A medve nem játék

megy a jobb (fotó: Kisalföld)


Álmos nyári hétköznap volt, amikor gondolataimba merülve bandukoltam a Baross hídon a város felé. Nem sokkal múlt dél, tűzött a nap veszettül, bár így utólag kicserélném azokat a hőfokokat a mostani értékekre, mert kicsit izzadtam. Tudom, van ez a régen minden jobb volt effekt, de azért ebben a globális felmelegedés dologban, meg klímaváltozásban mégis csak lehet valami. Akkor még ragaszkodtam ahhoz, hogy hosszú ujjú ingbe járjak dolgozni, mert fiatal voltam és yuppie-nak akartam látszani, de most már szarok rá, mégis, emlékeim szerint nem olvadt rám a textil, ellenben, ha teszem azt öt perc múlva fogom magam és pár pillanatra kimegyek az utcára egy laza, kitűrt pólóban, garantált, hogy folyjon rólam a víz. Ezt csak azért mondom, mert anno, kétezerhat júniusában is bátran kimerészkedhettem az apró irodából, hogy aztán nekivágjak egy negyedórás túrának, keresztül a hídon, miközben pont felülről sütött rám a nap. Emlékszem, a Bisinger felöli oldalon róttam a métereket, alig volt forgalom, csak pár őrült bicajos húzott el mellettem, legalább csináltak egy kis hűs menetszelet. Miután elhagytam a zenitet, a szokásos játékba fogtam, hogy akkor most lemenjek az oldallépcsőn, vagy sétáljak végig, egészen a Szent István kereszteződésig a hídon, figyeltem a lámpák változását, magamban rövid kalkulációkat végeztem, mi lesz a jobb megoldás, mintha annak bármilyen jelentősége lett volna, hogy két perccel hamarabb érek a belvárosba vagy sem. A döntést végül rábíztam másra, pontosabban a szerencsére. Eldöntöttem például, hogy ha jön egy busz a szembe sávban, akkor lépcsőzök, ha nem akkor maradok a hídon. Máskor az embereket figyeltem és attól tettem függővé a választást, hogy megy-e előttem egy fiatal lány vagy sem? Most azonban valami váratlan dolog történt. Hirtelen, a semmiből előbukkant egy alak, aki lendületes tempóban tartott, szintén a kereszteződés felé. Papucsban csettegett, sortot hordott, de a lényeg a felsőben rejlett. Kék dresszt viselt ugyanis, gyönyörű mélykéket, aminek a hátán ott virított egy hatalmas 12-es szám és a felirat, Henry. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, hiszen a vébé előtt voltunk, hamarosan Németországban gyűlt össze a világ krémje és vajon mennyire lehetséges, hogy a franciák itt töltenek pár napot, természetesen inkognitóban, mert nem írt róla a Nemzeti Sport és a Kisalföld sem, de aztán elvetettem az ötletet, hiszen, ha titkos a dolog, miért járkálna Henry a saját nevére feliratozott trikóban? A helyzet fonákságát mi sem jelzi jobban, hogy a daliás alak annyira elhomályosította az elmémet, meg persze a meleg is hozzátette a magáét, hogy az sem térítette el a gondolataimat, hogy az előttem sétáló emberre sok mindent lehetett mondani, de azt, hogy fekete, a legkevésbé. Felgyorsítottam a lépteimet és csak imádkoztam, hogy őt is fogja meg a piros lámpa. Egyébként sosem voltam egy Henry fanatikus, bár a tudása sokszor elkápráztatott, de ezt a helyzetet nem akartam kihagyni. Nem voltunk messze már, ő is fokozta a tempót, én is szaporáztam, villogni kezdett a zöld, talán még pár lépés, még öt méter, négy, három és piros. Egyszerre megállt, én mögötte, a géniusz és én, a kíváncsi rajongó, oda sem mertem nézni, csak a földet néztem, amikor váratlanul csikorogva fékezett egy autó mellettünk, majdnem csattant az előtte állóval, de sikerült megállnia, a városháza és a Rába Hotel falai visszhangozták az éles hangot, Henry megrezzent, majd oldalra nézett, pont arra, amerre én álltam, találkozott a tekintetünk.

Nem árulok el titkot, ha elmondom, nem Thierry Henry állt a Baross híd és a Szent István út kereszteződésében a zebránál, akkor 2006 júniusában, egy álmos hétköznapon, nem sokkal dél után, hanyagul elegáns papucsban, sortban, kakasos mélykék mezben, 12-essel a hátán. Egy másik géniusz igyekezett a bevárosba, de most épp úgy, mintha egy lenne közülünk, de valamiért mégis jeleznie kellett, hogy ő futballista. és nemsokára kezdődik a vébé.

Bajzát Peti volt az, a maga valójában.

*

Bajzát Péter 2005 nyarától kezdve hivatalosan, szerződés szerint öt szezonon keresztül volt az ETO játékosa. Igaz, az utolsó idény kissé szomorkásra sikerült, mert 2009 őszén alig jutott szóhoz, amit csak részben indokolt egy makacs sérülés, aztán az utolsó félévre kölcsön is adtuk a Diósgyőrnek. A 92/58-as bajnoki mutató azonban kellő tekintélyt parancsol számára, a teljesítményére a koronát a két gólkirályi cím tette fel 2007-ben (18 dugó) és 2009-ben (20 találat). Kicsin múlt, hogy ne legyen egy címe is, de sajna a Honvéd elleni kupadöntőt elbénázták a srácok 2009-ben, így marad a két bronzérem (2008, 2010).

Kicsit bumfordi, néha talán indolens stílusa nem emelte őt az igazán szerethető futballisták sorába, de ez csak a felszín volt, hisz az őt ismerők szerint arany szíve van. Én egy kicsi szégyenlem is, hogy legjobban a Stuttgart elleni gólja, sőt sokkal inkább azt követő Lehmann-alázás maradt meg nekem a zöld-fehér alakításai közül. Ettől függetlenül nem kérdés, hogy visszatekintve a közelmúltra, simán elfogadnék egy ilyen támadót a csapatba.

Bajzát Péter fontos része az ETO történelmének.

Bajzát Péter ma negyven éves.

A jóisten éltesse!

*

UEFA Kupa kvalifikáció

2. forduló, visszavágó

2008. augusztus 28.

Győri ETO – VfB Stuttgart 1-4 (0-2)

10.000 néző, vezette: Berntsen (NOR)

ETO: Stevanović- Nikolov, Kovács II Z., Bank (46’ Kovács I Z.), Šupić, Tokody – Koltai, Jäkl, Józsi (57’ Völgyi) – Böőr (73’ Brnović) – Bajzát. Edző: Egervári Sándor

Stuttgart: Lehmann – Osorio, Tasci, Delpierre, Boka (46’ Bouhlarouz) – Pardo (62’ Mandjeck) – Lanig, Baştürk, Hitzlsperger – Marica, Gómez (62’ Ljuboja). Edző: Armin Veh

Gólok: 30’ Lanig 0-1, 40’ Hitzlsperger 0-2, 54’ Gómez 0-3, 60’ Gómez 0-4, 81’ Bajzát 1-4

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Ki énekel itt hamisan?

szerintem nincs mögöttünk semmi (fotó: Facebook)

Önmagában az is furcsa volt, hogy a róka, a korábbi szokásait meghazudtolva elegáns öltönyt húzott magára. A kíváncsi érdeklődők ezek után azon már meg sem lepődtek, hogy mind a négy lábán kígyóbőr lakkcipő feszült, hibátlan minőségben, mintha egyenesen most jött volna egy divatfotózásról. Mindeközben a nyakkendője szolid nonfiguratív mintázattal hívta fel magára a figyelmet. Illetve ó, dehogy! Szó sem volt semmilyen hivalkodásról, a rombusz alakokkal díszített kelendőség szinte fel sem tűnt a selyeming óvó társaságában, az őszinte egyszerűség a gyermeki tisztaság okán már-már sírásra késztette az óvatlan szemlélődőt. De vajon mivégre ez a váratlan fordulat? A róka ugyanis szeretett önazonosan viselkedni, nem csinált úgy, mintha nem lenne vörös a szőre vagy éppenséggel lompos a farka, ami most a szépen dizájnolt outfitből ki sem látszott, szóval úgy nézett ki jobbára, mint egy átlagos róka, jó, az utóbbi időben hajazott némi farkasos kinézetre, no de ki ne szeretne többnek látszani annál, ami. Ez a letisztult, visszafogott megjelenés ellenben mindenkit meglepett. Ettől még megismerő őt bármelyik csirke a baromfiudvarban, röhögött nagyot a görény, aki azért tudott egyet és mást a ravaszdiról. Bohóc, tette hozzá, és máris elkapott egy óvatlan kacsát a kerítés mellől, a szerencsétlen kidugta a fejét.

A roppant jól öltözött rókát ez nem zavarta különösebben, a hegyes cipőorral hatalmas ívben bikázta ki az időközben elhalálozott kacsa utolsó tollait, de úgy, hogy azt már senki se láthassa, mondjuk volt némi bibi a mozdulatban, de hát mit várjunk egy valahai balbunkó balbekktől, még akkor is, ha ő most már jó ideje róka. Magabiztosan lépkedett a valódi bőrtalpakon, kicsit zavarta ugyan az illat, hiába igyekezett kiszedni a talpból az ájert a gyártó, van még mit javítani a folyamatokon, egyrészt, nem lehet legyőzni a természetet, másrészt. Hol van az a médiás gólya?, lett hirtelen izgatott a ravaszdi, amit okozhatott a sok felgyülemlő illat, mert múltat nem lehet végképp eltörölni, bármennyire harsogja ezt a sok okos, vagy simán időcsapdába került, ami előfordul ugyan, de mindig megöli az ilyen fontos állatokat, ha nem is a szó eredeti értelmében. Róka fogta csuka.

Nem hiszem, hogy megint őt küldték, adott ki valamilyen fura hangot, mikor elhelyezkedett a szépen előkészített kotorékban, és észlelte, hogy vele szemben egy fészek lett a kérdező széke. Már ezerszer elmondtam, hogy jöhet bárki, de őt nem akarom, károgta a róka úgy, olyan hangosan, rengeteg idegen nyelven beszélt, megkövetelte az állás, a sok tárgyalás, hogy észre sem vette, csúnya szerepjáték vesztes oldalára lépett. A holló nem vette magára, elmondták őt már mindennek, volt pióca, vércse, olyan százlábú, aminek legfeljebb nyolcvan futója maradt, de legfőképp hiéna, hiába mutatta, csak két lábon áll a földön, a többi szárny és egyébként is a begye az érték, meg a zúza, igaz, csupán néhány kultúrában, de ez most nem vita tárgya. Most ő itt a szakmát képviseli, nem károgni fog, az egyébként is egy másik szárnyas, akinek nem mondja ki a nevét, mert nem akarja inszinuálni. Itt vannak a kérdések, amit a stáb egyeztetett, nem akar ő bajt, főleg kellemetlenséget, szóval nem fog csipegetni semmit, csepegtetni még annyit sem. A róka, aki egyébként még mindig azt játszotta, hogy nem róka, megkönnyebbülten vakkantott egyet, olyan rókásat, pedig végig arra készült, hogy tacskósat fog, mert ugye van ez a szerepjáték. de elbaszta az első alkalommal, ami roppant szomorú, azért nem annyira, hogy előkerüljenek a műkönnyek, az jól jöhet később is, ki tudja, ki küldte ide ezt a nyomorult hollót.

Nem kérsz sajtot?, tette fel a szánalmas és semmire sem jó kérdést a róka, ami tényleg csak az időt húzta, de a másik tudta, hogy előbb vagy utóbb előjön ez a rész, így nem futott a csőbe. Hoztam, bazmeg, kerepelte vagy ő, mármint a holló, vagy a benne lévő gólya, ez már sosem derül ki. Annyira közönséges vagy, csapta le a magaslabdát, de úgy, ahogy ezt a Rolland Garroson szokták a lucky loserek elleni negyeddöntőben az igazi ászok, a kiemeltek, ami után csak úgy szikrázott a salak.

