boldog hősök (fotó: saját)
Minden idők legsikeresebb szovjet mozija az 1950-ben bemutatott Talán ott voltam című kémfilmbe oltott romantikus dráma volt. Valerij Koskov esztéta szerint, aki később az USA-ába emigrált, a moszkvai Pobeda moziban egyszer eladták a férőhelyek háromszorosát is, mégsem zavart senkit a kényelmetlenség, az emberek egymás ölében ülve sírtak, amikor az utolsó jelenetben Nagyezsda felszállt a Leningrádba tartó vonatra. A szerelvény lassan elindult, Vászka először csak bánatosan integetett, aztán futni kezdett, egyre gyorsabb tempóban rohant, majd miután megelőzte a mozdonyt, a hatalmas gép elé vetette magát. A kamera csupán egy felröppenő sapkát mutatott, ami az ég felé tartott, de mindenki tudta, hogy Vászkának vége lett egy másodperc alatt. Az életét adta az igaz szerelemért és ez annyira szomorúan szép, hogy ilyet elképzelni nem lehet. Tiszta szerencse, hogy van a mozi, ami meg tudja mutatni.
Nagyezsdát Melanie MacCoist játszotta, igaz a stáblistán már Melanija Habarova néven szerepelt. Hollywoodban az elején nem futott be nagyobb karriert, csupán perceket kapott jelentéktelen alkotásokban. Főleg naívákat, a főhősnő butácska barátnőjét, esetleg a főhős szeretőjének dekoratív, de nem túl okos kollégáját formázhatta meg, ha egyáltalán a megformázás kifejezés helytálló az ilyen esetekben. Csúnyán affektál, a jelenléte alig érzékelhető a vásznon, írta róla a Los Angeles Kurier kritikusa. Ha nem lennének hatalmas mellei, egy sort sem pazaroltam volna rá, ironizált egy bekezdéssel lejjebb és már meg is érkeztünk. Melanie-t ugyanis csodás alakkal ajándékozta meg a jóisten, kizárólag ezért nem mutatott neki ajtót egyik rendező sem az első meghallgatás után. Maga még fiatal, nem csoda, ha nincs a kisujjában teljes a szakma. Gyakoroljon szorgalmasan!, bíztatta Mel Hobbs, pedig már túl volt a tíz Oscar-jelölést kapó Lear királyon. Csak egy szikra kell!, lelkesedett Buddy Phillis és csak ő tudta mire gondol igazán, amikor felajánlotta a második szobalány karakterét a My Fair Lady-ben. Nem zavarná, ha lenne egy pikánsabb jelenet a tónál? Rövid snitt, esti forgatás, szinte semmi sem látszana, óvatoskodott Gordon Spike. Ő arról volt híres, hogy ’39-ben majdnem volt a Miért énekelnek a halak délben? című, egyébként is botrányoktól hangos alkotásában egy komplett szexuális aktus. Az első verzióban még ott volt, aztán később kivágták és az eredeti kópiát meg is semmisítették. Legalábbis ezt hitte mindenki, de aztán guatemalai zugmozikban csak felbukkant néha a rendezői változat, a helyi perverzek legnagyobb örömére. Mennyit ajánlott Phillis? Ááá, értem. Én kétszer annyit fizetek magának. De a tóhoz ragaszkodom.
És Melanie innentől kezdve szárnyalt. A legnagyobbak adták kézről kézre és hatására megváltozott az amerikai film. Egyre több volt a közeli, egyre merészebbek lettek a beállítások. Nem mellesleg hatalmas viták indultak arról, vajon kell-e korlátozni a kiskorúak mozilátogatását? És ami szintén megjegyzendő: soha nem volt akkora becsülete a kisebb szerepben felbukkanó színészekben, mint akkor. Rájöttek ugyanis, hogy egy jó képességű statiszta rengeteg nézőt bevonzhat és még beszélni sem kell tudnia.
