– Figyelj, barátom! Egyet tudnod kell: a gólyatáborban csak jó csajok vannak.

Ezt a Kisgeri mondta nekem egy pofa sör mellett üldögélve a Két Medvében, miután valamikor október közepén felhívott, hogy dumáljunk egyet. A Kisgeri kettővel fölöttem járt a Majakovszkijban, ahol akkor lettünk haverok, amikor egyszer a pénteki klubdélutánon egymás mellett hánytunk a budiban. Nekem volt egy olyan agylövésem, hogy legalább egy feles kell ahhoz, hogy le merjek szólítani egy lányt, ezért a gimi melletti ABC-ben közvetlenül a buli előtt mindig vettem egy barackpálinkát, amit szépen becsempésztem a portán keresztül, majd a legelső WC-ben felbontottam és húzóra megittam. Általában öt másodperc telt el és a cucc szépen vissza is jött, ahogy kell, jellemzően az aznapi ebéd kíséretében, és az egész misung a klotyóban landolt. Rosszul voltam, forgott velem a világ, a számban borzasztó ízt éreztem, ráadásul a torkomat mintha leborotválták volna, de mégis meggyőződésem volt, hogy minden szörnyűség ellenére immár bennem van a bátorság-szérum, s miután kicsit rendbe szedtem magam, máris becéloztam a Hornyák Jucust, s a lehető legnagyobb önbizalommal odavetettem neki: Rázunk egyet, bébi? Jucus röhögött, ami részben annak a következménye volt, hogy a lányok is ittak valami rettenetes likőrt, aztán odavonszolt egy tükör elé.

– Nem akarod inkább leszedni ezt a pár borsószemet a szánalmas bajuszkádról? – mondta és máris otthagyott a hatalmas szégyenemben.

Tizenhat alig múltam, még sosem vágtam le az arcszőrt, mert féltem, hogy nem nő ki újra. Megsemmisülten ácsorogtam még hosszú percekig, bámultam a bárgyú fejemet, nem akartam elhinni, hogy tényleg én vagyok az a másik is, ott a mosdó felett, majd hirtelen levontam a tanulságot, pont úgy, ahogy ennyi idős suhanctól elvárható, és szó nélkül kirohantam a boltba. Vettem még egy pálinkát, hiszen nem az anyaggal, hanem kizárólag a mennyiséggel lehetett a probléma, ez totál logikus és ebben csak megerősített a fogatlan eladónő együttérző mosolya, amikor beütötte a harminckét forintot a kasszába. Nem vártam a suliig, hanem berongyoltam két tuja közé, amik ott álltak a főbejárat mellett a parkban, s mivel már jócskán lement a nap, kellemes búvóhelyet biztosított minden titkos csínytevésben gondolkodó számára, így nekem is. Nagy levegő, aztán hatalmas slukk. Rövid ideig jött a gondtalan mámor, de sajnos hamar kiderült, hogy ez nem egy új film, hanem megint ugyanazt fűzte be a gépész, a különbség csupán annyi, hogy ezúttal a szépen kisuvickolt jampi cipőm is kapott egy adagot.

Lehajtott fejjel ballagtam vissza az üzletbe, ahol már félig felmostak, szerettek volna zárni, hazamenni, megnézni a tévében az Ablakot, erre ez a hülyegyerek megint benyit. Tudtam, hogy árulnak cipőpasztát is, és nem kellett csalódnom. Betettem egy doboz barnát a kosárba, meg egy csomag papírzsebkendőt és ha már arra jártam egy utolsó, de tényleg utolsó kisüveges piát. Barackot természetesen.

– Te vagy már egyáltalán tizennyolc? – nézett rám most már inkább morcosan az eladó, hihetetlen, ahogy egyesekből öt perc alatt kiveszik minden empátia. – De tudod mit? Leszarom! Fizess, aztán menjél szépen haza, mielőtt nagyobb szégyent hoznál szegény szüleidre!