Akkor kezdjük, vágta el a közhelyek cunamiját a holló. Tudom, hogy nem fogsz igazat mondani, de legalább próbáld meg hihetően csinálni, jó? Amióta van ez az internet, sokkal nehezebb úgy tenni, mintha érdekelne, mit gondolnak azok, akik olvassák az anyagainkat.

Rajtam nem múlik, görbítette le a száját a róka. Csináljunk egy közös képet?

Azt hagyjuk meg jövőre! Kitudja, mit hoz a holnap!? A holló nagyot harapott a sajtba, majd egy emberes darabot átadott a rókának.

Úgy tűnt, hogy mindketten boldogok.

*

„Kőkemény harc várható, hiszen több csapat nagyon belehúzott télen az átigazolási piacon. Szerintem mi is jól erősítettünk, így bizakodva várjuk a tavaszi folytatást. Szerencsé esetben a bajnokság végén befuthatunk a második helyre.”

Soós Imre, 2020. január 23.

„A labda gömbölyű és a pályán dőlnek el az eredmények, de ahogy eddig az első hat pozíció egyike volt a reális cél, úgy idén az első tízbe kerülés az elvárás a csapattal szemben. A gazdasági és infrastrukturális háttér adott az előre lépéshez, de a játékosoknak és a stábnak a pályán ehhez hozzá kell tennie a maga részét, hogy az ETO ismét első osztályú lehessen.”

Soós Imre, 2020. július 29.

„Szerintem a klub lehetőségeit tekintve reális célt tűztünk ki a csapat elé az első tíz hely valamelyikének megszerzésével. (…) Alakul a játékoskeret is, a sportigazgató elképzeléseit ismerve erősebb gárda áll majd a szakmai stáb rendelkezésére.”

Soós Imre, 2021. június 14.

*

Az ETO a 2020/21-es szezonban a tizenkettedik helyen végzett a húsz csapatos második ligában.

Egyelőre nyomát nem látom annak, hogy az előttünk lévő szezonban ennél jobb eredményre számíthasson a már így is milliószor megalázott szurkolótábor.

A hírek szerint a róka nagyon is jól van.

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Jampik

tanksapka (fotó: Stark Peti FB)

Ezt a képet Starektől lopom, ha minden igaz, benne lesz hamarosan megjelenő könyvében.

Korsós-Lakos-Stark.

Bizonyos értelemben rocksztárok, mert ahhoz, hogy azok legyenek, sokszor nem is kell tudni zenélni.

Egyébként tudnak.

Helyi srácok.

Legendák.

Ha nem számítom a 2013-as bajnokcsapat tagjait, olyan karizmatikus figurák, akik rengeteg szép pillanatot okoztak a győri közönségnek az elmúlt harminc év ínséges időszaka alatt.

Akiket nagyon sokan szerettek.

Olyanok, akik most is hiányoznak.

Gyuri az Üstökös FC-t szolgálja Bácsán, és elmondja a tutit a közmédia fociműsoraiban. Hitelesen, hiszen részese volt számos komoly meccsnek Európában.

Palit elvesztette a futball. Hogy ez kinek a hibája, mélyelemzésért kiált.

Petit most viszi el a Gyirmót edzőnek.

Biztos, hogy jó ez így?

*

1998. június 6.

Győri ETO – Tiszakécske FC 2-1 (2-0)

6.000 néző, vezette: Vad

ETO: Molnár L. – Lakos – Stark – Mracskó (87’ Zahorán), Korsós, Csató S. (65’ Cseke), Somogyi, Gőgh – Szarvas (81’ Fehér), Ferenczi, Vayer. Edző: Reszeli Soós istván

Tiszakécske: Tóth – Balla L., Izsák, Sipos, Barna – Holló, Bánföldi, Molnár I. (46’ Major), Bessermann (57’ Török), Szántó (74’ Vidákovich) – Balla M. Edző: Gálhidi György

Gólok: 3’ Ferenczi 1-0, 43’ Vayer 2-0, 47’ Sipos 2-1

*

Miközben.

„A héten hat alapítótaggal – Győri ETO FC, Rába Rt., Integrál-Hexa Magasépítőipari Rt., Észak-dunántúli MÉH Rt., Alcufer Ipari Kereskedelmi Kft., Bíró-Men Kft. – és tizenhétmillió forinttal, plusz a szponzori konzorcium hatszázezer forintos »belépőjével« megalakult az ETO FC Kft. Várhatóan hetedik alapítótagként napokon belül belép a városi önkormányzat is, hiszen a megállapodás már létrejött, bár ezt még a városi közgyűlésnek a június 11-i ülésén jóvá kell hagynia. A kft. ügyvezetői igazgatói tisztét mellékfoglalkozásban Borbényi János, a Győri ETO FC elnöke tölti majd be. Az alapító okiratot június 4-én nyújtották be a cégbírósághoz.”

[Nemzeti Sport, 1998. június 8.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Sorsod Borsod

vörös és fekete (fotó: Hidasnémeti VSC Facebook)

Amikor kilencvenben Miskolcra mentem tanulni, a jövőre vonatkozó terveim között az is szerepelt, hogy amint megérkezem a városba, fogom a kis fekete igazolványomat, és jelentkezem a megyei szövetségnél. Egyrészt hajtott a kíváncsiság, és persze izgatott az ismeretlen, amibe egyszerre belecsöppentem, nem is beszélve arról, hogy életemben először kellett a szülői ház biztonságot adó melegétől távol élnem tartósan, előtte jó ha egy hétig nem voltam otthon egyhuzamban. Mostantól kezdve tényleg azt csinálok, amit akarok, gondoltam, miközben kellemes bizsergés futotta át a testem, ahogy rám szakadt az a fene nagy önállóság. Nem tagadom, a másik el nem hanyagolható motívum az volt, hogy megszoktam azt a relatív jólétet, amit a hétvégeken megkeresett közel ötszáz forint jelentett. Száz forint a felnőtt meccs partjelzéséért, kétszázötven az ifi levezetéséért, plusz az útiköltség. Az érettségi után majdnem egy évig hordtam ki újságokat és volt olyan hónap, amikor alig több mint kétezerötszáz forintot kaptam kézhez, így aztán különösen megbecsültem minden kiegészítő jövedelmet. Azt nem tudom, hogy végül bepakoltam-e a fekete fellépőruhámat, amit abban az időben még magam válogattam össze a sportboltban, nadrág, gombos rövidujjú póló és sportszár, nem felejtem, akkortájt jöttem rá, hogy a feketének is vannak árnyalatai, kellett pár mosás, hogy megteremtődjék a szett egyes tagjai között a színharmónia, pedig nagy táskával indultunk és szeltük át az országot a fehér Daciával, anyám ragaszkodott hozzá, hogy megnézze, hol fogok lakni, apámnak meg nem volt más választása, nehogy már vonattal menjünk, Jóska! Az igazolvány biztosan ott lapult valamelyik oldalzsebben és mellette a vöröscsillaggal, meg barna fűzős bőrfocival ékesített jelvénynek is akadt hely, a dressz ráér később is, csukát meg úgyis kellene venni egy újat, mivel három év alatt szépen elkopott Vámosszabadi és Kajárpéc között.

Az első hétvégén jól összemelegedtem új lakótársaimmal, belaktuk a szobát szépen, szerencsére anyám még annak előtte távozott, hogy bármelyikünk kipakolt volna, így azzal az illúzióval utazhatott haza, hogy komoly eséllyel indulunk a tisztasági versenyben majd, nekem szimpatikusak ezek a fiúk, súgta a fülembe. Apám idegesen toporgott a kollégium előtti lépcsőn, még el sem indultak, de ő már a budapesti belvárosi forgalomtól fázott, az odaúton nem lehetett szólni sem hozzá egészen addig, amíg el nem érte az M3-as kivezetőjét. Vigyázzatok rá!, fordult anyám három vadidegenhez, akik kényelmesen elnyúltak a tábori ágyakon, és nekem nem kellett több, hogy megértsem, ezerszer jobban bízik bennük, mint bennem bármikor. Óvatosan sandítottam ki az ablakon, aztán amikor végre szem elől tévesztettem a kollégiumi épületek melletti úton elsuhanó Dacia ismerős hátsólámpáit, egy az őszinte megkönnyebbülést kifejező mély sóhaj után csak annyit kérdeztem, nem iszunk meg egy sört valahol?, s bár bíztam benne, magam is meglepődtem, hogy milyen elemi erővel tört ki az öröm és az egyetértés azokból az emberekből, akikről egy órával korábban még azt sem tudtam, hogy léteznek, most meg már nagyon úgy tűnik, hogy együtt fogunk élni egy jó ideig ebben a szűk szobában.

Soha nem mentem el a megyei szövetségbe. Az elején még volt bennem elszánás, hogy ez csak idő kérdése, de annyi dolgom van, hogy nem fér bele, ami nem volt igaz, hiszen minden szabad percünket, abból pedig volt rengeteg, vagy a könyvtárban vagy a Rockyban töltöttük. Aztán azzal áltattam magam, hogy biztosan akkor tartanak hivatali órákat, amikor nekem órám van, amiről hiányozni nem szabad és nem csak azért, mert katalógus van, hanem azért is mert ez az én érdekem, így nem maradok le, könnyebb lesz a tanulás, ami megint csak hazugság volt, mivel ellógtunk minden olyan alkalmat, amikor nem fenyegetett bennünket a veszély, hogy ebből bármilyen hátrányunk származik. A legközelebb akkor álltam ahhoz, hogy jelentkezzek a borsodi bírók állományába, amikor talán másfél hónappal a tanév megkezdése után elvesztettem az egy havi, otthonról kapott zsebpénzemet, ami kábé kétezer forint volt, a hátsó zsebemben volt a két darab ezres, magam sem értem miért, hiszen éppen előadásunk volt a kettesben, oda felesleges volt bevinni, lehet, hogy attól féltem lába kél, miközben én a mikroökonómia varázslatos világáról hallgatok okos dolgokat, mikor a folyosón jöttünk visszafelé, akkor vettem észre, hogy nincs meg, őrülten forgattam ki az összes zsebemet, hiába persze, ötször jártam meg az utat oda és vissza, az immár üres előadó padjai között négykézláb bóklásztam hosszú percekig, közben bejött egy takarító, akinek kitéptem a kezéből a szemetes kosarat, ő nyilván nem értette, mit is akarok, de annyi sültbolondot láthatott már errefelé, hogy fenn sem akadt a jeleneten, csak tűrte, ahogy kiborítom a kosár tartalmát a földre, pontosan elé, majd rendet csinálok, ziháltam kivörösödött szemmel, persze, persze, felelte ő, csak csinálja nyugodtan, és kisétált, egy félóra múlva visszajövök. Nem lett meg a pénz, Jancsitól kértem kölcsön, mosolyogva nyújtotta át a bankókat, ha csak két hónap múlva kapom vissza, az sem baj, és én tudtam, hogy ebből barátság lesz, és nem az érdek miatt.

a walesi Zemplén (fotó: elevation.maplogs.com)

Sajnos közben megírta az Észak-Magyarország, hogy Ragályon a kukoricaföldön üldözték a játékvezetői hármast egy kocka Ladával, miután hiába vezették hatvan percig a második félidőt, nem jött össze a hazaiaknak az egyenlítés, egyszerűen nem jött össze olyan szituáció, amire könnyű szívvel befújhattak volna egy icipici tizenegyest, így meg a vendéglátó nehezen viselte a dupla kiállítást, amit egy korszerű kontra után góllal büntetett a zubogyi csapat. A sporik talán Skodával menekültek, a részletek nem maradtak meg, csak elképzeltem, ahogy félelemmel a szemükben keresik a csapást, néha felröppen egy fácán a semmiből, ami után riadtan kapaszkodnak egymásba, majd a tükörbe néznek, de még mindig látszik a Lada sziluettje, talán ha egy róka futna keresztül azok előtt, azzal egérutat nyerhetnének, de nem történik ilyesmi, valahol itt kell lennie egy földútnak, akkor majd fordulj hirtelen balra, Sanyikám, üvölti Ondrék, aki már harminc éve vezet, volt kerettag a területi bajnokságban is, de valamiért sosem bíztak rá egy meccset sem, most azonban eldöntötte, ha ezt túléli, leteszi a sípot, vagy ha mégsem, akkor csak kispályán vezet Miskolcon, ott is vannak balhék néha, de embert még nem akartak ölni. És ekkor egyszerre elcsendesül minden, a keresztút még sehol, a Lada azonban eltűnt, talán a föld nyelte el, mert annyira valószínűtlen az egész. Állj meg!, ordítja Ondrék, kapcsold le a motort, aztán egy pisszenés se! Így állnak vagy öt percig, nem történik semmi, aztán még várnak, egészen sötétedésig, ami annyira nem jó ötlet, hiszen akkor már semmi sem látszik, nemhogy egy út, de az isteni gondviselés segít, pár méter megtétele után ugyanis ott van az a földút, aminek a végén már fények villannak fel, csak követni kell őket, mint a lidérceket.