Malenie-t imádta a prüdériától fuldokló elit, mert tabukat döntött le és imádták a tömegek is, mert szerintük fricskát mutatott a felső tízezernek. Olyan helyekre jutott el, amire korábban gondolni sem mert és végül ez lett a veszte. Egy fogadáson megismerkedett ugyanis a nagyhatalmú szakszervezeti vezetővel, Ally O’Harával, aki amellett, hogy megkerülhetetlen volt az autóiparban, egy detroiti gyárban kezdte pályafutását egyszerű szerelőként, de remek beszélőkéjének köszönhetően gyorsan beszippantotta a mozgalom, még szemtelenül jóképű is volt, akiért bolondult az összes lány és szépasszony. Melanie-t is elvarázsolta a személyisége és bicepsze, Ally pedig le nem tudta venni a szemét a blúzok alatt rejtőzködő hatalmas kosarakról. Szép pár voltak ők ketten, igazi amerikai álom a háború miatt rosszkedvű Amerikában. Címlapokról mosolygott a két valószínűtlenül fehéren világító fogsor, egészen addig, amíg McCarthy szenátor nem kezdett el lázasan kutakodni O’Hara felemelkedéséről és rá nem bukkant egy odesszai szálra, pontosabban egy számlaszámra a Bank of Detroitnál, amire gyanúsan sok dollár érkezett a csodás tengerparti városból egy St. Galleni cégen keresztül. Igen, ez volt az a vállalkozás, amelyik papíron nemes és kevésbé nemes fémek kereskedelmével foglalatoskodott, de már évtizedekkel korábban összekötöttek magával Lenin elvtárssal is. A lavina elindult, aminek következtében Melanie MacCoist hirtelen kellemetlenné vált az összes nagy stúdió számára. Először csak a gázsit csökkentették, aztán kezdtek elmaradozni a szerepek is. A régi barátok bizalmatlanok lettek és szinte valamennyien elfordultak az egykor ünnepelt csillagtól. Magányosan rótta az utcákat Albaquerque-ben, ahová elvonult a világ zaja elől, sokszor meg sem ismerték topis ruháiban, amikor bizonytalan léptekkel kóválygott a városban. Nem hagyták békén az öngyilkos gondolatok. Azt találta ki, hogy kimegy a sivatagba, beássa magát derékig a homokba, aztán bevesz kétmaréknyi erős altatót és csak megeszi valami véresszájú ragadozó a hűvös éjszakában. De minden alkalommal megijedt, vagyis inkább meggondolta magát, mert amikor újra átgondolta a mestertervét, rájött, hogy az első harapás fájdalma miatt egyből felébredne és utána borzalmas halált kellene elviselnie.
Az odesszai fiúk mentették meg, akik hírét vették kálváriájának. Először csak írni kezdtek a helyi lapok a derék kommunista színésznőről odaátról, aki nem csupán csodaszép, de még az eszmében is hisz. Néha kicsit kiszínezték ugyan a sztorit, mert biztosan nem lógott Sztálin-portré az ágya mellett és a karácsonyi fenyőn sem vörös volt a csúcsdíszként felrakott csillag, a népek azonban imádták és még jobban kezdték utálni az álnok Amerikát, ahol csak füllentik a szólás szabadságát, közben meg kitörölnék a filmtörténet lapjairól is a legnagyobb géniuszt, mert az mer nagyot álmodni. Az elhullajtott mag termékeny talajt ért, ami újabb cselekvésre ösztönözte a propagandistákat, nem függetlenül attól, hogy Sztálin elvtárshoz is eljutott egy kissé buja fotó Melanie-ról, ami olyan helyeket mozgatott meg a kis gnóm testén, amik már szinte berozsdásodtak. Az agyáról beszélek természetesen.
