nehéz sors (fotó: magyarvagyok.hu)

Még élt a nagyapám. Furcsa ezt leírni, hiszen anyám még egy éves sem múlt, talán már elkezdett járni, de inkább csak négykézláb kacskázott a takaros házban. Még élt a nagyapám, aki abban az évben töltötte a negyvenet. Ha igaz, már súlyos beteg volt, szenvedett, de igyekezett erősnek látszani, most született a lányom, nem halhatok meg! A háborúból hazajött, vagy talán el se ment, de a háború tett vele olyat, ami a végzete lett. Még élt a nagyapám, akinek félelmetes tekintélye volt a faluban, és most sem okvetetlenkedett senki a portája körül, nem kérdezték meg a nagyanyámat, hogyan van Levente Vigh Antal, és nem azért, nem kérdezték meg, mert nem voltak kíváncsiak, csupán az egyszerű emberek mélyből fakadó empátiájával messziről félték a betegségét, és sajnálták nagyanyámat, hogy ilyen fiatalon özvegységre jut. A háborúnak már két éve vége, akiknek odalett az ura, az már talált magának új társat, az élet nem állhat meg, szegény Margit!, mi lesz vele? Még élt a nagyapám, aki pokróc ember hírében állt, de mindenki azt mondta, majd az a kislány meglágyítja kemény szívét, mosolyt csal az arcára. Megváltozik, megenyhül. Nagyanyámmal is olyan furcsán voltak. Vasárnap nagyanyám reggel elment a hetes misére, az asszonyokéra, s mikor hazaért, indult is rögvest nagyapám a nagymisére, ahova csak férfiak jártak, ahogy akkor mondták, emberek. Mire hazaérek, legyen ebéd, mondta indulás előtt, és ezt nem felejtette el sosem, pedig nagyanyám e nélkül is megfőzte volna a húslevest. Legyél kedvesebb egy kicsit az asszonyhoz, Antal!, fedte meg egyszer a szomszéd, mikor ultiztak mise után a kocsmában, de aztán maga is megbánta, hogy szólt, mert nagyapámnak szikrát szórt a szeme. Nem mondott semmit, de úgy nézett rá a másikra, hogy az menten bemondta a betlit. Még élt a nagyapám, de már csak kevés ereje volt. Fájt neki cefetül és ordított is hangosan, hallotta az egész utca, pedig nemcsak becsukták az ablakokat, de még párnát is tettek az üveg és a zsalugáter közé. Készüljön a legrosszabbra, Margit!, mondta nagyanyámnak az orvos, nem tudhatjuk, mennyi időt hagyott még neki az úristen. Szóljak a papnak?, kérdezte csendesen nagyanyám, mire az orvos csak röviden biccentett, hogy igen. Ideje lesz a dolognak. Nincs is úristen, azt biztosan tudom, zokogta nagyanyám, de már csak akkor, mikor az orvos elment és ő egyedül maradt a konyhában. Anyám, talán erre, felriadt a szobában a kiságyában és ő is bömbölni kezdett, de legalább olyan keservesen, mint nagyanyám.

nehéz kenyér (fotó: me.oszk.hu)

Nagyapám ordított, nagyanyám zokogott, anyám bömbölt, zengett az egész ház, az utcabeliek meg óvatosan behúzták a függönyt. Szegény Margit! Ekkor nagyanyám letörölte a könnyeit, bement a szobába, ölébe vette anyámat és lassan ringatni kezdte. A kicsi azonban nem nyugodott meg, hanem még hangosabban bömbölt, mire nagyanyám egyre gyorsabban és egyre elkeseredettebben igyekezett lecsitítani, sikertelenül. Az arca lassan görcsbe rándult és a korábbi kétségbeesést szép fokozatosan felváltotta a düh. Most már nem ringatta a gyereket, hanem határozottan rázta két kézzel, de olyan erősen, hogy az kezdett ellilulni. Aztán hirtelen, szinte a semmiből egyszerre elhallgatott. Apró szemei mintha fennakadtak volna, de úgy, mintha végig nagyanyám szemébe nézett volna, közben mozdulatlanul feküdt a karjaiban. A lilasága elmúlt és hamuszürkévé változott. Olyan volt mint egy halott angyalka és nagyanyám biztos volt benne, hogy meg is halt. Kerített egy kisebb paplant, gondosan összehajtogatta, aztán az elkészült piciny pólyát óvatosan letette az asztalra és ráhelyezte a mozdulatlan csecsemőt. Nézte. Nem tudta, mit csináljon, ahogy ott ült, olyan volt, mint egy mívesen faragott szobor. Egy madonna. Nézte a kicsit és lassan azt sem tudta, hogy hol van. Lecsukta a szemét, gondolatai elkalandoztak, egy virágos kertben futkározott önfeledtem és közben énekelt. Boldog volt. Örült a csendnek. Az idillt nagyapám zavarta meg, aki újra kiabálni kezdett a másik szobában, de most nem azt, hogy istenem!, meghalok!, bocsáss meg, uram!, hanem valami zavaros monológba fogott. Nagyanyám először nem is értette, hogy mit mond, annyira összefolytak a szavak. Aztán jobban figyelni kezdett és most már érthetővé váltak nagyapám mondókája, amit vég nélkül mantrázott. Vigyétek innen a kisleányt, mert megszakad a szívem! Anyám ekkor hirtelen megmozdult, aztán végtelen szomorúsággal kezdett pislogni az asztali spontán ravataláról nagyanyámra.

1947 volt, október és szerda. Nagyapám még élt, de már nem sokáig.

*

1947. október 29.

Erzsébeti MTK – Vasas ETO 0-1 (0-1)

1.500 néző; vezette: Endrődy

EMTK: Tóth – Palotai, Csizmadia – Szépföldi, Dávid, Rehák – Kisuczky, Gáti, Lovas, Bihari, Frenák. Edző: Rózsa József

ETO: Cseh – Vörös, Bányik – Baróti, Kovács, Hárs – Dombos, Nyíregyházki, Kiss, Fehérvári, Gőcze. Edző: dr. Horváth Pál

Gól: 25’ Kiss (11-es) 0-1

Végig remekiramú kemény játék folyt. A mérkőzés háromnegyed részében az EMTK támadott, de érthetetlenül állandóan a tömörülő védelem hasába vitték a labdát és így természetesen a nagy fölény ellenére igen keveset lőttek kapura. A lelkesen harcoló győriek, bár jóval kevesebbet támadtak, mégis sokkal több gólhelyzetet tudtak összehozni. A győriek győzelme megérdemeltnek mondható. – írta szűkszavúan a Népsport.

*

A szerdai borzalom után talán jobb is, hogy most nem bajnoki meccset hoz a hétvége. A kedélyek biztosan lecsillapodtak, bár abban azért biztos vagyok, hogy hosszú idő lesz feldolgozni a Nyíregyháza ellen történteket. A szövetség által meghozott fegyelmi határozat ebben nem nyújt segítő kezet, mert a szalagok ugyan nem gyógyultak volna gyorsabban egy súlyosabb ítélet hatására, de azért mégiscsak vérlázító döntés született.

nehéz élet (fotó: hung-art.hu)

Most azonban itt az új feladat, a srácok Budapesten, pontosabban Pesterzsébeten lépnek pályára és vívnak kupacsatát az ESMTK-val. Amondó vagyok, kötelező a továbbjutás, amit nem csak az erősít, hogy mi ugyebár egy osztállyal feljebb vitézkedünk, ráadásul vezetjük a bajnokságunkat, hanem az is, hogy az elmúlt évekkel szemben nem hétköznapra írták ki a meccset, így egy egész hetünk lesz utána regenerálódni, szóval bele lehet csapni a lecsóba teljes erőből.

Az ESMTK jelenleg hatodik az NB III Keleti Csoportjában és legutóbb otthon ikszelt az utolsóelőtti Putnokkal (0-0). Turi Zoltán csapata a következő összetételben játszotta végig a meccset: Papp – Lázár, Gubacsi, Lipcsei, Tóbiás – Despotović (46’ Túri), Kovács B. – Reznek (77’ Oroszi) – Kovács D., Horváth, Boda. A nevek közül talán Despotović Vanja lehet ismerős, hiszen a 27 éves spíler 2008-tól kezdve három és fél szezonon keresztül nálunk volt igazolt játékos. Játszott az u17-ben és az u19-ben, plusz négy meccsen ült a padon az NB II-es B csapatban, aztán 2012 februárjában lepasszoltuk Sopronba, ahol először futballozott felnőtt tétmeccsen. A többiek nekem sötét ló, de biztos vagyok benne, hogy a lelkiismeretes edzői team úgy ismeri már őket, mint a saját anyjuk se.

Nem szaporítom tovább a szót: jussunk tovább, lehetőleg 90 perc alatt!

Hajrá ETO!