Lehet, hogy csak három hónap múlva tudok törleszteni, Jancsi, teszem le az újságot remegő kézzel, ő pedig csodálkozva néz rám. Semmi baj, feleli, majd kis hatásszünetet követően folytatja, minden rendben?, olyan falfehér az arcod. Jól vagyok, hazudom, érdekes, hogy mennyire megfogott a kollégák rémtörténete, magam is meglepődöm, hogy ennyire szentimentális lettem húszéves koromra. Aztán hirtelen belém hasít a szörnyű felismerés, ebben a pillanatban vált bizonyossá, hogy nem lesz belőlem játékvezető a megyében. Képzeletben búcsút intek a könnyen megkereshető pénznek, és elfogadom azt a tényt, hogy biztosan nem jutok el számos varázslatos helyre.

Tardonára, Varbóba, Szirmabesenyőre, Ragályra, Szuhogyra.

Vagy éppen Hidasnémetibe.

*

Nincsenek véletlenek. Így annak is oka van, hogy a sok munkával, de mégiscsak relatív könnyen megszerzett bajnoki cím után az ETO Akadémia még nem dőlhet hátra, nincs meg kvázi ingyen, erőnyerőként az NB III-as indulási jog, hanem melózni kell érte, ráadásul a párharc sikeres megvívásához a csapatnak le kell győznie az időt s a távolságot is, hiszen a sorsolás Borsodba, azon belül is fent északra, közvetlenül a szlovák határ mellé szólítja a csapatot.

a vonat nem vár (fotó: iho.hu)

Ellenfelünk a Hidasnémet VSC-Polgári csapata lesz, ahol a névben az utótag nem egy földrajzi nevet rejt, hanem egy vállalkozást, amely az aprócska klubot támogatja. Az encsi székhelyű Polgári Kft. az építőiparban ténykedik, helyi, pontosabban regionális szinten sikerrel, így aztán a futballcsapatnak pipec kis sporttelepe van, a képek alapján egy igazi ékszerdoboz a Zemplémben, nem mellesleg a távolban felsejlő magas hegyeknek köszönhetően gyönyörű kulisszák között.

A csapat az utóbbi években, vélhetően nem függetlenül a pénzes mecénásnak köszönhetően lett a bajnokság meghatározó tagja, és története során idén nyerte meg először az első ligát, miután az utolsóelőtti fordulóban 3-1-re nyert idegenben a harmadik Gesztelye ellen, így szakítva le végleg az üldöző Felsőzsolcát. Az utolsó kör már igazi futballünnepet hozott a településen, amikor 6-1-re verték a hajdan sokkal szebb napokat látott Sárospataki TC-t.

Az esélyek megjósolhatatlanok, mondom ezt azért, mert a megyei futball varázsa éppen ebben rejlik. Első blikkre járhattunk volna sokkal rosszabbul is, mert ha másért nem, név alapján veszélyesebbnek gondolnám a Békéscsaba második számú csapatát, de nem árt az óvatosság. Vegyük csak azt, hogy a határ közelsége okán a hidasnémeti csapat számos szlovák vagy szlovákiai játékost foglalkoztat, akik lehet, hogy nem akkora spílerek, de a hozzáállásuk egészen más ehhez a játékhoz, mint számos hazai sporttársuknak és ehhez vegyük hozzá még azt is, hogy a tréner szintén Szlovákiából érkezett.

A hab a tortán, hogy rajtuk kívül még van legalább két roppant érdekes futballistájuk, akiknek a neve ismerősen csenghet az átlagosnál tájékozottabb Nemzeti Sport olvasó számára. Az egyikük George Menougong (36), aki játszott valaha a Diósgyőrben első osztályban is, bár ő egyes hírek szerint most éppen sérült, szerintem össze fogják drótozni. A másik NB I-es múlttal rendelkező egzotikus emberke Yves Simplice Mboussi (34), aki több mint tíz élvvel ezelőtt a Nyíregyházi Spartacus színeiben játszott az ETO ellen (az ő szemszögéből 0-5) Győrben. A meccs utáni értékelésben az újság azt írta némi malíciával, hogy vélhetően nem ilyen teljesítmény miatt ragaszkodtak annyira a megszerzéséhez. De ott van még az örökifjú kapus, Szalma Pál (39) is, akinek 42 elsőosztályú meccse van a DVTK színeiben. 2007-ben például ő védett azon az ETO-Diósgyőr meccsen az utolsó fordulóban (4-0), amit ha nem nyerünk meg, kiesünk.

Ami még érdekes lehet, bár Borsodot ismerve egyáltalán nem meglepő, hogy komoly szurkolói bázissal rendelkezik a társaság, a helyi ultrák XII. Hadosztály név alatt futnak és tudnak hangulatot teremteni rendesen. Információm szerint a vasárnapi meccsre is számosan igyekeznek a hivatalosan meghívott notabilitások mellett, így vélhetően zúgni fog a Hajrá Hidas! az ETO Park Hotel terasza alatt.

Ami biztos, a pályán meg kell adnunk a tiszteletet az ellenfél részére, mert csak akkor van sansz a feljutásra, ami ugyebár alapvető elvárás, ha a bátorság és az elszántság mellett ez is megvan.

Én még egy éven keresztül nem akarom hallgatni a sem a csornai elnök, sem a DAC funkcionáriusainak hisztijét.

Hajrá ETO!

Kategória: előzetes, mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Egy újabb eltékozolt félév

Már az elején szeretném leszögezni, hogy elbaszottat akartam írni, azonban a blogírás egyik alapszabálya, hogy lehetőség szerint nem használunk csúnya szót a címben, mert az taszíthatja a potenciális olvasók egy részét, másfelől lényegesen nehezebb a promóció a sok értelmetlen szociális médiás szűrő meg algoritmus miatt. Meglehet. Ettől függetlenül ez lenne a helyes. Sőt! Nagyon sok elbaszott évről szólhatna a szöveg, de most csak az elmúlt fél esztendőre fókuszálok.

*

A hír friss és ropogós: mától – elvileg két évig – Klausz László az ETO trénere. Őszintén kívánom, hogy töltse ki az idejét, mert ez a tény már önmagában azt jelentené, hogy munkálkodása alatt volt valamilyen eredmény, ne adj’ isten siker.

Feladat van bőven, amit mi sem bizonyít jobban, mint a nyitóképen látható tükör. Nem, nem valamilyen PlayStation-ös fikció figyelget a monitoron, hanem a tavaszi tizenhét bajnoki mérkőzés eredményei alapján összerakott tabella alsó felét láthatja a tisztelt közönség. De hiszen Hófehérke halott!, ordítaná eszelősen a gonosz mostoha, ha a meseíró perverziója okán egyszerre egy második ligás futballcsapat ügyvezetője lenne az új karaktere.

Csak jobb jöhet, puffogtatom már most az ezerszer leamortizált konyhai bölcsességet, és amilyen hülye vagyok, még el is hiszem, hiába vágott már pofán az élet annyiszor.

Te sírtál vagy röhögtél, amikor tavaly nyáron azt mondták az arcodba, hogy cél az egytől tízig?

Én már nem emlékszem pontosan. Arra ellenben igen, hogy a Szentlőrinc elleni reménytelen meccs után komolyan elgondolkodtam azon, lendületből megnézem ötször egymás után Kuroszavától a Rant, mert az is több örömet fog okozni. Csak jelzem, egy előadás nettó játékideje százhatvankét perc. Később már tényleg nem volt kedvem sírni se, pedig kicsúsztunk az első képernyőből az M4-en.

Most minden jó. Nincsenek meccsek, még a keret sem ismert, lehet nagyot álmodni. Én például arról hallucinálok, hogy épp ideje lenne egy zöld csapatot látni a BEK/BL döntőjében. Valszeg egy olyan mate yerba szállítmányba futottam bele, amibe több cuccot rakott a termelő Caviahutéban, mint az argentin szabvány kétszerese. Örök hála neki!

A magam részéről megnézem a hétvégi osztályozót a jónevű Hidasnémeti ellen, mert Győr nem maradhat NB III-as csapat nélkül, RIP Csanak, aztán vagy kolostorba vonulok vagy előjegyeztetem magam egy speciális agyműtétre, aminek elsődleges célja a valóságreceptorok rugalmassá tétele. Állítólag nagyon jók az eddigi eredmények, a méltán híres World Brain Gazette, amit a szakemberek egyöntetűen az agykutatás number one-jaként emlegetnek, 83%-os eredményességről ír a legújabb tanulmányában.

Kínában még kicsit jobb is a százalék.

*

A tavasz során tizenhét meccset játszott a csapat. Magam is megdöbbentem, hogy csupán a Haladás (3-0) és a Vasas (0-3) elleni összecsapásokat nem láttam. Már önmagában ezért járna egy ETO-címeres kulcstartó. Dramaturgiai szempontból tökéletes, hogy az az egy, amit élőben is követhettem, szintén 3-0 lett. A Barcika ellen, itthon. Nem akarok újrázni semmit, amit ezekről a találkozókról gondoltam, korábban már leírtam.

A poszt célja csupán az, hogy a mindenkori osztályzatok alapján vonjak egy gyors mérleget az egyéni teljesítményekről. A számsort elemezve elsőként az szúrt szemet, hogy roppant igazságtalan voltam. Egyrészt pontosan az ellenkezőjét csináltam annak, mint a műkorcsolya- vagy tornaversenyeken működő egyszeri bíró, aki az elején szűkkeblűen méri a pontokat, hogy tartalékoljon későbbre, nehogy aztán a tripla Ritzbergert egymás után tízszer megcsináló szovjet kislány ugyanannyit kapjon, mint a tízéves román, mert nincs hova. A Pécs elleni idénynyitón máris megszórtam a fiúkat relatív jó jegyekkel. A másik, hogy Priska nagyon hátul végzett, amit csak azzal tudok magyarázni, persze mindezt csak a tudatalattim egyik hátsó zugából előrángatva, de mindenképpen őszintétlenül, hogy nála sokkal magasabbra raktam az átugrandó lécet, mint bárki másnál. Fiam!, te mezítláb futsz, a többiek felvehetik a szögest, mondta rezzenéstelen arccal Jakupcsik bácsi, aki már ötven éve edzette a sprintereket Hevesen, aki hozta is az eredményeket szépen, de ettől függetlenül mindenki tudta, hogy nála igazságtalanabb embert nem hordott hátán a Föld, beleértve Jaczina játékvezetőt is, pedig őt megelőzni nem kis teljesítmény. Most én vagyok a gonosz Jakupcsik bácsi, mindenkitől elnézést kérek, főként Priskától, pedig nekem csak olyan ellenfél jutott mint Andó-Szabó. A valósághoz azonban mégis közelebb áll, miszerint piszkosul idegesített a jó Tamás pályán mutatott, sokszor indolens viselkedése, amire szerintem öncélú és fölösleges, és amit súlyos mínuszokkal honoráltam. Nyilván ezt mások túlzott győzni akarásnak hívjak és nem biztos, hogy nincsen igazuk.

A szikár tények.