nem magányos hős (fotó: saját)
A gondolatot tett követte, és ha már az utolsó mexikói trockisták likvidálása okán úgyis arrafelé járt egy kisebb csapat, persze szigorúan irodalmi körnek álcázva, akik a déli államok felolvasó estjeit járták szorgosan és szívták magukba az új realizmust, ami később kétségtelenül megjelent a szocialista realista művekben is, lásd például Konsztantyin Szerjukov írásait, hogy csak a legkiválóbbat említsem, mellékesen elrabolták Melanie-t az egyik mélabús éjszakáján. Nem ellenkezett, hitt benne, hogy a sors akarta így, mégiscsak jobb ez, mint egy cibetmacska gyomrában végezni. A marconákat totál elbódította a színésznőből sugárzó báj és kellem, egy pillanatra sem térítette le őket a jó útról a fülledt erotika, ami még a szakadt hálóingen és köntösön keresztül is áradt. Volt dolguk már mindenféle nővel, bojárkisasszonyokkal, sőt egykori cári leszármazottakkal is, igazán finom fehérnépekkel, és ott nem volt gát. Ellenben most mintha egy képzeletbeli kerítés vette volna körül a dívát, aminek következtében megmaradt a jómodor. Sztálin elvtárs meg is dicsérte őket, miután hazatértek.
Melanie-t a legnagyobb tisztelettel fogadták Moszkvában. A Bolsoj Tyeatr ünnepi műsorral készült, ahol felvonultatták a legnagyobb szovjet színművészeket. A repertoáron főként rabszolgadalok szerepeltek, nagyzenekarra hangszerelve. A neves vendég teljesen el volt ájulva és már azon morfondírozott miképpen lehetne O’Harát is áthozni a tengeren, aki biztosan hasznosítani tudná magát a Donyecki-medencében. Meg máshol is, de arról jobb, ha az elvtársak nem szereznek tudomást.
Már forgott a Talán ott voltam. A külső felvételek éppen elkészültek, a stáb visszatért a Kaukázusból. Kupinszkaja játszotta Nagyezsdát, remekül, aminek mindenki roppant örült. Viszont egyszerre összeült a politbüró és arra jutott, hogy a Nyugatnak az adná az igazi fricskát, ha a tőlük megszerzett csillag ragyogná be a mozit, így megkérték Kupinszkaját, hogy legyen kedves és adja vissza a szerepet. Miután erre nem volt hajlandó, beutalták egy sarkkörön túli szanatóriumba, tekintettel az ideggyengeségre és a helyzet máris meg volt oldva. MacCoist mit sem tudott a valós helyzetről. Bár kicsit pötyögött már oroszul, de főként a Nasa Vremjából tájékozódott, abban pedig kétoldalas interjú jelent meg a mosolygós Kupinszkajával, aki már a jövőbéli terveiről mesélt, ha majd egyszer kipiheni magát. A háttérben gyönyörűen ragyogott a hófehér határ, a többi elítélt inkább tetszett megfáradt betegnek, mint végtelenségig kimerült kényszermunkásnak.
A filmet ötvennyolc helyen mutatták be egyszerre az országban. Az összes vetítőterem zsúfolásig megtelt és mindenütt legalább húsz percig tartott a zajos vastaps, miután végig futott a vásznon a teljes stáblista. A moszkvai Centralnij Kinóban ott volt az amerikai nagykövet is, aki nem hitt a szemének, amikor meglátta Melanie MacCoist öles kebleit, ahogy ringanak a tajgán hasító lovaskocsi hátsó ülésén.
Nyerhetnek, de le nem győzhetnek minket!, sürgönyözte Washingtonba, ahol már bőszen készítették össze a Melanie-ról szóló dezinformációs anyagot. A legütősebb rész az volt, amikor egy belső levelezésre hivatkozva szó szerint idézték az O’Harának címzett szavait.
Ally drágám! Te sem vagy egy óriás, de még így is igazi dali lennél amellett a bohóc ruszki vezér mellett!
A Szovjetszkij film 1952-es évkönyve már nem tesz említést a Talán ott voltam-ról. Mintha soha nem is lett volna ilyen alkotás. Melanija Habarova viszont még évekig hámozta a krumplit Kupinszakajával valahol a messzi északkeleten.
Boldogan.