Szíven ütött minden egyes mondata, különösen az utolsó, de hiába, ha már egyszer elindultam a lejtőn, ott nincs többé megállás.

– Köszönöm szépen! Legyen szép napja a néninek is! Csókolom! – vágtam vissza úgy, hogy neki is fájjon, mert tudtam, hogy nem lehet több huszonötnél, csak hát azok a hiányzó fogak.

Óvatosan lépdelve mentem fel a lépcsőn, nem mertem a portásfülkébe benézni, mert féltem, hogy a Hauzer bácsi egyből kiszimatolja, hogy tiltott gyümölcs lapul a hónom alatt, így nem is vehettem észre, hogy az öreg békésen bóbiskolt, rábukva az asztalra, pedig két ajtóval odább legalább negyven ember ordította, hogy ’Bábu vagy, nem te lépsz, valaki irányít”. Imádtam ezt a számot, a szívem húzott is befelé a 2.A-ba, de az eszem tudta, hogy azzal a nyomorult itallal nekem még dolgom van. Végigcsináltam a szokásos rituálét azzal a különbséggel, hogy magamra zártam az egyik ajtót, hátha a fizikai értelemben is megvalósuló teljes izoláció olyan mértékben megnyugtatja a testemet, hogy végre nem akar szabadulni a belé tukmált förtelmes kotyvaléktól. Tévedtem. A természetet nem lehet legyőzni. Sírni lett volna kedvem, de ekkor arra lettem figyelmes, hogy a szomszédos kishelységből fura, ugyanakkor mégis ismerős hangok szűrődnek át. Valaki mintha köhögne, aztán fuldokolna, majd hosszú csend és a végén egy roppant őszinte sóhajtás. Vártam egy kicsit, óvatosan kinyitottam az ajtót és nagyon lassú mozdulattal kidugtam a fejem. A meglepődéstől hátra hőköltem, amikor velem szemben egy borzas fej jelent meg. A Kisgeri volt a 4.E-ből.

– Szilva? – kérdezte rekedtes hangon.

– Barack. – feleltem inkább cincogó hangon, amitől magam is meglepődtem. Igaz Kisgeri volt az egyik legnagyobb ász a Majakovszkijban.

Onnantól sülve-főve együtt voltunk a suliban és a sulin kívül is, egészen addig, amíg le nem érettségizett és fölvették a Marxra. A barátságunk nem szakadt meg utána sem. Ott voltam a sportcsarnokban, amikor bevonult és elvitték Lentibe, az előfelvételis zászlóaljba. Kurva sokat leveleztünk, emlékszem a következő nyáron mennyit röhögtünk, amikor én nyári munkásként újságokat hordtam ki, meg húsz fillérért darabját expressz leveleket is, és olvastam a laktanyákból megírt hősszerelmes levelezőlapokat, amiket a kiskatonák küldtek itthon maradt barátnőiknek, akik már régen mások karjában keresték a szerelmet.

– Még jó, hogy nem vagyunk buzik. – mondta akkor Kisgeri, amikor meséltem neki ezekről a levelezőlapokról.

Most meg már elsős a közgázon én meg azon vívódom, hogy hova jelentkezzek? Menjek az ELTE-re? De milyen szakra? A tököm tele van az egésszel, gyűlölöm, amikor súlyos döntéseket kell meghozni. Esetleg majd a papírok beadása előtt egy nappal megiszok egy barackpálinkát és abban az öt másodpercben, amíg bennem dolgozik, meghozom a végső döntést. Igen! Ez lesz a legjobb megoldás.

– No mi újság, cimbora? – huppan le mellém a Kisgeri a Két Medve közismerten diszkrét boxába, ahol csak az nem hallja a másik asztalnál folyó társalgást, aki nem akarja. – Két söröcske lesz! – int ugyanazzal a lendülettel a pincérnőnek.

– Semmi különös. – mormogom magam elé. – A Krasznai szerint a szocializmusnak vége.

– Igaza van! – harsogja a Kisgeri.- Pesten már nagy dolgok vannak készülőben. Meglásd! Futni fognak a komcsik. Ez a Krasznai is egy nagy fasz, nyilván belülről bomlaszt.

Iszunk egy kortyot, hihetetlenül jólesik most egy hideg Borsodi, meglepően meleg ez az idei október.

– Na de nem ez a lényeg, kisöreg! – vált témát és annyira lelkes, hogy alig vesz levegőt, miközben beszél. – Döntöttél már?

– Dehogy! – bámulok magam elé. – Nem olyan könnyű ez.

– Tévedsz, Lacika! Gyere te is a közgázra! – megfordul, tekintetével keresi a pincérnőt. Nem is vettem észre, hogy meg is ivott egy korsóval. –Még egyet, lesz szíves! – rám néz, köhint és belevág.

– Minden kezdet nehéz, Lacika! De nagyon megkönnyíti a sorsodat a gólyatábor! Ott minden csaj gyönyörű, de ha mégsem, akkor iszol még egy kicsit többet. – kortyol, de máris folytatja. – A tanárok meg? Halál jófejek! Annyira lazák, hogy beszarsz. Nem fogod elhinni, de ott volt a Muzslay professzor, aki állandóan bent van a tévében is. Bazmeg! Megengedte, hogy tegezzük! Elhiszed ezt? A Muzslay! Ha itt eltakarodnak a komcsik végre, tuti, hogy ő lesz a pénzügyminiszter. Az első órák is szenzációsak. Érdekfeszítő témák, érdekes előadók sorban. Életem legjobb döntése, hogy idejöttem.

– És voltak már vizsgák? Esetleg zéhák? – vetem közbe kicsit félénken.

– Micsodák? Ja! Azok még nem, de szerintem nem lesz gáz. Megígérték, aranyapám. De ezt most m’ért kérdezed?

– Csak. – felelem és rendelek egy barackpálinkát.

*

A szurkolói ankétok egyik fura sajátossága, hogy ez az a rendezvényfajta, ahol az idő múlásával a korábbi időszak megcsúnyul, de jó esetben is relativizálódik. Ez csak azért jutott eszembe, mert a szerdai szeánsz végén többen hálálkodtak az új stábnak, hogy mekkora csoda, de főképp megtiszteltetés, hogy ilyen magas szinten, értsd: ügyvezető!, csak nagyon ritkán képviseltette magát a klub. El kell szomorítanom sokakat, de S. Imre korábbi ügyvezető gyakorlatilag minden alkalommal ott ült a pulpitus közepén, és várta, hogy végre valaki pofán verje. Igaz, egy évvel ezelőtt ez pont nem így volt, de ezt tudjuk be annak, hogy az akkor színrelépő két új igazgatóval nem voltak akkora cimbik.

A felvezetőmmel be is fejezném a fikázós részt, s mint látjátok itt sem az új menedzsmentet és szakmai stábot ütöm, hanem sokkal inkább a szurkolói amnézia kapcsán teszek egy apró fricskát, ami természetesen önirónia is, hiszen velem is gyakran megesik az emlékezetkiesés.

Előre is vetem, hogy nekem a közel másfélórás, tényleg kötetlen beszélgetést követően inkább afelé billen a mérleg nyelve, hogy alakul itt valami.

Jan van Daele ügyvezető amolyan lányos apák által elképzelt optimális udvarló, akit nem akarsz egyből lelőni, ha vele jön haza egyszer Matildka, hanem hajlandó vagy vele beszélgetni, s amikor kiderül, hogy még a focit is szereti, teljesen elolvadsz. A cukiság potmétert csak még jobban kilendíti, hogy a magyart felvidéki akcentussal beszéli és nem valami brüsszeli, se nem vallon, se nem flamand beütéssel. Érdeklődőnek tűnt, igyekezett a kérdésekre rendesen megfelelni, de azért látszik, hogy fiatal kora ellenére már van benne elég dörzsöltség, plusz a háttér is jó iskola volt, így a válaszai csak nyomokban tartalmazott konkrétumokat. Felvetettem, hogy lesznek-e még támogatók, kimondottan a helyi vállalkozások köréből, miként látja ennek lehetőségét az elmúlt pár hónap tapasztalata alapján. A válasz annyi volt, hogy az ilyen jellegű kapcsolatépítést, a vállalkozói kör mellett mondjuk a várossal is, jobban fogják csinálni, mint az előző garnitúra. Az infrastrukturális fejlesztések kapcsán is csak általános dolgok hangzottak el, úgymint már rendezettek a tulajdoni viszonyok, van kivel tárgyalni az esetleges ingatlanbérlések kapcsán, illetve rendelkezésre állnak tervek.

Beszélt arról is, hogy tisztában vannak azzal, hogy Győr illetve az ETO mennyire más tészta mint Dunaszerdahely és a DAC, sokszor infrastruktúrában is, de legfőképp futballkultúrában tradícióban és nekem legalábbis kicsit meglepő módon, szürkeállományban, kiemelten az akadémiára fókuszálva. (Megjegyzés: nem szándékom megbántani egyetlen klubnál dolgozó munkatársat sem!)

Mihalecz István sportigazgató esetében az első benyomás még érdekesebb. Egy kifejezetten intelligens ember, aki láthatóan jól tudja kezelni azt a közönséget, akihez beszél. Furán fog hangzani és kérem, hogy mindenki próbálkozzon elvonatkoztatni a szó elsődleges jelentésétől, de szerintem remek manipulátor. Ha most felszisszensz, megértem, de a manipulálás a jó irányba terelést is magában hordozza. Ha egyéb jelzős szerkezetet szeretnék előkotorni, a nyugodt erő lehetne rá a megfelelő. Az új igazolások kapcsán kapott konkrét kérdést (pl. a vidis Kovács István esetleges érkezése), amiket profin kezelt: ajánlatot adtunk, várjuk a választ. Ezzel összefüggésben még várható két-három név, de nagyon fontos, hogy nem elsősorban a név vagy a játéktudás a döntő a kiválasztásban, hanem a karakter, illetve, hogy van-e a delikvensben ambíció? Szóba hoztam, hogy szerintem ha hosszútávra tervezünk, akkor miért kölcsönjátékosokkal tesszük mindezt? A keretben jelenleg hárman vannak (Kovácsik, Babati, Csinger), akiket nem a klub alkalmaz első körben. Kövezzetek meg, szerintem egy is sok. Mindfen új spíler valahol rizikó, ez a konstrukció valahol biztonságot nyújt és egérutat is ad, ha úgy alakul. Az mindenesetre kiderült, hogy Babati esetében van opciónk a vásárlásra, míg Kovácsiknál egy csöppet talán homályosabb a dolog, talán némi kommunikációs trükk is befigyel, hogy miként szereztük meg, de a magyarfocit már csak ezért is szeretjük. Simcho Viktorral már egyáltalán nem számolunk. Túl öreg, hogy az NB III-ban vegyen el helyet, ellenben túl fiatal, hogy az első csapatban padozzon feleslegesen, ezért mindenki számára az lenne a legjobb, ha máshol tudná folytatni.

Volt kicsit kényesebb téma, amikor felmerült Király Józsi távozása az ETO Akadémia kispadjáról. Nem volt mellébeszélés itt sem. Kiru eredményei rendben voltak, jó ember, de a fiatalok kapcsán Mihalecz más irányt szeretne, amihez friss szelek szükségeltetnek, ezért elköszöntek egymástól. Vezetőként, lássuk be joga van ilyen döntéseket meghozni. A téma kapcsán megjegyezte egyébként, hogy az NB III-as csapattal szemben nincsenek eredmény elvárások, az elsődleges feladat: játékosok előkészítése és felépítése a minőségi felnőttfutballra. Csak feltételezem, hogy a minimális cél, bent maradni a harmadik ligában.

Érdekességként jegyzem meg, hogy Mihalecz saját bevallása szerint egy alkalommal találkozott a tulajdonossal, amely megbeszélésen két alapvető üzenetet rakott el útravalónak. Egyrészt Világi úr nem tud mit kezdeni azokkal, akiknek nincsenek ambícióik, s a munkatársait is efelé a szemlélet felé tereli. A másik, hogy minden tulajdonosi döntés mozgatórugója az üzleti logika, méghozzá akként, hogy pl. egy játékosba belefeccölt EUR-val szemben elvárható, hogy kellő ellenértéket kapjon. Az a rész nem került kibontásra, hogy mondjuk egy játékost olyan szemmel vesznek meg, hogy esetleg később milyen üzletet tudnak belőle csinálni, de ne legyünk telhetetlenek.

A végére hagytam Tímár Krisztiánt, akibe ugyebár magam is beléhelyeztem a bizalmamat a bemutatását tárgyaló írásomban és a szerdai szereplése alapján sem kell hátrébb hőkölnöm az agarakkal. Határozott kiállással rendelkezik, látszik, hogy van egy konkrét elképzelése a futballról, amit véghez is szeretne vinni a csapattal. Elmondása szerint már szerette volna kipróbálni komolyabb felnőttcsapat élén, kmapott is számos megkeresést, de akármit nem akart elfogadni, az ETO-projekt azonban tetszetős. értelmes feladat, ezért jött ide. Az ő szájából hangzott el ismét a bűvös kijelentés, mszerint ebben a szezonban NEM határozott elvárás a feljutás. Kapott kérdést arra vonatkozóan, hogy az újak közül kitől mit vár el a szezonban, de ezt most legalább két okből nem sorolom föl. Egyrészt nem jegyzeteltem és ennél a pontnál felelőtlenség lenne csak úgy bedobálni infókat, másrészt meg nem is igazán látom ennek értelmét, hiszen mindenkitől jó játékot és alázatot vár a személy e szabott feladatokon felül. Valaki szerint tán egy kicsit sok a középső védő, mire határozott válasz érkezett, egyrészt a repertoárt szélesíti, ha alkalomadtán akár két vagy három ilyen pozíciót játszani képes játékos van egyszerre a pályán, illetve készen kell lennünk a nehezebb szituációkra, ha kidőlnek többen is. Én annyit kérdeztem, hogy mi indokolta egy kimondottan klasszis kapus idehozatalát akkor, amikor Fadgyas Tomi kifejezetten jó szezont zárt? Azt válaszolta, hogy mindenképpen három kapusban gondolkodott és szükségesnek érezte a versenyhelyzet élezését. Kovácsik Ádám nagy hasznára válhat a csapatnak, ha a sérülés után fel tudja magát építeni, s ez az elsődleges cél. Ebben nincs is köztünk vita. Ami a csöppet nálam visszás volt, hogy utaltak arra, hogy Fadgyas NB II-es csapatok ellen, második ligás futballistákkal szemben villogott, ellenben Ádámnak komoly, akár nemzetközi tapasztalata van. Mindez szerintem is eltagadhatatlan, de Fadgyassal szemben nem tartottam elegánsnak ezt a kanyart.

Priska is ott volt az ankéton, aki Szeles Szabolcs szurkolótársunk kérdésére elmondhatta, hogy jó az öltözői hangulat, megfelelő az elegye a fiataloknak és az idősebb játékosoknak, szóval nézzünk bizakodóan a jövőbe.

Az ankét zárásaként, aki szerette volna, megnézhette, miként edzenek a srácok a camping pályán, ám én eléggé el nem ítélhető módon inkább meghosszabbítottam a magam és a gyerekeim bérletét a jegyárus konténernél, meglehetősen mostoha körülmények között, az óvatosan szemerkélő esőben, mert a drukker elsődleges dolga, hogy készen álljon a vasárnapi nyitányra a Nyíregyháza ellen.

Tegyetek ti is így, adjunk esélyt ennek a garnitúrának is, mert egyszer csak sikerülni fog!

Hajrá ETO!