A homokozó azért volt annyira érdekes, mert egy óriási tölgyfa törzsétől nagyjából öt méterre terült el, így a csodás lombkorona még a legnagyobb hőségben is hűs árnyat biztosított a benne játszóknak. Igazi csemegének számított ezért az óvodások számára, ment is a harc örökké, hogy most akkor a Cica csoport felségterülete legyen a hely, esetleg a Mókusok is szerepet kaphassanak és akkor még ott volt a renitens Kalóz csoport is. Az utóbbiak állam voltak az államban, amit mi sem mutatott szebben, mint az a pillanat, amikor az eredeti Egér csoport nevet egy gyors mozdulattal változtatták Kalózra.

– Demokratikus döntés eredménye volt mindez – mondta a négyéves Kevinke, aki sokat nézett híradót otthon, nem csoda, hogy csak úgy repdestek körülötte az idegen szavak. – Szavaztunk.

– És mi lett a vége, Kevinke?

Az óvónéni próbálkozott szelíden így egy alkalommal, mert eljutottak hozzá bizonyos fura híresztelések.

– Tizenketten mondták a Kalózot és csak tízen az Egéret.

Ilyen kis cuki módon öblögette a szavakat, ez ennyi idősen teljesen rendben van. Meg az is, hogy minden csoportba max tizennyolc töpörtyű járt a Bóbita oviban, így az istennek sem jött ki a matek.

– Figyelj csak, Kevinke! Azt hallottam, hogy Martin, Gandalf és Olefin mind a kéz kezét felemelte és te beleszámoltad az összeset? Igaz ez?

Kevinke elvörösödött, de úgy gondolta, hogy ezen az úton már végig kell mennie.

– Nem! – jelentette ki határozottan. – Aki ezt mondja, füllent.

Olyan szépen ki tudta már magát fejezni a Kevinke, hogy Heni néninek párás lett a szemüvege.

– Értem. És ha mégis?

Kevinke egy másodpercre elbizonytalanodott, ami nem sűrűn fordult elő vele, vakarni kezdte a füle tövét, ami nála az erős gondolkodás jele vol.

– Ők már bicikliznek oldalkerék nélkül, az ő szavazatuk kettőt ér.

Heni néninek nem volt több kérdése, azonnal szólt a gondnok bácsinak, hogy cserélje le a feliratot a csoportszoba ajtaján és lehetőség szerint szerezzen pár félszemű kalózos, halálfejes zászlós és nem mellesleg papagájos matricát, mert új dizájn lesz a teremben.

A homokozó azonban még hosszú ideig csak a sóvárgás tárgya volt a kiskalózok számára. Ott lapátoltak serényen azok a nyomi Cicák meg a Mókusok, építették a hülye váraikat, nyomták a béna homokpogácsákat. Halacska, pfuj! Teknősbéka, pfuj! Tengeri csillag, pfuj! Pedig milyen menő hajókat lehetne csinálni, meg kincsesládákat elásni. Kevinke, Gandalf és Olefin jó ideje igyekezett kifőzni a tuti tervet, miként lehetne azt a homokozót valahogy megszerezni. Nehezen boldogultak, mert a csoportban még mindig túl sok volt a látens egérke, akikhez a lányok tartoztak meg a Martin, aki egy kicsit határozatlan, de szerethető kissrác volt, sokat egyensúlyozott a két tábor között és pár parizeres szendviccsel simán el lehetett csábítani. Meg mással is.

– Ide figyelj, Martin! – állt elé a két melák, azaz a Gandalf és az Olefin egy álmosan induló szerda reggel. – Akarsz mecsboxot?

– Aha.

– Hármat? Egy Ferrari és két Opel jó lesz?

– Aha.

– Akkor most szépen odamész a homokozóhoz és egyrészt meghúzgálod a lányok haját, de jó erősen, aztán meg bokán rúgod a fiúkat, de egyesével.

– Aha. De az fájni fog nekik.

– Pont az a lényeg. Hogy fájjon.

– És ti is jöttök?

– Mi nem.

– Miért nem?

– Ja és ordítsál is közben hangosan. Olyan ijesztősen, ahogy csak te tudsz.

– Aha. Azt tudok.

– Most menjél!

– Azért vihetem magammal Ernőt?

– Felőlünk.

– Juhú!

– Gyerünk!

– Támadááás!

Kevinke a fa mögül figyelte, hogy mi történik és roppant elégedett volt. Martinra lehetett számítani, mert nem a gondolkodás volt a fő fegyvere és ha a lelki szemei előtt látott egy kisautót, nem ismert se embert, se istent. Ha hármat, akkor meg főleg. Ment is a csihipuhi serényen. A kiscicák futottak, amerre láttak. A mókusok között volt, aki ellenállni próbált és a kislapáttal ki is verte Martin metszőjét. Bánja kánya, gondolta volna Martin, ha erre kalibrálták volna a csöpp agyát, majd nő egy másik, csontból, de neki csak annyi jutott, hogy már azt sem kell megmosni reggel és este.

Mikor Heni néni odaért a nagy hangoskodásra, már csak azt látta, hogy a Kalóz csoport boldogan tapicskolja a vizes homokot és közben vidám dalokat énekel. Kevin, mint egy igazi karmester kalimpál a kacska kezével, Martinnak meg ömlik a vér a szájából, de egyáltalán nem sír.

Szóval minden rendben van. Tényleg minden rendben van?

*

A paranoia veszélyes dolog. Ha olyan helyen járok, ahol korábban még soha és ezért értelemszerűen vadidegen emberekkel találkozom, akkor ezt a helyzetet minimum kétféleképpen kezelhetem. Kellő nyitottsággal, abból kiindulva, hogy nem akarnak megenni. A másik megoldás nem jó. Ha azt vélelmezem, hogy engem azok ott nem szeretnek, mi több valamiért megvetnek, akkor szinte biztos, hogy bennem van a hiba. Vagy azért, mert téves a helyzetértékelésem, vagy azért, mert igazából ott nekem semmi keresnivalóm sincsen. A kimenet minden esetben azt eredményezi, hogy felveszek egy agresszív attitűdöt és támadok, mint egy sarokba szorított véreb, ahelyett, hogy szépen elsétálnék.

Engem rögtön megijesztett, amikor első alkalommal megjelent a stadionban az a kissé misztikus milícia. A félig piás, a szakmai sztenderdeket megcsúfoló, ebből következően totál alkalmatlan szekuritisekhez szoktam, akik fura metodika alapján megmotoztak minden meccs előtt, néha feltettek pár beugratósnak szánt kérdést is, majd a választ meg sem várva utamra engedtek. Kiszúrtak minden jelentéktelen tárgyat, messzemenőkig szem előtt tartották a büfészolgálat üzleti érdekeit, értsd: be ne vigyél ellenőrizhetetlen eredetű kaját. Tegnap konkrétan egy félig teli ropis zacskó akadt fel a szűrőn, de mondjuk a kabátban maradt, halottak napja óta a zsebben dekkoló gyufaszálak simán belefértek. Vajon melyik okozhat nagyobb veszélyt egy tömegben?

Aztán az első félidő közepén elég látványosan az is kiderült, hogy némi füstbomba is becsempésződött.

Na ezekhez a jómadarakhoz képest a fekete párducok tényleg úgy néztek ki, mint valami komoly csapat, amit csak megerősített a szabad szemmel is jól látható fegyverarzenál. Mondjuk én nem igazán értettem, hogy mégis mi a túrótól fél itt valaki, mert egyrészt az átlagos bajnokin produkált létszámunk sem tűnik kezelhetetlennek, másrészt a verbális agresszión kívül komolyabb attrocitások sem szoktak előfordulni. Na de ha valaki a démonaival küzd, annak a kevés is sok. Ráadásul olybá tűnik, hogy az ilyen különítmények felvonultatása teljesen rendben van. A szinergia lehetőségei korlátlanok ugyebár.

Tegnap aztán történt valami, amiről nekem csak kevés infóm van. Kósza beszámolók arról, hogy bizony repkedtek a támfák meg viperák. Aljas támadásról szól a fáma, aminek sebesültjei is voltak. A magam részéről annyit érzékeltem, hogy valakit letámogatnak a mentőhöz. Aztán mintha jött volna egy újabb kis beteg. Villogva behúz a cserementő az eredményjelző alatt és az átülések után sietve távozik.

Olyanról nem akarok írni, amire nincs bizonyítékom, de az biztos, hogy valami vészesen félrement és az előzmények ismeretélben tulajdonképpen nincs ebben semmi meglepő.

Ami viszont ezerszázalék, hogy az erőszakos fellépésre nehéz valid indokot találni és ezzel nem akarom ab ovo felmenteni a másik felet. Az a süketelés, hogy ők kezdték és egyébként is ezt így szoktuk lerendezni otthon, na az nem érdekel, mert szánalmas és gyáva magyarázkodás.

Ami jelen helyzetben elvárható, hogy a klub elmondja a maga verzióját. Őszintén, nem félrebeszélve. Ha nem így tesznek, itt valami vészesen félre csúszhat, amit nem lehet csupán annyival helyrehozni, hogy az áldozatokat felrakjuk a következő hazai kapcsán a buszmegállóba szánt plakátra. Természetesen mosolygós arccal, mert már megint akkora a barátság, hogy ihaj!

És az is egy opció, hogy a csöndes többséget is meghallgatják néha, mert a szégyen mindannyiunké.

A ketrecharcot pedig hagyjuk másra, annak is megvan a maga helye és ideje, nem értem miért kell a stadionba is behozni…

*

Nem reprezentatív minta, de én még nem találkoztam olyan győrivel, aki a Honvédnak szurkolt volna. Egyről ugyan tudok, akit egyszer láttam is a Kamillus templom előtt álldogálni valamelyik néggyel osztható évben, vasárnap délelőtt a mise előtt vagy után, de őt nem számítom, mert a személyesen elcsalt statisztikámban a születési hely jelenti az elsődleges besorolást az identitás meghatározásakor. Nem lehet mindenki tökéletes, még akkor sem, ha komoly barátai vannak. Ebben a pillanatban meg is világosodtam, és egyszerre új értelmet nyertek az ötvenes évek velikaja druzsbái a Honvéd-Szpartak meccseken. Azok az őszinte csókok a díszpáholyban, istenem, de ami késik, nem múlik.

(Frissítés! Időközben bebizonyosodott, hogy nem elég győrinek látszani, tényleg annak is kell látszani. Minden alkalommal. Nincs kivétel, nincs különleges helyzet. Ha nem így teszel, csak kapcarongy lehetsz, akit nem látok szívesen itthon. Itthon! Érted egyáltalán?)

Amikor a nyolcvanas években telt ház előtt csapott össze a két csapat nem fordulhatott elő hasonló szitu, mint a Fradi ellen, hogy a kevésbé szektortársak rossz gólnál kezdtek örömtáncot lejteni, miközben kibuggyant a kabát alól egy téves mintájú zöld-fehér sál. Amennyire én emlékszem, a Honvéd kapcsán konszenzusos volt az utálkozás, hiszen mindenki gyűlölte azt az átigazolási politikát, hogy aki nekünk kell, az pedig bevonul bazmeg.

Nekem Komora volt a „kedvencem” és talán nem sértek meg senkit, illetve nem esek nagy túlzásba, ha azt mondom ezzel is közös platformra kerültem ifjúként a Mágussal. Még azokban a píszí előtti időkben is képes volt ritka aljas módon beszólni az ellenfélnek és közben úgy tenni, mintha a csapatára nem más szabályok vonatkoztak volna évekig. Fontos megjegyezni, hogy abban a Honvédban játszott jópár extra futballista, akiknek legalább akkora teher lehetett Imre bácsi személyisége.

Az én futballszocializációmnak fontos eleme volt, hogy a Honvéd mindig a Sötét Oldalt képviseli és ezt a megközelítést egészen a bonbonista Hemi bácsi felbukkanásáig nagyon komolyan vettem. Én személy szerint onnantól kezdve megengedőbb vagyok velük és a mostani vergődésüket is némi együttérzéssel figyelem, mert ezerszer inkább ellenük futballoznék, mint bármelyik mostanában felkapaszkodott senkiházival élükön a Puskás nevét/hagyományát/satöbbi elrablókkal.

A meccsről nem szívesen beszélek, mert minden leütött billentyű egy tőrdöfés a saját szívembe és már az első mondatot sem élném túl.

A két héttel ezelőtti, Nyíregyházi meccshez képest annyi változott, hogy a mostani ellenfelünk sem nem volt szervezett, sem nem volt erős, sem nem volt ötletes, mégis ugyanazt érte el, mint a Szpari. Nyert egy góllal és hiába áltatja magát itt bárki, meglepő módon Szergejjel együtt, hogy majdnem minden rendben volt. Nem volt az, nagyon nem.

A sok helyzetet alakítottunk ki, az például költői túlzás, a rózsaszín szemüvegen való nézelődés ékes példája. A statisztikák alapján talán igaz a több labdabirtoklás és vélhetően valós, hogy simán nyertük a szögletrúgó versenyt is, de sajna nem jár minden harmadikért tizenegyes.

Azt nem vitatom, hogy van markáns építkezés arra vonatkozóan, hogyan építsük fel a játékunkat, de azt a vak is látja, hogy a kirúgás kombinációink totál kapufák, mert nem volt belőlük egyszer sem váratlan helyzet, létszámfölény, meg egyéb finomság, ellenben millió körömrágás, hogy el ne basszuk kényes helyen. Miért kell olyat játszani, amihez nincs meg a minőségi játékosanyag? Miért kell a komplett bekksort a mókusok elé vetni, ahol most az értetlen népharagot értem. Igen, a nyájas publikumot is illene néha edukálni, mert tegnap is bebizonyosodott, kevés prolicenszes szaki ül a szektorokban. Ráadásul, vélhetően a fos időjárás miatt, túltengett néhány kollégában a frusztráció. A futballunk mellett a nézőtéri hangulat is siralmas és lehangoló. Kezdve a fojtó gyűlölettől, a szarszlovákián át egészen az áthallásos Ria-Ria-Hungáriáig!

Aurél egyébként pont azzal nőtt Szergej fölé, hogy nem akart szépen nyerni, hanem a képességek helyes felmérése után megalkotta a minimalista, de mégis tökéletes taktikát, amire mi képtelenek voltunk értelmezhető módon reagálni. Egy az NB I-be igyekvő társaság viszonylatában ez nagyon komoly szegénységi bizonyítványt jelent.

Persze lehetett volna minden másként is. Ha például Kröhn beveri a ziccert a második félidő elején, még egy sima győzelem is kifuthatott volna, de a látottak alapján az csak elfedte volna a valós problémákat. Kikaptunk egy nem túl acélos ellenféllel szemben, ráadásul impotens és szürke játékkal. Ha ezek vagyunk mi, akkor ég a ház.

Mert a tavaszi eredménysor (2-1-4) nem hazudik és a bénázás következtében a Vasas és a Szeged is megérkezett. Még mindig mi osztjuk a lapokat, de ha vasárnap nem húz elő Szergej valami meglepit a kalapból, a helyzet gyökeresen megváltozhat.

Gondolta ezt valaki december elején?

*

ETO FC – Budapest Honvéd 0-1 (0-0)

1.654 fizető néző, plusz jónéhány fegyveres bandita; vezette: dr. Csonka (nekünk fújt, nem rajta múlott)

ETO: Ruisz 4 – Kiss 2, Szépe 2, Szujó 0.2, Vianna 2 – Tóth 2.5 – Diarra 2 (90+2’ Huszár 0), Csontos 2 (77’ Boschilia 0), Bumba 1.5 (59’ Boldor 2), Skvarka 1.5 – Kröhn 2 (77’ Lukić 0). Edző: Kuznyecov Szergej

Honvéd: Tujvel (55’ Dúzs) – Kovács N. (77’ Kundrák), Pekár, Szabó, Benczenleitner – Keresztes, Nyitrai (86’ Bocskay), Lőrinczy (77’ Adorján) – Kerezsi (77’ Eördögh) Holman, Krajcsovics. Edző: Csertői Aurél

Gól: 60’ Keresztes 0-1

Kiállítás: 57’ Szujó

Kihagyott 11-es: 58’ Holman

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]