*
Kicsit távolról indítanék. A Szeged elleni meccsünk délutánján komolyan elgondolkodtam azon, hogy nem megyek ki. Szar az idő, nyűgös vagyok, satöbbi. Aztán ahogy közeledett a kezdő sípszó, győzedelmeskedett a jobbik énem és jégeralsót húztam a farmer alá, felvettem vagy hat réteg ruhát és elkanyarodtam a stadionhoz. Bár a lelkiismeretem tiszta maradt, talán még Köteles sportigazgató előtt is meg tudnék állni bátran, nyugodtan indíthatja az ETO-elköteleződést mérő műszerét, utólag értékelve az eseményeket, hibát követtem el. Mi több, a feleségemmel szemben bűnt, mert így a régvárt közös hosszú hétvégénkre faszán megbetegedtem és csak fogcsikorgatva tudtam teljesíteni a napi harmincezer lépést Mallorcán. Jöttök eggyel nekem, ti ott a klubházban, például kifizethetnétek a spanyol NeoCitránt. Köszi!
Hosszú évek tapasztalata alapján azt vettem észre, ha elhagyom az országot, itthon mindig történik valami. 1989 nyarán egy közepesen szakadt Daciával a nyakunkba vettük a világot és meg sem álltunk Eindhovenig. Donk úr és kedves felesége várt minket szeretettel, meg első este azzal a hírrel, hogy meghalt Kádár János. Mi sután reagáltunk, aminek a lényege az volt, hogy végre. Volt bennük némi hamis illúzió a létező szocializmusról, így nem tudták mire vélni, miért nincs bennünk nagyobb empátia egy embertársunk halála okán. Aki a vezetőnk volt. Tizennyolc évesen nem kezdtem el magyarázni, hogy például Beatrix királynő és Csermanek elvtárs más kávéház.
2009-ben Madeirán gondoltam, hogy én innen nem megyek haza, aztán egyszer csak még a portugál teletext is kiírta, hogy lemondott Gyurcsány. Aztakurva, gondoltuk Zsuzsával és elmentünk delfineket nézni az óceánon. A túravezető megígérte, hogy látni fogjuk őket, én tamáskodtam egy sort, miszerint ekkora hatalmas vízben ez meg hogyan garantált, de tényleg jöttek, én meg még kevésbé akartam hazamenni, mert milyen jó hely már az, ahol az lesz, amit mondanak.
Most meg Mallorca és Kuznyecov. Nem halt meg, nem mondott le, hanem kirúgták. Más olvasatban mégiscsak lemondott, mert ha valaki olyat nyilatkozik, amit ő a szegedi meccs után, az csak azt a mondatot felejti le a szövege végéről, hogy ja, egyébként lemondok. Emlékeim szerint a valahai nagy Szovjetunióban volt egy messze földön híres diplomataképző suli. Na, onnan tuti kivágták volna Szergejt az éveleji diósgyőri, meg a mostani produkciója után. Így csak innen kellett mennie ASAP. A statisztikában benne lesz, a történelemkönyvben aligha.
készülő hősök (fotó: saját)
A saját szegénységi bizonyítványom, hogy Borbély Balázsról első hallásra nem ugrott be semmi. Szerencsére volt annyi eszem, hogy mielőtt kígyót-békát kiabáltam volna rá, meg azokra, akik iderakták a nyakunkra, kicsit utánamentem a dolgoknak. Nyilván edzőként nem győzött, nem győzhetett meg elsőre, de azért mint focista tett le némi teljesítményt az asztalra. A karaktere nekem teljesen oké. Az az emberke, akit kapitánnyá tesznek egy elvileg ellenséges környezetben, biztosan tud valamit. Ha másról nem, a harcról, a megalkuvás nélküli életről és a kitartásról. Nem kell mást csinálnia csak ezt átvinni a csapatra. Nehéz küldetés? Meglehet. Lehetetlen? Ugyan már! Ilyen CV-vel neki biztosan nem.
