Amikor kilencvenben Miskolcra mentem tanulni, a jövőre vonatkozó terveim között az is szerepelt, hogy amint megérkezem a városba, fogom a kis fekete igazolványomat, és jelentkezem a megyei szövetségnél. Egyrészt hajtott a kíváncsiság, és persze izgatott az ismeretlen, amibe egyszerre belecsöppentem, nem is beszélve arról, hogy életemben először kellett a szülői ház biztonságot adó melegétől távol élnem tartósan, előtte jó ha egy hétig nem voltam otthon egyhuzamban. Mostantól kezdve tényleg azt csinálok, amit akarok, gondoltam, miközben kellemes bizsergés futotta át a testem, ahogy rám szakadt az a fene nagy önállóság. Nem tagadom, a másik el nem hanyagolható motívum az volt, hogy megszoktam azt a relatív jólétet, amit a hétvégeken megkeresett közel ötszáz forint jelentett. Száz forint a felnőtt meccs partjelzéséért, kétszázötven az ifi levezetéséért, plusz az útiköltség. Az érettségi után majdnem egy évig hordtam ki újságokat és volt olyan hónap, amikor alig több mint kétezerötszáz forintot kaptam kézhez, így aztán különösen megbecsültem minden kiegészítő jövedelmet. Azt nem tudom, hogy végül bepakoltam-e a fekete fellépőruhámat, amit abban az időben még magam válogattam össze a sportboltban, nadrág, gombos rövidujjú póló és sportszár, nem felejtem, akkortájt jöttem rá, hogy a feketének is vannak árnyalatai, kellett pár mosás, hogy megteremtődjék a szett egyes tagjai között a színharmónia, pedig nagy táskával indultunk és szeltük át az országot a fehér Daciával, anyám ragaszkodott hozzá, hogy megnézze, hol fogok lakni, apámnak meg nem volt más választása, nehogy már vonattal menjünk, Jóska! Az igazolvány biztosan ott lapult valamelyik oldalzsebben és mellette a vöröscsillaggal, meg barna fűzős bőrfocival ékesített jelvénynek is akadt hely, a dressz ráér később is, csukát meg úgyis kellene venni egy újat, mivel három év alatt szépen elkopott Vámosszabadi és Kajárpéc között.

Az első hétvégén jól összemelegedtem új lakótársaimmal, belaktuk a szobát szépen, szerencsére anyám még annak előtte távozott, hogy bármelyikünk kipakolt volna, így azzal az illúzióval utazhatott haza, hogy komoly eséllyel indulunk a tisztasági versenyben majd, nekem szimpatikusak ezek a fiúk, súgta a fülembe. Apám idegesen toporgott a kollégium előtti lépcsőn, még el sem indultak, de ő már a budapesti belvárosi forgalomtól fázott, az odaúton nem lehetett szólni sem hozzá egészen addig, amíg el nem érte az M3-as kivezetőjét. Vigyázzatok rá!, fordult anyám három vadidegenhez, akik kényelmesen elnyúltak a tábori ágyakon, és nekem nem kellett több, hogy megértsem, ezerszer jobban bízik bennük, mint bennem bármikor. Óvatosan sandítottam ki az ablakon, aztán amikor végre szem elől tévesztettem a kollégiumi épületek melletti úton elsuhanó Dacia ismerős hátsólámpáit, egy az őszinte megkönnyebbülést kifejező mély sóhaj után csak annyit kérdeztem, nem iszunk meg egy sört valahol?, s bár bíztam benne, magam is meglepődtem, hogy milyen elemi erővel tört ki az öröm és az egyetértés azokból az emberekből, akikről egy órával korábban még azt sem tudtam, hogy léteznek, most meg már nagyon úgy tűnik, hogy együtt fogunk élni egy jó ideig ebben a szűk szobában.

