akkor kezdjük, sporttársak (fotó: csabaikolbaszfesztival.hu)

Magyarország nem azért kicsi, mert közel száz éve kisebb lett, hanem azért, mert előbb vagy utóbb kiderül, itt mindenki ismer mindenkit. És ez még akkor is igaz, ha virtuálisan átlépünk a meglévő államhatárokon.

A kedves olvasónak már joggal van elege abból, hogy amennyiben a Békéscsaba a soros ellenfél, megint jön egy személyes történet, pedig az ország túlsó sarkáról van szó. Nem tudok mást mondani, így alakult, ezt dobta a gép, estébé.

Példának okáért itt van ez a kolbászfesztivál. Tipikus példája annak, hogy van egy fasza kezdeményezés, egy helyi ötlet, amit megcsinálnak a város, meg a környék túlmozgásos figurái, aztán egyszer csak rárepül a komplett ország, divatos lesz, meg menő, egyre többen jönnek, celebek is, hozzák a pereputtyot, ott lohol mögöttük a média, impozáns vágóképek készülnek, benne lesznek a tévében, csattognak a fényképezőgépek vakui, az újságokban is ott vigyorog mindenki, közben meg a város lakói, akinek szülei, nagyszülei, dédszülei, ószülei, szépszülei már csilliárd éve töltik a kolbászt, őrzik a titkos receptet, szép lassan kiszorulnak mindenhonnan. Miért? Nem vagytok érdekesek, bazmeg! De mi… Nem vagytok érdekesek, bazmeg! Maradhatunk egyáltalán? Idén még igen, de nem vagytok érdekesek, bazmeg!

Én kétszer versenyeztem. Ezt úgy kell elképzelni, hogy van egy négytagú csapat, amelyik kap random minőségű darálthúst, aztán az otthonról hozott anyagok (só, bors, paprika, etc.) segítségévek meggyúrja a dzsuvát és a végén beletölti a szintén az okosoktól kapott bélbe, lehetőség szerint úgy, hogy a végtermék úgy nézzen ki, mint egy kolbász. A legjobban sikerült darab kap egy aprócska azonosítót, aztán mehet a zsűri elé. Legalábbis ez így volt az ezredforduló környékén.

gyúrunk, wazze? (fotó: csabaszabadi.hu)

Nekem elég ambivalens a kapcsolatom a kolbásszal, amin azt kell érteni, hogy bármilyen mennyiségben meg tudom enni, ugyanakkor a készítés nem az én világom. Vegyük csak azt, hogy a nyers húsba bele kell nyúlni, pfuj. Ellenben bírom a bulit, és most beszélhetnék hosszan a teambuilding jótékony hatásáról a baráti társaságokra és a vállalati közösségekre, de inkább maradjunk annyiban, hogy nem mellékesen ennek a versengésnek sajátja, hogy a munkafolyamat bármelyik időpillanatában lehet inni pálinkát. Innentől kezdve pedig kevéssé releváns, hogy miben dzsamiszkál az ember.

Amikor először voltam ott, még egy lepukkant parkolóban volt a helyszín, igazi retró fíling mellett. Volt mondjuk negyven-ötven csapat, ment a haccacáré, borultunk egymás nyakába a többi versenyzővel ezerrel, a magyar-lengyel két jóbarát okosság új értelmet nyert a szlovák kolbászgurukkal, Kállai művész úrFeri bácsi hatalmasat alakított zsűritagként a közvetlenségével, és végül megcsíptük a külön nem rangsorolt negyediktől ötvenharmadik helyek egyikét.

Legközelebb már ment a hájp, a helyszínt átrakták a Kolosszeumnak aposztrofált sportcsarnokba, de oda már nem fért be mindenki, így a resztli mehetett az épület köré felhúzott sátortáborba. A technológiát már hosszú sapkás séfek ellenőrizték, akiknek nyakát lehúzta a sok érdemérem, bár azok között nem volt egy Michelin-csillag sem. A szlovák testvérek riadtan pislogtak három asztallal odébb, és csak az STV-nek nyilatkoztak. A feleseket azért együtt húztuk le, és titkon küldtünk egymásnak egy félénk Prosit!-ot. A végeredmény hasonlóra sikerült mint pár éve, magabiztosan zsebeltük be a külön nem rangsorolt negyediktől kétszáztizennegyedik helyek egyikét.

Sok mindent elárult a változásokról, hogy volt különdíj is, amit mit ad isten, azaz hogy, hogy nem elvtársak, a Csabán jó érzékkel piros-kék ingben brillírozó nagyon fontos ember által erősített csapat nyert. Bravó!

Egyszer még fiatalon partjeleztem egy Pér-Nemtudomki körzeti bajnoki meccsen, amit finoman szólva is elcsalt a vezető bíró a hazai csapat javára, egy pár zsír új focicsuka ellenében. Ott is azt éreztem, hogy no itt kell az egészet abbahagyni a picsába!

*

Huszonöt évvel ezelőtt játszottunk már egy izmos kis meccset ezen a napon az akkor Pásztor edzette Békéscsaba ellen. A felállás annyiban volt hasonló a mostanihoz, hogy a lilák álltak előrébb a tabellán, így a hazai győzelmet lényegesen jobb odsszal adhatták volna, mint a vendégét, ha lett volna tippmix.

No de akkor jött a Verebes-mágia, a tervezés csúcsa, a minimalizusba oltott kreativitás, ami akkortájt konkrétan azt jelentette, hogy mindenki tényleg csak azt csinálja, amihez ért, nincs kilengés, nincs bravúrkodás, ha egy védő mondjuk átlépi a felezővonalat úgy, hogy erre nem kapott külön felhatalmazást, meccs után mehet is a kasszához fizetni. A cél szentesíti az eszközt.

ott és akkor bevágta (fotó: eto.hu)

És a Verebes fejében megálmodott terv ennél jobban nem is teljesülhetett volna, mint anno, azon a szeptemberi délutánon Békéscsabán. Csak annyit mondok, góllövő: Pintér és Kuttor.

*

1993. szeptember 25.

Békéscsaba EFC – Rába ETO FC 0-2 (0-1)

Békéscsaba: Udvarácz – Mracskó, Ushmaev, Csató S., Zahorán – Árgyelán (46’ Fodor), Vancea, Fabulya (72’ Gricaiuk), Szarvas – Váczi, Kulcsár. Edző: Pásztor József

ETO: Végh – Radics, Pintér, Kuttor – Ignácz, Lázár (35’ Csikós), Bordás, Virág – Csertői, Klausz (70’ Ivanics), Mikóczi. Edző: Verebes József

Gólok: 45’ Pintér 0-1, 90+3’ Kuttor 0-2

*

A Kozármisleny felett aratott parádés győzelem után nem sok idő marad az ünneplésre, mivel jön a szezon első, és rögtön legnagyobb felmérője, a ligaelső és eleddig meglehetősen magabiztosan teljesítő Békéscsaba ellen lépünk pályára, ráadásul idegenben, és hogy még fokozzuk tévés meccsen.

Normál körülmények között egy futballista nem kérhet többet a jóistentől, ha például bizonyítani akar édesapjának, a csajának, vagy mondjuk csak egyszerűen önmagának. No de beszélhetünk-e normális körülményekről, ha a magyar futballról van szó? Nagyon remélem, hogy igen.

Király edző sem panaszkodhat, mivel a felkészülésre kapott három és fél hetet, aminek emberi számítások szerint elégnek kell lennie, bár az is igaz, hogy Mészöly ennek ötszörösét sem tudta hatékonyan felhasználni. A jelek mindenesetre bíztatóak és itt most nem a két, egyébként nem túl acélos ellenfélnek hintett nyolc gólra gondolok, hanem arra, hogy mintha kisimultabbak lennének az arcok, és úgy tűnik, tovaszállt a görcs.

mindenki nyugodjon le a virágba (fotó: bmsextra.hu)

Ami kissé aggaszt, hogy a túloldalon van egy alapvetően ambíciózus. és eddig sikeresen működő tréner, akit nyáron sikerült kissé megalázni az esetleges idejövetelét övező kommunikációval. Boér Gábor nem hülyegyerek, és vélhetően már csak röhög az egészen, de nem lennék meglepve, ha a tudatalattijában nem munkálna egy kis plusz motíváció, hogy megmutassa. Bónuszként van egy jó csapata.

Nem lesz egy egyszerű derbi, de marha nagyot lehetne nyerni vele, ha megfricskáznánk a Csabát. A három pont is fontos, de egy győzelem piszok nagyot lendíthetne a társaságon.

Megkockáztatom, nem csak annyit, hogy a rákövetkező vasárnap agyonvernénk a Nyíregyházát.