Éljen Belarusz!

Győr, kora este és a hajam még mindig tart (fotó: Kisalföld)

Most már azt mondom, hogy apámmal együtt ellenállók voltunk, de akkor, a nyolcvanas években ezt még sajnálatos módon nem vettük észre. Útépítőként dolgozott világ életében. A költségvetési üzemben volt üzemvezető, tette, amire kérték és boldog volt, ha egy kisebb faluban új aszfaltozott utat vehetett birtokba a közösség. Épített. Mindemellett boldog családapa is volt. Templomban vette el anyámat, ráadásul a székesegyházban volt a szertartás, fent a Káptalandombon, ami az utólagos legendák szerint szinte megrengette az egész rendszert. Belső bomlasztó, igazi forradalmár, mondanám most, ha legendát akarnék építeni, de nem teszem, mert minek. Ráadásul ő a mozgalomban is szerepet vállalt. Hitt a kommunizmusban, hitt az igazságos életben. Naiv volt, később be is látta. Ha jobban belegondolok, kemény csatákat kellett megvívnia a szüleivel, akiket még a legvégén is szigorúan magázott. Csókolom, anyuka, mondta, mi meg csak röhögtünk az öcsémmel, hogy szevasz nagyi! Egyszer, mikor már nem volt tétje, elmesélte, hogy egy alkalommal kérte az embereit, hogy ugyan meszeljék már le a falu szélén borzasztó állapotban lévő Krisztus szobrot. Valaki feljelentette, meghurcolták. Józsikám!, mire volt ez jó?, kérdezte valamelyik nagyfejű, ő meg csak csak mosolygott magában, mert tudta, nála az igazság. Vajon hol vannak most azok, akik baszogatták?

Nagy bizalommal indultunk a stadionba, mert elképzelhetetlennek tűnt a kiesés. 4-2 Fehéroroszországban, akarom mondani a Belarusz Szovjet Szocialista Köztársaságban. Itt az igazság pillanata, mondta apám, miközben gondosan kifésülte a hajából azt a pár hullámot az előszobai tükör előtt, mert neki minden meccs ünnep volt, és mert őszintén hitte, hogy kiegyenesítheti a göndört. Én akkor még csak másodikos voltam a Révaiban, a frissen érkező Ladich tanár úrral éppen csak belekezdtünk a középkorba, nem is gondoltam az internacionalizmusra. Szokol neve azonban nagyon mélyen beégett a tudatomba, képtelen voltam túllépni a pár évvel ezelőtti 3-6-on, azon a kibaszott mesterhármason, a hülye ünneplésén, amikor sután felugrott és belecsapott a levegőbe. Éppen ezért legszívesebben szétvertem volna a konyhai ablak párkányán pihengető rádiót, amin ott világított az öt karakter, és hogy ez ne legyen elég, az arcomba röhögött a cirill betűs felirat: Сокол. Nehezen győztem le a belső hangot, ami folyamatosan arról igyekezett meggyőzni, hogy dobjam bele a készüléket a Ruszki-tóba. Talán a józan ész, vagy éppen az attól való félelem, hogy a Tó Vendéglő egyik pincére, aki egyébként az elhárítás fedett ügynökeként működött, meglát, és a fülemnél fogva kényszerít arra, hogy gázoljak bele a derékig érő vízbe és keressem meg a még mindig recsegő dobozt, hozzam ki a partra és kérjek elnézést a komplett béketábortól. Tudom, hogy te voltál az Sanyi, aki folyamatosan langyosan hoztad ki a rántott húst, de nem adtam meg neked ezt az örömöt. Ha egyébként úgy alakult volna, és az idióta mellényke alatt búvó géppisztoly kényszere alatt bemegyek, mert nincs más választásom, aztán két nappal később tüdőgyulladással fekszem otthon, és várom, hogy végre valaki elhozza a házi feladatot, anyám úgyis megtalált volna és simán kikergetett volna a világból, Sanyi, mert őt nem érdekelte semmilyen ideológiai szarság. Végül nem tettem meg, valamin hallgatni kell a Ki nyer mát? fél egytől, így aztán jobb híján kavicsokat dobáltam a vízbe, ami már alig látszott a békalencsétől, és lendületből felaszaladtam a Ruszki-dombra és vissza.

A 2-es szektorban ültünk, nem érdekelt minket, hogy a Dinamo, vagy egyesek szerint, akik okosabbak voltak fonetikából, a Gyinamó az 1-es út felé támad az első félidőben, mert fordulás után jön a bosszú, hiába verte be az elején Rodnyenyok a könnyű gólt, Handel bármikor villanhat. Nem villant, talán azért, mert neki sem sikerült kifésülni a göndört, mint apámnak, bár az ő haja hosszabban lengett a szélben, lehet, hogy éppen ez volt a baj, a túlzott légellenállás akadályozta, hogy lefussa Borovszkijt és Truhant. Majd a következő körben összejön, Gyurikám!, üvöltötte a nyolcvannyolcadik percben egy kedves bácsi a hatodik sor tizedik székében, bár kissé hiteltelenítette a jókívánságot az a tény, hogy a lódenkabát alatt kilógott egy fegyvernek látszó tárgy, és lássuk be, volt némi oroszos akcentus a hengjában.

*

1986. október 1.

Rába ETO – Dinamo Minszk 0-1 (0-1)

16.000 néző, vezette: Petrović (YUG)

ETO: Ulbert – Csonka, Hlagyvik, Horváth (39’ Somogyi), Turbék – Szabó, Kiss, Rubold, Preszeller – Szentes, Handel (81’ Melis). Edző: Gellei Imre

Dinamo: Zhekiu – Yanushevsky, Borovsky, Trukhan – Rodnenok (64’ Shalimo), Kisten, Aleynikov, Zygmantovich, Kurnenin – Kondratiev, Sokol (75’ Derkach). Edző: Ivan Savostikov

Gól: 15’ Rodnenok

Kategória: mérkőzés, történelem
Címke: , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.