merre menjek? (fotó: kalandpark.lap.hu)

Budakeszi vadaspark, 2019 októbere. A budaörsi futballpálya, tudjátok az, amelyiket már több éve építenek és valószínűleg sosem fog elkészülni, innen légvonalban nem lehet messzebb tíz kilométernél. Edzeni azért minden bizonnyal lehet a sporttelepen és vélhetően most is tréningeznek a fiúk. Vagy nem. Jó lenne ellátni odáig, de a sűrű rengeteg és dimbes-dombos táj mindezt nem engedi. Kár, pedig ha megfigyelhetném, hogy mi zajlik ott, talán tudnék segíteni. Így azonban nem.

*

Tarkovszkij Stalkerének apokaliptikus kulisszáira számítottam, ahol egymásra hányva fekszenek a megsemmisítésre váró vaddisznótetemek, mindenfelé kivert kutyák kóborolnak, semmibe néző üveges tekintettel kutatnak a dögök között, a bátrabbak belemarnak az egyik oszlásnak indult testbe, majd vinnyogva továbbállnak, ők még nem tudják, hogy hiába, nem voltak eléggé elővigyázatosak, a kór már beléjük költözött és csak idő kérdése, hogy elinduljon a lassú, de biztos romlás, aminek a végén ott a halál. Esetleg hosszan kifeszített kerítés vár rám, elzárva a vadregényes tájat, néhol ócska őrbódék törik meg a monotonitást, bennük közönyösen posztoló fegyveres őrökkel, akik pillantást sem vetnek az arra tévedő idegenekre, de ha bárki a drót felé közelítene, nem lennének rest használni az élesre töltött fegyvert, amely ott lóg az övtáskájuk mellett, kibiztosítva, ha megtörténne az, ami nem történhet meg.  És ami a legrosszabb, az a végtelen és mély csend, ami annyira idegen egy erdőtől, hogy egy pillanatra el is bizonytalanodsz, vajon nem csupán festett díszletek között rovod a kilométereket, hiszen olyan nincs, hogy egy madár sem dalol, egy bogár sem reszel ízelt lábaival, az avar sem reccsen az aprócska lények puha léptei alatt, és a némaságot csupán az alacsonyan köröző helikopterek hatalmas szárnyainak borzalmas csattogása nyomja el arra a pár másodpercre, míg tova nem szállnak, aztán újra jön a reménytelen hallgatás.

De semmi ilyesmi. A nap reménytelen küzdelmet folytat ugyan a gonosz felhőkkel és bár csak rövid időre nyer csatát, de akkor minden erejével igyekszik bevilágítani a völgyet, úgy tesz, mintha ez lenne az utolsó esélye, ezért erejét megtöbbszörözve igyekszik jelezni, hogy hahó!, itt vagyok és élek, bennem bízhattok földlakók, s az a néhány bátor vállalkozó, aki ilyen korai órán már a természetet járja, nem győz hálásnak lenni a simogató fénynyalábokért. Aztán megint szürkébb lesz az ég, és ezért kissé fázósan húzom összébb a kabátot, de belül már megmelegedtem, hiszen nem az a forgatókönyv valósult meg, amitől tartottam, már megint túloztak a hírekben, vagy én gondoltam túl a dolgot, ezt eldönteni most már lehetetlen, de ha jobban belegondolok, nincs is különösebb jelentősége, a lényeg, hogy lehet ebből még egy szép nap, élményekkel teli, olyan, amire még hetekkel később is jóérzéssel gondolok vissza. Hirtelen egy csapat kisiskolás bukkan fel a kanyargós úton, ők is idejönnek, a párok szépen kézen fogva bandukolnak egymás után, izgatottan csacsognak, valószínűleg a városból ruccantak ki, hogy megnézzék az állatokat, aztán majd beszélgessenek róluk környezetismeret órán, és olyan teljesen felesleges dolgokat tanuljanak meg, mint például hogy hány centi átmérőjű a dolmányos varjú tojása, de most legalább kint vannak a levegőn és a felmérőt csak másfél hét múlva íratja meg velük a Zsanett néni.

helló, röfik! (fotó: magyarmezogazdasag.hu)

Csókolom!, köszönnek rám csapatostul, amit először nem értek, aztán rájövök, hogy a túrázó nadrágom és a szürke dzsekim majdnem úgy fest, mintha én is itt dolgoznék a vadasparkban, végtére mindig szerettem az állatokat, néha el is játszadoztam a gondolattal, hogy vajon milyen lehet egy állatkertben tevékenykedni, megetetni mondjuk az oroszlánt, esetleg lecsutakolni az elefántot, meg ilyesmi, és no lám, mégis igaz, hogy a ruha teszi az embert, belemegyek a játékba, illedelmesen biccentek nekik, szevasztok!, még hamiskásan kacsintok is, menjetek csak előre, mondom, és közben jól tudom, hogy nem fogunk találkozni, és ennek csak részben oka, hogy én sosem voltam, és soha nem is leszek állatgondozó. Se itt, se máshol.

*

Vannak, akik szeretik a kalandparkokat és vannak, akik nem. Nem ismerek statisztikákat, hogy miként oszlik meg a két csoport, ezért csak feltételezéseim vannak, de szerintem az előbbiek vannak többségben. Hogy miért? Mert én az elutasítók közé tartozom, és bármilyen összevetésben jobban szeretem magamat a kisebbséghez sorolni, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy szembemenni a tömeggel jelenti az igazi bátorságot. Amolyan kurucos mentalitás. Egyébként a személyes tapasztalataim ebben az összefüggésben még olyan helyzetbe se hoztak, hogy magamnak is hazudni kelljen, mivel semmi élvezetet nem találtam abban, hogy egy dróthoz kötve kelljen egyensúlyozni két fa között, kábé négyméteres magasságban.

Ne igyál alkoholt és ne használj semmilyen tudatmódosítót! Tartsd be a szabályokat! Vigyázz a saját és mások testi épségére! A hevedert és a sisakot ne vedd le magadról, ha valamiért mégis meg akarsz szabadulni tőle, kérd munkatársunk segítségét! Ne hősködj! A pirosra festett sodronykötél azt jelenti, hogy oda akaszd be a két karabinert! Ügyelj rá, hogy azok minden esetben ellenkező állásban legyenek! Egyszerre csak az egyiket oldhatod el! A pihenőhelyeken maximum ketten várakozhattok! Egy feladatot egy időben csak egy ember teljesíthet! Ha sárga jelzést látsz, akkor a görgőt kell használnod! A gyengébbik kezeddel fogd meg a szerkezetet, az erőssebbel pedig markold meg felülről és úgy csússz, hogy előre nézz, egyenesen a célpont felé! Légy vidám! Igyekezz életben maradni! Jó szórakozást!

Most mindenki megcsinálja a próbapályát, aztán meglátjuk, hogy ki és mire mehet föl. Az a magas, az is pálya? Igen, de az az extrém pálya, oda biztosan nem engedlek titeket. Ki mondta, hogy fel akarunk menni? Mindig van olyan, aki szeretne fölmenni. Mi nem olyanok vagyunk. Először mindenki ezt mondja.

A karabinert kapásból elrontottam. Túlizgultam a dolgot, annyira koncentráltam, hogy jól csináljam, hogy persze, hogy nem csináltam jól. Tipikus. Az agyam minden bizonnyal így tiltakozott az egész ellen. Meg akart buktatni már a teszten. Nem sikerült neki, bár gyanítom, hogy nem is lehet elhasalni a próbán, mert a junior pályára mindenkit odaengednek. Még a legbénábbakat is. Még azokat is, akik nem is akarják az egészet. Hátha megfordul bennük valami. Még azt sem mondom, hogy rossz szándékból csinálják, hogy meg akarnak szívatni. Ők mást gondolnak arról, hogy mi a jó. Neked. Mert ők biztosan jobban tudják, hiszen a természet közelében élnek és léteznek, nem fertőzte meg őket a civilizáció, vagy éppenséggel lerázták annak béklyóit.

a lefele a jó irány (fotó: osztalykirandulas.hu)

A létrán könnyedén felmentem és az első pihenőhelyen is simán kibiztosítottam magam. A két tíz centi átmérőjű és körülbelül egyenként két méter hosszú farúd, amiket egy lánc fogott össze azonban már bőven elbizonytalanított és máris kihozta belőlem az ellenállást. Túl magas vagyok, ez az egész a kicsiknek van kitalálva, az a száznegyvenes magasság, amit kiírtak az elején a táblára, igazából nem az alsó értéket, hanem az optimális méretet jelöli. Bizonytalanul egyensúlyozva tudtam le a feladatot, a kezemet rögtön felsértette a durva sodronydrót. Nem kellett volna kesztyűt is kapnunk? A kényeskedésre nincs mód, és jó volt egy rövid időre megpihenni a második bázison. Gyors átkötés, aztán a második feladat. A kötélen egy műanyag béléstest lógott, amibe be kellett mászni, aztán az egészet áthúzni a következő fáig. Nagy nehezen betuszkoltam magam a csőbe, de közben elvesztettem a kötelet, ami a húzásban segíthetett volna. A hátamon feküdtem és úgy éreztem magam, mint egy a kemény kitinszárnyaira pottyant óriási bogár, ami a lábaival reménytelenül kalimpálva igyekszik megfordulni. Minden próbálkozás hiábavaló. Ekkor egy segítő kéz utánam nyúlt és lendített a szerkezeten egy nagyot, amitől elértem a fáig, a következő állomásig. Kétségbeesetten igyekeztem a lábammal belekapaszkodni egy biztos pontba, ami sikerült is, de a neheze még hátra volt, ki is kellett másznom a csőből. A bakancsom már a bázison volt, de közben éreztem, hogy a cső lassan visszafelé indul, én kicsúszok, lassan már csak a puszta kötélen lógok, alattam a nagy semmi, és csak abban bízhatok, hogy a karabinereket helyesen akasztottam be és nem zuhanok alá. Összeszedtem minden erőmet, igazából még azt is, ami sosem volt és felmásztam a bázisra. Lehettem volna boldog, hogy még mindig élek, de inkább nem voltam az.

Ott és akkor elhatároztam, hogy amennyiben épen és egészségben lejutok innen, a másik két pályát, amire hitelesítettek nem csinálom meg, mert ez az egész egy nagy hülyeség.

Jobb lenne inkább valahol a budaörsi edzőpálya mellett álldogálni és megfejteni végre a titkot.

*

A mumus.

Ötödször találkozunk a Budaörs csapatával és eddig minden alkalommal sírás lett a vége. Ráadásul az összes meccs úgy ért véget, hogy igazából sanszunk sem volt nemhogy a győzelemre, a pontszerzésre sem. Hogy miért? Ki tudja?A hazai bukták is fájóak voltak, de a két idegenbeli zakó, ami ráadásul az ellenfélnek sem volt igazán hazai, különösen sima lett. Szóval most már kéne fakítani valamit, mert még elhiszi a kedves nagyérdemű, hogy itt valami csúnya varázslat van, bűvös mágia, ami ellen nem lehet mit tenni, maximum egy klasszikus afrikai vudu-varázslat segíthet, de ugyebár az NB II-ben nem preferálják a légiósokat. Még a kispadon meg a stábokban sem.

Nem kincstári optimizmus azonban azt mondani, hogy most vagy soha, és még véletlenül sem szeretnék olyan terhet rakni a srácokra, hogy beszakadjon a hátuk. Elég ránézni a tabellára, a Budaörs 2-2-5-ös mutatójával csupán a komolytalan felkészülés után elrajtoló Vácot, és az adminisztrációs okokból még a huszadik helyre beírt Balmazt előzi meg. És ha ez még nem lenne elég, az ellenfelünk éppen egy négyes vereség-szériában van.

Adódik a kérdés: mikor, ha most nem?