Soha nem mentem el a megyei szövetségbe. Az elején még volt bennem elszánás, hogy ez csak idő kérdése, de annyi dolgom van, hogy nem fér bele, ami nem volt igaz, hiszen minden szabad percünket, abból pedig volt rengeteg, vagy a könyvtárban vagy a Rockyban töltöttük. Aztán azzal áltattam magam, hogy biztosan akkor tartanak hivatali órákat, amikor nekem órám van, amiről hiányozni nem szabad és nem csak azért, mert katalógus van, hanem azért is mert ez az én érdekem, így nem maradok le, könnyebb lesz a tanulás, ami megint csak hazugság volt, mivel ellógtunk minden olyan alkalmat, amikor nem fenyegetett bennünket a veszély, hogy ebből bármilyen hátrányunk származik. A legközelebb akkor álltam ahhoz, hogy jelentkezzek a borsodi bírók állományába, amikor talán másfél hónappal a tanév megkezdése után elvesztettem az egy havi, otthonról kapott zsebpénzemet, ami kábé kétezer forint volt, a hátsó zsebemben volt a két darab ezres, magam sem értem miért, hiszen éppen előadásunk volt a kettesben, oda felesleges volt bevinni, lehet, hogy attól féltem lába kél, miközben én a mikroökonómia varázslatos világáról hallgatok okos dolgokat, mikor a folyosón jöttünk visszafelé, akkor vettem észre, hogy nincs meg, őrülten forgattam ki az összes zsebemet, hiába persze, ötször jártam meg az utat oda és vissza, az immár üres előadó padjai között négykézláb bóklásztam hosszú percekig, közben bejött egy takarító, akinek kitéptem a kezéből a szemetes kosarat, ő nyilván nem értette, mit is akarok, de annyi sültbolondot láthatott már errefelé, hogy fenn sem akadt a jeleneten, csak tűrte, ahogy kiborítom a kosár tartalmát a földre, pontosan elé, majd rendet csinálok, ziháltam kivörösödött szemmel, persze, persze, felelte ő, csak csinálja nyugodtan, és kisétált, egy félóra múlva visszajövök. Nem lett meg a pénz, Jancsitól kértem kölcsön, mosolyogva nyújtotta át a bankókat, ha csak két hónap múlva kapom vissza, az sem baj, és én tudtam, hogy ebből barátság lesz, és nem az érdek miatt.

Sajnos közben megírta az Észak-Magyarország, hogy Ragályon a kukoricaföldön üldözték a játékvezetői hármast egy kocka Ladával, miután hiába vezették hatvan percig a második félidőt, nem jött össze a hazaiaknak az egyenlítés, egyszerűen nem jött össze olyan szituáció, amire könnyű szívvel befújhattak volna egy icipici tizenegyest, így meg a vendéglátó nehezen viselte a dupla kiállítást, amit egy korszerű kontra után góllal büntetett a zubogyi csapat. A sporik talán Skodával menekültek, a részletek nem maradtak meg, csak elképzeltem, ahogy félelemmel a szemükben keresik a csapást, néha felröppen egy fácán a semmiből, ami után riadtan kapaszkodnak egymásba, majd a tükörbe néznek, de még mindig látszik a Lada sziluettje, talán ha egy róka futna keresztül azok előtt, azzal egérutat nyerhetnének, de nem történik ilyesmi, valahol itt kell lennie egy földútnak, akkor majd fordulj hirtelen balra, Sanyikám, üvölti Ondrék, aki már harminc éve vezet, volt kerettag a területi bajnokságban is, de valamiért sosem bíztak rá egy meccset sem, most azonban eldöntötte, ha ezt túléli, leteszi a sípot, vagy ha mégsem, akkor csak kispályán vezet Miskolcon, ott is vannak balhék néha, de embert még nem akartak ölni. És ekkor egyszerre elcsendesül minden, a keresztút még sehol, a Lada azonban eltűnt, talán a föld nyelte el, mert annyira valószínűtlen az egész. Állj meg!, ordítja Ondrék, kapcsold le a motort, aztán egy pisszenés se! Így állnak vagy öt percig, nem történik semmi, aztán még várnak, egészen sötétedésig, ami annyira nem jó ötlet, hiszen akkor már semmi sem látszik, nemhogy egy út, de az isteni gondviselés segít, pár méter megtétele után ugyanis ott van az a földút, aminek a végén már fények villannak fel, csak követni kell őket, mint a lidérceket.

Lehet, hogy csak három hónap múlva tudok törleszteni, Jancsi, teszem le az újságot remegő kézzel, ő pedig csodálkozva néz rám. Semmi baj, feleli, majd kis hatásszünetet követően folytatja, minden rendben?, olyan falfehér az arcod. Jól vagyok, hazudom, érdekes, hogy mennyire megfogott a kollégák rémtörténete, magam is meglepődöm, hogy ennyire szentimentális lettem húszéves koromra. Aztán hirtelen belém hasít a szörnyű felismerés, ebben a pillanatban vált bizonyossá, hogy nem lesz belőlem játékvezető a megyében. Képzeletben búcsút intek a könnyen megkereshető pénznek, és elfogadom azt a tényt, hogy biztosan nem jutok el számos varázslatos helyre.

