A belvárosi bérház második emeletén volt egy hatalmas lakás, amit már évek óta nem lakott senki. Mindenféle tréningekre meg kiscsoportos foglalkozásokra adta ki a tulajdonos, aki már régóta Svájcban élt. Jártak oda csajok jógaórára, azt nagyon szerették a házban, mert másfél órán keresztül nagy volt a csend. Máskor egészen különös ének dallamai szűrődtek ki a résnyire nyitott ablakon, ilyenkor mindenki tudta, hogy az Utolsó Utáni Napok Megváltói elnevezésű pünkösdi keresztény közösség helyi csoportja tart heti áhitatot. Kovács úr, az egykori városi munkásőrparancsnok, nem is felejtette el felhangosítani a tévéjét a szomszédban, nehogy már jól érezzék magukat ezek. Mindig betelefonálós műsor ment abban az időben az egyik csatornán, egyszer ő is bekerült élő adásba, de fél perc után technikai hibára hivatkozva lekeverték, mert még nekik is sok volt a zsidózásból. Ebből is látszik, hogy igazam van, méltatlankodott a feleségének, miután soha többé nem vették fel neki a telefont, ilyenek ezek. Ne húzd fel magad!, igyekezett szelíden lenyugtatni őt az asszony, miközben óvatosan megigazította a szürke zubbony felső gallérján sorakozó kitüntetéseket, amik a heves mozdulatok következtében összevissza álltak. Kiváló Munkásőr, A Haza Szolgálatáért arany fokozata, Miniszteri Dicséret polgári tagozat, 150.000 Kilométer Balesetmentes Közlekedés, Többszörös Véradó. Jó ember volt a Kovács úr, a feleségét példának okáért csak nagyon ritkán ütötte meg, akkor is okkal, igazi emberi tragédia, hogy rossz korban született. A legnagyobb homály és titokzatosság azonban a csütörtök délután hatkor összejövő társaságot övezte. Nem csoda, hiszen a megjelentek, még a legnagyobb nyári melegben is maszkban és sapkában, valamint extra nagy lencséjű napszemüvegben érkeztek. Mesélik, hogy egyik alkalommal a kikapós Vidosné a földszintről, aki az egykori házmester lakásban élt és szomorkodott naphosszat, siratta az eltékozolt éveit, cserébe azért, hogy naponta kétszer felsöpörje az udvart, meg hétvégén felmossa a folyosókat, minden báját, és nem mellesleg a szexiparban húsz év alatt szerzett valamennyi képességét igyekezett felhasználni abból a célból, hogy végre megnézhesse az egyiküket. Először csak beszélgetést kezdeményezett, aztán illetlen ajánlatot tett, de csak visszautasítást kapott, ami roppant mód felbosszantotta, ezért aztán keményebb eszközökhöz, már-már erőszakhoz nyúlt. Szabályos kergetőzésbe torkollott a kedélyesnek indult barátkozás, ám a fiatalember, mert annyit azért sikerült megállapítania Vidosnénak, hogy egy húsz év körüli fiúval hozta össze, összehozta egyáltalán?, ó nem!, a kevésbé jó szerencséje, nem hiába a sokéves tapasztalat, mozgás alapján simán belőtte mindenkinek a korát, ami azért lássuk be, bravúr, hiszen többnyire fekvő testhelyzetben és igazán speciális körülmények közben tanulmányozhatta a férfiak gimnasztikáját, szóval a fiú hirtelen ritmust váltott, a lépcsőn már komoly előnye volt a papucsban klaffogó asszonysággal szemben, aki hiába tartotta magát karban, néha még a jógaórára is bekéredzkedett, persze csak grátisz, max egy rövidke porszívózás ellenében, mikor a srác belépett az ajtón, ő még a lépcsőfordulóban pihegett. Szatír!, bőgte el magát Vidosné, alám nyúlt!, emelte a tétet, de senki sem foglalkozott vele, tudták jól, hogy a fiú elvesztéseután már csak a vágyat kergeti. Hiába. Közben szállingóztak a többiek is, ők aztán végképp nem értették, hogy miért ordít az a nő a lépcsőn, aki úgy néz ki, mint egy rossz kurva.

*

András teljesen leizzadt a menekülésben, ami már csak azért sem volt meglepő, mert ő álcaként egy komplett sífelszerelésbe öltözött. Annyira ügyelt a részletekre, hogy a szemüvegen és a bukósisakon felül még a bélelt ruhát is magára erőltette a kapualjban. A kukák mögé bújva harcolt a fizikával, mert az istennek nem akart feljönni a nadrág, ha nem olyan strapabíró a cucc, már régen összeszakadt volna, de szerencsére a norvég sportszergyártók tudnak valamit. Ömlött róla a víz, amikor a civil ruháját gondosan összehajtogatva bedugta a nagy kék IKEA-s táskába, és így indult az emeletre. Ezek után rögvest szembe találta magát Vidosnéval. Eldöntötte, bármi is történik, nem jön ide többet, mert ez az egész nem ér ennyit, pedig akkor még kedves volt a Jolika.

– Szia! – szólította meg Zsófi előtoppanva a semmiből, ahogy belépett a lakásba – Te ugye új vagy itt?

Friss volt még az élmény, riadtan húzódott hátrább és csak óvatosan biccentett. Gyere velem, folytatta a lány, s mivel nem úgy viselkedett, mint egy újabb futóbolond, András szótlanul követte. A hatalmas terem közepén, ami valaha két szoba volt, aztán a felújításkor kibontották a válaszfalat, így teremtve óriási teret a jógásoknak, meg a mindenféle meetingelőknek, szabályos kört alkotott nyolc fotel, középen pedig egy zongoraszék várta, hogy valaki végre ráüljön. Négy fotel már foglalt volt, és ahogy azt az emberi viselkedéssel foglalkozó tankönyvekben írják, mindenki gondosan kihagyta a szomszéd helyeket. András kissé elszomorodott, mert szeretett volna Zsófi közvetlen közelében maradni, ami most két, szorosan egymás mellé húzott széket jelentett volna. Eleve nehezen szánta rá magát, hogy eljöjjön, aztán ez a halálközeli élmény. Hiába találkoztak csak pár perccel korábban, máris magához közelinek érzete a lányt. Némi tűnődés után végül úgy döntött, az idősebb, kecskeszakállas úr, és az üveges szemmel maga elé néző, rozzant negyvenesnek kinéző hölgy közötti ülőalkalmatosságot célozza be, ezért gyors léptekkel elindult, és gépies mozdulattal lehuppant a kiszemelt fotelbe. Zsófi közben becsukta a szárnyas ajtót, aztán András legnagyobb meglepetésére elfoglalta a zongoraszéket.

– Úgy látom, itt van mindenki – mondta a lány, – fogjunk is bele! Először is köszöntsük szeretettel Andrást, aki ma jött el közénk először. Remélem, nem okozunk neki csalódást, és tudunk neki segíteni abban, hogy megtalálja, amit keres. Szia András!

– Hello! – mormolta a négy zombi egyszerre, pontosabban csak három, mert a negyvenes nő ugyanabban a szoborpózban bámulta a terem plafonján az egyik sarkot, talán egy pókot látott, ami csendesen szövögette legújabb műalkotását, egy új hálót, mert már megint tönkretette a takarítónő a tegnap gondosan elkészített másikat.

– Mondanál valamit magadról, András? – csilingelt Zsófi, miközben lassan forgott körbe a zongoraszékkel, igyekezett mindenkivel megtalálni a szemkontaktust, még a negyvenes nővel is. Nem volt könnyű, sőt szinte lehetetlen, talán a póknak sikerült. – Minden rendben, Hedvig? – kérdezte, de nem jött válasz. Hedvig szája szegletében mindenesetre megjelent egy apró nyálcsepp, ami arra mindenképpen jó volt, hogy egy időre kirekessze magát a közös létből, mert innentől kezdve hosszú ideig senki sem foglalkozott vele.

– András vagyok. Huszonhat éves, kulturális antropológusként végeztem Miskolcon- vágott bele a fiú, előbb lassan, akadozva, majd egyre bátrabban, – Mélyszegénységben élőkkel kapcsolatos kutatásokat folytatok az MTA számára, elsősorban a baranyai térségben. Közben itt Pesten az ELTE doktori iskolájába járok, és ha minden jól megy, két év múlva végzek. A diplomamunkám egyelőre az ’Asszimetriák és anomáliák a hátrányos helyzetű családok olvasási szokásaiban, különös tekintettel az ormánsági kistérségben’ munkacímen készül. Bevallom, nehezen áll össze az anyag, de még van időm. Családom nincs, minden időmet lefoglalja a tanulás és a munka, meg persze az ezzel járó sok utazás. Ezt csak azért mondom, mert nem szórakozásból utazom. Pedig jó lenne. Talán majd egyszer, később.

– Huhh! Köszönöm, András! Ez igazán fantasztikus!– bűvölték el a hallottak Zsófit, – igazán kimerítő bemutatkozás volt.

– Ugye nem voltam túl nagyképű? – szúrt közbe András.

– Dehogy, ne aggódj!

– Csak azért, mert mindig megkapom.

– Engedd el! – nyugtatta Zsófi, – inkább arról mesélj, tulajdonképpen miért jöttél ide?

– Elfelejtettem biciklizni – suttogta a fiú.

– Azt nem lehet elfelejteni, András. Te is tudod! – kerekedett el a lány szeme. Lassan kortyolt a magánál tartott ásványvizes palackból, úgy folytatta, – Mi történt?

– Nem tudom. Az egyik szombaton még bringáztam a Normafánál, aztán másnap alig tudtam elindulni. Pár métert tekertem, elvesztettem az egyensúlyomat és elestem. Utána már fel sem tudtam ülni a nyeregbe.

– Hihetetlen! – miközben a fiút nézte, Zsófi a táskájából elővett egy csomag írólapot, – Folytasd csak kérlek.

– Ennyi.

– Voltál orvosnál?

– Igen, felkerestem egy neurológust, aki csináltatott egy CT-t, de nem talált semmilyen elváltozást. Azt mondta, ennek más oka lehet. Talán lelki.

– Nézd, András! – szegezte tekintetét Zsófi az egyre jobban feloldódó fiúra, – Sokféle dologgal kerestek már meg engem, a te eseted sem annyira egyedi. A kérdés az, hogy igazából szeretsz-e biciklizni, és ha igen, mennyire akarod a változást?

– Ha nem így lenne, nem lennék itt.

– Ferenc! Mondd el Andrásnak, hogy te miért jársz a csoportba, kérlek!

Az Andrással szemben ülő joviális férfi elsőre megrezzent, amikor a nevét hallotta. Hosszasan köszörülte a torkát, nagyokat nyelt, láthatóan nehezére esett belekezdeni.

– Bátran! – szólt hozzá szelíden Zsófi. A szavaiból áradó melegség szinte megtöltötte a termet.

– Egy tízemeletes házban lakom, fent a legfelső szinten, de félek a lifttől. Sajnos teljesen tönkrement a csípőm, de csak egy év múlva van időpontom a protézis műtétre. Nem akarom elzárni magamat a világtól, de így egy kínszenvedés az élet, mert órákig tart az út felfelé és lefelé a lépcsőn. Ráadásul eszeveszettül fáj…

Hirtelen fejezte a beszédet, olybá tűnt, hogy a mondatnak még lesz folytatása. Pár percig mindenki feszülten hallgatott a teremben, aztán beletörődtek abba, ha volt is ilyen, az Ferenc titka marad.

– Köszönöm, Ferenc! Tudom, hogy nehéz.

Zsófi Andrásra emelte a tekintetét és nagyon komolyan így szólt.

– Azt tudnod kell, András, hogy Ferenc nyolc hónapja vesz részt a programban és már képes volt két emelet között használni a liftet.

A fiú nem tudta, hogy hirtelen mit is gondoljon. Amikor az egyik barátja javasolta neki a Fehér Lótusz Önképző Csoportot, mint megoldást, azzal bíztatta, hogy ők gyors segítséggel kecsegtetnek. A honlapjukon szereplő referenciák is mind arról szóltak, hogy egy-két hét alatt látványos haladást lehet elérni. Most meg kiderül, hogy akár egy egész évet itt kell eltöltenie?

– Lesz hozzá erőd és türelmed, András? – hozta vissza a rideg valóságba Zsófi hangja, ami most sokkal személytelenebbül hangzott. – András? Hallasz engem? Hozzon valaki gyorsan egy pohár hideg vizet! Vannak tiszta poharak a konyhában. András! András!!!

*

Fogalma sem volt, hogy miként került oda. Amikor lassan kinyitotta a szemét, riadtan tekintgetett körbe, fogódzót keresett. Egy valószínűtlenül keskeny ágyban feküdt, a szobát ételszag lengte be, talán pörkölt, nem biztos, de mindenképpen hagymás alap. Az ajtón keresztül halk zaj szűrődött be, mintha rádiót hallgatott volna valaki, monoton beszélgetés foszlányai jutottak el az agyáig. Az ágy melletti éjjeliszekrény tetején ott sorakozott egymás mellett a síruha, a sisak, a kesztyű, a sál és napszemüveg, no meg az IKEA-s táska. Szeretett volna felkelni, de jártányi ereje sem volt. Ekkor mintha megzörrent volna zár, majd nyikorogva kinyílt az ajtó. A bezúduló fény egyszerre elvakította, így nem látta, hogy ki lép be a szobába. Eltartott néhány másodpercig, amíg visszanyerte a látását.

– Hogy vagyunk, hogy vagyunk, kis huncut? – rekedtes hang volt, olyan, amit csak sokéves dohányzással lehet összehozni. – Hasadra süt a nap!

András becsukta a szemét. Kisgyerekként is ezt csinálta, amikor nagyon félt valamitől. ha én nem látom őt, ő sem lát engem.

– Majd én megtanítalak biciklizni! Pár nap és olyan leszel, mint régen. nem kell ezekhez a hülyékhez járnod.

Vidosné levette a főként hatalmas rózsákkal uralt igénytelen köntösét, és meztelenül a fiú mellé bújt. Szorosan.

*

Kiss Máté él! Kiss Máté futballozik! Kiss Máté élvezi!

Az Ajka elleni győzelem sok mindenről szólhat. Beszélhetünk például arról, hogy a hosszúra nyúlt és viharvert idény végére kis csapatunk talán eljutott arra a pontra, hogy a papíron nekünk álló meccseket, magabiztosan és kérlelhetetlenül behúzza. Megér egy misét az is, hogy sokadszor bizonyosodott be, Priska mennyire fontos láncszeme a társaságnak: a góljaira bizton lehet számítani, plusz fárasztja rendesen az aktuális ellenfél védősorát. Szalai Ádám rulez! Lipták Zoli. Nincsenek szavak. Az a gól, bazmeg! Talán ideje lenne a FIFA Puskás-díjának mintájára elindítani a Mracskó Mihály Gólszépségversenyt. Nem ugyanaz a dimenzió, mert ez mégiscsak az NB II, a labda röppályája is rövidebb volt, mint kilencvenhétben, de talán nem blaszfémia, hogy engem ez a jelenetsor picit Misi MTK elleni találatára emlékeztetett.

Nálam mégis Kiss Máté látványos feltámadása viszi a prímet.

Egész ősszel szenvedett, mint a kutya, én is írtam sokszor, hogy mélyen tudása alatt tolja, pedig a bizalmat láthatóan megkapja, mert egyszerűen nem tud annyira szar lenni, hogy ne legyen helye a kezdőben. Adtam neki a rosszabbnál rosszabb érdemjegyeket, nem azért mert genyó vagyok, hanem bosszantásként, pedagógia céllal. Nem történt semmi. Lógó fejjel, öröm nélkül darált, kötelességtudóan ballagott a szögletekhez, állította le a szabadrúgásokat, hogy aztán különösebb meggyőződés nélkül, lepkefingnyi erővel, félmagasan, belebassza az összeset a sorfalba.

Vasárnap azonban ebből szerencsére semmit sem láttunk. Ficánkolás volt, meg örömfoci. Igazi újjászületés, az ádventi időszak csodája. Az én életemből kimaradt a kötelező hittan, kizárólag a nagyszüleim iránti tiszteletből voltam rendszeres templomlátogató a nyolcvanas évek derekán, igaz ez a tevékenységem csak a jóisten mihályi házára korlátozódott és szigorúan a nyári szünetre, szóval nem tudom, hogy a második gyertyának mi a pontos misztériuma. Most azt gondolom, hogy az kap ajándékot ilyenkor, aki a görcsölések ellenére nem adja fel. Mert volt itt jó labdaszerzés, pontos indítások sora, bíztató átlövés és nem mellesleg egy gól, ami első blikkre egyszerűnek tűnt, mert Tamás parádés kiszolgálása után csak be kellett lőni, de ha lett volna egy hátsó kamera, az biztosan visszaadta volna az igazán klasszis megoldást, visszakézből a kapufa mellé, okosan.

A tavaszi első fordulót játszották, kicsit magasztosan lehet ez egy új kezdet. Kár, hogy gyorsan vége lesz a játéknak és jön egy bő egy hónapnyi szünet. Rosszkor van karácsony.

Üdvözöllek Máté újra a futballisták között. Kérlek, maradj még sokáig!

*

WKW ETO – FC Ajka 3-1 (1-0)

zárt kapuk mögött, vezette: Barna

ETO: Gundel-Takács 0 – Kovács 3.5, Temesvári 3, Lipták 4, Kerkez 3 (79’ Fejes 0) – Kiss 5, Bagi 3 – Sipőcz 3 (46’ Vashkeba 3), Berki 3.5 (74’ Szalka 3), Májer 4 (69’ Erdei 0) – Priskin 3.5. Edző: Csató Sándor

Ajka: Horváth – Görgényi (64’ Szűcs), Heffler, Tar, Tóth – Kenderes, Szekér (46’ Nagy I.) – Rétyi (46’ Zamostny), Irimiás (85’ Zvara), Csizmadia (60’ Présinger) – Nagy K. Edző: Kis Károly

Gólok: 22’ Priskin 1-0, 50’ Lipták 2-0, 56’ Kiss 3-0, 73’ Nagy K. 3-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]

sima ügy volt