Az általam értékelt meccseken 25 olyan futballista volt, aki osztályzatot is kapott, azonban közülük csak tizenegyen léptek legalább hétszer pályára. Őket rangsoroltam végül, mert itt, a bűvös hetes számnál húztam meg a vonalat. A két kapus. Gundi és Ruisz Barni végül kicsúszott. Ugyan nyolcszor illetve hétszer ők védtek, de volt pár alkalom, amikor nem kaptak jegyet, mert nem volt mit értékelni, annyira nem volt dolguk. A hat kalkulusból számított átlaguk egyébként verte a többiekét, ezért Priska mellett nekik is megszavazok egy-egy alternatív MVP díjat.

A meglepetésgyőztes Kovács Krisztián lett nálam, ami nagyjából be is árazza a szezont. Még mielőtt bárki súlyos átkokat szórna rám, plusz mindenféle vuduvarázslat keretében biztostűvel szurkolná ki a szememet, ez legkevésbé Krisz hibája! Ő csinált egy kiegyensúlyozott félszezont, amiből viszont hiányzott az igazán extra, ugyanakkor az übergáz teljesítmény is. Sűrű kalaplengetés!

Második helyen futott be az örökifjú Lipi, aki a szép lassan levezető, jellemzően kiegészítő szerepet játszó futballista helyett megalkotott és magához ragadott egy kvázi főszerepet. Tom Stoppardot megidézve lett Rosencrantz a Hamlet ünnepelt sztárja. Az ember, aki csak látványos gólokat tud szerezni, bár fordulási versenyben Latyi bácsi ellen is megizzadna.

A dobogó legalsó fokára Temesvári Attila lépett. Ha pikírt akarok lenni, az összefoglaló alapján neki bejött, hogy a Vasas-meccsen nyújtott teljesítmény nem került bele az értékelésbe.

A többiekről, és itt most a Priskinen túli világról beszélek inkább semmit, mint rosszat. Javaslom, hogy valahogy szerezzék meg a Man In Blackből ismert csodafegyvert, azt, ami kitörli az emberek emlékezetét, aztán keressék fel azokat az elvakultakat, akik végig szenvedték a szezont és hadd szóljon. Mindenki jól fog járni.

A megosztott Citrom-díj azoknak a munkatársaknak jár a klubházban, akik összehozták ezt a társaságot, plusz megverték őket a nyakukra ültetett szakvezetőkkel.

Ámen.

*

A tavaszi szezon játékosrangsora, zárójelben a kapott osztályzatok száma.

Emlékeztetőül: A srácokat 1-től 6-ig terjedő skálán mozgó jegyekkel értékeltem. Fontos, hogy voltak feles osztályzatok is, valamint az kapott kalkulust, aki legalább egy fél félidőt játszott az adott meccsen.

1. Kovács Krisztián           2,53 (15)

2. Lipták Zoltán                 2,50 (14)

3. Temesvári Attila            2,46 (14)

4. Vitális Milán                  2,33 (9)

5. Bagi István                     2,31 (8)

5. Egerszegi Tamás            2,31 (8)

7. Kiss Máté                         2,25 (14)

8. Fejes András                  2,13 (15)

9. Priskin Tamás               2,08 (13)

10. Berki István                   2,08 (12)

11. Májer Milán                   2,07 (14)

…és a többiek:

Ruisz Barnabás              2,92 (6)

Gundel-Takács Bence  2,83 (6)

Hanzli Péter                   2,67 (3)

Sipőcz Bence                  2,38 (4)

Erdei Milán                    2,33 (3)

Molnár Rajmund          2,33 (3)

Vári Barnabás                2,00 (2)

Vincze Ádám                  2,00 (1)

Horváth Olivér              1,75 (2)

Szabó Tamás                  1,75 (2)

Vankó Imre                    1,75 (2)

Vukasović Marko          1,67 (6)

Farkas Balázs                 1,60 (5)

Simcho Viktor               1,60 (5)

Senki ne feledje, hogy ez csak egy játék, kompenzáció, a fotelben ülő, kicsit öregedő futballromantikus bosszúja azért, hogy ő nem érhetett oda, mert az apukája nem vitte le anno a klubba focizni, ezért aztán megsértődni nem ér!

Az azonban biztos, hogy Klausz Lacinak lesz bőven dolga.

Az már egy másik kérdés és egy másik történet, hogy a fentebb sorolt játékosok közül kikkel…?

Kategória: elemzés, mindenmás | Címke: , , , , , , , , , , , , | 2 hozzászólás

Árnyékban napozunk

melyik ajtón menjek be? (fotó: saját)

Ez az egész kicsit olyan, mint otthon, Benito Juárezben, nem igaz barátom?, fordult Luís Cordóval a mellette ballagó Alfredo Gavídiához, mikor a nyúli sporttelep bejáratához értek. Gavídia bőszen bólogatott, pedig mindketten tudták, hogy ez így nem igaz. Talán az éles napsütés zavarhatta meg Luíst, esetleg az a pár pohár pálinka, amit még a faluban ittak vidám emberek társaságában, nem tudom. Alfredo mindenesetre nem akarta megzavarni a percnyi idillt, mert jól tudta, hogy milyen keserű az ő barátjának szíve. Igen. Megint a nők, pontosabban egy nő volt az ok, mint már annyiszor. Matilde Milagro. A céda, aki miatt egyik pillanatról a másikra otthagyták Benito Juárezt, sőt El Salvadort is, és még sem álltak Európáig. Matilde Milagro, akit Luís úgy szeretett, mint előtte senki mást, aki miatt abbahagyta a futballt, ami azért elég komoly áldozat volt tőle, hiszen a klubházban élt már évek óta, az öltözőben aludt, amiért cserébe az edzések után rendben tartotta a szegényes épületet. És a pályát. Matilde Milagro igéző szeméért azonban arra is képes volt, hogy összepakoljon és kivegyen egy rozoga házat a falu szélén. Álmodozni kezdett, elképzelte, ahogy együtt fognak élni, gyerekeik lesznek, legalább öt és a mindennapjaikat elönti a boldogság. De nem lehet minden úgy, mint a mesékben, meg a nyálas lányregényekben, ugyanis Matilde Milagro egy álmos októberi napon képes volt megszökni Manlio Gutierrezzel, a hentessel. Elmegyek, mondta csendesen Luís Cordóval Gavídiának még azon a napon, mikor Matilde Milagro utoljára mosolygott rá reggel, hogy aztán virágos ruhájában a piaci felé induljon, majd sose térjen vissza. Nem illünk egymáshoz, Luís, írta kacskaringós betűkkel a levélben Matilde Milagro, amit Cordóval akkor talált meg a konyhaasztalon, mikor leült megenni a levest. Érezte, hogy baj lesz, mert Matilde Milagro sosem késett előtte, de nem akart kétségbeesni ideje korán, csupán a gondolatait szerette volna elterelni azzal, hogy kanalazni kezdte a fenséges ételt. Az utolsót, amit Matilde Milagro főzött. Az utolsót, ami egyszerre megkeseredett, mikor elolvasta a búcsúzó sorokat. Veled megyek, Luís, bárhova is visz az utad, mondta Alfredo és nem csak egy ócska közhelynek szánta mondandóját. Matilde egy kurva volt, tette hozzá csendesen, amit rögtön meg is bánt, de már nem volt mit tenni, a szavak elhagyták a száját és önálló életre keltek, Alfredo már nem tudott uralkodni rajtuk. Ne beszélj így róla, Fredo!, nézett rá üveges szemmel Luís Cordóbal, ha még egyszer ilyet mondasz, istenemre!, megöllek, pedig úgy szeretlek, mintha az édestestvérem lennél. Zokogva ölelték meg egymást, úgy, ahogy csak a testi-lelki jóbarátok tudják és Matilda Milagro neve soha többé hangzott el kettejük beszélgetésében. Matilde Milagro, ha különböző okból is, de örökre megszűnt létezni a számukra, még az emlékét is kitörölték a gondolataikból. Azért tartozom az igazságnak azzal, ha elmondom, bár keményen tartotta magát, de Luís Cordóvalnak abban a pillanatban meghasadt a szíve.

Szép ez a vidék, Fredo! El tudom képzelni, hogy itt élem le életem hátralévő részét, testvérem, nézett a nyúli dombok felé Luís, és most egyáltalán nem túlzott. Mit mondtál? Hogy hívják ezt a helyet? Nyúl, felelte Gavídia. Nyúl, ismételte meg szinte azonnal Cordóval, ízlelgette az idegenül hangzó nevet. Fura nyelv ez a magyar. Öt hónapja voltak már úton, a fáradságtól elcsigázott Alfredo azt is elfogadta volna, ha egy sivatag közepén vernek tanyát Észak-Afrikában, ő csupán aludni szeretett volna huszonnégy órát egyhuzamban, ehhez képest ez a táj igazán kellemesnek tűnt, így egyáltalán nem igyekezett lebeszélni barátját a hirtelen jött ötletről. Nézd!, milyen takaros kis futballpálya, kedvem lenne újra játszani, folytatta Cordóval, miközben szemmel követte a pályán bemelegítést végző csapatokat. Gyere, menjünk be, Fredo! Rendben, Luís!, de ígérd meg, ha vége, keresünk valami szállást.

Védettségi igazolvánnyal a lelátóra lehet fölülni, anélkül csak a kocsma teraszára mehetnek be, mondta a kocsi csomagtartójából hirtelen előbukkanó ember, aki a jegyeket árulta. Ezerkétszáz lesz, ugye számolhatom egybe?, hadarta tovább, majd kérdezés nélkül nyújtotta is a két bilétát. Cordóval és Gavídia egy kukkot sem értett az egészből, mire az ember türelmetlenül egy papírra firkantotta a számot, 1200, majd jó hangosan folytatta, forint! Ő is azok közé tartozott, akik szerint a nagyobb hangerő segíti a nyelvi akadályok áthidalását, és megint igaza lett, mivel rövid kotorászás után Luís egy húszezrest húzott elő a zsebéből. Na, elmész ám a picsába!, dohogott az ember, nem látod, mennyien vannak? Hogy adjak én most ebből vissza? Nagy nehezen összeszedett egy öt- és egy tízezres bankót, aztán gyorsan a meglepett Cordóval kezébe nyomta. Ennyi van, slussz, passz, szevasz! Maga is meglepődött, amikor a két idegen mosolyogva elindult a pálya irányába. Ja és hajrá Nyúl!, kiáltott utánuk, de azok már messze jártak és nem hallották. Vagy ti Győrből jöttetek?, morogta most már maga elé. Régen jártam a városban, lehet, hogy az Audiban is dolgoznak bangladesiek?

*

Amikor a második félidő közepén Kerkez Markó egy kicsit keményebben lépett oda az egyik hazai spílernek, aki jajongva terült el a földön és Neymar Jr. módjára hempergett egy kicsit a meglepően jó állapotban lévő gyepen, egyszerre elszakadt a cérna a hazai B-közép mind az öt tagjánál, nekem pedig bevillantak a több mint harminc évvel ezelőtti emlékek. A falusi futball semmivel sem összehasonlítható bája, amikor a lokálpatriotizmus egyébként is magasan lobogó lángját folyamatosan táplálja a sör-unikum kombó, és erre jön még gyúanyagként az ellenség valamilyen extra durva szabálytalansága. Ilyenkor szabadul el a pokol, jön el az Armageddon, és ilyenkor tűnik rém kevésnek a pálya mellett kihúzott kvázi kerítés, aminek legyőzéséhez nem kell Javier Sotomayornak lenni. Ráadásul a felidézett jelenet fontos eleme, hogy a jó Markó pár keresetlen, és vélhetően trágár szóval igyekezett helyre tenni a nem annyira kedves vendéglátókat, ami az álmoskönyv szerint sem jelent semmi jót. A legkevesebb az volt, hogy lebuzizták, vélhetően a roppant modern és divatos sérója okán, amiben szerintem is kicsit sok a valószínűtlensárga árnyalat. Most abba ne menjünk bele, hogy ugyanilyet villantott a hazai keretből ezúttal kimaradó Varga Áron is, de hát ki ne emlékezne arra, hogy miként cigányozott keményen a Fradi-tábor, miközben a csapatukban rohangált a Báder. Nincs meg a pontos időpont a fejemben, de asszem csak 4-1 volt ide, vélhetően még hittek a gyors egalizálásban a nyúli ultrák, így meglepően gyorsan lehiggadtak a kedélyek.

Ez a villanás pontosan mutatja, milyen kedves hangulatban kellett végigcsinálni ezt a szezont a srácoknak. Olyan közegben, ahol mindenki a maga szája íze szerint keretezte a történetet, aminek elsődleges attitűdje a súlyos igazságtalanság, mert milyen dolog már, hogy a futball szeretetét mindenek elé helyező amatőröket összeengedik a vérprofi, heti millió ezer edzéssel készülő ETO kettővel. Direkt nem írom le, hogy ETO Akadémiával, mert aki figyelte az eseményeket, az láthatta, hogy egy hangyafasznyit túltengett a mindenkori keretben az NB II-es visszajátszó. A mi verziónk természetesen az, hogy nem mi akartuk, hogy így legyen, adódott egy lehetőség, egy kényszerpálya, ami utat jelent, jelenthet a hőn vágyott célhoz, az NB III-as tagsághoz. A többieknek sajna le kellett nyelni a békát. Nyilván növelte a frusztrációt, hogy egy évvel korábban már végig kellett nézniük egy nagyon hasonló filmet, csak ott a főszereplőt Soproni SC-nek hívták.

van, ami nagyobb (fotó: saját)

Bizonyos szempontból én csak azt nem értem, hogy mondjuk a Nyúlnak miért fáj ez annyira, hiszen nehéz értelmes magyarázatot adni arra, mi a presztízsbéli különbség egy ötödik és egy hatodik hely között ebben az osztályban?

A mi csapatunk nem kezdett lelkizni, hanem simán lehozta a meccset és így megcsinálta a kötelező feladat első részét, azaz megnyerte a bajnokságot.

Most már csak az osztályozót kell sikerrel megvívni, ha lesz egyáltalán ilyen párharc, hiszen ki tudja, hány megyei bajnok ácsingózik még a harmadosztályra a húszból?

*

Loland Nyúl –ETO Akadémia 2-7 (1-4)

75 néző, vezette: Lukácsi

Nyúl: Varga P. – Kulcsár (86’ Herczeg), Wágenhoffer G., Németh, Nyakas – Varga T. – Varga Zs. (58’ Nagy R.), Nagy L., Kurucz (64’ Kiss), Ködmön (77’ Siska) – Vígh (64’ Cserháti). Edző: Mondovics Dávid

ETO: Gundel-Takács 0 – Szabados 3 (46’ Molnár M. 2.5), Vári 2.5, Kerkez 3, Forró 3 – Múcska 2.5, Szabó 3 (46’ Hanzli 2.5) – Simcho 2.5 (76’ Wágenhoffer M. 0), Szuhodovszki 3.5, Horváth 3.5 (67’ Márton 2.5) – Molnár R. 3.5 (46’ Erdei 2.5). Edző: Király József

Gólok: 12’ Molnár R. 0-1, 17’ Molnár R. 0-2, 20’ Horváth 0-3, 24’ Horváth 0-4, 34’ Wágenhoffer G. 1-4, 75’ Simcho 1-5, 78’ Kerkez 1-6, 85’ Wágenhoffer G. 2-6, 89’ Forró 2-7

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]

*

Ne keressetek tovább, barátim!

Kiáltott a Céltábla hirtelen

Hisz’ én vagyok az oka mindennek

Nem az, ki lövöldöz itt nekem.

Tudtam az első perctől kezdve

A kutyaúristenit!

Verte a mellét a Vadász büszkén

S gyorsan odapörkölt egy érintő hetest

Hogy csináljon is valamit.

magányos farkas (fotó: saját)

Mindig gyanús volt,

Ahogy csak úgy lógsz a falon,

Dörmögte a Katona, miközben tárazott

Majd meghúzta előbb a célzóvizes flaskát,

Utána a ravaszt, aztán számolni kezdte

A sok találatot.

Most már jobb?

Kérdezte pihegve a Céltábla

Kinek testét ezer golyó lyuggatta át

Megnyugodott mindenki lelkiismerete?

Mehetünk az úton tovább?

De mint annyiszor előtte

Most is elszámolta magát

Mert az ember, ha fegyvert vesz kezébe

Nem ismer már sem istent, sem hazát

Célja a megsemmisítés

Ezért nem lesz előtte semmi gát.

*

Én kérek elnézést, hogy ezt a meccset le kellett játszani.

Megkövetek mindenkit azért, hogy kimentem rá, ráadásul nem vettem jegyet, hanem aljas módon az érvényes szezonbérlettel igazoltam a létemet, a jogosságát annak, hogy ott vagyok. Utólag is szánom, hogy nem fogtam súlyos pocskondiázásba azért, mert milyen dolog már, hogy csak az ötvenharmadik percben szereztük meg a vezető gólt, pedig. Óriási hiba volt nem hangosan számonkérni egyes játékosokon, hogy csupa amatőrrel álltak szembe, így aztán kutya kötelességük lett volna a párharcok során visszahúzni a lábukat. Az meg egyenesen bűn, hogy nem emlékeztettem őket arra a vitathatatlan tényre, miszerint ők NB II-es játékosok, ez meg itt a megyei első osztály, a negyedik liga. Skandallum volt az egész, tiszta szerencse, hogy volt köztünk valaki a lelátón, aki átlátott a szitán, helyettem, helyettünk is képviselte az igazságot és bátran kiállt az elvszerűség mellett. Örök hála neki.

a bajnokok háta (fotó: saját)

Miközben csendben csordogált a mérkőzés, és az Iparcsatorna felől vagy talán az égből kellemes esőszagot hozott a lágy májusi szél, azon morfondíroztam magamban, vajon miért is jó, hogy egyesek ostobaságból, esetleg puszta jóindulatból folyvást éket vernek a győri csapatok közé azzal, hogy Jókra és Rosszakra osztják a világot, és ezekből a kevéssé árnyalt szerepekből az átjárás lehetőségét is lehetetlenné teszik?

Aztán ott vannak még azok is, akik rövidlátó módon teszik tönkre azoknak a fiatal srácoknak az örömét, akik életük első sikerét lérték el a felnőttfutballban. Csupán azért, mert bele akarnak rúgni néhány idősebb spílerbe, ráadásul olyan dolgok miatt, amik nem is feltétlenül az ő döntésük miatt alakult úgy, ahogy.

Ők tényleg nem értik a futballt vagy csak nem szeretik?

A kérdésem költői volt.

Srácok! Hatalmas gratuláció a bajnokság megnyeréséhez. Akik ezt nam hajlandók értékelni ezt, azok vélhetően még sosem láttak megyei bajnoki meccset.

Nem tudják, milyen az, amikor valaki az arcodba leheli egy kiskocsma komplett készletét.

Nem játszottak, dolgoztak úgy, hogy folyamatosan szidták az anyjukat tőlük két lépésről.

Nem láttak még pocakos sporit, aki erőben és fejben elfogy a második félidő közepére, de továbbra is lelkiismeretesen fütyörész.

Nem találkoztak roppant lelkes, de ezzel egyenes arányban képzetlen ellenféllel, aki sokszor ön- és közveszélyes a pályán.

Köszönet minden ellenfélnek, akik elfogadták ezt a faramuci helyzetet, és köszönet azoknak is, akik nem, mert ők jelentették a plusz motivációt.

Bár van még egy forduló, no meg az esetleges osztályozó: viszlát mindenkinek!

*

ETO Akadémia – DAC Nádorváros 3-0 (0-0)

90 néző, vezette: Takács

ETO: Gyurákovics 0 – Kovács 2.5 (76’ Lasz 0), Bagi 2, Vári 1.5 (76’ Rébék 0), Vincze 2 – Múcska 2.5 (66’ Kerkez 2), Szabó 3 – Simcho 1.5, Szuhdovszki 3, Horváth 1.5 (66’ Márton 2) – Berki 2 (76’ Szalka 0). Edző: Király József

DAC: Vida – Nyíregyházky, Varga, Bagó, Gál (82’ Virág), Farkas – Bárdosi (53’ Gere), Váczi, Detrik (60’ Szabó), Samodai (60’ Fajkusz) – Rózsavölgyi (82’ Markó). Edző: Jäkl Antal

Gólok: 53’ Szuhodovszki 1-0, 63’ Múcska 2-0, 67’ Berki 3-0

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Hogyan veszítsük el újra meg újra a széplelkű drukkerek jóindulatát?

arra van a kijárat (fotó: saját)

Amikor Szép úr szolgálati gépkocsija, amire már nem emlékszem milyen volt, de biztosan nem Volga, befordult és megállt a sorompó előtt, már tudtam, hogy baj van. Éber őre voltam ugyan a posztomnak, de annyire nem lehettem gyors, hogy kettő másodperc alatt eltüntessem az asztalkámon heverő Képes Sportot, az előző heti Népsport termést, meg még a ki tudja milyen lapokat, amiket a gyárvárosi vasútállomás melletti újságosnál szoktam munkába menet minden áldott reggel megvenni. Szigorúan arra az időre persze, amikor nem talált meg semmilyen feladat. Szép úr kivágódott a hátsó ülésről, ahogy azt az ő pozíciójában illik, és akkor még nem is beszéltem arról az extra indulatról, ami nyilvánvalóan dolgozott benne, látván, hogy nincs meg bennem az alázat, ami ehhez a felelősségteljes munkához kell. Ráadásul nem csinálok semmit.

– Jó reggelt! – vettem el az élét a történetnek, legalábbis próbáltam a legjobb védekezés a támadás taktikájához folyamodni, ami többnyire bevált. Szép úrnál ezt még nem teszteltem, de ezt kizárólag az ő hibájának róttam fel, hiszen egyszer sem jött ki a terepre, amióta én itt voltam. Szóval kinek a hibája? Na ugye! – Felnyissam a sorompót? – kérdeztem, aztán a választ meg sem várva felnyitottam a sorompót.

Szép úr úgy tett mintha nem venne észre, ami különösen nagy mutatványnak ígérkezett, mivel szikrát szórt a szeme, és öles léptekkel megindult a recepcióra vezető lépcsőn. Döngött a lépcső rendesen, pedig Szép úr nem volt túl vaskos ember, sőt, inkább nyúlánk, jókiállásúnak mondtam volna, kis túlzással a nevére is rászolgált, pedig egy ilyen név inkább átok mint áldás.

– Ki ez a gyerek, Marika? – szólította meg a kis fülkében üldögélő Marika nénit, a hanglejtéséből simán kihallottam, hogy nem azért szeretné tudni, mert meg akar dicsérni.

– Nyári diákmunka. Jóravaló teremtés. Mindent megcsinál, amit kell és nagyon tisztelettudó a vendégekkel – igyekezett Marika néni valamiféle védelmi burok alá venni, mert érezte, hogy szükségem lehet rá. Jól megvoltunk mi ketten, ő is tudta, hogy sokszor csak olvasgatok, én is tudtam, hogy sokszor csak kötöget a hűvös fülkében. – Miért tetszik kérdezni?

kérhetnék egy útlevelet? (fotó: saját)

Szép úrat meglepte a komplett védőbeszéd. Nem gondolom, hogy másra számított, de az íve, az összeszedettsége mégis váratlanul érte. Egy pillanatra mintha el is tűntek volna a feje fölött gomolygó, dühből szőtt felhők, de nem véletlenül volt ő a Ciklámen Turist nagyhatalmú igazgatója, nem engedhetett meg semmilyen lazaságot, főként nem mutathatott egy parányi gyengeséget sem, így aztán hamar visszatalált a bürokrácia által elvárt keménységhez.

– És hogy hívják? – folytatta a számonkérő szék stílusában, amire Marika néni hirtelen gondolkodóba esett. Egy hete töltöttük már együtt a délelőttöket, de ez valahogy soha nem került szóba. Jellemzően fiatalúrnak nevezett, amit ő mókásnak talált, én meg nem akartam kizökkenteni ebbéli hitéből, ráadásul hízelgett is nekem. Tizenötévesen még senki sem szólított így, komoly embernek érezhettem magam.

– Nem tudom… – motyogta Marika néni. – Esküszöm, nem tudom.

– Na szép – morgolódott Szép úr. – Szép kis vircsaft ez.

Olybá tűnt, hogy direkt használja állandóan a szép jelzőt, talán azért, mert annyira hiú, de lehet, hogy mindez csupán a véletlen számlájára írható.

– Szép! –még tudta fokozni, és én biztosan tudtam, hogy szándékos. – Izé! Holnap nem itt kezdesz, hanem bejössz hozzám az irodába – dörrent rám a magasból, azaz recepció hídjáról. – Azt hiszem, van miről beszélgetnünk.

Nekem egyből az ugrott be, hogy akkor nem kell korán kelnem, mert kizárt, hogy azok ott az irodában nyolc előtt kezdjenek. Szép úr például biztosan nem. Aztán az járt a fejemben, hogy még lenne három hetem itt, be volt tervezve, ha kivágnak, fújhatom a pénzt is.

ice, ice baby! (fotó: saját)

De nem volt időm beleesni a totális letargiába, mert egyszerre megjelent kedvenc emberem, Herr Grabowski, aki Eisenhüttenstadtból érkezett a családjával és valamiért nem a Plattensse érdekelte a baráti Magyarországon, hanem Győr, éppen ezért, miután leállt a rozoga lakóautóval a kijelölt helyen, nem messze a mosdók mellett, ami totál szívás, el sem mozdult onnan, csak a városba járt ki néha, no meg az állatkertbe.

– Wie geht’s? – kérdezte, ahogy szokta minden alkalommal, amikor találkoztunk, és tényleg érdekelte, hogy mit válaszolok.

– Nichts Besonderes – vágtam rá, kissé sután, de mindenképpen úgy, hogy a közelben settenkedő Szép úr hallja. Rájöttem, hogy ez az utolsó esélyem, így Herr Grabowskihoz fordultam és hosszan ecsetelni kezdtem az éjszakai Dánia-Uruguay meccs részleteit. Grabowski úr ugyanis hatalmas futballdrukker volt és mivel hamar rájött, hogy én is az vagyok, ezért aztán már kora reggel megjelent a sorompónál, hogy megtudja, mi történt Mexikóban előző nap.

– Nezahuacoyótl – próbálta elismételni a várost, ahol a meccset játszották, de többszöri próbálkozás után is belegabalyodott a nyelve a nagy igyekezetben. – Wahnsinn! – tört ki belőle sokadszor is a meglepetés, mert biztos volt benne, hogy a dánok elevenen megsülnek a mexikói napon, így könnyű prédáivá válnak az uruguayiaknak. – Sechs zu eins! Wahnsinn!

– Sie müssen sehr vorsichtig sein! – vontam rövid mérleget a beszámoló végén, utalva arra, hogy hátra van még az NSZK-Dánia a csoportban.

Herr Grabowski ugyanis megveszekedett NSZK-drukker volt, a DDR feliratú dresszben bohóckodó csapatot, ő mondta ezt így, semmire sem tartotta. Ők nem mi vagyunk, mondta, majd áhitattal és párás tekintettel tette hozzá: Nationalelf, és nem az NDK válogatottjára gondolt.

Szép úr földbe gyökerezett lábbal követte kettőnk beszélgetését, de egy kukkot sem értett belőle. Hogy azért, mert nem beszélt németül, esetleg azért, mert nem beszélte futball nyelvét, nem tudom.

– Te gyerek! – fordult hozzám, miután Grabowski úr elsétált, hogy beálljon a hideg vizes zuhany alá, és megpróbálja feldolgozni a dán-uruguayi meglepő végeredményét, miközben Preben Elkjær-Larsen nevét ismételgette szűntelen. – Meggondoltam magam. Idejössz holnap is, de reggel le kell vágnod a sövényt. Majd a Laci megmutatja, hogyan működik a gép. Nyolckor kijövök megint, addigra rendben legyen! – vonta fel a szemöldökét.

Marika néni a fülkében a fejét csóválta. Ki hallott már olyat, hogy egy kempingben reggel hatkor sövényt nyírnak?

*

Fogalmam sincs mi történt. Az én elmém egész egyszerűen nem olyan széles spektrumú, hogy befogja és feldolgozza mindazt az élményt, amit egy ETO-meccs nyújt mostanság. Az élmény szót itt most szigorúan leíró és nem minőségi értelemben használom. Hiszen az is egy élmény, ha mondjuk elütök egy galambot a Marcal Kettőn, ahogy ma délelőtt történt, de ez egyáltalán nem örömteli. Nem az én hibám volt, ki gondolta volna, hogy a harminccal cammogó kocsit látva nem elrepül, hanem megpróbál közelebb jönni, talán a piros szín indított el az agyában olyan folyamatokat, amik elvezettek a tragikus végkifejlethez. A tükörből azt láttam, hogy él még, de valószínűtlen mozgással igyekszik, talán elrepülni. Előbb kellett volna gondolkodni.

hello Győr! (fotó: saját)

Szóval az úgy volt, hogy agyonverjük őket. Gyors lerohanással kezdünk, aztán az első negyedórában megzavarjuk őket két góllal, ami olyan állcsúcson vágástb eredményez, aminek logikus következménye további két gól. 4-0 ide, a nézők, mondom nézők!, boldogan térnek haza otthonaikba, aki meg oltatlan, akarom mondani védtelen, az pedig már eleve családi körben perdül táncra a nappaliban, miután felpattintott egy ETO Pilst.

Fel támadunk! Feltámadunk!

Aki ezeket a sorokat olvassa, már réges régen tudja, hogy nem ez történt. A lerohanás elvileg megvolt, ha annak tekintjük a középkezdés utáni lendületes futást, aminek végén jött egy bíztató átlövés. Már ez is olyan meglepetésként ért, mintha Csányi Sanyi bácsi egyszerre a hasára ütött volna, és a kamerák tengerében, lángoló tekintettel azt mondta volna hirtelen: megvilágosodtam, legyen az NB I huszonöt tagú, ez a hazai futball felemelkedésének záloga. Ilyen azonban csak mesében van, pontosabban már ott sincs, hiszen a kétévesek is regisztrálnak a TikTokon, meg a Tinderen, ahol hamar szembejön velük a szomorú és rémes valóság.

A szar paszírozásának diszkrét bája című venezuelai-nicaraguai kooperációban készült szappanopera kétszázharmincnyolcadik részét látták, a kedves nézők. Most rövid szünet következik, aztán hallgassuk meg együtt Mstislav Rostropovich világhírű szovjet-orosz művész előadásában Prokofjev C-dúr csellószonátáját, amit a szerző kifejezetten a számára írt. Az sem lesz vidám, de legalább szép, ha nem el nem bassza a csellista bácsi.

Én a magam részéről lezártam az NB II-es szezont.

Aki nem így tesz, az vessen magára!

*

Az egykori kemping egyébiránt gyalázatos állapotban van. A város dicsőségét és nagyságát hirdető látványponyvák jótékony takarása mögött, immár mindenhol a természet vette át a hatalmat, az épített környezet lassan az enyészet zsákmánya lesz.

Szégyen.

Ez is.

*

ETO FC –Szeged GA 0-1 (0-0)

200 néző (tényleg!), vezette: Veizer

ETO: Gundel-Takács 1.5 – Kovács 1.5, Lipták 1.5, Temesvári 1.5, Fejes 1.5 – Vitális 1, Vukasović 1 (75’ Egerszegi 0), Kiss 1, Májer 1 (67’ Simcho 1) – Priskin 1, Farkas 1 (46’ Vankó 1.5). Edző: Dobos Barnabás

Szeged: Takács – Ódor, Szilvási, Moga, Mohl – Dobos (70’ Kővári), Simon, Oláh, Kóródi (70’ Gréczi) – Jovanović (38’ Haruna), Gajdos (84’ Lestyán). Edző: Dragan Vukmir

Gól: 71’ Kővári 0-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Minden relatív

napba nézhetettem (fotó: Zalai Hírlap)

Mostanság, amikor meglehetősen ínséges időket élünk, aminek szerves részét képezi, hogy mindenki lekever egy marha nagy taslit, aki éppen szembejön, így aztán remegve várjuk a szezonzárót, hogy vajon megtartjuk-e a roppant acélos tizenkettedik helyet, vagy esetleg be kell érni a tizennegyedik pozícióval, ami bizonyos szempontból történelmi mélység, de persze csak a huhogók értékrendje szerint, hiszen voltunk az NB III-ban is, nos, jó ilyenkor jó szusszanni egyet és arra emlékezni, hogy voltak sikerek is.

Például huszonöt évvel ezelőtt, amikor elképesztő bravúrral, no meg az MLSZ jótékony támogatásával tartottuk meg helyünket az első osztályban, és itt most megint a huhogókra kell utalnom, akik nem tudtak eléggé örülni ennek a parádénak, jöttek más mellett azzal, hogy ez méltatlan, kellett volna a megtisztulás, amit nem is tudok értelmezni Borbényi elnök regnálása okán, hát senki sem emlékszik már Zsidi Csabára és Nagy Jenőre?, hozzájuk képest ez az időszak maga volt a Kánaán, olyan periódus, mintha a Transparency International létesített volna egy inkubátort a stadionban, kimondottan az átlátható gazdálkodás és a prudens működés modellezésére, nem mellesleg a világ dicsőségére. Sajnos azonban béka került a lefolyóba, ami azt jelentette, hogy volt egy futballcsapat is a projektben, amelyiknek elvileg az eredményessége lett volna a fő feladata, a kísérlet gyöngyszeme, a non plus ultra, de ez valamiért nem jött össze.

Pedig adott volt minden. Vegyük csak előre a mókamester Haász Sanyi bácsit, aki korát messze megelőzve honosította meg a stand-up műfaját a futballban, olyan magasságokba repítve mindezt, hogy Horváth Feri sírva tekerné le a volume gombot a VHS-t nézve, és kérne mindenkitől elnézést azért, hogy egyáltalán viccelni próbált valaha élő egyenesben a tévében, mondjuk egy vesztes meccs után. Aztán ott volt a játékoskeret, amiben optimálisan vegyültek a kivénhedt gyökértelen magyar sztárok Brockival, Urbán Flórival az olyan helyi titánokkal, mint Korsós vagy Mikóczi, nem is beszélve a messze földön ismert nemzetközi csillagokkal, élükön Iftodi és Moke. Én kérek elnézést, hogy a noname magyarokról most nem ejtek szót. Hungler Izé, sorry. A hab a tortán szegény Hajszán Gyula volt, aki harmincöt évesen szeretett volna segíteni, de szerintem a rutinja segítette abban, hogy gyorsan rájöjjön, ez a küldetés egyenértékű a Mission impossible széria tizedik epizódjával, amit csak azért forgattak le, mert kellet a pénz Tom Cruise aktuális tartásdíj kötelezettségének kiegyenlítésére, mert az asszonyai azon kívül, hogy nem hittek a szcientológiában, még számító, pénzhajhász büdös kurvák is voltak.

A pokol tornácáig vezető út fontos és szimbolikus állomása volt a zalaegerszegi vendégjáték, amiben volt öngól, meg két kiállítás is, de főként kilátástalan játék és reménytelen küzdelem az elemekkel, az elem ebben az esetben a futball-labda. Tökéletes.

Negyedszázad. Ennyi telt el azóta. A kiesés most éppen nem fenyeget, de a szar folyik a nyakunkba rendesen és nem csak felülről, hanem minden irányból. Nincs menekvés. Ahogy a parasztbácsi is mondta az ajándékba kapott sétarepülés végén: sok mindenre gondolt, de azért arra nem…

*

1996. május 11.

Zalaegerszegi TE – Győri ETO 3-0 (2-0)

5.000 néző, vezette: Vágner

ZTE: Tóth – Kovács (66’ Kocsárdi), Szabó I, Horváth J. – Sztipánovics, Csóka, Ivanics, Balog (85’ Szabó R.), Németh – Sebők (80’ Horváth Gy.), Preisinger. Edző: Szőcs János

ETO: Brockhauser – Hungler, Lantai, Szabó B. – Cseke, Urbán (70’ Moke), Iftodi (62’ Füzi), Korsós, Dumitrascu – Mikóczi (46’ Ferenczi), Lazar. Edző: Haász Sándor

Gólok: 20’ Balog 1-0, 44’ Sebők 2-0, 86’ Lantai (öngól) 3-0

Kiállítások: 30’ Hungler, 82’ Szabó B.

*

„Sajnos lehangoló a gárda szereplése. Nagyon nehéz a sorsolásunk is, míg a vetélytársaknak simább meccseik vannak. A baj az, hogy a társaság nincs együtt, rengeteg a külföldi. Eltelnek találkozók anélkül, hogy ugyanaz a tizenegy lépne pályára, Így nagyon nehéz lesz. Mindent elkövetünk a bennmaradás érdekében, nagyon bízom abban, hogy a legrosszabb, amire még gondolni sem merek, nem fog bekövetkezni.”

[a sérüléssel bajlódó Hajszán Gyula magvas gondolatai néhány nappal később]

*

Spoiler.

A csapat kieső helyen végzett a szezon végén, de valamiért a Szövetség úgy döntött, hogy létszámot emel, így aztán osztályozó mérkőzések következtek, így aztán a Matáv SC Sopron ellen lehetett javítani. Az élet kegyetlennek bizonyult, szerintem mindkét csapattal szembe, csak így történhetett, hogy a hosszabbításban szerezett öngóllal maradt NB I-es az ETO. Nagy volt az öröm a Senatorban.

– Amit az ETO vezetése ebben az évben művelt, az az ország futballparódiája. – mondta elkeseredetten egy bizonyos Horváth Péter a meccs után, aki korábban játszott a Matávban.

Ha nem csak a múltat, hanem a jövőt is szerette volna megragadni egy erős mondatban, és egy képzelt időutazás huszonöt évvel későbbre repítette volna, akkor bizony egy komplett Nostradamus veszett el a srácban.

Vagy egy Marty McFly, akit ugye nem nevezhetünk nyuszinak.

Kategória: mérkőzés, történelem | Címke: , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Egy másik univerzumban biztosan volt esélyünk

rekonstruált ETO-helyzet a hajrában (fotó: saját grafika)

– Ezt most miért kellett? – kérdezte Jancsi Pistát, miközben igyekezett Mariska ruháját letisztítani, ami lássuk be, teljességgel lehetetlennek tűnt, hiszen Mariska ruhája eredendően hófehér volt, mi más is lett volna, elvégre az esküvője napjára készült, a töltött káposzta ugyanakkor nagyon is zsíros és paprikás, mer’ úgy finom, nézd már meg, hogy zabálják a népek, csak esznek és esznek, le se szarják a vonatozást. Márpedig a vonatozás fontos. Most meg csak folyt a töltött káposzta leve mindenütt, de főképp a Mariska gyönyörű ruháján, amit gondos asszonykezek hatvanhat napig varrtak, bár ennek ebben a pillanatban nem volt túl nagy jelentősége.

– Mer’ a Mariska engem szeret – mondta egyszerűen a Pista, sőt, olyan magától értetődően, hogy a Jancsi elsőre még szinte bólogatott is hozzá, csak kicsit később esett le a tantusz, hogy akkor ez itt most egy vallomás, egy coming out, ami sem tárgyában, sem időzítésében nem volt éppen szerencsés.

Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor Jancsi, akinek egyébként is vérben forgott a szeme, de nem a dühtől, hanem attól a rengeteg pálinkától, amit az apósa pumpált belé, Jancsikám!, most már egy család vagyunk bazmeg!, még egy pohárral, de csak az íze miatt!, kisgyerek!, ha a lányomra nézel, most már nem öllek meg, üvöltötte Karcsi bácsi, amit persze nem gondolt komolyan, de ez már egy másik történet, szóval Jancsi ott és akkor eldöntötte, hogy lesz, ami lesz, de megböki a Pistát.

– Mért nem mondtad el, Mariska? – tette fel az egyébként teljesen jogos kérdést ifjú feleségének a Jancsi, nem mintha különösebben érdekelte volna bármilyen válasz, az ugyebár teljességgel kizárt, hogy van egyáltalán értelmes magyarázat, de ha mégis, annak befogadását vélhetően blokkolná az az ágyas pálinka.

– Féltem – rebegte lesütött szemmel a Mariska, aki lelki szemei előtt már azt is látta, hogy be kell menni a tanácsba, kérvényezni a névváltozást szégyenszemre, hiszen ezek után hogyan lehetne ő Paróczai Jánosné?

– Megbocsátasz, Karcsi bátyám? Akarom mondani, talán jobb lenne, ha újfent magázódnánk, Kincses úr! – váltott hűvösre a Jancsi, ami talán képzavar, hiszen közben majd felrobbant az idegességtől. –Beszédem lenne magával.

Azért a komolyság kedvéért, no meg azért, hogy ne legyen olyan hirtelen a váltás, gyorsan kitöltött kettő pálinkát, de inkább akarattal, mint véletlenül a decis poharakba öntötte csurig az áttetsző nedűt, isteni volt az a cseresznye, nem csak szép, hanem fenséges is, hiába főzte ki Zeller úr a legkezdetlegesebb technikával, simán felvette a versenyt bármilyen puccos itallal. Ez biztosan kézműves, kedves uram, szokta mondogatni Zeller úr a kuncsaftjainak, ráadásul csak az én kezem műve, mert ha bárki más hozzáér, már öntöm is ki a latrinába. Van bennem becsület.

– Egy szónak is száz a vége, Kincses úr, a maga lánya egy utolsó kurva, már elnézést, hogy így mondom! – kemény volt a Jancsi, de azzal senki sem vádolhatta, hogy a szőnyeg alá söpörte volna problémát. – A lagzit befejezzük tisztességgel, mert nekem ez a szó továbbra is szent, holnap szépen elszámolunk, ahogy azt előzetesen megbeszéltük, de utána nekünk nincs dolgunk egymással.

Karcsi bácsi nem szólt semmit, némán ült és nézett maga elé. A hallgatása mindent elárult. Kotorászni kezdett a zakója zsebében, aztán elővett egy míves, gyöngyház bevonatú bicskát, amit még a nagyapja nyert kártyán az első nagy háborút követően, mikor fogságba esett és egy világvégi táborban töltött közel két évet, majd szó nélkül letette az asztalra, pontosan a Jancsi elé.

Jancsi fogta és kiviharzott az önfeledten mulatozó társaságból. Az elébb látta, hogy Pista szintén kiment, bizonytalan léptekkel botorkált ki a sátorból és ment hátra, vélhetően oda, ahol a férfiak a kisdolgukat végzik. Jól gondolta, Pista félig a falnak támaszkodva pisilt, közben egy ócska nótát fütyörészett, azt is hamisan. Részeg volt, de nem azért nem találta a hangokat, faluszerte tudta mindenki, hogy nagy mulatozós a Pista, az a fajta, aki imád énekelni, jó hangosan persze, csak éppen nem tud.

Gyönyörű csillagos éjszaka volt, ami éppen kapóra jött a Jancsinak, jól látott mindent, így nem igazán kellett óvatoskodnia, amikor a Pista mögé lépett. Hirtelen mozdulat volt, már-már tökéletes, ami nem is csoda, mivel rendszeresen ő vágta le a disznót a faluban szinte mindenkinél. Arany keze van, járta a hír.

Amikor visszament a sátorba, határozott mozdulattal lekérte a feleségét, aki valamelyik ficsúrral ropta éppen a táncot, talán a Petróleumlámpát játszotta a zenekar?, és úgy szorította, mint előtte soha. Ő persze tudta, hogy ez lesz az utolsó tánc. A keze véres volt, amivel jól összevérezte az egykor ragyogó fehér ruhát, de ez most senkinek sem tűnt fel a töltött káposzta foltok mellett.

*

Hogy mi köze a fenti történetnek a Gyirmót elleni meccshez? Ha úgy vesszük, vajmi kevés, de ha jobban belegondolunk, mégiscsak sok. Az első, hogy az egy városból érkező csapatok mérkőzéseinek igazi ünnepnek kéne lenniük. Én azt a szót, hogy rangadó, nem csépelném el egy Gyirmót-ETO összecsapásra, mert azzal csúnyán devalválnám a kifejezést, ha jobban belegondoltok, az ETO-Loki kapcsán nem emlegették annyit ezt a fordulatot, mint a vasárnapi találkozó felvezetésekor. Pedig ott sem történt más, hiszen a liga egyik élcsapata futott össze a középmezőny tagjával, nem mi voltunk az előbbi, ráadásul komoly múltja van a két társaságnak, amiben jócskán van közös emlék. Szóval én maradnék a presztízs fogalmánál, ha már feltétlenül címkézni akarunk.

Akarunk?

a mérkőzés hőtérképe a vendégcsapat szempontjából (fotó: saját grafika)

A másik, nem elhanyagolható dolog, hogy a csalódottság számos alkalommal manifesztálódhat felesleges és értelmetlen erőszakba. Most nem arra gondolok, hogy egy ilyen reménytelen vereség után tömegek indulnak kapával, kaszával a klubház felé, hogy ott vegyenek szomorú elégtételt a megaláztatásért. Ilyenről itt szó sincs. Egyrészt ez nem Marseille, nem Manchester, nem Gelsenkirchen, de még csak nem is Diósgyőr, bár az ő esetükben még előtte vagyunk a Vidi elleni zárómeccsnek, abszolút benne van a pakliban, hogy végül elborul az agya a Katában, a Piros-Fehér Kocsmában és más egyéb józan életű helyeken sűrűsödő fiataloknak. Nem is lenne egyébként helye ilyen jeleneteknek, főleg, hogy időközben fordult ugyebár a történelem menete, a klub, a csapat szerdán sugárzó arccal fordult a totális futball felé.

A szavak szintjén mindenképpen.

Az egész sztori legnagyobb szimbóluma azonban Hársfalvi portás dressze volt. A fiatalember ugyanis úgy jelent meg a rendezvényen, mintha a saját esküvőjére érkezett volna, de minimum egy első áldozásra, hófehér hacukája már messziről világított, amikor a felek leálltak a kezdéshez. A Real Madrid kezdőjébe simán befért volna ezzel a szettel, de csak hazain és szigorúan a mezőnyben. Istenemre mondom, hogy az Alcufer feliratot nem láttam rajta, de ennek oka lehet a káprázat, vagy az, hogy közben eltelt egy hét, ráadásul így jobban üt a történetem. A legdurvább azonban az, hogy annak ellenére, hogy esett is napközben, a kilencven perc letelte után gyakorlatilag patyolattisztán lépett le a színpadról, ami sokat elmond arról, mit is is gondolt vasárnap este az ETO a támadásokról, mint olyanokról.

Segítek, bár nem hiszem, hogy nagyon kellene: semmit.

A Tuifel Herczeg Király Csató Dobos vezette társaság sokadszorra adta elő a nagy semmit, amit félek, egymás között labdarúgásnak hívnak. Pedig mennyire jól indult! Egy tudatosnak tűnő szögletvariáció végén máris rezgett a gyirmóti háló. Hatalmas kalaplengetés Vinczének és Farkas Bazsinak, kisebb baráti kézfogás Priskának. Komolyan mondom, hogy tíz perc játék után teljesen el voltam ájulva Ádám teljesítményétől, mi a faszért jegelték őt a padon, meg a megyeiben?, tettem fel a kérdést magamnak, de sajnos letelt a tíz perc, és mindenki bánatára egy átlagos mérkőzésből még hátravan nyolcvan. Róla utána csak annyi maradt meg, hogy egy bedobáshoz készülődve egy pillanatra meg kellett dörzsölnöm a szemem, nem az Ottót látom-e véletlenül, mert a partvonalon kívüli mozgása kísértetiesen hasonlított a zürichi győzőhöz.

Kis csapatunk sajnos a játék küzdő jellegére koncentrált, amihez egyébként még labdára sem lenne szükség, sőt, néha jobb is lenne, ha elvennék a játékszert a fiúktól, mert feltűnően zavaró tud lenni az a kis gömbölyű, oda-vissza pattogó kis izé. Ha ezzel a futballal valahogy pontot szereztünk volna, az valahol a labdarúgás megcsúfolásának tűnne. Érdekes ellentmondás, hogy mégis egy nagyon könnyű síppal befújt büntető, hozott fordulatot, ráadásul a félidő legvégén. Ez a jelenetsor arra mindenképpen jó volt, hogy innentől kezdve mi is keretezhettük a saját szánk íze szerint a történteket. Legenda a jogtalan tizenegyesről, ami totálisan összezúzott minden eredeti elképzelést és mély szakadékba lökte az egyébként többre érdemes csapatot.

Azon morfondíroztam, hogy vajon hány olyan foglalkozás van még a világon, ahol egy rosszul sikerült pillanat, egy elszenvedett igazságtalanság után nincs sansz a megújulásra? Dupla matekóra első felének végén a mindig okoskodó Martin felteszi a kérdést Sunyovszky tanárnőnek, hogy miért pont az a π értéke, amit a tudomány elismer, mire a tanárnő kissé megzavarodik, de szerencsére megmenti a csengő, viszont a folytatásban folyton megbicsaklik a kezében a kréta és még egy csökött másodfokú egyenletet sem tud megoldani. Terített betli. Amondó vagyok, jobb a szünetre vonulás előtt belekerülni egy ilyen szituációba, mert nem a pályán kell agyalni a miérteken, hanem lehet szusszanni az öltözőben, és van lehetősége a trénernek kiverni a fejekből a történést pár jól elhelyezett és okos mondattal.

Vajon volt ilyen? A meccs utáni nyilatkozat alapján szkeptikus vagyok.

átlagteljesítmény, azaz nagyjából ilyen a lelkiállapotom (fotó: saját grafika)

A második félidőre még ennyi karaktert sem szeretnék pazarolni. Kaptunk egy nokedli gólt, amit talán egy tíz centivel magasabb és öt évvel idősebb kapus kiszedett volna az alsóból, de nem így áll a dolog. A tévében kommentáló hasznos idióta a vége felé elejtette azt a közhelyet, hogy talán talál egy gólt az ETO, de ahhoz, hogy valaki találjon valamit, keresni is kéne, én ennek azonban nem leltem nyomát. Ha valaki másként látta, ne kíméljen, írja meg bátran! A meccs után állítólag, mikor a hazaiak leadták a mezüket a mosodásnak, Minarik csak annyit mondott Hársfalvinak: ezt csak vidd haza kisfiam, elég lesz egy vasalás, drága a mosószer.

Az ég kék, a fű zöld, az ETO reménytelen.

*

Gyirmót FC – WKW ETO 2-1 (1-1)

zárt kapuk mögött, vezette: Barna

Gyirmót: Hársfalvi – Major, Hudák, Karacs, Szegi – Vass – Radics (78’ Lencse), Nagy, Hajdú – Simon (78’ Heffler), Varga (90’ Lustyik). Edző: Csertői Aurél

ETO: Ruisz 2 – Kovács 2, Lipták 2, Temesvári 1.5, Fejes 1.5 – Vitális 1.5 (78’ Simcho 0), Bagi 1.5, Vukasović 1, Vincze 2 (78’ Májer 0) – Farkas 1, Priskin 1.5. Edző: Dobos Barnabás

Gólok: 4’ Priskin 0-1, 45+1’ Varga (11-es) 1-1, 60’ Varga 2-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]

*

A végére egy kis statisztika az InStat segítségével, hogy ne érje kritika a blog szakmaiságát. A nevek után sorra először az InStat Index, a passzok száma és sikeressége, majd az akciók száma és sikeressége látható. Az utóbbi definíciója nagyjából annyi lehetne, hogy a játékos megpróbált valamit (lövés, csel, szerelési kísérlet, etc.).

Ruisz Barnabás 174/23/74%/0/-

Kovács Krisztián 172/43/72%/10/20%

Lipták Zoltán 206/21/67%/17/65%

Temesvári Attila 246/16/94%/15/67%

Fejes András 205/29/62%/12/50%

Vitális Milán 200/22/73%/15/47%

Bagi István 170/25/76%/17/41%

Vukasović Marko 194/30/73%/18/50%

Vincze Ádám 219/31/61%/25/52%

Farkas Balázs 216/25/81%/29/48%

Priskin Tamás 236/24/71%/22/41%

Májer Milán 204/8/75%/5/100%

Simcho Viktor 184/3/100%/1/-

Csak úgy poénból iderakom még Lio Messi hasonló adatsorát a Valencia elleni derbiről, amit ugye nem sokkal a mi meccsünk után játszottak, szóval az összehasonlítás adja magát.

Lionel Messi 504/84/80%/14/50%

Ugye, hogy ő sem tökéletes?

Ezek után mindenki vonja le a tanulságokat, ha akarja!

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , | 1 hozzászólás

Madárvédő golyókapkodó

csak legyen jó a kabát (fotó: nb3.hu)

-Új idők jönnek! – kezdte nagyívű beszédét Tüdő, az oroszlánok titkos királya, miután körbenézett a szavannán összegyűlt állatok népes seregén. -Mától fogva az oroszlánok újra húst fognak enni.

Aztán hosszasan emlegetett valamilyen dicső múltat, amit a legtöbb résztvevő nem igazán tudott értelmezni, lévén a számukra rendelkezésre álló idő ebben a nyomorult világban nem volt több pár száraz évszaknál, így aztán számukra az olyan fordulatok, hogy már húsz éve is így volt, nem igazán volt releváns. Azt tudták, hogy Tüdő már elég régóta rója a szavannát, és soha nem volt kibékülve azzal, hogy az oroszlánok a fa kérgét rágcsálják. Magányos farkas volt ő, bármennyire képzavarnak tűnik is ez, hozzátenném, hogy a farkasok között is voltak tisztelői, bár a környéken nem éltek ilyen állatok, de tudjuk, milyen gyorsan terjednek a hírek a természetben. Titokban elkapott néhány kisebb rágcsálót, elvonszolta az odújába, aztán szép csendesen, különösebb csámcsogás nélkül megette őket. Bolond… – mondták sokan a falka tagjai közül is, miközben éppen a majomkenyérfa roppant fanyar termését igyekeztek lenyomni a torkukon, kevés sikerrel.

-Ha mi oroszlánok nem vagyunk képesek felvállalni a saját fajtánk réges-régi jegyeit, akkor végünk – folytatta Tüdő, és a közönség első soraiban ülők bőszen bólogattak, pedig nem kigazán értették, miről is hadovál az öreg.

-Szólhatok valamit? – vágott közbe a Mikulás, akiről senki sem tudta, hogy mi a túrót keres pont ott, igaz, egyesek szerint ő mindenhol ott van, gondoljunk csak december hatodikára, amikor egy éjszaka alatt bejárja a komplett világot, innentől kezdve meg mi a meglepő abban, ha éppen a szavanna közepén jelenik meg, májusban?

-Mondjad furcsa szakállas emberke! – tettette a jófejet Tüdő, akinek lelki szemei előtt már megjelent kék ruha, mégegyszer mondom kék ruha!, nélkül a Mikulás, és nem mint jótevő, hanem mint finom falat. – Mindenki elmondhatja a véleményét, de kérlek, hogy fogd rövidre!

-Nos… – fogott bele a Mikulás. – Én csak annyit szeretnék mondani, hogy van itt a környéken egy kisebb tisztás, ahol szépen egymás mellett élnek az állatok. Vannak köztük növényevők és vannak ragadozók is. Békesség lengi be a vidéket. Persze ennek ára van, hiszen az egész populáció felett gondos gazdaként ott van az ember. Nyilván ez jár kompromisszumokkal, de ammondó vagyok, néha érdemes az embernek, akarom mondani állatnak egy picit a földbe dugni a fejét. Nem igaz, strucc?

-Mit akarsz Mikulás, nyögd ki végre! – kezdte elveszíteni a türelmét Tüdő.

-Nem jöttök át? – bökte ki félénken a Mikulás.

Tüdő kicsit elgondolkodott, ami egyébként nem volt igazi morfondírozás, de úgy gondolta, ennyivel tartozik a Mikulásnak, akit régről ismert és nem feltétlenül mindig akart megenni, hiába érdemelte volna meg már ezerszer.

-Tudod Mikulás, én itt vagyok otthon. Csináltam hülyeségeket rengeteget az életemben, de akkor is. Most sem a tudásom miatt vállalom el a forradalmár szerepét, sőt!, lehet, hogy a többség kiröhög, de akkor is megcsinálom. Legalábbis megpróbálom.

A tömeget teljesen magával ragadta Tüdő szenvedélye. Akinek volt némi aggálya, az sem tétovázott tovább. A ragadozók húst akartak, a többiek pedig őszinte örömmel rohantak a karmaik közé.

A háttérben a hiéna elégedettem figyelt.

*

„(…)A polgármester úr még hozzátette, hogy az ETO-nál különben sem mennek jól a dolgok, a játékosokban nincs szív és nem tudnak Győrért küzdeni. Azt javasolta, hogy vezetőedzőnek Hannich Péter lenne a legjobb megoldás, mert ő egy győri kötődésű legenda, amki segíthetne az ETO-nak. Azt válaszoltam, ennek semmi akadálya nincs, így felvettem a kapcsolatot Hannich Péterrel, aki rendkívül boldog volt, hogy átvehetné a csapat irányítását. A verebesi korszak örökségét kívánják megvalósítani támadófocival, sok góllal és győzelemmel.

-És mi történik ezután?

-HAnnicchal egyeztettem, a jövő héttől venné át az ETO FC sportigazgatói feladatait. Vázolta az elképzeléseit, vázolta a szakmai stábját. Szepessy László lenne a vezetőedző, Weitner Ádém és Oross Márton a pályaedzők, Sebők Zsolt a kapusedző. Herczeg Miklós és Tuifel Péter pedig mennének vissza az utánpótláshoz. Soós Imre ügyvezető marad. a gazdasági működésért felel, az első csapat szakmai munkájáért, az átigazolásokért, a csapat eredményességéért, a felnőtt csapat összeállításáért és felkészítéséért azonban teljes felelősséggel Hannich és stábja felel az első csapat rendelkezésére álló pénzből.”

[kisalfold.hu, 2020. március 6.]

*

Nem, az idő nem állt meg, a június 1-től Hannich Péter az ETO sportigazgatója.

Én olyan ember vagyok, aki a nyolcvanas évek csapatán szocializálódtam, így ebből a szempontból mindenképpen örömteli, hogy egy legenda kap szerepet a klubnál. Sokakkal ellentétben megengedő vagyok a botlásával szemben is, ami azért lássuk be, halálos bűn volt a címerrel szemben. Rég volt, megkapta érte a méltó büntetést, a keresztet meg azóta is cipeli a hátán. Joggal. Az én álláspontomat nyilván az is befolyásolja, hogy ott voltam azon a meccsen, szóval a történetünk kis túlzással közös.

Mégis van bennem némi ellenérzés. Mégpedig az, hogy ezekben a vészterhes időkben a nevére és a renoméjára van szüksége a menedzsmentnek. Egy arcra, aki szükség esetén elviszi a balhét, akit talán kevésbé szidnak a történtekért, ha meg mégis, jobban lepereg róla minden.

Azért mert a segítőszándékon kívül vezekelni is szeretne.

Ez az a momentum, ami miatt én megadom neki az esélyt. De csak egyet.

A kérdés csupán az, hogy a misszióhoz kap-e paripát és fegyvert? Őszintén szólva vannak kétségeim…

Hajrá ETO! Hajrá Hannich Péter!

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése