Biztosan neki is tetszett volna

hegynek fel (fotó: saját)

Az első hazai meccs volt, miután apám kórházba került. Egy hetet feküdt a neurológián, aztán átvitték az idegsebészetre, hogy megcsinálják nála a biopsziát. Igazából még senki sem fogta fel, hogy agydaganata van, annyira hirtelen történt minden. Egyszer csak nem érezte a jobb lábát. Biztosan elzsibbadt, elülhettem, mondta anyámnak, akinek már akkor sem tűntek őszintének a szavai. Hamarosan jobb lesz. Nem lett jobb. Egyre nehezebben mozgott, és bizony akadozni kezdtek a szavai is. Félszegen mosolygott, látványosan próbálta mutatni, hogy nincs semmi baja, széles mozdulatokat tett, amikbe rendre belehibázott. Anyám sírt, amikor elvonult a kisszobába. Nem akar orvoshoz menni, azt mondja, el fog múlni. Pár nappal később mégiscsak elbotorkált a doktorhoz, aki meg sem vizsgálta, gondolkodás nélkül mentőt hívott. Magának agyvérzése van, ember! Minden perc számít! A kórházban elvégzett CT vizsgálat később pontosította a diagnózist, és mi ott csak ízlelgettük az előtte sosem hallott szót, glióma, és fogalmunk sem volt arról, hogy most akkor mi lesz? Az emberi természet jól ki van találva, véd a sokktól, lezárja az elmét, és csak azokat az információkat engedi át a szűrőn, ami a reményt táplálja. Pontosan meg kell határozni a daganat méretét és helyét, gyógyszeres kezeléssel csökkenthető a nagysága, és után a műtéti eltávolítás sem kizárt. Ennyi maradt meg a fiatal doktornő mondataiból, és még véletlenül sem a végzetes ítélet, miszerint ez a betegség gyógyíthatatlan. Amikor hazaindultam és beültem a kocsiba, zúgott a fejem. Elindultam, de tudtam, hogy most még nem vagyok kész rá, hogy a gyerekeim elé álljak, akik már tudták, hogy a nagyapjukkal valami történt. Céltalanul köröztem a városban és végig az kattogott bennem, hogy miért? Miért ő? Azt vettem észre, hogy a várost is elhagytam és igazából azt sem tudom, hogy hol vagyok. Ismerős volt minden, de az elmém egy másik világba járt és a legegyszerűbb dolgokra sem reagált. Félreálltam egy apró mellékúton, a motor halkan járt, a rádióban egy tucatzenész adta elő ócska dalocskáját, amit előtte a műsorvezető valami megmagyarázhatatlan okból az egekbe emelt. Bolond ez a világ, gondoltam, nem is biztos, hogy azok járnak jól, akik maradnak.

Tisztán emlékszem arra, hogy egy héttel később a meccs előtt beugrottam apámhoz. Rohamosan romlott az állapota, pedig még csak egy hét telt el. Százszor meggondolta, ha vécére kellett mennie, mert a felülés sem ment egyszerűen. Anyám ott ült mellette és vigyázta minden pillanatát. Amikor beléptem a kórterembe egyből letámadott egy csomó, teljesen felesleges részlettel. Nem akartam megbántani azzal, hogy ezekkel most hagyjon békén, nem érdekelnek, mert nem tudtam volna lemosni magamról az érdektelenség bélyegét. Apámról is mondott valamit, ami kegyetlenül hangzott, különösen azért, mert úgy próbálta mindezt előadni, hogy apám ne hallja, de ennek ellenére mégis visszhangozták szavait a kórterem falai. Hová mész, kérdezte apám, hogy másról essék végre szó, és ne róla. A stadionba, jön az MTK. Felcsillant a szeme, igyekezett felülni, de a suta mozdulata nem volt sikeres. Nagyon elesettnek tűnt, amit csak erősített, hogy a másnapi műtétre előkészülve leborotválták a haját. Egész más volt így, olyan, amilyennek sosem láttam. Mivel egyáltalán nem kopaszodott, meghökkentő volt a haj nélküli fej látványa. Kár, hogy nem mehetek veled, mondta. Meglepődtem, mivel még sosem volt az új stadionban. Fiatalkorában elképzelhetetlen volt, hogy nélküle induljon útjára a labda, de jó ideje nem látott élőben focit. Elég volt, mondta egyszer, szinte már dühösen, amikor újfent kapacitáltam, hogy tartson velem. Majd megyünk, ha felépülsz, feleltem halkan és mérget vettem volna rá, hogy tényleg így lesz.

Két és félóra múlva, amikor visszaértem, már aludt. Csendben horkolt, nem akartam felébreszteni. Nyertünk 2-1-re suttogtam a fülébe, mire úgy tűnt, hogy felriad, de csak megköszörülte a torkát és álmodott tovább. Igen álmodott, ebben biztos vagyok, mert a pupillái alatt folyamatosan mozgásba voltak a szemgolyói és grimaszokat is vágott. Elégedettnek tűnt, szerintem eljutott hozzá a győzelem híre.

*

Vajon mennyi lehet egy mérkőzés tényleges nézőszáma? Most megírta az újság, hogy 780-an voltunk. A valószínűtlenül szűk beengedő kapuk minden bizonnyal számolni tudják, hogy hányan mennek rajtuk keresztül, aztán ez az adat bekerül egy számítógépes rendszerbe, ami végül kidobja a végeredményt. Hétszáznyolcvan. De mi van azokkal, akik nem használják a forgóajtót? És most nem azokra gondolok, akik a valakinek a vendégeként a keleti lelátó VIP helyeit foglalják el, és nem kell átpréselniük a testüket a fém számlálókon. Hanem mondjuk leülnek egy felhő szélére és fentről figyelik, hogy mi történik a pályán? Azok, akik hosszú éveken keresztül voltak lelkes szurkolói a csapatnak, és miután elhagyták ezt a világot, nem tudtak, de többnyire nem is akartak elszakadni a csapattól. Ők azok, akik minden körülmények között drukkerek maradtak. Minden lehetséges alkalommal felveszik zöld-fehér sáljukat, aztán egymás mellé telepednek, mert van odafent bőven hely, nem szednek belépőt, elég csak annyit mondani, hogy hajrá ETO! Persze bosszankodni is szoktak, mérgelődnek, ha rossz meccset látnak, de igazából nem értik azokat, akik ott lent vannak, és folyamatosan csak panaszkodnak. Hiszen ti éltek, üvöltenék legszívesebben, de nem lehet, mert az a megállapodás az istennel, hogy nincs duma, csak nézni lehet, egymás között morogni, de az ő világukba beleszólni nem.

harcos arcunk (fotó: saját)

Apám is köztük van, tudom. Amikor hirtelen a semmiből szél támad, esetleg berepül egy galamb a gyep fölé, tudom, hogy ő szeretne valamit mondani nekem. Ilyenkor becsukom a szemem és újra látom őt. Nem úgy mint amikor legutoljára a kórházi ágyon feküdt, hanem amikor ketten ballagunk az Ipar úton a felüljárón, körülöttünk több százan vannak még, megyünk haza Adyvárosba, szánkban érezzük a pizzát, amit anyám süt, mire hazaérünk és én, aki tíz éves múltam, csillogó szemmel nézek rá, és már szinte várom, hogy megint elteljen két hét, hogy újra meccsre mehessünk. Együtt.

*

Ez volt az a meccs, ami pontosan megmutatta, hogy miért lehet ezt a csapatot még ilyen körülmények között is szenvedélyesen szeretni, ugyanakkor arra is példaként szolgált, miért lehet erre a társaságra ennek ellenére végtelenül haragudni is.

Pár nap telt csak el a csabai sokk után, és itt most nem az eredményre gondolok. Ilyenkor mindig van az emberben egy kis félsz, hogy vajon nem fog-e újra csalódni? Félrelépett a csajom, de azt mondja, igazából engem szeret. Higgyek neki? Ráadásul újra kamerák előtt, a tévé nyilvánossága előtt kell teljesíteni, ami úgy tűnik bénítólag hat sokakra. Bevillan a két évvel ezelőtti összecsapás, és kellő nyugalommal tölt el, hogy akkor azért Torghelle, Vass Ádám, Hrepka, Bori vagy az azóta már Genovát megjárt Schäfer rúgta a bőrt odaát, és talán csak Lencse Laci maradt hírmondónak, így a nevek alapján ez egy korántsem annyira veszélyes alakulat. Jó, mi is átalakultunk rendesen, hiszen a nevezett keretben csak Bagi Pista és Kovács Krisztián volt ott anno ’17-ben.

Nem kezdtünk másként, ahogy szoktunk, ami érthető is, mégiscsak a listavezető az ellenfél, nem árt az óvatosság. Ami feltűnő, hogy egész jól működik a jobbszárny, Krisz és Regő érzik egymást, ami végülis nem csoda, hiszen ezer éve futballoznak már együtt. Velük szemben Deutsch Bence béna kacsaként lézeng a gyepen, van mit keresnünk. Az MTK nem viszi túlzásba a dolgot, ettől függetlenül pár húzásból a kapu elé tudnak kerülni, és kell Horváth Tomi a kapuba, hogy ne legyen baj. Újabb adalék, hogy a stáb azért valamennyire konyít a szakmához, egész jó érzékkel cseréltek újfent kapust a kezdőben. A gól a legjobbkor jött, és elég pofásra sikeredett, bármennyire is sulykolja egy-két felület, hogy kissé lecsúszott a löket. Üzenem a fanyalgóknak, hogy csinálják utána!

Ami problémás volt, az a második félidő első negyedórája. A mester kicsit átvariálta a csapatot, például Regő maradt a nyugati lelátó előtt, amit köszönök, de talán érdemesebb lett volna meghagyni jobboldali támadó középpályásnak. Deutsch a túloldalon minden bizonnyal elrebegett pár hálaadó imát, plusz egész bátran vett részt az MTK-s támadásépítésekben. Horváthnak volt egy egészen parádés ziccer fogása, ami alapjaiban határozta meg a meccs menetét, mert 1-1 után szarban lehettünk volna. Csak kerestük a bőrt, loholtunk a labdás után reménytelenül, hála istennek azonban a kékeknél hiányzott az agy.

a lényeg

Talán nem véletlen, hogy az MTK-s fórumokon Boris mester fejére olvasták, miért nem tette be Kantát. Én is amondó vagyok, hogy ezt szerencsére elbaszta a német tréner. Tizenöt perc után aztán kicsit alábbhagyott a vendégek lendülete, ami nem azt jelentette, hogy mi kezdtük el színezni a játékot, de kevesebb lett az árütőerő odaát, ami láthatóan letörte Lencse lelkesedését. Vártam, hogy mivel az MTK rendesen feltolta a védvonalát, egyszer csak megiramodunk mi is előre, de ebből nem lett sok. Egyszer összehoztunk egy tanítani való gyorspasszos támadást, aminek Vashkeba erőtlen lövése lett a vége, de a megelőző mozgáskombináció zúgó tapsot érdemel, egy másik alkalommal meg összejöhetett volna az emberfór, de sajna Zierkelbach sporttárs totál indokolatlanul támadó faultot fújt, aminek jogosságát teljes felelősséggel, fejvesztés terhe mellett cáfolom.

A srácok ettől függetlenül dolgoztak keményen és bár becsúszott jó pár technikai malőr, ti. elcsúszás utolsó emberként, oldalpassz a labdaszedő fiúcskáknak, a szerdai melót össze sem lehet hasonlítani a csabai kirándulással. Milyen érdekes, hogy itt is benne volt a sztoriban, hogy a végén elúszik két pont, de újfent kiderült, hogy a futball végső soron igazságos, míg vasárnap nem engedte meg a sors, hogy érdemtelenül nyerjünk, most fogta a kezünket és hozzásegített a kibrusztolt sikerhez.

Szép munka volt, fiúk!

*

WKW ETO – MTK Budapest 1-0 (1-0)

780 néző, vezette: Zierkelbach

ETO: Horváth T. 4 – Kovács 3, Gengeliczki 2.5, Vári 3, Kalmár 3.5 – Borbély 2.5 (70’ Vashkeba 0) – Szánthó 3.5, Kun 2 (46’ Bagi 2.5), Charizopulos 2, Andrić 2.5 (58’ Simon M. 2.5) – Lovrencsics 2.5. Edző: Boér Gábor

MTK: Somodi – Fülöp (46’ Vass), Varju, Nagy, Deutsch – Cseke (66’ Kata) – Katona, Palincsár (73’ Simon A.), Mezei, Szatmári – Lencse. Edző: Michael Boris

Gól: 25’ Szánthó 1-0

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]

Kategória: elemzés, mérkőzés
Címke: , , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.