Béla varázsol, Peti nem (fotó: Kisalföld)

Álmaimban Haász Sanyi bá’ toppan elő a semmiből és félszeg mosollyal csupán annyit kérdez.

-Te ezt hogyan tudod elviselni? Régóta figyellek, és nem értelek.

Nem tudok igazán jó választ, nézem magam előtt a kopott parkettát, kerülöm a szemkontaktust, és valami olyasmit motyogok, hogy ez az életem.

-Ez? – emeli fel a hangját, miközben nagyon furcsa tekintettel fürkészi az arcomat. – Ez? – ismétli, inkább aggódva, mint szemrehányásként, aztán körbe mutat, és akkor veszem észre, hogy az előbb még gyönyörűen zöldellő fű helyett mindenütt száraz homok, amit csak ritkán tör meg pár tüskés gaz. – Minden megváltozott, – mereng tovább, közben biccent, mert láthatóan indulni készül. – Mennem kell, mert rengeteg a dolgom, de te vigyázz magadra.

-Ez én életem és nem az övék, Sanyi bá’! – fortyanok fel a semmiből, a mélyben lappangó indulatnak nehéz gátat szabni.

-Akkor hajrá! – feleli. –Ne legyél megalkuvó!

Tényleg? Miért is kell már most lenyelni az összes békát, amikor a jelen a szemünk előtt süllyed el szép lassan a mocsárban, a jövő pedig olyan absztrakt valaminek tűnik, amitől már most félek?

Még szerencse, hogy a múlt büszkévé tehet.

*

Nekem a nyolcvanas évek vége a szabadságról szólt, és nem feltétlenül arról a szabadságról, amit a jelen történelemkönyvei talán már legszívesebben elhazudnának.

Arról, hogy kiröhögjük Bőnyi tanárurat, miközben egy hatalmas jégtömböt igyekszik szétkalapálni valamilyen fizikai jelenség demonstrációjaként.

Béla ünnepel, Peti nem (fotó: Kisalföld)

Arról, hogy fogjuk magunkat és napközben kimegyünk fürödni Kokóval, Balázzsal, Imivel és Botival a holtágra, pucéran és nem bukunk le.

Arról, hogy sört iszunk óra közben, majd a kupakot, mint bűnjelet kidobatjuk Ágival az ablakon, aki ezért egyest kap kémiából.

Arról, hogy mindjárt nagykorú leszek, amiről nem tudom még, hogy pontosan micsoda, de biztosan jó lesz.

Arról, hogy minden pénteken a Pálffyban lógunk, és azt gondoljuk, hogy nincs ennél menőbb dolog.

Arról, hogy falusi futballpályákra járok minden áldott vasárnap délután fújni és lengetni, és ahol csak azért nem akarnak megverni, mert ez még gyerek.

És arról, hogy apámmal bajnoki meccsere járok, például arra is, aminek a jegyzőkönyve alább található, és aminek az összefoglalóját nézve picit visszarepülök az időben, és arra gondolok, hogy már csak két hónap van hátra az érettségiig.

Nekem ezt is jelenti az ETO.

Az életemet.

*

1989. március 11.

9.000 néző, vezette: Hartmann

ETO: Boros – Csikós, Hlagyvik, Urbányi, Turbék – Kiss (70’ Sallói), Rubold (73’ Bücs), Somogyi – Handel, Mörtel, Hajszán. Edző: Haász Sándor

Honvéd: Disztl P. – Szíjjártó, Disztl L., Drobni (65’ Hegyeshalmi), Cseh – Varga, Csábi, Romanek (38’ Pisont) – Füle, Gregor, Sass. Edző: Both József

Gólok: 1’ Kiss 1-0, 8’ Mörtel 2-0, 10’ Disztl L. (öngól) 3-0. 85’ Mörtel 4-0

most is elmenne