Tardonára, Varbóba, Szirmabesenyőre, Ragályra, Szuhogyra.

Vagy éppen Hidasnémetibe.

*

Nincsenek véletlenek. Így annak is oka van, hogy a sok munkával, de mégiscsak relatív könnyen megszerzett bajnoki cím után az ETO Akadémia még nem dőlhet hátra, nincs meg kvázi ingyen, erőnyerőként az NB III-as indulási jog, hanem melózni kell érte, ráadásul a párharc sikeres megvívásához a csapatnak le kell győznie az időt s a távolságot is, hiszen a sorsolás Borsodba, azon belül is fent északra, közvetlenül a szlovák határ mellé szólítja a csapatot.

Ellenfelünk a Hidasnémet VSC-Polgári csapata lesz, ahol a névben az utótag nem egy földrajzi nevet rejt, hanem egy vállalkozást, amely az aprócska klubot támogatja. Az encsi székhelyű Polgári Kft. az építőiparban ténykedik, helyi, pontosabban regionális szinten sikerrel, így aztán a futballcsapatnak pipec kis sporttelepe van, a képek alapján egy igazi ékszerdoboz a Zemplémben, nem mellesleg a távolban felsejlő magas hegyeknek köszönhetően gyönyörű kulisszák között.

A csapat az utóbbi években, vélhetően nem függetlenül a pénzes mecénásnak köszönhetően lett a bajnokság meghatározó tagja, és története során idén nyerte meg először az első ligát, miután az utolsóelőtti fordulóban 3-1-re nyert idegenben a harmadik Gesztelye ellen, így szakítva le végleg az üldöző Felsőzsolcát. Az utolsó kör már igazi futballünnepet hozott a településen, amikor 6-1-re verték a hajdan sokkal szebb napokat látott Sárospataki TC-t.

Az esélyek megjósolhatatlanok, mondom ezt azért, mert a megyei futball varázsa éppen ebben rejlik. Első blikkre járhattunk volna sokkal rosszabbul is, mert ha másért nem, név alapján veszélyesebbnek gondolnám a Békéscsaba második számú csapatát, de nem árt az óvatosság. Vegyük csak azt, hogy a határ közelsége okán a hidasnémeti csapat számos szlovák vagy szlovákiai játékost foglalkoztat, akik lehet, hogy nem akkora spílerek, de a hozzáállásuk egészen más ehhez a játékhoz, mint számos hazai sporttársuknak és ehhez vegyük hozzá még azt is, hogy a tréner szintén Szlovákiából érkezett.

A hab a tortán, hogy rajtuk kívül még van legalább két roppant érdekes futballistájuk, akiknek a neve ismerősen csenghet az átlagosnál tájékozottabb Nemzeti Sport olvasó számára. Az egyikük George Menougong (36), aki játszott valaha a Diósgyőrben első osztályban is, bár ő egyes hírek szerint most éppen sérült, szerintem össze fogják drótozni. A másik NB I-es múlttal rendelkező egzotikus emberke Yves Simplice Mboussi (34), aki több mint tíz élvvel ezelőtt a Nyíregyházi Spartacus színeiben játszott az ETO ellen (az ő szemszögéből 0-5) Győrben. A meccs utáni értékelésben az újság azt írta némi malíciával, hogy vélhetően nem ilyen teljesítmény miatt ragaszkodtak annyira a megszerzéséhez. De ott van még az örökifjú kapus, Szalma Pál (39) is, akinek 42 elsőosztályú meccse van a DVTK színeiben. 2007-ben például ő védett azon az ETO-Diósgyőr meccsen az utolsó fordulóban (4-0), amit ha nem nyerünk meg, kiesünk.

Ami még érdekes lehet, bár Borsodot ismerve egyáltalán nem meglepő, hogy komoly szurkolói bázissal rendelkezik a társaság, a helyi ultrák XII. Hadosztály név alatt futnak és tudnak hangulatot teremteni rendesen. Információm szerint a vasárnapi meccsre is számosan igyekeznek a hivatalosan meghívott notabilitások mellett, így vélhetően zúgni fog a Hajrá Hidas! az ETO Park Hotel terasza alatt.

Ami biztos, a pályán meg kell adnunk a tiszteletet az ellenfél részére, mert csak akkor van sansz a feljutásra, ami ugyebár alapvető elvárás, ha a bátorság és az elszántság mellett ez is megvan.

Én még egy éven keresztül nem akarom hallgatni a sem a csornai elnök, sem a DAC funkcionáriusainak hisztijét.

Hajrá ETO!