Ötletelünk, ötletelünk, egy kis dombra lecsücsülünk, csüccs

az ottan egy délibáb? (fotó: index.hu)

Hosszú interjú jelent meg az azonnali.hu portálon Glázer Tímeával, aki a polgármesteri címért indul majd az októberi önkormányzati választáson. A linket engedelmetekkel nem teszem ide, mivel ez nem egy politikai orientációjú blog, ha valakit érdekel az írás, könnyen megtalálja úgyis. Ami miatt mégis szóba hozom az interjút, az az alábbi részlet, ami nem szűkölködik tanulságokkal.

„(…)- Könnyebb vizekre evezve: szurkol a Győri ETO-nak, hogy idén feljusson az NB1-be?

– Glázernek hívnak, és ezt a nevet Győrben mindenki összeköti a focival. Szurkolok az ETO-nak, mindig is ETO-szurkoló voltam. Kamaszlányként, Verebes idejében sokat jártam ETO-meccsekre.

– Győr Tarsoly Csaba révén úttörő volt a stadionépítésben, a Quaestor bukása óta azonban a mintha a kormány egy kicsit elengedte volna a győri focit. Ilyen téren hiányzik Tarsoly Csaba Győrnek?

– Nem, Tarsoly Csaba nem hiányzik. Viszont szeretem a focit, úgyhogy nagyon örülök a Győri ETO sikereinek. Azt azért megjegyezném, hogy az ETO-nak voltak nagyon sikeres évei, Verebes előtt is. A régi bajnokcsapat focistái még itt vannak a városban, akik nagyon aktívan tudnának dolgozni az ETO-ért. Ha megválasztanak polgármesternek, olyan embereket fogok az ETO élére állítani, akik hozzájuk hasonlóan szívvel-lélekkel fognak tenni a csapatért, és nem érdekből.”

Az egy dolog, hogy négy évvel a sajnálatos márciusi események után még mindig TCs és a Quaestor jelentik a hívószavakat, ha az ETO egyáltalán szóba kerül az országos médiában, és nem az aktuális NB II-es eredményről ír valamelyik nagyon okos. Sebaj, majd ez is elmúlik egyszer.

Túl lehet lépni azon, hogy a mai Magyarországon egy mezei focicsapatnak is kell lennie valamilyen viszonyának a magyar kormányhoz. Szereti. Fontosnak tartja. Mintha elengedte volna.

Ami engem ebből a párbeszédből leginkább szíven ütött, hogy egy a város vezetésére aspiráló, egyébként a sporttól, a focitól nem is olyan távol álló valaki ennyire nincs képben, hogy miként működik egy futballvállalkozás.

Természetesen az sem kizárt, hogy polgármesterként az első intézkedéseinek egyike az lesz, indítványozza, hogy az önkormányzat vegye meg a klubot működtető gazdasági társaságot, vagy legalább szerezzen benne többségi tulajdont.

Akkor majd állíthat az élére olyan embereket, akik szerinte… Persze akkor is csak a közgyűlés egyetértésével.

Bármi lesz is októberben, jobb, ha az ETO nem erre bazíroz. Olybá tűnik, hogy a nagy nihilt maximum a lelkes hozzá nem értés válthatja.

Jut eszembe! Miért olyan elképzelhetetlen, hogy valaki szívvel-lélekkel és emellett jól felfogott érdekből csinál valamit?

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Erős bástya

ide nekem az oroszlánt is (fotó: Képes Sport)

Ültem a szegényes öltözőben egy kopott széken, kezemben az igazolási kiskönyvek. A szűk helységben nem volt asztal, így nagyon oda kellett figyelnem, nehogy a földre ejtsem a papírokat. Nem mintha bármi bajuk esett volna, de úgy éreztem, tiszteletlen lennék, ha összepiszkolnám valamelyiket is. Tudtam, hogy sok játékosnak ez a mindene, többet jelent számára bármilyen iskolai bizonyítványnál. Ez a kis könyv ad neki tartást, mutatja meg, ki is ő igazából. Büszkévé teszi.

Általában mindig így csináltuk. Tóth-Toki és Baunok sporttársak rendre engem, a zöldfülűt kértek meg arra, hogy végezzem el a kulimunkát, azaz nyálazzam végig a már rongyosra lapozott igazolásokat és ellenőrizzem, hogy rendben vannak-e a sportorvosik? Így ők már egész lényükkel a feladatra, a nagy meccsre koncentrálhattak. Éreztem a feladat súlyát, talán túlságosan is komolyan vettem magam, amin ők, gondolom, jót mosolyogtak, de csak úgy, hogy ne vegyem észre, hogy ne bántódjak meg. Hiszen még gyerek! Nem volt a feladatom, de az első oldalt is mindig megnéztem, ott ahol többnyire ismeretlen arcok bámultak rám, jól vagy éppenséggel rosszabbul sikerült fotókról, alatta pedig ott állt a név. Sokszor elgondolkodtam, vajon tényleg úgy hívják azt a szigorúan a kamerába néző fiatalembert? Annyira nem Béla feje van. Ő inkább Attila, igen, határozottan Attila. Egyszer régen, még Győrújbaráton P. nyomott a kezembe egy Kovács József nevére kiállított papirost. Egy suliba jártunk. Határozottan a szemembe nézett, nyilván láthatta a döbbenetet az arcomon, de ő meg se rezzent, én meg úgy voltam vele, minek bolygatni itt bizonyos dolgokat. Mindennek meg van az oka.

Most is érdeklődéssel bár, de mégis kissé monoton módon tettem a dolgomat, amikor hirtelen megállt az idő. Az egyik könyvecskéből egy jól ismert arc bámult rám, mikor kinyitottam. Annyira meglepődtem, hogy azonnal össze is csuktam, mintha attól félnék, ha nem teszek így, kirepül belőle a fotó és elillan a varázs. Meg akartam őrizni a pillanatot az örökkévalóságnak, ami persze hülyeség volt, hiszen jól tudtam, hogy negyedóra múlva kezdeni kell, így legjobb esetben is csak jó tíz percem van arra, hogy fogságban tartsam a szellemet. Az én saját szellememet, ami csak az enyém. Körbepislantottam és megnyugodva láttam, hogy se Tóth-Toki, se Baunok nincs éppen az öltözőben, így nem láthatták valószínűtlen viselkedésemet. Kikukkantottam az ablakon, a csapatok már az oldalvonal mellett álldogáltak, ki unottan támasztotta a korlátot, ki nagyokat szökkenve igyekezett felvenni a hamarosan kezdődő meccs ritmusát.

