhét évnek, pofon a hagyományainknak, pofon mindennek. Maga a tény is, de sokkal inkább a körítés.

Számtalan alkalommal játszottam már el a gondolattal, hogy mi lenne, ha egyik pillanatról a másikra valaki alányúlna a csapatnak, hirtelen kitárulna a mennyország kapuja, amit ebben az összefüggésben NB I-nek hívunk, visszakerülnénk a múltunk alapján minket megillető helyre, ismét tényezők lennénk, újra játszhatnánk a nagyfiúkkal, de ennek súlyos morális ára lenne. Jól érezném-e magam egy ilyen helyzetben? Tiszta lelkiismerettel járnék-e meccsekre? Egyszerűbben: tudnék-e tükörbe nézni?

A hétfői színjáték kicsiben megmutatta mindezt, és erre határozottan azt mondom, és ne haragudjatok lányok, hogy ezt mondom, de nem kérek belőle.

Én így gondolom.

Hajrá ETO!

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , | 8 hozzászólás

Hatvanhat

vegyétek el, pupákok (fotó: Labdarúgás)

Egy kis utazás visszafelé az időben, egészen 1966-ig…

…amikor vérmes reményekkel utazott a válogatott a világbajnokságra,

…amikor tizennégy csapatos volt az NB I,

…amikor március végén még csak a harmadik fordulót játszották, mert naptári év szerint bonyolították a versengést,

…amikor az NB I B mezőnyét erősítette a MÁVDAC, míg az NB II-ben vitézkedett a Gy. Dózsa,

…amikor a pesti nagyfiúk mellett a nehézipar és a bányászat uralta az első osztályt, mert ott találkozhatott egymással az ETO mellett a Diósgyőr, az Ózd, a Csepel, a Dorog, a Salgótarján és a Tatabánya,

…amikor ugyanúgy a Ferencvárost rakta a Népsport a címlapra, mint most, akár vesztett, akár nyert,

…amikor a nemzetközi kupák negyeddöntőiben a olyan páérharcok voltak, mint a Honvéd-Liverpool, a Dózsa-Leeds vagy a Fradi-Inter,

…amikor egyáltalán nem volt meglepő, ha több mint tízezren voltak egy hazain,

…amikor úgy volt, hogy Orbán és Máté is utazhat a vébére, de aztán persze mégsem,

…amikor volt foci,

…amikor simán megvertük az FTC-t,

…amikor tényleg jó volt ETO-drukkernek lenni.

*

1966. március 27.

Győri ETO – Ferencvárosi TC 2-0 (0-0)

12.000 néző, vezette: Radó

ETO: Tóth – Kiss, Orbán, Tamás – Palotai, Máté – Varsányi, Győrfi, Somogyi, Nell, Keglovich. Edző: Szusza Ferenc

FTC: Géczi – Novák, Mátrai, Páncsics – Szűcs, Juhász – Karába, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi. Edző: Tátrai Sándor

Gólok: 57’ Varsányi 1-0, 80’ Győrfi 2-0

*

Építő jellegű kritikák.

„A győri csapat tervszerű, lelkes játékával rászolgált a győzelemre. Mind technikai, mind taktikai tekintetben ellenfele fölé nőtt. A játék szervezettsége is magasabb fokú volt, mint a Ferencvárosé. Palotai egészen kitűnő játékot mutatott be. Ha Nell nem küzd elfogódottan, még nagyobb arányú is lehetett volna a győri csapat győzelme. Egyénileg a védelemben Orbán és Tamás biztosan állt a lábán, Kiss két esetben hibázott. A fedezetek mindent megtettek a sikerért. Palotai a mezőny legjobbjának bizonyult. Mátétól kár volt annyi szabálytalan szerelés, hiszen ő kitűnően ért a megelőző szerelésekhez is. A támadósorban a fiatal, tehetséges Somogyi játszotta be magát a közönség szívébe. Kitűnően tudja fedezni a labdát, ragyogóan cselez, csak meg kell tanulnia, hogy négy csel után nincs lehetőség a kapuralövésre. Eggyel kevesebb csel, és egy jó lövés. Ez a vérbeli csatárerény. A támadósor többi játékosa lelkesen küzdött.”

(Kisalföld, 1966. március 29.)

„A Győr csapatának védelmében Orbán és Tamás emelkedett ki. Keményen, biztosan romboltak. Kiss néhányszor zavarba jött. Máténak több hibás leadása is volt, s néhányszor csak szabálytalansággal tudta Vargát feltartani. Palotai végig óriási területen, kitűnően játszott. Meglepő, jó teljesítményt nyújtott a fiatal Somogyi. Nellnek ez alkalommal nem ment a játék. A támadósorban Győrfi bizonyult a legjobbnak. Varsányit néhány lendületes elfutása és a gólja dicséri.”

(Népsport 1966. március 28.)

[A nyitóképen Máté János és Orbán Árpád pózol.]

Kategória: mérkőzés, történelem | Címke: , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Mese, habbal

híreket mondunk (fotó: blikk.hu)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, aki uralkodott a népe felett, ahogy azt a királyoktól megszoktuk, de mellette hódolt a szenvedélyének is, amit a királyoktól szintén megszoktunk. Úgy volt vele a király, hogy neki is jár valami plusz, hiszen az egy dolog, hogy adót vet ki, él az első éjszaka jogával, no meg sanyargat, de néha kell egy kis szórakozás is. A gond csupán az volt, hogy ebben az Üveghegyen túli, az Óperenciás tenger partján fekvő királyságban meglehetősen kevés lehetőség volt a szabadidő tartalmas, ugyanakkor szórakoztató eltöltésére. Megkockáztatom, még annyi sem, mint egy átlagos birodalomban bármerre is nézünk Meseországban. Az Üveghegy alatti barlangban egy rettenetes tűzokádó sárkány élt, teljesen ellehetetlenítve bármilyen sísportot. Egyszer, hosszú hónapokig nem bújt elő vackából, a hó is szépen esett, adta magát, hogy évszázadok után újra megrendezzék a Nagy Buckasí Bajnokságot (NaBuBa). De a hatalmas viháncolásra, meg éktelen ordibálásra, amit szurkolás címen adtak elő a szerencsétlen népek, egyszerre kidugta fejét a szörny, hatalmasat fújt mind a tizenegy fején lévő huszonkét orrlikával, le is égett a fél ország, odalettek az emberek, meg a jószágok is. Azóta tartják meg minden évben a Buckasí Búfelejtő Napokat (BuBúNa), amikor szomorú dalokat énekelnek, sokat isznak és a végén szalmából készített sárkánybábokat dobnak bele egy hatalmas tűzbe, majd miután azok elégtek, szalonnát sütnek a parázson. Az Óperenciás tenger is hívogatja hűs hullámaival és hihetetlen égszínkék színével a gyanútlan földi halandókat, gyere!, mártózz meg bennem!, de aki hajlik a szirénhangokra és csobban a habok között, az hamar megbánja, mert rögvest megjelenik a félelmetes és mindemellett még förtelmesen csúf cetcápa, és hamm bekapja a jámbort. Ráadásul nem harapja azonnal ketté, s ezzel megkíméli a szörnyű kínhaláltól, a szenvedéstől, hanem beszippantja a gyomrába, ahol látszólag jól tartja, mert van ám ott minden földi, akarom mondani tengeri jó, amitől máris elcsábul az áldozat, csak aztán egy hét elteltével jön a fekete leves, a cetcápa igazi énje, és módszeresen kezd egy-egy falatot megenni, az akkor már halálra várt emberfiából. És ez így megy heteken, hónapokon, sőt néha éveken át, mire elfogy a valaha délceg úszóbajnok. Azt meg nem is mondtam, hogy amennyiben mégsem járna arra a cetcápa, akkor a feneketlen tenger ejti fogságba azt, aki szembeszáll a sorsával, mert elég egy ártatlan taposás a vízben és onnan már csak lefelé vezet az út. Csoda-e, hogy sosem látni vitorlást a vízen, sehol egy csónak, nyoma sincs semmilyen gályának. No de, ha valaki királynak született, azt nem lehet eltántorítani az ő nagy elhatározásától, és addig keres magának pihentető elfoglaltságot, amíg végül nem talál, legfeljebb kerülni fogja a hegy vad lejtőit, és ugyanígy tesz a csábító illatú tengerrel.

– Mondd, te udvari bolond! – hívatta magához egyszer a csörgősipkás bohócot a király. – Te annyi helyen jártál már a világban, és annyi mindent láttál, amit mi itt, akik ki sem tesszük a lábunkat az országból, el sem tudunk képzelni, de ha mégis, akkor azt hisszük, hogy ez csak valami fondorlatos mágia, ilyen nincs, és máris elhessegetjük magunktól az egészet, szóval te, mint mondasz? Milyen mulatságot ajánlasz azért, hogy egyébként sem rossz kedvem még jobbra derüljön, és esetleg a pórnép is kedvét lelje benne, ha már elege van a sanyargásból és netalántán olyan gondolatok pattannának ki bárgyú fejükből, amik helytelenek és ezen kívül még az én testi épségemre is veszélyesek lehetnek?

– Fenséges úr! – kezdte mézes-mázos beszédjét az udvari bolond, amitől a királyt már akkor elfogta az undor, amikor csak annyit hallott, hogy „fe…”, és legalább százszor elhatározta már, hogy azon nyomban leütteti a fejét, ha végre befejez egy végtelennek tűnő mondatot, de aztán mindig meggondolta magát, mert égen, földön nem volt a közelben még egy udvari bolond, anélkül meg nem létezhet királyi udvar, de legalábbis ciki. Tudta ezt jól az udvari bolond is, így aztán esze ágában sem volt visszavenni az arcoskodásból, de főleg abból a tenyérbemászó stílusból, ami volt neki, esküszöm!, nem tanulta ezt ő, szívből jött, s ettől még elviselhetetlenebb volt, most mondja valaki, hogy fenékig tejfel a királyok élete. – Fenséges úr! – ismételte meg csakazértis. – Ezer királyságot bejártam, legalább annyi koronás főt szolgáltam, tanúja voltam számos pompás viadalnak és versengésnek, de csakis egy dolog van, ami fenségedet és a királyi udvart, sőt, ha úgy kell, a pórnépet is magával ragadja…

– Mondd már, te pernahajder!  – horkant föl türelmetlenül a király, – Ne csigázz, mert olyat teszek, hogy magam is megbánom!

– Az pedig… – itt egy sóhajtásnyi szünetet tartott, fontoskodva körülnézett, bár e színjátéknak nem sok értelme volt, hiszen csak ketten álltak egymással szemben a hatalmas trónteremben. Hoppá! Minő csoda! A király is felállt közben trónusából, ami egyáltalán nem volt szokása, az izgatottsága azonban oly mértékben elhatalmasodott rajta, hogy el is felejtette, az etikett ezt nem engedné. – Az pedig… az pedig a… lábilabda.

ha nem hiszed, járj utána (fotó: sokszinu.videk24.hu)

– Miről beszélsz, te égetnivaló? – a meglepetés szinte letaglózta a királyt. – Lábilabda? Miféle fura szerzet az?

– Nem szerzet, fenség. Hanem egy játék, mit rongylabdával játszhatnak az emberek.

– S mi ebben az a fene nagy varázslat? – nézett a bolondra szigorú szemmel a király. – Vigyázz, mit beszélsz! Még a végén bedobatlak az Óperenciás tengerbe, midőn a förtelmes cetcápa épp a part közelében köröz.

– Kell két csapat. – fogott bele hosszas magyarázatba a bolond. – Mindegyikben legyen sok, de legalább tíz közrangú alattvaló, s ezek a csapatok vetélkedjenek úgy, hogy azt a rongylabdát juttassák el a mező, mert ezt a mezőn kell játszani, szóval a mező két szélén felállított, falécekből ácsolt ládikákba.

– Ennyi? – kerekedett el a király szeme.

– Ennyi. – felelte amaz. – Pontosabban azt még kifelejtettem, hogy csak és kizárólag lehet a rongylabdához érni, ezért is hívják ezt az egészet lábilabdának.

Ekkor az udvari bolond jelentőségteljes hallgatásba kezdett, nyilván abban bízott, hogy most jön a hatalmas dicséret, ami igazából egy hatalmas babérkoszorút jelentett volna az ő elképzelése szerint, némi aranyszállal körbefuttatva, az éppen aktuális divatnak megfelelően.

– Nem igazán győztél meg, – vetette neki oda ridegen a király, amitől annyira meglepődött, hogy percekig meg sem tudott szólalni, ami egyáltalán nem volt jellemző rád. – Egyébként is! Ki fogja megtanítani ezt a játékot? Talán te?

– Ó, nem! – vette fel újra a beszélgetés fonalát az udvari bolond. – Ez rátermett és tapasztalt embert kíván. Én sosem vetemednék arra, hogy botor módon belefogjak egy ily’ nehéz feladatba.

– És akkor mégis ki lenne az? Egyáltalán! Honnan a csudából kerítesz elő most bárkit is.

– Meg fog lepődni, fenséges úr! – húzta széles vigyorra a szályát a mókamester, jobban szerette, ha így szólítják, ebben az elnevezésben volt némi elegancia, legalábbis szerinte, de tévedett megint.

– Mondd már! – az izgalom annyira úrrá lett a királyon, hogy haladéktalanul visszahuppant a trónusba, ami majdnem összetört alatta. Ha így történik, a bolond halott ember, de nem így történt, így végre kibökhette.

– A sárkányfűárus! Ő lesz fenséged embere!

*

Hiszek a mesékben. De csak akkor, ha a beszélő előre megmondja, hogy amit mond az mese. Ha nem így történik, és csak én jövök rá közben arra, hogy amit hallok, az bizony mese, akkor nagyon mérges leszek. Nem is írom le, hogy mennyire.

Az ETO új edzővel vág neki az utolsó kilenc fordulónak, Csató Sándor helyett immár dr. Dobos Barna a tréner. Az önéletrajz remek, a LinkedIn szomjazza az ilyen CV-ket: gyógyszerész, közgazdász és pro licenszes edző. Már-már verssorért kiállt, úgymint bádogos és vízvezeték szerelő.

Az antré során azt mondta, hogy jobb focit szeretne. Máris van egy közös pont az életünkben, ami akár össze is köthet. Ha javasolhatnék valamit, nézze meg a 2021-es naptári évben lejátszott bajnoki mérkőzéseink felvételét, de mindegyiket legalább ötször. Aztán amit látott, írja fel egy természetes szám formájában, majd szorozza meg az értéket kétszázharminchéttel. A feladat onnantól kezdve rém egyszerű, a végeredményt transzformálja vissza futball-teljesítménnyé és teyge fel minden vasárnap a pályára. Deal?

Kedves Barna! A bizalom mindenkinek jár, mert ez így illendő. Legyél sikeres az ETO-val és akkor mi ETO-drukkerek és te. lehetünk barátok.

Csak az ETO!

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

A nyolcvanas számú kisbolygó

az élet maga (fotó: Képes Sport kollázs)

Antoine de Saint-Exupéry nyomán, szabadon

*

A következő bolygót gyönyörű zöld gyep borította mindenütt. Nem voltak, fák, nem voltak bokrok, de még virágok sem, csak fű, amerre a szem ellátott. És sok-sok fehér vonal, ami először kuszaságnak tűnt, de ha az ember jobban megnézte, megtalálhatta benne a rendszert. A kis herceg gyorsan felfedezte, hogy apró zászlócskák is vannak az egyes metszéspontoknál. Odasétált az egyikhez majd elindult a vonal mentén. Szépen, egyenletesen lépkedett, hiszen semmi oka nem volt a sietségre. Amikor először egy olyan ponthoz érkezett, ahol az ő vonalát egy másik keresztezte, pár pillanatig elgondolkodott, aztán határozottan balra fordult, és így haladt tovább. Utána minden egyes alkalommal balra fordult az elágazásoknál, míg el nem jutott egy újabb zászlóig. Ez érdekes, morfondírozott a kis herceg. Mi lehet ez? Amikor jobban körülnézett, akkor vette észre, hogy nem is olyan messze tőle, a vonal mellett üldögél valaki egy kopottas padon. A Mágus volt az.

– Jó napot! – mondta a kis herceg.

– Jó napot! – felelte a Mágus és megigazította fekete napszemüvegét.

– Te ki vagy? – kérdezte a kis herceg.

– Én vagyok a Mágus. – válaszolta a Mágus kedvesen, de továbbra is mereven nézett előre. Mintha valamit keresett volna a távolban, bár nem látszott arrafelé semmi.

– Hú, ez nagyon izgalmasan hangzik! – lelkesedett a kis herceg, de aztán rögtön vissza is fogta magát, mert nem akart zavarni.

A Mágus észrevette, hogy a kis herceg kissé kényelmetlenül érzi magát, ezért abbahagyta a nézést és felé fordult.

– Örülök, hogy itt vagy. – mondta és miután levette a napszemüvegét, a tekintetében is az látszott, hogy tényleg örül. – Leülsz mellém? Szorítok egy kis helyet.

A kis herceg nem tétovázott. Ha kicsit szorosan is, de pont elfértek.

– Te igazi Mágus vagy? – tudakolta kíváncsian a kis herceg.

– Hát persze! – mosolygott a Mágus. – Talán nem hiszed el?

– Dehogynem! – vágta rá a kis herceg és egy picit már meg is bánta, hogy ilyen buta kérdést tett fel.

– Megértelek. Sokan kételkednek ebben. – nyugtatta meg a kis herceget a Mágus, majd elővett a kabátja zsebéből egy doboz cigarettát, kivett egy szálat és rágyújtott. – Lehet, ha én találkoznék magammal, én sem hinném el ezt elsőre.

– Igazságtalan voltam veled. – mondta a kis herceg. – Nem is ismerlek, de máris bizalmatlan voltam. Kérlek, bocsáss meg!

– Ugyan már! – nevetett fel a Mágus. – Ne bolondozz már itt nekem!

– Mit csináltál az előbb? – tette fel rögtön azt a kérdést a kis herceg miután kissé megkönnyebbült, és amit már az elején a fejében volt.

– Gondolkodtam és terveztem. Tudod, az én mágiám igazából az elmémben van.

– Akkor te nem is pálcával varázsolsz? – értetlenkedett a kis herceg. – Amelyik varázslóval eddig találkoztam, annak mind volt pálcája.

– Hát akkor csalódást kell okoznom. – sóhajtott a Mágus, és nagyot szippantott a lassan elhamvadón cigarettájából. – Én kitalálok valamit, aztán azt elmondom azoknak, akik erre kíváncsiak, és ők megvalósítják az elképzeléseimet.

– Ne haragudj, Mágus, de egy másik bolygón találkoztam a Tanárral és ő is ezt csinálta. De ő egyáltalán nem tartotta magát mágusnak.

– Nos! – kezdett bele egy hosszabb gondolatmenetbe a Mágus. – Bizonyos értelemben én is tanár vagyok, de az én tanítványaim nem csupán használják azt a tudást, amit tőlem kapnak, hanem egyúttal szórakoztatnak másokat. Örömet okoznak nekik, sokan az ő segítségükkel felejtik el a mindennapok bosszúságait és érzik magukat, ha csak pár óráig is boldognak. Azaz elvarázsolják a közönségüket. És ez így összeségében már nevezhető mágiának, nem igaz?

A kis herceg felállt a padról, a Mágus elé állt és nagyon komolyan megszólalt.

– És azok az emberek, akiket megtanítasz valamire, igazából mit csinálnak? Énekelnek? Táncolnak? Esetleg előadnak egy színdarabot?

– Dehogy! Játszanak!

– Micsoda? – kerekedett el a kis herceg szeme. – A játékkal hogyan lehet varázsolni?

– Látod ezt a hatalmas gyepet? – mutatott körbe a Mágus. – És látod ezeket a fehér vonalakat?

– Igen. – felelte a kis herceg. – Magam is bejártam a nagy részét, talán te is észrevetted, amikor körbe-körbe sétáltam.

– Amit te bebarangoltál az a pálya. Na, most képzelj ide kétszer tizenegy embert és egy labdát!

– Igen?

– Megvan?

– Igen.

– Ők két csapatot alkotnak és mindkét csapatnak az a célja, hogy a labdát bejuttassák a kapuba. – magyarázta a Mágus.

– Jó is, hogy mondod, mert elképzelni nem tudtam, mi célt szolgál az a két valami. – nézett a kis herceg a pálya két végén magasodó kapuk felé.

– Azok a kapuk.

– És ennyi az egész? – kérdezte kissé türelmetlenül a kis herceg. – Ennyi a mágia? Hogy emberek kergetnek egy labdát a hatalmas mezőn?

– Elsőre nagyon egyszerűnek tűnik, de egyáltalán nem az.

– Tudod Mágus, ezt most eléggé nehéz elképzelni. – tétovázott egy kicsit a kis herceg. Érezte, hogy megint elönti a kétely.

– Gyere csak és ülj vissza mellém! – szólt hozzá szelíden a Mágus. A pad alól elővett egy távcsövet és odaadta a kishercegnek. – Most nézz ebbe bele.

A kis herceg hitetlenkedve fogta meg a távcsövet, de azért habozás nélkül belenézett. A Mágus óvatosan irányba tartotta.

– Látsz valamit?

– Igen. – felelte a kis herceg. – Egy ugyanilyen pályát látok, mint ami itt van, de körülötte hatalmas karéjban rengeteg széket is. Sárgát, pirosat, fehéret, narancsot. Mindegyiken emberek ülnek, sőt inkább állnak a székek előtt. A pályán ott vannak a játékosok. Az egyik csapat tiszta zöld ruhában, a másik fehérben. A labda pedig ott pattog közöttük. Az egész olyan, mintha két ragadozó küzdene egymással, ki tudja a prédát hamarabb eljuttatni a rejtekhelyre. Csodálatosan mozognak ezek a különlegesen szép állatok! Az emberek pedig közben torkuk szakadtából üvöltenek, teljes az extázis. Most a zöldeknek sikerül átjuttatni a védvonalon a labdát. Nahát! Engem is teljesen magával ragadott a hangulat! És ebben a pillanatban bent van a kapuban a labda.

– Ez a gól. – vágott közbe a Mágus.

– Gól! – kiáltott fel önkéntelenül a kis herceg. –Ez hatalmas!

A kis herceg leeresztette a távcsövet és kipirult arccal a Mágusra nézett.

– Ugye te tanítottad meg a zöldeket játszani? – lelkesedett tovább. – Most már értem, hogy miről beszéltél, és most már tudom, hogy miért vagy te a Mágus.

– Igen. Én voltam az. – felelte a Mágus. – De az már régen volt.

– De te még most is a Mágus vagy, mert aki egyszer azzá lesz, örökké az is marad.

A Mágus némán nézett körül, s közben újabb cigarettára gyújtott. A gondolatai valahol messze járhattak, a kis herceg nem is szólt hozzá hosszú percekig. Aztán úgy döntött, hogy véget vet a hallgatásnak.

– Hidd el, azok ott lent, azokban a sárga, piros, fehér és narancs székekben sosem fognak elfelejteni téged.

– Úgy gondolod? – nézett reménykedőn a kis hercegre a Mágus. – Sokszor elbizonytalanodom. Annyiszor nézek bele a távcsőbe magam is, de sokszor nem látom azt a pályát, hanem egy másikat, ahol nincs karéj, csak két hosszú egyenes lelátó, zöld és fehér székek, és hiába folyik a gyepen a játék, alig vannak emberek, és ők is inkább csüggedtek és elkeseredettek.

– Hiányzol nekik. – ölelte át a Mágust a kis herceg. – Tudom, hogy nagyon hiányzol nekik. Szükségük van rád, és mindig is szükségük lesz rád.

*

Amikor nyolcvan évvel ezelőtt megszületett Verebes József, azon a nevezetes napon a ETO futballcsapata barátságos mérkőzést játszott Győrben, a szombathelyi Haladás gárdája ellen. A háromszáz néző előtt megvívott meccsen a vendégek 2-0-ra vezettek ugyan a szünetben, azonban a második félidőben bő negyedóra elteltével, hét perc alatt szerzett három góllal fordított az ETO, és hiába egyenlített még egyszer a Haladás, az utolsó előtti percben lőtt góllal végül 4-3-ra megnyerte az összecsapást a győri alakulat.

Fordulatos találkozó, sok góllal, ráadásul egy kihagyott tizenegyessel és a végén 4-3-as ETO győzelemmel.

Ugye hogy nincsenek véletlenek?

*

1941. március 23.

Győri ETO – Haladás 4-3 (0-2)

vezette: Rozsnyonics

ETO: Pécsi – Fekete, Bányik – Farkas, Tóth I., Hrabovszky – Neiger, Selmeczi, Nyíregyházki, Mező, Tóth II

Haladás: Körmendi – Krasznai, Kovács III – Kalocsai, Kiss, Kalotai – Szabó, Gazdag, Morócz, Deszke, Lovász

Gólok: 10’ Morócz 0-1, 35’ Deszke 0-2, 58’ Tóth II 1-2, 59’ Nyíregyházki 2-2, 65’ Neiger 2-3, 78’ Lovász 3-3, 89’ Nyíregyházki 4-3

Kihagyott büntető: 75’ Mező

Kategória: legenda, történelem | Címke: , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Váratlan bonyodalmak Liliputban

ha ez bemegy… (fotó: ETO YouTube)

Nem igazán szerettem a tesiórákat. Pontosabban azt nem szerettem, amikor kihajtottak minket a parkba, ahol aztán végtelenül róhattuk a monoton köröket. Pedig ott voltak a focipályák is szépen egymás mellett, a szertárban meg halomra a labdák, de nem, nekünk futni kellett ész nélkül.

– Guszti bá’! Nem lehetne, hogy ma focizunk? Tegnap volt ETO-meccs, lejátszanánk újra. – fogtuk könyörgőre, de hiába.

– Szó sem lehet róla, pajtikáim! – válaszolta ellentmondást nem tűrő hangon. – Majd suli után annyit futballoztok, amennyit csak akartok, de az én feladatom, hogy tökéletes legyen a kondíciótok! Nem szeretném, ha szégyent hoznátok a fejemre, amikor időre megy majd a riadólánc. Sanyi bácsi a csapatvezető egyértelműen megmondta, egy órán belül meg kell oldani a feladatot. Mennyi volt múltkor az eredményetek, amikor legutóbb lepróbáltuk? Hadd halljam mennyi? Peti?

– Két óra, huszonnyolc perc, negyvennyolc másodperc, Guszti bácsi. – hadarta Peti.

– Akkor még öt kör! – horkant fel Guszti bácsi, s már a sípjába is fújt, amitől kis híján leolvadt a fejemről a haj. – Az első kettő tempós legyen, utána lehet egy pihenősebb, de a maradékot nyomjátok meg újra! Nem érdekelnek a kifogások!

– Guszti bá’! – kérdezte a mindig félénk Kisfefe, aki most valamiért legyűrte az összes kisebbségi komplexusát. – Ha marad egy kis idő, focizhatunk?

– Szó sem lehet róla! – verte le a semmiből érkező forradalmat Guszti bácsi.

– Guszti bá’! – Kisfefe teljesen új oldaláról mutatkozott be, fogalmunk sem volt, hogy tud ő levakarhatatlan is lenni. – Esetleg csinálhatnánk kislabdadobó versenyt?

– Mondasz valamit, kisgyerek! – enyhült meg az öreg, akiről eddig nem tudtuk, hogy szíve is van. – Tetszik az ötlet!

– De a Hegyi Zolika ne indulhasson! – ordította ekkor egyszerre szinte mindenki, kivéve Hegyi Zolikát. De ő sem azért, mert bántotta a roppant diszkriminatív javaslat, sokkal inkább a ritka jámbor természete miatt.

– És mégis miért ne versenyezhessen a Zolika? – kérdezte elcsodálkozva Guszti bácsi.

– Mert kétszer akkor mint mi! – üvöltötte most már a többiekkel együtt Zolika is, igaz ő nem azt kiabálta, hogy ’mi’, hanem azt, hogy ’ők’. Elképesztően jófej volt ez a Zolika.

– Akkor majd ő dob bal kézzel. – igyekezett rendet vágni Guszti bácsi.

a spori menekül (fotó: ETO YouTube)

– De én amúgy is balkezes vagyok, Guszti bá’! – vallotta be önként és dalolva Zolika, és a többieknek a meghatottságtól könnybe lábadt a szemük, mert még sosem találkoztak az őszinteség ilyen magas fokával.

– Most mi a túrót csináljak? – bizonytalanodott el Guszti bácsi, pedig már több mint negyven éve volt a pályán. – Tudod mit, Zolikám? Ne dobj olyan erősen! Menni fog?

– Megpróbálom, Guszti bá’!

A síp újra élesen felharsant és mi hatalmas tempóban elkezdtünk körözni a futópályán, mert hinni akartunk Zolikának.

*

Elképesztő és számomra teljességgel megmagyarázhatatlan indulatokat kavart a csornai vendégjáték. És most nem arra gondolok, hogy a kukacoskodóknak olybá tűnhetett, a klubház tetején egy hatalmas önkényuralmi jelkép feszített, ilyen az, amikor meg akarsz felelni a valahai szponzornak, csak éppen nem gondolkodsz.

A felhorgadást nyilvánvalóan az elért 0-0-és eredmény okozta, ami tényleg szégyen és gyalázat, a listavezetőnek a második helyezett otthonában is alázni kell, nem csoda, hogy még velem is elszaladt a ló, pedig a viselkedésemre még a visszafogottság is elég visszafogott jelző, és minimu hatost vizionáltam. Világbotrány!

Jó, nem fogom eljátszani a naivát, a fő gondja a többségnek azzal volt, hogy gyakorlatilag felálltunk egy éppen csak foghíjas NB II-es kezdővel és erre mi történik? Ezek a szégyentelenek előrukkoltak egy terített betlivel. És most sorolhatnám még a milliós fizetésekkel dőzsölő paprikajancsik kontra utcáról beesett, csak ötletszerűen edző legkisebb királyfik nagy összecsapásáról szóló legendákat, amit pár év múlva már úgy mesélünk, hogy a csornaiak között olyanok is játszottak, akik simán befértek volna a paralimpiai keretbe. Hát persze!

Nos, akinek hiányérzete van, az ne érezze kényelmetlenül magát, legitim, ami munkál benne. Illett volna nyerni, de az, hogy ez most nem sikerült, nem jelent automatikus zombiapokalipszist. Azt meg egyszerűen nem is tudom hova tenni, hogy egyesek ebből az egy meccsből az egyébként meglévő frusztrációjuk megerősítéseként élték meg. Érdekes dolog, hogy van lappangó feszkó a megyei bajnokság körül rendesen, nagyon úgy tűnik, sokaknak még mindig csípi a szemét a szemét ETO felbukkanása, de főleg az, hogy egyelőre díszmenetben halad a társaság az NB-s bajnokság felé. Én ezt annak tudom be, hogy túl közeli az élmény, amikor ezt egy másik város csapata csinálta meg. A szomorúságom tárgya, hogy most a városhatárt sem kell elhagyni ahhoz, hogy egymásnak feszüljenek a vélt vagy valós érdekek.

A meccsről csupán annyit, hogy semmivel sem volt rosszabb az egy héttel ezelőtt letudott ETO-Csákvár összecsapásnál. A félreértés elkerülése végett gyorsan rögzítem: ez most egyáltalán nem dicséret.

Nem irigyeltem a csapatokat, mert ritka cudar körülmények között kellett játszaniuk, a kurvahideg mellett, ritka alattomos szél is bekorlátozta a futball minőségét. Apró megjegyzés: hány fős stábnak kell a padon ülni ahhoz, hogy valaki észrevegye, ilyenkor nem igazán szerencsés a hosszú kirúgás. Értem én, hogy a fizika nem alaptantárgy az akadémián, de még így is fájt az a reménytelen küzdelem az elemekkel, amit láttam. A kapuban Sziszüphosz.

miért nem löttél, ember? (fotó: ETO YouTube)

A többi játékelem totál fogalmatlan előadását inkább a képességek korlátjára fognám, mint a külső körülményekre. Ha lettek volna nézők, azok bátran kiabálhatták volna az egész meccs alatt folyvást a klasszikus rigmust, miszerint ennyit tudsz, meg a nevedet!

Én ugyan csak egy lelkes amatőr vagyok, de most az egyszer engedtessék meg nekem egy rövid jótanács. Nem hiszem, hogy szerencsés volt a visszajátszó sporttársak felülreprezentálása a kezdőben, meg úgy általában a keretben. Kívülről nekem úgy tűnt, hogy nem igazán működött a kohézió, ráadásul az a fajta alázat is hiányzott, ami bizony ebben az osztályban elvárható. Neveket nem írok, a véleményem benne van az osztályzatokban.

A problémák szőnyeg alá söprése helyett tessék felemelni a fejeket és gondolkodás nélkül visszahozni azokat a fiatalokat, akikről elvileg ennek a bajnokságnak szólnia kellene!

Ha a maradék fordulókban lelkes hozzáállással és persze néha némi sziporkával hozzuk a kötelezőket, no és kétszer ellátjuk rendesen a DAC baját, akkor részemről el van felejtve a tegnapi teljesítmény.

Erre az önmérsékletre kérek minden, az ETO-ért aggódó sportbarátot is.

*

Csornai SE – WKW ETO 0–0

zárt kapuk mögött, 322 virtuális néző élénk érdeklődése mellet, vezette: Fuhrmann

Csorna: Soós – Szamosi, Füleky, Papp, Kovács-Galavits – Balogh, Visy D., Kerékgyártó – Németh (53’ Visy B.), Böcskey, Nagy (53’ Szalai, 73’ Bokán). Edző: Ozoróczi Gábor

ETO: Gyurákovics 0 – Kovács 2.5, Vukasović 2, Temesvári 2.5, Vári 1.5 – Szabó 3.5 (70’ Múcska 0), Bagi 2 – Sipőcz 2.5 (62’ Erdei 2), Vitális 2.5, Simcho 2 (77’ Hanzli 0) – Farkas 2.5. Edző: Király József

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Matematikai műveletek negatív számokkal és a nullával

az meg ott micsoda? (fotó: timesunion.com)

A mindig végtelenül elegáns és kimért Francesco Rastelli hirtelen úgy érezte, hogy hamarosan egy új, senki által nem ismert arcát mutatja meg, ha nem számol el szépen tízig, ezért nagy levegőt vett, becsukta a szemét, s miután igyekezett nyugalmat erőltetni magára, bele is kezdett. Az asztal másik oldalán üldögélő Edmond Mnouchkine azonban ügyet sem vetett az egészre, s mintha mi sem történt volna folytatta a mondókáját, amit pontosan negyvenöt perce kezdett el. Már önmagában az is felért egy kínzással, hogy háromnegyed órája tartotta kiselőadását, de mindezt tetézte azzal, hogy egészen vékony és magas fejhangon beszélt, ráadásul úgy gesztikulált mellé, mintha Rastelli süket vagy esetleg értelmi fogyatékos lenne.

– Befejezte, Mnouchkine úr? – vágott közbe Rastelli, midőn elért tízig.

– Egyáltalán nem, signor Rastelli! – sipított a kisember, aki időközben annyira kimelegedett, hogy a mellkasán hatalmas vízfolt keletkezett a fehér nyloningen.

– Sajnálom, de nekem erre nincs több időm, uram! Mondja csak! Tulajdonképpen mit kellene látnom? – kérdezte Rastelli kissé türelmetlenül, majd jobban szemügyre vette az asztal közepén heverő gyufásdobozt.

– Világszámot! – lelkendezett Mnouchkine. – Egy igazi világszámot, signor!

Rastelli nem tudta eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen, de szép lassan kisimultak az idegei, nem volt hiábavaló az a két hónapos meditációs túra valahol a Himalája lábánál, ezért úgy döntött, most már végig csinálja ezt az őrült beszélgetést.

– Én egy gyufásdobozt látok – mondta szárazon. – Nem többet.

– Az kérem egy komplett bolhacirkusz – felelte Mnouchkine és nem lehetett nem meghallani a szavaiból kiszűrődő csalódottságot, mi több, dühöt.

– És hol a társulat, ha szabad kérdeznem?

Rastelli csak nehezen tudta visszafogni a nevetését. Kissé előrehajolt, hogy jobban megnézze a dobozt. Már éppen megpiszkálta volna, erre azonban nem kerülhetett sor, mert Mnouchkine egy hirtelen mozdulattal az asztalra csapott, amitől a meglepett Rastelli azonnal visszahőkölt.

– A művészek éppen pihennek, signor! Egész délelőtt próbáltak, megérdemelnek egy kis pauzát.

– Mármint a bolhák? – értetlenkedett Rastelli. – Bent pihennek a dobozban?

– Természetesen. Ők sem robotok, szükségük van a regenerációra.

Rastelli lassan a tenyerébe a temette az arcát. Igyekezett kívülről tekinteni erre az egészen szürreális helyzetre, s amint sikerült, egyáltalán nem értette saját magát, főként azt, hogy miért nem zavarja már ki az irodából ezt a szerencsétlen szélhámost. Vagy arról van szó, hogy ezúttal sem hagyja cserben a közismerten jó szimata és egy semmihez sem fogható produkciót igyekeznek eladni neki, ami annyira hihetetlen, hogy már az őrültség határán mozog?

– Nem lehetne, hogy csak egy pillanatra bekukkantsak abba a dobozba? – vette könyörgőre Rastelli. – Tudja, azért van abban rizikó, ha csak úgy szerződtetem önt és a társulatát.

– Nem esik jól a bizalmatlansága, signor Rastelli – válaszolta sértődötten Mnouchkine. – Most azt gondolom, hogy a Cirque aux Puces Magique nem biztos, hogy szeretne fellépni az ön színpadán.

Rastellit meglepte a francia határozottsága, és mindez csak mélyítette benne a bizonytalanságot. Biztosan az első megérzése a helyes, miszerint egy átverés áldozata? Sosem bocsátaná meg magának, ha később kiderülne, tévedett.

– Kérem, ne siesse el a döntést! – igyekezett menteni a helyzetet. – Igyunk meg egy kávét! Alessandra! Hozzon két feketét, legyen szíves! Edmond! Megengedi, hogy így szólítsam, ugye? Kér hozzá esetleg valamit?

– Egy kis langyos tejet és ízesítőt, ha lehet. Túl magas a cukrom.

apu hogy megy be? (fotó: aqvitalfc.hu)

– Természetesen! – tüsténkedett Rastelli. – Alessandra, tálalja fel a diétás kekszet is, azt, amit legutóbb Magyarországról hoztam. Ez igazi csemege, Edmond! Nem fog csalódni.

Percekkel később kedélyesen kavargatták kávéjukat és a szakma nehézségeiről beszélgettek. Arról, hogy egyre inkább háttérbe szorul a klasszikus cirkuszművészet, az, amit mindketten annyira szeretnek, mert mindent elsöpör az öncélú modernizálás. Újabb és újabb adomák kerültek elő, kiderült például, hogy jó húsz évvel ezelőtt azon a montreaux-i fesztiválon, amit a Circo Rastelli artistái nyertek meg, Mnouchkine sátorépítőként vett részt, és ott határozta el, hogy saját produkciót hoz létre.

– Alessandra! Kérem, készítse elő a szerződést! – lépett a tettek mezejére Rastelli. – És bontson fel egy üveg pezsgőt is! A Mumm de Cramant éppen jó lesz erre a remek alkalomra.

A gyufásdoboz nyílásából először egy hangya, majd egy kisebb légy mászott ki, őket követte pár muslica. Nem teketóriáztak sokat, azonnal a kifröccsent pezsgőhabhoz igyekeztek és komótosan nyalogatni kezdték a finom nedűt. Miután végeztek, ha kicsit kacskaringósan is, de visszatértek a biztonságot nyújtó dobozba. Senki nem vette észre őket.

Nem is sejthették, hogy vár rájuk a világhír, boldogok voltak így is. Azt meg még kevésbé, hogy a szükség úgy hozta, ők innentől fogva bolhák lesznek. Bolhaként fognak élni. Bolhaként enni. Bolhaként gondolkodni. Mert valaki kitalálta, valaki pedig elhitte. Pedig csupán illúzió az egész.

*

A történetnek nem tudom, hogy van-e tanulsága? Ha igen, az minden bizonnyal az lenne, hogy semmi sem az, aminek látszik.

Vegyük csak azt az egyszerű példát, hogy az ETO labdarúgócsapata újabb bajnoki mérkőzést játszott vasárnap itthon, amin az esélyesség kínzó terhével kellett pályára lépnie. Mi következne ebből egy magát profinak valló klub esetében? Na mi? Szerintem az, hogy ha nem is könnyen, de nyerne a többre taksált csapat a gyengébb ellen. Talán egy csöppet nyögve nyelős lenne az eleje, akadozna a gépezet, de aztán csak helyére kerülnének a fogaskerekek, beindulna a gépezet, előbb vagy utóbb a folyamatos nyomás eredményeként megjönne az első gól, ami aztán kissé megroppantaná a vendégeket, ami újabb és újabb találatokban manifesztálódna.

A vége sok-kevés, ami után a stream előtt lógó nyolcszáz ember elégedetten csukná be a gépet, pattintaná fel a sört és ölelné az asszonyt.

Aki ezeket a sorokat olvassa, vélhetően maga is látta, hogy nem ez történt. Nekem négyet kellet aludnom ahhoz, hogy erőt vegyek magamon és leüljek a géphez.

Az első félidő teljesítményének megemésztése vélhetően még ennél is több időt vesz igénybe. Szegény Pepe kínjában nem tudott mit mondani a közvetítés alatt, nekem úgy tűnt néha, őszintén reméli, hogy itt csak valami fatális tévedés történt, és csak egy rémálom kerítette hatalmába, amiből előbb vagy utóbb felébred. Sem ő, sem más nem volt szerencsés. Talán csak annyi pozitív maradt, hogy a második negyvenöt perc már nem csak a könnyed csákvári adogatásokról szólt, hanem arról is, hogy a mi kis csapatunk elkezdett melózni, ami legalább egy pontot eredményezett.

Igen, a munka szó az, ami legjobban jellemezte a látottakat, mert a játéknak én még csak a nyomát sem láttam. Szinte sírt a monitor, hogy Verebes Józsi bácsi 80. születésnapjához közeledve mennyire eltávolodtunk az un. győri iskolától. Nem! Egyáltalán nincs olyan elvárásom, hogy a nyolcvanas szintjét lássam viszont a pályán. Botorság lenne ilyet kérni. De az igenis elvárható, hogy legalább a szellemiség megjelenjen valamilyen formában a produktumban. Mondom ezt főként azért, mert még a lesanjnált ellenfelünknél is voltak ötletek és váratlan húzások…

Ha valami vagy valaki szót érdemel, az az újonc kapus Ruisz Barnabás, aki nagyon profin és magabiztosan hozta a meccset. Engem megmondom őszintén az sem érdekel, ha a kapott gólban benne volt kicsit, az az egyetlen kameraállás egyébként sem teszi lehetővé, hogy ebben a kérdésben egyértelműen állást foglaljak. Ha mindenki csak annyit tett volna hozzá a meccshez, amennyit ő, sétagalopp lett volna sztori. Dicséret illeti még Molnár Rajmundot is, mert igazán szép gólt vágott.

A többi néma csend.

Hála istennek most közel három hétig áll a bajnokság, így el lehet felejteni ezt az egészet a picsába és legalább lesz két vasárnap, amikor keserűség és gyomorgörcs nélkül nézhetjük az esti filmet.

Ez jutott nekünk mostanság.

*

WKW ETO – Aqvital-Csákvár 1-1 (0-1)

zárt kapuk mögött, vezette: Kovács G.

ETO: Ruisz 4.5 – Kovács K. 2, Lipták 2.5, Temesvári 2.5, Fejes 1.5 (46’ Bagi 1.5) – Egerszegi 2 (46’ Vitális 2.5), Kiss 2 – Simcho 1.5 (65’ Sipőcz 2.5), Berki 1.5, Májer 2 (87’ Vankó 0) – Farkas 1.5 (46’ Molnár 3.5). Edző: Csató Sándor

Csákvár: Markek – Csató, Posztobányi, Albert, Baranyai – Murka (60’ Major), Mészáros (87’ Nándori), Madarász, Sejben (73’ László) – Köcsis (87’ Vörös), Mim (46’ Baracskai). Edző: Visinka Ede

Gólok: 31’ Csató 0-1, 80’ Molnár 1-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

A nap, amikor minden lehetséges

mindenki nekünk szurkol (fotó: Kisalföld montázs)

– Az árgyélusát! Mi ez a féktelen zaj? – riadt fel egyszerre Jókai az ágyból. Valahonnan a közelből hangos tülkölés hallatszott, ami az istenért sem akart abbamaradni. Rémülten nézett körül, és csak pislogott, mert semmi sem volt számára ismerős. Egy óriási szobában találta magát, ahova éppen csak beszűrődött némi fény a damaszt függönyök rései között. Asztalokat látott, meg pár széket, amikből ügyes kezek óriási gúlát raktak össze, egy tükröt vélt felfedezni, no és egy komódszerű tárgyat, amin egy fura szerkezet terpeszkedett. Az is olyan volt, mint egy tükör, de olyan, ami egy fadobozból nőtt ki, és körbe mindenhol színes gombok ölelték. Jókai még sosem látott ilyet, pedig már régen otthagyta unalmas kis városkáját és évek óta Pesten múlatta az ideje nagy részét.