*
Az óvári mérkőzésen nagyvonalúan átlendülnék. Két okból. Egyrészt nem voltam még annyira jól, hogy teljes egészében a focira, a játékra koncentráljak. Inkább csak foszlányok vannak. Hatalmas gólok, amolyan most minden bejött feeling. Járt ez a csapatnak, szenvedtek eleget a tavasszal. A másik fék, hogy minden tiszteletem ellenére az Óvár nem lehet számunkra mérce. Mi egészen más polcon vagyunk. Elhelyeztük magunkat valahová és amennyiben tartani szeretnénk ezt a pozíciót, akkor itt az ilyen 5-0 az alap. Az idény bukdácsolása után azonban mindenképpen megsüvegelendő, hogy megugrották a srácok a lécet. Gratuláció!
*
És végre megérkeztünk! Tényleg! Ma este jó ETO-istának lenni! Köszönöm. Öreg medve vagyok, de istenemre, elvékonyodott a hangom és elszorult a torkom a második és harmadik gól után, pedig már meggyógyultam. Milyen egyszerű és mégis milyen fantasztikus dolog a futball. Főleg, ha abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy kötődünk és kötődhetünk egy klubhoz. Mi több, nem félek leírni: szerethetjük is azt. Akkor is, ha gáz, akkor is ha nem szeret viszont. Pedig mennyivel jobb, ha a szerelem kölcsönös. Ma megtörtént a csoda és nem érdekel az sem, ha egyesek szerint alacsonyra tettem a lécet. Nem nyertünk BL-t, még csak egy nyomorult bajnokságot valamelyik ligában. Behúztunk egy olyan meccset, amit előre mindenki elvárt. Mégis, sokkal többet nyertünk. Mi is a lelátón, és ők is a pályán. Hitet egymásban. A rossz hír, hogy ezzel élni kell, viszont visszaélni nem szabad. Mert az végzetes lehet. Vigyázzunk ezért egymásra!
Ha megkérdeznék tőlem, mit várok el egy futballmeccstől, elővenném ennek a kilencvenvalahány percnek a felvételét és azt mondanám: ennyit és nem többet. Nem a tökéletességet várom, aki így tesz, naiv vagy hülye. Erre az odaadásra és akaratra vágyom, ami magával ragad. Ami bilincseket vesz le az emberről, ami érzelmeket szabadít fel, ami pozitív energiákkal tölt el. Ha van foci, az már tényleg csak bónusz. Ma pedig volt az is és én tényleg hálás vagyok. Rakjuk el az élményt örök időkre, lehet belőle táplálkozni, ha más nem, az utolsó három erőpróbára.
Nem is nagyon szeretnék elmélyedni a látottakban. Nem akarok szakmázni, már csak azért sem, mert szurkoló vagyok. Én annyit látok, hogy BB érkezésével lettek impulzusok. Mintha ismét minden a helyére került volna. Hogy ez neki köszönhető, vagy annak a helyzetnek, hogy valaki más már nincs itt, végeredményben mindegy. Ha az előbbi az igazság, amiben őszintén reménykedem, akkor már beljebb vagyunk.
Gyurákovicsnak egyelőre nem kellett megmutatnia, milyen kapus is ő igazából, viszont megnyugtató, hogy lábbal rendben van. Vera Luci barátom szíve nem lett kisebb. Az a hosszú keresztsprint, aminek kis híján tragikus halál lett a vége, igazán epikus jelenete volt a meccsnek. A feltámadása már-már Mészáros Bubu legendás alakítását idézte. Szépe Jani sallangmentesen fejelgette ki a bogyókat, ha kellett. Elől most kevesebb szerencsét talált. Boldor Deian a másik romantikus nálam. Állandó pörölése a világgal, amihez az utánozhatatlan tellegetés párosul, lassan igazi unikum. Csontos Domi első gól előtti szöglete világbajnok. Anton Pali visszatért. Látszik rajta az erőnléti edző munkája, plusz fejben is rendbe hozta valaki. Megérdemelt volna egy gólt, de talán jobb is lesz az majd a Vasas ellen a kilencvenedik percben. Boszi Gabit mintha megzavarta volna, hogy egy argentin fickóval kell, kellene kombinálnia. Vingler Lacika most visszafogottabban futballozott, fejében memoriterek és definíciók cikázhattak a holnapra gondolva, ezzel magyarázom a tizenegyes előtti blackout-ot, amiért kár, de milliószor jobb futballista annál, hogy ez megtörje. Bumba Clau élvezte, amit csinált és nála ez az origó. A gólja egy katedrális. Skvarka Misi hozta a szokásos tüzet. Ahogy a harmadik gól minimum ötször várta ki a megfelelő pillanatot, azt tanítani kell, bár az idegrendszeremnek jót tett volna, ha előre tudom, mi a szándék. Lukić Neni részt vett. Ma nem a baszogatásnak van itt a helye. Urblík Norbit nagyon sajnálom, mert félő, hogy megint hosszabb pihenő néz ki neki. Kröhn Chrissie kevésbé látványos szerepet kapott, amit tökéletesen el is játszott, mi több, majdnem rakott egy cseresznyét a habos torta tetejére. Ha az az emelés bemegy… Bánáti Kevinnek nem lehetett egyszerű, kvázi hidegen beszállni. Ráadásul ő is fél nappal a magyar érettségi előtt volt, amit rendesen megkavart az OH vagy ki a tököm. Ha harmincöt évvel ezelőtt járnánk, nagy tétet tennék arra, hogy Kevin műelemzést választ, mert az a kreatívok sajátja, de most majd jöhet az ostoba kvíz a’la Takaró Mihály. Kicsit félek, hogy belátható időn belül lerabolja tőlünk a DAC. Farkas Bazsi. Az ő történetét Hollywoodban írják, most már tuti. Egyelőre nincs egy fél félideje a szezonban, mégis annyi érzelmet szabadított már fel, mintha a legendás Varsányi meccs-számával rendelkezne. Minden egyes mozdulatán látszik, hogy neki az élete ez a klub. Pontosabban: ÉLETE A KLUB! Kell az ilyen hős, a mi kutyánk kölyke fíling. Csak így tovább, Bazsi! Vianna Fabi a gyepen élte meg a katartikus véget, pillanatok jutottak számára csupán. Mégis, volt egy beindulása, amit ha időben észrevesz a társ…
Legyetek jók, szusszanjatok, aztán újra csatára fel, mert kevés kellemetlenebb társaság van, mint a barcikai.
Köszi a halakat és hajrá ETO!
*
ETO FC – Pécsi MFC 3-1 (1-1)
2.222 néző; vezette: Andó-Szabó (szerintem jól nyomta)
ETO: Gyurákovics 0 – Vera 3, Szépe 3.5, Boldor 3.5, Csontos 3.5 – Anton 4 – Boschilia 2.5 (46’ Kröhn 4), Vingler 2.5 (46’ Urblík 0, 57’ Bánáti 3), Skvarka 3 – Bumba 4 (90+2’ Vianna 0), Lukić 2 (70’ Farkas 4.5). Edző: Borbély Balázs
PMFC: Helesfay – Takács, Szekszárdi, Hadaró, Majnovics – Krausz, Szeles (79’ Bachesz) – Harsányi (79’ Vas), Szabó (86’ Varasdi), Lacza (60’ Bukovics) – Rácz (79’ Tóth-Kristóf). Edző: Mátyus János
Gólok: 12’ Bumba 1-0, 40’ Szabó (11-es) 1-1, 71’ Farkas 2-1, 76’ Farkas 3-1
Kiállítás: 84’ Helesfay
[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.
Kiegészítés. A blogolás, a saját brand szabadsága, hogy az általam kialakított szabályokat kellő okkal módosíthatom. Most egy ilyen helyzet állt elő, hiszen Farkas Bazsinál nem volt meg a kellő játékperc. De olyan isten nincs, hogy ezt a mágiát ne honoráljam, így ma kivételesen ő is kap osztályzatot!]