Nem kellett sokat keresnem. A felezővonalnál állt, éppen beszélgetett valakivel. Nem lehetett összetéveszteni senkivel, tényleg ő volt az. Újra elővettem az igazolást, óvatosan nyitottam szét a lapokat, végső bizonyosságot szerettem volna. Kicsit visszahőköltem, mikor újra megláttam az arcot. Mintha megváltozott volna az elmúlt percek alatt, apró különbség volt csupán, de a korábban komor tekintett immár határozottan mosolygott.

Félhangosan olvastam a nevet: MI-LE SÁN-DOR.

Azon a kellemes őszi délutánon, a kies öttevényi futballpályán testközelből figyelhettem a negyvenhez közelítő legendát. A levezető sztárok klasszikus műsorszámát adta elő, ami nála egyáltalán nem volt őszintétlen, szépen összegezte parádés pályafutását. Centerként, igazi kilences pozícióban kezdte a meccset. A társai folyamatosan keresték labdával, amit ő aztán többnyire meg is játszott, inkább kiszolgált, nem akart főszereplő lenni. A suta beadások nyomán, amik alig-alig találták meg, nem csoda, mégiscsak a körzetiben jártunk, ha jól dereng, volt egy ígéretes fejese, de a portás nem tisztelte eléggé, is kitolta a bőrt az alsó sarokból. A szünet után aztán elfoglalta a centerhalf pozícióját és kímélő üzemmódban, de tanári módon irányította a védelmet. A csapata nem próbálkozott a verebesi lestaktikával, így aztán utolsó emberként a tizenhatos vonalánál nem nagyon lépett feljebb.

Képzavar, belátom, de kilencven percig szinte egy csapatban játszottam vele. A szünet után ráadásul, mivel az öttevényi csapat térfelét fogtam, egy vonalban is mozogtunk. Míg ő a labdára koncentrált és keresztezett, ha kellett, én a partzászlót szorongattam, amit szerencsére a bedobásokon és pár kósza szögleten túl nem kellett felemelnem. Bevallom, néha átléptem az oldalvonalat, rá és rám is zöld dresszt képzeltem és pár pillanatig én voltam a Magyar Lajos. Ő is észrevette, de nem szólt semmit. Alázatos volt, mint mindig.

Megtisztelő volt vele egy pályán lenni.

*

Az első….

1974. szeptember 7.

Zalaegerszegi TE – Rába ETO 1-0 (0-0)

10.000 néző; vezette: Hámori

ZTE: Bolemányi – Papp I – Molnár, Antoni (68’ Szimacsek), Ambrus, Filó – Tóth, Józsi, Kocsis I (46’ Rácz) – Bogáti, Soós. Edző: Szőcs János

ETO: Földes – Baumann, Pozsgai, Sebők, Izsáki – Varsányi, Somogyi, Póczik – Glázer, Mile, Stolcz. Edző: Farsang Ferenc

Gól: 65’ Józsi

„A Rába már az első támadás végén majdnem gólt szerzett. A 2. percben Mile iramodott el a jobb oldalon és éles lövését Bolemányi lábbal hárította.”

*

Mile Sándort nagyon akarta az ETO. A húszas évei elején járó középcsatárt több csapat is kinézte magának, de a sors úgy akarta, hogy a Szolnoki MTE-től végül Győrbe igazoljon ’74-ben. Hosszú évek kellettek ahhoz, hogy ez a döntés értelmet nyerjen, de elsősorban Verebes József éles látására és zsenialitására volt szükség, aki az akkor már főként a középpályán szereplő Milében meglátta a tökéletes centerhalfot. Jó a felépítése, jól fejel, érti a játékot és még a támadásokhoz is felér. Ez volt a Mágus rövid válasza azoknak, akik megkérdezték tőle, hogy miért tette a védelembe az akkor már harmincon felül járó spílert. Igaza lett, hiszen Mile az egyik legbiztosabb pontja lett a nyolcvanas évek aranycsapatának.

Állítom, hogy amennyiben ez a két ember hamarabb találkozik egymással, Mile többszörös magyar válogatott lenne. Így aztán meg kellett elégednie azzal, hogy ’82 decemberében a sérült Péter Zoltán helyett Mészöly vésztartalékként őt szólítsa a karibi vajaskenyér-túrára utazó csapatba. Megérdemelt volna egy valós sportértékkel bíró meghívót is, de Kálmán bácsi sosem az eleganciájáról volt híres.

ezt keresitek, srácok? (fotó: Képes Sport)

A klubnál ellenben igazán szép pályafutást tudhat maga mögött, tizenegy szezonon keresztül lépett pályára zöld-fehér mezben és közben 283 bajnoki meccsen 49 gólt szerzett. Kétszeres bajnok (1982,1983) és egyszeres kupagyőztes (1979), emellett két alkalommal volt második az NB I-ben (1984, 1985), valamint játszott a Siófok elleni kupadöntőn is (1984).

Talán a fiatalabbak is fújják a Csonka-Hlagyvik-Mile-Magyar bekksort, ha nem is álmukból felverve, de egy rövid gondolkodás után minden bizonnyal. A kor nem érdem, hanem állapot, azt azonban tényleg látni, átélni kellett, ahogy Latyi és Sanyi, ott középen, egy titkos jelre egyszerre kiléptek és a mindenkori ellenfél centere sírva borult a földre, mikor már száztizenkettedszer húzta be a partjelző a lest. Varázslat volt, isten bizony igazi mágia.

Amihez persze kellettek az igazi legendák.

*

…és az utolsó.

1985. június 9.

Rába ETO – Tatabányai Bányász 1-2 (1-0)

18.000 néző; vezette: Jaczina

ETO: Mészáros – Csonka, Hlagyvik (80’ Weimper), Mile, Magyar – Hannich, Kurucz, Preszeller (57’ Vági) – Szabó, Szentes, Hajszán. Edző: Verebes József

Tatabánya: Dombai – Tepszics, Lakatos, P. Nagy, Szalma – Emmer, Hermann, Schmidt – Kiprich, Plotár, Vincze (84’ Simon). Megbízott edző: Lakat Károly

Gólok: 16’ Szentes 1-0, 63’ Kiprich 1-1, 66’ Schmidt 1-2

*

Az öttevényi kaland után a kilencvenes évek végén találkoztam vele újra. Egy épülő társasház lépcsőházában kerülgettem a szerszámokat és vödröket, miközben a harmadik emelet felé tartottam, keresvén leendő otthonomat. Mindenhol festők dolgoztak serényen, a friss mázolás semmivel sem összehasonlítható szaga járta be a teret. Az egyik fordulóban hirtelen egy létra állta utamat. Igyekeztem ugyan mindenre figyelni, de mégis kis híján nekimentem az akadálynak. Vagy mégsem sikerült tökéletesen a manőver és egy cseppet hozzáértem volna a szerkezethez? Ijedten néztem felfelé, ahol egy fehér overállban tüsténkedő embert láttam. Megfordult, lenézett rám és mosolyogva csak ennyit mondott:

– Óvatosan!

Mile Sándor volt.

Nem szégyen a kétkezi munka, de biztos, hogy kellően megbecsüljük a hőseinket?

Kategória: mindenmás, történelem | Címke: , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Csillagok között

de jó lenne… (fotó: nj.com)

Ez az volt? – kérdezte Léna a hétévesek összes naivitásával. Húsz perce álldogáltunk már a teraszon, a tekintetünket le se vettük az égboltról, ami most olyan volt, mint egy hatalmas, egybefüggő kékesszürke massza. Nem akartam azzal keseríteni, hogy nem igazán jók a körülmények, mert hiába volt estig szinte hibátlan a napsütés, most mintha fátyolosabb lenne a horizont. Felhős az ég, nem biztos, hogy látszanak – ez lett volna a logikus válasz, de miért kedvetleníteném el? Ráadásul a dagadó hold mellett ott világított élesen az Esthajnalcsillag, ami az összes érvemet romokba döntötte volna egy szempillantás alatt. Inkább kitartottam én is, példát mutattam és őszintén hittem a csodában. Szerintem nem, – feleltem szelíden – de biztos jönni fognak hamarosan – fűztem tovább a mondandómat egyetlen lélegzetvétellel, nehogy elbizonytalanítsam akár egy másodpercre is. Rám nézett azokkal a gyönyörű nagy kék szemeivel, és azonnal tudtam, hogy megérte a kegyes hazugság. Aztán az jutott eszembe, hogy nagyon kellene legalább egy hullócsillag, mert különben ritka nagy szarban leszek.

*

Sosem felejtem azt az éjszakát az Adrián. Trogirban mászkáltunk egész este, szerelmesen. Olyan volt, mintha az évszázadokkal ezelőtti világ kulisszái hirtelen megéledtek volna, de közben a jelen kor emberei népesítenék be az utcácskákat. Rengetegen kóvályogtak még rajtunk kívül a gyönyörű dalmát városban, de mégsem volt zsúfoltság. Nevettünk, néha beültünk egy kisebb étterembe, ahol koktélt kértünk, aztán csak úgy letelepedtünk a tengerparti sétányon egy padra. Megállt az idő és mi nem is akartuk újra elindítani. Kicsit szomorkásan szálltunk be a nyitott fedelű hajóba, aminek az volt a feladata, hogy visszavigyen minket a szállásunkat jelentő kempingbe. Szerencsére gyorsan elütötte a rosszkedvünket a tenger lassú hullámzása, a távolodó város moraja, a parti fények és legfőképp a felettünk lustán elnyúló augusztusi égbolt a millió csillaggal. Egyszerre aztán váratlan dolog történt. A teljes partszakasz hirtelen feketébe borult, talán ha egy-két nagyon apró pislákoló valami tiltakozott volna csak az ellen, ami bekövetkezett, de hiába, mert mindent birtokba vett a sötétség. A hajó utasai, így mi sem rémültünk meg, sőt első gondolatunk az volt, hogy ez szándékosan alakult így, része az utazás romantikájának.

Különösen azért, mert az égen az előbb még csak öncélúan világító csillagok, mintegy varázsütésre, önálló életre keltek és egymás után indultak gyors és látványos utazásra, szinte versenyre keltek egymással, hogy melyikük mutat be szebb ívet a tenger felett, hogy aztán csobbanás nélkül tűnjenek el a hatalmas vízben. Valószerűtlen volt az egész.

Az áramszünetnek, mert az sújtotta a teljes partot, csak azután lett vége, hogy mi már az apartman hihetetlenül kényelmetlen ágyában bújtunk össze, szerelmesen.

De ugyan kit érdekelt?

*

Apa! Láttam egy hullócsillagot! – ujjongott Léna a hétévesek minden lelkesedésével, mikor éppen a házból jöttem vissza, ahova egy pohár vízért mentem be, és mint utólag kiderült, ezzel óriási hibát követtem el. Elmulasztottam a pillanatot. Szerencsére L nem neheztelt rám, jól elvolt a saját boldogságával, ami hosszú percekig lebegő állapotban tartotta. Az első hullócsillag. Először nem tudtam mire vélni, hogy nem sokkal később miért komorodik el. Mi a baj, kincsem? – kérdeztem tőle óvatosan, mert ismertem már annyira, hogy nem szabad gyorsan lerohanni a felesleges aggodalmaskodással. Elfordította az arcocskáját és dacosan nézett maga elé. Nem sürgettem, ha akarja, úgyis megosztja a szomorúságát. Nem kellett sokat várnom, amikor hüppögve rám nézett és csak ennyit mondott.

– Elfelejtettem kívánni…

*

A Perszeidák most száguldoznak el a Föld mellett. A jelenséggel nehéz betelni, ráadásul mindenki számára, aki hisz az efféle okkult dolgokban, ott a lehetőség, hogy a lelke mélyén megbúvó vágyai megvalósulásához külső segítséget hívhasson. Én talán kicsit földhözragadtabb vagyok az átlagnál, a gondolkodásom határozottan kocka, de azt a luxust azért nem engedem meg magamnak, hogy teljesen elutasítsam az ilyesféle mágiákat. A futball egyébként is teljesen okkult tereppé vált, ahol minden eszköz használata megengedett.

Ezek után nem kizárt, hogy ma, meg holnap, meg holnapután újra kiállok a teraszra és saját jogon kutatom a magasban a hullócsillagokat. Amennyiben szerencsével járok, azt fogom, kívánni, hogy… Hajrá ETO!

*

Két meccsen vagyunk túl, két győztes meccsen és újfent bebizonyosodott, hogy mennyire kevés kell a sosem ki nem hunyó szikra felélesztéséhez. Mindenki tele van várakozással, mindenki bizakodó. Nem csupán a mai, Tiszakécske elleni összecsapásra, hanem már sokkal távolabbra tekintünk, és nem a lemondás hangján. Huszonkét évvel ezelőtt volt egy nagy felbuzdulás, ami ha végül nem is lett teljes katarzis, azért igazán kellemes emlékként maradt meg az emlékezetekben. Joggal. Az egyik fontos stáció pontosan ezen a napon volt anno, így van követendő példa az ETO mai futballistái számára.

Tessék utánuk csinálni!

*

1997. augusztus 11.