– Átkozott fejfájás! Soha többé nem iszok abból a fertelmes borból – mormolta, miközben a pantallóját és a csizmáját kereste. De szinte semmi ideje nem maradt még jobban mérgelődni, mert ekkor megbotlott a sötétben, majd hatalmasat hempergett a szépen parkettázott kemény padlón, végül egy puha valamiben akadt csak el. Vasvári volt az. – Mi a fészkes fenét fekszel a földön, Palikám? – fordult kérdőn a békésen hortyogó Vasvárira, miután kicsit összeszedte magát az esésé után, ám amaz először válaszra sem méltatta, komótosan megfordult és minden bizonnyal aludt is volna tovább, ha Jókai oldalba nem taszajtja.

– Ébresztő, hétalvó! Tudod, hogy dolgunk van! – mordult most már hangosabban Vasvárira, aki kénytelen kelletlen felült. – A fertályóra múlva a Pilvaxban kell lennünk. Világforradalom! Emlékszel? – fordult kissé kedélyesebbre, miután jobban szemügyre vette barátja fizimiskáját. – Te mikor vágattad le a hajad?

– Hol vagyunk, Mór?

– Azt én is szeretném tudni, barátom! – tápászkodott fel most már végleg Jókai, akiben ekkor tudatosult, hogy Bulyovszky testében bukott fel az elébb. – Nézd már! A Gyuszi is itt van!

– Hol vagyunk, Mór? – ismételgette Vasvári, mint akit felhúztak. – Haza akarok menni!

– Mész ám a tudod, hová, testvér! – szólt könyörtelenül Jókai. – Határozottan, jól áll neked kopaszság, bár nem tudom, hogy a pesti nép, mit szól majd hozzá. Majd azt mondjuk, hogy ez a szabadság.

– Nem a szakáll, az? – szólt közbe hirtelen Bulyovszky, aki meglepően gyorsan rendbe rakta magát és már indulásra készen üldögélt az egyik visszafordított széken. – Az mi a csoda? – mutatott a dobozos tükörre.

– Nem tudom, instállóm – felelte Jókai, aki éppen bajuszát igazította meg a tükör előtt, majd beletúrt lobogó hajába. – Valami bécsi huncutság lesz az, még sosem láttam ilyet. – s miközben ezt mondta, nyomogatni kezdte a gombokat.

Ekkor hirtelen villámlás töltötte meg a szobát, legalábbis a bent lévők így élték meg, ahogy a dobozból lassan fény gyúlt, majd egy elegánsan öltözött férfi beszélni kezdett:

– Szeretettel köszöntjük a Magyar Szocialista Munkáspárt XI. kongresszusára érkező San Marino-i Kommunista Párt küldöttségét, élén Ermenelgido Gasperoni elvtárssal, a párt elnökével és egyúttal hasznos tanácskozást kívánunk nekik is, csakúgy mint az összes testvérpárt összes elvtársának….

Jókai, Vasvári és Bulyovszky a szoba sarkában kuporogva figyelték a történéseket, ahova első rémületükben, egymást szinte eltaposva menekültek. Fogalmuk sem volt, hogy mitévők legyenek, csak abban voltak biztosak, hogy ez csakis Metternich valamilyen sötét mesterkedése lehet. Egyáltalán nem értették, hogy miről zagyvál az az ember ott, abban a szűk dobozban, és elképzelni nem tudták mikor került oda. Árulást sejtettek a dolog mögött és igyekeztek felidézni a tegnap este történéseit, de csak addig jutottak, hogy nem sokkal sötétedés után négyen beültek egy kellemes korcsmába. Tényleg! Hol van Petőfi? Különös, de eddig egyiküknek sem hiányzott. Ő lenne az áruló? Nem, az kizárt. Olyan lelkesedéssel beszélt a szabadság nagy eszményéről tegnap estve, hogy még ők is meglepődtek, mert bár hajlamos volt a túlzásokra, de még a szokásosnál is kitárulkozóbban viselkedett. Lehet, hogy ez lett volna a mesterterv része?

A rossz gondolatok azonban máris elillantak, amikor fura hangokat hallottak az egyik ajtó mögül, majd megérkezett Petőfi a maga teljes valóságában, fülig érő szájjal.

– Barátaim! Mily’ csodás ez a hely, ahol csak meg kell húzni egy láncot, s máris elillan mindaz, amivel testünk könnyebb lett, midőn megszabadult felesleges terhétől. Legszívesebben dalra fakadnék, de nem akarom megzavarni a reggeli ébredésetek. – A dobozra nézett ő is, majd folytatta. – Ki ez az ember, s miért nem mutattatok még be neki?

– Sándor! Nem látod? – suttogta Jókai.

– Mit, barátom? – felelte könnyedén Petőfi, s fikarcnyi meglepettség sem látszott az arcán.

– Hát őt! Egy dobozban ül és beszél.

– Nem voltál mindig ilyen begyöpösödött, Mór! – lelkesült tovább Petőfi. – Ez már az új világ lesz. Most még valószínűtlen, de haladni kell a korral, barátaim!

Az ablakhoz lépett, máris elhúzta a függönyt és hangosan felnevetett.

– Nos, elkezdődött! Alattunk vonul a tömeg, s lelkesen énekel. Mindannyiuk orcája derűtől sugárzik, lengenek a lobogók, mennyi zöld, s mennyi fehér! Ők már a jövő nemzedéke! Estve volt bennem némi félsz, mikor a mai napra gondoltam, de látom, feleslegesen. Barátaim! Ugye megmondtam, hogy időutazás lesz! Eljött a perc, indulnunk kell hát! Ne maradjunk le a csodáról! Hej Vasvári, de csinos vagy így kopaszon! Istenemre! Még a végén magam is megszabadulok a fürtjeimtől!

*

1975. március 15.

Rába ETO – Ferencvárosi TC 2-1 (0-0)

12.000 néző, vezette: Marton

ETO: Földes – Varga, Pozsgai, Sebők, Izsáki – Szabó O., Mile, Horváth – Pénzes, Szokolai (78’ Füzi), Glázer. Edző: Farsang Ferenc

FTC: Géczi – Martos, Bálint, Rab, Megyesi – Juhász, Nyilasi, Branikovits (70’ Ebedli) – Pusztai, Máté, Magyar (55’ Szabó F.). Edző: Dalnoki Jenő

Gólok: 55’ Glázer 1-0, 87’ Glázer (11-es) 2-0, 90’ Bálint (11-es) 2-1

Kategória: mérkőzés, történelem | Címke: , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése