Hamar Ádám kékben, csomót köt az ellenfél hajára (fotó: heol.hu)

Hadd szögezzem le!

Hamar Ádámot nem akarom bántani. Ő csak él egy lehetőséggel. Ki az, akinek ne hízelegne, hogy egy első osztályú álmokat dédelgető klub akarja leigazolni? Volt ő már az NB II-ben király, amikor közel húsz gólt vágott a Mezőkövesdben. Mikor? Öt éve. Azóta? Három pipa a mennyeiben (két kispad és egyszer csere) – szintén öt éve. Tizenhat perc. Az mennyi? A gyerekeim lelkes hívei a ’Ben és Holly’ rajzfilm sorozatnak. Másfél epizód. Százezerszer megnézték már, de nem unják. Mutassak meg nekik egy Best of Hamar Ádám összeállítást?

Az utolsó szezon a Nyugati csoportban, a Kerületnél találta meg. Tizenöt gól. Fasza. Dupla a Pápa, a Vidi2 és a Veszprém ellen. Derék.

Tényleg így jelentkezünk be egy magasabb nívóra?

*

Sok-sok évvel ezelőtt kíváncsi izgalommal vártam egy horvátországi nyaralást. Vakrepülés volt, hiszen egy barátom szervezett be úgy, hogy a majdnem tízfős csapatban rajta kívül senkit nem ismertem. Illetve csak futólag találkoztam Orsival, aki roppant céltudatos volt, amikor beszélni próbáltam vele, hamar rájöttem, hogy felesleges igyekeznem, mert keresztülnéz rajtam, pedig szőke volt, vékony és csinos, ráadásul nagyon okos. A legveszélyesebb fajta, tudjátok. Ő szervezte az egész nyaralást, tartotta a kapcsolatot a leendő szállásadóval, elmondta minden kínunkat és bajunkat neki, ami persze az ő kínja és baja volt, de nem számított, mert Orsinak nagyok voltak az igényei, és mindenki tudta, ha neki valami oké, az nekünk is jó lesz.

Röviden: rábíztuk magunkat.

Két autóval indultunk, amiből az egyiket persze ő vezette, ha jól emlékszem egy sötétebb színű Ford Focus volt, bár az idő múlásával mintha az autó is világosabbá vált volna, de lehet, hogy csak azért, mert Orsi hajtotta a járgányt veszettül és mi alig értük utol a kettő per kettes Opellel a horvát autópályán, ami akkor még csak alig ért túl Zágrábon, aztán jött a nagy kérdés, hogy tötymörgés a tengerpart mellett, vagy vadromatika a bosnyák hegyek között, ha az emberfia Baška Voda felé tartott.

Mi, azaz Orsi persze szerette a veszélyt, így aztán Knin felé vettük az irányt, elhűlten néztük a félig lebombázott házakat, amiknek nem lebombázott felén vígan szólt az élet, ijedten figyeltük az út menti kies földeket, ahol kusza kordonok jelezték, hol van aknamező és hol nincs, és legfőképp csurgattuk a nyálunkat az út menti csevaposok láttán, akik kísérletet sem tettek az utazó direkt becsalogatására, hanem látható jókedvvel pörgették a fél ökröket, nagyokat csettintettek, amikor bekaptak egy falatot a húsból, és inkább sajnálkozva néztek az elhaladó idegenekre.

Nagyokat nyeltünk, mert szűkében voltunk a kunának.

Meg egyébként is tudtuk, hogy Orsi tuti helyre visz minket, ahol igazi Kánaán várja a csapatot.

Besötétedett, amikor végre megérkeztünk. Kicsit keresni kellett a szállást, de különösebb nehézség nélkül megtaláltuk a háromszintes apartmant. A fények furcsán villóztak a házban, de ez senkit sem rettentett el. Végre megérkeztünk.

Olga, mint oly sokan, szerette a flair-t (fotó: booked.net)

Orsi ment elsőnek, azzal a magabiztossággal, ami csak azokat jellemzi, akik többet tudnak az életről bárkinél. Nem beszélve arról, hogy ő volt az egyetlen, akinek kapcsolata volt a hellyel, a tengerparttal, őszintén szólva: egész Horvátországgal.

Most is megvan, ahogy pár perc után visszajön, az arca falfehér, kicsit remeg az egyébként is valószínűtlenül keskeny ajka, keresi a szavakat és csak annyit mond: Olga meghalt.

Csend.

Ki az az Olga? Tesszük fel a kérdést szinte egyszerre és mindannyian.

Olga Cvitanović. Övé az apartman. A másodikon ravatalozták fel, a fia, Emil annyit mondott, ha van kedvünk, virrasszunk velük, egyébként meg maradhatunk, a foglalás természetesen él.

Éjjel tizenegy óra van, az Adria felől enyhe szellő lengedez, csodásak az illatok, tulajdonképpen minden készen áll egy tökéletes nyaraláshoz.

Olga már nem szól, nem szólhat bele semmibe, Orsi is kissé megtört, a magunk urai lehetünk.

*

Ezzel az igazolással kicsit valami meghalt. Újrakezdem. Ezzel az igazolással nagyon sok minden meghalt.

Legfőképp az az illúzió, hogy a mi klubunk más, mint a többi.

Lehet itt szövegelni szakmai érvekről, meg sok minden másról, de magára valamit adó csapat, nem így erősít.

Nem kertelek: magára valamit adó csapat ugyanis erősít. Nem azt nézi, hogy posztokra lebontva legyen meg darabra a létszám, és lehetőség szerint ingyen, hanem koncepció mentén szelektál.

Szívesen venném, ha valaki a klub képviseletében pontosan levezetné, hogy mi a tökömért „vettünk meg” egy olyan harminc feletti támadót, akit egyébként csak azok ismernek, akik teljesen elmebeteg módon követik a magyar futballt, így aztán lájkolják az nb3.hu oldalt is.

Egyesek szerint, ha a Haladás nem csapott volna le Priskin Tomira, akkor neki most nem 2Rule dresszben kellene bohócot csinálnia magából, és a frusztrációt nem egy izmos könyökössel kellene levezetnie, hanem nálunk parádézhatna Mervó Bencével párban, rendes Adidas gúnyában.

Most ezzel nem azt mondom, hogy ha már támadó, akkor inkább Priska, mert nem erre akarok kilyukadni, bár neki talán jobban elnézném, ha kibaszott nagy luftot rúg az ötös vonalán.

Csupán arra utalok, hogy ez a vétel ékes bizonyítéka annak, hogy kurvára nincs meg az a kompetencia, ami egy nívós csapat menedzseléséhez kell.

Nem nóvum ez sajna, de akkor is fáj megélni mindezt, megint és újra.

*

P.S. Ez a poszt valahol igazságtalan. Miért? A többi nyári jövevény kapcsán egyáltalán nem vetettem fel, hogy talán nem azt a nívót képviselik, amit egy átlagos ETO-ista elvár a feljutásra aspiráló csapatában.

Maradjunk annyiban, hogy nálam most borult a bili.