Győri ETO – Diósgyőri FC 1-0 (0-0)

8.000 néző; vezette: Megyebíró

ETO: Molnár – Korsós, Lakos, Stark – Mracskó, Csató J. (78’ Puglits), Csató S. (58’ Gőgh), Salagean – Fodor, Fehér, Vayer (70’ Szarvas). Edző: Reszeli Soós István

Diósgyőr: Rácz – Varga, Téger, Farkas, Kovács – Ternován (82’ Turóczi), Kiser, Buliga, Kákóczki – Jakab (73’ Domokos), Kulcsár. Edző: Tornyi Barnabás

Gól: 90+1’ Fehér 1-0

Kategória: felkonf, mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Miki megmondta

lesz jegy? (fotó: saját)

Apám szeretett a Matrózba járni. Ha a belvárosban mászkált és már semmi fontos dolga nem maradt, soha nem mulasztott el betérni a kissé ósdi falak közé. Megitta a kisfröccsét, és ha olyanja volt, még evett az utánozhatatlan foszlós pogácsából és közben beszélgetett a törzsközönséggel. Vagy, ami sokkal hihetőbb számomra, hallgatta a társalgást, és néha beszállt maga is. Tudod, fiam!, emlegette milliószor, ott aztán mindent megtudhatsz a rábaközi fociról. A sors valamiért ebben a kocsmában hozott össze számos nagyon különböző embert, olyanokat, akik valamikor réges-régen egy Csorna vagy Kapuvár melletti zsákfaluban kezdték életüket, aztán végül beszippantotta őket a nagyváros. Korábban ne ismerték egymást, aztán évekkel később a szülőföld és a futball összehozta őket egy közös pultnál. Voltak ott egyszerű melósok, elsőgenerációs értelmiségiek, mint apám, de állítólag Mátyus Jani édesapja, aki tanított a főiskolán, ugyancsak rendszeres vendégnek számított. Képben voltak mindenről. Kit igazolt le éppen a Markotabödöge? Miért rúgták ki a beledi trénert? Mekkora balhé volt a hétvégi Kisfalud-Mihályi derbin?

Emlékszem gyerekkoromból egy asztali zászlóra. Nem tudom, hogy hol találtam rá, talán nagyapáméknál kallódott a hátsó szobában, de még az is lehet, hogy otthon volt nálunk valami ládikában. A dizájnt nem cifrázták túl, a hardcore heraldikusok meg wexillógusok talán még azt is megkérdőjelezték volna, hogy valódi zászlóról, uram bocsá’ címerről van szó. A pajzsot négyfelé osztották, a sakkozott kék és fehér háttérből pedig egy M, egy P, egy B és egy J betű emelkedett ki. Ennyi, nem több, maga a letisztult egyszerűség. – Mi ez? – kérdeztem apámat, mert magamtól nem sikerült rájönnöm a titokra. Ránézett, kicsit vizsgálgatta, aztán szárazon felelt. – Magyarkeresztúr, Potyond, Bogyoszló, Jobaháza. Társközségek a nyolcvanas években, még az is lehet, hogy közös focicsapattal. Ereklyeként őriztem később a zászlót, pedig semmi közünk nem volt a négy falucskához, ha csak az nem, hogy Jobaházán kanyarogtunk keresztül, amikor Mihályiba autóztunk a nagyszüleimhez.

Az oldschool falusi és kisvárosi focidrukkerek sajnos kihalóban vannak, a mai generációkat már jobban érdekli a műanyag Barca meg a Real. A helyzet azonban nem reménytelen, vannak még köztünk fura figurák, olyanok mint az ufók, ha látod őket, akkor sem hiszed el, hogy vannak. Nekem ilyen Miki is, akivel együtt jártunk gimibe, a Csanakban játszott a nyolcvanas évek derekán, aki képes volt véresen komolyan venni egy osztályok közötti derbit, arról nem is beszélve, hogy milyen keményen cinkelte ilyenkor a Dózsában meg a Tromosban pallérozódó ellenfeleit, sőt csapattársait. Miki komoly ember, elismert vállalkozó lett, de emellett egy örök gyerek, aki szerintem gondolkodás nélkül hajlandó lenne naphosszat megye kettes meccseket nézni és közben vég nélkül kommentelni. Imádja és nem mellesleg érti is ezt a gyönyörű játékot. Olyan srác, akinek törzsasztalt kellene állítani valamelyik kocsmában, ahol aztán körbevehetnék a Győr környéki labdarúgás titkait firtató kíváncsiak, akik hallgathatnák és tanulhatnának a mestertől.

lesz pacsi? (fotó: saját)

 

A félidőben találkoztunk, a stadion legfontosabb pontján a budi előtt. Miután lekezeltünk csak annyit mondott:

– Megmondom mennyi lesz a vége és azt is, hogy miért? Az ETO 3-0-ra fog nyerni. A Gyirmótnak a huszadik perctől kezdve komoly erőnléti gondjai vannak, csak pihegnek. A második félidőben ledaráljuk őket. Na, szevasz!

Azzal már el is tűnt valahol a C szektor sűrűjében, ahol minden bizonnyal rengeteg friss ismeretre szomjazó szurkoló várta már vissza. Nem tartóztattam, nem lett volna értelme. Nálam volt a tudás.

Kicsit sajnálom, hogy nem ismerte apámat.

*

Vannak hangok, amik végképp beégnek az emlékezetünkbe, amiket az ember elvisz a sírig. Amikor gyerekként meccsre jártam a stadionba, tízezren voltunk egy-egy bajnokin. Mindig időben érkeztünk, mert apám nem szeretett beesni a szentélybe, volt benne egy kis feszültség, amíg el nem foglalta bérletes helyét, akkor azonban sztentori nyugalom árasztotta el, mert tudta, most két hétig nem lehet baj. Üldögéltünk és közben hallgattuk a székek támlájának semmivel sem összehasonlítható koppanását, ahogy lassan gyűlt körülöttünk a tömeg. Aztán ahogy közeledett a kezdés, úgy csendesedtek el a székek és már csak a szurkolók hol hangosabb, hol halkabb morajlását vitte a lágy szellő. A támlák csak akkor adtak magukról jelet, amikor helyzet volt, amikor gólt rúgott a csapat, vagy amikor együtt ugrott talpra mindenki, hogy egy picit szidja a bírót. Nagy, egyszerre szóló csattanások voltak ezek, amiktől még az Ipar-csatornában úszkáló halak is szinte kiugrottak a vízből ijedtükben és az egyes út gyér forgalma is megállt egy pillanatra sokszor. Aztán mikor vége lett a meccsnek, megint kezdődött a durrogás. Furcsa, de úgy emlékszem, hogy máshogy szólt ez a hang, ha nyert az ETO, akkor diadalittasan és magabiztosan zengett az aréna, és máshogy, amikor vesztettünk, tompábban, szinte szégyenkezve ütődtek egymáshoz a különböző részek. Ami biztos, amíg ment a játék, nem voltak ütemes és főként folyamatos csattanások. Persze nem is volt miért otthagyni a széket idő előtt.

Változnak az idők. Meglepett, hogy milyen sokan vagyunk. Mostanság nem nagyon fordult elő, hogy több kört is meg kellett tennem, hogy végre parkolóhelyet találjak. A pénztárbódék előtt is hosszú sorok várakoztak, türelmesen. Jóleső örömmel néztem szét a lelátón, egészen futballhangulat uralkodott a nézőtéren. Képzeletben meg is veregettem az egyébként százszor elátkozott tervező vállát, hogy no lám!, érdemes volt ilyen öszvérszerű építményt megálmodnia, hiszen egy negyedház is milyen tekintélyt parancsoló embermasszát képes összeterelni. Aztán, ahogy elkezdődött a derbi, egyszerre zavarni kezdett valami. Először nem tudtam, mi a baj. A meccsre koncentráltam, de állandóan kirántott egy alig felismerhető zörej a komfortzónámból. Aztán hirtelen megvilágosodtam. A székek soha meg nem szűnő koppanása hatolt be egészen az agyamig, és mint egy légkalapács ütögetett belülről, a homloklebegyemen át a halántékomon keresztül egészen a tarkómig. Bár már hosszú percek óta tartott a mérkőzés, rengetegen sétálgattak föl, s alá.

lesz sör? (fotó: saját)

Ki megállás nélkül pislogott a büfé irányába, aztán hirtelen felpattant és percekkel később sörökkel egyensúlyozva tért vissza, hogy aztán negyedórával később újra kezdődje az egész mutatványt elölről. Fiatal lányok libegtek látszólag céltalanul, leültek egy szabadon álló székre, kicsit nyomogatták legokosabb telefonjukat, aztán odébbálltak. Ismerősök keresték egymást szüntelenül, nyakukat nyújtogatva tárcsáztak rendületlenül egy számot, s mikor végre felvette a vonal túlsó vége, és kiderült, csak hat sorra vannak egymástól, már indultak is felkeresni a másikat. Zajlott az élet ezerrel, csak éppen az felejtődött el egy szemvillanás alatt, hogy közben lent a gyepen városi rangadót vívott két jobb sorsra érdemes csapat, no nem volt egetverő az izgalom, és a látvány sem kötötte le úgy a figyelmet, mint mondjuk egy Ed Sheeran koncert az egyszeri adminisztrátorlányt, de mégiscsak azért jöttünk ide, hogy futballt nézzünk.

Vagy nem?

*

Ne feledjük, hogy ez még csak a második forduló volt. Aki a bíztató felkészülés után már most űrfutballt várt, az súlyosan eltévedt valahol félúton a tér-idő kontimuumban, vagy simán túl sokat olvassa a Nemzeti Sport győzelmi jelentésekkel felérő firkálmányait a magyar futballról.

Az ETO játéka szerintem, és ez most szigorúan magánvélemény, pontosan a helyén volt. Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk. Az tisztán látszott, hogy nem azzal a szándékkal léptünk pályára, hogy lerohanjuk őket és simán megesszük a Gyirmótot reggelire. Van Csertői kapcsán egy olyan kép, ami nem biztos, hogy valós alapokra épül, de mégis működik, és szinte valósággá vált, miszerint masszív munkáscsapatokat csinál, akikkel jó csínján bánni. Velük szemben felejtős a fiatalság, bolondság életérzés, mert megbánjuk. Boér Gabi még relatív új a szakmában, ráadásul eddig nem is találkozhatott trénerként a Pakssal, így a visszafogott indítás érthető.

Felhőtlenül járattuk a labdát hátul a bekkek. Az új seprű Charizopulos, akire úgy tűnik a játékmester feladatát osztották a casting után, rendre visszalépett bőrért, hogy aztán beindítson valamit, de valamiért itt meg is akadt a mutatvány, mert a szükséges elmozgások látványosan hiányoztak, így sokszor céltalannak tűnő és totál kontraproduktív hosszú keresztlabdákkal zárultak a próbálkozások, amik arra legalább jók voltak, hogy megnézzük, ki és hogyan tudja lekezelni az átlagosnál nehezebb passzokat. Nem olyan rossz az eredmény.

A Gyirmót szerencsére nem akart semmit sem csinálni, ha labdát szereztek, viszonylag gyorsan és pontosan indultak előre, de két-három passznál nem jutottak tovább. Talán csak Heffler volt agilisabb az átlagnál, de nála ez a pörgés a sűrű hisztik miatt gyorsan kifulladt. A hülyeség hála isten gyorsan terjedt, ami abban mutatkozott meg, hogy a sárgák között élénk tellegetési verseny indult egy-egy kisebb fault után és ez meg is ölte a vendégek futballját.

Tágítsuk az időt és a teret, vegyük úgy, hogy kicsit nyomtunk, a mi akaratunk érvényesült, így nem lehetett meglepetés a félidő vége előtt a vezető gólunk. Vicceltem. Piszok jókor jött, de nem igazán volt előzménye, hacsak az nem, hogy az egymás altatásából mi jöttünk ki jobban. A Bagi-Szánthó összjáték azért megér egy tapsot.

Szünet.

Miki ugye megmondta. Ráadásul az is szép jövőt ígért, hogy a már fülén levegőt vevő Koltai helyett Szabó Lukasban látta meg Au a megmentőt. Nem lehetett könnyű eldönteni, hogy kit hozzon le féltávnál az abdai Guy Roux, nem lennék meglepve, ha kiderülne, a szünetben többen oxigénmaszkban múlatták az időt a gyirmóti öltözőben.

Nem árulok el titkot, ha elmondom, az sem segített. Volt ugyan némi felbuzdulás a második játékrész elején, de komoly veszély egyáltalán nem alakult ki a kapunk előtt. Ötlettelenül igyekezett valamit összehozni a vendég, de a játékukban az impotencia határozott jelei mutatkoztak. Aztán, hogy még szarabbul érezzék magukat, jött Dvorschák gólja, amit SeamanPálfi szerencsétlenségére még a kamera is vett. Nem lennék a portás helyében.

lesz haza? (fotó: saját)

Mivel itt, azaz nagyjából félórával a vége előtt el is dőlt a meccs, már csak egy kérdés maradt: a közönség igényeinek megfelelően agyagba döngöli az ETO a kistesót, vagy csendesen lepörgetjük a maradék harminc percet? Köztes megoldás született, hiszen a beszálló Horváth Zoli még fejelt egy szép gólt Szánthó remek ívelése után, de igazából más már nem történt. Különösebb gond nélkül húztuk be a három pontot, jöhetett a hullámzás meg a pacsi.

Konklúzió. Az ETO extrák nélkül nyert, egy percig sem volt veszélyben a győzelem, de azért ne áltassuk magunkat, mert ehhez kellett egy minden elvárást alulmúló Gyirmót. Üde színfolt volt Szánthó Regő felszabadult játéka, és mindenképpen bíztató, hogy az egész csapat megalkuvás nélkül melózott, senki sem lógott ki lefelé. Hogy nem volt ez azért annyira egyszerű menet, jól mutatja Vashkeba Lacika görcse percekkel a vége előtt. Látatlanban azt mondom, ha neki beáll a lába, annyira rossz nem lehetet az iram se.

A látványra meg ráérünk később is.

*

WKW ETO – Gyirmót FC 3-0 (1-0)

ETO: Horváth T. 0 – Kovács 3.5, Vukasović 3.5, Dvorschák 4, Vári 4 – Vashkeba 3.5, Charizopulos 4 (65’ Hidi 3.5), Bagi 4 – Szánthó 4.5, Andrić 3.5 (62’ Horváth Z. 4), Szimcso 3.5 (79’ Gránicz 0). Edző: Boér Gábor

Gyirmót: Pálfi – Villám, Hudák, Lipták, Zeke – Vass – Koltai (46’ Szabó), Lázár (76’ Varga), Nagy (62’ Tóth), Heffler – Szarka. Edző: Csertői Aurél

Gólok: 42’ Szánthó 1-0, 63’ Dvorschák 2-0, 72’ Horváth Z. 3-0

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Az első mestervizsga

egyelőre minden csendes (fotó: saját)

Itt hányat lehet cserélni, spori? – tette fel az egyszerű kérdést Germán Feri a koroncói Kubikban, nagyjából a félidő dereka táján, mikor Strobl partjelző éppen a felezővonal felé kocogott ráérősen, miközben szépen lekövette a kissé pocakos hazai centerhalfot. 1-0-ra ment a Koroncó, Varga Zsomi jobb lába szépen elsült a tizedik percben, és jó időben tisztában lenni az apró részletekkel is. – Hármat – jött a gyors és rövid válasz – a Keglovichban lehet többet is. A mestert láthatóan nem zavarta össze a friss információ, továbbra is szúrós tekintettel figyelte a játékot. Sokféle karmestert ismer a zenetörténet, ő inkább a visszafogott Ferencsiket idézte, mint a túlmozgásos Bernsteint vagy Karajant. Szemmel vezényelt, néha grimaszolt, csak a legritkább esetben szólt a pályán lévőknek, de akkor sem merészkedett az összetett mondatok ingoványos talajára, hanem legfeljebb egy-egy szóra hagyatkozott. Biztos vagyok benne egyébként, hogy bármilyen számot mondott volna a zászlós ember, akkor sem esett volna kétségbe, vélhetően komplett stratégiák sorakoztak a fejében, amik közül a megfelelőt csak elő kellett húzni valamelyik hátsó polcról, ha arra kerül a sor.

Nagyjából hetvenen álltunk a bájos kis pálya mellett, támasztottuk a korlátot, kortyoltuk a langyos sört és a valamilyen rejtélyes okból sokkal hidegebb kólát. A meccs lassan csordogált, a tekintetem néha elkalandozott, figyeltem a szemközti oldalon jókedvűen trécselő helyi drukkereket, akik vélhetően az eredmény hatására már-már hullámozni kezdtek, és akiknek kedvét az sem tudta elrontani, hogy a vitnyédi drukkerek az istennek sem akartak kibékülni a bíróval, aki nem volt hajlandó egyből sárgát adni a koroncói játékosoknak egy-egy becsúszást követően, holott a szenvedő fél minden alkalommal jóízűt hempergett a gyepen, a hatás kedvéért hangosan óbégatott, legalább úgy, mintha a szívét tépték volna ki gyökerestül, a gyengébb idegzetűek már a mentőt hívták titkon, de lássanak csodát, hihetetlen gyors volt a gyógyulás, gyanítom, nem véletlenül attól, hogy nem villant a lap, esetleg azért, mert a túloldalon ott magasodott a templom. Ez már a harmadik ilyen volt!, mondta a második eset után egy dühös bácsi, de nem talált meghallgatást, Baán spori még ki is kacsintott a lelátó felé, ne vicceljünk már emberek!

A szünetben aztán vagy varázslat történt, vagy csupán az egyik stábtag előkereste a Kisalföldnek azt a júniusi példányát, amit biztos, ami biztos még becsomagolt indulás előtt, és amiben ott állt fehéren-feketén: bajnok lett a Vitnyéd. Az ifjú Csermelyi tréner gondosan kiterítette az öltöző közepére a lapot, jelentőségteljesen körbenézett, aztán elmesélte az igaz történetét annak, amikor ő évekkel ezelőtt gólt rúgott a Nyíregyházának az NB I-ben. A játékosai csillogó figyeltek rá, aztán szinte egyszerre, mintha egy láthatatlan erő kényszerített volna őket rá, lesandítottak a narancs mezen feszülő klubcímerre. Megcsináljuk!

nézőkre várva (fotó: saját)

Itt van hosszabbítás, spori, vagy egyből tizik jönnek? – tette fel az egyszerű kérdést Germán Feri a félidő közepén, mikor Strobl partjelző éppen a felezővonalhoz ért, miután beintett egy bedobást. A Vitnyéd időközben egy formás támadást követő szép góllal és egy jogos tizenegyessel megfordította az eredményt, olybá tűnt, hogy helyreálltak a világ rendje, nem lesz meglepetés, a megyeegy megveri a megyekettőt, a legkisebb fiú ezúttal nem nyeri el a jutalmát, de azért szerencsésebb tudni, mi lesz, ha mégis úgy alakul. Nincs hosszabbítás – jött a gyors és rövid válasz, és többre már nem is maradt idő, mert a hazaiak egy váratlan ellencsapással próbálkoztak, így a partjelző sprintelhetett is vissza egészen a tizenhatos vonaláig, persze feleslegesen. Az edző elraktározta az új információt, kattogtak agyában a fogaskerekek, de arra azért gondosan ügyelt, hogy a kívülállók ebből semmit se vegyenek észre, továbbra is sztoikus nyugalommal állt a kispad felett, a lelátó előtti részről pásztázta a pályát, majd hamarosan cserére határozta el magát. Dávid! Misi!

Nem volt benne a levegőben az egyenlítés, a vitnyédi kiállítás csak annyit eredményezett, hogy az egyre fáradó koroncóiakat nem tudták szétfutni a vendégek. A lábaknak azonban nem az izmok, hanem a szív parancsolt. Megalkuvás nélkül robotolt a tíz pirosmezes, hőskölteményt akartak ők írni, valami olyat, amit az a hetven ember, aki ott állt körben, hazavihessen, elrakhasson az emlékei közé, aztán a rosszabb napokon elővehessen és ebből olyan új erőt merítsen, amit semmi másból nem lehet. A futball csodája kell ehhez. És valami ilyesmi volt a pillanat, amikor Misi ott állt a kapuval szemben, majdnem pont középen, nincs idő a gondolkodásra, cselekedni kell, egy nagyot belerúgni a bőrbe, megalkuvás nélkül, őszintén, aztán már csak örülni a megismételhetetlennek. Katarzis, de hol van még a vége.

A kishitűség a mágia legnagyobb ellensége. A háló előtt Kiss kapus, aki alkatilag teljességgel megfelelt a nevének, ennek ellenére mégis valószínűtlenül aprónak tetszett a gólvonal előtt. A csepp ember szinte elveszett a közel tizennyolc négyzetméternyi felület előtt, lehetetlennek tűnt, hogy akár csak egy büntetőt is megfogjon, akármilyen rugókkal is áldotta meg őt a sors. Először repült, hiába. Másodszor sem volt esélye, de a labda végül a kapufáról csorgott mellé. Jött a harmadik próbálkozó, nem is akárki, egy korábbi párbajhős, akinek a meccsen már sikerült a mészpontról bevennie a kaput. Magabiztosnak tűnt a nekifutásnál, de aztán az utolsó két lépésben mintha elbizonytalanodott volna, és a középre tartó bőrt Kiss portás szinte kapásból vágta vissza a mezőnybe, a kezdőkörben várakozó csapattársai felé, nesztek pupákok, megfogtam, a nap hőse én vagyok.

Germán Feri közben angyali nyugalommal figyelte az eseményeket. Belül örült, mégiscsak skalp ez, de ő már tudta, amit talán csak kevesen. A következő kört rögtön szerdára írta ki a megyei LSZ, így neki, a csapatnak és még jó pár szurkolónak imígyen most kimarad az ETO-Gyirmót rangadó az életéből.

*

A Trencsén elleni, Lipóton lejátszott meccs után, a parkolóhoz közelítve vettem észre, hogy nem messze tőlem ott bandukol a murvás úton Csertői Aurél is. Nem volt egyedül, egy teljesen ismeretlen arccal sétáltak békésen, nem nagyon beszélgettek, Au belemerült a gondolataiba, a fickó mintha magában beszélt volna, aztán beszálltak egy bazi nagy, német rendszámú autóba és gyorsan elviharzottak. Abda vagy Gyirmót volt az úti cél, ki tudja? Ami biztos, Csertői azon a délutánon még tuti nem azt az ETO-t látta, ami ellen ma délután fel kell vennie a kesztyűt. Minden bizonnyal megnézett minket még párszor a nyáron, és csak remélni tudom, hogy az idő múlásával folyamatosan nőtt benne a feszültség. Ezek egyre jobbak, baszki!

bábeli zűrzavar (fotó: saját)

A Gyirmót a holtidőben sajátos erősítésbe kezdett, mintha az MLSZ fiatalítási mániájának antitéziseként határozta volna meg magát és tudatosan öregíteni kezdte a keretét. A nagy akarásnak kis híján nyögés lett a vége múlt pénteken, a szabály betartása érdekében példának okáért Pálfi Donát állt a kapuban. Emlísre érdemes, hogy a kék-sárgák hazahoztak két, korábban ETO-hoz köthető arcot, a Szentes alatt létszámfelettivé váló Zekét és az örök ígéret Szabó Lukast. Az előbbi komplett meccset, Szabó 27 percet kapott a Haladás elleni idénynyitón.

Nem tudom, ti hogyan vagytok vele, de én örülök, hogy már most összefutunk a szomszéddal. Valami azt súgja, hogy most jól elkaphatjuk a grabancukat.

Kár, hogy Germán Feri, aki nem mellesleg a Gyirmótnál edzi az u17-et, a komplett koroncói futballcsapat, no meg az őket tűzön-vízen át hajtó fanatikusok ezúttal nem láthatják a derbit.

Köszi megyei labdarúgó szövetség…

Kategória: előzetes, mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Irány a Mars, de ha csak a Holdig jutunk, az sem tragédia

különben dühbe jövünk (fotó: weser-kurier.de)

Megint van értelme reggel felkelni, kezdődik az NB II.

*

Rengeteg minden kavarog a fejemben, de a sok-sok gondolatfoszlány csak nem akar egységes egésszé összeállni. Görcsösen püfölöm a klaviatúrát, sorakoznak szépen a betűk, szavakká állnak össze, és mégis, ahogy követik egymást, csak döcögő mondatokat olvasok magamtól, kevés bennük az értelem. Ezt nem is én írtam, hanem valami manó, aki elfoglalta mindkét agyféltekémet és most vigyorogva szívat. Helyesírási hiba nincs benne, az egyeztetés is rendben van, de mégis ijesztő az egész katyvasz. A legjobb barát ilyenkor a Delete gomb, ami csendesen teszi a dolgát, a kurzor ütemesen ugrál visszafelé, aztán eléri az első sor elejét és villog. Üres a lap. Megint. Újratervezés, az eredmény ugyanaz. Most kéne becsukni a gépet, meghallgatni valami izgalmas zenét a Spotify-on, hátha megjön az ihlet. Lassan rájövök, hogy a legnehezebb a kötelező, hirtelen megsajnálom az összes iskolaigazgatót, akik az évnyitó előtt kénytelenek megalkotni megint a nagy beszédet, a tutit, de olyat, ami sosem volt. Ha esetleg eljön a klikkes nyanya belepistul, a gyerekek meg úgysem emlékeznek rá, fél órával később már boldogan nyalják a fagyit a cuki előtt, mert megérdemlik.

Ctrl+Alt+Del.

*

Talán ha a paloznaki piknik helyett az ankétot választottam volna. Lett volna benne ráció, az ég sötét volt, amikor Zsuzsával elindultunk, az AccuWeather sem ígért semmi jót, este kilenckor az eső valószínűsége nyolcvanöt százalék. Pazar, nagyon pazar. Ötven felé közeledve az ember álma semmi más, mint szarrá ázni a nyílt mezőn, esetleg bebújni egy ponyva alá, érezni azt a másik száz embert. Együtt vagyunk, hű de jó, éljen a felső középosztály! Tudják ti emberek, hogy mi az az NB II? Isszátok a pocsolya ízű Homola-fröccsöt, kézműves sajtot rágcsáltok és hallgatjátok ezt a borzalmas funkyt. Nem ez az élet, elmondanám.

pia, lámpa meg csaj (fotó: socfest.hu)

És miközben végigpásztáztam az értetlen, de jó szándékkal teli tekinteteket, sokan bizony mosolyogtak és senki sem volt haragos, egyszerre könnyűnek éreztem magam, hirtelen felemelkedtem a sárból, óvatosan kikerültem a színes lampionokat, ellebegtem a nagyszínpad felett, ott megálltam egy pillanatra, integettem a zenekarnak, a döbbent énekesnő szava elakadt, szerencsére a szintis kisegítette, gyorsan belekezdett egy valószínűtlenül bonyolult, ugyanakkor borzasztó szólóba, itt már tényleg nincs maradásom, gondoltam, és már repültem is, hazáig, pontosabban az ETO Park Hotelig. Nem állíthat meg senki, ha sietek, nem kések el.

*

Nem szeretek idegen ágyban ébredni. Kinyitom a szemem és először azt sem tudom, hol vagyok. Gyorsan becsukom újra, szeretném hinni, hogy ez nem a valóság, ellazulok, és megint pislantok egyet. Nem álmodom, ez az apartman, ahol megszálltunk. A telefonomra nézek, hét múlt pár perccel. Csend van, de mintha valaki óvatosan sertepertélne a konyhában. Eszembe jut, hogy Zsuzsa lovagolni megy a barátnőjével, biztosan ő matat a hűtőben. Nyújtózkodom egyet, aztán erőt veszek magamon és felülök az ágyban.

*

A MOL kút tíz per sétára van. Zsuzsáék elmentek, a többiek pedig még alszanak, unatkozás helyett jót fog tenni egy kis séta. Almádi lassan ébred, az emberek élvezik, hogy nincs őrült forróság. Lassan lépkedem, van időm megfigyelni az egyik utca egybefüggő épületeit. Olyan, mintha egy holland kisvárosban járnék, aprócska előkertek, nagy ablakok a házakon, sok helyütt függönyök sincsenek. De mi olyan furcsa mégis? Valami nem stimmel. Hát persze! A vörös tégla helyett betonból van minden. A kutas unottan üldögél a birodalma előtt, köszönésemre röviden biccent. Bent gyorsan megtalálom, amit keresek, gyakorlott mozdulattal emelem le a polcról a Sportot és az ÉS-t. Rövid gondolkodás után egy Naplót is magamhoz veszek, régi szokásom, hogy elolvasom, mit ír a helyi sajtó. A pénztárnál senki, de körbenézni sincs időm, máris ott terem új ismerősöm, a robotként működő kutas, aki az elébb még olyan volt, mint egy élő halott. Nem az, másodpercek alatt beüti a tételeimet és a fizetés után olyan gyorsan tűnik el, ahogy megjelent.

*

A Napló nem tartogat meglepetést, van benne egy könnyed tudósítás például a piknikről, igaz, nem a tegnapról, biztosan korán van lapzárta, hanem a csütörtökről, amikor a Jackson5 élő maradéka adott feledhető koncertet, bár erről nem ír a lap, sokkal inkább arról, hogy a nézők soraiban Michael Jackson-imitátorok is felbukkantak. Képet is mellékelnek, rajta az egyik Jacko, mellette ijedt nézésű tinilányok pózolnak, talán a nagymamájukkal. Vagy az anyukájukkal? A hangulat az egekben. Lapozás, semmi, lapozás, semmi. Végre sportoldal, teli futballal. A legnagyobb anyag egy hosszas felvezetés az FC Ajka szezonkezdéséről. A felkészülés, hmmm, hogy is mondjam?, volt jobb, mindenki izgatott, nem vagyunk esélyesek, de sokakkal pariban lehetünk. Und so weiter. Az utolsó bekezdés szól konkrétan a vasárnapi rajtról.

első stáció (fotó: ajkasportváros.hu)

A szezon nyitányán az ajkaiak otthon szerepelnek, s a mezőny egyik legjobb csapatát az ETO FC-t fogadják. Az összecsapás 19 órakor kezddődik.

A mezőny egyik legjobb csapata. Magam sem tudtam volna szebben megfogalmazni.

Ezt a fordulatot kerestem az elejétől fogva

.

*

Hetvenhét nap.

Pontosan ennyi telt el azóta, hogy a srácok levonultak az Óvár elleni győztes szezonzárót követően, hogy aztán elénekeljék a lelkes közönséggel a klasszikus ETO-indulót a kezdőkörben.

Hetvenhét nap.

Rengeteg idő. Mostanság egészen ritka, hogy ennyi jut a nyári felkészülésre. Külön szerencse, hogy ezúttal sikerült sok tartalommal megtölteni ezt a szakaszt, és a lejátszott meccsek mennyiség mellett a minőség is nagyobb szerepet kapott.

Újabb hetvenhét nap múlva már tizenegy bajnokin leszünk túl, és ha nem jön közbe váratlan, ne zárjuk ki!, akkor a Vác elleni hazaira futnak ki a fiúk. Legyen az első részcél, hogy addig minimum a megszerezhető pontok 77%-a a csapat neve mellett szerepeljen, azaz hét győzelem mellett négy iksz figyelgessen majd a zsákban.

Túlteljesíteni persze nem tilos, sőt ajánlott. Én bizakodó vagyok.

Hajrá ETO!

Kategória: gondolatok, mozgókép | Címke: , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Kemény kaland Észak-Itáliában

hegyek között, völgyek között (fotó: pisachannel.tv)

AC Pisa 1909 – ETO 1-1 (0-1)

Pisa: Gori (46′ D’Egidio, 69′ Reinholds) – Meroni, Benedetti, Liotti – Belli, Minesso (86′ Langella), Gucher, Izzillo (71′ Zammarini), Lisi – Moscardelli (46′ Marconi), Masucci (46′ Pesenti). Edző: Luca D’Angelo

ETO: Horváth T. (71′ Gyurákovics) – Kovács, Vukasović, Dvorschák (78′ Domonkos), Vári – Charizopulos, Vashkeba (58′ Horváth Z.), Bagi (78′ Tar) – Szimcso, Andrić (78′ Gránicz), Szánthó. Edző: Boér Gábor

Gólok: 15’ Vashkeba 0-1, 77′ Marconi 1-1

Kategória: felkészülés, mérkőzés | Címke: , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése